„Elvira Kornélia úgy olvasgatta tovább a Szentírást, mintha mi sem történt volna.”
Szív Ernõ A Csók Ferinek nem ez a rendes neve, de mindenki így ismeri, Csók. Kiment Vatikánba splites klímát pucolni és ott mondták neki a buzeráns testõrök, hogy latinul vagy németül, Ferike nem emlékezik pontosan, az õ neve azt jelenti, Csók.
Szerintem nagyon buta egy nyelv lehet az, amelyiken a Kis azt jelenti, csók. Egy-szer az Üvegszemû Tóttal huszonegyeztek itt, a Belga kocsmában, és a Tót, aki-nek igen szép, pattintott üveggolyó a bal szeme világa, azt mondta, hogy szerinte valami borzasztóan perverzet jelenthet az a szó, hogy cunájt, mert az amcsik minden hallgatónótába belerakják, és hát az meg tudvalévõ, hogy az amcsikat jég hasítgató bicskával molesztálja az asszony, s még ki is köti a kezüket, annyira el van menve az esze, szóval egy ilyen kívánós nép biztosan nem mondogatja min-dig, hogy cunájt, ha nem akar vele valamit. Tólókerekes Lacika ekkor közbeszólt, hogy szerinte a cunájt az egy égi áldásféle, próbatétel, mint a rüh, csak hát nyuga-ton még a rüh is más. Éppen errõl volt szó, mikor Kis Feri azt mondta, hogy errõl neki meg azt jut eszébe, hogy az õ neve csókot jelent németül vagy latinul, de inkább németül, mert a papok nem smaciznak, úgyhogy biztosan nem latinul van. Elébb nem hitte senki el ezt a hülyeséget a Ferinek, de aztán valahogy mégis rajta ragadt.
Nem is értem ezt a világot, hogyan mûködik.
A Tólókerekes Lacika is, mikor sokat iszik, nem bírja hajtani hazafelé a kart, és akkor mindenki azt mondja neki, hogy minek ivott olyan sokat arra az egy kezé-re, aztán mégis hazatolja valaki. No, pont így van ez mással is: senki sem akarja, mégis lesz valahogy, meg: senkisem hiszi, aztán mégis elhiszi mindenki.
Ülünk a Belgában és valami magától lesz.
Csodakocsma ez, én már a rendszerelkapcsolás elõtt is megmondtam, pedig akkor még békepapok voltak. Ez már akkor szentséges terület volt, mikor még nem így hívtak a Belgát, hogy Belga, hanem hogy „ÁFÉSZ, 123-as számú Ital-bolt”, vagyis inkább úgy, hogy egy-kettõ-három, röviden: egy-kettõ. Mondták is mindig a Tehenes Icukának, hamar egy sört, Tehénke, egy-kettõ.
Amúgy lehet, hogy én korlátolt vagyok, de a nálunk lejátszódó isteni csodákat csak részben hiszem el, pedig tényleg vannak itt is olyan hihetetlen dolgok, mint a Bibliában. Például van olyan a Szentírásban, hogy egy lakodalmon elfogyott a bor, és aztán valahogyan lett. Ez bizonyára igaz dolog, és ilyen errefele is van, mert legtöbbször nálunk is elfogy, s azt mondja az örömapa hajnali két óra táj-ban, ezzel a szavakkal, hogy legények, ezek vagyunk mi, elfogyott a bor. De mi-kor a Feriék lefogják a võlegényt, és hátracibálják a bográcsos mögé, a
takarék-szövetkezet burgyingosába a menyasszonyt, azzal az ötlettel, hogy akkor valami mással ütik el az idõt, éppen így szokták mondani, elütik az idõt, akkor csodák csodája mindig lesz bor. És ez szép, hogy úgy van nálunk is, mint a Bibliában, mi egy ilyen általánosan szent helyen lakunk.
Persze azért mi a Ferivel, meg a Tóttal gyakorta kételkedünk.
És mondjuk, lett is már igazunk! Mert például mikor egy csodagyógyító futott be a faluba, és csurig volt az egész kultúrotthon, akkor még jó, hogy legalább mi észnél voltunk! A Tolókerekes Lacikán akarta bemutatni a tudományát a híres néger hályogkovács, és hála Istennek, hogy a Csók Feri, az Üvegszemû Tót meg én nem pisáltunk magunk alá a gyönyörûségtõl, rajtunk kívül ugyanis mindenki azt óbégatta, hogy hallelúja. Egyszer csak azt mondta Lacikának a borzasztóan pösze keserecsoki, hogy „kejj föj és jájj”. Lacika meg fölállt a kerekeskocsiból.
Szerencsére, a Csók Ferinek föltûnt, hogy olyan csálén áll a válla szegénynek, eladdig ugyanis egyedül a válla és a jobb karja volt valamelyest normális, hátha már ottan is gellert kap; mi marad benne szép? A Feri odaszaladt hamar, hogy hátba vágja Lacikát, csak ne valljon már szégyent a népek elõtt, ha már ilyen táltos csikó lett belõle. Másnap azt írta a Népújság, hogy „K. Ferenc számára közelérõl egyértelmûnek tetszett a felfüggesztés.” Ez nagyon kacifántos, igazából az volt, hogy a Feri odaugrott, aztán látta, hogy a Lacika lóg. Damillal cibálják föl a magosba, valójában annyira emelkedik magától, mint a targoncavillán szender-gõ export paradicsom. Volt nagy megrõkönyödés, mikor a svájcikeresztes, intel-ligens bicskájával, ami állítólag halat is tud pucolni, magától, megszabadította.
Mondjuk, hogy ne legyen csalódás, mégis lett igazi bibliai esemény is. Az Üveg-szemû Tót kitalálta, hogy csak meg kéne nézni, tud-e vízen járni a szent szerecsen vitamin, ha már ekkora ésszel van, hogy feldamilozta a plafonra a Tólókerekes Lacikát, és akkor a borzasztó sikoltozás közben kisétáltunk a Tehenes Icuka kocs-mája mögé és hangosan hallelújázva beleirányítottuk Isten sötét küldöttjét a tóba, hogy ottan tessen brillírozni, ha tetszik.
Ilyen tapasztalataink vannak.
Ezek után szerintem egyáltalán nem baj, hogy a halottsirató férfiaknak, mert-hogy minálunk a faluban a kétségbeesés a férfiak dolga, van mobiljuk. Attól, hogy valaki sokat harsog temetéseken, még küldhet sms-t Majkára. Vegyen csak egy föltöltõ kártyát, ha kiszavazó show van, oszt virrasszon, mintha a gecsemáni kertbe volna. Az Üvegszemû Tót szerint azért az fölháborító, hogy a Vak Pisti remegõsre állítja temetés közben a Nokiát, mert különben nem hallja a saját hangjától, ha szól, aztán mikor sms-t kap, az apjával olvastatja föl ott helyben.
Merthogy a Vak Pisti tényleg vak, nem is kéne neki kijelzõ, de olyan ketyerét még a románok se gyártanak, pedig lehetne, mondjuk Dacia mobil, vagy ARO, kijelzõ nélkül... de mindegy, ez nem fontos. Inkább az lényeges, ha Pisti is, meg az apja is elhallgatnak a földelésen, akkor az a baj, hogy nem énekel senki. Csók Feri szerint örülni kell, hogy egyáltalán vállalja valaki a kornyikálást, kritizáljon az, akinek van kedve. Mégis milyen szemtelenség, hogy a telepi Ilike néni át akarja állíttatni a csengõhangot a Pisti mobilján. Mindenkinek magánügye, hogy
az „Aranyesõ a szép kis házra, meg a Koplárovics Bélára” szól-e telefonján, mint ahogy mindenkinek, vagy esetleg valami más.
Különben is, senkinek se nincsen már kedve ottan zokogni, mióta strucctelep lett a halottasházzal szemben. Elsétálgatnak a kopasztott struccok a karámban, kísérik a menetet egészen a kõkeresztig. Jönnek fegyelmezetten, komoran puffan a lábuk a homokban. Fura arcuk van, nem természetes, nem igaz, hogy ilyen madarak már a Paradicsomban is lettek volna. Hol van az a Bibliában, hogy
„…és a temetésen arra sétált két frissen kopasztott strucc”?
No persze, más is zavarja a teljes átlényegülést.
Például, hogy hisz-e az ember az isteni földi közvetítõjének, vagy nem hisz? Én hiszek. A mi papunk még sose bukott le, akkor pedig neki van igaza. Pontosab-ban igaza van. Kérdezik, azt feleli, ott se volt. Temetett éppen, ezt mondja min-dig. Ki köpi be, hogy nem – a halott? Egy férj se tudta még utolérni soha; akkor meg? Kiválóan viszi át egy ugrásra a drótkerítést, sõt állítólag két sor szögesdrót se jelent neki akadályt. Baba néni szerint, aki a testnevelés tanár az általánosban, kár volt veszni hagyni egy ilyen elképesztõ magasugró tehetséget, mint amilyen a mi plébánosunk. Én meg azt mondom, nagyon is jó, hogy az atya ezt a szent hivatást választotta, mert amíg el nem kapják, senki se bizonyíthatja be, hogy úgy zakatol más feleségén, mint egy zárlatos búvárszivattyú. Ráadásul minden kergetés után olyan erélyes bûnbánatot tart a misén, hogy az egész falu magába néz. Olyankor úgy döng a hangja prédikáció közben, hogy vasárnap délelõtt azok is benéznek a Belgába a nagy lelkifurdalás miatt, akik egyébként nem szok-tak. Olyankor én is mélyen megbánok mindent, Icukával kikapcsoltatom a tévét, pedig benne van a kábel, és a Romanticán éppen a nagymise után megy a Carlos Gonzales Santiago az elveszett ikerfiú, aztán mélyen gondolkodunk. Az Ûvegszemû Tót asztalra teszi a pattintott üvegszemét és pucolgatni kezdi. Ho, nézd már, köcsög, mondja jó hangosan, milyen sáros ez a szar már megint, hogy baszná meg az Isten.