„A vállalati mecenatúra mint alternatív finanszírozási lehetőség, jóllehet évszázados hagyományokra tekinthet vissza, ma reneszánszát éli Nyugat-Európában . Az ál-lami költségvetés kulturális kiadásait itt is megkurtították, ráadásul a ’jóléti állam’
konzervatív-liberális kritikája a szellemi hátteret is megteremtette ehhez . A nyolcvanas évek varázsszavai – az állami paternalizmussal szembeszegezve – a lokális finanszírozás és a ’business sponsoring’, a vállalati mecenatúra .”
Immár húsz éve annak, hogy Marschall Miklós (1989, 64 . old .) a fenti mon-datokat leírta, de azok – a lényeget tekintve – máig is érvényesek . Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a vállalati kultúratámogatás (legyen az mecenatúra vagy szponzoráció) „varázsszóvá” válásának hátterében olyan gazdasági tényezők áll-nak, amelyek tartósan megváltoztatták a piaci szereplők működési környezetét . A tö-megtermelést és a hozzá kapcsolódó személytelen, főleg a tömegkommunikáció csatornáin keresztül zajló marketinget fokozatosan felváltja a kisebb fogyasztói csoportokra koncentráló piaci magatartás . Ez a szakirodalomban a fogyasztói piac szegmentációjának nevezett, ha nem is azonos ütemben, de a világ minden táján
7 Mint azt Toepler (2000, 14 . old .) a két Németország példáján kimutatja, ez az állami vállalatok által játszott – a szocialista országok többségében, így az NDK-ban is elterjedt – mecénási szerep, funkcióját tekintve sok szempontból hasonlított arra, ahogyan a piaci elven működő nyugatnémet cégek járultak hozzá a kultúra finanszírozásához .
bekövetkező változás egyszerre jelenti a termékek és szolgáltatások előállításának a differenciált vásárlói igényekhez való hozzáigazítását, valamint azt, hogy a reklámnak és a fogyasztók megnyerését szolgáló egyéb technikáknak is egyre célzottabbá és szelektívebbé kell válniuk .
A marketing szakemberei új korszak kezdetéről beszélnek . Az újonnan teret hódító koncepció „központi eleme a fogyasztók (vevők) által észlelt érték . A vevők vásárlási döntéseiket az észlelt érték alapján hozzák meg .” (Rekettye, 1999, 46 . old .) . Az észlelt érték nem feltétlenül korlátozódik a konkrét használati értékre, abban számos más (társadalmi, kulturális, jótékonysági, környezetvédelmi stb .) szempont is érvényesülhet . A fejlett országokban ma már nem ritka, s esetenként nálunk is előfordul, hogy a vásárlók magasabb árat hajlandók fizetni olyan termékekért, amelyeknek az egyedi felhasználhatóságon túlmutató társadalmi hasznosságáról, illetve előállítóik felelős vállalati magatartásáról sikerül őket meggyőzni . A „kulturális tartalom” és/vagy a gyártó, szolgáltató művészetek iránti elkötelezettsége hatékony eszköze lehet annak, hogy az eladni kívánt árut megkülönböztesse a piacon fellelhető versenytársaitól . Ugyanakkor arra is lehetőséget ad, hogy a vásárlással a fogyasztó is megkülönböztesse magát, úgy érezze, hogy választásával tesz valami jót, kiemelkedik a tisztán anyagi érdekeik mentén cselekvő emberek csoportjából . Az észlelt érték növelésének számos más módja is van, de a vállalati kultúratámogatás különösen al-kalmas arra, hogy hordozója legyen a termék, szolgáltatás exkluzivitására, illetve az előállító felelős magatartására, presztízsére vonatkozó pozitív üzeneteknek (Durand – Gouveia – Berman, 1996, 27–28 . old .) .
A fenti folyamat kibontakozását – az amerikai tapasztalatokat elemezve – érzékletesen írja le Jeffri (1997, 214 . old .): „A századforduló tájékán megkezdődött a művészek Vadnyugat iránti érdeklődésének üzleti célú kiaknázása . Az Atchison, Topeka és a Santa Fe Vasúttársaság szabadjegyet adott azoknak a művészeknek, akik hozzájárultak, hogy a vadnyugati tájat, embereket és történelmet ábrázoló alkotásaikat a hirdetések, plakátok, szórólapok és az étkezési kocsikban használatos tányéralátétek, étlapok készítése során felhasználják . A kulturális produktumok üzleti célú felhasználása az 1920-as, 1930-as években azzal folytatódott, hogy művészektől rendelték meg a reklámok elkészítését . A Steinway & Sons volt az első olyan vállalat, amely a tevékenységi profiljához közvetlenül kötődő mecenatúrát folytatott: zenedarabok kom-ponálását rendelte meg . A későbbiekben a vállalatok kommunikációs tevékenysége kifinomultabbá vált, a támogatott művészektől immár nem várták el, hogy az ágazatukhoz kapcsolódó műveket alkossanak . Ez a szponzorálási gyakorlat az 1980-as évekre elérkezett arra a pontra, ahol már a támogatott művész neve vált a vevőcsalogatás eszközévé . Például az Absolute Vodka hirdetései Absolute Warhol, Absolute Haring stb . aláírással jelentek meg . A Philip Morris volt az első olyan vállalat, amely magát az általánosságban vett művészetet állította a marketing stratégiája
középpontjába . Mindenütt olvasható reklámmondata így hangzott: It takes art to make a company great .”8
Újabb fejlemény volt az 1970-es évek elején a nemzetközi beru-házók növekvő jelenléte a kortárs műalkotások piacán, és a vállalati képzőművészeti gyűjtemények megjelenése . „Vállalati gyűjtemények, üzleti szponzoráció, vállalati megrendelések, a cégek megjelenése a múzeumokat támogató egyesületek pártoló tagjai között, a munka-vállalók adományainak munkáltatói kiegészítése, a vállalati gyűjtemé-nyek nyilvános kiállításai, vállalatok által fenntartott galériák létesítése – mindez együtt azt eredményezte, hogy a hatvanas és a hetvenes évek-ben a vállalatok sokkal többet költöttek a kortárs képzőművészetre, mint számos múzeum” ( Jeffri, 1997, 228 . old .)
A vállalati mecenatúra növekedése olyan nagy mértékű, formai gazdagodása olyan lendületes volt, hogy a vele kapcsolatos konkrét feladatok végrehajtása egyre inkább igé-nyelte a speciális szakértelmet. Ezt felismerve a vállalatok marketing részlegeiken belül, vagy attól függetlenül egymás után hozták létre az olyan munkaköröket, amelyeket a támogatási tevékenységért felelős munkatársakkal töltöttek be . Idővel a nagyobb cégeknél önálló részlegekre, sőt, esetleg e célra létrehozott alapítványokra bízták a támogatási döntéseket . Rendszeressé vált a külső tanácsadók szolgálatainak igénybevétele is .
Ugyanakkor a támogatottak és potenciális támogatottak oldalán is érzékelték, hogy a vállalati forrásokhoz főleg az olyan szervezetek tudnak hozzáférni, ame-lyek rendelkeznek adományszervezési szakértelemmel, értenek az üzleti világ nyelvén, s kezdeményezéseiket hozzá tudják igazítani a szponzorok és mecénások szempontjaihoz . Ezeknek a követelményeknek azonban viszonylag kevés kulturális szervezet tudott maradéktalanul megfelelni . Arra is csak keveseknek volt módjuk, hogy professzionális adományszervezőket alkalmazzanak, vagy e célra létrejött pia-ci vállalkozások szolgáltatásait vásárolják meg . Ez megnehezítette a támogatást keresők és a mecenatúrára hajlamos vállalatok egymásra találását .
Ezekre a problémákra reagálva, a hatvanas évek közepétől kezdve – előbb az angolszász országokban, majd a kontinentális Európában is – sorra jöttek létre az olyan szervezetek, amelyek az üzleti és a kulturális szféra közötti együttműködés javí-tását, a vállalati kultúratámogatás fokozását kívánják szolgálni .
Az Inkei Péter (2004, 14–15 . old .) által összeállított kronológia és a különböző országokban megfogalmazott célok – részben Marschall Miklós (1989) tanulmá-nyára, részben a szervezeti honlapokra támaszkodó – áttekintése önmagában is tanulságos lehet:
• 1965, USA: Arts & Business Council – az üzleti világban dolgozó ön-kéntesek kiközvetítése nonprofit kulturális szervezetekhez .
8 A szójáték lefordíthatatlan . Egyszerre jelenti azt, hogy egy vállalatot naggyá tenni művészet, illetve azt, hogy a művészetre szükség van a vállalat naggyá tételéhez .
• 1967, USA: Business Committee for the Arts, Inc . – tanácsadás a kul-túratámogatásra vállalkozó cégek, segítség a támogatót kereső kulturális szervezetek számára, a művészet támogatására vonatkozó információk összegyűjtése, kutatások finanszírozása .
• 1974, Kanada: Council for Business and the Arts in Canada – a gazdaság és a kultúra világa közötti, kölcsönös előnyökkel járó együttműködés gazdagítása .
• 1976, Nagy-Britannia: Association for Business Sponsorship of the Arts (ABSA), utóbb Arts & Business (A&B) – az üzleti szponzorálás növekvő hányadának kulturális területekre irányítása, tanácsadás válla-lati mecénások számára, közvetítő tevékenység, kapcsolatteremtés a kul-túra vállalati és állami támogatása között .
• 1979, Franciaország: Association pour le Développement du Mécénat Industriel et Commercial (ADMICAL) – a vállalati mecenatúra segítése, kutatás .
• 1985, Belgium: Prométhéa – az üzleti és kulturális célok összekap-csolására törekvő flamand és vallon üzletemberek együttműködésének segítése, közvetítő tevékenység .
• 1987, Olaszország: Bondardo Communicazione – tudományos mega-lapozottságú tanácsadás .
• 1987, Ausztria: Initiativen Wirtschaft Für Kunst (IWK) – adatok és információk közlése a vállalati kultúratámogatásról, széles körű tájé-koztatás .
• 1988, Írország: Business2Arts – közvetítés a vállalati szponzorok és az adományokat kereső kulturális szervezetek között, képzések, men-torálás .
• 1989, Svédország: KulturRelation AB – az üzleti világ tudományhoz és kultúrához fűződő kapcsolatainak fejlesztése .
• 2003, Lengyelország: Commitment to Europe Arts & Business – az üzleti világ és a kulturális szféra közötti partneri viszony fejlesztése .
• 2004, Magyarország: Summa Artium Kht – a kultúra vállalati támo-gatásának növelése, az információk és tapasztalatok megosztása, együtt-működések ösztönzése .
1991-ben a Comité Européen pour le Rapprochement de l’Économie et de la Culture (CEREC), a Gazdaság és Kultúra Együttműködésének Európai Bizottsága néven a vállalati mecenatúra előmozdítására törekvő nemzeti intézmények szövetsége is létrejött . Ez a Brüsszelben működő ernyőszervezet a nemzetközi információ- és tapasztalatcsere elősegítésén kívül azt is feladatának tekinti, hogy lobbizzon az Európai Unió különböző intézményeinél, s megpróbálja Európa figyelmét rá-irányítani a vállalati kultúratámogatás fontosságára .
Erre annál is inkább nagy szükség van, mert a vállalati támogatások iránti igény korántsem csökkent, sőt, inkább nőtt . Mi több, a vállalati forrásokért folyó versenyben
a kultúrának egyre több a befolyásos versenytársa . A jóléti állami válsága által teremtett szűkösség körülményei közepette a szociális, egészségügyi, oktatási intézmények is egyre inkább próbálnak a cégekre támaszkodni .
Mint az 1. ábrán szereplő adatok igazolják, ebben a versenyben a kulturális szervezetek9 pozíciói korántsem stabilak . Vállalati mecénásaik csak nagyon ritkán biztosítanak számukra kizárólagosságot, támogatási „portfoliójukban” többnyire legalább még egy (70 százalékuk esetében kettő vagy annál is több) terület sze-repel .10
1. ábra
Az adományozó vállalatok megoszlása a támogatott tevékenységi csoportok száma szerint, 2003
Forrás: Kuti (2005)
Míg a gyermekjóléti, szociális vagy éppen egészségügyi célokra adományozó vál-lalatok gyakran igen tudatosan fókuszálnak egy kiválasztott területre, addig a kul-túra támogatói szinte mindig több tevékenységi csoport között osztják meg a ren-delkezésükre álló forrásokat .
„A beteg gyerekeket támogatjuk . Beteg gyerekeket mindig és csak ezeket . Tehát nem vagyok hajlandó szponzorálni egy teniszversenyt, vagy hogy
’végiggyaloglom a világot’ vagy ’végigvitorlázom’ . Ezt csinálja más . Ez az ő bulijuk . Én azt végtelenül tudom sajnálni, ha egy gyerek beteg . Bennem van az, hogy ha holnapután elüt a hajókötél, akkor azért mégis tettem jót olyanokkal, akik azért nem a közvetlen környezetemben vannak .” (Laki, 2005, 101 . old .)
9 A Nonprofit Kutatócsoport 2003-as évre vonatkozó vizsgálata, amelyből az ábrakészítéshez felhasz-nált adatok származnak, csak a nonprofit szervezeteknek nyújtott vállalati támogatásokat vizsgálta, az állami fenntartású kulturális intézményekét nem . Mivel azonban az adományokat ez utóbbiak többsége is alapítványokon keresztül gyűjti, okkal feltételezhetjük, hogy a kutatás eredményei többé-kevésbé a kulturális intézményrendszer egészére érvényesek .
10 A kulturális mecenatúrát is folytató vállalatok esetében a támogatott tevékenységi csoportok átlagos száma 3,35, a kultúrát nem támogatóknál mindössze 1,55 .
„Saját alapítványunk van, a V . az Elesettekért Alapítvány . Mindenki kéri itt a pénzt, én meg szeretem oda tenni a pénzt, ahova én akarom . Akkor csináltunk egy alapítványt . Mi főleg gyerekekkel foglalkozunk, éhező gyerekekkel, főleg a szülőfalumban támogatjuk a gyerekeket .” (Laki – Szalai, 2004, 207 . old .)
Az idézetben szereplőkhöz hasonló kizárólagosságra való törekvés a kultúra támo-gatásában legfeljebb egész kivételesen alakul ki . Szintén nem gyakori, hogy egy vál-lalat egyértelmű és tartós elkötelezettséget mutatna a mecénási tevékenység iránt, de erre azért találhatunk példát:
„Fontos szempontunk, hogy pozitív tapasztalatok esetén adjunk bizton-ságot, kiszámíthatóságot az általunk kiválasztott támogatottak számára . Ez a megfontolás alakította ki azt a gyakorlatunkat, hogy a kultúra számos művelőjével sok éves bensőséges kapcsolatunk alakult ki…
Bankunk több mint tizenöt éve főtámogatója a világhírű Liszt Ferenc Kamarazenekarnak… Közvetve a komolyzenét, de még inkább a zenei kultúrát kedvelő embereket támogatjuk akkor, amikor felkaroljuk az Operabarát Alapítvány tevékenységét, ahol együttműködésünk már több mint 10 éves múltra tekint vissza .” (Müller, 2005, 40 . old .) A kulturális intézményeknek általában keményen meg kell küzdeniük a támo-gatásokért, annál is inkább, mert a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának koncepciója versenytársaik számára igen komoly, s az utóbbi években folyamatosan erősödő hivatkozási alapot teremt . Mióta az új varázsszó, a CSR nemcsak a támogatásokért folyamodók szótárába került be, hanem a legkülönbözőbb hivatalos dokumentumokban11, nemzetközi és hazai ajánlásokban (European Commission, 2001; Commission of the European Communities, 2002; GSZT, 2008) is egyre nagyobb súllyal jelenik meg, azóta a magukra valamit adó vállalatok mindinkább kötelességüknek érzik, hogy a szociális és környezetvédelmi területen is aktív támogatóvá váljanak .
Ahogy Hunyadi, (2005, 26 . old .) egyik interjúalanya kifejti: „ha egy cég bizonyos méreteket túlnő az árbevételre nézve, akkor úgy gondoljuk, hogy vannak olyan társadalmi kötelezettségvállalásai, amiknek meg kell felelnie, és itt elsősorban a szegénység, az egészségügy [jön szóba] .”
A vállalati mecenatúra külső környezete az utóbbi évtizedekben tehát világszerte nagyot változott, s ennek természetesen Magyarországon is megvannak a maga hatásai . Akkor is meglennének, ha nálunk nem zajlott volna le párhuzamosan egy
11 „Az Európai Unióban a vállalatok társadalmi felelősségének kérdése közösségi szinten először 1993-ban jelent meg, amikor Delors elnök felszólította az üzleti világot a társadalmi kirekesztés elleni harcra .” (Harsányi – Révész, 2005, 17 . old .)
másik, még sokkal radikálisabb átalakulás is . Az államszocialista rendszert felváltotta a piacgazdaság, a hajdani állami vállalatokat elsöpörte a privatizáció . A helyükbe lépő bel- és külföldi magánvállalkozásoknak, multinacionális vállalatoknak sokkal keményebb piaci feltételek között, éles versenyben kell helytállniuk, miközben egyre nagyobbak és egyre szélesebb körűek a társadalmi szerepvállalásukkal kapcsolatos várakozások, de csak lassan szűnnek a velük kapcsolatos közkeletű előítéletek .
A közvéleményben kimondva-kimondatlanul, de szilárdan jelen van az az előítélet, mely szerint a „vadkapitalizmus” körülményei között újonnan létrejövő magyar vál-lalkozói rétegnek kisebb gondja is nagyobb a kultúra támogatásánál, és általában a jótékonykodásnál. Ez az érintettek számára még akkor is igen bántó lehet, amikor a megfogalmazás viszonylag jóindulatú, s – legalábbis a szerző szándéka szerint – elárul némi empátiát „Időt kell hagynunk ’újgazdagjainknak’, hogy vagyonosságukhoz hozzászokjanak, mohóságuk elmúljon, pénzgyűjtés mellett jótékonykodásra, ala-pítványok létrehozatalára is megjöjjön a kedvük” (Szelényi 1992, 134 . old .) .
Valószínűleg még sokkal sértőbb az, amikor az előítéletek, mint például a következő interjúrészletben, tényállítássá transzformálódnak: „A rendszerváltás után a külföldi cégvezetők behozták Magyarországra a céges társadalmi szerepvállalás szellemét, és meg kell mondjam, sokkal egyszerűbb volt a forrásteremtés . Azután helyi vezetők vették át az irányítást, és közülük sokan még nem nőttek föl: a nyereségesség, az eredményfelmutatás az elsődleges számukra . Mindez oda vezetett, hogy a források elapadtak .” (Rácz, 2006a, 94 . old .) A beszélő (Terták Ádám, CEU Business School) feltehetőleg személyes tapasztalatait általánosítja, anélkül azonban, hogy megállapításának igazságtartalmáról akár csak megpróbálna meggyőződni .
A hazai gazdasági elit tagjai saját magukat és a hozzájuk hasonlóan gondolkodó vállalkozókat – érthető módon – egészen másképp látják . Geszti Péter szerint „egy saját felelősségére és lehetőségeire ráébredt, kulturált rétegről van szó, amelynek adott ahhoz az anyagi lehetősége, erkölcsi ’állapota’, hogy segítse a civil társadalom kibontakozását . Ezek az emberek már túl vannak a saját javaik megszerzésével kapcsolatos szűk látókörű gondolkodáson, és egyre inkább hajlandónak mutatkoznak valamit tenni a közjóért is .” (T . Puskás, 2006, 27 . old .)
A két szélsőséges vélemény között az igazság – mint rendesen – valószínűleg középtájt keresendő . Ezt a napi tapasztalatok változatossága is igazolja, de a gazdasági szereplők döntéseivel kapcsolatos általános ismeretek alapján is hasonló következtetésre juthatunk . „Ha a döntéseket vizsgáljuk, különösen, ha olyanokat, melyek más embereket is érintenek, s ez gyakorlatilag minden döntésre ráillik, ak-kor a megítélésnek két teljesen eltérő rendszerével konfrontálódunk . Az első egy totális költség–haszon-elemzés gazdasági etikája . Az értelem, a racionalitás etikája ez, ahogy azt mindig nevezni szeretjük… Ez a döntéstípus az emberi organizmus mérhetetlen komplexitása számára mégsem teljesen kielégítő . El kell ismernünk, hogy a világban létezik egy másik döntéstípus is, amelynél a döntéshozó nem a döntéseinek hatása, hanem saját személyiségstruktúrája miatt, azaz saját kialakított identitásának megfelelően választ ki valamit a lehetőségek közül .12 … Az ember
12 Ezt nevezi Boulding „heroikus etikának” .
ugyan nem egy hideg érzéketlenséggel kalkuláló homo oeconomicus, de nem is egy szemellenzős hérosz, hanem a két szélsőség között keresi a maga bizonytalan útját .”
(Boulding, 1991, 729 . és 737–738 . old .)
Az mindenesetre bizonyos, hogy a részben új szerepkörbe került, részben újonnan megjelenő vállalkozói és menedzser réteg döntéseinek alakításában a külföldi mintáknak is volt némi szerepük . A gyakorta „vadkapitalizmusnak” nevezett magyarországi áta-lakulás külső környezetét mégiscsak egy sokkal megállapodottabb kapitalizmus és a globalizálódó világgazdaság alkotta . Ennek normáitól a hazai szereplők sem tudtak/
akartak teljesen elvonatkoztatni . A rendszerváltást követően Magyarországra ér-kező külföldi vállalkozók valamit magukkal hoztak otthon kialakult mecénási szokásaikból . Ezt a gyakorlatot közülük nem egy megpróbálta – néha változtatás nélkül, máskor kisebb változtatásokkal – az itteni körülmények közé átültetni .
Reinhold Würth, a „Würth cég mellé, köré egy 9500 műalkotásból álló kollekciót is felépített . A privát szenvedélynek indult gyűjtés hamar összefonódott a Würth konszern vállalati kultúrájával, s a kortárs kép-zőművészet támogatása a dolgozókat motiváló erőként is jól funkcionál . Bár számszerűen valószínűleg nem jelent profitot, a gyűjtés öregbíti a cég hírnevét, növeli a brand vonzerejét, és erősíti a munkatársak loja-litását… A konszern minden leányvállalata saját gyűjteményt építhet. A magyarországi leányvállalat vásárlásairól az ügyvezető dönt .” (Rácz, 2006b, 107 . old .)
Az új külföldi „tulajdonos, Hans Peter Haselsteiner, maga is műkedvelő lévén, már korábban is folytatott mecenatúrát Ausztriában, osztrák festőket támogatott szűkebb pátriájában . A magyarországi privatizációt követően megmaradt az az elve, filozófiája, hogy Magyarországon, bár osztrák a tulajdonos, a cég az magyar, magyar emberekkel, magyar dolgozókkal, tehát a magyar identitás erősítése az, ami számukra és az ő számára is fontos . ő adott engedélyt arra, hogy a [Magyar Aszfalt Kft ., majd a névváltoztatás után] Strabag Festészeti Díjat megalapítsuk, elindítsuk, hogy művészeti tevékenységet támogassunk .” (Appelshoffer, 2005, 42 . old .) Már a fenti példákból is látszik, hogy ez a folyamat nem hagyhatta érintetlenül a magyar leányvállalatok menedzsmentjét sem . Többé-kevésbé aktív szerepvállalásuk eleinte lehetett egyszerűen a külföldi tulajdonos támasztotta követelményekhez való alkalmazkodás, de az idők során egy részük „azonosult a szereppel” . Ezeknek a „meggyőződéses mecénássá” váló vezetőknek saját köreikben valószínűleg komoly hatásuk volt a kultúrával kapcsolatos attitűd alakulására . Aligha helytálló tehát az a vélemény, amely szerint a külföldről érkezett és a helyi vezetők támogatási magatartása között – az utóbbiak rovására – egyértelműen nagy különbségek len-nének . Az alábbi idézet mindenesetre azt mutatja, hogy ennek az ellenkezőjére is van példa, s az érintett helyi menedzserek számára ez nem kis büszkeség forrása:
„Az anyacégünk … feltétlenül gazdagodott azáltal, hogy a mi – meszszemenőkig gazdasági beállítottságú, de kulturálisan fogékony – szemléletünket is meg-ismerte, később beépítette a nemzetközi látásmódjába . Nagy bizonyítás volt nekünk ez a márkaváltás . Végül is sikerült megmutatni a T-Mobile-osoknak, ennek a nemzetközi nagy családnak, hogy vannak Magyarországnak olyan értékei ezen a területen is, amelyeket hozzá tudunk tenni a nagy nemzetközi kultúrához… A többi országok számára példaként állították később – majd
’kopírozták’ is – a Kapcsolat Koncertet . Sőt, mindenhol javasolták, hogy ilyeneket jó lenne csinálni, s a következőknél mi lehetünk a szakértők .” (G . Németh – Liptay, 2005, 35 . old .)
Különösen fontosnak látszik ugyanakkor a vállalati kultúratámogatásnak az a
Különösen fontosnak látszik ugyanakkor a vállalati kultúratámogatásnak az a