BÉLÁDI MIKLÓS PORTRÉJÁHOZ
A budapesti bölcsészkaron — még a hatvanas években — kezdeményező szerepet játszott a Huszadik századi magyar irodalomtörténeti tanszék többek között azzal is, hogy rendszeresen meghívott külső előadókat szemináriumok vezetésére is. Többnyire az Irodalomtudományi Intézet munkatársai közül ke-rültek ki a vendégtanárok. Ma már alig érthető külső okokból Béládi Miklós mindössze egy félévet tarthatott meg. Mai magyar regény című szakszeminá-riumára 1966 őszén magam is járhattam, ö volt az első „egyetemen kívüli"
szakember, akivel megismerkedhettem, s ő volt az első, aki kritikaírásra buz-dított. Az egyetem olyan tanárai, mint Király István, Németh G. Béla, Pándi Pál, Török Endre mellett néhányunkra ő is meghatározó hatással lehetett. Már akkor az volt legjellemzőbb tudósi és tanári tulajdonsága, amit évekkel később, első gyűjteményes tanulmánykötetének címével jelképesen is kifejezett: az Érintkezési pontok embere volt ő, vagyis olyan személyiség, aki természetesnek tartja a különbözést, az eltérő irodalmi törekvéseket, de azt is, hogy magasabb szempontból minden érték ugyanazt a célt szolgálja, s ezért kapcsolódik egy-máshoz, érintkezik egymással.
Az Érintkezési pontok 1974-ben jelent meg. Majd egy évtized múlva kö-vette ezt a Válaszutak 1983 őszén, s pont azokban a napokban jelent meg, ame-lyekben Béládi Miklós szervezete már a halállal birkózott, sajnos eredményte-lenül. Váratlan és korai halálának időpontjáig azonban újabb, terjedelmes kö-tetnyi tanulmányt írt, s most ezek is megjelentek Értékváltozások címmel.
(Mindhárom kötetet a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozta.) .
Béládi Miklós olyan életkorban halt meg — 55 évesen — amelyik az iro-dalomtudós számára a legtermékenyebb. Több fontos — sőt: nélkülözhetetlen
— könyvet várhattunk volna még tőle. Életében tanulmányok írója volt, s ha tovább élhet, alighanem monográfiák szerzője lett volna. Vártuk tőle — tőle is — a magyar avantgárd monográfiáját, valamint olyan alkotók pályaképét, mint Kassák Lajos, Illyés Gyula, Németh László. Azért vártuk, mert ezeknek a monográfiáknak az anyaga, filológiai adatokban is, koncepcióban is, vonalve-zetésben is, benne volt már tanulmányainak sorában. S így, ha e monográfiá-kat ő már nem is írhatja meg, a tudomány mégiscsak hozzájuthat ezek lé-nyegéhez e három tanulmánygyűjteményben.
Béládi Miklós a huszadik századi magyar irodalom kutatója volt, s minden elfogultság nélkül lehet állítani, hogy egyike a legjobbaknak. Tudósi magatar-tásának lényegi vonásait pontosan kirajzolják könyvei. Olyan kutató volt, aki a történelmi folyamatra és a műre egyaránt, s egyenlő súllyal figyelt. Kedves témaköre volt az élő irodalom figyelemmel kísérése, s az új műveket mindig történeti összefüggésekbe ágyazottan elemezte. Pályájának kibontakozása egy-beesett az irodalomtudomány nagy szemléleti és módszertani megújulásával.
E megújulásnak — bár elsősorban nem elméleti szakember volt, hanem
törté-nész — az egyik legelső és legkövetkezetesebb képviselőjét is benne láthatjuk.
Ez is alkalmassá tette őt arra, hogy az új műveket, újszerű törekvéseket meg-értse. Befogadói nyitottsága példaszerűnek nevezhető.
Bár a huszadik század egésze foglalkoztatta, alkotóként természetesen né-hány kiemelt témakör köré csoportosíthatók tanulmányai. Időrendben haladva, az egyik az avantgárd mozgalmak, s kiemelten Kassák Lajos munkássága.
A másik a népi írók mozgalma, s az egyes népi írók munkássága. Közülük is, az egész pályát végigkísérő érdeklődéssel, kiemelten Németh László és Illyés Gyula életműve. Harmadik témakörként saját nemzedékének munkásságát, azon belül is elsősorban az epikusokat kell kiemelni. S végül külön, negyedik-ként kell említeni a hetvenes-nyolcvanas évek újítóit. Az eddigiekből nyil-vánvaló az is, hogy kitüntetett figyelmet fordított az irodalmi mozgalmakra, a jellegadó áramlatokra, tendenciákra, a műnemek közül pedig az epikára.
Érdemes Béládi Miklós tanulmánykötet-trilógiájának címeit egymás után olvasni. Érintkezési pontok — Válaszutak — Értékváltozások — hirdetik a cí-mek, á bár egy következetes és egyívű pálya állomásai, mégis hangsúlymódo-sulásokat jeleznek. Az első cím a kapcsolódásokat állítja középpontba. A má-sodik nem tagadja ezt, csak módosítja: a kapcsolódás még nem azonosság feltétlenül. Az első címnek feltétlenül értékmentő, értékfelismertető jellege is volt, hiszen amikor azok a tanulmányok keletkeztek — zömmel a hatvanas években —, bizony komoly harcot kellett folytatni olyan, már akkor is klasszi-kus értékek elismertetéséért, mint amilyen Kassák Lajos vagy Németh László.
A hatvanas években inkább a sokszínűség el- és felismertetéséért, a sokszínű-ség jogáért perelt az irodalomtudós, s az egysokszínű-ség sokszínűsokszínű-ségét hangsúlyozta.
A hetvenes években a sokszínűség már magátólértetődő volt, a hiányát kellett volna magyarázni és indokolni. A hangsúly már nem az egységen, hanem a sokszínűségen volt. Ez azt jelenti, hogy nem az egység (az egyöntetűség) tágult ki sokszínűséggé, hanem a sokszínűség az alap, s ebből áll össze egy magasabb-rendű egység. S végül az Értékváltozások már azt nyomatékosítja, hogy ez az egység is változó, hogy az érték is történeti kategória.
A posztumusz kötet címadó írása önmagában is fontos munka. Alaptétele szerint a magyar irodalomban korszakváltás zajlik le: ,.A magyar irodalom egy korszak végére jutott, és egy másikba, új szemléletűbe készül átlépni. A vál-tozás jelei tíz-tizenöt éve bukkantak fel, maga a folyamat még tart, hogy mi-kor jut el gyökeres fordulatot hozó kiteljesedéshez, megjósolni lehetetlen, öre-gek és fiatalok, régiek és újak, realisták és modernek, népiek és urbánusok ellentéte alapvető adottságokat bolygatott meg — legszembetűnőbben az iroda-lomfejlődés folytonosságának a kérdéskörét is." Hagyomány és újítás, folyto-nosság és szakítás kérdésköre minden kultúrában és minden irodalom történe-tében rendre visszatér. A hagyomány párti elutasítja az újítást, az újító eluta-sítja a hagyományt, s általában kisebbségben marad az, aki a kiegyenlítődést képviseli. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy feltétlenül a „közép'-nek van igaza, csak azt, hogy minden újítás előbb-utóbb hagyománnyá válik, s akkor óhatatlanul szembekerül az újabb újítókkal, akik esetleg éppen az elődjeik ál-tal megtagadott hagyományhoz nyúlnak vissza, s ál-talán éppen ez a gesztus a legfőbb újításuk. Mint ősz és tavasz váltja egymást ezer évek óta a hagyomány és az újítás is, s így szinte természeti törvénynek tekinthetjük, amiként azt is, hogy közöttük ott van a nyár, ami már nem tavasz és még nem ősz. önmagá-ban egyik sem ér túl sokat, de egymásra épülve, egymás hatását erősítik, végső soron: értelmet adnak egymás létének. Béládi Miklós „középen" állt:
megér-105
tette a hagyományt, meg az újítást is, de egyiket sem önmagában, hanem a többivel való összefüggésében szemlélte, s a részvétel, azaz a teremtett érték súlyosságának arányában állt ki a különböző törekvések mellett. Az avantgárd egyik legjobb hazai ismerőjeként, sőt az ilyenfajta új törekvések rokonszen-vező támogatójaként is ezt írta: „Az irodalmi fejlődés több szinten és színvo-nalon ment végbe, több irányzat élt és versengett egymás mellett; nem állhat szándékunkban tehát azt állítani, hogy például az avantgárddal beoltott irányt vagy műveket kell vezető irányzatnak tekinteni. Az avantgárd régen sem volt, ma sem csodaszer, s bár elismerjük, hogy a legtöbb stíluskísérletre szükség van, nem hihető, hogy ez az út a magyar irodalom megváltása és igazi jövője."
Béládi Miklós nemcsak a hagyomány és az újítás viszonyában törekedett elfogulatlan ítéletalkotásra. Azt is állította, hogy: „nem lehet irodalmi érték-mérő, ki a népi és ki az urbánus. Az irodalom egyéni-lelkiismereti vagy társa-dalmi-nemzeti kötelezettségei között nem lehet előzetesen értékrangsort felál-lítani". Ez az állítás némi finomítást igényelt volna, hiszen a népi-urbánus kettősség nem azonos az egyéni-lelkiismereti és a társadalmi-nemzeti kötele-zettségek kettősségével, legfeljebb rokonítható vele. S az is inkább előrevetített álom, mint tény, amit Béládi mond, hogy ez a felismerés „átment a gyakorlat-ba". Ez legfeljebb a hozzá hasonlóan gondolkodók esetében igaz, nem az iroda-lom és az irodairoda-lomtudomány egészére. Hiszen az „értékváltozások" — s ezt Béládi Miklós is nagyon jól tudta — együtt jártak és együtti árnak ma is a társadalmi-nemzeti feladatkör leértékelődésével, visszaszorulásával. Mintha az irodalomban egyidőben csak egyetlen egységnyi eszmekör létezhetne, s ha va-lami előrenyomul, szükségképpen elvenné más, az addig létező elől a helyet!
A gyakorlatban inkább ezt mutatja, de ez — bármennyire elterjedt is — rossz gyakorlat!
Csak ebben az egyetlen, címadó esszében is számos továbbgondolandó té-tel van még. Foglalkozik a felszabadulás utáni irodalom korszakolásának kér-désével, a realista ábrázolással, az irodalmi értékkel. S fölállít egy hopotézist is, ami meglehet hogy utópia marad, de akkor is a legszebb irodalomeszmény, amely a nyolcvanas években megfogalmazható, s amellyel magam is teljesen azonosulni tudok. S ez az eszmény így hangzik: „Jó lenne, szép lenne, ha ez a két ág: az irodalom mint a nemzeti őrszellem, az etnikai lelkiismeret letéte-ményese, és az irodalom mint szöveg, önmagát igazoló nyelvi struktúra, iro-nikus parafrázis — nem a távoli, hanem a kézzel elérhető közeli jövőben ta-lálkozna, sőt össze is olvadna a hivatás szellemében és artisztikumában."
A posztumusz kötet négy nagyobb ciklusra tagolódik. Az elsőben az iro-dalomtörténet általánosabb kérdései kapnak helyet, zárásul az előbb taglalt írás. Béládi Miklósnak többszörösen is szembe kellett néznie az „irodalomtör-ténész dilemmáival". Nemcsak a szakma kutatójaként, hanem szervezőjeként is. Ő volt az 1945 utáni korszakot tárgyaló irodalomtörténeti kézikönyv szer-kesztője, s kívülálló talán el se tudja képzelni, hogy ez a feladat milyen ha-talmas elméleti munkát is igényelt. Ö volt ugyanezen korszak nyugati ma-gyar irodalmának is a legjobb' ismerője. (Ugyancsak most jelent meg Béládi Miklós—Pomogáts Béla—Rónay László közös munkájaként A nyugati magyar irodalom 1945 után a Gondolat kiadásában.)
A kötet élén álló munka: Az irodalomtörténet válsága — az irodalomtudo-mány megújulása már címével jelzi központi gondolatát: a szakma a közel-múltban történetből tudománnyá alakult át. Ez nem a történet feloldódását
jelenti, nem is a műelemzés primátusát, mint egyesek hirdetik, hanem az el-mélet és a történet szervesebb egységét.
A második ciklus darabjai egyes írókkal foglalkoznak Móricztól Pilinsz-kyig. Béládi Miklós utolsó éveiben már csak lényeges kérdésekről írt. Ha lát-szólag, formailag alkalmi is valamelyik írása, akkor is kiemel, középpontba állít egy olyan tételt, amely a nagyobb összefüggések áramába kapcsol be.
Móriczot például a kisregények írójaként mutatja be, s ezzel módot talál arra, hogy a hagyományőrző Móricz modernségére irányítsa figyelmünket: nemcsak a társadalomról, hanem az emberről is rengeteget tudott. (Ez persze Móricz igazi ismerői számára természetes, de nekik is számolniuk kell azzal, hogy Mó-ricz egyoldalú értelmezése, társadalomkritikájának túlhangsúlyozása elkerülhe-tetlenné tette az ellenhatást, a hagyományőrzés korszerűtlenséggé devalválását.) A Szabó Dezső-kérdéshez hozzászólva Béládi a harmincas évek nagy fordu-latát emeli ki, amely természetesen nem semlegesíti a korábbi pályaszakasz jobboldaliságát, de az írót mássá, harmadikutassá teszi. S „Az alapvető ellen-tét, a történelmi antagonizmus nem a harmadik oldal és a baloldal között von-ható meg, hanem a harmadik oldal és a jobboldal között, lett légyen ez utóbbi bármilyen színezetű és jellegű." Ez az állítás legmélyebb hitelét természetesen a Németh László-tanulmányokkal nyeri el: »A „harmadik út" Németh László kifejtésében nem reakciós eszmetan, hanem társadalomkritikának és jövőkép-nek olyan ötvözete, amely egyfajta szocializmuselméletet képviselt«. Németh Lászlótól búcsúzva, az ő gondolatát idézi egyetértőleg: „Az irodalom nem arra való, hogy mindenáron modern legyen; azért működik, akkor teszi a dolgát, ha az idő meg a hely követelményeit tartja szem előtt." Illyés Gyulától pedig így búcsúzik: „Egyetlen ember nincs, aki örökébe léphetne és szerepkörét, akár ki-sebb tekintéllyel is, átvehetné tőle. Nélküle új időszámítás kezdődik irodal-munk történetében." Itt kap helyet a Pilinszky-pályaképvázlat is, amely a ké-zikönyv számára íródott. Nemcsak azt bizonyítja, hogy Béládinak különös affinitása volt a líra, s olyan eltérő törekvések, mint Illyés és Pilinszky iránt is, hanem azt is, hogy ezt az életművet — eltérő világnézeti alapról is — mi-lyen pontosan meg lehet érteni és elemezni. Mert ez a Pilinszky-portré nem-csak önmagában jelentős érték, hanem az egész líratörténeti kézikönyvnek is egyik legmaradandóbb fejezete.
A kötet harmadik ciklusában két nagyobb avantgárd tanulmány és a vi-zuális költészet elemzése kapott helyet. Az avantgárd mozgalomról készült elemzést olvasva sajnálhatjuk csak igazán, hogy mindez nem szélesülhetett mo-nográfiává. Akkor talán a tanulmány egyetlen vitatható vonása is feloldódott volna. Nevezetesen az, hogy az első fele inkább magyar vonatkozású és ese-ménytörténeti jellegű, a második fele pedig inkább európai vonatkozású és eszmetörténeti jellegű. A magyar avantgárdot a forradalom idején vizsgálva érdekes fogalmat vezet be Béládi Miklós: a gerillaköltőét. Ez a vátesz és a partizán magatartásforma között helyezkedik el. „A gerilla az elnyomó erő-szakszervezet ellen robbant ki felkelést, azzal a céllal, hogy a felkelés szikrája a forradalom tűzvészét lobbantsa lángra." Ezzel a fogalommal tartja leírható-nak Kassák és akitvista csoportja szemléletét és tevékenységét a forradalmak időszakában. A vizuális költészetről készített elemzés a párizsi Magyar Mű-hely szerzőinek munkáit és elméleteit vizsgálja, abban a nyitott szellemben, amelyről már szó volt. Fontos elméleti kérdéseket vet fel itt is: az irodalom határait. Ügy látja, hogy a vizuális költészet „már nem egészen irodalom, ha-nem kiállításra szánt, feliratos műtárgy". S ha ez így van, s szerintem is így
107
van, akkor természetesen úgy kell közelednünk ezekhez a kísérleti munkák-hoz, hogy „elfelejtjük" a költői művek befogadásának eljárásmódjait. Persze hogy ez az „új" egy ma még nevesincs művészeti ág kiindulópontja-e, vagy pedig olyan labirintus, amelyből nincs kiút, az egyelőre eldönthetetlen.
Végül az utolsó ciklus címet is kapott. Az Olvasónapló tíz-egynéhány kri-tikája jórészt a hetvenes években keletkezett. E kötetben mintegy mellékesen kaptak helyet, de aligha véletlenül. Mutatják, hogy Béládi Miklós érdeklődése sokkal tágabb volt, mint eddigi írásaiból sejthető. A századelő klasszikusaira és félklasszikusaira is figyelt (Oláh Gábor, Thury Zoltán, Bíró Lajos), s a vi-lágirodalomra is (Franz Kafka, Gábriel García Márquez). Mindenről a maga történeti összefüggéseiben és a maga értékének a szintjén szólott. Lehűti a lelkendező újrafelfedezőket, s nem nevezi ki irodalomnak azt, ami inkább csak dokumentum. S még ezekben a kisebb terjedelmű művekben is alkalmat talál arra, hogy lényeges elméleti megállapításokat tegyen. Szabó Magda Régimódi története arra példa, hogy nincs kimerített téma: „az irodalom anyaga vég-telen és lezárhatatlan". Csoóri Sándor esszéi kapcsán a kérdező írót méltatja, aki „a ki nem mondott vagy le nem írt igazságokról" „szabadon és nemesen"
gondolkodik. A békéscsabai Üj Auróra első évfolyamait elemezve jut arra a megállapításra, hogy „jól működő irodalmi kiadvány nem helyettesíthető más-sal", valamint hogy „A magyar irodalom érdeke, hogy a vidéken működő fo-lyóiratok erősödjenek, de nem az elkülönülés, hanem az egységesülés jegyé-ben". S bárha ezek majd évtizedes megállapítások, érvényességükből nem vesz-tettek.
VASY GÉZA