Noha dijazásért az egész középkor folyamán másoltak könyveket vagy adtak el egyes kész darabokat, a rendszeres könyvkereskedelem csak meglehetősen későn fejlődött ki.
A stationarius foglalkozása legelőször a hiresebb egyetemi városokban alakult ki, ahol a könyvek, elsősorban a tankönyvek iránti kereslet meglehetősen élénk volt. A stationariusok először 1259-ben emlittetnek Bolognában. Eleinte könyvek kölcsönadásával foglalkoztak az egyetemi hatóságok által megállapitott dijak ellenében. Később ők lettek a közvetitők a könyvmásolók és könyvvásárlók között, amellett megbecsülték az elhalt diákok ingóságait s kezelték azokat a zálogtárgyakat, amelyek ellenében – például az oxfordi egyetemen – a diákok megfelelő alapokból pénzt kölcsönözhettek. Párizsban a Boldogasszony székesegy-házának előterén (parvis) árusitották a tankönyveket. A német főiskolákon a hallgatók maguk állitották elő tankönyveiket az egyetemi előadások (tulajdonképen diktátumok) nyomán.
Alighanem ez a gyakorlat állt fenn a mi középkori egyetemeinken is. Innen van, hogy forrásaink a középkor végéig mélyen hallgatnak a magyar könyvkereskedelemről. Mindössze két XV. századi adatot ismerünk, amelyek azt bizonyitják, hogy kereskedőink – legalább alkalmilag – könyvek árusitásával is foglalkoztak. Nevezetesen 1439-ben erdélyi kereskedők a bázeli vásáron több politikai és teológiai röpiratot szereztek be s hoztak magukkal Nagy-szebenbe, ahol azokat, mivel a bázeli zsinatról szóltak, egyházi cenzurának vetették alá. (V. ö.
Kapp: Gesch. d. deutschen Buchhandels. I: 21. l.). A másik nagyfontosságu adat pedig arról tanuskodik, hogy Andreas Polonus dubnici archidiakonus és zágrábi kanonok 1471-ben a budai vásáron két aranyért megvásárolta a kései középkor egyik legnépszerübb segéd-könyvének, a Joannes Marchesini reggiói minorita tollából származó (V. ö. Jöcher, III. k.) s a Biblia fontosabb szavait magyarázó Mamotrectus-nak hártyára másolt példányát. (M. Kvszle.
1885: 93. és 115. l. Csontosi, Kovachich nyomán.) Sajnos, az a nagyértékü bejegyzés, melyet a zágrábi érseki könyvtárban fennmaradt kódexből másolt le Kovachich, arról nem szól, vajon hivatásos könyvárustól vagy pedig alkalmi kereskedőtől szerezte-e meg a kéziratot a könyvkedvelő kanonok.
Egyébiránt e könyvkereskedelem apránkint függetlenitette magát az egyetemektől. Oxfordban és Cambridgeben az egyetemeknek felesküdött stationariusok mellett hovatova feltünnek a független könyvárusok is, s a két csoport között gyakori az összeütközés. Az angol könyv-kereskedelem székhelyévé csakhamar London, tehát egy nem egyetemi város lett. Hasonló-képen Olaszországban is Firenze, Milano és Velence váltak a XV. század folyamán a könyv-kereskedelem gócpontjává. A kereskedők már nemcsak előzetes megrendelésre, hanem raktáruk számára is dolgoztatnak, amit számos olyan kódex bizonyit, melyben üresen maradt az egyelőre ismeretlen tulajdonos cimerének szánt medaillon.
A korszak legnagyobb szabásu kéziratkereskedője Vespasiano da Bisticci volt (1421-1498), aki firenzei mühelyében 45 másolót foglalkoztatott. Munkateljesitményére jellemző, hogy 22 hónap alatt 200 kötetet volt képes előállitani. E boszorkányos gyorsasággal megnyerte minden könyvéhes bibliofil kegyét. A Mediciek mellett V. Miklós pápa, Federigo da Montefeltro urbinói herceg, Ercole D’Este ferrarai herceg, továbbá a főpapok, humanista tudósok hosszu sora vette igénybe szolgálatait. Hazánkból Vitéz János és Janus Pannonius állt vele sürübb üzleti összeköttetésben, akikről meleg szavakkal emlékezik meg Vite c. becses munkájában.
Mátyás király – ugy látszik – nem tartozott rendes vevői közé, különben az ő hires könyvtárá-nak is szentelt volna egy fejezetet. Erre látszik vallani az a körülmény is, hogy az eddig ismert kétségtelen Korvin-kódexek közül csupán egyetlen egyen szerepel Vespasiano neve: a budapesti Egyetemi Könyvtár Theophrastusán.
Mátyás király megbizottai közvetlenül bonyolitották le üzleteiket. Ilyen megbizottja volt Blandius nevü miniátora, aki 1471-ben könyvekkel megrakodtan tért vissza Rómából a budai udvarba, ilyen Korvin János nevelője, Taddeo Ugoletti, aki az olasz kéziratkereskedés csomó-pontjaiban, első sorban Firenzében összevásárolta, illetve saját felügyelete mellett másoltatta a kivánt kéziratokat, s ilyen lehetett – Iványi Béla valószinü véleménye szerint – az a Paulus de Transilvania nevü dömés is, akit Mátyás király 1479-ben sok pénzzel Itáliába küldött, s aki Velencében a Sz. Jánosról és Sz. Pálról nevezett konventben dolga végezetlenül elhalálozott.
(V. ö. Harsányi i. m. 248. l.)
Angliában a könyvkereskedők már a XV. század folyamán megjelentek portékáikkal az Egyed- és Bertalan-napi vásárokon, Franciaországban pedig valami Guillaume Tousé nevü könyvárus 1480-ban utazó ügynököt is tartott, aki 500 libra értékü könyvkészlettel félévig járta keresztül-kasul Alsó-Bretagnet. Nálunk az ország könyvekkel való ellátását ekkortájt a velencei Ugelheimer-Colonia-Manthen-társaság ügynökei bonyolitották le. Az ő ügynökük volt a regensburgi származásu Joannes Cassis, aki Mátyás király rendeletéből Erhard Ratdolt velencei mühelyében kinyomatta az 1480. nov. 21-én megjelent esztergomi Breviarium-ot.
(V. ö. Fitz József. Mátyás király, a könyvbarát. Mátyás kir. emlékkönyv. II: 239. l.)
Egy másik velencei könyvnyomtató és kiadó, aki több dömés szellemü könyvet is hozott forgalomba, Ottaviano Scotti – ugy látszik – a szerzet egy magyarországi tagját, Dominicus de Hungariát bizta meg itteni üzleteinek lebonyolitásával, amiből elszámolási nehézségek keletkeztek. Minden valószinüség amellett szól ugyanis, hogy ez a Domokos nem a saját számlájára vett könyvekért, hanem a bizományba kapott kiadványokért tartozott 1486-ban 26 dukáttal Scottinak. Utóbbi panaszára a rend főhatósága kiközösités terhe alatt meghagyja Domokosunknak, hogy rendezze tartozását vagy pedig kössön egyezséget Scottival.
Föltevésünket megerősiti a dömések generálisának két másik rendelete, melyekben egy Dominicus de Gara nevü dömés, aki Harsányi András véleménye szerint ezzel a Dominicus de Hungariával alighanem egy személy, kifejezetten mint Scotti megbizottja szerepel. E rendeletek egyike 1487-ből meghagyja Jacobus de Transilvania magisternek, hogy bizonyos határidőn belül fizesse ki Domokos fráternek, mint Scotti megbizottjának azt a 22 és fél dukátot, amit Kolozsvári Ádám mester adott át neki a velencei könyvkereskedőtől kapott könyvek vételára fejében. A másik rendelet, mely 1490 julius 13-án kelt, csupán arról intézkedik, hogy Zágrábi János, Kontfia Bertalan és Bessenyei Benedek fráterek két héten belül hat dukátot fizessenek Garai Domokos kezeihez, de igen valószinü, hogy ebben az esetben is Scottit illető pénzről van szó. (Harsányi i. m. 298. l.)
Bizonyára a külföldi iskolákat járó ifjak is megragadták a lehetőséget, hogy mint alkalmi könyvárusok segitsenek az ország könyvszükségletén. Igy a páduai egyetemen továbbképzett Emericus Nicolai de Zagrabia dömés szerzetes, akit a rendi generális 1479. április 26-án Budára rendelt magister studentiumnak (v. ö. Harsányi. i. m. 248. l.), 1480-ban engedélyt kapott arra, hogy Velencéből nyomtatott könyveket vigyen haza, s azokat otthon árusithassa.
„Ugy látszik – irja Harsányi – Imre fráter eredményesen müködhetett könyvkereskedői mivol-tában, mert 1481-ben Petrus Nigri Clipeus Thomistarum-ának (Tomisták paizsa) árusitását is megengedte neki a generális.
Az ügynökök, bizományosok és alkalmi könyvárusok mellett csakhamar megjelenik hazánk székvárosában az első önálló könyvkereskedő. Budán 1484-től 1526-ig nem kevesebb mint 13, részben hazai, részben külföldi könyvárus fejtett ki rövidebb-hosszabb ideig tartó
kereskedői és kisebb-nagyobb kiadói tevékenységet. A sort a Turóczi- krónika illusztrációival kapcsolatban már tárgyalt Theodorus Feger de Kirchem „concivis et librarius Budensis”
(Budai polgár és könyvárus) nyitja meg, aki valamelyik németországi Kirchheimből származott. A heidelbergi iskola anyakönyvébe 1466. október 13-án vezették be a nevét, s ugyanott 1468. julius 13-án a baccalaureusok sorában szerepel. Mielőtt Budán megtelepedett, – Colmarban, Freiburg i. Br.-ban s talán egyebütt is megfordult. Budára kerülve, 1484-98-ig Velencében, Brünnben, Bécsben, Augsburgban és Nürnbergben állittatta elő könyveit.
Mind az ő, mind a többi budai könyvárus kiadói tevékenységéről már megemlékeztünk a könyvnyomtatásról szóló fejezetben. Itt csak a szorosabb értelemben vett könyvkereskedői ténykedésükre vonatkozólag fennmaradt néhány szórványos adatot ismertetjük. A legtöbbjük nemcsak a saját, hanem a mások kiadványait is árusitotta, s igy valóságos szortiment keres-kedő volt. De már könyvkereskeres-kedőinknek ezek az ősei is nehezen számoltak el a bizományba vett áruval. Igy Fegerről tudjuk, hogy Koberger Antal örököseinek a Hartmann Schedel 1493.
é. krónikája elárusitásából még 1509-ben is 56 frt-tal maradt adósa. Ugyanő a bécsi Lukas Alantse-céggel is üzleti összeköttetésben állott, s annak 1508 körül 103 frt. 1 sillinggel tartozott. Ennek a bécsi cégnek egyébiránt más budai könyvárusok is jelentékeny összeggel voltak adósai. Igy Hertzog János Pál 261 frt. 1 sillinggel, az 1491-ben Budáról Bécsbe költözött s ott polgárjogot nyert Hüfftel János, aki Paep János végrendeletében is szerepel, 47 frt. 5 silling és 15 dénárral, valami „Mathias zu Ofen” pedig, aki bizonyára Milcher Mátyással azonos, 31 frt. 6 sillinggel. (V. ö. Zentralbl. f. Biblw. 1892: 396-7. l.)
A jegyzékben, melyből az adatokat meritettük, nem szerepel a legjelentékenyebb budai könyvárus és könyvkiadó, Paep (Pap?) János neve, aminek az az oka, hogy ő nem Lukas, hanem hiresebb bátyja, Lienhart Alantse ügyfelei közé tartozott. Ezt Paep 1509. szeptember 12-én kelt végrendeletéből tudjuk, amelyből kiderül, hogy eredetileg 150 s egynéhány forinttal tartozott „Lienhart puchführer”-nek, de ebből a követelésből a végrendelet keltekor már csak 50 frt. állt fenn. Alantse mellett még egy másik bécsi könyvárusnak, Mert Scheiringernek is tartozott 43 vagy 44 magyar forinttal. Az érdekes okiratból az is kiderül, hogy könyvkészlete két helyiséget töltött meg, s hogy egy István nevü segédet is foglal-koztatott. Feleségének meghagyja, hogy ezt az Istvánt igyekezzék 3-4 évre magánál tartani, s lelkére köti, hogy jó bért, 100 vagy 125 frt-ot fizessen neki, hogy annál szivesebben maradjon nála. Ez az István, mint föntebb már kifejtettük, alighanem azonos azzal a nagybányai származásu Heckel Istvánnal, aki később mint kiadó érdekes „beszélő” mesterjegyet használt:
egy baltácskát, melynek nyelére három betü tekerőzik. Paep egyébiránt Buda legtekintélye-sebb polgárai közé tartozott, sógorságban állott May György és János ottani aranymüvesek-kel, s baráti köréhez tartoztak: György, Nagyboldogasszony templomának káplánja s az ő gyóntatója, Haimburger Farkas és Apotheker Valtin tanács-esküdtek, valamint Kissling János polgár, akik a végrendeleti tanuk szerepét vállalták. Paep vagyoni helyzetéről fogalmat ad az a körülmény is, hogy 700 rajnai forintért megvásárolta Hüfftel János kollégájától a bécsi Leonis aureinek nevezett bursát (diákszálló-félét. V. ö. ZfB. 1892: 401-2. l. A bécsi városi levéltár-ban őrzött végrendelet teljes egészében tudtommal máig sincs kiadva!)
Hogy miféle üzleteket kötöttek ezek a budai könyvkereskedők, arra közelebbi adataink nincsenek. Csak annyit tudunk, hogy pl. Rosarius Márton pozsonyi kanonok 1497-ben Erdélyi János kir. alkincstárnok támogatásával 3 florenuson vásárolta Buda várában az esztergomi Missale 1495-iki kiadásának azt a példányát, mely jelenleg a Széchényi Könyvtár tulajdona.
A korszak vége felé alkalmilag Kassán (1493), Nagyszebenben (1506), Eperjesen (1519) és Segesvárt (1522) is megfordult egy-egy könyvkereskedő (bibliopola, puchführer). Bizonyára mint németországi kollégáik, ők is társzekéren járták be az országot s jelentek meg a vásáro-kon. Hogy azután itt kirakták és kikiáltották-e áruikat, mint a többi vásárosok, vagy német mintára nyomtatott, esetleg irott jegyzékeket készitettek-e eladásra kerülő könyveikről,
melyeket széthordottak a városokban, ahol árusitás céljából megállottak (v. ö. Wilhelm Meyer: Bücheranzeigen d. XV. Jhs. ZfB. 1885. 437-63. l.), olyan kérdések, melyeket adatok hiányában lehetetlen eldöntenünk.
7. A könyvek tárolása