1. Átfogó közpolitika hiánya
A kormány 2014 márciusában írta alá az Isztambuli Egyezményt, ratifikálása és a megvalósuláshoz rendelt költségvetés lesz a következő lépés. Magyaror-szág eddig nem ratifikálta az Európa Tanácsnak a gyermekek szexuális bántal-mazása, szexuális kizsákmányolása és a gyermekpornográfia elleni küzdelem-ről szóló 2011-es egyezményét sem.
A Nők és Férfiak Társadalmi Egyenlőségét Elősegítő Nemzeti Stratégia – Irányok és Célok 2010-2021 megvalósítása 2014-ben még nem kezdődött meg.
2010-ben megszűnt a Nők és Férfiak Társadalmi Egyenlősége Tanács műkö-dése, az ezzel a témával korábban foglalkozó osztályt integrálták a családpoli-tikával foglalkozó részlegbe. Előbbi felélesztésére a 2010-2014-es Fidesz-KDNP kormányzat az Emberi Jogi Kerekasztal keretén működő Női Jogi Tematikus Munkacsoport keretében formai kísérletet tett, az azonban nem tölt be érdemi konzultatív funkciót. Magyarországon tehát eltűnt a nemzetközi kötelezettség által előírt ún. nemzeti mechanizmus, és a nőkkel mint társadalmi csoporttal felelősen foglalkozó bármely állami szerv.
Intézményrendszeri és közpolitikai megoldások egyáltalán nem, a nem-zetközi normáknak megfelelő oktatási vagy együttműködési szakmai prog-ramok legfeljebb a civil szervezetek finanszírozásában és kezdeményezésére valósulnak meg – kiszolgáltatottan a nemzetközi támogatásoknak. Átgondolt, a nemzetközi jó gyakorlatnak megfelelő támogatási programok, költségvetési hozzárendelések nincsenek, és nincsenek hozzáférhető, rendszeresen frissített, nemekre bontott statisztikák a nemi alapú erőszak egyetlen területén sem.
2. Egyes jogágakban fellelhető jogszabályi hibák és hiányosságok
Családon belüli és párkapcsolati erőszak
A távoltartás 2006-os büntetőeljárási szabályozása egyáltalán nem, a 2009-es közigazgatási-polgári jogi szabályozása nagyrészt nem hatékony. A büntetőel-járási szabályozás legfőbb hibája, hogy a kiszabható távoltartás nem azonnali és nem elég hosszú időtartamú (maximum 60 nap). Az ún. megelőző
távoltar-tásról szóló törvény szintén nem nyújt hatékony és hosszú távú védelmet az áldozatoknak, mivel a távoltartást irreálisan rövid időszakra lehet elrendelni;
a rendőr által 3 napra, a bíróság ezt hosszabíthatja tovább maximum 60 nap-ra (2014. március 15-től), további hosszabbításnap-ra nincs lehetőség. A távoltartás továbbá intim (volt) partnerek esetében nem alkalmazható. Ezen túlmenően a megelőző távoltartás „alaptalan” kezdeményezése szabálysértésnek minősül.
A maximum 30 napra szóló megelőző távoltartás bírói elrendeléseinek száma ugyan jelentősen növekedett 2009 és 2012 között, azonban az ügyforgalmi ada-tok szerint a rendőrség által legfeljebb 3 napra elrendelhető ideiglenes megelő-ző távoltartások száma csökkenő tendenciát mutat. A megfigyelések arra en-gednek következtetni, hogy a bírósági elutasítások elveszik a rendőrség kedvét az ideiglenes megelőző távoltartás kiadásától.
A Büntető törvénykönyv 2013-tól hatályos tényállása a párkapcsolati erő-szak megállapításának feltételéül szabja az aktuális vagy korábbi együttélést, és bizonyos kapcsolati formákban élőket – például a (volt) intim partnereket – kizár a védelemből, valamint – jelentős mértékben korlátozva ezzel az áldoza-tok törvényi védelemhez való hozzáférését – magánindítványt követel meg az eljárás megindításához a kényszerítő kontrollra (közismertebb, de nem pontos nevén lelki erőszakra) és a gazdasági erőszakra vonatkozóan.
A 2014 márciusa óta hatályos Polgári törvénykönyv szerint a szülői felügye-let gyakorlásának rendezése iránti perben a bíróság, a szülői kapcsolattartás során pedig a gyámhatóság a feleket közvetítői eljárás igénybevételére köte-lezheti. Ugyanakkor nem tér ki a Ptk. arra, hogy ennek előírásakor a bíróság köteles lenne alaposan megvizsgálni, volt-e (akár jogi útra terelt, akár anélkül megvalósuló) párkapcsolati erőszak a peres felek előtörténetében, illetve ál-dozata-e valamely fél a volt partner fenyegető zaklatásának vagy jogi zakla-tásának. A mediáció a nemzetközi szakirodalom és az Isztambuli Egyezmény szerint is ellenjavallt, sőt tilos családon belüli erőszak esetén, mivel az fokozott veszélybe sodorja az áldozatokat. Aggályos, hogy mégis a mediáció módsze-rét használják a családon belüli erőszakkal kapcsolatos büntetőeljárásokban és szociális szolgáltatások során, még az ún. krízisintervenciós központokban is.
Kényszerláthatás
A nők és gyerekek elleni erőszak összefonódásának területe a kényszerláthatás, melynek során a gyermeket olyan szülővel kényszerítik kapcsolattartásra, aki-vel – általában annak erőszakos, kiszámíthatatlan, gondoskodást nem nyújtó volta miatt – ő maga nem akar találkozni, illetve akitől a másik szülő védeni próbálja. Azokra a nőkre, akik nem teszik lehetővé vagy korlátozzák a bántal-mazó apák kapcsolattartását, ismétlődő és súlyos bírságok, végül pedig börtön-büntetés vár, a „kiskorúval való kapcsolattartás akadályozása” bűncselekmény elkövetése miatt. Ugyanezen jogszabály nem követeli meg a párkapcsolati, il-letve az azzal összefüggésben a gyermek ellen elkövetett erőszak vizsgálatát és figyelembe vételét a kapcsolattartás akadályozásának megállapítása előtt, és ezzel veszélynek teszi ki a gyermeket, és általában az anyát is.
Szexuális erőszak
Bár az új Btk. 2013-as hatályba lépésével a szexuális bűncselekmények meg-határozását részben fejlesztették, ugyanakkor – az ENSZ CEDAW Bizottsága ajánlásának ellenére – a nemi erőszak definíciója még mindig nem a beleegye-zés hiányán alapul, és a nemi erkölcsre való hivatkozás továbbra is szerepel a szabályozásban.
A beleegyezési korhatár leszállítása 12 éves korra, amennyiben az elkövető 18 év alatti, érthetetlen, és Európában egyedülálló módon szolgáltatja ki a 12 éves gyermekeket az akár 18. évüket éppencsak be nem töltött szexuális visz-szaélőknek.
Számos családon belüli és szexuális erőszakkal összefüggő bűncselekmény esetén még mindig elvárás az áldozat aktív részvétele az eljárás megindításá-ban/lefolytatásában – ellentétben a nemzetközi ajánlásokkal. Az aktív rész-vétel lehet a magánindítvány kívánalma (ami kiszolgáltatja az áldozatot az elkövető bosszújának és egyben veszélyezteti az eljárás lefolytathatóságát, mivel az elkövető kikényszerítheti a bejelentéstől való elállást vagy az áldo-zat együttműködésének beszüntetését a hatóságokkal – és ezt gyakran meg is teszi), vagy a magánvádas eljárás (ami súlyos anyagi terhet ró az áldozatra).
Ezek az eljárási feltételek világos üzenetek az áldozatok számára: az állam nem tekinti fontos bűncselekményeknek a nők elleni erőszakot, sem magától nem kíván fellépni ellene, sem az eljárást nem óhajtja lefolytatni, ha nem muszáj.
Szexuális zaklatás
A jogalkalmazásban megjelenő ügyek elenyésző száma azt mutatja, hogy a szexuális zaklatás jogi szabályozása alkalmatlan az áldozatok védelmére. Egy 1998-as EU-s adat szerint az EU-ban a nők 40-50 százaléka szenvedett el élet-ében legalább egyszer szexuális zaklatást. A 2012-es Eurobarométer diszkrimi-náció-felmérés szerint Magyarországon az emberek 41 százaléka volt tanúja az elmúlt 12 hónapban annak, hogy valaki mást a neme, szexuális irányultsága, nemi identitása, vallása, etnikai hovatartozása, kora, vagy fogyatékossága mi-att diszkrimináció és/vagy zaklatás ér, ám az adatokban nincsenek különbont-va a zaklatás fajtái. Világos tehát, hogy egyrészt a szexuális zaklatásról elégte-len az adatgyűjtés, másrészt az Egyenlő Bánásmód Hatóság illetve a bíróságok által nyújtott védelem nem elégséges.
Prostitúció és emberkereskedelem
A 2013-tól hatályos Büntető törvénykönyv néhány ponton jelentős előrelé-pést tartalmaz, az emberkereskedelem tényállását például közelebb hozza a nemzetközi normák definíciójához, néven nevezi a prostitúciót és tilalmazza a gyermekprostitúció kihasználását. A törvény azonban a prostitúciót és az emberkereskedelmet továbbra sem hozza kapcsolatba. A két terület összefüg-géseiről lásd: A Női Érdek Szövetség közpolitikai ajánlásai az emberkereskedelem és prostitúció területén.
Gazdasági erőszak
A magyar jogszabályok nem szankcionálják a nők elleni gazdasági erőszakot (pl. prostitúcióban, kapcsolat megszakadása után tartásdíj nem-fizetésben, foglalkoztatásban szexuális zaklatással összefüggésben), sőt, egyes normák-ban kifejezetten buzdítják arra az elkövetőt. Ilyen például annak kimondása a gyerek és külön élő szülője közötti kapcsolattartás szabályozásában, hogy a gyermektartás önkényes nem fizetése semmilyen következménnyel nem veen-dő figyelembe a kapcsolattartásra jogosult szülő magatartásának, gyerekéről való gondoskodásra irányuló valódi szándékának megítélésben.
A jogszabályok további gazdasági akadályokat gördítenek a nők jogérvénye-sítése elé azzal, hogy számos, jellemzően nők elleni erőszakfajta esetén, vagy azokból könnyen következő élethelyzetekben illetéket, díjat állapítanak meg (pl. a látleletért, a magánvádas eljárásokért, a terhességmegszakításért stb.), melyet az áldozatnak kell viselnie. Ezzel az állam a párkapcsolati erőszakban általános és egyénileg elkövetett gazdasági erőszakot kiterjeszti a közszférára.
3. JOGALKALMAZÁS
A nőszervezetek jogsegélyszolgálatainak tapasztalata alapján a bíróságok és a gyermekvédelmi hatóságok – csakúgy, mint a vonatkozó jogszabályok – ál-talában nem veszik figyelembe a családon belüli erőszakot a bontóperekben, vagyonmegosztási, gyerekelhelyezési és láthatási ügyekben, ezért elterjedtek a következő káros gyakorlatok: kényszerláthatás megítélése vagy akár a gyer-meknek a bántalmazónál való elhelyezése; a jogi zaklatás bíróságok, gyámha-tóságok általi elnéző kezelése; a joggal való bántalmazói visszaélés szankciók nélkül hagyása az eljárások elhúzása során; a bántalmazotti jogos követelések végrehajtásának elodázása; a tartás megállapításakor a nem fizető fél valós anyagi helyzetének feltáratlanul hagyása; a sokszor nyilvánvalóan szakmai-atlan, nőellenes előítéletekre építő, alátámasztást nélkülöző szakértői vélemé-nyek kritika nélküli elfogadása.
Az Egyenlő Bánásmód Hatóság elenyészően kevés munkahelyi szexuális zaklatás esettel foglalkozott 2014-ig, bírósági szakban pedig a tapasztalatok szerint a bírák általában nem hajlandóak figyelembe venni a közvetett bizo-nyítékokat. Ebből az következik, hogy a bíróság olyan elvárásokat támaszt az áldozattal szemben (közvetlen bizonyítékokat követel meg, pl. szemtanúkat, írásos anyagokat, felvételeket, az elkövető beismerését, stb.), melyeket nem lehet teljesíteni, így végül nem találják bizonyítottnak a szexuális zaklatást.
A jogalkalmazás az áldozatok tapasztalatai szerint tehetetlenül áll a nőket érő, a párkapcsolat megszűnését követő fenyegető zaklatás előtt. A jogalkal-mazók nincsenek tisztában azzal, hogy mennyi eset tekinthető „rendszeres-nek”, hogy mennyi idő a „tartós”, hogy az elkövető szándékának megállapítá-sához nem elegendő, ha őt magát megkérdezik: „vajon az volt-e a célja”, hogy az áldozatot „megfélemlítse vagy magánéletébe önkényesen beleavatkozzon”.
A jogszabály szövege nem ad világos útmutatást és ellentmond a nemzetközi normáknak, amelyek kivétel nélkül a hatás és a potenciális hatás alapján ha-tározzák meg az ilyen erőszakot, az elkövető szándékának vizsgálata nélkül.
4. INTÉZMÉNYI, KÉPZÉSI HIÁNYOSSÁGOK
Az összes fenti területen hiányoznak a nemi alapú erőszakkal, a nők elleni erőszakra és a gyerekek ellen a párkapcsolati erőszakkal összefüggésben elkö-vetett erőszakra vonatkozó, az áldozatokkal foglalkozó szakembereknek szóló rendszeres képzési programok. Így nincsenek például az egészségügyben dolgo-zók vagy az ügyészek, rendőrök, bírók, oktatási, szociális és gyermekvédelmi intézmények munkatársai stb. számára szervezett szisztematikus és kötelező képzések sem. Érzékenyítő képzéseket főképpen civil szervezetek tartanak, külföldi támogatók által finanszírozva; ezeken gyakran az egészségügyi, ok-tatási és szociális szférában dolgozók csak saját pénzből, szabadságot kivéve tudnak részt venni.
Szintén hiányoznak a hatékony fellépésre és az intézményközi együttműkö-désre vonatkozó szakmai protokollok.
Hiányoznak az áldozatok számára nyújtott széleskörű és elérhető szolgál-tatások. Az erőszak áldozatainak ellátására csökevényes intézményi fejlesztés történt eddig: az áldozatok számára létrehozott „kríziskezelő központokban”
pár tucat férőhely van csupán, azokat minden speciális képzés és jogi szabá-lyozás nélkül, az áldozatok biztonsági szükségleteinek figyelmen kívül ha-gyásával hozták létre, maxi mum néhány hetes tartózkodásra. Az áldozat ezt követő elhelyezése esetleges, a bántalmazótól való biztonsága nem garantált.
Jelenleg Magyarországon 878 bántalmazott nők számára fenntartott krízis-férőhellyel van kevesebb, mint amennyit az Európa Tanács ajánlása előír.
A 2006–2010-es szocialista kormányzat idején kialakított mintegy 90 férőhely felét a 2010–2014-es Fidesz-KDNP kormány először megszüntette, majd fej-lesztésként kommunikálta ugyanezen férőhelyek ismételt rendelkezésre bo-csátását, végül 2013-ra 92-ről 122-re növelte a férőhelyek számát. A krízisköz-pontok többségének a „családok átmeneti otthonai” biztosítanak elhelyezést, amely intézményeket szociális krízishelyzetben lévő emberek számára hoz-tak létre, nem női áldozatoknak szánt speciális szolgáltatásként, működésük jogi alapját jelenleg a gyermekek védelméről szóló törvény biztosítja. Így a központok működési módszerei nem felelnek meg a nemzetközi normáknak és jó gyakorlatoknak: nem az áldozatok biztonsága a prioritás, a nők és gye-rekek emberi jogai nem érvényesülnek. A krízisintervenciós hálózat ritkán működik együtt a nőszervezetekkel, amelyek így – eseti kivételektől eltekint-ve – nem eltekint-vesznek részt sem a központok működésének monitorozásában és értékelésében, sem az ott dolgozók képzésében.
A prostitúció és emberkereskedelem áldozatai – köztük a gyermekkorú ál-dozatok – számára változatlanul nincsenek speciális szolgáltatások. A
szüksé-ges szolgáltatásokról és azok hiányáról lásd: A Női Érdek Szövetség közpolitikai ajánlásai az emberkereskedelem és prostitúció területén. A szexuális erőszak áldoza-tai számára hasonlóképpen nincsenek szolgáltatások azokon kívül, amelyeket civil szervezetek tartanak fenn – amennyiben ezek női jogi szervezetek, akkor állami támogatás nélkül.