A Szentföldön és a Közel-Keleten tett zarándoklatok, s az ott foly-tatott kereszteshadjáratok jelentősen hozzájárultak a nyugat-európai emberek érdeklődésének nyitottabbá válásához, s egy addig alig is-mert, távoli világról alkotott ismereteik gazdagításához. A közép-kori ember vágyakozása, hogy akár valóságosan, akár képzeletben ismeretlen, különös és csodákkal teli távoli országokba juthasson el, adekvát kifejezési formákra talált olyan trubadúrok keresztes- és
„tengerentúli” énekeiben, mint Marcabru, Peire Vidal, Raimbaut de Vaqueiras vagy Bertran de Born, s olyan trouvère-ek búcsúversei-ben, mint Conon de Béthune, le Châtelain de Coucy és Rutebeuf, akárcsak a negyedik kereszteshadjárat eseményeiről a szemtanú hi-telességével beszámoló Geoff roy de Villehardouin La Conquête de Constantinople (Bizánc megvétele), valamint Robert de Clari azo-nos című krónikájában. A távoli, ismeretlen országokban és vidéke-ken tett utazások témája központi motívuma, sőt kompozíciós elve lett számos chanson de geste-nek (Le Charoi de Nîmes, La Prise d’Orange, Renaut de Montauban), a legtöbb keresztes éneknek és egyes „antik regényeknek” (Roman d’Alexandre), s különöskép-pen a 13. századi „idillikus és kalandos” elbeszéléseknek (Floire és Blanchefl or, Aucassin és Nicolette, Amadas és Ydoine, La Belle Hélène de Constantinople, Parise la Duchesse).
A távoli és/vagy tengerentúli országokba induló zarándoklatok és kereszteshadjáratok természetes módon keltették fel a középkori kö-zönség érdeklődését az olyan országokban és vidékeken tett, érdek-feszítő kalandokban (és viszontagságokban) bővelkedő utazásokról
veszélybe kerültem. A földi szerelem igen mulandó a világon, semmilyen boldogság nem maradandó, ha Isten nem őrködik felette.
szóló történetek iránt, amelyek „realitása” többnyire elérhetetlennek bizonyult számukra, s amelyek legtöbbször csak a költői képzelet vi-lágában léteztek.
A hősnő különösségének jegyei
A Csonkakezű királylány magyar eredete, az a tény, hogy egy távoli, a nyugati emberek szemében bizonyos fokig titokzatos és egzotikus országból származik, kezdettől fogva az idegenség és különösség lég-körével veszi körül a sors által egyszerre üldözött és új horizontok felé taszított hercegnőt.
A fiatal hősnő különös és idegenszerű voltát a regényszerző kétsze-resen is jelzi attól a pillanattól kezdve, hogy a balkezének levágására szánja el magát. Egyrészt fogyatékossága, balkezének hiánya a külső megjelenés szintjén a köznapitól eltérő, rendhagyó lényének állan-dóan érzékelhető jelzése lesz. Másrészt a magyar hercegnő mássága interiorizált szinten is megmutatkozik, amikor Skóciába érkezve egy különös értelmű ragadványnevet kap. Minthogy egy számára telje-sen ismeretlen országba kerülve nem kívánja felfedni menekülésének okát, kilétét és eredeti nevét (Joïe) – amely egyébként emblematikus név: „azért kapta a Joïe nevet,42 mert születése örömmel töltötte el alattvalói szívét; később maga a leány jelenti ki, hogy neve a szerelem örömeire, boldogságra predesztinálja”43 –, Skócia királya egy újabb emblematikus nevet ad neki (Manekine), melynek jelentése felettébb szokatlan, sőt ambivalens.
Dont dist li rois : „Il nous estuet, Puis que vostre non ne savons, Que nous aucun non vous metons.
Or soit ensi : je vous destine
Que vous aiiez non Menekine.” (v. 1336-1340)44
42 Az ófrancia szó valójában beszélő név, jelentése ‘öröm’, ‘boldogság’.
43 Philippe de Beaumanoir, La Manekine, i. kiad., 260.
44 Végül így szólt (a király): – Mivel nem ismerjük kegyed igazi nevét, újat kell ad-nunk. Így tehát kegyedet ezentúl Manekine-nek nevezzük.
Egyik értelme szerint a Manekine név az ifjú leány fogyatékosságára utal (ld. fentebb), másik jelentése pedig egy fontos epizóddal kap-csolatos. Amikor a skót király jószívű udvarnagya megmenti a mág-lyahaláltól, egy hozzá tökéletesen hasonló fabábut, egy mannequint égettet el helyette. A magyar származású skót királyné Manekine nevében
a mannequin szó (a Mann ’ember’ kicsinyített formája a germán nyelvekben) nőnemű alakja található, s ez a szó a középkorban azt a szalma- vagy fabábut jelölte, amellyel a misztérium-előadások alatt a színészeket helyettesítették a kínzási jelenetekben.45
Az emblematikus Manekine név, amellyel a szerző a hősnőt illeti hányattatásai alatt, összefüggésbe hozható azzal a különleges szim-bolikus jelentéssel, amelyet a középkori emberek a tulajdonneveknek tulajdonítottak abból kiindulva, hogy azok képesek a nevek viselői-nek csak rájuk jellemző, lényeges tulajdonságait kifejezésre juttatni.46 A Manekine név különös, ambivalens jelentései az ifjú királyné jól látható testi fogyatékosságával együtt arra is magyarázatot adhat-nak, miért nem részesíti eleinte a skót királyi udvar a más országok-ból való jövevényeket megillető vendégszeretetben, s miért tekintik az udvar előkelői (a király, az anyakirályné és az udvarnagy) egy titokzatos országból érkezett, bizonytalan származású idegennek.
Ez indokolhatja, hogy a skót király először habozik feleségül venni a csonkakezű leányt annak ellenére, hogy nemes és szép külseje, va-lamint szelíd és szeretetreméltó lénye elbűvölte, de akiről valójában semmit sem tud.
Az ismeretlen hajadon iránti kétely és bizalmatlanság – aki ráadásul nem hajlandó felfedni kilétét és elárulni igazi nevét – az anyakirályné elemi felháborodásában éri el csúcspontját, amikor az felháborodva tiltakozik fia ama szándéka ellen, hogy feleségül vegyen egy „isme-retlent”, egy „szerencsétlent”, egy „idegent”:
45 Philippe de Beaumanoir, La Manekine, i. m., 156.
46 Vö. Jacques Ribard, Le Moyen Âge. Littérature et symbolisme, Paris, H.
Champion, 1984, 73, 80–90.
Honis soit il quant prise l’a, Ne qui le tenra mais pour roi ! Or a il fait trop grant desroy, Qui a ci prise une esgaree, Une chaitive, une avolee,
Une femme o tout une main. (v. 2056–2061)47
Még a jóindulatú skót udvarnagy is kifejezi kételyeit az ifjú királyné származását illetően, miután kézhez kapja a Manekine máglyahalálát elrendelő hamis levelet:
La raison mie ne savons,
Pour coi tel mandemant nous fait.
Espoir que on li a retrait La ou il est, dont ele et nee, Et pour coi eut la main colpee.
Je ne sai s‘il i a raison ; Mais mout a envis desraison
Li fesist, n‘a mie lonc tens. (v. 3534–3541)48
Mindazonáltal a skót király kételyei és félelme, hogy egy idegen hölgy-gyel kössön házasságot, akárcsak az anyakirálynő ösztönös bizalmat-lansága leendő menye iránt nem teljesen alaptalanok. (Ellenkezését arra a tényre is alapozhatja, és érvként használhatja fel a fi a szán-dékával szemben, hogy Joïe balkezének hiánya akár az ifjú haja-don valamely súlyos vétkének a következménye is lehet, minthogy a középkorban általánosan elterjedt volt például a tolvajok kezének levágása.) Ismeretes, hogy abban a korban a nemesi familiák milyen féltő gonddal ügyeltek arra, hogy fi aik ne csak „okos, jó és jámbor”, hanem lehetőleg „jó családból” való, nemesi származású hajadont
47 – Szégyellje magát a király, hogy feleségül vette ezt a leányt! Ezek után még király-nak lehet nevezni az ilyet? Nagy hibát követett el, amikor elvette ezt a sehonnai, nyomorult, idegen leányt, ezt a félkezű nőszemélyt.
48 Nem tudjuk, hogy miért kér ilyet tőlünk a király. Talán ott, ahol most van, megtudta, hogy honnan származik a királyné, és miért vágták le a fél kezét. Nem tudom, igaza van-e, de nemrég még majd’ megőrült érte a király.
vegyenek feleségül. Ezért is igyekszik meggyőzni magát Skócia kirá-lya Manekine előkelő származásáról, látván annak ragyogó szépségét és kifi nomult udvari modorát.
Az idegen hajadonnal kötött házasság azonban végül ideális döntés-nek bizonyul. Az ismeretlen eredetű királyné fiúörököst szül, majd vé-gül két gazdag keleti királyságot – Magyarországot és Örményországot – ajándékoz örökségként férjének, aki ezáltal könnyen megszilárdít-hatja hatalmát. Christiane Marchello-Nizia joggal állapíthatta meg, hogy a regényt „az exogám házasság melletti védőbeszédként” is le-het olvasni.49 Azzal a véleményével is egyetérthetünk, hogy Philippe de Rémi La Manekine-je
[...] mindazokkal a breton és udvari elbeszélésekkel rokon, amelyekben megjelenik a némileg tündérre emlékeztető idegen nő alakja, akivel [a lovag] egyszerre óhajtja és féli az egyesülést50: a hullámok által odasodort vagy a forrás mellett talált, néha testileg megjelölt (Mélusine-nek, akárcsak Manekine-nek titka van) idegen hölgy fiúörökössel és gaz-dagsággal ajándékozza meg azt a nemzetséget, amelyik befogadta [...].51
A főszereplők vándorútjaihoz kapcsolódó egzotikus vonások
A főszereplők idegen tájakon és távoli országokban tett vándorútjai az egzotizmus megannyi kimeríthetetlen forrásául szolgáltak a közép-kori irodalmi művekben, különösen a 13–14. századi geszta-énekekben és „kalandregényekben”. Ez érvényes Philippe de Rémi alkotására is, amelyben a főhősöknek a „valóság” és a költői fi kció találkozási pontjain végbemenő vándorlásai nem csupán a cselekmény lényeges komponenseinek tekinthetők.
Figyelemre méltó, hogy a vándorutakhoz kötődő egzotikus je-gyek többsége Manekine gyakori helyváltoztatásakor bukkan fel.
49 Philippe de Beaumanoir, La Manekine, i. m., 266.
50 Kiemelés tőlünk.
51 Uo.
Míg azonban a skót király Flandriába és Észak-Franciaországba ve-zető útját nagy gonddal és pontossággal írja le a szerző – azokra a lo-vagi tornákra, amelyeken a király részt vesz pontosan körvonalazott, jól ismert vidékeken és városokban kerül sor: Gentben, Bruges-ben, Lille-ben, a champagne-i Épernay-ben stb. –, Manekine kényszerű
„földkörüli” vándorlásai nagyrészt a költői képzelet termékei, me-lyeknek nem sok közük van a földrajzi realitásokhoz. Joïe első tengeri útja, melynek során egy hét alatt (!) ér Magyarországról Skóciába anélkül, hogy egyszer is megpillantaná az itáliai, a francia és a spa-nyol partokat, inkább egy mesebeli, egyik képzeletbeli országból a másikba tett utazásra emlékeztet. Nem meglepő, hogy Skóciában, akárcsak korábban szülőföldjén, a sors akaratából egymást követően lesz része szerencsétlenségben és szenvedésben, valamint örömben és boldogságban, mint bármelyik tündérmese hősnőjének.
Arra következtethetünk tehát, hogy az a tenger, amely lehetővé teszi Joïe-nak, hogy egy hét alatt Skóciába, majd pedig két hét alatt Skóciából Rómába érkezzen nem valóságos tenger, hanem inkább egy ambivalens „mitikus hely”, amely egyidejűleg az ifjú királyné viszontagságainak és szenvedéseinek a helyszíne, s az a kedvező „vi-zes közeg”,52 amely végül szerencsés kikötőbe és új, boldogabb élet lehetőségéhez juttatja.53
Az újból egymásra talált királyi párnak a magyar és örmény király-ságban tett utazásai az addigi vándorutaktól eltérő szerepet töltenek be a regény végén. E királyi utak nemcsak hogy szinte „turisztikai” jelleget öltenek, de a regényszerző Skóciához képest valóságos „Eldorádó”-ként mutatja be a gazdag keleti Örményországot, amely ezentúl „aranyat, ezüstöt és mindenféle kincset fog küldeni Skóciába...” (8362–70 sorok).
A „valóságos” országokkal a „legendák földje” áll itt szemben, amely gond nélküli, kellemes utazásokra hívja a főhősöket, mintegy kárpótlá-sul a korábbi tengeri utak alatt elszenvedett viszontagságaikért.
52 A 12–3. századi breton lai-kben az evilági lovag forrás, patak vagy tó mellett találkozik a földöntúli tündérrel, aki megajándékozza szerelmével.
53 Vö. Marie-Madeleine Castellani, „L’eau dans La Manekine de Philippe de Beaumanoir”, Senefiance, No 15, 1985, 82–89.
Mindazonáltal azok a nyilvánvaló vagy rejtett egzotikus vonások, amelyeket kimutattunk, valamint a csoda motívumának megjelené-se a regény végén – a 13–14. századi kalandos elbeszélémegjelené-sek műfaji kritériumainak megfelelően – a figyelemfelkeltés és a „regényesség”
hatásos elemei maradnak, s egyáltalán nem befolyásolják Manekine
„fantasztikus” történetének határozottan tudatos végkifejletét.
Ez a végkifejlet ugyancsak egy mélyebb jelentésű, szimbolikus üze-netet tartalmaz. A skót királyságot és a két „egzotikus” királyságot, Magyarországot és Örményországot ezentúl a skót-magyar királyi pár pápai jóváhagyással egyesített birodalomként fogja kormányoz-ni, minek következtében az „ismeretlen”, távoli országok eredendően egzotikus színezete elhalványul, illetve beolvad a nyugat-európai or-szágok keresztény civilizációjának egyetemes minőségébe.