(Adalékok a szabadságvesztés történetéhez)
A jogtudomány közhelye, hogy a római magánjog a kontinentális jogfejlődés alap-ja, annak intézményei napjainkig az európai jogrendszer alkotóelemei. Bár kisebb hatóerővel és halványabb kontúrokkal, de igaz ez a tétel a közjogra és a büntetőjog-ra is. Ha tehát európai jogi konstrukcióink és pbüntetőjog-raktikus megoldásaink előzményeit keressük, aligha mellőzhetjük a római jogi praxis befolyásának vizsgálatát. Ez így van a börtön esetében is. Az ókor bőséges információkkal szolgál a fogva tartó megoldások és intézmények történetéről, köztük a szabadságvesztés-büntetést fo-ganatosító helyek históriájáról. E kötet s benne tanulmányunk műfaja ugyan nem engedi, hogy a maga szükséges mélységében foglalkozzunk a kérdés részleteivel, de az alcím adta szabadság mégis lehetőséget ad arra, hogy néhány tollvonás ere-jéig tárgyaljuk az egy megkövült büntetés-végrehajtási toposznak legalább elbi-zonytalanítását eredményező tényeket.
Azon feltehetően már senki sem polemizál a pönológia tudományában, hogy a börtön maga történeti jelenség, hiszen már a legősibb feljegyzések is tanúskod-nak létéről. Kevésbé egyértelmű azonban a válasz arra a kérdésre, vajon funkci-onáltak-e a korai börtönépületek szabadságvesztés-büntetés végrehajtására vagy csupán ítéletre, illetve a halál- és testi büntetésre várakozók átmeneti őrzésére. A korábbi tudományosság meglehetős sommás választ adott erre a kérdésre. Rész-ben eleve vitatta a börtönök büntető funkcióját, és abban többnyire kizárólag eljá-rási intézményt akart látni, részben pedig egyszerűen a legújabb kor termékeként, mint a modern büntetőjog eszközét kommunikálta. Pedig a büntetőjog históriája jellegzetes bizonyítékokkal szolgál az ellenkezőjére.
Róma és a barbárok
Az i. e. 5. században meginduló észak-déli germán népvándorlás, a kimber, teu-ton és ambron törzsek új szállásterületek keresése okán történő déli nyomulása, a bastarnák és skirek az i. e. 3. és 2. század fordulóján regisztrált al-dunai mozgása, majd a keleti-germánok mai közép-németországi hódításai, a vandálok és rugiák támadásai, előbb védekezésre majd egy új szövetségi politikára kényszerítették a Római Birodalom vezetőit. Amellett, hogy be kellett rendezkedniük a harcra, és a germán világgal szemben erős határvédelmet kellett kiépíteni, a római politikának fontos elemét képezte a határok védelmére rendelt „szövetséges” törzsek, népcso-portok befogadása és megtelepítése. A foedust, a szerződést vállaló barbárokat az impérium saját katonáinak, majd polgárainak tekintette. Ez az időszámításunk kez-detére bevett megoldássá váló konstrukció történelmi jelentőségű összeolvadási
folyamatot alapozott meg. Arra ugyan alkalmatlannak mutatkozott, hogy a 160 és 310 közötti germán törzsi mozgásoknak gátat vessen, azt pedig végképp nem tudta megakadályozni, hogy a hunok nyomása alatt megmozduló barbár Európa népeit megállítsa határain, de az évszázados együttélés kiformálta azokat a csator-nákat, melyen keresztül a római társadalom, a római közjog, illetve a számunkra különös figyelmet érdemlő büntető gyakorlat intézményei átszivároghattak az új európai államalakulatok keretei közé.
A barbár törzsek hódító hadjáratait szenvedő birodalom mindjobban meg-rendült, előbb 395-ben kettészakadt, majd nyugati utódállama 476-ban elbukott.
Romjain új államok születtek meg (Aquitánia királyság, a burgund állam [Worms székhellyel], Theoderik keleti-gót birodalma, a frank állam, a longobárd királyság stb.), melyek hatékony katalizátorként segítették az antik értékek átmentését és a barbár törzsi világ tradícióival történő összeötvözését. A germán politikai elit jól ismerte, sőt becsülte a római intézményeket, erényeket. Azokat elsősorban nem lerombolni, hanem magukévá tenni szerették volna. A valamikori római állam ma-radványain éledő új társadalmak azonban nem a római modellt másolták. Az új minta a germán törzsek politikai fejlődéséből bontakozott ki, melyek fő jellemzői az impérium bukásakor már kialakultak. A keret a barbár és az antik világ egyesü-lésének demonstrációja lett. Az európai alkotmány e két elem találkozásán és kap-csolatán nyugodott. Az egybeötvöződés akkor vált lehetségessé, amikor az antik világ összeomlott, s a ’sötét’ középkor germán királyai új uralmat építettek a római birodalom romjaiból, azokat mintegy építőkövekként használva.1
A szimbiózis, melynek során jól-rosszul, de összeforrott a sok közjogi, politi-kai, társadalmi töredék; a római hagyományok és a germán törzsi tradíciók időről időre módosuló egyensúlyán át vezényelt folyamat volt. Eredményeképpen elvek, gyakorlatok, konstrukciók kerültek át az új európai alkotmány keretei közé. Kö-zöttük a börtöné.
A szabadságbüntetések rendszere az Impériumban
Abban a társadalomban, ahol a társadalom alsó rétegeit a teljesen jogfosztottak alkották, a szabadságnak széles értelme volt. A polgárjog elvesztésének (capitis deminutio) különböző fokozatai mellett a rabszolgaság, mint a polgári szabadsá-gokat teljesen nélkülöző állapot, önmagában is szolgálhatott és szolgált is büntetés-ként a rómaiak büntetőjogában (servitus poenae).2 A teljes jog- és vagyonvesztésre ítélés szerves összefüggésben állott a munkáltatással. Sajátos „állami” változata volt a bányamunkára ítélés, így a bánya munka (ad metalla [bányamunka megvasalva], ad opus metalli [bányamunka vas nélkül]).3 ezt kiegészítette a kifejezetten nők
1 Kroeschell, Karl: Deutsche Rechtsgeschichte Bd. 1-3. Opladen, 1992–1993, Westdeutscher Verlag. I. 29. o.
2 Weiske, Julius (Red.) Rechtslexikon für Juristen aller deutschen Staaten enthaldend gesamte Rechtswissnecshaft. Leipzig, 1839–1861, Verlag von Otto Wigand, 1856. 590. o.
3 Rein, Wilhelm: Das Criminalrecht der Römer von Romulus bis Justinianus. Leipzik, 1844, Verlag von K.F. Köhler. 914. o.
számára szervezett bányamunkával („ministerium metallicorum”). Ezeket olyan személyek ügyeiben szabták ki, akik nem rendelkeztek római polgárjoggal. A bün-tetés szabály szerint életfogytig tartott.4 Mommsen úgy vélte, a kényszermunka-büntetést Rómában 23-ban intézményesítették, Tiberius uralkodása idején, még-hozzá a deportáció intézményével összefüggésben.5 Mások (köztük Splate) azon az állásponton vannak, hogy a kényszermunka-büntetés megjelenése a római bün-tetőjogban ennél jóval korábbra datálható.6 A legkülönfélébb bűncselekményekre szabták ki egyébként, így emberölésért, súlyosabb jogsértésért, megrontásért, em-berrablásért, szerelmi bájital keveréséért, sírgyalázásért, végrendelet felbontásért az örökhagyó életében, hamisított okiratok használatáért, szabadság bitorlásáért, templomrablásért, ökörtolvajlásért, vidéki gyújtogatásért stb.7
A büntető rabszolgaság további válfaja volt a „damnatio ad ludum venatorium vel galdiatorium”, az állatokkal, gladiátorokkal folytatott harcra ítélés. Győzelem esetén ebben a végrehajtási fajtában kegyelmi kilátással bírt az elítélt, ha meg-szerezte hozzá a nép szimpátiáját és kegyét.8 (Amúgy ez a büntetés-végrehajtási mód Justinianus korában még létezett.)9 A rabszolgaság különféle formáinak és a történelmi időszakhoz igazodó kiteljesedettségének megfelelően szoros össze-függésben kellett lenniük a fizikai mozgást korlátozó ellenőrzési és fogvatartási rendszerekkel.
Hasonlóképpen tekinthetünk a Rómában oly elterjedt és általánosan alkalma-zott közmunkára (ad opera publica), mely a rabszolgává süllyesztésnél enyhébb, szabadokra alkalmazható szankció-nemként volt használatban.10 A közmunkára íté-lés (condemnatio ad opus publicum) esetében a delikvens nem veszítette el pol-gárjogát, azt kizárólag „personae humiliores” számára tartották fenn,11 ugyanakkor a büntetést vagyonvesztéssel összeköthették. A közmunka jelenthetett különféle kisegítő és szolgáltató munkát, valamint foglalkoztatást a középítkezéseken.12 Az opus publicumra ítéltek többnyire olyan foglalkoztatásra köteleztettek, melyeket egyébként a nem szabadok, a szolgák teljesítettek: házak, utcák tisztítását, vízve-zetékek, csatornák, fürdők takarítását, kloákaürítést, nyilvános fürdőkben szivaty-tyúműködtető szolgálatokat teljesítettek. Később a császárkori büntetőjog a
köz-4 Weiske 1856. 590. o.
5 Mommsen, Theodor: Römisches Strafrecht (Systematisches Handbuch der deutschen Rechtswissenschaft; Abt. 1, T. 4) Leipzig, 1899, Duncker & Humblot. 949. o.
6 Pauly’s Realenzyklopädie, neue Bearbeitumng von Wissowa/Kroll. Bd. XVIII.1. Stuttgart, 1939. 828. o. és Fumasoli, Georg: Ursprünge und Anfänge der Schellenwerke. Ein Beitrag zur Frühgeschichte des Zuchthauswesens. Zürich, 1981, Schulthess Polygraphischer Verlag. 10. o.
7 Mommsen 1899. 1045. o.
8 Zlinszky János: Római büntetőjog. Budapest 1991, Tankönyvkiadó. 94. o.
9 Weiske 1856. 590.o.
10 Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institutioi. Brósz Róbert és Pólay Elemér tankönyvének alapul vételével. Budapest, 1996, Tankönyvkiadó. 566. o.
11 Weiske 1856. 590 o.
12 Rein 1844. 914. o.
pékségekben, illetve nők esetében a császári szövőműhelyekben végzett büntető munkát favorizálta.13 Az opus publicum temporariumot vagyis a meghatározott időre szóló munkabüntetést az elítéltek fogvatartása kísérte, melynek biztosításá-ra megfelelő intézményes formákat kellett fenntartani. 14
Ha el is tekintenénk az eljárási és biztonsági intézkedések igényelte fogva tartó helyek magától értetődőségétől, akkor is nyilvánvaló lenne, hogy a rabszolgák és az opera publicára ítéltek biztonságos őrzésére, büntetésük végrehajtására megfelelő intézményhálózat működtetésére volt szükség.
Ezt a szabadsággal összefüggő szankciórendszert egészítette ki Rómában a sza-badságvesztés-büntetés.15 A karcerbe, vagyis az ún. egyszerű börtönbe kezdetben szabály szerint legfeljebb rabszolgákat, s azokat sem életfogytig vetettek. A gyakorlat az idők folyamán kitágította alkalmazhatóságát.16 Laubenthal két börtöntípust kü-lönböztetett meg a büntetés-végrehajtás szempontjából: a rabszolgák büntetésére szolgáló börtönt és Mommsen nyomán a halálbüntetésről átváltoztatott kegyelmi büntetés gyanánt működő börtönt.17 Zlinszky János a carcerban részben rabszolgák által elkövetett büntetendő cselekmények szankcionálására szolgáló büntetést látott, a szabadok vonatkozásában inkább adóssági fogságot, illetve a coercitio fegyelmező eszközét látta.18 Nótári a szabadságmegvonás további formájaként említi a bünte-tésként kiszabott házi őrizetet.19 Hamza Gábor és Földi András a börtönbüntetést a deliktuális felelősség köréből kibontakozó állami büntetőjog, a büntetőhatalmat gyakorló hatóságokkal szemben álló elkövető büntetőjogi felelősségére alapozott közjogi jogviszonyra bevettnek tekintik.20 Molnár Imre említi, hogy Ulpianus fel-lépett azon gyakorlattal szemben, hogy ti. a provinciai helytartók börtönre szóló ítéleteket hoztak. Callsitratus pedig a provinciák ítélkező gyakorlatában bevett élet-fogytiglani börtönbüntetéseket tilalmazó császári rendeletekről szólt.21
A negyedik szabadságkorlátozó szankciónem-csoport nem követelt sem fog-va tartó intézményt sem intézkedést. A kezdeti exilium (egyhelyben maradási pa-rancs) és kitiltás (interdictio) helyébe a klasszikus korban belépett a relegatio in insulam, vagyis az életfogytiglani száműzés kényszerlakhelyként megjelölt sziget-re, illetve a visszatérést tilalmazó aquae et ignis interdictio.22 Ezt az idők folyamán fölváltotta a deportatio (a polgári jog elvesztésével, kényszerlakhely kijelölésével és őrizettel együtt járó száműzés) és a relegatio (amikor is a száműzött vagyonát,
13 Kleinschrod, Gallus Alois: Abhandlungen aus dem peinlichen Rechte und peinlichen Processe. Erlangen, 1797, Bei Johann Jakob Palm. 240. o.
14 Rein 1844. 914. o.
15 Weiske 1856. 590. o.
16 Weiske 1856. 591. o.
17 Laubenthal, Klaus: Strafvollzug. Berlin / Heidelnberg / New York, 1995,. Springer. 25. o.
18 Zlinszky 1991. 91–92. o.
19 Nótári Tamás: Római köz-és magánjog. Kolozsvár, 2011, Scientia Kiadó.433. o.
20 Földi – Hamza 1996. 525. o.
21 Molnár Imre: A császárkori Róma büntetési rendszere. In: Ius Criminale Romanum – Ta-nulmányok a római jog köréből. Szeged, 2013, Pólay Elemér Alapítvány. 78. o.
22 Zlinszky 1991. 93. o.
polgári jogát megtarthatta, csupán távol kellett maradnia Rómától).23 A kitiltás legkülönfélébb formái voltak divatban, mint például a városból, vagy provinciá-ból (interdictio certorum locorum) és bellebbezés (interdictio omnium locorum praeter certum) egy meghatározott kényszerlakhelyre.24
Vagyis aligha téved, aki úgy véli, a szabadság-büntetéseknek a Római Biroda-lomban kidolgozott rendszerét hozták létre, melynek nagyobb része a munkavég-zéssel szoros összefüggésében fejlődött; a becsület- és jogvesztés pedig a különféle fokozatok képzésében és árnyalásában hatottak közre. S ebben a rendszerben ott találjuk a börtönt is.
A kora középkor: a börtön átmeneti kora
A kérdés immáron az volt, hogy a szétporladó római közszervezet és a közigaz-gatással meglehetősen hiányosan rendelkező germán törzsi szerkezet találkozási pontjain sikerül-e túlélni a börtön intézményének azt az átmeneti időt, mely a köz-jogi gépezetek konszolidációjához szükséges. A börtönök működtetése (irányítá-sa, felügyelete, őrizete, ellátá(irányítá-sa, rákötése az igazságügyi apparátusra) viszonylag jól szervezett állami főhatalmat igényel. Még ha a hűbéri rendszer szét is forgácsol-ta a közjogi jogosítványokat, s a forgácsol-tartományok, földbirtokok szintjére delegálforgácsol-ta is az igazságszolgáltatás nagyobbik hányadát, e feltétel elengedhetetlen volt a börtön általános működéséhez.
Sok tényező hatott a börtön ellen. Ezek között talán leglényegesebb volt a tör-zsi jog ereje és a korabeli akkuzatórius processzus gyakorlata. A barbár népjogok hosszú ideig fontosabbnak tartották az elégtételt, a kárpótlást, a váltságot, legrosz-szabb esetben a bosszút a sérelem fejében, mint valamiféle elvont szenvedést, amit a börtön jelenthetett. A bírósági eljárásoknak és az ítéletek végrehajtásának nyil-vánossága is ellent mondott a zárt tömlöcnek, miként a sértett vagy rokonainak végrehajtási kötelezettsége, a „személyes” bosszúállás általános elvárása is. Nem is szólva a rendszerint hivatkozni szokott olyan problémákról, mint a tömlöc épület-igénye, őrzésbiztonsági problémái, bonyolultsága, költségessége. És mégis. A bör-tönt folyamatosan ott látjuk a gyakorlatban.
A vizigót törvények római jogi hatás alatt álltak, ezért élesen elkülönítették a magánjogi jogsértéseket a bűncselekményektől. Így alaposan kimunkált bünte-tő perjogi szabályok szerint az ügyek megítélését királyi bírók végezték. A vizi-gót bírák ismerték a római praxisban kifinomultan alkalmazott tortúrát és egyéb kényszerítő eszközöket, a vizigót törvények lehetővé tették a vizsgálati fogságot és a letartóztatást a végső ítélet meghozataláig, és arról is szó van bennük, hogy a fogvatartottak őreinek milyen díjazás jár.25
23 Rein 1844. 914. o.
24 Weiske 1856. 591. o.
25 Peters, Edward M.: Prison before Prison. The Ancient and Medieval Worlds. In: The ford History of the Prison. Edited by Norval Morris and David J. Rothman. New York, Ox-ford, 1998, Oxford University Press. 23. o.
Theoderik, aki magát a keleti gótok királyának és Itália katonai parancsnoká-nak nevezte, birodalmában uralmát sohasem tudta megszilárdítani, bármennyire üldözte is a vélt vagy valós összeesküvőket. 524-ben árulás miatt még „római” ta-nácsadóját, a professzor, diplomata és teológusi feladatokat is ellátó Boethiust is bebörtönöztette, aki végül is tömlöcöztetése, megkínzása és végül kivégzése révén a régi világ utolsó keresztény mártírjává vált.26 Pál diakónus a nyolcadik század végén írott, „A lombardok története” című munkájában, említést tesz arról, hogy amikor 570-ben a longobárdok Galliában jártak, egy lezárt (lepecsételt) ajtajú to-ronyban egy megláncolt embert találtak. Ugyan Pál szerint a zárka lakója a vezeklő Szt. Hospitius lett volna, a feljegyzések szerint ez a fajta szabadságvesztő szankció a gyilkosság büntetése volt a korabeli praxisban.27
A nyolcadik századi longobárd jog a lopás bűncselekményét (szemben a bur-gund és szász joggal, mely halált mondott rá) határozott tartamú szabadságvesztés-büntetéssel büntette, ami a korábban megkövetelt kártérítést és vagyonbüntetést (azaz a lopott dolog értéke valahányszorosának a megfizetését) kísérte.28 Luitprand 726. évi ediktumában29 2–3 esztendő (föld alatti tömlöcben végrehajtott!30) bör-tönbüntetésben jelölte meg a tolvajlás szankcióját.31 Az „időcsináló” varázslók a nyolcadik századi nyugati gót jog szerint „bőrre és hajra” szóló ítéletekre, vagy a bírók által meghatározott tartamú szabadságvesztés-büntetésre számíthattak.32 A bajor népjog szerint a veszélyes kuruzslók büntetése 12 soldius, mely mellett a kedvezőtlen jelenség előidézőjét tömlöcbe lehetett vetni carcerban vagy tulaj-don házában.33 Kis Pippin 754–755. évi kapituláréja a vagyontalan, vérfertőző személyeket (ellentétben a büntető szolgasággal operáló bajor és alemann nép-jogokkal)34 börtönbüntetéssel fenyegette.35 Nagy Károly rendelkezése szerint az
26 Peters 1998. 23. o.
27 Peters 1998. 22. o.
28 Schröder, Richard – Künßberg, Eberhard Frh.von : Lehrbuch der deutschen Rechtsgeschichte. Berlin und Leipzig, 1932, Verlag Walter de Gruyter and Co. 385. o.
29 Hippel, Robert van: Die geschichtliche Entwicklung der Freiheitsstrafe. In: Bumke, Erwin: Deutsche Gefängniswesen. Ein Handbuch. Berlin, 1928, Verlag von Franz Vahlen. 9. o.
30 Conrad, Hermann: Deutsche Rechtsgeschichte I-II. Karlsrue, 1962, Verlag C. F. Müller. I.
171. o., és Fumasoli 1981. 7. o.
31 Peters 1998. 22. o..
32 Brunner, Heinrich: Deutsche Rechtsgeschichhte (Neu bearbeitet von Claudius Freiherrn von Schwerin) Bd. I-II. Berlin, 1958, Verlag von Duncker & Humblot.. 875. o., His, Rudolf: Geschichte des deutschen Strafrechts bis zur Carolina. München und Berlin, 1928, Unveränderter reprographischer Nachdruck. München, 1967, Druck und Verlag von R. Oldenbourgh. 91.o., Lieberwirth, R(olf): Freiheitsrafe. In: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte Band I.
Herausgegeben von Adalbert Erler und Ekkehard Kaufmann und phililogischer Mitarbeiter von Ruth Schmidt Wiegand. Mitbegründet von Wolfgang Stammler. Redaktion: Dieter Werkmüller.
Berlin, 1971, Erich Schmidt Verlag. 1239. o.
33 Brunner 1958., 875. o.
34 Brunner 1958., 875. o.
35 Hippel 1928., 9. o.
istenkáromlókat „ősi szokásjog” alapján fogságba kell vetni.36 Remediusnak, Chur püspökének a 9. század végén kelt rendeleteiben (Capitula Remedii) azon bűn-cselekményekre vonatkozóan, melyekben vallási komponensek is találhatók (mint varázslás vagy vérfertőzés, a hamis eskü vagy a házasságtörés), úgyszintén börtönt találunk szankcióként.37 A nők fajtalankodásának első ízbeni büntetése vesszőzés és 12 soldius bírság. Második alkalommal a vesszőzés mellé börtönbüntetés is jár, s harmadik elkövetéskor is börtönbe kell vetni, nem megfeledkezve a bírságról és a testi büntetésről sem.38 Az angolszászok büntetőjogában39 is felbukkant a be-börtönzés, mint büntetés, melyet a tolvajlás és a boszorkányság bűncselekményére alkalmaztak. Alfréd (875–901) a fiatalkorúakra kiszabandó súlyos büntetések he-lyett börtönt rendelt.40
Az I. Ottó (936–973) korából származó bajor törvény és a Henrik (985–995) uralkodása idején kibocsátott ún. ranshofer-dekrétumok41 egyaránt szabadságvesz-tés-büntetést határoztak meg az előkelőkre, olyan esetekre, amikor a közszabadok, a köznép „bőrre és hajra” szóló ítéleteket kapott volna. A börtönbüntetés formája kolostorfogság.42 Tudjuk, a 10. századra már kialakult formájában működött a ko-lostorokban rendszeresített tömlöcbüntetés világiakra és egyháziakra egyaránt.43 A Consilium Germanicum 742-ben büntetésként határozta meg kolostorfogságot a fegyelmezhetetlen szerzetesekkel szemben.44 A 817-ben ülésező aacheni zsinat negyvenedik kánonjában megismételte a Consilium Germanicum határozatát, és szabadságvesztéssel rendelte büntetni a bűnös szerzeteseket.45 Az is közismert, hogy a frank korszakban természetes volt a világi processusban elítélt, világi bűn-elkövetők kolostorbörtönbe utalása.46 A kolostorfogság, a világiak kolostortömlö-cökre ítélése és bebörtönzése törvényben szabályozott
szabadságvesztés-büntetés-36 Schröder-Künßberg 1932. 400. o.
37 Seggelke, Günter: Die Entstehumg der Freiheiststrafe. Breslau,1928, Schletter‘sche Bucchandlung (Franck und Weigert)., 24. o., Dolsperg, Franz Doleisch von: Die Entstehung der Freiheitstrafe unter besauberer Berücksichtigung des Auftretens moderner Freiheitsstrafe in England. Strafrechtliche Abhandlungen 244. Breslau, 1928, Schletter‘sche Buchhandlung (Franck & Weigert). 35. o.
38 Brunner 1958. 852. o.
39 Horváth Pál (szerk.): A világ főbb jogrendszerei (Jogcsoportok). Budapest, 1991, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Egyetemes Jogtörténeti Tan-széke. 151. o.
40 His 1928. 91. o., Lieberwirth 1971. 1239. o.
41 Hippel 1928. 9. o.
42 Fumasoli 1981. 7. o.
43 Laubenthal 1995. 25. o.
44 Eisenhardt, Tilo: Strafvollzug, Stuttgart-Berlin-Köln-Mainz, 1978, Verlag W. Kablhammer., 1978. 20. o.
45 Eisenhardt 1978. 20. o.
46 Holtzendorff, Franz von: Einleitung in das Strafrecht. In: Handbuch des deutschen Strafrechts. Herausgegeben von Franz von Holtzendorff. Bd. I. Berlin, 1871, C. G.
Lüberiß’sche Verlagsbuchhandlung Carl Hobel., 1871. 41. o.
ként jelentkezett így a kilencedik század kezdetén.47 Ennek a folyamatnak termé-szetes hátteret adott az egyház törekvése a halálbüntetések visszaszorítására, mely-hez az asylumjog mellett a kolostorbörtönök szabadságvesztést támogató hálózata is rendelkezésére állott.48 A bajor rendelkezés és a Ranshofer Dekreten egyaránt arra utaltak, hogy a kolostorokban intézményes végrehajtás működik. Mindkét forrás szerint a kolostorfogság határozatlan időtartamú, ugyanis „visszavonásig”
szabatott ki.49
A szabadságvesztés-büntetést tehát szórványosan bár, de szerte Európában élő formában találjuk a kiformálódó szankciórendszerben, az anyagi büntetőjog intézményeként. Ez az örökség kevéssé vitathatóan az impérium hagyatéka, még ha kuriózumként hat is a barbár jogi praxisban. Ami ezzel párhuzamosan szintén nagy jelentőségű esemény, hogy az uralkodók nem csupán a büntetőjogi ediktu-maikban és kapituláréikban gondoskodtak a börtönbüntetés fennmaradásáról, de rendeleteikben a hatóságokat a fogvatartás intézményrendszerének kiépítésére is utasították. Luitprand rendelete szerint a végrehajtás céljára szolgáló építmények szűksége okán a tömlöchelyiségek építésére minden longobárd bíróság mellett sort kellett keríteni (!).50 Nagy Károly 813-ban kibocsátott, a börtönökről szóló kapituláréja51 minden grófságban börtön létesítését rendelte el a jó családokból származó törvényszegők megjavulásának elősegítésére.52 Laubenthal vélekedése szerint ez az első bizonyíték a szabadságvesztés-büntetés és a javítás eszméjének találkozására, miután a jogszabály szerint a börtön „boni generis” alkalmazandó büntetés a bűnelkövetők megjavítására. 53
Némi bizonyítékot szolgáltat a börtönbüntetés létére és a büntetés-végrehajtás-ra az a hatásköri villongás is a fbüntetés-végrehajtás-rank birodalomban, mely a thunkin (a nép által vá-lasztott bíró) és a klodvigi időszakban felbukkant, a végrehajtó hatalom szerveként működő gróf között kialakult. A harc eredményeképpen utóbbiak megtarthatták ugyan a börtönök és ítéletvégrehajtás fölötti felügyeleti jogaikat, de a végrehajtást magát a Schultheißeknek származtatták. Ami ebből izgalmas: az 5. században már börtönök és börtönfelügyelet létezetett, mely szabályozási igényt támasztott.54
A frank birodalomban tehát „kezdetét vette a szabadságfosztásnak olyan alkalmazása, mely már nem csak mint kényszerítő eszköz, és nem csak mint
47 His, Rudolf: Das Strafrecht des deutschen Mittelalters. I. Die Verbrechen und ihre Folgen
47 His, Rudolf: Das Strafrecht des deutschen Mittelalters. I. Die Verbrechen und ihre Folgen