„Végső következtetésünk: jóllehet a közgazdaságtudomány kevéssé érdeklődik a városok iránt, mégis e településforma működteti a modern gazdaságot.”
(Enyedi, 2012, 28) Az előzőkben bemutattam az általam vizsgált téma két fő előzményének, kiváltó okának, a globalizációnak és az újraiparosításnak meghatározó nemzetközi és hazai tendenciáit, majd az új gazdaságföldrajz vonatkozásait a hazai nagyvárosok és a transznacionális nagyvállalatok meghatározása kapcsán. A következőkben a téma szempontjából legrelevánsabb elméleti kereteket mutatom be. Elsőként a telephely- és fejlesztési hely elméleteket, a növekedési pólus elméleteket, majd az innovációs és más, kapcsolódó fogalmi modelleket foglalom össze, és határozom meg kapcsolódási pontjaikat témám és dolgozatom szempontjából. A modern gazdaság elhelyezkedése főleg térhálózatokkal jellemezhető. A világgazdaságot a globális városok hálózata irányítja, melyekben a transznacionális vállalatok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek központjai működnek. A termelő nagyvállalatok sem ipari körzeteket, hanem elsősorban beszállítói hálózatokat hoznak létre (Enyedi, 2000). Vápár dolgozatában részletesen elemzi a globális-lokális paradoxon-t, és a globalizáció folyamataival összhangban a lokalizáció felerősödését és a lokális tényezők felértékelődését (Vápár, 2012). A fentiek megértéséhez szükséges a helyi és térségi, regionális szintű elméleti keretek és modellek ismerete.
1.3.1 Telephely- és fejlesztési hely elméletek
A telephelyelméletek fő célja a gazdasági tevékenységek térbeli elhelyezkedését meghatározó tényezők elemzése, melynek során a piaci szereplőket és azok működésének térbeli jellemzőit, azok kölcsönhatásait vizsgálja. Területi egységei a mikroszervezetek (pl. vállalatok, helyi önkormányzatok, háztartások).
10.14751/SZIE.2017.036
Ezzel szemben a regionális makroökonómia az egyes régiók gazdasági teljesítményével, növekedésével, fejlődésével és annak problémáival foglalkozik, területi egységei pedig a régiók.
Lengyel és Rechnitzer (2004) fontos megállapítása a telephelyelméletekkel kapcsolatban, hogy azok egyrészt az adott korszakhoz kötődnek, mivel a szállítási-kommunikációs háttérfeltételek, a technológiai-technikai tényezők meghatározók, másrészt a telephelyelméletek függnek az uralkodó közgazdaság-tudományi irányzatoktól, mivel azok térbeli kiterjesztésére törekszenek.
Saját kutatásom a két szint között, a mezoszinten helyezkedik el. Az alábbiakban (9. táblázat) Lengyel és Rechnitzer (2004) öt szakaszát alapul véve a telephely elméletek kapcsán, saját tapasztalatom alapján kiegészítettem azt egy hatodik szakasszal (dőlt betűvel jelölve).
9. táblázat: A telephelyelméletek szakaszainak és jellemzőinek összefoglalása Irányzat Elmélet Kidolgozók és koncepció
“szellemi előfutárok”
1.Mezőgazdasági területhasználat
Johann von Thünen a 19. század első harmadában (1826) a mezőgazdasági termelés térbeli elhelyezkedésének, telephelyének és a kapcsolódó járadéknak a magyarázatára tett kísérletet izolált város körüli földhasznosítási modelljével.
Fontos gondolatokat fogalmazott meg az ipari forradalom előtti, illetve az alatti mezőgazdaság térbeliségéről, alapvetőnek véve a szállítási költségeket. Sokan Adam Smith és David Ricardo munkásságát is ide sorolják a távolság és a tér jelentőségének felismerése, valamint a komparatív előnyök és az egyes tényezők egyenlőtlen térbeli eloszlása közötti kapcsolat felismerése miatt.
“térbeli kiterjesztés”
2. Iparosítás Alfred Weber (1909), Andreas Predöhl és Tord Palander az ipari telephelyelméletek főbb kidolgozói voltak a 19.-20. század fordulóján. A szabadversenyes kapitalizmust vették alapul, a nagyipari üzemek működésének optimális földrajzi helyét a főbb termelési költségeket, szállítási és bérköltségeket minimalizálva határozták meg. Alfred Marshall a lokális extern hatások jelentőségét ismerte fel az iparági körzetek vizsgálata kapcsán.
3. Térbeli verseny és egyensúly
A két világháború között ide sorolható Walter Christaller (1933) központi hely elmélete, az erre alapuló városhierarchia, és August Lösch (1940) általános térbeli egyensúly elmélete, valamint Edgar M. Hoover és Harold Hotelling munkássága a verseny térbelisége kapcsán. A telephelyválasztás fő mozgatórugója a profitmaximalizálás, de ezen szerzők már a szállítási költséget, valamint a versenytársak és a fogyasztók térbeli elhelyezkedését is figyelembe vették. A neoklasszikus közgazdaságtan főbb eredményeinek térbeli értelmezése jellemzi a korszakot.
“általános térgazdaságtan”
4. Telepítések optimalizálása
Egy általános közgazdaságtudományi térelmélet kidolgozása indult meg.
Kiemelendő Walter Isard munkássága, aki a regionális gazdaságtan (1956-tól a társadalomtudományok egyik ága) iskolateremtő egyénisége. Ide tartozik Francois Perroux (1964) és Jacques Boudeville (1968) növekedési pólus elmélete, valamint Gunnar Myrdal (1957) egyenlőtlen térbeli fejlődés modellje.
William Alonso munkássága a városgazdaságtan és társadalom kapcsán kiemelendő. A korszakot a gazdasági tevékenység térbeliségére ható tényezők, a települések és infrastruktúrák vizsgálata, területi termelési függvények kidolgozása jellemzik.
5. Globális gazdaság
Nevesebb kutatói napjainkban Paul Krugman (új gazdaságföldrajz), Michael Porter (klaszteresedés, versenyelőnyök), Alen J. Scott és Michael Storper, valamint Alfred Marshall, akit az irányzat képviselőinek jelentős része szellemi mesterének is tart. Ide sorolható még Torsten Hagerstrand az innovációk terjedése kapcsán. Ennek az elméletnek a főbb háttérjellemzői már a számítógépes hálózatok, IKT technológiák alkalmazása, a felkészült munkaerő tömeges jelenléte, az innovációk és csúcstechnológiák alkalmazása.
„a fejlesztések terei”
6. Glokális hálózatok
A transznacionális vállalatok ipartelepítési döntései hátterében álló “rész-magyarázatokat” szintetizálta John H. Dunning (1980) az eklektikus elmélet megalkotásával. Bernek (2001) „stratégiai földrajzi hely” elmélete, valamint Boschma (2005) „közelség” (proximity) öt fajtájának meghatározása és a vállalati beágyazódás (corporate embeddedness) különböző elméletei (pl.:
Polányi, 1944; Granovetter, 1985; Nelson, 1994; Uzzi, 1997; Beckert, 2003;
Kloosterman, 2010) és a területi tőke elméletek (Camagni, 2008, 2009) és innovációs modellek (Etzkowitz-Leydesdorff, 1998; Carayannis et al., 2012).
Forrás: saját szerkesztés és kiegészítés Lengyel-Rechnitzer (2004) alapján, 2015
A telepítési döntéseket a vállalatok egy összetett szempontrendszer alapján hozzák meg, melyben a gazdasági mellett, társadalmi, környezeti és kulturális tényezők is szerepet játszanak.
Vannak ún. hard, vagy kemény, és ún. soft, vagy puha telepítési tényezők. Kemény telepítési tényezők például a telekár, az infrastrukturális ellátottság, a munkabér nagysága és a munkaerő ellátottság, a ledolgozott munkanapok és ezzel szemben szabadnapok száma, a helyi iparűzési és más (pl. telek) adó mértéke. Ezek megjelennek a befektetési költségszámításokban is.
Puha tényezők ezzel szemben nem jelennek meg közvetlenül a számításokban, mint például a helyi befektetés-szervezési rendszer fejlettsége, felsőoktatási intézet, nemzetközi iskola/óvoda megléte, ám sokszor e tényezők döntik el a szoros telephelyi versenyt.
Véleményem szerint ma már nem elsősorban és kizárólag telephely-elméletet, hanem fejlesztési hely elméletet is meg lehet határozni. Nyilvánvaló, hogy a vállalatok különböző funkciót ellátó egységeinek telepítésekor azoknak eltérő lokalizációs igényei vannak. A központ
“headquarter” funkciók mind a vállalat térbeli felépítésében, mind a térbeli településszerkezetben a koncentrációt erősítik, elsősorban nagyvárosokban, sőt, globális városokban koncentrálódnak.
Ezzel szemben a termelési egységek telepítése elsősorban a dekoncentráció irányába hat. A kezdeti, első, elsősorban termelési célú befektetési döntéseket mind újabb, elsősorban fejlesztési célú befektetési döntések követnek, de csak az ún. stratégiai befektetési helyszíneken.
A kérdés tehát az újraiparosítás korában hazánk számára az, hogy ezeknél a magas hozzáadott értéket vonzó újrabefektetéseknél is megállja-e a helyét.
A fejlesztési helyek kiválasztásának feltételrendszere pedig részben eltér, és jóval szigorúbb, mint a telephelyek esetében. Ehhez kapcsolódik Dunning (1980) eklektikus elmélete (más néven OLI paradigma) is, mely szerint a vállalat az exporttal szemben akkor részesíti előnyben a működőtőke-beruházást, ha ezzel a cég tulajdonosi és tranzakciós költségelőnyökre tehet szert, valamint a helyi termelési feltételek is kedvezők (Szanyi, 1997). A stratégiai helyzet-előny forrásait három csoportra osztja:
- a tulajdonspecifikus előnyök (O — ownership advantages),
- a befektetés helyére vonatkozó lokalizációs előnyök (L — locational advantages) és - az internalizációs előnyök (I — internalization advantages).
Dunning (1993) a beruházásokat négy fő csoportba sorolja. Megítélése szerint a helyi erőforrásokat kiaknázó és a piacorientált beruházások a bemutatkozó, első befektetések. A hatékonyságnövelő és a stratégiai előnyökre (mind globális, és országos szinten) törekvő
befektetések általában pótlólagos jellegűek, tehát már létező kapacitásokat változtatnak meg.
Bernek (2001, 1) szerint a stratégia legfontosabb célja, „hogy kiválassza az adott vállalat működéséhez legkedvezőbb stratégiai földrajzi helyet”. A cél természetesen a „globális optimalizáció”, vagy másképpen fogalmazva az „abszolút költségelőny”, amelyre a szerző szerint minden világgazdasági és nemzetgazdasági tendencia visszavezethető. A K+F tevékenységek legfontosabb célterületeiként globálisan az Egyesült Királyság és Németország preferált, valamint az “Európa kapuja”-nak is nevezett Benelux államok, azon belül is Hollandia11.
A gazdasági körzetelmélet, vagy rajonelmélet kapcsán gondolati egyezőség, hogy a gazdasági aktivitás meghatározó és egybefonódik az adott település társadalmának szempontjaival, ám ez a kapcsolat az én véleményem szerint nem egyirányú. Megítélésem szerint egyrészt a napjainkat jellemző erősen megnövekedett mértékű mobilitás miatt ez a viszonyrendszer időben nem kellően stabil ahhoz, hogy a gazdasági körzetek a társadalomszervezés alapjai legyenek. Másrészt a nemzetállamok szervező, koordináló szerepe jelentősen veszített jelentőségéből a helyi/térségi és nemzetállamok feletti szintek javára, így a gazdaság területi folyamatai egyre inkább
„lecsúsznak” a helyi szint irányába, és ezzel párhuzamosan egyre inkább a hálózatosodás, és nem a koncentráció válik jellemzővé.
11 A teljesség kedvéért a földrajzi gondolkodás másik két nagy gondolatrendszerét is említem a központi helyek elmélete mellett. A tájelmélet kiemelkedő személyiségei közül Alexander von Humboldt, Vidal de la Blanche, Teleki Pál, Cholnoky Jenő és Prinz Gyula munkásságát emelem ki. Véleményem annyiban megegyezik a gazdasági körzetelmélet képviselőivel (pl. Krajkó, 1987), miszerint a gazdaság alapvető hatást gyakorol a társadalom területi szerkezetére, az egyik legerősebb régióképző tényező.
10.14751/SZIE.2017.036
1.3.2 Növekedési pólus elméletek
A növekedési pólus elméletek kapcsán elsőként fontos megjegyezni Enyedi (2005) helyesbítését, aki utalva arra, a hazai szakirodalomban magát makacsul tartó feltételezésre, hogy a területfejlesztésben alkalmazható növekedési pólus elmélet F. Perroux nevéhez kötődik, leírja, hogy az valójában Boudeville (1968) eredménye.12
A 2014-2020 közötti európai uniós programozási időszakot jellemző módszertani paradigmaváltás a fejlesztéspolitikában számos új fejlesztési irány, eszköz megjelenését eredményezi mind uniós, mind tagállami szinten. A gazdasági fejlődés területi vonatkozásai, a koncentráció, az ún.
póluspolitika a nemzetközi szakirodalomban is számos helyen megjelentek, a teljesség igénye nélkül említve a francia (Perroux, 1955; Boudeville, 1968), az egyesült királyság-beli (Parr, 1999), vagy az olasz (Bellandi, 2002) példákat.
A növekedési pólus elmélet gyakorlati megvalósításáról írt tanulmányában Faragó (1995) is utal Perroux (1950) növekedés-elméletére, melynek eredeti értelmezése szerint a növekedési pólus egymással kapcsolatban álló iparvállalatok területi agglomerációja. A modell sikerességének kulcsaként kiemeli, hogy nem az elmaradott területek, települések fejlesztésére épült a gyakorlat, hanem a fejlettebb területekre történő további koncentráció hozott fejlődést, melyet a területi diszperzió elősegítésével és a szomszédsági hatások kihasználásával terjesztettek ki további területekre. Végül, következtetésként a szerző a teve és a karaván, valamint az uszály és a vontatóhajó példáját használva sarkallt egy, az akkorinál komplexebb, gazdaságorientált területpolitikára, mely aztán jó tíz évvel később Pólus Programként alkalmazásra is került. Egy közelmúltbeli tanulmány is foglalkozik a két, térben értelmezett fejlesztéspolitikai koncepció, a növekedési pólusok, valamint az iparági körzetek szakirodalmával, az ún. „koncentrált decentralizáció” jellegzetességeivel (Faragó-Lux, 2014).
A növekedési pólus elmélet számos kritikája között megtalálható az alkalmazhatóság minimális feltételeinek meghatározatlansága, a központok számosságának és optimalizálásának kérdése, az elmaradott területeken kijelölt központok önfenntartóvá válásának folyamata körüli kérdőjelek és annak időbelisége, valamint a nagyvállalatok és beszállítóik, a kis- és közepes vállalatok (KKV-k) szerepének és részvételének lehetőségei, visszásságai. Ez utóbbi kapcsán Holland (1976) kiemeli, hogy mivel a területi egyenlőtlenségek a versenyképességben meglévő különbségekből fakadnak, így a vezető cégeket (elsősorban TNC-k) kell bevonni a problémás régiók esetében, valamint rámutat a KKV-k erősen korlátozott lehetőségeire a külső gazdaságosság kihasználása terén, ami pedig a növekedési pólus elmélet egyik legfőbb alapfeltevése.
A hazai regionalizmus folyamatában az elmúlt időszakban jelentős fordulat következett be a tervezési stratégiai regionális (NUTS 2) szint rovására a megyei szint (NUTS 3) pozíciójának megerősödésével és a kistérségi kategória (LAU 1) mellett a járási szint újra-megjelenésével.
Ezeket a folyamatokat számos szerző elemzi, én is részletesen foglalkoztam a témával (Józsa, 2016). Jelen dolgozat szempontjából kiemelendő, hogy az előző programozási időszak egyik zászlóshajója, az ún. Pólus Program a vidéki nagyvárosok, azaz a helyi, települési szint (LAU 2) fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, mely program gyakorlati megvalósítása az egyes pólus városok esetében eltérő tapasztalatokat hozott.
A 4. ábrán empirikus tapasztalatok alapján felvázoltam az egyik, általam vizsgált város Pólus Irodájának rendszerét.
12 Az indoklást arra építi, hogy bár Perroux (1964) azon kevés számú közgazdász egyike volt, aki ismerte és alkalmazta a gazdasági tér fogalmát, ám ő a gazdasági növekedést tanulmányozta, s ebben a megközelítésben a ma húzóágazatoknak nevezett, korszerű, emelkedő gazdasági ágakat értette növekedési pólus alatt. A növekedési pólusra épülő regionális modell Boudeville nevéhez fűződik.
4. ábra: A miskolci Helyi Gazdaságfejlesztési Iroda szervezeti háttere és kapcsolatrendszere, 2007-2010 Forrás: saját szerkesztés, 2014
A miskolci helyi gazdaságfejlesztési rendszer (HGF) kialakításának lépései és tapasztalatai részletesen megtalálhatók az erről szóló tanulmányban (Józsa-Nagy, 2013). A dolgozat kapcsán két tényezőt emelek ki, egyrészt a szoros kapcsolatot, melyet a Pólus Program sikeres megvalósítása igényelt mind vertikálisan, mind horizontálisan a különböző szereplők, érdekeltek és projektgazdák között. Másrészt a külön, a célra dedikált helyi gazdaságfejlesztési szervezet (Gazdaságfejlesztési Iroda, azaz GFI) létrehozását és működtetését. Ezeknek a tevékenységeknek és magának az Irodának az elkülönítése és „láthatósága” alapvető feltétel volt. Ennek fontosságára később a primer kutatás eredményeinek bemutatása során még visszatérek.
Nemzetközi szint
Stratégiai Irányító Bizottság
Pólus Program Iroda Fejlesztéspolitikáért felelős
miniszter
Hálózatfejlesztési Iroda
Miskolc MJV Önkormányzata
PM Kabinet HELYI
GAZDASÁGFEJLESZTÉSI IRODA
TKT titkárság: Pólus Iroda Miskolc Holding Zrt.
TECHNOPOLISZ KOORDINÁCIÓS TESTÜLET
(TKT)
(Helyi gazdaságfejlesztési testület)
Stratégiai és Városfejlesztési
Osztály Miskolc MJV
Önkorm.
Vállalat- fejlesztési és
Gazdasági Divízió Miskolc Holding
Zrt.
Városfejlesztési Igazgatóság
MIK Zrt. Miskolc MJV
Bizottságai
Projektgazdák, partner szervezetek
Fejlesztési hatóságok, ügynökségek
Bankok, magántőke
Partner (ön) kormányzatok Nemzeti szintHelyi szintRegionális szint
Nemzeti befektetés-szervezési ügynökség
Egyéb nemzeti, bilaterális szervezetek Szakminisztériumok
Európai Bizottság felelős szervezetei
Európai szintű egyéb szervezetek Nemzetközi
szakmai szervezetek
10.14751/SZIE.2017.036