„Tudjuk, hogy egy-egy hosszú század is letünik, míg túl szigorúnak mutatkoznak az előző század büntetései, és sok-sok századnak kellett elmulni, míg reá nem jöttünk arra, hogy a büntetését kiállott egyént vissza kell segítenünk a társadalomba, s ha ezt elmulasztjuk, épen a társadalomnak aggódva őrzött biztonságát veszélyeztetjük az elkövetett mulasztással.”1
Megyery István
helyzetkép a XX. század elején
A századforduló idején a megnövekedett bűnözés elleni eredményesebb fellépés sürgető szüksége, valamint a társadalomtudományok fejlődése mentén megjelenő új felismerések a kriminálpolitika módosítását igényelték. A fiatalkorúak megkü-lönböztetett büntetőjogi kezelését bevezető 1908. évi XXXVI. törvény (I. büntető-novella) és végrehajtási rendelkezései 1910. január l-jén léptek hatályba. Az igazság-ügyi kormányzat feladata most már a megvalósítás feltételeinek biztosítása lett. A nehezebben, nagyobb erőfeszítésekkel létrehozható intézménynek kétségtelenül a fiatalkorúak fogházhálózatának kialakítása mutatkozott, ahol a végrehajtásnak mind az elméleti, mind a gyakorlati szakemberei híján voltak még a megfelelő tapasztalatoknak. A felnőtt korúaktól elkülönített fogházbüntetések végrehajtása arra vezette az igazságügyi kormányzatot, hogy – elsősorban a kisebb befogadóké-pességű – törvényszéki fogházak közül jelöljön ki főügyészségi székhelyenként fia-talkorúak befogadására alkalmas intézeteket. 1910 végéig tizenhárom ilyen intézet kijelölése történt meg (Budapest, Nyíregyháza, Győr, Kassa, Kolozsvár, Marosvá-sárhely, Brassó, Gyula, Pécs, Pozsony, Nyitra, Zombor és Lugas), amelyeknek teljes befogadóképessége 1 200 férőhely volt (ebből 300 lányok részére kialakítva).
1910-ben szerepet kapott Pécsett a fiatalkorúak szabadságvesztésével, ne-velésével kapcsolatos tevékenység ellátása, ugyanis ekkor az egyik kerületi bör-tönnek jelölték ki az intézetet, mely három évig látta el ezt a feladatot, majd az 1920-as években ismét ideiglenes jelleggel helyeztek el fiatalkorú bűnelkövető-ket Pécsett. A Pécsi Fiatalkorúak Kerületi Börtöne 28–37 fiú és 1–3 leány
elhe-1 Megyery István: A magyar börtönügy és az országos letartóztatási intézetek. Budapest, 1905.
lyezését biztosította. A korabeli börtönügyi szabályozás előírta, hogy ahol jelen-tős számban vannak olyan elítéltek, akik a szabad életben mezőgazdasági mun-kát végeznek, számukra ilyen jellegű munmun-kát kell biztosítani. A pécsi fiatalkorú
„bünhöncök” a helyi szőlőkben dolgozhattak volna, de az ügyész szerint „a talaj köves, s a nehéz fizikai munka a testileg fejletlen fiatalkorúaknak terhes és nehéz.” Emiatt a külső munkáltatást elvetve – a mezőgazdasági munkát tágan ér-telmezve – a jól bevált kosárfonást jelölték ki számukra munkatevékenységként.
Folytatásképpen már belső rabkertészet létrehozásán fáradozott az ügyész, me-lyet az igazságügyi kormányzat elvben jóváhagyólag tudomásul vett. Az ügyész a következő érveket hozta fel:
– „A fiatalkorú elítéltnek biztos megélhetési keresetforrást nyújtó szakisme-ret elsajátításához vezetne.
– A letartóztatottak a szakszerű kertészkedés űzését kiszabadulásuk után a széles vidéki rétegekben meghonosíthatják, így a közélelmezésnek végte-len szolgálatot téve.
– Pécs város élelmezési viszonyainak megjavítása érdekében a közérdeket szolgálná.
– Egészségügyileg jó, s a letartóztatottak kedélyére is jótékonyan hatna, mi-dőn a fogház zárt falai közül őket a szabad levegőn való foglalkoztatáshoz juttatná.”
A továbbiakban meglátogatták a zalaegerszegi és soproni rabkertészetet, ahol bolgár rendszerű kertészet működött, melyet Pécsett megvalósíthatatlannak tar-tottak (a kertészet konkurenciát jelentett volna a helyi, közel 100 hold nagyságú bolgárkertészet tulajdonosainak). Később a város is sürgette a kezdeményezést városélelmezési szempontból, de a huzavonának az lett az eredménye, hogy a miniszter nem hagyta jóvá a rabkertészet létrehozását, de újabb javaslattételre utasította a főügyészt. Az országos kezdeményezést elutasítás követte a többi vár-megyéből, kertészetre csak Pécsen volt kereslet, de az megfelelő telek hiányá-ban nem valósult meg.2 1915-től újra napirenden volt a rabkertészet kialakításá-nak kérdése, de ekkor már kényszerűségi okokból. A sok levélváltás, alkudozás eredménye a székesegyházi uradalom erdőgondnokságával kötött szerződés lett 1916-ban, mely az Árpádtető pusztai 6 holdas területre koncentrált. A telekbérlet 2 570 koronába került, melyet a kincstár fizetett, az őrzést-felügyeletet a fogház biztosította, a vezetői teendőket Kolozsváry Andor főerdőmérnök látta el. 1918-tól már az ügyészség üzemeltette a kertészetet, és az 1917-es mostoha időjárás, nagyfokú szárazság ellenére, öntözés mellett, szakszerű vezetéssel sikeres évet könyvelhettek el. A terményeket a személyzet számára is értékesítették, akik így 30–40%-al olcsóbban juthattak hozzá az árukhoz. A szerb megszállással együtt szűnt meg a rabkertészet, az újjászervezésre 1924-ig várni kellett.
2 Polgár András: Pécs-baranyai börtönügy a dualizmus korában 1867–1918. Szakdolgozat, Pécs, 2001, PTE Bölcsészettudományi Kar. 50–51. o.
A fiatalkorúak fogvatartásának új fejezete
Az Európai Unióhoz való közeledésünk idején, az 1990-es években került sor a PHA-RE program meghirdetésére. A program a kelet-közép-európai volt szocialista orszá-gok felzárkóztatását célozta meg. Ennek keretében írták ki a „Börtönkörülmények javítása fiatalkorú bűnelkövetők társadalomba történő visszailleszkedésének elősegítésére” című pályázatot. A PHARE program kapcsán egy új, 50 fő fiatalkorú bűnelkövető elhelyezésére alkalmas büntetés-végrehajtási intézet megépítésének a gondolata került a középpontba. Az új épület alapkövének lerakása 2004. december elején történt meg Pécsett, majd az építési munkák befejezését követően az ünne-pélyes átadásra 2006. május 5-én került sor. Az intézet tényleges birtokbavétele, a fogvatartottakkal való betelepítése 2006. szeptember 28-án valósult meg.
Jelenleg 16 fő előzetes letartóztatottat és 34 fő elítéltet lehet a normáknak megfelelően elhelyezni a fogvatartotti körleten. A felső szinten a fiatalkorú, bör-tön fokozatú elítéltek elhelyezésére van lehetőség egy-, két- és háromszemélyes zárkákban, amelyek összesen 15 fő elhelyezésére alkalmasak. A középső szinten a fiatalkorú, fogház fokozatú elítéltek elhelyezése történik – szintén 1, 2 és 3 fős zárkákban –, itt 19 fő számára van hely. Az alsó szinten pedig az előzetes letartóz-tatásban lévők lettek elhelyezve kétszemélyes zárkákban, összesen 16 fős befoga-dóképességgel. A zárkaágyak nem a hagyományos keretes, magasítható vaságyak, így nincs lehetőség a bővítésre, a befogadóképesség növelésre. A zárkákban pad-lófűtés van, rögzített zárkaberendezésekkel, belső, de leválasztott WC- és fürdőhe-lyiséggel, külön szellőzéssel.
A patronázstól a pártfogói felügyelet reformjáig
A börtönből szabadult elítéltekről való gondoskodás nem új keletű gondolat. Kez-deteit már megtalálhatjuk az ókori Római Birodalomban is. A korai keresztény egyház niceai zsinatán, 325-ben már létrehozott egy ilyen feladatot ellátó szerve-zetet. Az utógondozás gyökerei, mint ahogy a szabadságvesztés-büntetés általános alkalmazásának gyökerei is, a XVIII. században erednek. John Howard törvényja-vaslatot nyújtott be az „elbocsátott elítéltek gondozásáról”, majd 1826-ban a Rajna-Vesztfáliai Börtönügyi Társaság tűzte a zászlajára e nemes ügyet.
Hazánkban Eötvös József Vélemény a fogházjavítás ügyében című munkájában, 1838-ban hangsúlyozta, hogy: „csak ha a büntető társaság mellett egy másik áll, mely a süllyedt szerencsétlent magához felemelni igyekszik, csak ha a rendes töm-löci kormányt egyes polgárok segítik, részint a lelkipásztort felváltva, vigasztalás-sal közelítve a rabokhoz, részint oktatva őket vagy kiszabadulásuk után jövő jólé-tekről gondoskodna, csak akkor remélheti mindezen instrukciók sikerét.”
A 18.819/1886. számú igazságügy-miniszteri rendelet hívta életre hazánkban a rabsegélyező egyletek megalakítását a törvényszékek működési területén. Az utó-gondozás a XIX. század végén kétféle tevékenységet jelentett. A szabadságvesztés idején a fogházmissziós munkát, amely a fogvatartottak erkölcsi nevelését, a
csa-ládtagjaikkal való kapcsolattartást, támogatást jelentette, illetve a rabsegélyezést, amely a szabadulást követően kezdődött, s amely támogatást, gondoskodást és el-lenőrzést jelentett a beilleszkedésig, de legfeljebb egy évig.
A századforduló igazságügyi reformmozgalma nem csupán a fiatalkorúak bün-tető anyagi, eljárási és végrehajtási jogának korszerűsítésére törekedett, de lelkesen felkarolta, elvi-elméleti támogatást nyújtott az ún. patronázsmozgalomnak, rabse-gélyezésnek is.3 Ennek magyarázata az volt, hogy felismerték: a fiatalkori bűnözés csökkentése, a bűncselekmények megelőzése nem lehet csupán szűk körű állami feladat, széles társadalmi összefogásra van szükség.
Pécsett az akkori börtönigazgató – Zsolnay György királyi ügyész – nevéhez köthető a Patronázs Egylet megalapítása, 1886-ban. Az elnök Bánffay Simon kir.
tanácsos volt, az egyik alelnök lett Zsolnay György. 1887. június 18-án, az igazság-ügy-miniszter utalta az első államsegélyt a pécsi patronázs számára. A testület fel-adatköre a következő volt: „A letartóztatásból elbocsátott vizsgálati foglyoknak, elítélteknek a polgári életbe való visszatérését megkönnyíteni és őket a jónak ös-vényein megtartani. A javító intézetben, központi fogházakban és közvetítő in-tézetben letartóztatottakat vallás-erkölcsi, elemi, gazdasági és egyéb közhasznú oktatásban részesíti, vagy az állam közegei által eszközölt oktatást előmozdítja és a fogházi könyvtárakat alkalmas művekből szaporítja. A letartóztatottakat társadalmi és vagyoni viszonyaik megismerése, a segélyezés legmegfelelőbb mód-jának kiadása, s különösen az elítélteket még a szabadulásra való előkészítés végett is meglátogatja.”4
Az iskolát állami költségvetésből tartották fenn, a fogvatartottak szakmát tanul-tak a bentlétük ideje alatt. A segélyek mértékét féken tartották, mivel tőkét gyűj-töttek egy javítóintézet létrehozása miatt. Az első segélyezett Gregurnics György szabaduló volt, aki 8 forintot kapott útiköltségre. A könyvtár létrehozására már többet áldozott a házipénztár. 1889-ben 25, 1891-ben 30, 1896-ban 40 forintot köl-töttek, mindezt úgy, hogy a segélyezést mélyponton tartották, a megyébe szabadul-takat nem látták el útielőleggel. A könyvtári állományról elmondható, hogy hűen tükrözte az akkori pécsi gazdálkodók igényeit, ahol a fogvatartottak bérmunkát
3 Az első rabsegélyező egyletet, melynek tagja volt Benjamin Franklin is, Richard Whistar hozta létre 1776-ban Philadelphiában a szabadult rabok támogatására. Európában a legrégib-bi rabsegélyező egylet a dán Odensee-ben alakult 1797-ben Hazánkban 1874-ben alapítot-ták a Budapesti Rabsegélyező Egyletet, azzal a céllal, hogy a vagyontalan fogvatartottaknak megkönnyítse a polgári életbe való visszatérést. Ezt az egyletet az Igazságügyi Minisztérium pénzzel is támogatta. Az egylet menedékházában a szabadultak hajlékot, élelmet, orvosi el-látást kaptak, valamint oktatásban is részesülhettek. 1908-ban 79 rabsegélyező és patronázs (fiatalkorúakat gyámolító) egylet működött hazánkban. A segélyezés a hazautazáshoz szük-séges költség, alapvető ruházat és 3 forintnál nem nagyobb összeg lehetett. A visszaesők és a külföldi szabadulók nem részesülhettek segélyben. Az I. világháború után ezek az egyletek ellehetetlenültek, helyettesítésükre 1919-ben tanárok és tanítók közreműködésével megala-kult a „Fogházmisszió”, amely később egyházi személyek bevonásával felekezetenként volt jelen a hazai bv. intézetekben.
4 Márfi Attila: Rabsegélyezés a Dél-Dunántúlon a dualizmus alatt – www.kih.gov.hu
végeztek. Az 1891-es filoxéra járvány megtizedelte a Mecsekalja szőlőültetvényeit, emiatt főleg a filoxéra elleni védekezés, a kaliforniai szőlőfajták gondozásáról szó-ló szakkönyvek voltak ezek.5
Az egylet bevételét az évente kiutalt állami segély képezte, de elvárás volt, hogy évente jelentésben küldjék meg a segély felhasználását, valamint a következő évi előirányzatra az előterjesztést tegyék meg. Ez a legtöbb esetben elmaradt. A tagdí-jakból csak eleinte volt jelentős bevétel, de az idő múlásával a patronálók kezdeti lelkesedése csökkent, 1890-ben már csak a pénztáros fizetett tagdíjat. A bomlás je-lei a gyűléseken is megmutatkoztak, mivel a szavazásokhoz szükséges létszám nem jelent meg. 1898 és 1901 között sem közgyűlést, sem választmányi ülést sem tar-tottak. A reform az új elnök hivatalba lépésével kezdődött, az új cél pedig az egylet vagyonához mért segélyezés lett. 1905-től az elhagyott rabcsaládok felkutatása is napirendre került, melybe bevonták a letöltő házak segítő szándékú vezetőit is. A segélyezés már regionális jelleget mutatott, mivel Zala és Somogy vármegyében is végeztek segélyezést. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen 1909-ben 53 fogvatartott 367 koronát, valamint 14 család 832 koronát kapott. A kölcsönrend-szer nem minősült működőképesnek, mivel nem történt meg egy esetben sem a visszafizetés. A pártfogók vidéken a tanítók és egyházi személyek voltak, Pécsett az egyesületi tagok látták el ezt a feladatot. 1904-ben az egyleti vagyon és az 5 000 koronás céltámogatás már lehetővé tette, hogy a Rákóczi úton egy épületet vásá-roljanak az utógondozás céljára. Az épületben az egyleti szolgának egy lakást, vala-mint 4 szobát alakítottak ki a szabadultak számára. A szolga biztosította a reggelit és a vacsorát, az ebédeltetést a Nőegylettől kapott étkezési jeggyel oldották meg. A
„menház” alacsony kihasználtságú volt; 1912-re a vasúthálózat lehetővé tette, hogy a szabadultak az ország legtávolabbi pontjába is gyorsan hazajussanak, így az épü-letet eladták, a bevételből leány javítóintézetet szerettek volna beindítani.
Az egyesület kiemelkedő alakja vitathatatlanul dr. Angyal Pál jogtanár volt, aki rendszeres fogházlátogatásokat tartott a Patronage Kör (1907) bevonásával. Az egyesület célja a bűnözésnek kitett személyek, különösen az erkölcsileg romlott gyermekek és fiatalkorúak megmentése volt. Dr. Angyal Pál elsőként vállalkozott arra, hogy a rabcsaládokat is meglátogassa, és támogassa őket. Problémát okozott a támogatás formája, mivel természetbeni támogatást nem tudtak nyújtani, csak pénzbenit. Ennek felhasználása az érintettek részéről pedig a legtöbb esetben ku-darccal végződött, és nem a cél szerint történt. Egy érdekes „eredményről” szá-moltak be, miszerint sikerült elérniük, hogy a pécsi fogház vezetőségénél „az az örvendetes humánus felfogás honosodjék meg, amely nem akarja többé kitilta-ni – mint némely helyeken még mindig – a pártfogókat a fogházból”.6 Az elnök szerint igazán jól működött ekkoriban az egylet: „elvitathatatlan az, hogy kevés 5 A Pécsi Szőlősgazdák Egyesületének kezdeményezésére az 1890-es évek elején az ún. Ame-rikai Szőlőtelepet jelentős vállalkozói támogatással hozták létre, pl. Széchenyi gróf 18 000 szőlővesszőt juttatott díjtalanul a károsult gazdák rendelkezésére. Az új szőlőfajták megho-nosításában dr. Horváth Antal ügyvéd (1848–1912) végzett kimagasló munkát.
6 Varga Nagy István szerk.: A Pécsi Rabsegélyező Egylet évkönyve 1906-ról. Pécs, 1907.
vidéki város van, ahol a patronage munkához annyi tényező elem áll rendelke-zésre, mint minálunk, ahol az egyletek egymással versengve kelnek, hogy minél több jót tegyenek, minél nagyobb eredményt mutassanak fel”7
1907-ben a Patronage Kör a pártfogói teendőket átvette a korábbi Rabsegélye-ző Egylettől, környezettanulmányokat készített, melyeket felhasználtak a tárgyalá-sok során. Az 1910–1913 között a fiatalkorúak felügyeletét is ellátták, valamint a munkaközvetítésben is jelentős eredményeket értek el. 1911-ben 36 szabadulónak találtak munkát, akiknek sikerült így beilleszkedniük a társadalomba. A fogház-missziós tevékenység a bürokrácia lassúsága miatt kudarcba fulladt a fiatalkorúak tekintetében, mivel a minisztériumtól kellett engedélyt kérni erre a feladatra.
1911-ben a fiatalkorúak támogatására hivatott jótékony célú intézmények közt szerepelt a fiatalkorúak pécsi felügyelő hatósága. Elnöke dr. Angyal Pál kúriai bí-rói címmel felruházott nyugalmazott királyi ítélőtáblai bíró volt. Tagjai közt talál-juk dr. Jellachich István kir. törvényszéki és fogházorvost, valamint dr. Sárospataky Józsefet, a pécsi kir. ügyészség és egyben a fogház vezetőjét.
1912-ben a két, fogvatartottakat támogató szervezet egyesült Pécsi-Baranyai Patronage Egylet néven. A fő feladatok a következők voltak: segélyezés, pártfogás, jogvédelem, fogházlátogatás, illetve a Leányjavító Nevelőintézet működésének se-gítése. Az I. világháború idején kibővült az egylet tevékenysége a katonai pártfo-gással. A vármegyében járási tanítói pártfogó köröket szerveztek. 1913 végén a vármegye mindegyik járási székhelyén léteztek már ilyen körök a néptanítók irá-nyításával. Az egylet megalakuláskor az elnök Varga Nagy István ítélő táblai bíró, a titkár Szieberth Frigyes jogakadémiai tanár volt. A szerb megszállás alatt az egyesü-let munkája csak formális és minimális volt, az 1921-es ügyészi beszámoló szerint az egylet anyagi és társadalmi hátterét elveszítette. A háborút követő megszorítá-sok az egyesületet is elérték, egyre inkább ellehetetlenült a működése, támogatók hiányában kevéssé működött. Az 1924/25-ös tanévben az egyetem akkori rekto-rának, dr. Irk Albert büntetőjogász bevonásával egyszeri fellángolást és pénzügyi bevételt sikerült elérni, de az agonizáció egészen 1932-ig tartott.
A későbbi időkben a szocialista felfogásnak megfelelően az 1.105/1954. (XII.
7.) MT számú határozat előírta, hogy „a letartóztatottak munkába helyezéséről szabadulásuk után – lehetőleg - gondoskodni kell”.
Ezt követően az utógondozás jogi szabályozásának első komolyabb lépcsőfoka az 55/1960. (XII. 22.) Kormányrendelet volt, mely már konkrét feladatokat hatá-rozott meg a bv. intézeteknek a szabadulásra felkészítéssel kapcsolatban. Majd a 12/1965. (VII. 11.) Kormányrendelet továbblépett ezen a kezdeti szabályozáson, és részleteiben is előírta, hogy a szabadult személyek letelepedését, segíteni kell, valamint, hogy a szabadult 8 napon belül köteles jelentkezni a tanácsnál. A kor-mányrendelet végrehajtási utasításában már helyet kapott az önkéntes pártfogók szerepe is, de a jogi szabályozást nem követte a szervezeti feltétel kiépülése, mivel nem volt egy olyan szervezet, mely felügyelte volna a tevékenységüket,
szervez-7 Polgár András: A börtönügyi utógondozás pécsi egyesületei (1887–1944). Tanulmányok Pécs történetéből 18. 2006.
te volna a munkájukat. A büntetés-végrehajtási szervezetre háruló feladatokat az 1966. évi 21. számú tvr. végrehajtására kiadott 110/1967. IM utasítás részleteiben is meghatározta.
Az igazi áttörést az 1975. évi 20. tvr. hozta, a szabadságvesztésből szabadult sze-mélyek utógondozásáról, mely egységes irányítás alatt működő rendszert hozott létre. Ezáltal mind a jogi, mind a szervezeti feltétel elvileg adott volt az eredményes utógondozói munka elvégzéséhez. Egy korabeli utókövetés szerint a legnagyobb el-lenállás akkor következett be, ha magatartási szabályok és tiltó rendelkezések is meg lettek határozva. Pécsett 1980-ban, K. Rozália 25 éves szabadult elítéltet egy évre pártfogói felügyelet alá helyezték, harmadik esetben volt lopásért elítélve, szórako-zóhelyen ismerkedett meg áldozataival és fosztotta ki őket. Ennek alapján kapta az elítélt a „szigorított pártfogói felügyeletet” – ahogy akkoriban nevezték a speciális magatartási szabályokat. Szabadulása után így írt: „A pártfogói felügyelet igen ne-héz, sajnos 1 évig keveset szórakozhatok, mindenáron ki kell bírni ezt a helyzetet, nagy erőfeszítésembe kerül, de nem akarok visszakerülni.” K. Rozália havonta je-lentkezett egy képeslappal pártfogójánál, jelezve, hogy ígéretét megtartotta.8
A rendszerváltozással együtt a bűnözés, a bűnözői rétegek struktúrája is meg-változott, szükségessé vált az akkor már csak emlékeiben működő utógondozói munka tevékenységének újraszabályozása is. Ennek a kihívásnak és a jogharmoni-zációs törekvéseknek igyekezett, igyekszik eleget tenni az újjászervezett – előbb az igazságügy-miniszter, majd a közigazgatási és igazságügyi miniszter alá rendelt – Pártfogói Szolgálat.
Jelentős változás állt be a pártfogói szervezet felépítése terén is. A felügyelet a korábbiakban szervezetileg elkülönülten működött a fiatalkorúak és a felnőtt korúak tekintetében. A pártfogói felügyelet napjainkban egységes szervezetben, központi irányítással dolgozik.
Börtönpasztorizáció
A két világháború között ezt a tevékenységet az egyházak fogházmissziói látták el. 1924-től a katolikus Szociális Misszió Társulat, valamint a református fogház-missziós osztály és egy kisebb zsidó fogházmisszió is működött Pécsett. Ezek a karitatív szervezetek segélyruhát gyűjtöttek, környezettanulmányokat készítettek, lakásszerzéssel, állásközvetítéssel és – nem utolsó sorban – a fiatalkorúak lelki gon-dozásával foglalkoztak. Bevételük adományokból és gyűjtésekből állt össze, állami támogatás ekkor már nem volt. A katolikus fogházmisszió vezetője Jantsits Lajosné volt, aki vasárnaponként szentmisére ment a fogvatartottakkal, délutánonként pe-dig lelki olvasmányokat dolgozott fel velük.9 A református egyházból Vécsey Géza 1923 és 1931 között látta el a fogházmissziós feladatát a gondnoki és presbiteri,
8 Hartung Vilmosné: A női bűnözés alakulása, az elítélt nők nevelésének sajátosságai és problémái a büntetés-végrehajtás alatt. Szakdolgozat. Szeged, 1981, Juhász Gyula Tanárkép-ző Főiskola. 49. o.
9 Pécsi Katolikus Tudósító, 1926. 8–9. szám
valamint gyógyszerészi teendői mellett. 1942-ben vasárnap délelőttönként fogházi istentiszteletet, délután 3 órakor fogházi bibliaórát tartottak a reformátusok a me-gyei börtön falain belül.10
Az egyház jelenléte a börtönökben a II. világháborút követően jelentősen csök-kent, majd 1949-től teljes egészében el is maradt az új típusú, kommunista hatalmi berendezkedésnek köszönhetően. 1949-ből még származik egy igazolás, miszerint Nyárádi Ádám római katolikus lelkész, aki a megyei bírósági fogháznál látta el a
Az egyház jelenléte a börtönökben a II. világháborút követően jelentősen csök-kent, majd 1949-től teljes egészében el is maradt az új típusú, kommunista hatalmi berendezkedésnek köszönhetően. 1949-ből még származik egy igazolás, miszerint Nyárádi Ádám római katolikus lelkész, aki a megyei bírósági fogháznál látta el a