A Szentföldön és a Közel-Keleten tett zarándoklatok, s az ott folytatott kereszteshadjáratok jelentősen hozzájárultak a nyugat-európai emberek ér-deklődésének nyitottabbá válásához, s egy addig alig ismert, távoli világról al-kotott ismereteik gazdagításához. A középkori ember vágyakozása, hogy akár valóságosan, akár képzeletben ismeretlen, különös és csodákkal teli távoli országokba juthasson el, adekvát kifejezési formákra talált olyan trubadúrok keresztes- és „tengerentúli” énekeiben, mint Marcabru, Peire Vidal, Raimbaut de Vaqueiras vagy Bertran de Born, s olyan trouvère-ek búcsúverseiben, mint Conon de Béthune, le Châtelain de Coucy és Rutebeuf, akárcsak a negyedik kereszteshadjárat eseményeiről a szemtanú hitelességével beszámoló Geoff roy de Villehardouin La Conquête de Constantinople (Bizánc megvétele), valamint Robert de Clari azonos című krónikájában. A távoli, ismeretlen országok-ban és vidékeken tett utazások témája központi motívuma, sőt kompozíciós elve lett számos chanson de geste-nek (Le Charoi de Nîmes, La Prise d’Orange, Renaut de Montauban), a legtöbb keresztes éneknek és egyes „antik regények-nek” (Roman d’Alexandre), s különösképpen a 13. századi „idillikus és kalan-dos” elbeszéléseknek (Floire és Blanchefl or, Aucassin és Nicolette, Amadas és Ydoine, La Belle Hélène de Constantinople, Parise la Duchesse).
A távoli és/vagy tengerentúli országokba induló zarándoklatok és kereszteshadjáratok természetes módon keltették fel a középkori közön-ség érdeklődését az olyan országokban és vidékeken tett, érdekfeszítő ka-landokban (és viszontagságokban) bővelkedő utazásokról szóló történetek iránt, amelyek „realitása” többnyire elérhetetlennek bizonyult számukra, s amelyek legtöbbször csak a költői képzelet világában léteztek.
A hősnő különösségének jegyei
A Csonkakezű királylány magyar eredete, az a tény, hogy egy távoli, a nyu-gati emberek szemében bizonyos fokig titokzatos és egzotikus országból származik, kezdettől fogva az idegenség és különösség légkörével veszi körül a sors által egyszerre üldözött és új horizontok felé taszított hercegnőt.
A fiatal hősnő különös és idegenszerű voltát a regényszerző kétszeresen is jelzi attól a pillanattól kezdve, hogy a balkezének levágására szánja el magát.
Egyrészt fogyatékossága, balkezének hiánya a külső megjelenés szintjén a köznapitól eltérő, rendhagyó lényének állandóan érzékelhető jelzése lesz.
Másrészt a magyar hercegnő mássága interiorizált szinten is megmutatkozik, amikor Skóciába érkezve egy különös értelmű ragadványnevet kap. Minthogy egy számára teljesen ismeretlen országba kerülve nem kívánja felfedni mene-külésének okát, kilétét és eredeti nevét (Joïe) – amely egyébként emblematikus név: „azért kapta a Joïe nevet,42 mert születése örömmel töltötte el alattvalói szívét; később maga a leány jelenti ki, hogy neve a szerelem örömeire, boldog-ságra predesztinálja”43 –, Skócia királya egy újabb emblematikus nevet ad neki (Manekine), melynek jelentése felettébb szokatlan, sőt ambivalens.
Dont dist li rois : „Il nous estuet, Puis que vostre non ne savons, Que nous aucun non vous metons.
Or soit ensi : je vous destine
Que vous aiiez non Menekine.” (v. 1336-1340)44
Egyik értelme szerint a Manekine név az ifj ú leány fogyatékosságára utal (ld. fentebb), másik jelentése pedig egy fontos epizóddal kapcsolatos.
Amikor a skót király jószívű udvarnagya megmenti a máglyahaláltól, egy hozzá tökéletesen hasonló fabábut, egy mannequint égettet el helyette.
A magyar származású skót királyné Manekine nevében
a mannequin szó (a Mann ’ember’ kicsinyített formája a germán nyelvek-ben) nőnemű alakja található, s ez a szó a középkorban azt a szalma- vagy fabábut jelölte, amellyel a misztérium-előadások alatt a színészeket helyet-tesítették a kínzási jelenetekben.45
Az emblematikus Manekine név, amellyel a szerző a hősnőt illeti hányat-tatásai alatt, összefüggésbe hozható azzal a különleges szimbolikus jelentés-sel, amelyet a középkori emberek a tulajdonneveknek tulajdonítottak abból
42 Az ófrancia szó valójában beszélő név, jelentése ‘öröm’, ‘boldogság’.
43 Philippe de Beaumanoir, La Manekine, i. kiad., 260.
44 Végül így szólt (a király): – Mivel nem ismerjük kegyed igazi nevét, újat kell adnunk.
Így tehát kegyedet ezentúl Manekine-nek nevezzük.
45 Philippe de Beaumanoir, La Manekine, i. m., 156.
kiindulva, hogy azok képesek a nevek viselőinek csak rájuk jellemző, lénye-ges tulajdonságait kifejezésre juttatni.46 A Manekine név különös, ambiva-lens jelentései az ifjú királyné jól látható testi fogyatékosságával együtt arra is magyarázatot adhatnak, miért nem részesíti eleinte a skót királyi udvar a más országokból való jövevényeket megillető vendégszeretetben, s miért tekintik az udvar előkelői (a király, az anyakirályné és az udvarnagy) egy titokzatos országból érkezett, bizonytalan származású idegennek.
Ez indokolhatja, hogy a skót király először habozik feleségül venni a cson-kakezű leányt annak ellenére, hogy nemes és szép külseje, valamint szelíd és szeretetreméltó lénye elbűvölte, de akiről valójában semmit sem tud.
Az ismeretlen hajadon iránti kétely és bizalmatlanság – aki ráadásul nem hajlandó felfedni kilétét és elárulni igazi nevét – az anyakirályné elemi fel-háborodásában éri el csúcspontját, amikor az felháborodva tiltakozik fia ama szándéka ellen, hogy feleségül vegyen egy „ismeretlent”, egy „szeren-csétlent”, egy „idegent”:
Honis soit il quant prise l’a, Ne qui le tenra mais pour roi ! Or a il fait trop grant desroy, Qui a ci prise une esgaree, Une chaitive, une avolee,
Une femme o tout une main. (v. 2056–2061)47
Még a jóindulatú skót udvarnagy is kifejezi kételyeit az ifj ú királyné szár-mazását illetően, miután kézhez kapja a Manekine máglyahalálát elrendelő hamis levelet:
La raison mie ne savons,
Pour coi tel mandemant nous fait.
Espoir que on li a retrait La ou il est, dont ele et nee,
46 Vö. Jacques Ribard, Le Moyen Âge. Littérature et symbolisme, Paris, H. Champion, 1984, 73, 80–90.
47 – Szégyellje magát a király, hogy feleségül vette ezt a leányt! Ezek után még királynak lehet nevezni az ilyet? Nagy hibát követett el, amikor elvette ezt a sehonnai, nyomorult, idegen leányt, ezt a félkezű nőszemélyt.
Et pour coi eut la main colpee.
Je ne sai s‘il i a raison ; Mais mout a envis desraison
Li fesist, n‘a mie lonc tens. (v. 3534–3541)48
Mindazonáltal a skót király kételyei és félelme, hogy egy idegen hölggyel kös-sön házasságot, akárcsak az anyakirálynő ösztönös bizalmatlansága leendő menye iránt nem teljesen alaptalanok. (Ellenkezését arra a tényre is alapoz-hatja, és érvként használhatja fel a fi a szándékával szemben, hogy Joïe balke-zének hiánya akár az ifj ú hajadon valamely súlyos vétkének a következménye is lehet, minthogy a középkorban általánosan elterjedt volt például a tolvajok kezének levágása.) Ismeretes, hogy abban a korban a nemesi familiák milyen féltő gonddal ügyeltek arra, hogy fi aik ne csak „okos, jó és jámbor”, hanem le-hetőleg „jó családból” való, nemesi származású hajadont vegyenek feleségül.
Ezért is igyekszik meggyőzni magát Skócia királya Manekine előkelő szárma-zásáról, látván annak ragyogó szépségét és kifi nomult udvari modorát.
Az idegen hajadonnal kötött házasság azonban végül ideális döntésnek bizonyul. Az ismeretlen eredetű királyné fiúörököst szül, majd végül két gazdag keleti királyságot – Magyarországot és Örményországot – aján-dékoz örökségként férjének, aki ezáltal könnyen megszilárdíthatja hatal-mát. Christiane Marchello-Nizia joggal állapíthatta meg, hogy a regényt
„az exogám házasság melletti védőbeszédként” is lehet olvasni.49 Azzal a vé-leményével is egyetérthetünk, hogy Philippe de Rémi La Manekine-je
[...] mindazokkal a breton és udvari elbeszélésekkel rokon, amelyekben megjelenik a némileg tündérre emlékeztető idegen nő alakja, akivel [a lovag]
egyszerre óhajtja és féli az egyesülést50: a hullámok által odasodort vagy a for-rás mellett talált, néha testileg megjelölt (Mélusine-nek, akárcsak Manekine-nek titka van) idegen hölgy fiúörökössel és gazdagsággal ajándékozza meg azt a nemzetséget, amelyik befogadta [...].51
48 Nem tudjuk, hogy miért kér ilyet tőlünk a király. Talán ott, ahol most van, megtud-ta, hogy honnan származik a királyné, és miért vágták le a fél kezét. Nem tudom, igaza van-e, de nemrég még majd’ megőrült érte a király.
49 Philippe de Beaumanoir, La Manekine, i. m., 266.
50 Kiemelés tőlünk.
51 Uo.
A főszereplők vándorútjaihoz kapcsolódó egzotikus vonások
A főszereplők idegen tájakon és távoli országokban tett vándorútjai az egzotizmus megannyi kimeríthetetlen forrásául szolgáltak a középko-ri irodalmi művekben, különösen a 13–14. századi geszta-énekekben és
„kalandregényekben”. Ez érvényes Philippe de Rémi alkotására is, amely-ben a főhősöknek a „valóság” és a költői fi kció találkozási pontjain végbe-menő vándorlásai nem csupán a cselekmény lényeges komponenseinek tekinthetők.
Figyelemre méltó, hogy a vándorutakhoz kötődő egzotikus jegyek több-sége Manekine gyakori helyváltoztatásakor bukkan fel. Míg azonban a skót király Flandriába és Észak-Franciaországba vezető útját nagy gonddal és pontossággal írja le a szerző – azokra a lovagi tornákra, amelyeken a király részt vesz pontosan körvonalazott, jól ismert vidékeken és városokban ke-rül sor: Gentben, Bruges-ben, Lille-ben, a champagne-i Épernay-ben stb.
–, Manekine kényszerű „földkörüli” vándorlásai nagyrészt a költői képzelet termékei, melyeknek nem sok közük van a földrajzi realitásokhoz. Joïe első tengeri útja, melynek során egy hét alatt (!) ér Magyarországról Skóciába anélkül, hogy egyszer is megpillantaná az itáliai, a francia és a spanyol partokat, inkább egy mesebeli, egyik képzeletbeli országból a másikba tett utazásra emlékeztet. Nem meglepő, hogy Skóciában, akárcsak korábban szülőföldjén, a sors akaratából egymást követően lesz része szerencsétlen-ségben és szenvedésben, valamint örömben és boldogságban, mint bárme-lyik tündérmese hősnőjének.
Arra következtethetünk tehát, hogy az a tenger, amely lehetővé teszi Joïe-nak, hogy egy hét alatt Skóciába, majd pedig két hét alatt Skóciából Rómába érkezzen nem valóságos tenger, hanem inkább egy ambivalens „mitikus hely”, amely egyidejűleg az ifjú királyné viszontagságainak és szenvedései-nek a helyszíne, s az a kedvező „vizes közeg”,52 amely végül szerencsés kikö-tőbe és új, boldogabb élet lehetőségéhez juttatja.53
52 A 12–3. századi breton lai-kben az evilági lovag forrás, patak vagy tó mellett találkozik a földöntúli tündérrel, aki megajándékozza szerelmével.
53 Vö. Marie-Madeleine Castellani, „L’eau dans La Manekine de Philippe de Beaumanoir”, Senefiance, No 15, 1985, 82–89.
Az újból egymásra talált királyi párnak a magyar és örmény királyságban tett utazásai az addigi vándorutaktól eltérő szerepet töltenek be a regény vé-gén. E királyi utak nemcsak hogy szinte „turisztikai” jelleget öltenek, de a re-gényszerző Skóciához képest valóságos „Eldorádó”-ként mutatja be a gazdag keleti Örményországot, amely ezentúl „aranyat, ezüstöt és mindenféle kincset fog küldeni Skóciába...” (8362–70 sorok). A „valóságos” országokkal a „le-gendák földje” áll itt szemben, amely gond nélküli, kellemes utazásokra hív-ja a főhősöket, mintegy kárpótlásul a korábbi tengeri utak alatt elszenvedett viszontagságaikért.
Mindazonáltal azok a nyilvánvaló vagy rejtett egzotikus vonások, ame-lyeket kimutattunk, valamint a csoda motívumának megjelenése a regény végén – a 13–14. századi kalandos elbeszélések műfaji kritériumainak meg-felelően – a figyelemfelkeltés és a „regényesség” hatásos elemei maradnak, s egyáltalán nem befolyásolják Manekine „fantasztikus” történetének hatá-rozottan tudatos végkifejletét.
Ez a végkifejlet ugyancsak egy mélyebb jelentésű, szimbolikus üze-netet tartalmaz. A skót királyságot és a két „egzotikus” királyságot, Magyarországot és Örményországot ezentúl a skót-magyar királyi pár pápai jóváhagyással egyesített birodalomként fogja kormányozni, minek követ-keztében az „ismeretlen”, távoli országok eredendően egzotikus színezete elhalványul, illetve beolvad a nyugat-európai országok keresztény civilizá-ciójának egyetemes minőségébe.