A tématervekben megfogalmazódó „központi akaratot" a filmgyár drama
turgiája közvetítette az alkotók felé. Nem passzív csatorna volt csupán, de maga is tevőlegesen részt vett a téma tervek alakításában. Legfontosabb missziója azonban az volt, hogy a témákhoz megtalálja a megfelelő írót, s a témától a filmig szoros ellenőrzése alatt tartsa az alkotómunkát, őrködjék azon, hogy az „akarat" - műben kiteljesülve - érvényesüljön. Ily módon a Párt „szeme" volt, rettegett intézmény, amelynek kegyét kereste az alkotó.
Túlbuzgó neofiták (akik mindig túl akarták teljesíteni a kívánalmakat) fészke, ahol lankadatlanul költögették a szocialista realizmus eleinte soka
sodó, később ritkuló fiókáit. Gondosan nyesegették a polgári nézetek vadhajtásait, irtották a seregnyi „izmus" (sematizmus, opportunizmus, voluntarizmus, liberalizmus, revizionizmus) dudváját, azt a haszonnövényt is kigyomlálva, ami - a dudva közt megteremve - nőtt volna, ha hagyják.
Mindez fokozatosan ahhoz vezetett, hogy a Dramaturgia - idegen testként - elszigetelődött, a filmgyártás szerves kapcsolatrendszere alá-fölé rendelt függőségi viszonyokká szegényedett.
„A dramaturgok - vallotta meg egyikük, amikor ütött a kritika és önkritika órája -, meglehetősen opportunista módon, nem azt nézték elsősorban, hogy milyen kérdések érdeklik a népet [...], hanem azt próbálták kitalálni, hogy mi a vonal, és ahhoz [...] szabni munkájukat." [45] E törekvésükben
megfelelő társakra leltek a minisztérium funkcionáriusaiban. A forgató
könyvek megítélése során nem az abban foglaltakból indultak ki, hanem -az előbbiek és -az utóbbiak egyaránt - „összehangzó" kórusként, -azt fejte
gették, ók mit szeretnének látni abból a témából. Minden egyes bíráló úgy érezte, hogy benne egy író veszett el, s rögvest bizonyítani akarta, hogy nem nyomtalanul. A másik elv, amely a bírálati munkában érvényesült, az a leszűkített marxista művészetelmélet sematizált tételeinek szajkózása volt, feltételezett, műfaji recept alapján számon kérve a mű írójától a „műfajsze
rűséget", s az elvek érvényesítése révén megvalósuló „irodalmi értéket", így azon józan értékítélet, amelyben az fogalmazódott meg, hogy a műból kell kiindulni annak megítélésekor, és nem a bíráló elképzeléseiből, csak viszonylag későn, és akkor sem maradéktalanul érvényesülhetett. Miután a Dramaturgia csak közvetítő szerepet játszott, az önálló ítéletalkotás jogát megvonták munkatársaitól, helyettük a minisztériumban formáltak véle
ményt, és döntöttek. így nem csoda, hogy író és dramaturg között folytonos nézetkülönbség volt, érdemes-e a téma arra, hogy foglalkozzanak vele. [46]
A forgatókönyvhiány, amely a filmgyártást öt éven át valósággal válságba sodorta, a júniusi fordulat után sem szűnt meg rögvest.
Pedig forgatni kellett, hogy a műtermek ne álljanak üresen. í r ó , dramaturg, rendező sietett a forgatókönyv befejezésével. Finomítás
ra, javításra, n e m futotta az időből, az engedélyeztetési procedúra hosszadalmas volta miatt. A minisztérium meg-megújuló beavatko
zása é p p a kiérleléshez, módosításhoz szükséges időből vett el. Az így elvesztett időt később sem sikerült visszanyerni, és ez a kapkodás és sietség az alkotófolyamatban továbbgyűrűzött, növelte a feszült
séget a rendezőben, gátolta a színészt a felkészülésben. Gyakran n e m az a téma került műterembe, amelyik kiérdemelte volna, ha
n e m az a forgatókönyv, amit leggyorsabban, a legkisebb ellenállás nélkül be lehetett fejezni. Az eredmény ismert.
N e m javított a helyzeten az sem, hogy a forgatókönyvek minősé
génekjavítása és a bírálati m u n k a színvonalának emelése érdekében 1953 őszén létrehozták az írószövetség Filmbizottságát, mert ez a fórum két esztendő alatt egy forgatókönyvet sem vitatott meg, sőt a Dramaturgiai Tanács író tagjai (Méray Tibor és Háy Gyula) meg sem jelentek szórványos ülésein. [47]
A magyar filmgyártás ötéves kudarcsorozata a júniusi fordulat után sem mindenkit józanított ki. Felelősségvállalás helyett folytató
dott a korábbi egymásra mutogatás azok körében, akik pedig eme kiábrándító állapotért valós felelősséggel tartoztak. „Egyesek min
d e n felelősséget másra, a Pártra, a minisztériumra, a Dramaturgiára hárítanak" - fakadt ki ingerülten 1953 szeptemberének végén egy
vitában a népművelési miniszter. [48] Sőt egy újabb felelős tényezőre is ráakadt: ez „az összpolitikai helyzet" volt. Szavaiból érződött, rosszallja, hogy „megszűntek az összpolitikai helyzetből adódó gát
lások". Még meg sem kezdődött a kibontakozás, már megkongatta a vészharangot: „az ellenséges nézetek nem kaphatnak pódiumot, az útitársak (értsd: a hivatalos támogatást nélkülöző írók) fejlődésé
nek tényezője elégtelen [...], fenyeget a liberalizmus". A jelzésértékű szavakból a filmszakma alkotói is megérthették, mit várhatnak a felügyeletet gyakorló, újdonsült minisztertől.
Hat hónapig tartó átmeneti szakasz u t á n - amely alatt egyesek kivártak, mások szövetségeseket kerestek - 1953 végére kialakult a forgatókönyvek jóváhagyásának „új forgalmi rendje", amely - a jelekből ítélve - nem sokban különbözött a korábban már csődöt
mondott procedúrától. [49]
Némiképp rövidült azzal, hogy - a Dramaturgiai Tanácsot, ta
nácsadói hatáskörrel közvetlenül az igazgató felügyelete alá helyez
ték, tehermentesítvén ezzel a Népművelési Minisztérium Filmfőigazgatóságát, de korántsem egyszerűsödött. A Filmfőosztály vezetőjének megítélésétől függött, részt vesz-e ezeken az üléseken.
Rendszerint sem ő, sem munkatársai nem jelentek meg, a r r a hivat
kozva, hogy csak egy-két nap állt rendelkezésükre a forgatókönyvek áttanulmányozásához, d e ha kultúrpolitikai szempontból előrelát
hatóan „vitás kérdések" kerülhettek szóba, a miniszterhelyettesek, sőt a miniszter is részt vett a Dramaturgiai Tanács ülésén. [50] Ritkán fordult elő, hogy a Dramaturgiai Tanács ne javasolt volna valamiféle változtatást a forgatókönyvön, és csak e javítások elvégzése után kerülhetett az irodalmi forgatókönyv a Filmfőosztályra elbírálás végett. Jóváhagyása előtt elolvasta és véleményezte a két miniszter
helyettes (Non György, illetve Kállai Gyula) és a miniszter is. Ezt követően - ha „probléma" adódott - az utóbbiak (a Filmfőosztály vezetőjének jelenlétében lezajló) eszmecserére hívták az alkotókat (írót, dramaturgot, rendezőt). A technikai forgatókönyv újfent meg
j á r t a a minisztériumot: jóváhagyása („lepecsételése") a Filmfőosztály veze- tőjének jogkörébe tartozott. A miniszterhelyettesek és a mi
niszter csak akkor véleményezte azt, h a „komolyabb eszmei-művé
szi" hiányosságokat véltek felfedezni benne a főosztály munkatársai, amiéit szükségesnek tartották kikérni „a vezető elvtársak állásfogla
lását". [51]
Az ellenőrzés szigora tehát nem lanyhult, nőtt a bizalmatlanság a szakmabeliek véleményének objektivitását, szavahihetőségét
illető-en. „Opportunizmust" gyanítottak minden pozitív állásfoglalás mö
gött, amely a rendezőt és írót igyekezett menteni a további zak
latástól, a „ne bajlódjunk vele tovább "-szemlélet térnyerését ostoroz
ták. A minisztérium szempontjainak „liberális kezelésével", a javal
latok „felületi megoldásokkal való elintézésével" vádolták a nagyobb szabadságot remélő alkotókat, akik szabadulni igyekeztek a cenzúra munkakedvet bénító szorításából.
A forgatókönyvek elbírálásának korábban jellemző „fő hibái" (szá
mos, egymásnak gyakran ellentmondó önmagához sem következe
tes, bíráló fórum, amelyik álláspontját „időközönként" változtatja;
elhúzódó dön- tések; az alkotók zaklatása, leckéztetése; az alkotófo
lyamat semmibevétele, tökéletes tudatlanság a művészi munka sajá
tosságait illetően; a film „eszmékre" redukálása), amelyeket az újonnan kiala- kított gyakorlat száműzni kívánt, továbbra is mara
déktalanul érvényesültek. Az „életismeret" ostoba, hamis, az objek
tív feltételekből (hatalmi pozícióból) következő, de nem magyarázható, monopolizált tudata, amely - a politikai vezetők úgy hitték - továbbra is jogalapul szolgálhat ahhoz, hogy „az élet hamis ábrázolását" ostorozzák az „utóbbi idők" forgatókönyveiben, emlé
keztetvén azokat, akik „kiengedtek", hogy a „Dramaturgia az állam szerve, a dramaturgok állami funkcionáriusok [...], a Dramaturgiai Osztálynak az állam célját kell szolgálnia", és a dramaturgoknak ahelyett, hogy az irodalmi életben megnyilvánuló „téves és káros irányzatokat" a forgatókönyveken keresztül segítenek terjeszteni, küzdeniük kell ellenük. Nem tűrték, hogy a dramaturgok egy része a Párt irányvonalától eltérő, „anarchista" nézeteket valljon (az ábrá
zolás középpontjába a kispolgári életformát állítsa [52]; elnézze, hogy a nem tipikust tipikusnak állítják be [53]; részt vegyen a kormányprogram előtti politika és gazdaság „eredményeinek" lebe
csülésében [54]). [55]
A Dramaturgia munkatársait [56] kétségtelenül „felelősség ter
helte" az új szellemű forgatókönyvek nagy részéért, amit fejükre is olvastak. „Polgári képzettségüket, eszmei bizonytalanságukat" okol
ták azért, hogy érdeklődésük „a perifériális témák" irányába tánto
rította el őket. „Meg kell erősíteni a Dramaturgiát, javítani a jelen
legi kispolgári összetételt" - kínálkozott a megoldás. [57] Holott a dramaturg inkább kényszerű részese, mint ösztönzője, inkább ala
kítója, mint kezdeményezője volt a megújulási folyamatnak. „A Dramaturgia vezetője, Kovács András azt az elvet vallotta, hogy elsősorban arra kell támaszkodniuk, amit a rendező, valamint az író
el akar készíteni, és így lemondott az állami irányítás szükségéről."
[58] A „megadás" politikájának j ó és „rossz" következményei [„a hibák"] már csak a minisztériumban zajló tematikai viták során derültek ki. Az az állítás, hogy a gyár vezetése a Dramaturgia
„uszályába" került, és a műtermi kapacitás kihasználása érdekében pártolta a Dramaturgia javaslatait, segítette az új szemléletű forga
tókönyvek megvalósulását, inkább az állami irányítás manőverének fogható fel, amellyel a felelősséget előbb megosztani, majd másokra átruházni igyekezett. Inkább érdekelt volt abban, hogy azt a látszatot keltse, a Dramaturgia kicsúszott ellenőrzése alól, mint hogy később, a számonkérés idején elismerje, egyes esetekben pártolta, másokban nem ismerte fel a „veszélyes nézetek" térnyerését.
Ezért - a már említett ügyes, de átlátszó manőverrel - a politikai iránytévesztés vétkét a kétségtelenül és kizárólagosan a Dramaturgia illetékességi körébe tartozó kérdéskörre, az ún. dramaturgiai selejt problémájára igyekezett leszűkíteni. A dramaturgiai selejt 1951 óta évről évre csökkenő tendenciát mutatott. [59] 1951-ben a selejtre kifizetett összeg a filmek összköltségének 12 százaléka (a későbbiek ismeretében hihetetlenül magas) volt. Ez az arány 1953-ban 0,9 százalékra, 1954-ben 0,6 százalékra csökkent. 1954-1955 első fél
évében sem emelkedett, így a vádat a tényszámok sem támasztották alá, s ami „adódott" [60], azért sem a Dramaturgia felelt (amely a selejtnek tekintett forgatókönyveket „begyűjtötte"), hanem az állami vezetés, amelyik a „Nagy Imre-féle politikai hatástól nem mentes forgatókönyveket" nem engedte leforgatni. [61]
A „selejtproblémát" végül sikerült teljesen feloldani az „általános helyzet" maró közegében, mondván, „a forgatókönyvi helyzet nem független az irodalom egészének alakulásától". „Ilyen körülmények között nagyon nehéz volt biztosítani, hogy megfelelő számú eszmei és művészi színvonalú forgatókönyv készüljön". [62]
Az ötvenes évek államigazgatásának tipikus, „elhárító gyakorlata volt ez", a felettes szerveket kevéssé meggyőző megoldás, amelynek folytatói a vétkeseket mindig azok között keresték és lelték meg, akik elszenvedték, de befolyásolni nem tudták következetlen és megala
pozatlan döntéseit. Hiába vontak be tehát újabb és újabb bírálati fórumokat a véleményalkotásba (így a KV Tudományos és Kulturá
lis Osztályának „vezetőit") az elítélt „apolitizmust, liberalizmust és bürokratizmust [...], az elvtelenséget, a »kéz kezet mos« alapon való
b í r á l a t i m ó d s z e r t [...] fokozatos n e v e l ő m u n k á v a l " s e m s i k e r ü l t szám
ű z n i ü k a D r a m a t u r g i a m u n k á j á b ó l .