A dajkanyelvi beszédmód temporális szerveződése

A beszédnek, így a dajkanyelvi beszédmódnak is egyik meghatározó tulajdonsága az időbeli vagy másképpen temporális szerveződése. Az édesanyák például hajlamosak lassabban be-szélni gyerekeikhez, mint a felnőttekhez. Ezt a jelenséget rengeteg nyelvben kimutatták már, többek között az amerikai angol, a holland, a japán, a koreai, a német, a tagalog és a tamil nyel-vekben (Fernald – Simon 1984; Cristià 2010; Martin et al. 2016; Narayan – McDermott 2016; Han et al. 2018). Úgy tűnik tehát, hogy a dajkanyelvi beszéd lassabb tempója univer-zálisnak tekinthető. De pontosan hogyan is lassítják a felnőttek a beszédüket a gyerekekhez

szóló beszédben? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához meg kell különböztetnünk a tempó kétféle mérési módját. Az egyik esetben csak azoknak a beszédszakaszoknak az időtarta-mát vesszük figyelembe, amely alatt a beszélő ténylegesen mondott valamit. Megszámoljuk a beszédegységek (pl. beszédhangok vagy szótagok) számát, és elosztjuk a beszédszakaszok tényleges időtartamával. Ennek a műveletnek a kimenetét nevezzük artikulációs tempónak.

A beszédtempó esetében viszont a beszédszakaszok időtartamához hozzászámítjuk a szünetek időtartamát is, és a beszédegységek számát ezzel az összesített értékkel osztjuk el (Gósy 2004;

Kohári 2018). A dajkanyelvi beszédnek mind az artikulációs tempója, mind a beszédtempója lassabb a felnőttekhez szóló beszédhez képest, a szünetek időtartamát pedig hosszabbnak ta-lálták a gyerekekhez szóló beszédben (Grieser – Kuhl 1988).

Egy nemrégiben megjelent tanulmány felvetette ugyanakkor a kérdést, hogy az artiku-lációs tempó vajon tényleg alacsonyabb-e a gyerekekhez szóló beszéd minden részében, vagy csak egyes szótagok vagy beszédhangok nyúlnak meg jobban bizonyos helyeken (Martin et al. 2016). A dajkanyelvről ugyanis ismert, hogy kisebb szótagszámú, szünettől szünetig tartó szakaszokra, kisebb prozódiai egységekre tagolódik, mint a felnőttekhez szóló beszéd (Fernald et al. 1989; Réger 2002). A prozódiai egységek végén lévő hangzók, szótagok tipikusan hosszabbak, mint az egységek belsejében lévő megfelelőik, ezt a jelenséget hívjuk frázisvégi nyúlásnak (l. részletesen Kohári 2018). Amennyiben a dajkanyelvben gyakoribb a frázisvég, gyakrabban jelentkezik a frázisvégi nyújtás az utolsó beszédhangokon, illetve szó-tagokon, azaz gyakrabban fordulnak elő időtartamában hosszabb szótagok a beszédfolyamban.

Ez pedig magyarázhatja a dajkanyelv lassabb tempóját, hiszen a tempómérés során az összes szótag vagy beszédhang időtartamát figyelembe vesszük, tekintet nélkül arra, hogy frázis végen állnak, vagy sem. Martin és munkatársai (2016) japán spontán beszédet vizsgálva azt találták, hogy a frázisbelseji szótagok nem hosszabbak dajkanyelvben a felnőttekhez szóló beszédhez képest. Eredményeik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a dajkanyelvben megjelenő rövidebb prozódiai egységek, azaz a gyakoribb tagolás jelenti elsősorban a két regiszter közti különbséget. Ők ugyanakkor spontán beszéden vizsgálódtak. Ko és Soderstrom (2013) a frá-zisbelseji szavakon is tapasztalt nyújtást gyerekekhez szóló felolvasásban. Attól függően, hogy milyen beszédmódot, anyagot vizsgáltak, eltérő eredményeket kaptak. A helyzetet tovább bo-nyolítja, hogy a funkciószavak (pl. névelők, segédigék) magánhangzóinak időtartamában nem találtak eltérést a két regiszterben (Swanson – Leonard – Gandour 1992). Az adatok tehát ellentmondásosak abban a tekintetben, hogy az édesanyák hogyan produkálják a lassabb tem-pót a dajkanyelvben a felnőttekhez szóló beszédhez képest. Habár nincs konszenzus arról, hogy a dajkanyelvi beszédmód időzítése pontosan hogyan szerveződik, azt egyértelműen állíthatjuk, hogy a felnőttek mérhetően lassabban beszélnek a gyerekekhez, mint a felnőttekhez.

Felmerül a kérdés, hogy vajon a dajkanyelv lassabb globális tempója a gyerekek hány éves koráig van jelen. Azt találták, hogy a dajkanyelv tempója a gyerek kétéves kora előtt már közelít a felnőttekhez szóló beszéd tempójához (Narayan – McDermott 2016). Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy a dajkanyelvi tempó felgyorsulása nem lineáris a gyerek korának előrehaladtával (Ko 2012). Tehát nem igaz az, hogy minél idősebb a gyerek, az édesanya

annál gyorsabban beszélne hozzá, ehelyett inkább tempóingadozások figyelhetők meg, de tendenciózusan az édesanyák egyre gyorsabban beszélnek gyerekükhöz az idő múlásával.

Fontos továbbá megjegyeznünk azt is, hogy a dajkanyelvben megjelenő tempóbeli lassí-tás mértéke nyelvfüggő, és az egyének között is igen nagy változatosság tapasztalható (Ko 2012; Narayan – McDermott 2016), ugyanakkor a dajkanyelvnek egy olyan sajátságáról van szó, amely a baba születésétől kezdve nagyjából kétéves koráig mérhető (Lee et al. 2014;

Narayan – McDermott 2016).

A dajkanyelv temporális sajátságait a magyar nyelvben is vizsgálták már. Azt találták, hogy az édesanyák tendenciózusan lassabban beszélnek 4 és 8 hónapos korú csecsemőjük-höz, mint a felnőttekhez. Újszülött gyerekek esetében viszont nem találtak különbséget a két regiszter között magyar nyelven, miközben például az ausztrál angolra és a thai nyelvre igen (Thanavisuth – Luksaneeyanawin 1998; Lee et al. 2014). Az újszülöttekkel végzett vizsgá-lat esetében a sajátos kórházi környezet, illetve a körülmények, az édesanya kimerültsége is előidézhette a kapott eredményeket, ugyanakkor meg kell említenünk, hogy ezek a mérések automatikus módszerekkel készültek, amelyek kisebb eltérések esetén kevésbé tekinthetők hatékonynak. Nemcsak a tempót, hanem a frázisvégi nyúlást is megvizsgálták magyar anya-nyelvű édesanyák dajkanyelvi beszédében. Azt találták, hogy a felolvasott mondatok utolsó szótagjainak abszolút időtartama hosszabb volt a dajkanyelvi beszédben, mint a felnőttekhez szólóban. A dajkanyelvi beszédről ugyanakkor ismert, hogy lasssabb a felnőttekhez szóló beszédnél. Ez azt jelenti, hogy a szótagok időtartama átlagosan hosszabb a gyeremekekhez szóló beszédben, mint a felnőttekhez szólóban. Továbbá azt is tudjuk, hogy a felnőttek kö-zötti beszédben a megnyilatkozás végén az utolsó szótagok időtartama tipikusan hosszabb a megnyilatkozás belseji szótagokéhoz képest. Így felmerül a kérdés, hogy vajon a megnyi-latkozásvégi szótagok a szótag belsejéhez viszonyítva is jobban nyúlnak dajkanyelvi beszéd-módban a másik regiszterhez képest, vagy csak ugyanolyan arányban hosszabbodnak. Az eredmények azt mutatták, hogy a megnyilatkozásvégi nyúlás aránya mindkét beszédmódban ugyanakkora volt; a megnyilatkozásvégi szótagok átlagosan több mint 40%-kal bizonyultak hosszabbnak a megnyilatkozás többi részéhez képest. Ez azt jelenti, hogy az utolsó szótagok mindkét beszédmódban jelöltek voltak az időtartamok tekintetében, azaz kitüntetett szere-pet játszottak a többi, megnyilatkozás belseji szótaghoz képest. Az utolsó szótagok pedig arányaiban megközelítőleg ugyanannyira voltak jelöltek a két regiszterben. Az eredmények azt is megmutatták, hogy a gyermekekhez szóló beszéd az utolsó szótagok figyelmen kívül hagyásával is lassabb a felnőttekhez szóló beszédhez képest. Ezek alapján tehát úgy tűnik, hogy nemcsak a megnyilatkozások utolsó szótagjai miatt lassabb a gyerekekhez szóló beszéd, hanem más részei is hosszabbak, legalábbis felolvasott mondatokban (Kohári és mtsai 2019;

Kohári et al. 2019). Nemcsak megnyilatkozások végeit, hanem kisebb prozódiai egységek határait és az ott megjelenő frázisvégi nyújtást is megvizsgálták magyar nyelvben, és hasonló eredményekre jutottak. A különböző prozódiai egységek határain előforduló szüneteket pedig nem találták gyakoribbnak vagy hosszabbnak a dajkanyelvben a felnőttekhez szóló beszédhez képest a magyar nyelv esetében (Szalontai et al. 2018).

2.2. Beszédritmus

A dajkanyelvi beszéd ritmusa a tempóhoz képest kevésbé kutatott terület. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a beszédritmus fogalma nehezen megragadható, nem egyértelmű, hogy milyen akusztikai paraméterek keltik a ritmus érzetét a hallgatóban. A beszédritmus egyik meg-közelítése szerint a nyelvek különböző osztályokba sorolhatók, és megkülönböztethetünk szó-tag-időzítésű, hangsúly-időzítésű és moraidőzítésű nyelveket (Pike 1945; Abercrombie 1967;

Ladefoged 1975). Az elmélet szerint a szótag-időzítésű nyelvekben a szótagok közel azonos idő-tartamban realizálódnak, míg a hangsúly-időzítésű nyelvben a hangsúlytól hangsúlyig terjedő sza-kaszok időtartama lenne majdnem ugyanannyi (Pike 1945; Abercrombie 1967). A moraidőzítésű nyelvekben pedig a morák (másképpen a szótag súlyát megadó fonológiai egységek) valósulnának meg hasonló időtartamban (Ladefoged 1975). A tényleges felvételeken történő mérések nem támasztották alá a beszédritmusosztályokról szóló hipotéziseket (Roach 1982, 2002; Hoequist 1983), egy későbbi kutatásból (Ramus – Nespor – Mehler 1999) ugyanakkor kiderült, hogy ez a perceptuális élményen (észlelésen) alapuló osztályozás nem teljesen alaptalan. Az újszülöttek ugyanis különbséget tudtak tenni az anyanyelvükön elhangzott mondatok és más, nem ugyan-abba a beszédritmusosztályba tartozó nyelven elhangzott mondatok között. Az újszülöttek ezen különbségtételre akkor is képesek voltak, amikor a beszédet speciális módon szűrték, mégpedig úgy, hogy csak az alacsonyabb frekvenciák voltak érzékelhetők a beszédből, azaz a beszéd értést lehetővé tevő tulajdonságokat eltávolították. A francia családba született újszülöttek például meg tudták különböztetni a hangsúly-időzítésű nyelvekhez sorolt angol és a klasszikusan moraidőzí-tésű nyelvnek tartott japán beszédrészleteit. A babák reakcióit az alapján számszerűsítették, hogy percenként hányszor szívták a cumit a különböző ingereket hallgatva. A kísérleti csoportban a babák az angol és a japán beszédet 2-2 különböző személytől felváltva hallgatták meg, míg a kontrollcsoportban szintén négy különböző beszélőtől hallottak beszédingereket, de a nyelv végig azonos maradt. Az eredmények azt mutatták, hogy az átlagos szívásszám megnőtt a kísér-leti csoportban nyelvváltáskor, míg a kontrollcsoportban a kísérlet alatt végig változatlan maradt (Nazzi – Bertoncini – Mehler 1998). A babák észlelési tesztjei miatt továbbra is feltételezték, hogy a nyelvek elkülöníthetők beszédritmusuk szerint, ezért a jelenséget akusztikailag másképpen próbálták megközelíteni. A beszédet magánhangzós és mássalhangzós szakaszok váltakozásaként definiálták (Ramus – Nespor – Mehler 1999; Grabe – Low 2002). Egy egységnek tekintették azt a beszédrészletet, amelyben mássalhangzók vannak közvetlenül egymás mellett, és nem választja el őket egymástól magánhangzó. Ezt az egységet nevezzük mássalhangzós szakasznak. Egy ma-gánhangzós szakasz pedig olyan beszédrészlet, amelyben a magánhangzó vagy magánhangzók közvetlenül egymást követik, és nem különíti el őket mássalhangzó egymástól. A meghatározás szerint az alábbi megnyilatkozást így tagolhatnánk magánhangzós és mássalhangzós szakaszokra:

|A|p|e|l|é|ksz|e|r|e|tn|e|kf|e|l|é|sl|eu|gr|á|ln|i|. Különböző mérőszámokat hoztak létre a magánhang-zós és a mássalhangmagánhang-zós szakaszok időtartamaiból azért, hogy össze hasonlítsák az eltérő nyelvek beszédritmusát. A magánhangzós és mássalhangzós szakaszok időtartamának szórásai (ΔV, ΔC), illetve a magánhangzós szakaszok összegzett időtartamának aránya a teljes időtartamhoz

képest (%V) olyan mérőszámok, amelyek alapján a nyelvek elhelyezhetők egy skála mentén beszédritmusuk szerint. Az így létrehozott skálákon pedig valamelyest elkülönültek az eredeti beszédritmusosztályok nyelvei. Az 1. ábrán látható, hogy a klasszikusan szótag-időzítésűként besorolt spanyol és francia távolabb helyezkednek el a hangsúly-időzítésűnek tekintett angol vagy holland nyelvektől (Ramus–Nespor–Mehler 1999).

54 52 50 48 46 44 42 40 38 36

34 40 42 44 46 48

%V

∆C (ms)

50 52 54

AN HO

OL

KA MA SP

FR

JA LE

1. ábra

A nyelvek beszédritmus-mérőszámok alapján történő csoportosítása (AN = angol, HO = holland, OL = olasz, FR = francia, SP = spanyol, KA = katalán, JA = japán, LE = lengyel, MA = magyar)

(Ramus – Nespor – Mehler 1999; Kohári 2018)

A dajkanyelv beszédritmusát is megkísérelték az imént tárgyalt keretben a beszédritmus- mérőszámok segítségével mérni. A kísérlet során a gyereknek képernyőn látható jeleneteket kellett szavaival leírnia, majd az édesanya megismételte ezeket a szavakat, utána az interjúztató is elmondta, hogy mi látható a klipben, amelyet az édesanya szintén megismételt. Az egyszerű jelenetek biztosították, hogy a gyerek és az interjúztató majdnem teljesen ugyanazokat a szavakat használja, így az édesanya szövege a két különböző regiszterben ugyanaz vagy majdnem ugyanaz volt. A spanyol, a katalán és a brit angol nyelvben azt találták, hogy mind a magánhangzós, mind a mássalhangzós szakaszok időtartamának variabilitása alacsonyabb volt a dajkanyelvi beszédben

a felnőttekhez szóló beszédhez képest. A beszédrimus-mérőszámok egy részéről ismert, hogy a tempó hatással lehet az értékükre, ezért olyan mérőszámokat is alkottak, amelyek a tempóinga-dozásoktól függetlennek tekinthetők. Amikor a két regiszter közötti beszédritmusbeli eltéréseket ezekkel a tempóra normalizált mérőszámokkal mérték, akkor is alacsonyabbnak bizonyultak az értékek a gyerekekhez szóló beszédben. A tempóeltérések tehát nem befolyásolhatták az eredményeket a két regiszterben, attól függetlenül is találtak eltérést a beszédritmusban (Payne 2009). Továbbá az angol nyelvben találtak egy olyan összefüggést is, hogy a magánhangzós szakaszok aránya a teljes időtartamhoz képest (%V) nagyobb volt a gyermekekhez szóló beszéd-ben, mint a felnőttekhez szóló beszédben. Ez azt jelenti, hogy a magánhangzók összidőtartama arányaiban nagyobb volt a mássalhangzókéhoz képest a dajkanyelvi beszédmódban a másik regiszterhez képest. A spanyolban és a katalánban viszont nem találtak ilyen eltérést, az ausztrál angol spontán beszédben pedig semmilyen beszédritmusbeli különbséget nem mutatott a két regiszter (Lee et al. 2014). A több nyelvet is összehasonlító beszédritmusvizsgálat során arra a következtetésre jutottak, hogy a gyermekekhez szóló beszédben bizonyos nyelvek (pl. az angol és a spanyol) beszédritmusa kevésbé különül el, mint a felnőttekhez szóló beszédben. A tipikusan hangsúly-időzítésűekhez sorolt angol nyelv esetében például a dajkanyelv beszédritmusa közele-dett a klasszikusan szótag-időzítésűekhez sorolt spanyol nyelv beszédritmusához (Payne 2009).

A dajkanyelv beszédritmusa tehát meglehetősen nyelvfüggő.

A magyar nyelvre vonatkozóan azt találták, hogy a magánhangzós szakaszok és a mással-hangzós szakaszok időtartamának a variabilitása is nagyobb volt a dajkanyelvi, mint a felnőt-tekhez szóló beszédben, viszont ezek az eredmények visszavezethetők voltak a két regiszter tempóbeli eltéréseire. Tehát amikor figyelembe vették a dajkanyelv lassabb tempóját, a beszéd-ritmusbeli különbségek eltűntek a két regiszter között. Az angol nyelvhez hasonlóan (Payne 2009) a magyarban is nagyobb volt a magánhangzós szakaszok időtartamaránya a teljes beszéd idejéhez képest (%V). A magyar anyanyelvi beszélők tehát a dajkanyelvben megjelenő lassítást a magánhangzók nagyobb nyújtásával érték el (Kohári – Deme és mtsai 2020).