4 '87

^ A ^ G I i

w // / ^r

IRODALMI, MUVELODESI ES TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYOIRAT

M'i J\1L o $

'87 4

tiszatáj

Főszerkesztő KAPOSI MARTON

Főszerkesztő-helyettes LENGYEL ANDRÁS

A szerkesztőbizottság elnöke TÓTH BÉLA

A szerkesztőbizottság tagjai

Berényi Bogáta, Besenyi Sándor, Borvendég Béla, Csatári Dániel, Kaposi Márton, Szentpéteri István

A szerkesztőség tagjai

Csatári Dániel, Nikolényi István, Szabó Tibor, Tóth Béla, Zsoldos Sándor

Tartalom

XLI. ÉVFOLYAM, 4. SZÁM 1987. ÁPRILIS

ÖRDÖGH SZILVESZTER: Varjak 3 TAKÁCS IMRE: Szabad és kötelező (vers) 21

KÉPES GÉZA versei: Melledre gondolok; Kőtáblák ... 25 TÓTH BÉLA: Mito cseresznyefa keretben (novella) ... 28 KÁRPÁTI KAMIL: Egy Mantegna-freskó talányos

alakjához, Janus Pannoniushoz (vers) 37 DOBAI PÉTER versei: Vitorlák emléke; Hansastadt

Barth, 1980; Jan Vermeer van Delft, Delft látképe 39

TANULMÁNY

SÖTÉR ISTVÁN: Tanyák lelke. Tömörkény Istvánról 43

PÉTER LÁSZLÓ: Tömörkény szavai 48 HÍDVÉGI LAJOS: Tömörkény István a szombatosok

között 50 APRÓ FERENC: Tömörkény öt levele Szakács

Andorhoz 54 BODRI FERENC: Babits és a „mozgókép" 59

LENGYEL ANDRÁS: Buday Györgyről, születése 80.

évfordulóján 67

KILÁTÓ

PAPP ZSOLT: Mozaikképek a létező szocializmusról.

(Tallózás a téma nyugati irodalmában) 72

KELET-EURÓPAI TÜKÖR

KÁLNOKI KIS TAMÁS: Orbán Balázs kiadatlan le-

veleiből : 72 1

MŰVÉSZET

TÓTH ATTILA: Szeged képzőművészete 98

KRITIKA

VASY GÉZA: Értékváltozások. Béládi Miklós portréjához 104 JOBBÁGY TIHAMÉR: ördögh Szilveszter: Titkos ér-

telmű rózsa 108 Híreink 112

ILLUSZTRÁCIÓ

Buday György fametszetei a 27., 36., 42., 71., 87., 112.

oldalon és a borító 3. oldalán.

A Csongrád Megyei Tanács lapja. Kiadja a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat.

Felelős kiadó: Kispál Antal — 87-1619 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető:

Surányi Tibor igazgató.

Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-'370. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfi- zetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96-162 pénz- forgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 16 Ft. Előfizetési díj negyedévre: 48, fél

évre 96, egy évre 192 forint

Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

ISSN 0133 1167

ÖRDÖGH SZILVESZTER

Varjak

Ember, ne röhögj rút gyalázatunkra, inkább kérd az ég irgalmát nekünk! —

(F. Villon: Az akasztottak balladája, Szabó Lőrinc fordítása.)

(Harangoznak össze-vissza. Nagyharanggal, közepessel, lélekharanggal. Zú- gatják egyszerre, külön-külön. Bábeli vészhíradás. Majd előgomolyogva szét- lebeg és elterül a csönd, akár a köd, magába fullasztva a visszhangos kon- dulásokat. Aztán váratlanul újrakezdődik minden, elölről. Zúgnak, kolompol- nak, konganak a harangok, és a semmibe párolog a csönd.)

— Juci, tán meghalt valaki, hogy ennyire harangoznak?

— Nem tudok róla. A rádió se mondta eddig. Máma temetés sincsen, csak holnap délután lesz.

— Holnap? Hát kit temetnek?

— Nem hallottad, Ica? A Vecsernyés Pistát!

— Ugyan, ne bolondozz... A Szél utcai Vecsernyést? '

— A fiók Vecsernyést! Holnap temetik két órakor.

— Hát alig múlt negyvenéves . . .

— Fölakasztotta magát a szerencsétlen!

— Nem lehet igaz...

— Szörnyű egy história, Ica, szörnyű! Csodálom, hogy nem hallottad.

— Hihetetlen.

— Én is tegnap tudtam meg véletlenül örzse nénitől.

— Ö, Szűzanyám, szegény örzse n é n i . . .

— Azt te el se tudod képzelni, Ica, hogy ott mi történt!

— Nahát ilyet! Itt élünk egymás mellett, aztán nem tudunk semmit egy- másról . . .

— A mai újságban már benne van, nézd csak meg, ott van a hűtőszek- rényen. Ne haragudj, nem megyek oda érte, csak megpucolom már ezt a ré- pát meg zöldséget...

— Csináld csak, nem akartalak föltartani, de olyan rettentőn harangoz- tak, hogy gondoltam, bejövök hozzátok, hátha te tudod, hogy miért. Már azt hittem, tán meghalt valami nagyember, a prímás vagy a pápa, mert akkor szoktajc ennyire harangozni... Na, tényleg, itt van n i . . . Vecsernyés István, életének negyvennegyedik évében...

— Biztosan azért harangoznak, mert javítják a villanygépet.

— Villanygépet?

— A Maca ángyom mesélte ma reggel a boltban, hogy elromlott.

3

— Hát nem a Komarek sekrestyés húzza a kötelet?

— Nem is tudtad? Most modernosították nemrég, két hete a Rózsa atya is bejelentette a prédikáció után, hogy egy vagyonba került. Kérte, adakoz- zunk rá. Nem voltál ott?

— Tudod, Juci, ezekkel a rossz lábaimmal ritkán reszkírozom a temp- lomba járást. Félek, hogy elesek azon a rossz úton, ami felénk v a n . . . Most is

azért jöttem erre, mert itt aszfalt van, de hallod, ezen is kínszenvedés a já- rás, azért is jöttem be hozzátok, hogy kicsit megpihentessem a lábaimat, meg a harangozás m i a t t . . .

— Szóval elromlott a villanygép. Alig szerelték be, máris elromlott. Maca ángyom mesélte, az feszt ott van a templomban, süti az ostyát, virágozza az oltárokat, mos-főz-takarít a Rózsa atyára . . .

— A Maca ángyit ostorral se lehetne onnan kikergetni...

— Biztosan most javítják, aztán próbálgatják.

— Ahogy most mondod, igazad lehet, Juci. Vélekszek, hogy este nem hal- lottam az TJrangyalát, pedig kint tébláboltam az udvaron akkortájt.. . Hm, a fiók Vecsernyés Pista . . . Szóval fölakasztotta m a g á t . . .

— Föl a szerencsétlen.

— Szegény örzse néni, szegény gyerekei!

— Ne is mondd, Ica! Az is borzasztó, ahogy megtudtam az egészet...

A boltba mentem tegnap, tudod, dél körül hozzák a friss kenyeret, én meg akkor szeretem megvenni, amikor még meleg, szóval odamentem, a Jóska munkában volt, na, ott a sarkon vettem észre, hogy jön az örzse néném is.

Gondoltam, megvárom, hátha ő is a boltba jön, de aztán, ahogy közeledett, föltűnt, hogy nagyon feketében van, nem úgy, mint szokott, öregasszonyo- s a n . . .

— örzse néni már régóta csak sötét ruhákban járt, az ura, a Pista bá- csi halála után más kendőt én nem is láttam rajta, csak feketét minden minta n é l k ü l . . .

— Szóval megvártam, gondoltam, megkérdezem, mi újság, meg lesznek-e megint virágai, mert tőle szoktam venni palántákat a temetőbe a jóanyám meg az apám sírjára, olcsón is adja, meg igazán szép töveket válogat...

— Ti rokonságban is vagytok velük, Juci, nem?

— Ó, távoli a rokonság, ma már ezt nem is igen tartják. A nagyapám- nak volt első unokatestvére örzse néném ángyikája. A Tombácz Teca, nem tudom, emlékszel-e rá? A Füzes utcában laktak, rég meghalt az urával együtt.

Lajos bácsinak hívták az u r á t . . .

— Pásztor Lajos bácsi, aki szakállas v o l t . . .

— Na az! örzse néninek is Pásztor a lánykori neve, az ő apját meg Im- rének h í v t á k . . . Ott van az egész Pásztor família eltemetve a csőszház mö- gött nem sokkal, mert nagyon összetartó család volt, állítólag még annak ide- jén megváltottak egy szérűhelynyit a temetőben, hogy mindannyian egy hely- re kerüljenek m a j d . . .

— Most, hogy mondod, Juci, az Imre bácsit is magam előtt látom, ö meg olyan nagy bajuszú v o l t . . .

— Bajuszos volt mindegyik Pásztor fiú, csak a Lajos bácsi, örzse néni nagybátyja volt szakállas, mert állítólag el akart volna jutni Kossuth apánk- hoz Turinba vagy hova. Mesélték, hogy sikerült is neki, ezért hagyta meg a szakállát.

— De régen volt, Juci. Most, ahogy mondod, mintha ezt én is hallottam

volna, de nagyon kislány lehettem még. Gondolom, a nagyszülőimmel lehet- tek egyidősek.. .

— Na, ez meg is van. Fölteszem közben az ebédet, ha nem haragszol...

(A harangok kongnak-bongnak. Hangjuk hintázik, nyargalászik a felhők alatt, lázasan, zihálva, mégis önfeledten. Siketítő lárma.)

— Azért abbahagyhatnák már, belefájdul az ember f e j e . . .

— Szóval a nagyapám révén vagyunk rokonságban, de, mondom, nem- igen tartottuk, bár az apám rengeteget járt az örzse néniékhez, vagy inkább a Pista bácsihoz, mert mind a ketten bolondultak a galambokért. Minden ál- dott szombaton ment hozzájuk, aztán hajkurászták a galambokat.

— Jaj, hagyd el, Juci, az én uram is rákapott még legénykorában, aztán később is kínlódott velük egy darabig, egészen a csoportbalépésig. Mert ak- kor kiirtotta a galambjait egy szálig. Képzelheted: két hétig mást se ettünk, csak galambot. A végére, komolyan mondom, megutáltam, pedig szerettem.. . Az istálló fölött a szénapadláson csinált nekik helyet a tető alatt, bedeszkázta, téglával fészkeket kerített, lécből meg dróthálóból cserényt eszkábált a tetőre, de még kijáratot is csináltatott a bádogossal, aztán azon át bujkáltak ki-be a galambjai... Néha tiszta bolondéria volt. De sokszor összevitatkoztunk, de sokszor leteremtettem az uramat! De nem hallgatott ám rám, csak legyin- tett, ment a vásárba, hordta haza azt a rengeteg galambot, meg vitte a sa- játjait cserélni, jaj, elképzelni se tudod, miket hordott haza: volt azok közt strasszer, gatyás, posta, gyűrűs, a kórság tudja, hányféle, aztán kiállt az ud- varra, volt neki egy hosszú, könnyű rúdja,, azzal hajotta őket, hogy repülje- nek. Órákig képes volt ácsorogni az udvaron, nézte a galambjait, hogy száll- nak csapatban, hogy keringélnek, aztán, amikor megelégelte az egzecírozta- tást, árpás kukoricát szórt nekik az udvarra . . . Én mondom, tiszta bolondé- « ria volt.

— Én ezt az apámnál láttam, még szerencse, hogy a Jóskát nem érde- kelte. Neki csak a lova volt a fontos, a többi állatot értékelni se tudta. Még a disznót se, amit levágtunk.

— Bár, finom húsa volt a galambfiókának. Igazi, könnyű levest lehetett főzni belőle, de én ki is rántottam, félbevágtam, aztán kirántottam. De finom tudott az lenni paprikásnak is, meg tarhonyában is! Nagyon is f i n o m ! . . . Nem hiába javallták a galambot a betegnek meg a gyerekágyas asszonynak, mert könnyű volt, mégis tápláló! Hallod, már nem is tudom, mikor ettem utoljára.

Az biztos, hogy amikor az uram a téeszcsébe lépéskor mérgében levagdosta mindet, akkor csömörig csak galambot főztem. Szerintem lenne keletje ma- napság a piacon, vennék az emberek, van az olyan jó, mint a gyári csirke, tán még jobb is! Ez is érdekes, ládd, alig foglalkoznak vele, mégis rengeteg van, állítólag úgy elszaporodott a városokban, hogy kiirtani se lehetne őket. De nem vágják le, csak etetik, láttam a tévében is, öregek szórták nekik a magot, hallod, volt annyi, mint egy verébsereg!

(Elhallgat a harang. Ahogyan az esteledő ég vakságába vész ősszel a vad- libacsapat gágogása, ahogyan szétporlik a vonatsípolás, -zakatolás a gőzölgő nyárban, ahogyan belefullad a mennydörgés robajlása a tornyos, fekete fel- legekbe, ahogyan beledermed a hullámok hangja a jéghártyába.)

— Na, hála Istennek, úgy látszik, megjavították.

— Nem haragszol, ugye, ha én közben csinálom a dolgom?

— Ugyan már, Juci, dehogyis akarlak föltartani. Mondom, amiatt a ret- tentő harangozás miatt jöttem be, meg mert cefetül fájt már a lábom. Hal- 5

lod, annyira fájt, hasogatott az utóbbi napokban már, de a derekam is, hogy muszáj volt rászánnom magam, és elmentem Karsai doktorhoz. De hiába mentem, áttette a rendelést délutánra, mert valami továbbképzésre hívták be. Fordulhattam vissza dolgom végezetlen. Hallod, Juci, azt hittem, elhágy az erőm, annyira fájt. Megálltam, támaszkodtam a kerítés mellett, azt hittem, elbőgöm magam. Hát gondolj bele, mi lesz így velem? Ka már két sarok el- len se tudok a magam lábán elmenni?! Már az jár az eszemben, hogy írjon föl mankót a Karsai doktor, ha muszáj, mert a bothoz gyönge a kezem, pró- báltam már, de hasztalan, nagyon elgyöngült...

— Ne is mondd, Ica, én meg jószerivel alig látok már. Tegnap is ott a sarkon a boltnál az utolsó pillanatban vettem észre Örzse nénit, szóval, hogy olyan furcsán feketében van, meg az arca is olyan, mint a halottaké.

Még jó, hogy nem köszöntem rá vidáman... Rettenetes, Ica, hogy tönkre tud menni az ember. Néha minden egyadta homály előttem, akár ködben tántorognék. Elbánt velünk az élet, a szüleink ilyen korban még tartották m a g u k a t . . .

— Már amelyik megérte . . .

— Mért? örzse néni is túl van a hetvenen j ó v a l . . .

— Az én anyámat meg elvitte a mellhártya-gyulladás negyvenévesen . . .

— Azám, el is felejtettem kérdezni, kérsz kávét?

— Miattam ne tegyél föl.

— Van készen. Reggel mindig lefőzök egy adagot, az el is fogy délig, mert a Jóska úgy megy el hajnalban, hogy megiszik egy nagy duplát, aztán én is, tejjel keverve. A maradék arra van, hogy kínálni tudjak, ha valaki rám nyitja az ajtót. Ebéd után újra főzök, mert a Jóska, mikor megjön, még be se teszi a lábát a konyhába, máris kérdezi: van-e k á v é . . . Látod, ezt se értem, ez az ember képes volna meginni fél litert is, mégis úgy alszik, mint a bunda. Még ha alacsony a vérnyomása, akkor is sokallom, nem sajnálom tőle, de sokallom.

— Hát, ha van készen, nem bánom, de csak egy felet adjál. Karsai dok- tor azt mondta, nem szabadna innom, mert nekem meg magos a vérnyomá- som . . .

— Mennyi cukrot kérsz bele?

— Kettőt, úgy két kiskanállal. . . Bár cukrot végképp nem szabadna en- nem, nagyon elhíztam. Isten tudja, tán egy mázsát is nyomok m á r . . .

— Hogy rákaptunk erre is, Ica! Valamikor azt se tudtuk, milyen az igazi kávé, ha ittunk is, pótkávét ittunk, cikóriát. Most meg isszuk nyakló nél- kül . . . Pedig a rádió is mennyit magyarázza, hogy csak mérgezi vele ma- gát az ember . . .

— Nálam nem is ez a baj, Juci, hanem a friss kenyér. Amiatt híztam én el. Képtelen vagyok neki ellenállni. Nem azt mondom, hogy szegény anyám, nyugodjon, a bűnös benne, nem őt hibáztatom én, de az biztos, hogy ő kapa- tott rá gyerekkoromban, ő még otthon sütött kemencében, aztán a kenyér- tésztából mindig kiszakított lángosnak meg egy cipónak valót. Annyira aj- nározott bennünket szegény anyám, mintha sejtette volna, hogy nem sok van neki hátra. Mindig csimotáimnak hívott bennünket... Szóval a kenyér mel- lé mindig sütött egy cipót is, p amikor kisült, úgy adta nekünk, hogy soha ne feledkezzünk meg azokról, akiknek még száraz kenyér se jut. Mert ők nagyon szegények voltak valamikor... Mi persze, kölkök, rettentően megsze- rettük a friss cipót, ettük tejföllel, lekvárral, zsírral, csak m a g á b a n . . . Nem

tudtunk vele betelni. Pedig nem jutott sok, épp csak egy karéjjal. Én még- is annyira megszerettem a meleg, ropogós kenyeret, hogy tán a vesztemet fogja okozni...

(Üjra megkondulnak a harangok, most egyesével. Előbb hosszan, kongat- va, majd lendületesen.)

— Megint kezdik. Ügy látszik, még mindig nem jó. Látod, Ica, ilyen lett a világ: kitalálták a villanyt, segít az emberen, de elromlik. Valamikor meg azt lestük, ki ne fogyjon a petróleum. Istenkém, ma már a szagára is alig vélekszem, pedig egyadta petrószagú volt a kisbolt is, a Lukács zsidóé, em- lékszel-e, ott állt a hordó mindjárt ,a bejárat mellett...

— Ajjaj, de büdös tudott lenni! Hanem idehallgass, nemcsak a gép rom- lik el, elromlik az ember is. Elromlik a lába, a szeme, de még az akarat- ereje is. Ládd-e, én is pedig hogy küszködtem sokszor, hogy ne egyek annyi kenyeret! Mert valamikor, kislány voltam még, arra is képes voltam, hogy Szent Antal napján odaálljak a koldusok közé a sorba, amikor a friss ci- pót osztotta nekik a p a p u n k . . . Annyira szerettem. Máma meg azzal vigasz- talom magam, hogy nincs a friss, ropogós kenyérnél különb étel a világon.

De ezt így is gondolom ám. Olyankor hozhatnák elém a legfinomabb marha- pörköltet tőgyestül, szívegyökerestül, de a disznópaprikást is fagyosan! Pedig azt is szeretem, mégis többre becsülöm mindennél a friss kenyeret. Pedig, idehallgass, Juci, tudom én, mi az ínség, jaj, hogyne tudnám! De sokszor böj- töltünk muszájból, a háború előtt is, a háborúban is, de még utána i s . . . Hányszor főztünk köménymagos levest, rántottlevest, üres tarhonyát kicsike zsírral, ciberét!... Meg de jó volt sokszor az avas szalonna is, vagy csak a bőre, ha volt egyáltalán... Ezért mondom, az ember is elromlik, hiába nem akarja.

— Ó, a szalonnabőr nagyon is finom! Most is azt tettem a bablevesbe, meg a füstölt sonka megkeményedett széleit. Ebben, ugye, megpuhul, ízt ad a levesnek, különben már nem tudnánk elrágni. Jóska se a műfogaival, én se ezekkel a megmaradt fogaimmal...

— A jó bablevesnél nincs finomabb, idehallgass!

— Én is azt mondom. Két hónapban egyszer meg lehet azt e n n i . . .

— Ó, hát valamikor főétel volt, a nehéz munkák idején főztük, kukori- caszedéskor . . .

— Na, most már fődögélhet, van rá i d e j e . . . Még az este beáztattam a b a b o t . . . Nem tudom, mi a fene van ezzel a gázzal, örökké elalszik a l á n g . . .

— Talán nincs nyomás . . .

— Van az, hallom, ahogy sziszeg...

— Akkor nem tudom . . .

— Sokszor félórákig kell állítgatnom, hogy ne aludjon el. Már előre félek, hogy egyszer fölrobban . . .

— Csak nem! Nézesd meg szerelővel...

(Tétován billegnek-libegnek a harangkondulások, akár hópillék szürke tél- előn, és aláhullva észrevétlen a semmibe olvadnak.)

— Na, most már leülhetek... Hol is tartottunk?

— Hát hogy megvártad az örzse nénit a bolt e l ő t t . . .

— Jaj, istenkém, ha most is rágondolok... Még jó, hogy nem köszöntem neki vidáman! Csak úgy, hogy adjon isten, örzse néni, mi ú j s á g . . . Mert már erre nekiállt szegénykém sírni. Hát mondja, hogy meghalt a Pista, én meg csak hüledezek, kérdezem, hogy lehet, hát még fiatal volt, mire az orrát fúvo-

7

gatja, aztán nagynehezen kisírdogálja, hogy öngyilkos lett, meg hogy még mennie kell a rendőrségre, a plébániáról most jön, ott is de sokat kellett ma- gyarázkodnia, könyörögnie, mert a Rózsa atya nem akarta volna vállalni a te- metést, ugye az öngyilkosokat nem vállalhatja az e g y h á z . . .

— Látod, Juci, én ezt se értem, de nem is tudom elfogadni. Hát szerin- tem csak azért van az egyház, hogy vigaszt adjon az élőknek és megbocsát- son a halottnak, hát nem? Erre föl kukacoskodnak... Emlékszem, mennyit kellett lamentálni a Rédei plébánosnak, amikor a húgom apósa fölakasztotta magát a háborús időkben. Komolyan mondom: bőgtünk ott a parókián, hogy ne tegyen velünk csúfot a plébános úr, hát értse meg, hogy kaparjuk el, ha ő nem jön ki a szerencsétlen koporsójához? Hát így is szégyen, úgy meg egyenesen borzasztó... De sokáig kellett neki könyörögni, uramisten! Pedig fölfoghatta volna, tanult ember volt: nem jószántából akasztotta föl magát a húgom apósa. Be kellett volna vonulnia csendőrpótléknak, de ő itthon ma- radt, aztán kerestették... Neki is elég baja volt, hogy nem látott más ki- utat, hát még a húgoméknak . . .

— Szóval sírdogált az örzse néni, hogy most még a rendőrségre kell ne- ki menni, mert ott tudja meg, mint is lesz a temetés . . .

— Mért? Hát hová vitték a Pistát? Tán csak nem boncolták föl?

— De bizony, méghozzá a városban, az igazságügyi boncnokságon.

— Hát nem hagyták itt a hullaházban?

— Hogy hagyták volna olyan állapotban, ahogy találták! De ezt már nem az örzse néni mesélte, mert úgy sírt szegény, hogy egy szó nem sok, de annyit se tudott mondani. Körbecsókolgattam, aztán hagytam, hadd men- jen, de borzasztó volt látni, Ica, tavaly eltemette az urát, Pista bácsit, most meg a fiát kell neki eltemetni...

— Hogyne, ez már neki is sok lehetett. Végiggürcölte az életét, az első fiát torokgyík vitte el, kettőt fölnevelt, a Vesztert meg a P i s t á t . . . Azzal a Veszterrel is mennyit küszködött! Ivott, de kegyetlenül, egyik munkahelyről a másikra vándorolt, bár mostanában, ahogy hallottam, tán meghunyászko- dott, de öreglegény maradt, hiába akarta örzse néni megnősíteni minden- áron . . .

— Arra a tanyasi lányra gondolsz?

— Arra bizony. Hallod, kutyakomédia volt. Már nem is tudom, ki ré- vén, de elhívtak, hogy főzzek. Ó, nagy eljegyzés volt, túl a Sárosvölgyi dűlőn a kúdus Vargáéknál. Ennek a Veszternek kommendálták a Vargáék lányát, hóbortos volt a szerencsétlen, különben rettentőn szelíd, csak nem volt ki neki mind a négy kereke. Megcsinált az mindent, amit mondtak neki, de a maga eszitől semmit nem ért föl, ha nem szóltak rá, a kezét se mosta meg fejés e l ő t t . . . Szóval össze akarták gereblyézni ezt a tompaagyú lányt a Vecsernyés Veszterrel. A kúdus Vargáék nem voltak faszarik, kitettek magukért, olyan eljegyzés volt, akár egy lakodalom. Még cigányokat is hozattak a tanyára!

Volt ott vagy nyoícvan ember, hallod, máig nem tudom, mind közvetlen ro- konság volt-e, mert én úgy tudtam mindig, hogy az eljegyzést csak szűk csa- ládi körben szabad megcsinálni... Ámultam is, amikor hívtak főzni. Hogyne mentem volna: pénzt is adtak, gondoltam, jut kóstoló is, abban a nehéz idő- ben ez is számított. Levágtunk, idehallgass, Juci, vagy tíz tyúkot, tíz kakast levesnek, de nagyok voltak ám! A kishalmi pusztáról jött egy ember, az meg egy hatalmas kondérban birkapaprikást főzött. Nagyon értett hozzá, ret-

tentő finom volt, de nem volt annak faggyúszaga semmi, elhiheted... Jaj, mulattak nagyon, húzták a cigányok... A parti mégis visszament.

— Hallottam valamit róla, de nem tudnám már az o k á t . . .

— Állítólag az öreg Pista bácsi megmakacsolta magát, hogy ő bizony nem vágatja le a tehenet a lakodalomra. Mert a kúdus Vargáék úgy akarták v o l n a . . .

— Nekem meg úgy mesélték, hogy a Veszter tán kijózanodott, hogy még- se kell neki az a lány.

— Kórság tudja, idehallgass. Mondom: szelíd volt az, akár a vak ló, de semmit nem tudott megcsinálni magamagától...

— Azt tudom, hogy örzse néninek akkoriban szavát se lehetett venni.

Ott volt a piacon, összetalálkoztunk sokszor, de nem szólt egy szót se.

— Ilyen természet volt mindig is. De gondolj bele, mit érezhetett. ..

— Istenem, Ica, van ennek is vagy huszonöt éve legalább!

— No, szegény örzse néni most végképp magára marad. Pista bácsi ki- ballagott a temetőbe, most a Pista is, aki, ahogy hallottam, a támasza v o l t . . . A Veszterre sose számíthatott, az többet volt részeg világéletében, mint jó- zan . . . Hanem idehallgass, hát a menye? A Pista felesége?

— Sose jött azzal ki örzse néném, hát nem tudtad?

— Ne bolondozz. Kérdezni is akartam, mért az örzse néni járkál a rend- őrségre meg a paphoz is . . .

— Hát ezért, mert úgy voltak egymással, mint az idegenek. Vagy tán olyanabbul.

— Hihetetlen... Pedig milyen szép esküvőjük volt! A kis Pistáé meg Csamangó Etáé!

— Az esküvőjük az szép volt, az biztos!

(Előbb messziről hallatszik, mint ablakok közé szorult dongó zúgása, az- tán egyre erősödik a hang, végül robajként szétrobban. Vadászgépek húznak el alacsonyan.)

— Tán csak nem az ég dörög?

— Inkább repülő volt.

— Ö, hogy az isten kárhoztassa őket, hát már nálunk is kezdik?

— Ügy látszik.

— Tiszta őrület. Komolyan mondom, libabőrös lettem.

— Neked is a háború jutott az eszedbe?

— Ne is mondd, arra gondolni se akarok. Ha örökkön az eszembe járna, belebolondulnék, az biztos.

— Hallod, én is teljesen kiborulok, amikor ilyesmit mutatnak a tévében.

— Na, idehallgass, én azt meg se nézem. Elegem volt belőle! Sokszor már arra gondolok, hogy be se kapcsolom se a rádiót, se a tévét. Inkább maradok magamnak csődben.

— Igazad is van, mert ha az ember odafigyel, akkor óhatatlanul elkezd járni az agya. Hogy hogy is van ez? Mint is volt? Ebbe meg manapság bele lehet bolondulni. Legalább is a mi fajtánknak.

— Űgy-úgy. De nem csak az a sok szerencsétlenség, meg terrorizmus, meg gyilkolászás, hanem ez a fülfájdító bolond zene is! Alig van már operett, pedig de szépek voltak azok a keringők.

— Bizony szépek. Sírni tudtam rajtuk.

(Űjra elzúg egy kötelék. Robban, ropog a csönd, alászitál a pora.)

— Mi az isten ez? Gyakorlatoznak?

9

— Azon se csodálkoznék . . .

— Kilel a hideg.

— Azokat a műsorokat még szeretem is hallgatni, amikben fölvilágosít- ják az embert. A múltkor a csillagokról volt egy előadás, na látod, Ica, az érdekes volt.

— Én se azt mondom, hogy minden rossz, csak azt, hogy rettenetes be- legondolni, hogy mi is van ebben a világban. Nemrég is mutogatták azo- kat a hatalmas bombákat, meg magyarázták, hogy hány embert meg várost képes elpusztítani csak egyetlenegy! Hát kérdezlek én, Juci: mért mutogatják?

Hogy meghülyítsenek? Mintha mi csináltuk volna azokat a bombákat. . . Jobb lenne erről a magunkfajtának semmit se tudni, mert ha tud róla, elkezd félni, eszébe jut a háború, aztán vége. Akkor már se aludni, se létezni nem lehet normálisan. Hát mit kezdhetek én, idehallgass, azokkal a bombákkal?

Mit tudok én csinálni ellenük? Semmit. Akkor meg ne is mutogassák ne- kem . . . Komolyan mondom, tisztára agyalágyultnak néznek bennünket azok a televíziósok sokszor.

— Nehogy azt gondold, hogy maguktól csinálják!

— Tudom én azt! Persze, a politikusok parancsolnak rájuk! Hogy etesse- nek bennünket, barmokat!

— Van azért, amikor hasznosat is mondanak. Amikor a sok betegségről beszélnek, meg a fiatalságról, a züllésről, az ivászatról meg a bűnözésről...

— Ezt én is aláírom. Ez mind jó. De komolyan mondom, Juci, ha vé- gignézek egy-egy Kék fényt, utána rám jön a félsz. Képes vagyok rá, hogy megnézzem, bezártam-e az ajtót. A krimi az más, azt élvezem is, de amikor kerestetik a tolvajokat, gyilkosokat, akkor már ideges leszek.

— Most ilyen a világ. Nagyot változott. Ki gondolta volna ezt? Valamikor fillérre kiszámolt pénzzel mehettünk a boltba. Ma meg nem tudhatod, tegnap óta mi drágult.

— Na, volt ilyen lánykoromban, meg a háború után is. Az még sokkal rosszabb is volt.

— Tudom azt én is, de látod, ki a megmondhatója, hogy merre hala- dunk ebben a nagy jólétben? Félek, hogy ennek is meglesz a böjtje.

— Azt mi már nem érjük meg.

— Hát jó lenne nem megérni. De ki tudhatja ebben a bolond világban?

Egyszercsak lehet földrengés, kiszívják azt a sok olajat, földgázt, azt behorpad a f ö l d . . . Ki tudhatja a holnapot? Senki.

— Nem is lenne jó azt tudni, idehallgass.

(Hirtelen robaj lik el a repülőkötelék, a hangomlásból kikandikál a lélek- harang.)

— Az biztos, nagyon szép volt a kis Pistáék esküvője!

— Tán nem is volt olyan szép esküvő errefelé. Gondolom, azért is ál- doztak rá sokat, mert a Veszteréből nem lett semmi. Nem sajnálta Pista bá- csi a tehenet, levágatta. Oda is elhívtak, főztem a levest, de már három nap- pal a lakodalom előtt nekifogtunk, csináltuk a tésztát, pucoltuk a rengeteg zöldséget, vagdostuk a t y ú k o k a t . . . A tehenet bizony levágták. Odavezették a trágyásgödörhöz, egy baltával fejbe vágták, aztán elvágták a nyakát. Kö- telekkel fogták a szarvát meg a lábát. ..

— Mi hivatalosak voltunk a lakodalomba, csodálkoztam is, hogy meghív- tak, mondom, távoli a rokonság. Egy harmincliteres zománcos bödönt vit- tünk nászajándékba, meg dióstortát sütöttem. Rengeteg ajándékot kapott a kis

Pista meg az Eta, láttam, amikor az esküvő után elmentünk a lakodalmas házhoz, és bevittem a tortánkat a szobába. Egy cédulát tettem rá, hogy az a m i e n k . . . Hallod, volt ott minden, még dagasztóteknő is.

— Nagy lakodalom volt, emlékszem. Hajnal felé szóltak, hogy főzzünk fe- ketekávét. Üstben főztük, annyi kellett! Nem is tudom, hányan lehettek...

Bögrével mértük a cikóriát...

— Kétszázan biztos voltak, de inkább többen. Az egész hatalmas ud- vart besátrazták! Emlékszem, még el is szomorodtam: négy ugyanolyan bö- dönt láttam az ajándékok között, mint amit mi is k ü l d t ü n k . . .

— Más idők voltak, nagyon mások. Akkor még nem pénzt adtak az em- berek . . . Ha manapság bödönt adnál, nem lenne becsületed. Ma már csak a pénzt becsülik. A minél több pénzt.

— Hatalmas, dúsgazdag lakodalom volt, pedig kegyetlen idők jártak.

— Ügy, ahogy mondod. Sorbaálltunk fél kiló zsíros darált húsért, ha volt egyáltalán. Ott meg a trágyásgödörhöz vezették a tehenet, fejbe vágták, meg- nyúzták, szétdarabolták. Volt annyi marhapörkölt, hogy a maradékát is tán egy hétig ették, de a vendégsereg is, mert senkit se engedtek el másnap kós- toló nélkül.

— Akkor még hírét se hallottuk a hűtőszekrénynek, de ha lett volna is, akkor se fért volna el benne.

— Ó, annyihoz a hűtőláda is kicsi lett volna!

— Látod, Ica, ilyen az élet. Holnap meg temetik a Vecsernyés Pistát.

Holnap délután két órakor. Zárt koporsóban. Föl se szabad ravatalozni...

— Miket beszélsz? Hát mért nem?

— Mert nem engedik. Nem az örzse nénitől tudom, mondom, hagytam útjára menni, amikor úgy sírva fakadt, hanem gyorsan bevásároltam, ke- nyeret vettem, vajat, kávét meg vaníliás cukrot, mert az is hol van, hol nincs, aztán egyenesen a Katona Bözsiékhez mentem, gondoltam, ő biztosan tudja, mi t ö r t é n t . . . Képzelheted, hogy most már érdekelt! Szerencsére nem kel- lett főznöm, volt maradék . . .

— A Szél utcai Katonáékat mondod?

— A Bözsiéket, hát kerítésszomszédjuk a Vecsernyéséknek!

— Persze, az övék az a gyönyörű ház!

— Az övék bizony! Hova máshova mehettem volna? Pistáékhoz nem il- lett volna, örzse néni nem volt otthon, az Etát meg én se nagyon állhattam, épp csak köszönőviszonyban voltunk. Csak a Bözsihez mehettem...

— Látod, Juci, ez is milyen furcsa. Valami miatt nekem már a lakoda- lomban se tetszett ez az Eta. Mintha fönt hordta volna az orrát. Emlékszem, alig evett valamit...

— Azt mondják, eleinte meghúzta magát, csendes volt, alkalmazkodó, ren- desen dolgozott, hanem később . . .

— Hallottam én róla olyasmit, amit nem tenne ki az ablakba!

— Szóval a Katona Bözsiékhez mentem, gondoltam, ő úgyis tud min- dent, kell, hogy tudjon, ha már szomszédok... A Bözsivel együtt járunk fodrászhoz, ott aztán ki szoktuk beszélgetni magunkat, mindig mondjuk is, másutt úgy se tudnánk, se idő rá, se lehetőség. Ugye, nálunk is itt van a sok jószág, a kert, Jóska három műszakba jár dolgozni, amióta beindították a konzervüzemet a csoportban, sokszor rám maradi minden i t t h o n . . .

— Te, valami szag van!

— Atyaisten, hát megint elaludt ez a kurva gáz! Mondom én, egyszer még fölrobban ez a konyha!

11

— Ha ilyen, ne vacakolj vele, nézesd meg szerelővel! A Vadas Margit fia ért hozzá, szólj neki!

— Látod, ha nem őrzöm, elalszik... Még jó, hogy megérezted, úgy lát- szik, nekem már föl se t ű n i k . . . Na, talán most égni fog. Muszáj följebb állítanom a lángot, mert takarékon alszik el legszívesebben. Ez meg azért nem jó, mert egykettőre fölrottyantja a levest, pedig a babnak úgy a jó, ha lassú tűzön, sokáig fő. Ügy puhul meg rendesen...

— Hát a bablevesnek az a jó, ha van ideje főni, amikor összefő a sokféle íz b e n n e . . .

— Na, csak most aztán ki ne fusson nekem!

— Kicsit húzd félre a fedőt, vagy tegyél alá fakanalat!

— Azt csinálom, nem látod? De így meg elgőzöl a leve, hiába öntök utána, a gőzzel az íze is elmegy...

— Látod, mennyi baj van, pedig amúgy jó dolog ez a gáz is. Sokkal jobb, mint a sparhelt volt, mit összekínlódtunk vele, emlékszel! Smirgliztük, kihamuztuk, szedtük le a karikáit, lekormozni . . .

— Nem volt az annyira rossz, idehallgass.

— Rossznak nem volt rossz, de fáradságos volt! A gázhoz képest nagyon fáradságos...

— Az igaz. De télen melegített is! Ez a gáz nem tudja kifűteni a kony- hát, pedig sokszor a lernijébe is begyújtok, aztán nyitva hagyom az ajta- j á t . . .

— Mindennek van hátránya az előnye mellett.

— Na, még fél órát fődögél, aztán be is r á n t o m . . .

— Azt mondd inkább, a Bözsi mit mondott?

— Azám, a Bözsi! Szóval fogtam magam, egyenest hozzájuk mentem.

Nagyot nézett, amikor benyitottam, mondom, csak a fodrásznál szoktunk talál- kozni. Épp nagymosást csinált, gondoltam is, a legrosszabbkor jöttem, de marasztalt, amikor mondtam, hogy találkoztam az örzse nénivel, de nem tu- dom, mi is történt valójában a Pistával... Bözsi leültetett, mondta, a mo- sás miatt ne zavartassam magam, mert nemrég vettek automata mosógépet, csak beállítja, beleönti a mosószert, aztán szárazon kiszedi a ruhát. Meg is mutatta, hogy csinálja, tényleg okos gép, csak ámultam, fölmelegíti a vi- zet, amilyenre akarod, csak úgy kell beállítani, ahogy a ruha kívánja, kéz- melegre vagy forróra, aztán csinál magától mindent, kiöblít, centrifugáz, szó- val irigyeltem a Bözsit. Persze, nem olcsó, a Bözsi mondta, hogy ez most a legújabb és a legjobb, sokat járt utána, van egy ismerőse valamelyik üzlet- ben, az szerezte neki pult alatt.. .

— Hallod, Juci, én áldom az eszét annak, aki kitalálta a mosógépet! De még azét is, aki a porszívót föltalálta, hát azzal is csak. könnyebb, mint a kissöprűvel!... Pedig de sokat morfondíroztam, az istennek se akartam mo- sógépet venni, meg voltam róla győződve, hogy majd szaggatja és tönkrete- szi a ruhát. De nem. És kimossa szépen, majdnem olyan szépen, mint ahogy valamikor csináltuk: amikor kifőztük üstben, kékítőztük, sikáltuk a teknő szélén... Jaj, azok a nagymosások, de rettenetesek voltak! Valósággal fél- tem tőlük. Teljesen kikészültem, szédelegtem, izzadtam, de hát muszáj volt, magától semmi se tisztul m e g . . .

— Na, mondta is a Bözsi, amikor látta, hogy gusztálom az ú j gépet, hogy szólhat az ismerősének, biztosan félretesz nekem is, ha érkezik, de én mond- tam: egyelőre jó az nekem, ami van, nagyon is jó, tán egész életemre megte-

szi, hát mennyi lehet nekünk még hátra, Ica? Néhány é v . . . Nekem még az a régi, orosz mosógépem van, az a kerek, isten tudja hány éves már, de még mindig jó, ugyan kellett benne cserélni ékszíjat, de amúgy hibátlan, még a csavarója is, bár kicsit megkopott benne a gumi, szóval nem csavar már olyan erősen, mint eleinte, de szerintem így még jobb is, mert így magától ki->

húzódik a ruha, sokkal kevésbé gyűrött, vasalni is könnyebb száradás u t á n . . . Na, megbeszéltük a mosógépet, aztán leültetett a konyhába, aztán elkezdte...

Hanem hallod, Ica: én nem tudom, honnan van ezeknek a Bözsiéknek annyi pénzük!

— Hogyhogy?

— Láttad volna a konyháját! Ott plafonig csempés a fal, de nem akármi- lyen ám, hanem mintás, de olyan mintás, ami nem festve van rá, hanem rá van domborítva! Körbe az egész konyha! A gázsparhelt meg csupa nikkel, a sütőjének ablaka van, fölötte szagelszívó, vagy mi az isten csudája. Hát én csak bámultam. Mi gazdagság lehet akkor a szobákban, ha a konyhában eny- nyi van!

— Ne csodálkozz, Juci, úgy tudom, hogy az ura az állatforgalminál dol- gozik, odakérincsélte magát a csoportból, amikor kilépett. Bár mondják, ki se lépett, mert ő intézi a téesz állatállományát i s . . . Képzelheted, mit zsebre vág az csak hetente! Atyaisten az ott, így intéz, úgy intéz, aztán tele van a zsebe a sok köszönömből!

— De hogy létezhet ilyen, hogy munka nélkül...

— Mért, anyukám? Máma ki dolgozik meg rendesen a fizetéséért? Ugyan ki? Azt mondd meg!

— Elzüllött a világ. Mindenki csak jól akar élni, de hogy milyen áron, azzal nem törődik.

— Megmondták a régiek, ahol a pénz az isten, ott nincs becsület. Ott nincs semmi becsülete a becsületnek.

— Mert jó, idehallgass, kapja meg a maga pénzét az orvos, kapja meg az állatorvos, az ellen egy szavam sincs. Ugye, azok gyógyítanak, nagy a fe- lelősségük . . .

— Hagyd el az orvosokat is, Juci. Némelyik nem különb a rossz patikus- nál. Tudok cifra eseteket, haj aj! A Csiszár Károly bácsi is, tudod, kit mon- dok, akit nemrég temettünk... Na, nem volt annak világéletében semmi ba- ja, de a télen fájlalni kezdte a torkát. Persze, nem akart orvoshoz menni, azt mondta a Pösze nénje, hogy váltig hajtogatta, ha eddig megvolt orvos nélkül, meglesz ezután is. Hanem csak fájt a torka, hangja is alig volt, hát csak muszáj volt elmenni. Az orvos belenézett a szájába, fölírt neki valami kanalas orvosságot, aztán hazaküldte, hogy gargarizáljon kamillával. Biztosan megfázott, hideget ivott, azért kapar a Károly bácsi torka, ezt mondta. De nem csak kapar, hanem a nyelés is fáj, mondta erre a Károly bácsi. Kicsit piros, el fog múlni, csak tessék gargarizálni. Ezzel hazaküldte. Károly bácsi hazament, gargarizált, a kanalas orvosságot is nyelegette, de nem javult sem- mit, még tán rosszabb is lett. Pösze nénje már nem tudta eltalálni, mit is főzzön, csupa pépet csinált már végül, mert Károly bácsi fogyni is kezdett, ugye, nem bírt enni, mint korábban. Mese nem volt, újra el kellett menni az orvoshoz, vagy két hétre rá. Az orvos megnézte a torkát, írt egy papírt, hogy menjen be vele a szakrendelésre, majd ott alaposabban megvizsgálják, mert ott vannak hozzá műszerek. Előre irtózott a Károly bácsi, de nem volt más választás, annyira fájt a torka. Hát elment a szakrendelésre, meg is vizs-

13

gálták, tablettákat írtak föl neki, mondták, hagyja abba a gargarizálást, mert csak maratja vele a torkát, azért nem gyógyult eddig. Na, Károly bácsi szed- te a tablettákat, de egyre keservesebben. Enni már nem tudott, a tablettát is össze kellett neki törni, de aludni se bírt, annyira fájt neki. Űjra orvoshoz, be a kórházba, de akkorra már fogyott vagy tíz kilót, az arca olyan nyúzott volt, hogy ráismerni is alig lehetett. Na, a kórházban kiderült, hogy rákos, hogy gégerákja van. Nem telt bele két hét, már halott volt szegény. Pösze nénje mondta, ha mindjárt a kórházba küldik, tán ma is élhetne. .. Látod, ezért mondom, sok lelketlen gazember van az orvosok között is, soknak csak a pénz k e l l . . .

— Én se védem őket, nem is azért m o n d t a m . . .

— Én se bántom mindet, csak mondom, hogy vannak ilyen orvosok is, akik csak ránéznek az emberre, aztán hadd m e n j e n . . .

— Nézd, Ica, az ujjunk se egyforma, mi se vagyunk egyformák. Nincs két egyforma ember se orvosban, se másban. És tisztelet a kivételnek, aki nem csak meggazdagodni akar, csak azért, mert ma már l e h e t . . .

— Na, ez az, látod, idejutottunk. Ez van mindenütt: hallhatod a rádió- ban, nézheted a tévében. Űj ruha, új autó, utazás, mit tudom én, kínjában mit akar még az ember! Mintha soha semmi nem lehetne elég neki! Közben meg ínségben tengődik a szüleje, a szomszédban meg fölakasztja magát az em- bertársa. Jaj, dehogy vagyunk mi már testvérek, ahogy a Rózsa atya prédi- kálja! Ki-ki csak magára néz, a maga hasznára! A többire szarik. Mi lesz így a jövőből, azt mondd meg?

— Arra én már gondolni se akarok.

— Hallod, Juci, én nem is bánom, hogy nem élek már sokáig. Elég volt, sok is volt. Jobb lesz nekünk már a föld alatt. Ott talán nyugtunk lesz. Ha föl nem hajít az égbe valami atombomba...

— Ebben a mai világban már minden lehet. Gondolnak egyet az okosok, fölszántják a temetőt, ásnak a helyébe egy óriási gödröt, teleöntik betonnal, aztán atomsilónak vagy mi a fenének mondják majd. Pedig az a mi helyünk lenne.

— Komolyan mondom: az ember odáig jut, hogy arra végképp nem mer gondolni, mi is lesz vele holta után. Mert odáig még rendben lenne, hogy el- felejtik a gyerekei, hogy a sírját senki se gondozza, hogy csupa gaz lesz minden h a n t . . .

— Látod: mi meg még imádkozunk is a szüleink sírjánál! Imádkozunk értük meg magunkért!

— Bolondok vagyunk. Bolondok... Vigyázz, te! Fut ki a leves!

— Jézus Mária! Hát mondtam u g y e . . . Tudtam előre . . .

— Ne idegeskedj...

— Hogyne idegeskednék, amikor ezt csinálja velem ez a kurva gáz már egy hónapja!

— Mondom, ne vacakolj vele, nézesd meg. Végül még tényleg baj is lehet belőle.

— Pedig már éppen jó lenne, nem kellene neki csak öt perc, aztán be- ránthatnám . . .

— Csináld csak nyugodtan.

(Harangoznak. Delet harangoznak. Hullámzik a kondulás, ahogy galamb- csapat vitorlázik az égen.)

— Ha még vársz egy kicsit, szívesen a d o k . . .

— Ne bolondozz már. Vár az ebéd otthon. Még vasárnapról maradt, disz- nópaprikás. Hát kihajítani csak nem fogom! Tudod, amióta megvettük a hű- tőládát, lassan előszedegetem, amit befagyasztottam. Múlt héten májat csi- náltam, hallod, észre se lehetett venni, hogy fél évig volt befagyasztva. Va- sárnap meg gondoltam egyet: kiolvasztottam a paprikásnak valót. Ügy por- cióztam még disznóvágáskor: egy nylonzacskóba lábat, húst, fülét, farkát.

A fele se fogyott el, a maradék lesz ma az ebéd, főzök hozzá krumplit ha- jában . . .

— Attól még megkóstolhatod . . .

— Hát a szaga az jó! Tudom is szeretni nagyon a finom bablevest, bőr- kével, füstölt sonkával. Meg főleg ropogós kenyérrel!

— Kicsit hagyom hűlni, aztán szedek egy merőkanállal... Én megvárom Jóskát.

— Ugyan már, más se hiányzik, minthogy még etess is, amikor csak épp benéztem hozzád, mert annyira harangoztak.

— Jól tetted, hogy bejöttél. Hát mikor beszélgettünk ilyen jót?

— Az is i g a z . . . De azért lassan mennem kellene m á r . . .

— Hát a Katona Bözsit még el se mondtam!

— Azám! Ott hagytad el, az automata mosógépnél meg a csempés kony- hájánál . . .

— Szóval a Bözsi azt mondta, hogy a Pistáéknál már régóta nagy bajok voltak.

— Azt én is hallottam, hogy a Pista nagyon iszik, meg hogy a felesége különutakon jár . . .

— De mióta már! A Bözsi azt mondja, hogy legalább öt éve nem volt béke abban a házban! Folyvást ment a villoncia!

— Ö, szegény örzse néni, azt végighallgatni...

— Pedig, ahogy a Bözsi mondja, sokáig szépen éltek, ugye, megszületett a két gyerek is, a Pista dolgozott a fűrésztelepen, az Eta meg eleinte otthon volt, aztán esti iskolán tanult, ápolónő l e t t . . .

— Hogyne, elég sokáig ő volt a Kovács doktor asszisztense.. . Na, látod, az a Kovács doktor talpig becsületes orvos v o l t . . .

— Szóval megvoltak szépen, együtt az öregekkel, mert a Veszterre ak- kor már nem lehetett számítani, csavargott mindenfelé, hol erre dolgozott, hol arra, hol meg csak a munkát kerülte, megvolt örzse néném szomorúsága miatta . . Végül úgy döntöttek, hogy az utcai fronton, ahol nekik még kertjük is volt, emlékszel, olyan hosszú deszkakerítés volt ott a Ménesi-féle portáig, na, hogy odaépítkeznek a Pistáék, így aztán együtt is lesznek az öregekkel, meg külön is. A Veszíer meg, ha hazajön, hát elfér az öregekkel...

— Szép is az a ház, sok pénzbe kerülhetett!

— Mi nem kerül máma sok pénzbe? Nyilván megdolgoztak érte, a Pis- tát én úgy ismertem, hogy munka nélkül az egy fillért se fogadott el sem- miért. ö pont az ellentéte volt a bátyjának.

— Az igaz, tűz és víz voltak, mintha nem is testvérek lettek v o l n a . . .

— Na, ahogy mondja a Bözsi, fölépült a ház, átköltöztek, éltek szépen, de úgy öt éve tájt megromlott az életük. A gyerekek egyenesbe kerültek, is- kolába jártak, az Eta meg gondolt egyet, aztán buszozni kezdett: az itteni orvosi rendelő már kevés volt neki, a városi kórházból kapott ajánlatot, hogy diétás nővér lehet, hát elfogadta, és odament...

— Hát azért nem láttam én egy idő után! Most már é r t e m . . .

15

— Persze a Pista maradt a fűrésztelepen, jó munkája volt, az Eta meg egy huszonnégy órát itthon volt, egyet oda. így ment ez éveken át. Aztán a Pista egyszercsak inni kezdett. Pedig ő soha nem volt iszákos. Nyilván a bátyja miatt is utálta a szeszt, bár ki tudja. Az biztos, hogy nem kocsmázott.

Hanem ekkortól inni kezdett, aztán napirenden volt náluk a kiabálás. A Bö- zsi mondja, hogy sokszor rossz volt hallgatni, mert áthallatszott minden hoz- zájuk. Pedig a Pista korábban nem kiabált, csöndes volt, udvarias, mosoly- gós. Most meg ivott, aztán ordibált az Etával. Hogy hagyja ott a kórházat.

Az Eta erről hallani se akart, ugye, a pénze is több volt, kapott a betegektől is szépen, másképp öltözködött, divatosabban, meg magosabb orvosi körök- ben mozoghatott, hát bolond lett volna otthagyni a kórházat. Állítólag azt mondta az Eta, mert csak nagyon fárasztó volt ez az állandó utazgatás, hogy övé a fáradság, de övé az öröm is. Erre aztán szentségeit a Pista, hogy neki meg semmi öröme sincs, csak fáradsága, úgyhogy elege van. Pedig ládd-e, egyre jobban éltek már, autót vettek, aztán újra cserélték . . .

— Ö, Szűzanyám... szerecsétlenek . . . ezeket is megbolondította a haj- sza . . .

(Iszonyatos hangrobbanás, szétporladása után hallani, ahogy a távolban süvítenek a repülők. Mintha pattanásig feszült huzal lenne: meg-megcikkan a csönd.)

— Csak egy merőkanállal, épp csak megkóstolom...

— Ha ízlik, szívesen adok még, látod, van annyi, hogy ránk savanyo- d i k . . .

— Igazán finom, hallod, tán tettél bele babérlevelet is?

— Mindig szoktam, de csak egyet meg egy csöpp ecetet, elveszi a zsíros ízét, ugye a vagdalékokét...

— Kipróbálom én is, rettentőn ízlik . . .

— Szedek még, mondom . . .

— Ugyan már, legföljebb egy fél kanállal, aztán tényleg elég, mert nem bírok hazamenni...

— Elég a kenyér, vagy vágjak még?

— Jaj, elég, hát akkorát vágtál, mint valamikor a napszámosok ebédre!

— Na, örülök, ha jólesik. Hol is hagytam abba?

— Hogy autót vettek, meg kicserélték ú j r a . . .

— Igaz, de a Bözsi mondja, hogy már nem használták, ott állt a garázs- ban, mert a Pista feszt dülöngélt, az Eta nem engedte kormányhoz ülni, ami- ben, ugye, igaza is v o l t . . . Szóval a nagy veszekedések után végtére odajutot- tak, hogy a Pista elszánta magát az Eta rábeszélésére: elment elvonókúrára.

Szép csöndben, egyik nap elment, aztán egy hónapig itthon se volt. Muszáj volt, mert tán jobban ivott már, mint a bátyja, a Veszter. A Bözsi mondja, hogy utóbb már rá se lehetett ismerni, az a csöndes, jótét ember teljesen ki- fordult magából, vagdalkozott, ordibált...

— Ó, Szűzanyám, szegény örzse n é n i . . .

— De hallgatott az Etára, elment az elvonóra, aztán ki is gyógyult, mert amikor hazajött, nem ivott egy kortyot se, az arca is kigömbölyödött kicsit, úgyhogy megint a régi volt a Pista, újra szépen éltek, ő járt a fűrésztelepre, a felesége meg másnaponként a kórházba. Azt mondja a Bözsi, hogy a múlt nyáron nyaralni is elmentek a tengerre autóval, az egész család . ..

— Hát akkor hogy lehet, ha ilyen szépen rendbe j ö t t e k . . .

— Nem tartott sokáig a béke, a nyaralás után néhány hónappal kezdő-

dött minden elölről. A Pista újra inni kezdett, de tán még jobban, mint annakelőtte... Az örzse néni is hasztalan rimánkodott neki, akár a falnak könyörgött volna. Aztán az Eta is belefáradt, elfogyott a türelme, legalább is így mondta a Bözsi. Előfordult, hogy kétnapokat, háromnapokat bent ma- radt a kórházban a nővérszálláson, hazajönni se volt k e d v e . . .

— Már ne is haragudj, Juci, de ilyet meg hogy tehetett? Ott volt a^két neveletlen gyereke! Hát milyen anya az ilyen?

— A Bözsi azt mondta, hogy a gyerekek megvoltak, az apjuk elment hajnalban, ők fölkeltek, ellátták magukat, indultak együtt az iskolába, ebé- delni meg a nagymamánál, örzse néninél szoktak... Igazi szófogadó, önálló gyerekek, azt mondja a Bözsi, tán nekik is jobb volt, amikor odamaradt az anyjuk, mert nem kellett hallgatniuk azt az áldatlan ordítozást... Csak rosz- szul viseli azt a gyerek, ha a szülei marják egymást, sok épp emiatt züllik e l . . .

— Igaz, a rádióban is mondják, a tévében is mutatják az ilyen szeren- csétleneket . . .

— Én nem mondhatok mást, csak amit a Bözsi mondott. Hogy az Eta gondoskodott róluk, mosott rájuk, szép ruhákat vett nekik, azok meg mindig tiszták voltak, illedelmesek, állítólag tanulni is jól tanultak, kivált a kiseb- b i k . . .

— Istenkém, két ilyen szép, okos gyerek mellett... Most aztán félárvák l e t t e k . . .

— Félárvák, de már mióta!

— Hogyhogy?

— Látod, Ica, ez a legszörnyűbb. A Bözsi is mondta, hogy ő se akarta el- hinni, én meg egyenesen elképedtem, szólni se tudtam.

— Hát mi történt?

— Az, hogy a Pista fél éve eltűnt.

— A Vecsernyés Pista?

— Az egyik nap eltűnt. Nem jött haza. Előtte még elment a feleségével a kórházba, aztán ott beoperáltak neki valamit, hogy ne igyon. Mert ha arra a valamire iszik, akkor belepusztul. Szóval az rettegésben tartja .. . Hát még erre is hajlandó volt a Pista, erre az operációra az elvonókúra után. Mert- hogy az mégse használt.

— Mindig is jólelkű v o l t . . . Nyilván, annyira fontos volt neki a családja, hogy ezt is megtette.

— De az Etát is szerethette, akármennyit vitatkoztak is, akármennyit ivott is bánatában, azért mindig hajlott végül a szavára, a Bözsi mondta is, mégcsak véletlenül se hallotta, hogy azokban a borzalmas időkben lett volna valakije... De a Bözsi az Etáról_ se tudott rosszat mondani. Igazán szépen járatta a gyerekeit, meghozott riiindent a városból nekik, sokszor onnan ci- pelt haza mindent, pedig itt is meg lehetett volna v e n n i . . . Bár azt egyikőnk se tudhatja, hogy mit csinált, amíg odavolt. Ezt a Bözsi se tudta.

— Idehalgass, Juci, ahogy elnézem ezeket a mai filmeket a tévében, én már semmin se csodálkoznék. Semmit nem jelent már ezeknek a maiaknak a hűség, a pap előtti e s k ü . . . Ezeknek már az se számít, ha a másik beledög- lik, fő, hogy ők kedvükre paráználkodhassanak... Mi voltunk csak olyan bo- londok, hogy komolyan vettük, amit mondtunk. Meg a szüléink. Sokszor morfondírozok magamban; de bolond is voltam, hát mi öröm jutott nekem, ugyan mi, ráadásul olyan kegyetlen időkben...

17

— Nem akarom én védeni az Etát, eszemágában sincs, mondom, sose tet- szett igazán, épp csak köszönőviszonyban voltunk, de csak hitelt kellett ad- nom a Bözsinek. Hát gondolj bele, Ica: kinek kell egy ilyen asszony? Elmúlt negyvenéves, van két süldőgyereke, több, mint húsz esztendeje férjnél van?

Ugyan kinek kell már az ilyen? Nem volt ő sose úriasszony, parasztlány volt, ha kicsit kitanulta is magát. Jó, aláírom, csinosan öltözködött, de hát kinek kellett a ruhája? Én azt gondolom, amit a Bözsi: nem volt az Eta parti már senkinek...

— Nem is erre gondolok é n . . .

— Hanem?

(Fülfájdító robajjal elhúz egy repülőkötelék, nyomában bábeli ricsajjal konganak a harangok.)

— Idehallgass, Juci, én nem tudok semmiről, amit tudok, azt is most hal- lottam tőled. Mert azonkívül, hogy én főztem a tyúklevest a Veszter eljegy- zésén a kúdus Vargáéknál, meg a Pista esküvőjén, én be nem tettem hozzá- juk a lábamat. Amit meg hallottam, hát azt mindenki beszélte. Hogy hirtelen cefetül inni kezdett a Pista, az Eta meg, akár egy naccsága, eljárt minden másnap a busszal. Hát ennyit tudok.

— Akkor mégis mire gyanakszol?

— Azt én nem tudom megmondani. A Pista mégis fölakasztotta magát.

— Hát az föl, a szerencsétlen... Az egészben az a legfurcsább, hogy a Bözsi is csak most tudta meg, hogy a Pista fél éve eltűnt. Elment dolgozni, aztán nem jött haza. Mondta is a Bözsi, hogy nem is érti, hogy lehetett ezt nem észrevenni. Ügy magyarázta magának, hogy nyilván arra gondolhattak:

megint elvonókúrán van a Pista, de most hosszabb ideig. Hát nem törődtek vele.

— Elképzelem szegény örzse nénémet, mit állhatott az ki!

— Még az a szerencse, hogy a Pista bácsi már nem érte m e g . . . A Bözsi mondja, úgy viselkedtek, de a gyerekek is, hogy nem tűnhetett föl senkinek.

Pedig két nap után már a rendőrséggel is kerestették...

— Jesszus a t y á m . . .

— Szóval az Eta bejelentette, aztán vártak. Mást úgyse tehettek. Csak az volt különös, ahogy a Bözsi mesélte, hogy az Eta többet volt itthon. Mást nem vettek észre rajtuk. Eddig is magukra zárták az ajtót, ugye a sok vesze- kedés miatt, eztán is. Hanem négy napja meglett a Pista.

— Négy napja?

— Éppen négy n a p j a . . . Idehallgass, Ica, ha krimiben látnám, akkor se hinném e l . . . A családja azt se tudta fél éve már, hogy a Pista él-e, vagy már halott. Sejtésük se volt, merre lehet. Gondolom, tán gyanították, hogy disz- szidált...

— Most már értem, mért nem járt el az utóbbi időben a litániákra az örzse néni! Mert én inkább a litániára járok ezzel a ramaty lábommal, kór- ság tudja, valahogy a litánia nekem jobban tetszik, mint a mise. A könyör- gések mindig is magyarul mentek, de azért nagyon szépek voltak, hanem a misét jobban szerettem latinul. Valahogy kiábrándított, amióta magyarul mi- séztek. Pedig tudom, hogy a mise a szentség, nem a litánia. De hát, látod, ilyen a megszokás. Nekem a litánia azért volt szép, mert magyarul volt, a mise meg azért, mert latinul. Hát inkább a litániára járogattam el. Az örzse néni is ott volt mindig, de az utóbbi időben már nem láttam. Hát emiatt le- hetett . . . Én meg már azt hittem, hogy az ú j papunkra, a Rózsa atyára ha-

ragszik. Mert azt tudtam, hogy a Beckert szerette. Azt mondják, komaság- ban is voltak, hogy a Becker atya lett volna a Pista bérmaapja.

— Ezt csak beszélték, Ica. Becker atya nem vállalhatta el, hát pap v o l t . . .

— Na aztán? Attól, hogy pap? Szerintem nyugodtan lehet egy pap is bérmaapa, de még keresztapa is. nem?

— Ehhez én nem értek, csak mondom, hogy a Becker végül mégse vál- lalta el a Pistát, hiába kérte az örzse néni. ömaga mesélte nekem, fene tudja már, hogy mikor, a hetipiacon . . .

— Mindegy már, hallod, odavan a Becker atya is, az is elment, de milyen hirtelen! Egy éve lehet, ugye?

— Körülbelül egy éve . . .

— Állítólag nem jött le a szobájából a hajnali misére. A Komarek sekres- tyés már beharangozott, előkészített mindent, de a Becker atya csak nem jött.

Pedig, ahogy mesélték, minden áldott nap négykor kelt, imádkozott gyertya- világnál a templomban. Mi mást tehetett az öreg Komarek: fölment a to- ronyba, a papszobába. Az ajtó zárva, de valami sistergést hall. Kopog, dö- römböl, végül betöri az a j t ó t . . . A Becker atya meg előreborulva ül a tévé előtt. Nézte az adást, aztán ültében meghalt. Csak előrehanyatlott, de olyan szerenesésen, hogy nem esett le a padlóra. A tévé meg sistergett még reggel i s . . . Ilyen az élet, látod, Juci, a papok é l e t e . . . Hatvanhárom éves volt, él- hetett volna m é g . . . Mit gondolsz: ilyen a szép halál?

— Hát, Ica, én ezt rémisztőbbnek találom, mintha lezuhant volna a föld- re. Képzeld csak bele magad a Komarek helyzetébe: bemegy nagynehezen, ott ül a Becker atya, de már nincs benne élet. Mégis ül. Az a legrémisztőbb!

— Én mégis azt mondom, hogy szép halál. Nézni a tévét, aztán meghalni.

Szebb ez, hallod, mint amiket láthattunk...

— Jaj, ne is emlegesd a háborút! Visszagondolni se akarok rá!

(Kongnak-bongnak a harangok, mintha játszadozna velük az Isten. Ma- dárcsicsergés hallik. Szél szaladoz.)

— Kérsz még egy kis bablevest? Nem akarok vele úgy járni, mint te a disznópaprikásoddal...

— Dehogy, kétszer is szedtem már, annyira f i n o m . . . Félek is, hogy baj l e s z . . . Tudod, a bab felfúj, görcsöltet, tele van olyankor széllel az összes be- lem . . .

— Rosszat nem akarok . . .

— Na, de hogy került elő a Pista négy napja?

— Hallod, Ica, a Katona Bözsi is irtózkodva mesélte... Az Eta mondta el neki, amikor kiderült, mekkora a baj . . . Rettenetes.... Szóval, az örzse néni mondta a kisebbik unokájának, az Imrének, hogy biciklizzen már ki a te- metőbe meglocsolni a virágokat a sírokon. Mondtam már, jól nevelt, szófogadó gyerekek, hát a kis Imre vita nélkül ment is. Meglocsolta a virágokat, aztán erre-arra bóklászott. Ahogy az Eta mesélte a Bözsinek, a gyerek maga se tudta, mért bóklászott. Csak úgy. Tudod, a disznóhizlalda felé nádas van a te- metőszélen. Na, a gyerek odament. Odavitte a kíváncsiság. Volt ott valami ös- vényféle befelé...

— Várjál csak, ott van ez a szemétlerakónál... ahova a fonnyadt ko- szorúkat, virágokat szokták összehányni...

— Ott-ott... Szóval a kis Imre bement az ösvényen, azt mondta utóbb az anyjának, hogy madarakat akart meglesni a fészkükön, mert az a nádas egy külön világ, van ott mindenféle madár rigótól varjúig, cinegétől verébig, 19

tán még bagoly is van, kórság tudja . . . Szóval bement a nádasba, és meglá- tott egy kiszáradt fát. De csak akkora volt állítólag, mint egy b o k o r . . . Azon lógott az apja. Most gondolj bele!

— Uram atyám!

— De nem ismert ám rá, ezért nem ijedt meg túlságosan. Mert azon ak- kor már nem volt semmi! Csak szétszaggatott, foszlányos ruha. Se húsa, se bőre, se szeme. Haja is csak itt-ott volt már . . . Azt mondták az Etáéknak a rendőrségi boncnokságon, hogy legalább fél év óta ott lógott a szerencsét- len. Épp azóta, hogy eltűnt.

— Ne őrjíts meg!

— Nekem ezt mondta tegnap a Katona Bözsi. Hogy a gyerek rémületé- ben rohant haza, aztán a rendőrségre. Már esteledett, amikor kiértek a hiva- talos emberek meg a hullaszállítók, ezért nem tudott róla senki. Hanem tu- dod, mi a legiszonyatosabb: senki se ismerte föl a Pistát. Ugye tél is volt, tavasz is volt, a madarak meg éheztek, hát megették. Csak a csontja maradt, meg valami kevés a ruhájából. Ami műanyag volt benne. Onnan derült ki, hogy mégis ő, mert megtalálták a belső zsebe maradékában az igazolványát.

Nylontasakban. Onnan lehetett tudni, hogy ő volt a Vecsernyés Pista. De azonnal elvitték, aztán megvizsgálták. Csak ki akarták deríteni, mi is történt.

Aztán kiderült, hogy fölakasztotta magát. De semmi más.

— Hát ez hihetetlen... hogy itt vagyunk néhány utcára egymástól, az- tán . . . Ez nem lehet igaz . . . -

— Pedig igaz, Ica. Holnap temetik. Hát emiatt nem ravatalozzák föl. Nem engedi a hatóság. Még azt se engedik, hogy a kápolnáig fölvigyék a lezárt ko- porsót. A fertőzés miatt. A Bözsi mondta: mindjárt a sírhoz viszik, és rög- tön bele is teszik. Ez az előírás.

— Nem tudom, mi lehet a fertőző egy csontvázon . . . Azért csak illene

"fölravatalozni. Annyit legalább megérdemelne h o l t á b a n . . . Ha már annyi ide- ig a föld fölött v o l t . . .

— Nekem ezt mondta a Katona Bözsi.

— Látod, Juci, mi lesz végül az emberből? Semmi. Csak csont meg egy kis ruha meg egy kevés haj. Semmi nem marad az emberből, semmi.

— De látod, a mai újságba már betetették... Itt van: „Porig sújtva, fáj- dalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy szeretett édesapa, férj, fiú, testvér, Vecsernyés István, életének negyvennegyedik évében váratlanul e l h u n y t . . Pedig már fél éve halott volt.

— Hallod, Juci, én szólni se tudok.

— Én kimegyek a temetésre, örzse néninek is megígértem. Meg rokonom is volt, ha távoli is.

— Én is kimegyek. Csak tudni szeretném, mért tett ilyet magával a sze- rencsétlen . . . Amikor mindene megvolt: szép, okos felesége, szép, okos gyere- kei, háza, autója . . .

— Hallod, Ica, csak ültem ott a Bözsinél abban a gyönyörű, csupa-csem- pés konyhában, de mozdulni is képtelen voltam.

— Nem is csodálom.

— Nem szólnak a harangok. Hát csak sikerült megjavítani.

— Szóval egy babérlevél meg egy csipetnyi e c e t . . .

— De csak egy csöpp, mert különben olyan lesz az íze, mint a savanyú krumplilevesnek. Csak hogy a zsíros ízt elvegye...

(És szálldosnak, keringélnek, ide-odalibbennek a varjak. Kárognak. Ki- kapkodják a földből a férgeket. A magokat. Kárognak. Keresik a férgeket.

TAKÁCS IMRE

Szabad és kötelező

Szabad és kötelező visszafoglalnom a hazámat, vendégeimet otthagyom a svédasztal mellett, hadd zabáljanak, a vodkát hadd fogyasszák, a Száraz Szamorodnit, a furmintot

a Ságról, a Somlóról. Egyék a birkacombot Veszprém megye és Tolna dombjairól — úgy-, mintha a dombokat ennék,

a kedves völgyeket nyalogatnák, patakjaikat, sásas ösvényüket...

Szép hegyeim köves csúcsait, vagy csecseit mellbimbó gyanánt rágicsálnák,

ahogy be is föstötték sprével vagy ecsettel...

Emlékem: egy tatár tarisznyájában egy levágott mell.

Jelképesen visszafoglalom a hazámat.

Rogériusz mesterrel ülök egy úti kövön, manapság már kilométert jelző zöld táblán.

Indulok hazafelé.

Kordémban a finomult Nyugat barbár vértjei csörömpölnek, mint üres konzervdobozok, üres kagylóhéjak,

mert a hangyák megették a döggé tett germán fiút, a szőke kislányok apját, a szőke kisfiúk tanítóját...

Végpontok, elnyírt utak... „Mért megyünk mi Moszkvába?"

kérdezhette volna egy fasiszta (és vajon fasiszta volt!?) a másik fasisztától a kocsiban. „MÉRT?"

Már ez a kérdésföltevés válaszértékű is!

„Mért szórjuk mi szét magunkat?" — ugyanígy kérdezhetné.

más is a más időben, de logika a történelem is, törlő és nullázó ...

Porladj hát vissza, Rogériusz, a mészfehér kövekről lehord a szél!

Nekem most szabad és kötelező visszafoglalnom hazámat.

„Messze lakik az isten!" — darálja nekem a kordé-zörgés.

Nem szólnak el idáig a toronyórának a harangjai.

Holott a templomudvarok népét messze űzik a gőg, a nagyképűség korbácsai,

a méretes izék, a megmérhetetlen gigantomániák, és a meggondolatlan mosolyok, vezényszavak, a „nyicsevó"-k, vagyis a nyugi, nyugi,

ha beledöglünk is, mert ebben nem fogunk elhullani".

Szabad és kötelező visszafoglalnom a hazámat;

tálán a radarernyők önkéntelen szolgálatomba állnak a „csillagháborúban", a bajok elszikráznak

a Földgömb levegő-bőrén kívül, a hidegben;

nem tusakodnak itt, az elevenben,

hogy hamuvá égessenek még ott is, a nedves földben.

Elengedem virágozatlan szamaramat, kivonul a képernyőmből egy szürke halmaz,

elhalkul a pata-kopogás, mintha poros utakra értünk volna, és leszáll a mennyekből elém egy fényes nikkelbolha.

Tízemeletnyi gépezet, mint egy óceánjáró

luxus- vagy hadihajó; benne hűtőszekrények, bárszekrények, fülkéiben húsevő, puha lányok, vagy puskás vas-legények,

de én mint egy trabantot, nagy tisztelettel kikerülöm, nehogy valami tükröt, antennát, lámpát kelljen törnöm, zománcot karistolnom, elhomályosítanom talán a fényezést,

mert az ilyen szerkentyűkkel szemben az udvariasság mindig kevés.

Szabad és kötelező visszafoglalnom a hazámat.

En-füvemre lépek az én-lábammal, dobhártyámra hazai szavak érnek,

mintha Kirgiziában kirgiz lennék, örmény Örményországban, litván Litvániában, észt Észtországban,

magyar Magyarországon, Vengriában,Hungáriában, Ungriában;

mert ezeket a pacsirta-dallamokat én ismerem, a növénytársulás-rokonságot,

-ellenségeskedést, -háborgatást, -szíveslátást

én értettem születésemmel, én búcsúztatom halálommal, Héliosz delelőjére fordul a Föld a hazai hosszúsági

körnek valamely' percén, vagy másodpercén.

A porcsinfű alatt hangyák és parasztnak

nevesincsen bogarak, férgek, lárvák és kukacok, Szöcskék a szálas fűben, a mélyben tücskök.

Ringatta régen a rozs az ilyen szélben a halvány aranyat porzó zöld ezüstöt.

Csak az eszünk akkor még nem volt sehol.

Hittük, a jót leheljük ki magunkból.

Nem jutott a mérgező dózis húsból, borból, álmatlanságokból és bánatokból,

fölöslegesség-érzetből. Szükség volt ránk,

száz per százas hatékonysággal ettük meg a morzsát, és klottgatyás szegénységünkben is örültünk, hittel: a megaláztatás nem tart soká.

Szabad ország szabad emberei majd leszünk mi anyánk fehér ingecskéiben, anyánktól eleresztve.

Mindent elhittünk, ami érintett akkor minket.

Nem létezett érvénytelenítő röhögés: Hű de tiszta,

hű de koszos, hű de aranyos, hű de szar!

Nem létezett, hogy akármi lehessen akárkinek akár valódi, akár hamis.

Nem létezett ennyi kiálló fogú, bajszos, bakszakállas,

és a feszes fehér nadrágból nemiszervét kiplasztikázó nagy csecsemő, mivel talán nem szopták anakidején az ujjukat ilyen sokan,

mivel egy kukoricatorzsa legalább volt játszani, vagy egy madzagra kötött lyukas lábos, vagy egy leesett abroncs bottal,

vagy dróttal öntöttvas agykarika,

és a bot vagy a drót ezeket pendülve, sisteregve meghajtotta, fölgyorsította, át a falun, ki a páskomba, ahol harangrobbanás durrant a karikásostor végén, sudárán, így bár nem tudtuk ezt.

Szabad és kötelező visszafoglalnom a hazámat, hogy eltelt éveimmel ne legyek átokverte;

romboló is még a rombolásban, a lila MÁRC-ban, Bűnös lennék itthagyatottságban és itthagyásban-

a meg sem születettek sírnak a tengerről jövő szélfúvásban.

Dél van ugyan, itt áll egy űri sikló,

űr-komp vagy űrrepülőgép titkos parancsával.

Kifogom a szekérből én a teheneket, a nyakukon hagyva a fényes jármot, és beillesztem a iézslát oda,

ráakasztom a taligát, arra az ekét — szántok.

Mint régen apám szántott,

mint régen anyám vezette a buta üszőt, mint régen én éreztem a pina-szagot

az unokatestvérem ujjbögyein, a tavasz illataiban, a nyár dühében.

Mért nem maradtam paraszt, hogy lefizetett paprika-Jancsik ne pofázhatnának az én dolgomba!

Kosarába szedi a szépszemű,

sápadt és jólfésült hóhér a romvárakból

a megsült gesztenyét. Boldog, cirkalmas, választékos.

Csakhogy messze van innen ő is nagyon.

A tehenek tudják, hogy meg kell állni a füves dűlőúton, én kifordítom az ekét. Hajsz, — Hi — mondom,

attól függ, hogy összeszántok, vagy szétszántok,

Villog a nikkelbolha, valami történik, megint, az új parancs megírja a kondenzcsíkokat, de ezt a barázdát nem!

Ezt nem, mert szabad és kötelező észretérve visszafoglalnom a hazámat;

elhatárolnom magam a szégyenektől, semmit érő büszkeségektől, holt ügyektől.

Enyém itt az idő, míg süt a Nap —

fölszakadó búza, címeres kukorica, majd tarlóvirág,

23