A felmérésben alkalmazott szituációk bemutatása

A vizsgálatban résztvevő gyermekek hat proszociális viselkedést kiváltó körülménnyel találkoztak. Minden esetben felmerült egy szükséglet, amelyeket a korábbiakban már részletesen bemutattam (lásd 1.6. fejezet). E szükségletek megjelenítésével különböző szakaszokon keresztül negatív érzelmi állapotot fejeztem ki, amelyre a gyermekek segítő, osztozkodó, illetve vigasztaló viselkedéssel reagálhattak. A felmerülő szükségletek tehát a következők voltak: eszközbeli szükséglet, érzelmi distressz, materiális szükséglet. A szükségletek a gyermekekkel folytatott játéktevékenységek során jelentek meg. Olyan helyzeteket gyűjtöttem össze korábbi kutatások (pl. Warneken & Tomasello, 2006; Dunfield &

Kuhlmeier, 2013; Beier et al., 2017) alapján, melyekkel a gyermekek a hétköznapi életük során maguk is találkozhatnak.

A mérés az óvoda egy külön helyiségében, jellemzően a rendelkezésre álló fejlesztő szobában, esetenként a nevelői szobában zajlott és átlagosan 20-25 percet vett igénybe. Minden gyermeket egyesével emeltem ki a csoportból és kísértem el a különszobába, amit előzetesen, a felmérésnek megfelelően át-, illetve berendeztem. A vizsgálathoz a gyermekek életkori sajátosságainak megfelelő játékokat alkalmaztam, melyeket az óvodai csoportokból gyűjtöttem össze (6. kép). Ez a megoldás többek között azért is volt fontos, hogy a gyermekek a felmerülő szituációkra koncentráljanak, és kevésbé terelje el figyelmüket egy számukra új játék felfedezése.

64

6. kép. Óvodai játékok a gyermekek egyéni felméréséhez.

A játéktevékenységek során felmerülő problémás helyzetekben a gyermekeknek egy-egy szükséglet és az azzal kapcsolatos negatív érzelmi állapot csökkentése volt tehát a feladata. Az egyes szituációkat korábbi vizsgálatok mintájára állítottam össze (Brownell et al., 2013;

Dunfield & Kuhlmeier, 2013; Warneken & Tomasello, 2007; Wu & Su, 2014). A gyermekek annak megfelelően kaptak pontokat, hogy mely szakaszban reagáltak a várt proszociális viselkedéssel a bemutatott distresszre. Minden felmerülő szükségletre adott reakciót 2-2 szituációval vizsgáltam, annak érdekében, hogy megerősítsem a látottakat.

3.1.2.1.1. Eszközbeli szükségletre adott válaszreakciók

Az eszközbeli szükséglettel kapcsolatban felmerülő distressz vizsgálata során egy adott tevékenység elvégzésében akadnak nehézségek. Ebben az esetben a gyermektől segítő viselkedést vártam proszociális válaszreakcióként. Mindkét szituáció esetében négy kategória mentén értékeltem a gyermekek közbelépését.

Az első feladatban egy számomra elérhetetlen tárgyat kellett a gyermeknek visszaadnia.

A feladat során egy közös képet színeztem az adott gyermekkel, majd a tevékenység során hirtelen elejtettem a ceruzát, amit hanggal („Hoppá!”) és fizikálisan is, azaz kinyújtott karral jeleztem, hogy a gyermek észlelje a helyzetet (1 pont). A következő 10 másodpercben, folyamatosan figyeltem a leejtett ceruzát, ami jelzésértékű volt a gyermek számára, hogy szükségem van a figyelt tárgyra (1 pont). A következő szakaszban, 10 másodpercen keresztül felváltva figyeltem a gyermeket és a ceruzát, amivel tovább erősítettem a gyermek számára a szükségletet (1 pont). Végül a szituáció utolsó szakaszában szomorú arckifejezéssel utoljára nyomatékosítottam a tárgy hiányát (1 pont). A vizsgálati szakaszok akkor értek véget, amikor a gyermek valamely szakaszban segítő tevékenységet produkált, vagy a folyamat végéig nem reagált a felmerülő helyzetre.

65

A segítő viselkedés felmérésére alkalmazott másik játéktevékenység a kirakó volt. E feladat előkészítésekor előzetesen elhelyeztem a puzzle egy darabját a helyiségben olyan helyen, ahol a gyermek nem vehette észre, amikor a szobába lépett. A vizsgálat során a gyermekkel közösen raktunk ki egy kirakóst. A tevékenység vége felé jeleztem a problémát, vagyis elveszett egy puzzle darab és nem lehet befejezni a kép kirakását. A feladatban az előzőhöz hasonló szakaszok mentén értékeltem a gyermekek reakcióját. A helyzet kiinduló problémáját szóban jeleztem („Hiányzik egy darab!”), majd, amikor a gyermekkel együtt körbenéztem a helyiségben, rámutattam a hiányzó darabkára és megpróbáltam elérni, jelezvén, hogy szükség van a játékelemre. A felmérés ezen részétől kezdve ugyanazokat a reakciókat mutattam be a gyermekeknek, mint az első szituációban, valamint az értékelési mód is azonosan zajlott.

3.1.2.1.2. Materiális szükségletre adott válaszreakciók

A materiális szükségletre adott proszociális reakció felmérése során a gyermek birtokában lévő dologra való igényemet fejeztem ki. A distresszre adott válaszreakcióként a tárgyak megosztását vártam. A korábbiakhoz hasonlóan ismét két játéktevékenységgel mértem fel a gyermekek viselkedését, az első esetben játékok, a második esetben pedig matricák megosztásával vizsgáltam ezt a proszociális viselkedést. A segítő viselkedések felméréséhez hasonlóan itt is mindkét szituáció esetében négy kategória mentén értékeltem a gyermekek közbelépését.

A játékok megosztása esetén a gyermek egy külön dobozban kapott játékot (gyöngyöket és két fonalat), amellyel egyedül kezdett el játszani. Amikor a gyermek kellően belemerült a játéktevékenységbe, megkezdődött a felmérés. Első lépésként jeleztem, hogy a játék felkeltette az én érdeklődésemet is („Milyen klassz játék!”; 1 pont). A következő tíz másodpercben folyamatosan figyeltem a játékot jelezvén, hogy szeretnék én is játszani (1 pont), majd a következő szakaszban ugyanannyi ideig felváltva figyeltem a gyermeket és a játékot (1 pont).

Ezt követően szomorú arckifejezéssel jeleztem a gyermeknek, hogy szeretném én is a játékot (1 pont). A felmérést felfüggesztettem, ha a gyermek valamely szakaszban legalább egy általa birtokolt tárgyat átadott, illetve abban az esetben is, ha nem történt semmilyen reakció egyetlen szakaszban sem.

A második tevékenységet matricák segítségével végeztem. Előzetesen elhelyeztem két dobozt a szobában, az egyikben két matricát, a másikat pedig üresen hagytam. A gyermek figyelmét egy közös tevékenység során hívtam fel a szobában lévő dobozokra. A gyermek feladat az volt, hogy mindkét dobozt vigye oda az asztalhoz, majd ossza el. Az egyiket én kaptam, a másik pedig a gyermeknél maradt. A következő szakaszban előbb a gyermek nyitotta ki a dobozt, amelyben a két matricát találta. Miután megnéztük és megdicsértük a talált dolgokat, kinyitottam a másik dobozt is, ami üres volt, így emiatt szomorú arckifejezéssel és verbálisan is („Nekem nincs olyan matricám!”) negatív érzelmi állapotot fejeztem ki. Ezt követően az előző feladathoz hasonló szakaszokon keresztül értékeltem a gyermek viselkedését. Mindkét feladat esetében a gyermekektől várt viselkedés legalább egy dolog megosztása volt.

66 3.1.2.1.3. Érzelmi distresszre adott válaszreakciók

Az érzelmi distressz esetében a gyermekkel való játék során verbálisan és nonverbálisan is negatív érzelmi állapotot szimuláltam a játéktevékenység során felmerülő helyzetben. Az első szituációban fizikai fájdalomra, a második esetben pedig egy játéktevékenységgel kapcsolatban átélt negatív érzelmi állapotra a gyermek vigasztaló viselkedése volt a várt reakció. Az előző két proszociális viselkedési elem vizsgálatától annyiban tért el a vigasztaló viselkedések felmérése, hogy az értékelési kategóriák közé egy újabb elemet kellett beemelni.

További kategóriaként jelent meg a verbális megerősítés, mivel korábbi kísérleteknél megfigyelték, hogy a gyermekek egy fizikai sérülés esetében nem minden esetben tudják kezelni a helyzetet (Dunfield & Kuhlmeier, 2013; Dunfield et al., 2011). A verbális támogatással ösztönözhetjük őket arra, hogy ne zárkózzanak be, ne lépjenek ki a szituációból, hanem próbálják megoldani a helyzetet. Mindezek alapján a vigasztaló viselkedések megjelenésének felmérésére öt értékelési kategóriát alkalmaztam.

Az első esetben az asztalnál folytatott játéktevékenység során beütöttem a kezem az asztalba, amely a fizikai fájdalom problémáját idézte elő. A negatív érzelmi állapot kifejezését („Jaj! Beütöttem a kezem!”; 1 pont) követően, 10 másodpercen keresztül folyamatosan a kezemre figyeltem (1 pont), majd a következő 10 másodpercben felváltva néztem a kezemet és a gyermeket (1 pont). Ha az eddig bemutatottakra nem reagált a gyermek, szomorú arckifejezéssel tovább erősítettem a negatív érzelmi állapotom kifejezését (1 pont), végül a distressz verbális bemutatásának szakaszában szóban is jeleztem a problémát („Nagyon fáj a kezem! Mit csináljak?”; 1 pont). Ezután a gyermeknek újabb 10 másodpercet biztosítottam a helyzetre való reagálásra, azonban, ha az nem történt meg, a vizsgálatnak vége szakad.

A vigasztaló viselkedés további felmérésére a gyermekkel közösen építettem egy tornyot különböző elemekből, majd a vége felé dicsérni kezdtem a munkánkat, hogy milyen szép lett a közös alkotás. Mielőtt felépült volna a torony egy „óvatlan mozdulattal” leromboltam, majd a szomorú arckifejezéssel panaszkodni kezdtem az elrontott építmény láttán („Jaj, a tornyunk!

Leromboltam a tornyunkat!”). A következő tíz másodpercben folyamatosan a lerombolt darabokat néztem, majd újabb 10 másodperc elteltével szomorú arckifejezéssel, felváltva néztem a gyermeket és a torony darabjait. A következő szakaszban a distressz kifejezésére eltakartam az arcom, jelezve ezzel a szomorúságom, majd szóban is jeleztem a problémát („Nagyon sajnálom, nem akartam!”). Ezt követően ismét adtam tíz másodpercet a gyermeknek a helyzet felmérésére és a reagálásra, azonban, ha nem tapasztaltam aktív vagy passzív válaszreakciót, a felmérést felfüggesztettem. Az egyes szakaszokban megjelenő viselkedéses válaszreakciók értékelésére az előző szituációban is alkalmazott öt kategóriát használtam.