Néhány kritikai megjegyzés egy keresztény szocialista elméleti búvárkodásához

S Z O K O D I J Ó Z S EF tanszékvezet ő a d j u n k t u s :

NÉHÁNY KRITIKAI MEGJEGYZÉS

EGY KERESZTÉNY SZOCIALISTA ELMÉLETI BÚVÁRKODÁSÁHOZ A proletariátus töke elleni harcának erősödésével párhuzamo- san fokozódik a reakciós osztályok ideológiai-politikai a k n a m u nk á ja a dolgozó tömegek között. Ez az a knam unk a egyrészt arra irányul, hogy megingassa a kizsákmánj^oltakban a kizsákmányolás megszüntetésének lehetőségébe vetett hitet, másrészt pedig arra, hogy soraikat megbontva, biztosítsa a reakció további uralmát. Ennek érdekében — az egyéb állami eszközök igénybe vétele mellett — hamis állításaikkal a marxizmu s igazságainak, a szocializmusnak lejáratására törekszenek. Politikai agitá- ciójuk és ,.tudományos" propagandájuk a szocialista országok elleni eszmei-politikai h a dj á r at színtere.

A modern burzsoá szociológia alapvető fe ladatának ma éppen azt tekinti, hogy a marxizmus—leninizmus osztályelméletének „tudományos cáfolata" ú t j án először-

„bebizonyítsa", hogy az „ipari társ adalom" (kapitalista társadalom) fejlődésének mai fokán fokozatos, de igen gyors gazdasági kiegyenlítődési folyamat megy végbe a társadalmi rétegek között, ami egyben tökéletes politikai egyensúly, összhang kialakulását is eredményezi; másodszor: „bebizonyítsa", hogy ez a f olyamat az osz- tályok (politikai értelemben vett osztályok) „eltűnését", s az általános felvirágzás korszakának eljöttét jelenti ; harmadszor: „bebizonyítsa", hogy értelmetlen, légből kapott, korcs minden olyan elmélet, amely az emberiség igazi boldogságát csak a mag án tu la jdon megszüntetésével t u d j a elképzelni, ellenkezőleg, éppen a ma gá n- tulajdo n az a gazdasági intézmény, mely im m ár megszabadulva eddigi béklyóitól, elvezeti az emberiséget boldog korszakába. Persze, a burzsoá szociológia nem így.

h a ne m más fo rmá ban „tá lalja" mindezt az emberek elé. A tudománytalan, kiagyalt, elvont elméletek, a statisztikai sablonok birodalmába viszik az érdeklődőt, s úgy a k a r j ák „meggyőzni" a marxizmus—leninizmus által tudományosan bizonyított objektív történelmi tények „hamisságáról".

A marxizmus—leninizmus azzal, hogy feltárta az osztályok létezésé- nek és a kizsákmányolás alapját, egyben megmutatt a az egyenlőtlenség, az elnyomás megszüntetésének ú t j át is. A marxista—leninista társada- lomtudomány bebizonyította, hogy az osztályok létezésének gazdasági alapja van, s ezt az alapot a magánt ul ajdon képezi. Az osztályok meg- szüntetéséhez az út a magántulajdon megszüntetésén keresztül vezet.

A burzsoá szociológusok tagadják, hogy az osztályok létezésének gazda- sági alapja volna. így tagadják a dolgozó tömegek politikai harcának jogosságát is. Általában tagadnak minden olyan mozgalmat, irányzatot, amely a fennálló burzsoá társadalom ellen irányul [1]. Azt a gyönyörű

képet azonban — ami t a burzsoá ideológusok saját társadalmukról f e s - te nek — egy dolog elcsúfítja. Mégpedig az, hogy a „mindenki számára"

megígért burzsoá „ K á n a á n b a n" n e m tűnik el az egyenlőtlenség. K. Davis vagy V. Moore amerikai szociológusok ezt az egyenlőtlenséget „az összes bonyolult t árs adal mak funkcionális szükségszerűségének" ta rtjá k. Ezt J . Herzler azzal tol dj a meg, hogy „a rétegeződés minden társadalom jellemzője [2], Mi azonban ez alatt a „minden társadalom" alatt csak az osztálytársadalmakat értj ük. Miután bebizonyosodott, hogy nemcsak lehetséges, hanem el kerülhetetlenül megvalósul az osztálynélküli társa- dalom, így az ún. „rétegeződés" — más szóval osztálykülönbség — nem örök. Az e különbséget f e n n t a r tó rend é lete re je napról-napra csökken.

A dolgozó tömegek félrevezetésében, ha rcu k fékezésében, egységük megbontásában, a szocializmustól való eltántorításában, a ma g án t ul a j- don védelmében és a kizsákmányolás fe nnta rtá s ában a burzsoázia egyik fő szövetségese és fegyvertársa a klerikális reakció. Az eszközök ugyan különböznek, de a cél azonos. A burzsoázia az ideológiájában kifejezésre j u t t a t o t t „igazságait" a hatalom brutális eszközökkel való gyakorlásával egészíti ki. A klerikális reakció mindezt az ájtatosság mögé bújva, mint az „örök" magá ntul aj don-jog védelmének modern f o r m á j át hitelesíti. Még abban az eset ben is ezt teszi, ha „a tőke hatalmi túltengés ének"

csak gazdasági jelszavával, a „szociális szeretet" magasztos eszméjét han- goztatva, a m a gán tu la j don a la pj án álló. valamiféle „új r e n d " létrehozá- sának szükségességét hirdeti meg.

A magántulajdon fő és utolsó formája a tőkés tulajdon. A dolgozó tömegek kizsákmányolása a tőkés tulajdon alapján megy végbe. A ki- zsákmányolás elleni harc tehát egyben a tőkés tulajdon, azaz, a magán- tulajdon utolsó formája elleni harcot jelenti. Nem nehéz megérteni, hogy az egyház m a gá n t u l a j d on t - m e nt ő akciói és egész eszmei h a dj á ra ta a szo- cializmus ellen, a kizsákmányolás fe nn t ar t ás á ra irányul ó törekvését célozzák. Az egyháznak ez a h arca nem új keletű. Nem új keletűek eszkö- zei és módszerei sem. Éppen ezért a kapitalizmus történetének bármely időszakát véve tesszük is vizsgálat tárgyává ezeket, csaknem teljes ská- l á já ban érintik a klerikális reakció ma használt eszközeit és módszereit is [3].

A nemzetközi osztályharc mai szükségletei azt követelik tőlünk, hogy leleplezzük a dolgozó tömegek előtt a nemzetközi és hazai reakció- nak mindazon mesterkedéseit, amelyek közvetlenül, vagy közvetve a protelár fo r ra d a l m i tömegmozgalom leszerelésére, a kizsákmányolás védelmezésére és a szocialista építés ellen irányulnak.

Az 1956-os magyarországi ellenforradalom jól megalapozott propa- ganda-mankója — gazdasági vonatkozásban — a kispolgári szocializmus volt. A revizionizmus gazdaságpolitikai elképzelései a „magyar jövendő"

egyetlen és lehetséges ú t j át a kistulajdonosi gazdasági életformában fejezték ki [4]. Hogy a revizionizmusnak ez a gazdaságpolitikai tétele az ellenforradalo m győzelme esetén milyen következményekkel járt volna, me gmut a tt a Mindszenty rádióbeszéde, amelyben a papi nagybirtok visz- szaállítását követelte. E t er ül et en a burzsoá restauráció két ú t ja — de

t e st v ér ú t ja — mutatkozott meg. A revizionizmus, kispolgári szocializ- musával, az egyházi reakció pedig — még ugyan kismértékben, de egyre jobban elevenedő — keresztény szocializmusával egyengette a r est au r á- ció ú t j át. Ezért nem is lehet csodálkozni azon, ha Nagy Imre és Mind- szenty közös politikai plat formra került. Egyik és a másik irányzat is a mag ánt ul ajd on elvére építi fel politikai vonalát. Ezen álláspont indo- kolása ugyan különbözik, de a lényegen ez mitsem változtat.

Miután 1956-ban olyan végzetesen kísértett az a kispolgári eszme, mint a totális burzsoá restauráció szálláscsináló ja, s miután gazdasági gyökerei még ma is megvannak, nem árt, ha bírálat tárgyává tesszük annak egyik lényeges oldalát, a „keresztényit".

A keresztény szocializmus gazdasági és ebből logikusan következő politikai p r o g r a m j át ne m kisebb személyiségek dolgozták ki, mint XI I I. Leó és XI. Pius pápa.

Az ő encyklikális tevékenységüknek azután elég sok szócsöve akadt v ala me nnyi burzsoá országban, így ha z á nk ban is. Jelen ta n u lm á ny szerény keretek között egy ilyen „hazai szócső" m unk á lko dá s át teszi kr itikai elemzés tárgyává, néhá ny vonat- kozásban gondolva arr a, hogy ez ma is hasznos lehet az előbb felvetett okok miatt [51.

I.

Az 1929/33. gazdasági világválság időszaka — a proletar iátus gazdasági nyo- mora mellett — a kispolgári tömegek gazdasági tönkr emenetelének időszaka. A vál- ság négy esztendeje jelentős kispolgári rétegekben rombolta szét a kapitalizmussa l szemben táplált eddigi illúziókat. Az illúziók világának összeomlása megszülte a „kapitalizmus válságáról" szóló különböző kispolgári elméleteket, amelyek a középrétegek megmentésének valamiféle „ h a r m a d i k" ú t j át hirdették. Ebben az időben született meg többek között Németh Lászlónak is a „minőség f or r a d a lm á " - r ól szóló hazai elmélete, amely a kispolgári rétegek létbizonytalanságának pesszimista, irracionalista, reakciós kifejeződése v o l t

A „harmadik u tas" teóriát a katholikus egyház keresztény szocializ- musával képviselte. Magyarországon is igen sok írás, t anulmány jelent meg erről az irányzatról; ekkor jelent meg — 1934-ben a Pázmány Péter Irodalmi Társaság kiadásában — Dr. Mikos Ferenc „A Quadragesima anno gazdasági rendje" című könyve is. A szerző azt a célt tűzte maga elé, hogy XI. Pius pápa 1931-ben kibocsátott ,,Quadragesimo an no " kez- detű encyklikáját mél ta tva és annak alapeszméjét felhasználva, a köz- nyilvánosság elé vigye egy „ új gazdasági r en d n ek " a tervét, amely „meg- valósítása" esetén „kiküszöböli" mindazokat a társadalmi bajokat, ame- lyek az emberiséget emésztik [6], Látszólag tehát a szerzőt a legmagasz- tosabb eszme, az emberszeretet fűtötte, amikor elhatározta e könyv meg- írását. Ha azonban az akkori időszak két alapvető vonását figyelembe vesszük és ilyen szemszögből mérlegeljük a könyv modani való ját, azon- nal a legfékevesztettebb politikai szörnyeteg védelmének képe t árul elénk.

A 30-as évek legkiáltóbb ellentmondása a szocializmus (Szovjetunió) és az imperializmus — ezen belül elsősorban a német fasizmus — közötti ellentmondás. A Szovjetunió és az európai országok szocialista és demo- kratikus erői elkeseredett harcban álltak ezzel az emberi nemet meg-

gyalázó rémmel. Ekkor a nemzetközi osztályharc porondján első helyen szerepelt a fasizmus és a há ború elleni harc kérdése, s minden h u m á n u- san gondolkodó ember felzárkózott a fasizmus ellen harcoló szocialista és demokratikus erők mellé. Függetlenül attól, hogy híve volt-e a szo- cializmusnak vagy sem. Emellett a proletariátus egyben tovább vívta a nemzetközi tőke, a kizsákmányolás elleni harcot is.

Ilyen viszonyok közepette született meg a jelzett könyv, amely a magá ntul aj don védelmének ürügyén, a kommunizmus elleni harcot tűzte zászlajára. A szerző, mint a Vatikán hűséges szolgája nem tehetett mást. nem tudot t más tenni. Hiszen nem mások, mint a pápák határoz- ták meg tennivalóját. Már XIII. Leó az 1391-ben kiadott ,,Rerum Nova- r u m " kezdetű encykli ká jában kinyilatkoztatta: az egyház szociális taní- tásának alapvető feladata, hogy „sikerrel megvédje a társadalmi r e n d - szert, a társadalom békéjét, stabilitását a forradalmi erők támadásával szemben" [7]. Nem az emberiség boldogságának biztosítása tehát az egy- ház alapvető feladata. Ez a kérdés alárendelt szerepet játszik ,,a t ársa- dalmi rendszer" védelméért folyó harcban.

Milyen társadalmi rendszer sikeres védelméről ír XIII. Leó? Isme- retes, hogy az encvklika megszületésének időszaka egybeesik a klasszi- kus kapitalizmus imperializmusba való átmenetének, továbbá a nemzet- közi szociáldemokrata pártok megalakulásának időszakával. A proletár- tömegek harci szervezésének akkori folyamata a reakciót is a megfelelő ellenlépések megtételére késztette. Ilyen körülmények között a pápa fel- hívása a legvilágosabban leleplezi az egyházi reakciót. A pápa felhívása a kapitalista társadalmi rendszer védelmére szól. S abban az időszakban, amikor a tömegek nyomora egyre fokozódik, s a nemzetközi osztályharc- ban bekövetkezett „szélcsend" csak előjátéka volt az 1905-ös forradalmi vihar kitörésének, XIII. Leó az egyház egyik leglényegesebb fel adat ának a kizsákmányolt tömegek demoralizálását tekinti. Mint a fenti encykli- kában írj a: „Az a legfontosabb . . . hogy a népet megtartsuk az engedel- mességben" [8].

S a Vatikánnak ez a vonala nem változott a későbbi évtizedekben sem, sőt még i nká bb eldurvul t ["9]. XI. Pius pápa a „Quadragesimo an n o "

kezdetű encyklikájában sem szerénykedik, amikor a kommunizmus elleni harcról beszél. Agresszív, népellenes jellemére különösen rávilágít a „Divini Redemptoris" kezdetű eneyklikája, amelyben a következőket mo n d ja : „Korunk legsürgősebb feladata, hogy energikusan alkalmazzuk a megfelelő h at é kony eszközöket a készülő forradalom útjának lezárása céljából" [10]. Akkor, amikor a haladó erők minden energiájukat a fasiz- mus és a készülő új világhábor ú elleni harcra összpontosították, a Vati- kán „legsürgősebb f elad ata " a forradalom erői elleni harc volt. Ug yan- ebben az encyklikában írta XI. Pius még a következőket a katolikus sajtó feladatait meghat ározva: „A sajtónak mindenek előtt arra lehet és kell törekednie, hogy változatos, vonzó fo rmában egyre jobban elősegítse a szociális tanítás megismerését. Késztesse arra az embereket, hogy óva- kodjana k a ravaszságtól és a cselfogásoktól, amelyekkel a kommunisták a maguk oldalára akarják vonni a hívőket" [11]. Ügy gondoljuk, hogy ez önmagáért beszél, s a Vatikán haladásellenességének, nviltan reakciós

voltának cáfolhatatlan leleplező do k ume n t u mát t árja a kizsákmányolt

tömegek elé. * *

Amint a fentiekből kitűnik, az egyházi reakció központja — a Vatikán

— saját szolgái körében a legvilágosabban megfogalmazza azokat a teen- dőket, amelyek múlha tat la nul szükségesek az „evilági küldetésének"

maradéktalan ellátásában. Abban a pillanatban azonban, amikor az egy- házi reakció a színre lép, már az emberszeretet legnagyobb mintaképét testesíti meg, s lépre csal mindenkit, aki nem tudja, vagy pillanatnyilag nem ak ar j a még megérteni a történelem-megszabta utat. Ebből a szem- pontból is nagyon tanulságos dr. Mikos Ferenc jelzett könyve. Tanulsá- gos továbbá abból a szempontból is, hogy bár respektálja a kizsákmá- nyolt tömegek tőke elleni harcát, de a szubjektív szociológia és az egy- házi dogma kevert módszereinek alkalmazásával olyan megoldást java - sol a társadalmi bajok orvoslására, amely egyrészt a dolgozó tömegek tőke elleni harcának leszerelésére és így az osztályharc tompítására, az osztálybéke megteremtésére, másrészt ugyancsak a dolgozó tömegeknek a szocializmustól, a Szovjetuniótól való eltántorítására és vele való szembeállítására irányul.

Hogyan végzi el a könyv ezt a feladatát? [12]. A szerző a kapitaliz- mus meghatározásával kezdi mu nk áj á t. Mi a kapitalizmus? — teszi fel a kérdést. Mielőtt erre választ adna, az elemzést és a meghatározást „irá- nyító elvként" két megjegyzést bocsát előre. Véleménye szerint, mielőtt a kapitalizmust definiálnánk, tudomásul kell vennünk, hogy a) nem tar - tozik a kapitalizmus fogalmába az, ami „a kapitalizmust megelőző gaz- dasági rendben is már ismert jelenség volt"; b) továbbá nem tartozik a kapitalizmus fogalmába az olyan jelenség sem, amely „előreláthatólag a kapitalizmus után következő gazdasági rendszerekbe is átmenti ma- gát" [13]. Emellett erőteljes figyelmeztetést ad azok számára, akik eset- leg szintén a kapitalizmus meghatározásán törik a fejüket, nehogy annak a „tudományos szempontból megokolatlan" feltételezésnek a hatása alá kerüljenek, amely szerint „a mai gazdasági rendszer u t án csak a bolse- vizmus, vagy legjobb esetben a szocializmus következhetik" [14], Mert

— mint mo n d j a — „minden olyan meghatározás, amely a magántulajdon és az egyéni termelés alapulvételével a kapitalizmust csak a szocializ- mussal és a bolsevizmussal állítja szembe, ezen a feltevésen épül fel, az nem más, mint megalkuvó beletörődés abba, hogy a magántulajdon intézménye a kapitalizmussal elvégezte történelmi feladatát" [15].

Ugyanekkor, amikor óvva int a feltevéstől és a feltételezéstől, ő teljes szabadsággal alkalmazza ezt a formulát. Miután kategorikusan kijelenti, hogy a magántul ajdon „a történelmi idők kezdete óta kíséri az embert", hozzáteszi: ezért fennáll a „valószínűsége" annak, hogy „a kapitalizmus ut án" is közvetve vagy közvetlenül, de nélkülözhetetlenül érvényesülni fog „a társadalomépítő erőnek" az a forrása, amely a magántulajdon intézményét jelenti [16]. Miután ilyen határozott f ormában felvetette a kérdést a magá ntula jdon ősiségének védője jogán, így f olytatj a f ejte - getését: „Aki a szocializmussal akarj a szembeállítani a magá nt ul ajdon intézményét, az ne kapitalizmusról beszéljen, hanem beszéljen a magán-

tulajdon intézményén alapuló gazdasági rendszerekről, amelyeknek egy-ike a kapitalizmus. Aki az egyéni termelés és a szocializmus viszo- nyát vizsgálja, az beszéljen az egyéni (individuális) termelés alapján álló gazdasági rendszerekről, amelynek egyike a kapitalizmus" pl 7].

Ezek u t án az előzetes eszmei fejtegetések és kikötések után levonja a végkövetkeztetést, miszerint a kapitalizmus a mag ánt ulajdon elve alapján álló gazdasági rendszerek egyike, az a gazdasági rendszer, amely - ben „a tőke jogán a termelésben és jövedelem elosztásban résztvevők, a többi termelési tényezők jogán résztvevők felett olyan gazdasági fölényben vannak, amely lehetővé teszi velük szemben a saját ellentétes érdekeik és akaratuk feltétlen érvényesítését. Röviden: a tőke feltétlen gazdasági hatalmi fölényén alapuló gazdasági rendszer" [18].

(Mielőtt Mikosnak a f e n t i e s zme f ut tat ás á ra kitérnénk, m e n j ü nk egy lépéssel tovább. Most elégedjünk me g csupán azzal a megjegyzéssel, hogy a kapitaliz mus meghatározásának ez a m ó d ja — ilyen meghatár ozása — tökéletesen nélkülözi a tárgyilagosságot, amel y n é lk ül megbízható és elfogadható elemzést és bizonyítást adni egyetlen társadalmi-gazdasági jelenségről nem lehet. A szubjektívizmusnak, az elfogultságnak, egy eleve adot t eszme (helyesebben: dogma) igazsága feltétlen bizonyításának, az objektív társ adalmi tör vények semmibe vevésének egyik leg- kirívóbb p é l d á ja áll előttünk. Nem a tudom ányos vizsgálódás eredményeinek össze- gezéseként született meg ez a definíció — h a így született volna meg, a kkor még ebben az esetben is e r ény eké nt könyvelhetnők azt el, amiko r ha m i s meg határ ozás ra jutot t —, h a n e m a társadalmi-gazdasági valóság meghamisítás ának szándéka vezette a szerzőt tevékenységében.)

Mikos a gazdasági élet funkcionálását négy fő „termelési t é ny e ző re"

alapozza. Ezek a következők: a) természeti és anyagi t. tényezők;

b) mun ka ; c) tőke; d) állam. A négy fő „termelési tényező" összhatása, a „gazdasági r en db en " elfoglalt helyük, aktív vagy passzív, dinamikus vagy lassú, tompa funkcionálásuk, valamely „termelési tény ezőnek"

a többivel szemben meglevő helyzeti előnye határozza meg Mikos szerint azt, hogy milyen „gazdasági rendszer"-rel van dolgunk. Ezek a „ t erme- lési té nyezők" (vagy ezek közül egy is) soha nem szűntek meg, soha nem szűnhetnek meg létezni. Életük és sorsuk egyenlő az emberiség éle- tével és sorsával. Egyik „termelési tényező" nem semmisítheti meg a másikat, csak ural kodhat, vagy alárendelt lehet — az ember által.

A „gazdasági rendszer a termelési tényezők együttműködésének módja . . ." [19]. „Addig, amíg a gazdasági életben a tőke hatalmi fölé- nyen alapuló akarata érvényesül, a gazdasági rend kapitalisztikus.

Mihelyt a tőke kezéből a hatalmi fölény kicsúszik, a kapitalizmus meg- szűnt" [20],

A négy fő, alapvető „termelési tényező" mellett vannak az ún.

„jelenségek" (mint például a különböző gazdasági vonatkozású intézmé- nyek, különösen a t u l a j d o n formái, a termeléssel kapcsolatos emberi funkciók, a forgalom, a jövedelemeloszlás stb. jelenségei). S mint mon dj a „tényleg csak ezek a jelenségek léteznek", amelyek — mivel összefüggnek egymással — „úgy t ű n n ek fel, mintha egységes rendszert al kot nának" [21]. Pedig — szerinte — nem ez a valóságos helyzet. Ezek között a „jelenségek" között bizonyos törvényszerűségek fejlődnek ki — de csupán az együttműködésből következően és ne m fordítva (!) — „de

ezek a törvényszerűségek nem hatnak a természeti törvény erejével"' [22].

A ,tÖrvényszerűség'-et mindig idézőjelbe téve —, hogy ezzel is demonst- ráljon a törvények objektív jellege ellen — az emberi „irányító aka- rat"- ot teszi meg a „gazdasági rendszer" funkcionálásának központjává, alkotó, meghatározó, mi ndenható erejévé.

Ügy gondoljuk, hogy a könyv bevezető ismertetéseként elég ez a néhány, de sokat eláruló gondolat ahhoz, hogy megtegyük azokat az észrevételeket, amelyek ide kívánkoznak.

A társadalmak története azt mu t at ja , hogy a termelőerők fejlődése

— amely jellegére nézve abszolút — nem hag yj a érintetlenül azokat a viszonyokat, amelyek között az emberek a történelem egy-egy meg- határozott szakaszában élnek. Ezek a viszonyok — társadalmi viszonyok

— mint a termelőerők (kölcsönhatásban levő) függvényei a termelőerők színvonalához idomulnak. A termelési viszonyok azonban fejlődésükben, a fejlődés gyorsaságában elmaradnak a termelőerők fejlődési ütemétől.

Ez az elmaradás lényegében azért következik be, m e r t a termelési viszo- nyok kifejezői az osztályok, s az osztályok mozgási folyamat a -— amely az osztályok egymás elleni harca alapján megy végbe — a konzervatív, reakciós osztályok ellenállásának (amit hat al muk reálisabbá tesz) követ- keztében egyre inkább a mi ni mum felé közeledik. S miután a fejlődés

— objektív, törvényszer ű jellegéből kifolyólag — nem áll meg — (eset- leges átmeneti megtorpanás ellenére sem), s így az osztályok mozgása nem csökkenhet a minimumra, a forradalmi átalakulás szükségszerűen bekövetkezik. A régi termelési viszonyokat új termelési viszonyok vált- ják fel. Ez a for radalmi átalakulás nem feltétlenül egy csapásra semmi- síti meg a régi termelési viszonyokat, de ebben az esetben is alapjaiban rendíti meg azokat. Uralkodó jellegüket, meghatározó, általános szere- püket elveszítve, a teljes megsemmisülésük elkerülhet etlenn é válik.

Ilyen értelemben ez az ún. „idomulás" a mennyiség minőségbe való átcsapásának folyamat át jelenti, n e m pedig egyszerű és létében meg nem semmisülő hely- és szerepcserét. Ezzel kapcsolatban m o n d j a Marx a következőket: „A társadalom anyagi termelőerői, fejlődésük bizonyos fokán, ellentmondásba jut na k a meglevő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között eddig fejlődtek. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formái- ból azok béklyóivá változnak át. Ekkor a társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alap megváltozásával lassabban, vagy gyor- sabban forradalmi átalakuláson megy át az egész óriási f el ép í t mén y" [231.

A Mikos Ferenc könyvéből idézett gondolatok világosan mu t a t j ák, hogy alapeszméje megközelíthetetlenül messze esik a tudományos reali- tástól. A társadalmi-gazdasági élet egyetlen egy momen t umát sem képes tudományos nézőpontról elemezni. A régi közgazdászok és társadalom- tudósok ne m sokat törődtek azzal, hogy meghatározzák a társadalmi- gazdasági alakulat fogalmát, számukra ez teljesen feleslegesnek tűnt. Ök „általában társadalomról" beszéltek, s az volt egész munkálkodásuk sarkpontja, hogy kisüssék: „mi a társadalom általában, mi a társadalom célia és lényege . . ." S arra a megállapodásra jutottak, hogy „a társada- lom célja — valamennyi tagjának boldogulása . . ." [24]. Mikos -— bár lát-

szólag nem ezt a módszert és irányt követi —, de gyakorlatban rokon- úton halad. Őnála a szubjektivizmust nem egyszerűen reakciós társada- lom-szemléletmódja diktálja, h ane m a vallási dogmák, a pápai encykli- kák azok, amelyekből szubjektívizmusa fakad, s következésképpen, ame- lyek a legféktelenebb reakció kiszolgálójává teszik. A második „én"-je, a Vatikán, diktatórikusán trónol felette, s azt gondolván, hogy az egyén és az őt uraló hatalom közötti belső ellentmondás az eklekticizmusban feloldható, ezért így próbálja elvégezni kitűzött feladatát. Ő nem beszél

„általában társadalomról", könyvében még csak véletlenül sem használja ezt a kifejezést, illetve fogalmat. Nem beszél „társadalomról" sem. Szó- t árában csak „gazdasági rendszer"-rel és „gazdasági rendszerek"-kel találkozunk. Ugyanakko r vitán felül álló, hogy nem hasonulva meg a „keresztényi" eszmével — nem ismeri el, tag ad j a a konkrét társadalmi alakulatokat. Ezt bizonyítja a „gazdasági r endszer" — elmélete. A négy fő „termelési tényezővel" való sakkozás számára nem más, csak eszköz annak bizonyítására, hogy az emberiség története nem az egymást fel- váltó társadalmi-gazdasági alakulatok medrében, rendszerében játszódik le, hanem a társadalomban; a négy fő ,,termelési tényező" szerepcseréje, de állandó megléte, a jellegében módosuló, de lényegében nem változó ,,gazdasági rendszerek" alapján.

A konkrét társadalmi-gazdasági alakulat létezésének tagadása - minden őszinte, jóindulatú, szubjektív szándékot figyelembe véve is - - objektíve szembehelyezkedést jelent a haladó társadalmi erőkkel. S nem más ez, mint gyakorlatilag a reakció szolgálatába való szegődés. A Mikos által említett és vallott négy fő „termelési tényező" állandósítása, s az a szintézis (gazdasági szintézis), ami nála m a j d eredményként mu tat - kozni fog, az a módszer, amelynek alapján ehhez eljut, még csak az

„utópia" fogalomkörébe sem vonható. Őt gazdasági definícióinak, követ- keztetéseinek megalkotásában olyan általános erkölcsi elvek vezetik, amelyek létezése, ere dmé nyes érvényesülése n e m csupán kétségbe von- ható, hanem t udomá nyos bizonyítékok alapján tagadható.

Az utópikus szocialisták „ál ma" koruk társadalmi viszonyaiból, az elnyomott, nyomorgó tömegek helyzetéből, a helyzet feltétlen megvál- tozásának szükségéből fakadt. S ha mást nem is tudtak megtenni, csak azt, hogy „megmutatt ák, menn yir e el vannak nyomva a tömegek a f en n - álló rendszerben, ha meg mu t at t ák az olyan rend előnyeit, amelyben mindenki azt kapná, amiért ő maga megdolgozott" [25], ha csupán ezt t et t ék is, pozitív történelmi tettet hajtotta k végre. Felébresztették az elnyomottakban annak tudatát, hogy az adott viszonyok között nem lehet élni, s az emberi boldogság elérésének ú t ja még nem ért véget.

Mikos azzal, hogy az emberiség ideális céljainak megvalósításáról olyan nagy lendülettel beszél, éppen az ellenkező célt szolgálja. A kizsák- mányolt tömegek felgyülemlett forradalmi energiáját azzal akarja lecsa- polni, hogy az égető társadalmi-gazdasági bajok megoldását erkölcsi síkra igyekszik átcsúsztatni. De mielőtt még ezt megtenné, egy csomó olyan elméleti cselfogással él, amit vagy a legnyersebb formában eluta- sítanak azok, akiket áldozatul kiszemelt, vagy elhiszik és ezzel legyen- gítik a forradalmi harc osztálybázisait.

Mikos az „eszmét" az „örök változatlan" erkölcsöt teszi meg az emberi élet forrásává, kiinduló pontjává. Az emberiség története során ez az „eszme", ez az „örök, változatlan" erkölcs vakító fényben világítja meg az emberiség boldog jövőbe vezető út j át. Azonban az emberek ne m- csak eszméből és erkölcsi normákból élnek, hanem fizikai létük alapja a gazdaság. A fizikai létért való küzdelem koronkint, sőt rendszeresen (lásd a „gazdasági rendszerek" változását), az emberek egyes csoportjait letéríti az ideális eszmei és erkölcsi alapállásról, eldurvulási folyamat lép fel (azaz, a „termelési tényezők", s ezen az alapon az osztályok nor- mális egyensúlya felbomlik), s így az emberiség „bajai" hol nagyobb, hol kisebb mértékben emésztik a jót, a hasznosat, az ideálisát. E bajok megszüntetésének egyetlen módja csak az lehet, hogy felébresszük az emberekben (és úr rá tegyük bennük) az igazság, a szeretet, a jámborság, a jótékonyság stb. nagyszerű érzését, s az ennek alapján való tudatos cselekvésre késztessünk mindenkit, gazdagot és szegényt, elnyomót és elnyomottat egyaránt.

Mikosnak ez a szubjektívizmusa, idealizmusa, szükségszerűen a tör- ténelmileg meghatározott konkrét társadalmi-gazdasági alakulatok taga- dásához vezet. Az általános, minden idők egyetlen, igaz, meg nem szűnő és meg nem szüntethető eszméje (isten), erkölcse (vallás-erkölcs) adja az élet keretei t és tartalmát, amelynek alapján az egységes emberi aka- rat irányítja és határozza meg a jövő út j á t. Azzal a szerző nejn sokat törődik, hogy ezen elképzelése gyökerében ellentmond a történelmi való- ságnak.

Az emberek élete elsősorban anyagi jellegű. Az ember anyagi életét és ez élet feltételeinek egyre jobb biztosítását nem az „eleve adott"

eszme, erkölcs határozza meg. Az évszázadok múlása, sőt évtizedek, évek lepergése folyamán az anyagi élet biztosításához szükséges eszközök, javak termelési módja, annak tökéletesedése nem az eszme, az erkölcs elsődleges, irányító, meghatározó szerepéről győz meg bennünket, hanem éppen fordítva. Az egyszer s mindenkorra adott eszme és erkölcs léte- zése. logikusan az emberiség anyagi élete biztosításához szükséges javak előállításának egyszer s mindenkorr a adott, nem változó színvonalát kel- lene, hogy eredményezze. Ha viszont ez nem így áll és az emberiség az eszmei és erkölcsi tökéletesedés állandó folyamatában él, akkor pedig minek köszönhető ez a „tökéletesedési" folyamat? Ez a probléma egyik oldala.

Az emberek életfelfogása, eszmei, erkölcsi beállítottsága különböző.

Ez a különbség még a sötét középkorban is fennáll, ahol a vallás trónol az emberek felett. Mi okozza az emberek eszmei, erkölcsi egységének hiányát? A vallás-erkölcs szónokai a múl tban is sokat hangoztatták, hogy az emberiség erkölcsi elfajulása, a fösvénység, a kapzsiság stb. az élet megrontója. De mi eredményezi ezt az ún. „elfajulást"? Erre azt vála- szolják, hogy az „erkölcsi érzék" elveszítése az oka minden bajnak. De mi az oka az „erkölcsi érzék" elveszítésének? íme, ez az a bűvös kör, amelyben a hamis, tudománytalan elméletek keringenek és amibe tuda- tosan bele a ka r j ák vonni a józan emberi észt, hogy elszédítsék, elkábít- j ák és érdektelenn é tegyék az anyagi élettel szemben. Nem az általános

erkölcsi- és életfelfogás hozza létre az egyes emberekre , embercsopor- tokra jellemző és így különböző anyagi életviszonyokat, hanem fordítva. A tőkés nem azért tőkés, s a proletár n e m azért proletár, mert eszmei és erkölcsi felfogása azzá te tt e , hanem ellenkezőleg: anyagi és társadalmi helyzetének ez a kialakulása — mi n t folyamat — hozta létre sajátos szemléletmódját, burzsoá, illetve proletár osztályszemléletét.

Az ún. „erkölcsi e l f a j u l á s" tehát n e m önmagából táplálkozik, ha n e m az anyagi életből. „Az anya gi élet termelési módja határozza meg a t á r- sadalmi, politikai és szellemi élet-folyamatot általában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, h a ne m ellenkezőleg, társadalmi létük az, amely t udat uka t meghatározza" [27].

A keresztény szocialista Mikos ilyen társadalmi-történelmi he l yz et - ben, amikor helyzetüknél és érdeküknél fogva kibékélhetetlen osztályok állnak egymással szemben, először: tagadja a konkrét társadalmi alaku- lat-létezését; másodszor az emberiség eszmei és erkölcsi egyensúlyának helyrebillentésével" akarja megoldani a társadalmi bajokat. A „gazda- sági rendszer"-elméletével olyan fedezékbe vonul, amely — úgy gon- dolja — megoldhatóvá teszi a feudális és kapitalista hatalmak azon vágyát, hogy a kizsákmányoltak harca a ma gán tul a jdo nt nem b á n t ó erkölcsi síkra csússzon át.

A marxizmus—leninizmus tudományosan bebizonyította, hogy a t á r- sadalmi bajok megoldásának kulcsát ne m a politikai, jogi, de egyáltalán nem az erkölcsi f orm ák vizsgálata és általános erkölcsi normák kinyilat- koztatása adj a kezünkbe. Az emberek sajátos gazdasági és osztályhely- zetük különbözősége a l a p j án nem képesek arra, hogy egyöntetűen, e g y- séges vélemény alapján, egységes alapelvtől áthatva próbálják ba j ai ka t orvosolni. A társadalmi viszonyok összességét, azok okát, következmé- nyeit, megváltoztatásuk mó d j át n e m képesek egyöntetűen elképzelni, s még kevésbé képesek az akarat egységesítésére. Egyik osztály sem ellensége önmagának. Első fokon tuda tl an ul nem ellensége önmagának, másodfokon pedig, m iko r tudatosodik benne társadalmi-gazdasági és osztályhelyzetének mivolta, tudatosan képviseli és védi önmagát más osztályokkal szemben. S ez az ún. „önszeretet" az anyagi helyzetből fakad, amely a tört énelemben m i n de n osztályra sajátosan jellemző módon játszódik le. A burzsoá osztály „önszeretete" létének, ha tal mának fenntartás ában, a dolgozó tömegek elnyomásában jut kifejezésre. A pr o - letariátusnál pedig ez ú gy nyilvánul meg, hogy saj át proletár-osztály- helyzetének megszüntetésére törekszik, hogy uralkodó osztállyá tegye önmagát, s ezek u t án az osztályok létezésének gazdasági bázisát fokoza- tosan felszámolva, megszüntessen minden osztályt, így önmagát is.

A burzsoázia harca önző, a proletariátusé önzetlen. Amíg a burzsoázia harca az objektív tö rt én el mi folyamat elleni harcot jelenti, addig a pro- letariátus harca ennek a fol yamat na k — tudományos elmélete megs zü- letésével — tudatos kifejeződése. Akkor, amikor Mikos közre a dj a az

„osztályok feletti, p á r t a t l a n" elméletét, az objektív történelmi fol yamat tagadása alapján ne m h aj la ndó figyelembe venn i azt a megváltoztatha- tatlan tényt, hogy az osztályok céljait és feladatai t ne m lehet szinteti- zálni. „Az osztályok . . . feladataika t az egymással vívott harcban, egy-

más rovására oldják meg, s ezért az elmélet nem egyszerűen az osztály- feladatok megoldásának, ha nem egyúttal az osztályharcnak is esz- köze" [28].

Szubjektív, idealista elméleti alapállásról a társadalmi bajo k konk- rét gyökereit feltárni nem lehet, s így nem lehet megszüntetni azt az ellentmondást sem, amely fennáll a hirdetett elmélet és a történelmi valóság között. Ezt az ellentmondást a marxizmus—leninizmus szüntette meg azzal, hogy „az elemzést elmélyítette egészen az ember társadalmi eszméinek eredetéig", s feltárta az emberi társadalom életét alapvetően meghatározó azon viszonyokat (termelési viszonyokat), amely viszonyok ismétlődésükkel, szabályszerűségükkel, egy adott történelmi korszakban való törvényszerű érvényesülésükkel azt mu ta t t ák meg, hogy az embe- riség története egymástól minőségében különböző társadalmi alakulatok alapján megy végbe [29]. Ezzel a megállapítással, a társadalmi alakulat történelmi létezésének tudományos bizonyításával megdől Mikosnak azon nézete, amely a négy fő „termelési tényező" mérleghelyezetének változása szerint az „egységes", céljában nem módosuló, „általában vet t"

emberi társadalom létét vallja. Nem véve tudomást a társadalmi alaku - latról, az egységes és megbonthatatlan osztálytársadalmon belüli f u n k - ciócserékben l á t ja a „bajok" orvoslásának gyökerét.

A termelési viszonyok, mint a társadalom életét alapvetően meg- határozó objektív tényezők feltárása egyben tudományosan bizonyítottá tette azt, hogy a kapitalizmusban a kizsákmányolás szükségszerű és ezt csak úgy lehet megszüntetni, ha magát a kapitalizmust, azaz a tőkés ter- melési módot semmisítjük meg. A kapitalizmus megsemmisítése — mint ahogy Marx a Tőkében és más utt ki mut at ta —, nem a proletariátus tényeket figyelembe nem vevő, szubjektív szándékának érvényesítése. A proletariátus a kapitalizmus elleni harcban csupán azoknak az objek- tív társadalmi törvényszerűségekből folyó feladatoknak megvalósítója, amelyek végrehajtása a tőkés társadalom teljes pusztulásával jár. A pro- letariátus szubjektív óhaja és az objektív történelmi cselekvési folyamat így egybe esik.

Amint láttuk, Mikosnak a négy fő „termelési tényezőről" vallott felfogása történelmi valóság meghamisítását eredményezi. Azonban szükséges még megjegyezni, hogy nem egyszerűen és nemcsak ott követ el hamisítást, hogy a társadalmi gazdasági életet a négy fő „termelési tényező" kombinációi alapján magyarázza. Hamisítása azzal tetőződik be, hogy először: tagadja e tényezők egymás feltételezettsége alapján való kölcsönhatását; másodszor: t agadj a a társadalmi-gazdasági élet tör- vényszerűségeinek objektív jellegét; harmadszor: ki nem mondva is hazug politikai konzekvenciákat von le a szocializmusról. A marxizmus— leninizmusnak a társadalmi-gazdasági alakulatról vallott tudományos felfogása alapján el kell ve t nünk a „gazdasági rendszer"-eknek azt az elméletét, amit Mikos hirdet. A teljesség kedvéért azonban mégis ki kell térni néhány olyan gondolatára, amely alapfelfogásából következik.

A szerző mechanikusan elválasztja egymástól —- mint egy-egy „termelési tényezőt" — a tőkét és a munkát, s ugyanakko r úgy veti f el e két

„tényező" egymáshoz való viszonyát, mint egymás nélkül ne m létezhető

és mégis egymástól n e m függő gazdasági momentumot . Mikos a tőkét és a m u n k át az emberiség boldogulása szempontjából azonos értékű és egyidőben megszületett ,,tényező"-ként kezeli. Ami a munka és a tőke létezésének „korát" illeti, Marx és Engels politikai gazdaságtani k u t a t á- saik kezdeti stádiumában már világosan látták a kettő azonosításának, vagy egyidejűségének tar that at lans ágát [30]. M arx világosan ki fej te tte a tőkeképződés fol yam at át, amikor azt mondta: ,, . . . a tőke ősnemzése egyszerűen úgy történik, hogy a pénzvagyonként létező értéket a régi termelési mód bomlásának történeti folyamata képessé" teszi arra, hogy egyrészt a munka obj e kt ív feltételeit megvásárolja, másrészt magát az eleven m u n k át a szabaddá lett munkásoktól pénzért cserébe megkapja . Mindezek a mozzanatok megvannak; szétválásuk maga történeti folya- mat, bomlási folyamat, és ez a folyamat az, amely a pénzt képessé teszi arra, hogy tőkévé változzék" [31]. A tőke kialakulása tehát egy t örté- nelmi folyamat; a tőke hatalmas pénzvagyon felhalmozódása, a mu nká s- nak m u n k á ja objektív feltételeitől való elválasztása és bérmunkássá tétele ú t j án jön létre. A tőke születésének e folyamat ában hatalmába keríti a munkát, u r a l m a alá h a j t j a a munkást, s a gazdasági és társadalmi élet mindenható tényezőjév é válik.

Mikos ugyanilyen egyidejűséget tételez fel és ugyanazt a mechani- kut szétválasztást végzi el a másik két „termelési tényező"-nél a „ter- mészeti feltételek"-nél és az „államnál" is. Természetesen ő az államnak csak a „gazdasági" f un k c i ój át ismeri el. S ezen belül az államot úgy tün- teti fel, mint „önálló" „termelési tényezőt", amely „független", s céljai- nak megvalósításában semmitől n e m befolyásolt és csak önérdekében funkcionál. Ilyen ért el emben tulajdonképpen min d a négy „fő" t erm e- lési tényez ő az önmaga működésében szerepet játszó emberek elhatárolt, önző tevékenységét f e j ez i ki. Csupán arra kell tekintette l lenni, hogy az önzés ne menjen a többi termelési tényező körébe tartozó emberek rová- sára. í gy ju t el Mikos egy újabb összefüggésben a r r a az álláspontra, hogy a társadalomban az e mbe rek „irányító a ka ra t a" érvényesül, s a fellel- hető törvényszerűségek „nem h a t na k a természeti törvény erejével".

Ezzel szemben a marxizmus a konkrét társadalmi alakulatok fejlő- désének feltárásával, a társadalmi viszonyoknak a termelési viszonyokra, s a termelési viszonyoknak a termelőerők fejlettségi fokára való vissza- vezetése ú t j án bebizonyította, hogy a társadalmi életben objektív tör- vényszerűség uralkodik, s hogy a társadalom életét csak akkor vagyunk képesek megérteni, ha azt „olyannak fogjuk fel, mint valami természet- történeti folyamatot" [32]. Mikos úgy gondolja, hogy az emberek társa- dalmi eszméinek és céljainak kiinduló pontként való megtételével már el is végezte fe l a d at á n ak egyik részét. Most csak az lehet hátra, hogy a „rossz" eszmékből és célokból kiábrándítsa az embereket, tudomásul vetesse velük a ,,jó"-kat és minden simán megoldódik.

Ezekután világossá válik, mit akar elérni, amikor óva int attól, nehogy a kapitalizmus lényegéhez tartozónak f ogj uk fel, ami már a kapi- talizmust megelőzően megvolt, vagy az azt követő „gazdasági rendsze- rek" tartozéka lesz. Az egyik ilyen tartozék (vagy ahogy ő nevezi: jelen- ség) a magá ntul aj don. S miután a magánt ula jdon az általa ismertetet t

valamennyi létezett és létezhető „gazdasági rends zer " alapja, s miután a funkcionáló „termelési tényezők" csak ezen az alapon létezhetnek, minden az e tul a jdo nforma elleni fellépés merénylet, lázadás az emberi- ség ellen. Ha tehát a kapitalista „gazdasági rendszer", illetve „a tőke hatalmi túltengése" az emberiségre nézve nem előnyös, e „hatalmi t úl- tengést" nem úgy kell megszüntetni, hogy a tőkét szünt etj ük meg —, hiszen az nélkülözhetetlen „termelési tényező" —, hanem szerepcserét kell végrehajtani, s a mu nkát kell megtenni „hatalmi tényezővé". (Meg- jegyezzük, hogy Mikos a hatalmi helyzeten csak a gazdasági élet irányí- tását, a termelés és a jövedelemelosztás mértékének megszabását érti) Ahhoz, hogy ez a szerepcsere bekövetkezzék, az emberiség erkölcsi meg- újhodása szükséges.

így h a j t j a végre — nem közvetlen politikai agitáció ú t j án — Mikos azt a feladatot, amit a reakciós Vatikán vállalt, mint ugyancsak súlyosan érintett fél, a magántulajdon, a kizsákmányoló társadalmi rendszer védelmében. Az egyháznak — mint az egyik legnagyobb gazdasági és szellemi hatalomna k — közvetlenül is érdeke a kizsákmányolás f e n n- tartása. Ezért minden t megtesz — mivel a kizsákmányolás forrása a magántulajdon —, hogy az elnyomott tömegeket eltántorítsa első fokon a tőke elleni forradalmi harctól és így a magántul ajdon megszüntetésé- nek gondolatától. Nem az erkölcsi megújulásba vetet t hit az, ami az egy- házi reakciót ennek prédikálására készteti, h an em azért hangoztatj a az erkölcsi újjászületés szükségességét, hogy ezzel elterelje a kizsákmá- nyoltak figyelmét tényleges helyzetükről, s e helyzet közvetlen okáról, a kizsákmányolásról.

Ezekután már nem feltűnő az sem, hogy Mikos egy szót sem e j t a „tőke hatalmi túltengésének" politikai eszközeiről, nem beszélve arról, hogy az államnak semmiféle politikai szerepet nem tulajdonít. Ö kizá- rólag csak gazdasági vonatkozásokról beszél, mi nt egyedüliekről, de ez a látszólagos politikamentesség a szocializmus elleni legféktelenebb poli- tikai uszítást t a karj a.

II.

Mikos könyvében kivitelezője azoknak a pápai utasításoknak, amelyek a ma- gántulajdon védelmére születtek meg. XIII. Leó „Rer um No var um" kezdetű encyk- lik áj ában világosan megfogalmazza: „a ma gán tu la jdo nt helyettesítő társadalmi tulajdon elméletét teljesen el kell utasítani . . . " [33]. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy társadalmi tul ajd on egyáltalán nem is lehetséges és úgy is, hogy lehetséges, elméletileg is indokolható, de feltétlen rossz. Mikos mindenesetr e úgy fogj a fel, hogy tagadásba veszi a társadalmi tulajdont. Szerinte a négy fő „termelési tényező"

változó „hatalmi fölénye" a m ag án tul aj don intézménye ala pján játszódik le. S mi- után egyik ^fölénye" sem ta ga dj a a többi létét és nincs egy ötödik olyan „termelési tényező", melynek „hatalmi fölényével" a ma gán tula jdon intézménye megszűnne, így a társadalmi tulajdon gyakorlati megvalósítása nem is lehetséges.

Itt azonban ellentmondásba kerül önmagával. Ugyanis korábban „a bolseviz- mus vagy . . . a szocializmus" törekvéseiről úgy beszélt, mint a ma gá ntul ajd on intéz- ményét felváltó tár sadalmi tulajdon intézménye a la p ján álló rendszerekről. Utána azonban — amint látni fogjuk — ettől az állásponttól eltérve, a bolsevizmust a tökének, a szocializmust pedig a munkának mint „termelési tényezőnek" a foga- lomkörébe sorolja, illetve rangsorolja. Azzal, hogy Mikos ilyen nagy válaszfalat húz

a bolsevizmus és a szocializmus közé, olyan propagandafogást csinál, amely — úgy gondolja — elég ahhoz, hogy a Szovjetunióval szövetséges f or r a da l mi (szolidáris) erőket eltántorítsa és így a Szovjetuniót elszigetelje. A bolsevizmus — véleménye szerint — a kapitalizmus egyik változata, — „a kapitalizmusna k az ideális alap- állást megközelítően tiszta megnyilatkozása" [34]. Erről az alapról indít fergeteges tám adá st a Szovjetunió ellen, ahol — úgymond — a „tőke ha talmi fölénye" az államnak, mint legnagyobb tőkésnek közvetlen u r a l má b an nyilatkozik meg [35].

(Mikos a bolsevizmus és az álla mka pitalizmus közé egyenlőségi jelet tesz.

Ér tetlenül áll a szocialista f or r ad alo m lényege előtt. Szemet huny a f o r r a d a l o m poli- tikai, osztályjellege fölött és önmagával is ellentmondásba kerül. Ugyanis azt vallja, hogy m i n d e n egyes „ ter melési tényező" a jellegének megfelelő embercsoportok (osz- tályok) tevékenysége ú t j án funkcionál. így a m u n k át m int „termelési tényezőt"

a m u n k á s ok képviselik (igaz, hogy ő a m u n k ás f og alm ába belevon mindenkit, aki dolgozik). De a szocialista f o r r a da lo m éppen a „ m u n k á t" sz abadítja fel a tőke ur alm a alól. A kizsákmányoló osztálynak a tár sadalmi kisajátítása, a politikai és gazdasági hatalomnak a munkásosztály kezébe való összpontosítása, azaz a pr oletár- d ik t a t úra megteremtése eleve kizárja, hogy államkapitalizmus váltsa fel a m agá n- kapitalist a „gazdasági re nds zert" . Ez az egyik dolog. A másik pedig, hogy — mivel Mikos az államnak m i n t „termelési tényező"-nek is egy külön embercsoporto t (osz- tályt) állít a birtokosává — a régi á ll am h at al om megdöntése és az új áll am hat alom létrehozása nem kellene, hogy érintse a tőkét és a tőkés osztályt, h a a szerzőnek lenne igaza. A p roleta riátus első lépéseként a politikai h a t a l m a t hó dí tja meg. S hogy a politikai hatalom megszerzése után az „örökéletű" tőke minden létjogosultságát elveszítette, az ugyancsak Mikos állítását cáfolja, amelyben ő az államot és a tőkét elszakítja egymástól.)

S m i u t án a „ t á r s a d a l mi baj ok" súlyosbodása egyenes ar á ny b an áll a „tőke ha talmi fölényének" á l la n d ó növekedésével, levonja azt a következtetést, hogy a „bolsevista Oroszország" az emberiség legnagyobb veszedelme; azzal, hogy a bol- sevizmus mereven t a g a d j a a magánkapitalis ta államok gazdasági r e n djé t, „nagy veszedelmet rejt m a g á b an abból a szempontból, hogy maga felé vonzza azokat a milliókat, akiket a ma g á n ka p it a li z mus h a j ó ja kilökött magából és akiket a létező rend t a g a d á s a . . .. az elnyomottság, a kitagadottság érzésének e re j e t a r t össze" [361.

Ez a kitagadottság a z u t án azt eredményezi, hogy a „józan ész", az „erkölcsi meg- fontolások" ereje eltompul , s a féktelen és fékezhetetlen dur va emberi ösztönök kerítik ha ta lm uk b a azokat, akik a magá nkapitalizmus sz ámkiv etettjeik ént élnek [37].

Mikos a Szovjetunióval, mint a „nagy veszedelem" megtestesítőjével közvet- lenül szembeállítja a kapitalist a t ár s ad a lmi rendet. O, aki behunyt szemmel állt az I. világhábor ú pusztító fergetegében, aki behunyt szemmel, eltompult érzésekkel élte át az 1929/33-as gazdasági világválságot, könyve írásakor íme ne m azt t a r t j a elsődleges feladatának, hogy megértse a kizsákmányolt tömegek n y o m or á n ak okát, h a n e m — ezt m á s o d r a ng ú kérdésként kezelve —, hogy megvédje a kapitalizmust, a tőkés m a g á nt u l a jd o nt az ellene lázongó és harcoló erőkkel szemben. A „vörös veszedelem" — mint í r ja — ann ál nagyobb, hogy „az értelmiségi osztályok fiatal - sága felől is kísért" [38], S miután a Szovjetunió elleni óvintézkedések megtételé- nek „szükségességére" f elhívta a figyelmet, kényszerül a n n a k beismerésére, hogy a fizikai és szellemi m un ka né lk ül is ég állapota t a r th a t at la n , s ezen változtatni kell.

Mikos a szovjet szocialista tá r s ad a l mi rendet nem cs ak a „magánka pitalizmus- sal" á l l í t ja szembe, h a n e m a „szocializmussal" is. Azzal a „szocializmussal" termé- szetesen, amit az á r u l ó jobboldali szociáldemokrata vezérek képviselnek. Bár neki még ez a „szocializmus" is túlságosan forr adalmi, de a bolsevizmus elleni harc é r de ké ben átmeneti szövetségre lép m in d e n erővel, amel y a proleta riátus ha talm a ellen harcol. Így segítségül h ív ja például Kautzkyt, akiről icmeretes, hogy elvetve a p r ol etá r f o r r ad al om és p r o l e tá r di k ta t ú ra marxi—lenini elméletét, centrizmusával objektíve a burzsoá osztályuralmat tá mogatta [39].

A k k o r azonban, am i k or Mikos a bolsevizmus (kommunizmus) elleni harcban f e lvo nu lta t minden er őt, egyet nem vesz figyelembe: azt az objektív történelmi folyamatot; amely egyrészt magát a bolsevizmust létrehozta és másr észt hata lmas társadalmi-politikai és gazdasági er ővé tette. A bolsevizmus n em egyes emberek ta lá lm án ya. A bolsevizmus mint politikai irányzat, a n n a k a szétválási f oly am atn a k a szülötte, amely az imper ializmu s kialakulásával a nemzetközi és ezen belül az

orosz munkásmozgalomban végbe ment. Mikos úgy állítja be a bolsevizmust, m i n t h a az minden közösséget megtagadna a munkás mozgalom általános fejlődésé- vel, és tértől, időtől függetlenül valamilyen kiagyalt rendszert a k a r n a az emberi - ségre kényszeríteni. Nem erről van itt szó. A kapitalizmu s imperializmusb a való át men ete új f ela datoka t állított a nemzetközi munkásmozgalom elé. E feladatoka t elméleti szempont^ u Lenin, gyakorlatilag pedig tanítása inak követői, a bolsevikok oldották meg c s ő k é n t. Lenin bebizonyította, hogy a kapitalizmus gazdasági és poli- tikai fejlődésének egyenlőtlensége alapján „a szocializmus győzelme lehetséges eleinte egynéhány, vagy a k ár egy, egymagában vet t kapitalista országban is".

Hozzátette, ehhez,- hogy „az osztályok megszüntetése nem lehetséges az elnyomott osztály, a proletar iátus d i k t a t ú r á ja nélkül" [40]. Ha Lenin f or r a da l mi fellépésének csak ezeket a m om e nt u ma i t emeljük is ki, elégséges d o k u me n t u mk é nt szolgálnak a nn ak illusztrálására, hogy a II. Internacionál é opportunista vezérei miért vették fel a harcot ez ellen az ú j, f or r ada lm i irányzat ellen. A bolsevizmus tehát lényegét tekintve egyértelmű a leninizmussal. Mi a leninizmus? „A leninizmus az imperia- lizmus és a proletár^fí>rradalom korszakának mai'xizmusa. Pontosabban : a leniniz- mus a p r o le tá r f e i i a d a l om elmélete és t ak tik ája általában, a pr oletár dikta túra elmé- lete és ta k ti ká ja különösen" [41], Ebből a meghatározásból kiderül a leninizmus f o r r ad a lmi jellege, nemzetközi éi'vényűsége, va l a mi n t az, hogy a m ar xizmu s f o r r a - dalmi tanításainak új életre keltése mellett a m a r x i z m u s továbbfejlesztése is „a p r o - letariátus osztályharcának új feltételei között" [42],

Ha tehát az opportunista szociáldemokraták a f orr ada lmisága miat t tiltakoz- tak — és kötöttek burzsoá szövetséget — a leninizmus ellen, a keresztények szocia- lizmus eszméjének hirdetői pedig azért vették fel a nyílt harcot ellene, mert a ki- zsákmányolás megszüntetésének egyetlen lehetséges ú t j át m u t a tt a meg a proleta- riátus előtt. Mikosnak a bolsevizmus elleni harc a ne m egyszerűen a f anatiku s va l - lásos ember erkölcsi tiltakozása „a diktatú ra" ellen, h a ne m ennél sokkal több, poli- tikai har c a proletariátus felszabadulásának megakadályozásáért. A kizsákmányolás megszüntetéséért vívott h a r c b an nincs középút. Nem lehetséges a tőke f e nn ta r tása és a kizsákmányolás eltörlése is egyidejűleg. A tőkét a mun ka hozza létre, a m u n k a eredményének elsajátítása ú t j án születik meg. A tőke hata lma t biztosít a tőkések- nek, s ez a hat alo m lehetővé teszi a termékek elsajátítását, a kizsákmányolást. A tőke a lapj a a m a gá n tu la j do n. Ahogyan a termelés során a tőke állandóan ú j r a- termelődik, ugyanígy termelődik ú j ra a hatalom és a kizsákmányolás is. Ebben az egy pillanatra meg nem álló fo lyama tban a k a r j a Mikos erkölcsi rendszabályok ú t j án

„felszabadítani a m u n k á t" a tőke hatalma alól. Ezt az ún. „felszabadulást" csakis a proletariátus győztes f or r a da l mi harca és f or r a d a l m i ha t a lm á nak megteremtése eredményezheti. Ez először Oroszországban ment végbe, s így n e m lehet csodál- kozni azon, hogy Mikos harci fegyverének élét a Szovjetunió ellen irányította.

III.

Mikosnak az eddigiekben ismertetett nézeteiből két fő törekvés domborodott ki. Az egyik, hogy tagadva a konkrét társadalmi-gazdasági alakulatot, a négy ,,fő" termelési tényezőről szóló elméletével „bebizo- n yí t s a" a tőke abszolút létezését, mint az ember i társadalom egyik pil- lérét; a másik, hogy a bolsevizmus elleni propagandáj ával -— úgy t ü n- tetve fel azt, mint a kapitalizmus legszélsőségesebb vá l f a j át — eltánto- rítsa a kizsákmányolt tömegeket a Szovjetuniótól, sőt, hogy vele szembe fordítsa őket. S amit még ki nem mondott, de fejtegetéseiből logikusan következett, az „osztályharc tarthatatlansága". Ez egyébként érthető is, mert ha a tőkét mint öröklétű „termelési ténye zőt" vallja, akkor a tőke elleni harc merő képtelenség; ezzel nemhogy a társadalmi bajok „orvos- lását" érnénk el, hanem még csak súlyosbítjuk azokat. Eszerint a prole- tariátus osztályharca meddő, sőt káros és helyébe az osztálybéke állí-

landó. Mindebből végezetül még az is következik, hogy nem ismeri el az osztálynélküli társadalmat. Az osztályok létezését és „békés e g y üt t mű k ö- dését" az emberi t ársa dal om egészséges funkcionálásaként könyveli el.

Miután azonban elismerte, mert el kellett ismernie, hogy a kap ita - lizmus mégsem „t art ha tó fenn" , s m i u t án különös logikával a k o m m u - nizmust is a „kapitalista gazdasági r e n d " fogalmába sorolta, szükségét érzi annak, hogy most m ár szavakban ne m védve a kapitalizmust, csak a tőkét és a m a g á n t u l a j d o nt védje kizárólag, s erre receptet adjon.

Ilyen előzmények u t án mégiscsak arra kényszerül, hogy megáll a- pítsa: a kapitalizmus válságban van. De nyomban hozzáteszi, hogy „nem a magánkapitalizmus v an válságban, h ane m a kapitalizmus minde n f o r - májával. Válságban v a n az a rendszer, amelyben a „termelési tényezők felett a tőkének hatalmi fölénye van , válságban van a hatalmi fö- lény . . . " [43]. Mi okozta ezt a válságot? A munkásokban kialakult „lel- kület", amely a „tőke h at a lmi fölé nyével" egvütt jelentkezett már csírá- jában. S ez a válság olya n mér t é kb en növekedett, amilyen mé r t ék ben megszülettek a különféle munkásszervezetek, sztrájkok, amilyen m é r- tékben az állam fokozatosan beleszólt „a gazdasági élet alakulásába" [44], A fentiek azt mu t a t j á k, amit egy ízben már meg is állapítottunk, hogy Mikos a szocialista mozgalom elterjedésének okát n e m a társadalmi viszo- nyokban keresi, hanem erkölcsileg teszi kritika t árgyává a kapitalizmust, mondván, hogy m i n d e n n e k az oka a liberalizmus, amely erkölcseiben

„me grontot ta" a munkásosztályt [45], így tehát ténylegesen nem is beszélhetünk másról, csak „erkölcsi" válságról. An nál is inkább, mer t a kapitalizmus nem ko n k r ét társadalmi alakulat, csupán „társadalmi képződmény", a „termelési tényezők" együttműködésének az a formája, amelyben a hatalmi f ö l ény a tőke kezében van. Mint mondja, ez az álla- pot nem tar tható fenn, t e h át a kapitalizmus megszűnik. Ez a megszűnés azonban úgy képzelendő el, hogy a tőke „hatalmi helyzetét" egy másik

„termelési tényező" veszi át.

Űgy gondoljuk, n e m szükséges itt annak bizonyítása, hogy a szerző ezzel a gondolatmenetével ismét oda jutot t el, hogy a magán tul aj don és ezen belül a tőkés t u l a j d o n nem szüntethet ő meg. A kapitalizmusnak mint „társadalmi ké pző dménynek" a beállítása Mikosnak azon ál láspon t- ját m u t a t j a , amely szerint a kapitalizmus nem a társadalom obj ektív fejlődéstörvényeinek ere dménye, h a n e m pusztán emberi vívmány, s mi- után rossznak bizonyult, a józan és egyetértő, egyetakaró emberi a k a - rattal megszüntethető, anélkül, hogy ez érintené a magántulaj dont. Mikos a kapitalizmus „válságát" egy másik vonatkozásban úgy ítéli meg, mint fejlődést. Fejlődést lát abban az értelemben, hogy a „tőke hatalmi helyzetének megszűnése" egy erkölcsi megújulást fog eredményezni, az emberek egymás elleni harca, az „érdekharc" a boldog egyetértésben oldódik fe l [46], Persze a kérdés az ő hamis beállítása alapján azonnal felvethető: ha a „válság" egy jóindulatú, hasznos fejlődés, akkor miért hadakozik a bolsevizmus ellen, amikor az szerinte „a kapitalizmus leg- magasabb, legideálisabb" formáj a? A „válság" vagy a „fejlődés" ezi r ány- ban halad, s hogy az „erkölcsi me g ú j u l á s" hat árát minél elébb elérjük, neki is segítenie kellene a fejlődést. De nem ezt teszi, h an e m ellene