A családi állapot és az egészségi állapot összefüggései

A családi kapcsolatok kiemelkedően fontosak az egyén egészsége és jólléte szempontjából, ami elsősorban a társas támogatásnak köszönhető. A házasság egészségvédő hatását számos korábbi kutatás bizonyította (Graham és mtsai 2006, Johnson és mtsai 2000, Kalediene 2007, Manzoli és mtsai 2007, Marcussen és Piatt 2005, Parker 2006, Török és mtsai 2010). A szomatikus betegségek esetében jelentős figyelmet kell fordítani tehát a család védőhatására. A morbiditási arányokat is befolyásolja az a tény, hogy az egyén milyen családban él. A tünetek, betegségek gyakorisága és a krónikus szervi károsodások mellett kétségtelenül hat a segítő kapcsolati csatornák hálója. Gondoljunk például egy időskorú egyénre, akinek leszármazottjai viselik gondját. Ez az egyén sokkal jobb életesélyekkel bír, mint az, akinek nincsenek gyermekei és már házastársa is elhalálozott. A szoros társas kapcsolatháló eleve csökkenti a megbetegedések számát, illetve segíti már a gyógyulási folyamatot megbetegedés esetén (Cheng és Chan 2006, Johnson és mtsai 2000, Pikó 1998, Schwarzer és Leppin 1991). A különböző családformákban élőknél különbözik az egészségi állapot és a jóllét érzése, hiszen más életmód tartozik az eltérő családi állapotokhoz. Az egészségi állapotbeli problémák – hasonló korúakat összehasonlítva - a házasok körében fordulnak elő legkevésbé, míg az özvegyek szenvednek leginkább egészségiállapot-romlásban, hiszen esetükben még egy olyan életmódbeli váltással is szembe kell nézni a házastárs halála után, amelynek nem mindenki tud pszichés megrázkódtatás nélkül eleget tenni (Johnson és mtsai 2000). A legalacsonyabb tünetgyakoriság a házasok mellett az egyedülállókra jellemző (Kopp 2008). Japánban is azt találták a kutatók, hogy az elvált és özvegy státusúak nagyobb eséllyel betegszenek meg, mint a párkapcsolatban élők (Ikeda és mtsai 2007). A pszichoszomatikus betegségek között a leggyakrabban fejfájásra, krónikus fáradtságérzetre, alvászavarokra, emésztési zavarokra, illetve gerinc és szívproblémákra panaszkodnak a páciensek.

Mindezek keletkezése gyakran megoldatlan pszichikai vagy szociális problémákra is visszavezethető. Például a derékfájás az özvegyeknél, az elváltaknál és az élettársi kapcsolatban élőknél a leggyakoribb. A fejfájás szintén az özvegy és elvált családi állapotú egyénekre jellemző nagyobb hányadban. Számos esetben a rendezetlen családi viszonyok okozzák a betegségeket.

A mortalitási mutatókban kimutatott eltérés szerint (házasok, özvegyek, elváltak, házasságot nem kötők) a házasok halandósága a legkisebb, az elváltak halandósága viszont kiemelten magas. Johnson és mtsai (2000) 1,66-szoros halálozási esélyt mutattak ki elvált fehér férfiak körében, Kalediene (2006) 1,96-szoros halálozási esélyt talált egyedülálló fehér férfiak körében házas kortársaikhoz viszonyítva. Hazánkban, „A házas és nem házas csoportok mortalitásának különbségei már a nyolcvanas évek során számottevőek voltak. Ebben az időszakban a nőtlen és az özvegy férfiak halandósága 40–50, az elváltaké pedig 70–100%-kal haladta meg a házasokét. A kilencvenes években a nőtlenek mutatója 50–60, az özvegyeké és az elváltaké pedig 70–150%-kal volt magasabb. A nők körében eredetileg mérsékeltebb különbségek még nagyobb arányban nőttek: a kilencvenes évek végére a hajadonok mortalitása 40–50, az özvegyeké 50–60, az elváltaké pedig már 60–100%-kal haladta meg a házas nőkét” (Kovács 2004). Manzoli és mtsai különböző országokban lefolytatott kutatások meta-analízisét végezték, ahol 26 felmérésben mutatták ki a házasság és a házastárs védőszerepét a mortalitás kapcsán (Manzoli és mtsai 2007). A vizsgálatok eredményei szerint az elváltaknak, az özvegyeknek és az egyedülállóknak sokkal nagyobb esélyük van elhalálozni, mint házas kortársaiknak (Dupre és mtsai 2009, Graham és mtsai 2006, Johnson és mtsai 2000, Kalediene 2007, Kopp 2008, Kopp 2011).

A mentális megbetegedések esetében hasonló arányokkal találkozunk (Brown 2000). A házasság megszakadása például jelentős pszichikai terhet ró az egyénre, a teljes családra. A válás során rengeteg konfliktust élhet meg az ember, amely sok esetben mentális zavarrá fejlődhet, melynek hosszú távú következményei is lehetnek (Metsa-Simola és Martikainen 2010). Az özvegység szintén rombolhatja az emberek pszichikai állapotát, a társ elvesztése jelentősen csökkentheti az életkilátásokat – Graham és munkatársai 9-szeres esélyt jósolnak a klinikai szintű depresszió megjelenésére az özvegyek körében, a házas kortársakhoz képest (Graham és mtsai 2006).

A mentális betegségekről, pszichés zavarokról napjainkban sokkal többet hallunk, mint korábban és így jobban megismerhetjük ezeket a kórképeket. Különösen nagy figyelmet kap például az elidegenedés, mint új társadalom-lélektani jelenség egészségszociológiai szempontból. Az elidegenedés dimenziói és mértéke ezernyi okkal magyarázhatók, melyek természetesen szoros összefüggésben állnak egymással. Az elidegenedés valamennyi formája a pszichológiai jóllét érzésének csökkenésével jár (Pikó 2003a). Az

elidegenedés mellett szintén korunk jellemző betegsége a depresszió. Kialakulásában gátat jelenthet a jól működő erős kötések hiánya, valamint ha már bekövetkezik a depresszív állapot, akkor a gyorsabb gyógyulásban meghatározó a bizalmas kapcsolatok megléte és segítő szerepe (Kovacs és Piko 2009a, Pikó 2008, Piko és mtsai 2009). Sőt, azt is fontos kihangsúlyozni, hogy a felnőttkori depresszió sok esetben már serdülőkorban elkezdődik (Baji 2011, Kiss 2008). A házasságban a depresszió kialakulásához a házastársi stressz hozzájárulhat ugyan, hosszú távon mégis a házastársi konfliktusok és a házasság feszültségoldó szerepét, valamint a házastárs segítségének ellensúlyozó szerepét hangsúlyozhatjuk. A házassággal való elégedettség szintén működhet védőfunkcióként (Balog és Mészáros 2005, Kopp és Kovács 2006, Skrabski és Kopp 2008). Az életkedvet, az életkilátásokat befolyásolják és meg is határozzák a különböző alkalmazkodási stratégiák és alternatívák, a választások és kényszerek, az emberi kapcsolatrendszerek, a családban elfoglalt helyzet megváltozása, az együttműködési modellek, a társadalmi gondoskodás, a családi kooperáció és kohézió (Simonyi 1995).

A mindennapi terhekkel való megküzdésben a biztos családi háttér a kutatások adatai szerint – fontos támasz. A házasságban élők tovább élnek, egészségesebbek, boldogabbak, részben azért, mert kevésbé ismerik a magány érzését (Skrabski és Kopp 2008). Skrabski Árpád és Kopp Mária kutatásaikban azt az eredményt mutatták ki, hogy a támogató házastárssal élő férfiak 75%-ban boldogok, összevetve a társ nélküliekkel, akik körében a boldogságérzet 56%-ban jelent meg – nők esetében az arányok a következők voltak: 69% a támogató társsal élők, 53% a társ nélküliek körében (Skrabski és Kopp 2008). Az élettel való elégedettségük sokkal magasabb fokú, mint egyedülálló, elvált vagy özvegy kortársaiké. A kapcsolat biztonsága, stabilitása és a társ jelenléte, érzelmi támogatása mellett kifejlődik jobb stresszkezelés, jobb coping (Lund és mtsai 2002, Schoenborn 2004, Stutzer és Frey 2006). Ugyanakkor a vizsgálatok igazolták azt is, hogy nem csupán a financiális támogatás, az anyagi elégedettség függ össze az egészséggel, hanem például a vallásosság is. Hasonló védőszerepe van, csökkenti mind a mortalitást, mind a morbiditást is, s ez a vallásos hívők esetében mindenekelőtt a tradicionális értékkövetéssel áll összefüggésben (Clark és mtsai 1999). Továbbá, a házasságban élők egészségi állapota azért is jobb, mert a házastársak gondoskodnak egymásról és folyamatosan figyelik társuk egészségmagatartását is (Johnson és mtsai

2000, Umberson 1992). A házastársi erőforrás modell arra összpontosít, hogy a különböző párkapcsolati státusúak között eltérés mutatkozik az egészségi állapotban.

Ennek oka, hogy eltérőek a gazdálkodási formák, a pénzügyi erőforrások, a társas támasz és a szabályozottság mértéke (Williams és Umberson 2004). A mentális betegségek kapcsán fontos megemlíteni, hogy eleve más coping stratégiákkal rendelkeznek az egészséges családban felnőtt emberek. A coping stratégiákat, ugyanúgy, mint a szerepeinket vagy az értékeinket is a származási családban tanuljuk meg a szocializáció során. A mentális működés normális állapotához fűződik a deviáns viselkedésformák elkerülése is. A pszichoaktív szerek használata: a dohányzás, az alkoholizmus, a kábítószer-dependencia, egyéb addikciók, a szuicid gondolatok kialakulásában domináns módon jelentkezik a családban látott minta és a család atmoszférája. Az egészségkárosító magatartások előfordulásának megfigyelésekor megállapíthatjuk a házasság védőfunkcióját. A házasságban élők kevésbé hajlamosak dohányzásra és alkoholfogyasztásra, részben azért is, mert figyelemmel vannak a másikra is vagy arra, hogy az eltérő szokásrend állandó konfliktusok forrása lehet. A dohányzás inkább az élettársi kapcsolatban élők körében, az alkoholfogyasztás pedig az özvegyek körében jelent kiemelt jelentőségű problémát. A párkapcsolatok kiüresedése veszélyeztető tényező a mentális egészség kapcsán, számos esetben elégséges magyarázatul szolgálhat akár az öngyilkossághoz – például Kposowa kutatásában a házasokhoz képest 2,9-szeres öngyilkossági esélyt jósol az elváltak körében (Bánfalvy 2004, Kposowa 2000). Vagy például ahol a családon belüli agresszió gyakori, - amelyet eleve szülhet valamilyen szenvedélyszer fogyasztása - ahol a hatalomgyakorlás és a konfliktuskezelés formája az erőszak, az erőszakos szocializáció, vagy szexuális abúzusra kerül sor, ott nagyobb eséllyel alakulhatnak ki az említett egészségkárosító magatartásformák (Evans és mtsai 1992, Fishbein és mtsai 1993, Huang és mtsai 2001, White és mtsai 1993). Az ilyen családokban a gyerek megélt feszültséget sokszor a szerfogyasztással oldja, amelyhez párosulhat egyéb zavar is. A családi minta tehát lehet rizikó vagy protektív modell is (Brassai és Pikó 2005).

A deviancia hipotézis szerint a modern értékeknek, a tradíciók tagadásának kitüntetett szerepe van a deviáns magatartásformák kialakulásában (Lye és Waldron 1998). Azok tehát, akik nyitottak az új értékekre és vállalkozó szelleműek fokozott veszélyben vannak. A XX. század második felében felerősödtek a deviáns magatartásformák. A

mikroközösségi kontroll lazulása szintén hozzájárult ehhez. Boudon szerint „A deviancia annak eredménye, hogy a társadalom kudarcot vall az emberi szenvedélyek szabályozásában és visszafogásában.” (Boudon és mtsai 1999). A szerző tehát magát a társadalmat teszi felelőssé, ami pedig az egyének társas közegére utal. Sajnálatos módon nincs pontos képünk a deviáns magatartásformák valódi gyakoriságáról, itt a jéghegy-jelenséggel számolnunk kell, vagyis azzal, hogy a jelenségnek csak a legszembetűnőbb csúcsát látjuk, s sok minden rejtve marad. Mivel nem lehet a devianciákat teljes mértékben számba venni, így látensen sokkal több deviancia létezik egy társadalomban, mint amennyi manifesztálódik. Ugyanakkor a társadalom a devianciára szankciókkal reagál. A formális szankció maga a jog és a törvényi szabályozás, amely bünteti bizonyos cselekvések gyakorlását; emellett pedig az informális szankció, a minket körülvevő közösségmint közösségi kontroll működik. Tehát a minket körülvevő társas közeg támogatása vagy helytelenítése erőteljesen befolyásolja egészségkockázati magatartásunkat. A korábban említett változások a családi életben szoros kapcsolatban állnak a deviáns viselkedések elterjedtségével. Frenkl írásában olvasható, hogy: „Ha folytatódik a trend, a házasságok számának csökkenése, a válások magas aránya, a csonka családok, magányosan élők életformájának terjedése, akkor nagyon nehéz lesz a szenvedélybetegségek visszaszorítása.”(Frenkl 2002)

Nem kizárólag egy tényező befolyásolja tehát egészégi állapotunkat, hanem egy komplex, multifaktoriális rendszerről van szó. A vallásgyakorlás, a családi állapot, a társas támogatás, illetve a társas megbirkózás, a coping a megelőzésben játszanak szerepet. Összefoglalva társadalmi immunogén tényezőknek nevezzük ezeket a faktorokat, melyek semlegesítik a káros stresszhatásokat, segítenek az egészségmegőrzésben, a betegségek megelőzésében, illetve megbetegedések esetében a hatékony gyógyulásban.