Szervezett csoportos utazás a szocialista országokba
Ez az idő nemcsak ideutazott vendégeket hozott, hanem hatásaként a fonyódi emberekben is megjelent új életelemként a külföldre utazás igénye.
Ezt először a szakszervezetek kezdték a csereüdültetéssel. Pl. a közalkalma-zottak megyei tanácsi szakszervezete szervezett csoportot Csehszlovákiába, Ótátrafüredre, amelyben fonyódi járási tanácsi dolgozók is voltak.
A megyei tanács és szakszervezete a kaposvári idegenforgalmi hivatalon keresztül szervezett rendszeresen csoportos utazásokat az NDK-ba, az MSZMP megyei és fonyódi járási bizottsága pedig a Szovjetunióba. Ezek az utazások kezdetben teljesen ingyenes jutalomutazások voltak, amihez útlevél sem kel-lett. A csoportról lista készült, és a szükséges ellenőrzéseknél mindent a meg-bízott vezető intézett. Ezeken az utazásokon sok fonyódi is részt vett. Később már voltak részben térítéses utazások is, de a hozzájárulás összege kicsi volt, általában 2000 Ft.
Az utazási iroda által szervezett vonatos vagy repülős utak nagyon olcsók voltak. Pl. 1963-ban 1895–5600 Ft. A gimnázium is szervezett tanulói számára ilyen utazásokat.
Jelentősen eltért azonban egymástól e két utazás. Az NDK-ba történt utazás résztvevőit – legalábbis kezdetben – nem szállodában, hanem magánházaknál helyezték el, és nem volt közös csoportos program. Hogy ki mit akart megnéz-ni, azt érdeklődésének megfelelően, történelmi, irodalmi és művészeti ismere-tei alapján mindenki maga határozta meg.
Jól szervezettek voltak viszont a Szovjetunióba, kezdetben hálókocsis vonat-tal, később már repülővel szervezett 9–11 napos társasutazások. Nagyon gazdag programjuk volt ezeknek az utaknak, és mindenhová idegenvezető kísérte a cso-portokat. A moszkvai programban a Kreml, a Lenin-mauzóleum, a Lomonoszov Egyetem, a Bolsojban (a Moszkvai Nagyszínházban) balett- vagy operaelőadás megtekintése szerepelt. Emellett volt mindig üzemlátogatás meg vendégelős, vodkakóstolós baráti találkozó. Egy nagyobb program szerint Moszkvából ál-talában Leningrádba vezetett az út a híres vonattal, a Vörös Nyíllal. A lening-rádi program része volt az Ermitázs, a Puskin Múzeum, az Auróra cirkáló, a Piszkárjovói temető, a Péter Pál-erőd, a felnyíló Kirov-híd, az Izsák- és a Péter–
Pál-székesegyház megtekintése. Minden programra autóbusz szállította a cso-portokat.
Jellemző volt az utazásokra, hogy mindenki csak annyi pénzt vitt magával, hogy onnan valami kicsi, a helyet jellemző vagy érdekes ajándékot tudjon hoz-ni. Az NDK-ból – a képeslapokon és kis tárgyi emléktárgyakon túl – műanyag irattartó táskát, olcsó zsebórát, vagy aki több pénzt vitt, az már értékes Practika vagy Altix kisfilmes fényképezőgépet.
Miután a Szovjetunióból visszatértektől lehetett a vásárlással kapcsolatosan ismereteket szerezni, így a későbbi utazások során már jelentkezett az utazók körében a nagyobb vásárlási szándék is. Ekkor már annyi rubelt váltottak ki, amennyit csak engedélyeztek, hogy legalább egy arany ékszert, egy barkács-készletet, vagy akit a fotózás érdekelt, az FED, Zorkij vagy Zenit kisfilmes fény-képezőgépet tudjon vásárolni. Mindezek mellett a vásárlás slágere mégis a sza-movár volt, amit aztán itthon mindenki a lakása legszebb részében helyezett el.
Ez számukra az orosz élet, az orosz hideg, a hómezők, a tajga, a meleg faházak, harmonikaszólós otthonok romantikájának, egyben a moszkvai út emlékének idézője volt. Az esetlegesen vágyott szőrme, az usanka, a rövid bunda megvé-tele ugyanakkor reménymegvé-telen volt. Tiltott volt, és különben is csak a szállodai butikokban és német márkáért vagy amerikai dollárért lehetett kapni, azt meg tilos volt bevinni.
Az 1960-as évek első felében a hivatalok és munkahelyek mellett már a ma-gyar idegenforgalmi szervek, az utazási irodák is kezdték szervezni az egyéni külföldi utazásokat, amelyek többségében először a közelebbi szocialista orszá-gokba irányultak, Csehszlovákiába, Lengyelországba, az NDK-ba. Ezek vonato-sok és fárasztóak voltak, mert a nagy távolságok miatt éjszaka is vonaton kellett ülni.
Amikor már szaporodtak az autók, az új tulajdonosok, néha a barátokkal közösen, de egyénileg indultak el. Az első utak Csehszlovákiába, elsősorban Pozsonyba irányultak, ahol megnézték a várat, a Szent Márton-székesegyházat, a Mihály utcát. Aztán Kassára, ahol megtekintették a dómban II. Rákóczi Ferenc sírját, a Szent Mihály-kápolnát, az Állami Színházat, az Orbán-tornyot.
Voltak, akik Lengyelországot választották, melyben kiemelt és nagyon ked-velt hely lett – nemcsak a táj szépsége, hanem a szép irhabunda vásárlása miatt is – Zakopane. De elautóztak Krakkóba, Poznanba, Gdyniába is.
Az egyéni turizmust megkedvelők körében népszerű lett az NDK-ba, többsé-gében Lipcsébe és Drezdába való utazás is. Lipcse nevezetességei, Európa leg-nagyobb vasútállomása, a Tamás-templom, a Piactér, a Népek Csatája emlékmű-ve, Drezdában a Frauenkirche, a királyi kastély, a dóm, a Zwinger, az operaház, a Színház tér megtekintése vonzotta az utazókat.
Egyéni utazás Nyugatra
A külföldi utazás, mint különös és új lehetőség, szélesedni kezdett. A nyu-gat-európai országokból érkezett vendégek folyamatos fogadása során olyan családi kapcsolatok alakultak ki, hogy voltak családok, akik a vendég családok
meghívására viszontlátogatást tettek. Így mentek családok egyes esetekben – már saját autóval – Franciaországba, Hollandiába, de jellemzően Nyugat-Németországba.
A kiutazás egyik esetben sem volt egyszerű, mert ehhez útlevelet kellett kérni a Belügyminisztériumtól. Az útlevél megszerzése nem volt könnyű. A sok adatból álló igénylőlapot kitöltés után, mivel fontos kritérium volt a megbízha-tóság, hogy a kérelmező nem marad külföldön, nem disszidál, a munkáltatóval, a párttitkárral és a szakszervezeti titkárral ellenjegyeztetni, majd a rendőrséggel véleményeztetni kellett. A kérelmet célszerű volt az utazás előtt hónapokkal be-adni, mert a szocialista országba szóló útlevél elbírálásának ideje egy hónap, a Nyugatra szóló útlevélé két hónap volt. Mivel ekkor még a külföldi utazás nem volt alanyi jog, az útlevelet a hatóság vagy megadta, vagy nem. Ha elutasították, a közlésen kívül azt nem indokolták.
A sokfajta kiutazás folytán sokféle (kishatárforgalmi, diplomata- stb.) útlevél volt, de a folytonos változás során a 10/1960. Korm. számú és az 1/1961. BM.
sz. rendelet szerint az egyéni utazásokhoz kétféle útlevelet rendszeresítettek.
A szocialista országokba való utazáshoz pirosat, a nyugat-európai országokba való utazásra kék útlevelet. A kiutazási engedély egy évre szólt, és látogatásra kétévente, turisztikai okból háromévente lehetett kérni. És ha már az útlevél megvolt, akkor a Magyar Nemzeti Banktól kellett kérni valutaellátmányt, ami a látogatáshoz személyenként 5, a turizmushoz először 50, majd 70, ill. 100 dollár volt.
Az ekkorra már kialakult jobb kereseti viszonyok és a nyugati áruk iránti igény beindította a feketekereskedelmet a márkával. Aki ugyanis tervbe vette az utazást és benne az esetleges vásárlást, igyekezett márkát vásárolni. Az állam, hogy ezt a problémát feloldja, 1970-től tovább lazított a külföldre való kiutazá-sok rendjén, és az 1970. évi 4. tvr. kimondta: minden magyar állampolgárnak (meghatározott kivételekkel) joga van ahhoz, hogy útlevelet kapjon, külföldre utazzon. Ezzel párhuzamosan az OTP-ben devizaszámlát lehetett nyitni, ahová mindenki minden következmény nélkül elhelyezhette valutáját, amit nyuga-ti utazásra, nyuganyuga-ti áruk megvásárlására is felhasználhatott. Ilyen számlát sok fonyódi család nyitott.
Ezeknek a külföldi utazásoknak a kezdeti időszakban még nem a pihenés, nem a szellemi feltöltődés volt a céljuk, inkább a kíváncsiság, de jellemzőbben az itthon nem kapható minőségi ruházati, műszaki cikkek megvásárlása. Akik meg nem tudtak kiutazni, azok mindezeket a visszatérő vendégekkel hozatták meg.
Ezek az utak, a sokféle akadály ellenére is, a fonyódi embereknek nemcsak egy egész életre szóló élményt, de gondolkodásmód-beli változást is jelentet-tek. Szélesre tárták előttük a világot. Hozzájárultak műveltségük növeléséhez, hiszen most jutottak el más országba, ahol a valóságban ismerhették meg egy másik nép történelmi értékekeit, nemzeti kultúráját, mindazt, amit az iskolában tanultak, újságokban, könyvekben olvastak, vagy a politikai szemináriumokon ilyen-olyan formában hangoztatott igazságként hallottak.