A fogalom theologiai kialakulása.
49. A bünbocsánat kérdését nem lehet anélkül tárgyalni, hogy a megengesztelés, megigazulás, megváltás és az Istennel való megbékülés kegyelmi állapotának fogalmait is ne vonjuk egyidejűleg vizsgálat alá, mivelhogy a protestáns theotogiában e fogalmaknak hol egyike, hol másika, hol pedig mindenike a bünbocsánattal azonosnak vétetett. Hogy csak néhány példával igazoljuk állításunkat: Luther az Isten országáról szóló tanítá
sában azt mondja, hogy az: „a lelkiismeret megbékéléséből és megvigasztalásából áll és nem egyéb, mint bünbocsánat.“67 68 69) Kálvinnál pedig a bünbocsánatnak a megigazulással, meg- engeszteléssel és az Istennel érintkezésre bocsáttatással való azonossága klasszikus kifejezést nyer a következők
ben: „Num iilud quam verum est excutiamus, in defini- tione dictum est, iustitiam fidei esse reconciliationem cum deo quae sola peccatorum remissione constat — — — — Quem ergo dominus in coniunctionem recipit, eum dicitur ius- tificare in gratiam, nec sibi adiungere potest, quin ex peccatore iustum faciat. Istud addimus fieri peccatorum remissionem“.6R) Hasonlóképpen Amesius is azonosnak veszi a megigazulást és a bünbocsánatot a megengeszteléssel: „Absolutio a peccatis vario respectu séd eodem sensu dicitur remissio, redemtio et reconciliatio--- quatenus status peccati consideratur ut inimicitia quaedam adversus deum, eatenum iustificatio dicitur reconciliatio.“C9) Mindezeknél fogva tehát megállapíthatjuk, hogy a bünbocsánat, megváltás, megengesztelés, megigazulás, Isten
nel való megbékélés stb. fogalmai voltaképpen egy és ugyan
azon szellemi lelki ténynek különböző oldalról és különböző vonatkozások szempontjából való szemléletét akarják kifejezésre juttatni.
50. Hogy fenti dogmatikai fogalmak közül mégis kifeje
zetten csakis a bünbocsánat kérdésével kívánunk behatóbban folgalkozni, annak, eltekintve tanulmányunk első részében tár
gyalt bűn fogalmával elválaszthatlanul való egybeforrtságától, 67) Kirchen-Postille, Barbaratag, Ivíath. 25. 1. f. 25. 1. ff. 1527 (24.) 68) Inst. III. 11,21.
69) Amesius, Medulla Theologica I. 27. 22.
48 A bünbocsánat mint evangéliumi fogalom.
további oka az, hogy mig a megigazulás, megváltás és meg- engesztelés a szó legszorosabb értelmében vett dogmatikai, vagyis theologiai fogalmak, addig a bünbocsánat xcct
evangéliumi fogalom. Már pedig amíg evangéliumi fogalmakra nyugodtan lehet theologiát építeni, addig pusztán theologiai fogalmakra theologiát építeni mindig aggasztóan kényes vál
lalkozás, mely előbb vagy utóbb a kritikai vizsgálat megörlő munkájának áldozatul esik. Bizonyító például szolgálhat erre az eddig tárgyaltakban az öröklött bűn és az alább követke
zőkben a megengesztelés dogmája, amelyekről a ma uralkodó fölfogás lényegesen eltérő attól, amely a dogmaalkotás idejé
ben uralkodó volt.
51. A bűnt jelentő evangélimi kifejezések fogalmi elem
zése rendén oda jutottunk, hogy két fogalommal rendelkezünk, amelyet Istennel való viszonylatban alkalmazhatunk u. m.: az adósságot vagy tartozást és károsodást vagy hátramaradást jelentővel. Hogyha ezek elsőjét vonatkoztatjuk Istennel való viszonylatunkra, akkor akárhogyan nem akarjuk is, antropono- étikus módszert kell követnünk. Nem kerülhetjük ezt el, mint ahogy maga az Úr Jézus sem kerülhette el, amikor az embe
rekhez Istent mint atyát akarta közel hozni. Nem kerül
hette el pedig azért, mivel az emberrel nem lehet meg
ismertetni -- mert az ember nem képes megismerni - olyasvalamit, ami bizonyos tekintetben őhozzá nem hasonló vagy ővele nem közös. Most már az Istennel való viszonylat
ban természetesen nem az anyagi, fizikai, hanem a szellemi tekintetben való hasonlóság vagy közösség alapjára kell helyez
kednünk. Ilvevga o @eó$ = Az Isten lélek, vagyis: szellem és bennünk is csak a a szellem az, ami hasonló lehet és közös
ségbe juthat Isten szellemével. Mivel pedig a bűn lényegét te
kintve szellemi megnyilvánulás mint ahogy annak ellentéte: a törvény (17 agagtia eoilv f] avogía I. Ján. 3,4.) is az: o vógog nvevgarixos Iotlv (Rom. 7,14) ennélfogva szellemi vonatkozás
ban a bűnnek Istennel szemben való érvényességét nyugodtan vehetjük vizsgálat alá, anélkül, hogy magunkat az antropomor- fizmus vádja által zavartatnunk kellene.
52. A bűnt mint Istennel szemben való adósságot vagy tartozást tekintve azt mondhatjuk, hogy az Istennel szemben való tartozás gondolata mindig és mindenütt igen közelfekvő volt az ember számára. Ennek a tartozásnak való lerovására irányuló törekvés nyilvánult meg már igen korán az áldozat gondolatában is. Az ember, aki úgy érezte, hogy bűne követ
keztében Isten haragját magára vonta, igyekezett Istent valami
képen kiengesztelni, a vele szemben fönnálló adósságát az ál
dozattal leróni, sőt Istennek tőle elfordúlt jóindulatát ismét megnyerni. Ez a durva anthropomorfizmus, amitől Isten az ő igéjében az embert már korán igyekezett fölvilágositás utján
A bűn sérelme és a megbocsátás. 49 eltéríteni — amint azt az 50 ik zsoltárban látjuk, — és a szel
lemi áldozat vagyis: a hála áldozat (Zsolt. 50,14.23., Hós. 6,6.) jelentése iránt fogékonnyá tenni. A bűnnek mint adósságnak fogalmában azonban van még egy olyan elem is, amelyet még eddig nem tettünk vizsgálat tárgyává. Az emberi vagyis szo
ciális vonatkozásban az elkövetett bűnnek ugyanis az adósság gondolatán kívül benne rejlik még a megbántás gondolata is.
Amikor az ember, akivel szemben bűn követtetett el, az e miatt érzett bántalomért boázút igyekszik állani, akkor azt szokta mondani: „majd megfizetek neki!“, ami világosan mu
tatja, hogy az elkövetett bűnt olyan tartozásnak érzi, amelyet csak hasonlóval egyenlíthet ki, vagy esetleg még még súlyo
sabban torolhat meg és mindaddig, amíg ez meg nem történik, a bűnt, mint vele szemben elkövetett bántalmat, nem tudja megbocsátani. Most már az Istennel szemben elkövetett bűn fogalmába is belegondolja az ember a megbántottság gondo
latát, ami különösen a bünbocsánatról alkotott képzetből lát
ható a legjobban. A legtöbb, hogy ne mondjuk minden ember mindaddig, amig a bűnről és bünbocsánatról fölfogásra akár tanítás, akár az igén való elmélkedés által nem jut, a bűnt Is
tennel szemben elkövetett sérelemnek, a bünbocsánatot pedig mint ennek a sérelemnek megbocsátását tekinti. Megtalálhatjuk ezt a gondolatot mind a régibb, mind az újabb korból szár
mazó imádságokban, egyházi énekekben, ágendákban, különö
sen az úrvacsora előtti bünvalló imádság szövegében p. o.:
„De óh Uram! íme törődött szívvel szánjuk és bánjuk, hogy sokképpen megbántottunk téged."70)
53. Fölvethetjük a kérdést, hogy vájjon a bűnt, mint Is
tenen elkövetett sérelmet és bántalmat gondolni megegyezik é azzal a fölfogással, amelyet Istenről az Ur Jézusnak evangé
liumi kijelentései révén nyertünk? Erre csak azt válaszolhatjuk, hogy igenis meg nem is, aszerint, hogy a megbántás alatt mit értünk: sértést-e avagy megszomoritást? Az emberekkel szem
ben való viszonylatban a megbántás kifejezés® alatt a legtöbb esetben a sérelem, helyesebben: sértés gondolata rejlik és nem helytelenül, mert az emberek között előfordulni szokott köl
csönös megbántás mögött mindig többé kevésbé tudatos, sőt igen sokszor szándékos sértés vagy sérelem ténye található föl, ami az emberek viszonylag fejletlen szellemiségének kö
vetkezménye, amelynek a sértéssel szemben való érzékenység és a könnyen sértődés jellemző tulajdonsága. Minnél fejletebb azonban valakinek, a szellemisége, annál kevésbé sértődik meg egykönnyen, mert annál könnyebben képes még a szándékolt sértésen is felülemelkedni és azt megbocsátani. Ebből követ
keztetve a legtökéletesebb szellemre: Istenre vonatkozóan azt kell gondolnunk, hogy ő minden emberi sértésen és sérelmen to) Kálvin János bünvalló imádságából a francia és gendi ágendák átdolgozása szerint fordította: Baksay Sándor.
50 A bünbocsánat az evangéliumban bűnök bocsánata
felülemelkedő szent és sérthetetlen, akit tehát mi földi embe
rek a mi bűneinkkel emberi értelemben meg nem sérthetünk és meg nem bánthatunk. Ellenben, hogyha a megbántás alatt nem sértést, hanem megszomoritást, bánatot okozást értünk, akkor azt mondhatjuk, hogy szabad, sőt kell azt gondolnunk és hinnünk, hogy Isten, akit az Ur Jézus az evangéliumban mint mennyei Atyát jelentett ki, a mi bűneinken, — épugy mint akár egy földi szülő gyermeke bűnein, - bánkódik és szomorkodik, ilyen értelemben tehát méltán mondhatjuk azt, hogy bűneinkkel a mi mennyei Atyánkat megbántjuk.
54. Az Ur Jézusnak a bünbocsánatra vonatkozó evangé
liumi kijelentéseit közelebbről vizsgálva úgy fogjuk találni, hogy elsőbben is mindenütt a bűnöknek bocsánatáról és nem bűn
nek bocsánatáról, abban az értelemben, ahogyan azt a keresz
tyén theologia érti, szól. A bűn az általános és egyetemes bü- nösségi állapot, vagy: „bűnös természet" (lásd: Heidelbergi Káté 56-ik kérdésére adott válaszban!), amit eredendő bűn ál
lapotának mondunk, az evangéliumokban sehol sincsen, sem ki
fejezetten, sem átvitt értelemben emlitve, jóllehet számos olyan eset van az evangéliumokban megörökítve, mint pld. a guta
ütött ember történetében, ahol a testi betegség szinte fölkinál- kozik egy olyan átvitt értelmű allegorikus magyarázatra, amely a testi tehetetlenség állapotának megfelelő minden jóra tehe
tetlen lelki állapottal vont párhuzamra szolgáltathatna utaláso kát. Bármelyik evangéliumban (Mát. 9,2 6; Márk 2,3 11; Luk.
5,18 24.) nézzük is e történetet, mindenütt azt olvassuk, hogy:
megbocsáttattak a te bűneid." oJ csapna* és: „a bűnöket (a/iapr/ag) megbocsátani." Igaz ugyan, hogy ezzel szemben a János evangéliumában a Keresztelő János bizonyságtételében azt olvassuk, hogy: „Istennek báránya elveszi a világ bűnét 'vrp> ap.aotiav vőv tcóopov. Hasonlóképpen maga az Ur Jézus a vakonszületett történetével kapcsolatban a farizeusokra vonat
kozólag tett kijelentésében ezt mondja: „Ha vakok volnátok nem volna bűnötök, ámde azt mondjátok, hogy látunk: ezért a ti bűnötök megmarad— aiaxQTÍa v/mw u.n’vf-1 Hasonlóképpen bú
csúbeszédében, amikor az eljövendő Szentiélekről azt mondja, az megítéli a világot a bűn tekintetében=zí«(>t caiaozías (Ján.
16,8 9.) János evangéliumában egyébként föltűnően ritkán van kifejezetten a bűnről szó, ehelyett: hamisan cselekvés, (3,20).
sötétség, kárhoztatás, hitetlenség, halál kifejezései gyakrabban használtak. Egyetlen helyen a János evangéliumában szól az Ur Jézus a bűnökről, amikor t. i.: föltámadása után tanítvá
nyainak megjelenik és bűnbocsátó vagy megtartó hatalomról biztosítja őket e szavakkal: „Akiknek bűneit (rag ap.aQvíag) megbocsájtjátok, megbocsáttatnak azoknak, akikéit pedig meg
tartjátok, megtartatnak." (Ján. 20,23.) Világos, hogy itt ugyan
olyan értelemben szól a bűnökről, mint Mát. 18,18 bán, vagyis
A megbocsátás mint a bünbocsánat föltétele 51 ugyanazt a gondolatot hangsúlyozza és emeli ki még ünne
pélyesebben.
55. Hogyha most már azt kérdezzük, hogy miért van az, hogy az Ur Jézus a szünoptikusokban mindig bűnökről beszél, inig a János evangéliumában az utóbbi helytől eltekintve csak bűnről szól egyetemes értelemben, úgy ennek a magyarázatát abban a körülményben látjuk, hogy mig a szünoptikus evan
géliumokban megőrzött beszédei az Ur Jézusnak főleg arra irányulnak, hogy az egyes embereket az egymással szemben, vagyis szociális viszonylatban való lekötöttségükből fölszaba
dulni segítse azáltal, hogy a felebaráti szeretet gyakorlását az ő személye iránti szeretet bizonyítékául fogadja el, addig a Já
nos evangéliumában az Ur Jézus az ő felséget isteni küldeté
séből kifolyólag az embereknek megtérés és őbenne való hit által a halál, a kárhozat, az elveszettség állapotából az újjá
születés az üdvösség, az örökélet állapotába (v. ö.:Mát. 25,40.) való jutásról szóló örömüzenetet isteni felséghatalommal hir
deti.
56. A bünbocsánat tekintetében tehát külömbséget kell tenni a bűnök bocsánata és a bünbocsánat között. A bűnök bocsánata, mint látjuk, szorosan kapcsolódik az emberek ré
széről nyert bocsánathoz. A megbocsátás készségét és békü- lékenységét szemléltetni kívánó példázatban az adós szolgáról (Mát. 18,23 35.) épugy a testvéri megbocsátáson van a hang
súly, mint a tanitványi ima 5 ik kérésében (Mát. 6,12.) Ez ugyanis a voltaképpeni cél, amelynek szolgálatában áll az egész példázat. Hogy viszont a tanitványi ima 5 ik kérésének teljesí
tése mennyire szigorúan feltételezi az ellenünk vétkezőkkel szemben tanúsított megbocsátást, azt feltűnően mutatja az imát befejező doxologia után azzal, hogy mégegyszer visszatér Mát.
6, 14-15 verseiben: „Mert ha megbocsájtjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok, hogyha pedig nem bocsátjátok meg az embereknek az ő vét
keiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsájtja meg a ti vétkeite
ket." Ez a kijelentés a legrövidebben foglalja magában az adós szolga példázatának tanulságát, amelyet a példázat utolsó verse:
„Eképpen cselekszik ‘az én mennyei Atyám is veletek, ha szi
vetekből meg nem bocsájtjátok kiki az ő atyafiának az ő vét
keiket," mégegyszer nyomatékosan kihangsúlyoz. Végül még azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az Ur Jézus a szóbanforgó példázatot szemléltető főivilágositás és indokolás
képpen mondta el éppen a Péter kérdésére: „Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni és néki megbocsáta
nom? még hétszer is?" (Mát. 18,21.) adott válasza után: „Nem mondom néked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer (c íTizd') is."
57. Az ember részéről történő bünbocsánatról kétféle ala
pon lehet beszélni. Elsőben is szó lehet annak a bocsánatáról,
52 A bünbocsánat a tanítványok közösségében.
aki az illető tett elkövetése által meg lett sértve, akivel szem
ben tehát a vétek elkövettetett, akivel tehát a bűnösnek meg kell békülni, mielőtt Isten részéről is bocsánatot remélhet. A másik alapon bünbocsánatról lehet akkor is szó, ha szóban forgó vétek által az ember közvetlenül nem is lett megsértve.
Ez esetben azonban fölmerülhet az a kérdés, hogy lehet-é egy
általában emberi viszonylatban olyan bűn bocsánatáról is szó, amely nem az illető megbocsátó ellen követtetett el? Erre a kérdésre azt válaszolhatjuk, hogy ha ama bizonyos emberi vi
szonylat alatt tanitványi viszonylatot értünk, akkor igen is for
dulhatnak elő olyan esetek, amikor Krisztus Jézus tanítványai jogosultak arra, hogy bocsánatot adjanak a bűnbánónak a nem személyük ellen elkövetett bűnökért is. Minden vétek ugyanis, amelyet az Ur Jézus tanítványai követnek el, még abban az esetben, hogyha nem sért, károsít, vagy botránkoztat senkit sem, akkor is Krisztus, tanítványai közösségének, az egy test
nek, vagyis az egyháznak gyöngeségére, kárára, szégyenére és gyalázatára van, tehát Krisztus tanítványai részéről bocsá
natra szorulhat. Ilyen esetben könnyen megérthető, hogy a ta
nítványok bocsánata meg kell előzze az isteni bocsánatot. Sok
kal kevésbé értetődik önként, hogy az oly esetekben, amikor ugyan szintén nem történt kifejezetten vétek valakinek sérel
mére, hanem, csupán valami okból a jó békesség meg lett za
varva és boszuság vagy neheztelés keletkezett, ez szintén már akadálya lehet az isteni bocsánat elnyerésének.
Büntetés és bünbocsánat.
58. Az ember gondolkodásában a büntetés és a bünbo
csánat látszólag egymást kizáró fogalmaknak tűnnek föl. Oka ennek az, hogy a legtöbb ember a bünbocsánatról csak a bün
tetés megszűntéből, vagy elmaradásából tud magának meggyő
ződést szerezni. A büntetés terhe ugyanis Isten haragjának képzetét váltja ki az emberben, igy ennek megszűnte a harag elmúlását, az isteni kegyelem újra reáiordulását jelenti számára.
A harag, büntetés, megbocsátás és kegyelem fogalmainak ilyen sorrendben való kapcsolódása, amely még a legprimitívebb né
pek vallásos gondolkodásában is többé-kevésbé homályosan megtalálható, a legvilágosabban észlelhető a zsidó vallásos gon
dolkodásban. Ennek iskolapéldájaként tekinthető Pál apostol
nak damaszkusi útjában való élménye, amelyet már annyit ma
gyaráztak és oly sokféleképpen félremagyaráztak a theologu- sok. Hogyha ezt a történetet a bünbocsánat szempontjából te
kintjük, akkor elsőbben is eltekinthetünk mindama halluciná
ció vizio hypothezisen alapuló nevetséges magyarázási kísérle
tektől, mert itt egy tényből éspedig minden kétséget kizáró
A büntetés viszonya a bünbocsánathoz 53
tényből kell kiindulnunk, amelyről Lukács, az apostolok csele
kedeteinek írója, Pál missziói utitársa és háziorvosa, tőle első
kézből szerzett közlés nyomán irt le t. i.: hogy Pál Damaskus közelében teljesen elvesztette a szeme világát úgy, hogy ké
zen fogva kellett a városba bevezetni, ahol megvakultán há
rom napon át mélységes bünbánattól gyötörve böjtölt. Az a mélységes megrendülés, amelyet akkor élt át, amikor világo
san tudatára jött a Krisztus egyházával szemben elkövetett bű
nének olyan mély nyomokat hagyott lelkében, hogy még hosz- szas évek múltán is a galatákhoz irt levelében fájdalmas tanú
bizonyságot tesz arról, hogy ő felette igen háborgatta az Isten anyaszentegyházát és pusztította azt. (Gál. 1,13.) Megvakulásá- ban Istennek az ő súlyos bűnéért való igazságos büntetését látta az ő mentalitásában akkor még uralkodó zsidó vallási fölfogásnak megfelelően, mely a vakságban és hasonló testi nyomorékságban előzőleg elkövetett bűnökét való Istenbünte
tését látta, mintahogy az oly kirívóan megnyilvánult a vakon- született koldussal kapcsolatban a tanítványokat foglalkoztató ama kérdésbők „Ki vétkezett? ez é vagy ennek szülei?" (Ján.
9,2.) így tehát semmi kétség sem férhet ahoz, hogy Pál apos
tol az ő látóképességének Ananiás imájára való csudálatos visszanyerésében (Csel. 9.17 18.) Isten bocsánatának és kegyel
mének bizonyságát és zálogát látta, amely nélkül sohasem lett volna egészen bizonyos afelől, hogy vájjon az Ur Jézus igazán megbocsátotta-e neki ezt az ő önmaga előtt is megbocsáthat- lannak tetsző bűnét.
59. Tagadhatatlan, hogy a büntetés kérdése a bünbocsá- natéval oly szorosan függ össze, hogy a büntetés alól való fölmentés vagy annak megszűnése fényéből méltán következ
tethetünk a bünbocsánat elnyerésére. Tévednénk azonban, hogy
ha fordítva viszont annak az állapotnak, amelyben a büntetés tényét véljük fölismerni meg nem szünéséből, a bünbocsánat meg nem nyerésére következtetnénk. Ezt a tételt tehát eként formulázhatjuk, hogy: A bünbocsánat elnyerésének nem szük
ségképpeni velejárója a büntetés elengedése. Ennek a tételnek az igazságát már az ószövetségi szentirásból is a leghatáro
zottabban megállapíthatjuk ugyanyira, hogy szinte azt mond
hattuk, hogy talán egyetlen más vallási kérdésben sem találunk olyan világos kijelentéseket mint a fenti tételnek, valamint az ennek megfelelő másik tételnek igazolására, mely szerint: A büntetés elmaradása nem biztosítéka bünbocsánatnak. Méltán hihetjük tehát, hogy Isten éppen ebben a tekintetben nem akarta az embert tévedésben és bizonytalanságban hagyni.
60. Dávid a zsoltáros király, aki oly szivéből boldognak mondta azt, „akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedez
tetett, — akinek az Ur bűnt nem tulajdonit." (Zsolt. 32,1-2.) önmagán tapasztalta meg, hogy a bűn bocsánata még nem hozza magával a büntetés elengedését is, mert amikor Náthán
54 A büntetés társadalomethikai érvénye.
próféta példázatával bűnének fortéimét föltárta előtte e sza
vakkal* „Te vagy az az ember!“ és Dávid magába szállva be
vallja, hogy: „Vétkeztem az Ur ellen, Náthán azonal kijelenti:
„Az Ur is elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni, minda
zonáltal, mivel alkalmat adtál a gyalázásra az Ur ellenségeinek e dologban, a te fiad is, aki lett néked, bizonnyal meghal “ (II. Sám. 12,13-1.) E kijelentésből világosan látható, hogy a bűn
bocsánat nem foglalja magában a büntetés elengedését. Ennél
fogva szükségképpen kell a büntetésben még egy olyan elem
nek lennie, amelyet eddig még nem vettünk vizsgálat alá és ezért szükséges a büntetés fogalmát és jelentését közelebbről megvizsgálnunk.
61. A büntetés gondolata határozottan emberi gondolat, anthroponoétikus fogalom. Amikor az ember Isten büntetésére gondol, akkor is emberi gondolatot tulajdonit Istennek, vagyis azt a szándékot, amelyből az emberi büntetés ered. Ámde inig egyfelől kérdésbe lehet tenni, hogy vájjon az emberi büntetés mögött rejlő minden emberi szándék megfelelő és megegyező lehet-é mindazzal, amit Istenről az evangélium révén tudhatunk, másfelől fölmerülhet annak a lehetősége is, hogy abban, amit mi Istentől jövő faültetésnek tartunk és mondunk, olyan elem az uralkodó, ami egyáltalán kívül esik minden emberi lehető
ségen. Minden emberi büntetést három indító okra, vagyis in
kább végcélra vezethetünk vissza u. m.: a megtorlásra, a bűn
től való elriasztásra és a jóra nevelésre. Vizsgáljuk most sorra ez indító okokat illetve célokat Istennel való viszonylatban.
Hogy Isten büntetésében a megtorlás gondolatát keresték és találták az emberek, az köztudomású. Különösen a zsidó val
lási fölfogásban, amely társadalomethikai vonatkozásban a talio elvét érvényesítette, találjuk föl a megtorló büntetést és pedig nem csak az egyéni, hanem a kollektív megtorlás irányzatá
val. Ilyen megtorló és egyben elriasztó büntetések a halálbün
tetések voltak. Ebben részesült a szándékos embergyilkos (II. Móz. 21,14.), a bálványimádó (II. Móz. 32,27-28.), az ördög
nek áldozó (III. Móz. 17,7 9.), a gyermekét Molochnak adó (III. Móz. 20,2.), a szüleit szidalmazó, (III. Móz. 20.9.), a vér
fertőző (III. Móz, 20, 10. 14. 17.), a fajtalankodó (III. Móz.
fertőző (III. Móz, 20, 10. 14. 17.), a fajtalankodó (III. Móz.