585 distancia (I.)

Bene Sándor

distancia (I.)

Az Isten szeme és az elillanó történet

Írásom címe Ottlik Géza Iskola a határonjára utal. Úgy gondolom, Szeredy Dani dilem- mája (pontosabban barátja, Bébé feltételezése e dilemmáról) alkalmas lesz arra, hogy az irodalomtörténet-írás mindenkori nehézségeit szinte modellszerűen szemléltesse.

Jól tette-e Szeredy, hogy – noha élete évek óta rendezetten, felesége és szeretője között folyt – összeköltözött korábbi, be nem teljesült nagy szerelmével, Magdával? Bébé így kommentál: „Nem az én véleményemre volt kíváncsi Szeredy, ahogy mentünk lefelé a Lukács fürdő jobbik lépcsőjén, hanem a saját véleményére. Azt remélte tőlem, hogy én messzebbről tudom nézni élete összegubancolódott zűrzavarát, s az én közbeiktatásom segítségével talán majd ráeszmél, hogyan is fest a helyzet annak az istennek a szem- szögéből, aki nézi mindezt.”¹

Mit várnak az írók és az olvasók az irodalomtörténettől? Az Isten szemszögét: azt a távolságot, amelyet a kritika nem adhat meg, ahonnan rálátás nyílik a művek ma- radandó, hagyományfolyamba illeszkedő vagy éppen hagyományt törő jelentésére és jelentőségére. S ha már nem részesülhetnek közvetlen kinyilatkoztatásban, az iroda- lomtörténésztől mint médiumtól remélik a mégoly korlátozott érvényű és feltételes, provizórikus maradandóságot.

Az Isten messze van (ezért mindent lát, de túl is tekint az irodalmon), a kritikus túl közel (ezért nem láthatja a képet, amelyben benne áll). Az irodalomtörténésznek egyszerre kellene két perspektívából szemlélnie anyagát, és beszámolnia tapasztala- tairól. S noha nyilvánvalóan nincs módjában transzcendens magaslatokba emelkedni, a részletekben elvesznie pedig nem tanácsos, ám ha munkáját tisztességgel akarja vé- gezni, folyamatos mozgásra kényszerül. Tájékozódása, kutatásai során hol közelebb, hol távolabb kell lépnie tárgyától, leírását pedig történetben kell elbeszélnie, hiszen maga a megfigyelt objektum is mozog, alakját és kiterjedését folyamatosan változtat- ja, lényege csak történetével definiálható.² A „van-e igaz történet?” kérdést, amely az

* A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.

1 Ottlik Géza, Iskola a határon, Bp., Magvető, 1981⁶, 14.

2 „Ha az irodalom békésen megvolna saját önmeghatározásán belül, akkor tanulmányozni lehetne olyan módszerekkel, amelyek inkább tudományosak, mint történetiek. Amikor már nem ez a helyzet, amikor az entitás állandóan kétségbe vonja saját ontológiai státusát, akkor kénytelenek vagyunk a történelemre hagyatkozni.” Paul de Man, Irodalomtörténet és irodalmi modernség, ford. Nemes Péter = P. d. M., Olvasás és történelem: Válogatott tanulmányok, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Bp., Osiris, 2002, 86; vö. Odorics

írókat és olvasóikat izgatja – már amennyiben a divinatorikus önkifejezésen (írás) és a primer vágybeteljesítésen (olvasás) túl maga az irodalom is érdekli őket – megelőzi egy másik, sokkal alapvetőbb kérdés: van-e történet? Honnan látszik valami történetnek?

Az irodalomtörténet egyik legfontosabb módszertani problémája, akár a kutatói, akár az elbeszélői fázist tekintjük, a perspektíva problémája. A  perspektívát pedig végső soron az a távolság határozza meg, amelyet a tárgytól felveszünk. Ha nem lépünk elég messze tőle: vele együtt mozgunk; ha túl távol lépünk: nem látszik, hogy mozog. Távlat, távolság, distancia: bárhogyan is nevezzük meg, a történetalkotás és a történetmondás viszonylatában mindig metafora marad – ami azonban nem jelenti azt, hogy pusztán díszítő feladata lenne.³ A nyelvtudomány közhelye, hogy vannak olyan érvényes kije- lentések, amelyek csak metaforikus formában tehetők meg, nem fordíthatók le trópus- mentes fogalmi nyelvre.⁴ A  metaforának van kognitív funkciója, van igazságértéke, sőt, valóságot is képes alkotni.⁵ Feltevésem szerint mindezekre a történet is képes. Még az irodalomtörténet is.

Amiről tehát írni szeretnék, az az elbeszélő távolsága a tárgytól, az irodalomtól (amely a definíció értelmében: történet), s mindazok a módszertani következmények, amelyek a mozgó nézőpontból adódnak a kutatásra (invenció), a periodizációra (disz- pozíció), illetőleg a cselekményszövés alakzataira (elokúció) nézve. Amiről viszont írni fogok – még ha nem is szeretnék –, az egy másik kérdés, amely módszertani szem- pontból megelőzi az elbeszélő és a tárgy distanciájának a kérdését: az elbeszélő és az elbeszélés távolságának problémája, vagyis a saját narrátori pozíció reflektáltságának foka. Természetes, hogy az elbeszélő a maga távlatválasztásával és az ebből követke- ző szelekciós műveleteivel (mit vesz be és kit hagy ki az irodalomtörténetből?) maga is alakítja a történetet, amelyet elbeszél. A múlt század hatvanas éveinek végétől a kilencvenes éveinek elejéig uralkodó történeti és episztemológiai szkepszis azonban ennél jóval tovább lépett: bizonyításra nem szoruló hittétellé lett, hogy az elbeszélő a cselekményesítéssel nem befolyásolja, hanem létrehozza a történetet, méghozzá nem az invenció és a diszpozíció tudatos eljárásaival, hanem a szóképek, a trópusok ellen- őrizhetetlen logikájának engedelmeskedve. S noha a dekonstruktív dogma azóta jó- részt önmagát is dekonstruálta, s a posztmodern szkepszis ma már inkább tudomány-

Ferenc, Trópusok az irodalomtörténet-írásban = Az irodalomtörténet esélye: Irodalomelméleti tanulmányok, szerk. Veres András, Bp., Gondolat, 2004, 179–184.

3 A távlat és a perspektíva kérdése iránt az utóbbi években különösen megnőtt érdeklődés bibliográfiai dokumentálása nem e tanulmány feladata. Kiindulópontul szolgálhat: Carlo Ginzburg, Distance and Perspective: Two Metaphors = C. G., Wooden Eye: Nine Reflections on Distance, New York, Columbia University Press, 2001, 139–156; ua. magyarul: Távolság és perspektíva: Két metafora, ford. Scheibner Tamás = C. G., Nyomok, bizonyítékok, mikrotörténelem, szerk. K. Horváth Zsolt, Bp., Kijárat, 2010 (Spatium, 11), 179–201; ill. a History and Theory, 50(2011)/4 tematikus számának (Historical Distance) tanulmányai. Friss monográfia: Mark Salber Phillips, On Historical Distance, New Haven–London, Yale University Press, 2013.

4 John R. Searle, Metaphor = Expression and Meaning: Studies in the Theory of Speech Acts, Cambridge, Cambridge University Press, 1979, 76–116.

5 Általános áttekintést ad a Metafora, trópusok, jelentés c. konferencia (ELTE BTK, Filozófiai Intézet, 2006) előadásaiból készült válogatás: Világosság, 2006, 8–10. sz.

történeti vizsgálódás tárgya, mintsem alkalmazott módszertan, egykori hittételeinek folklorizálódott elemei reziduumként ma is élnek a szakmai közbeszédben, s mintegy kitakarják a látótérből az elbeszélő és az elbeszélendő tárgy távolságát. Először tehát tehát az elmélettől tartandó distanciával kell foglalkozni, aminek legjobb módja az, ha történeteket mondunk róluk.

A szkeptikus dogmarend első hitcikkelye: ne írjunk irodalomtörténetet (mert el- méleti okokból úgysem lehet). A második: ha mégis írunk, akkor az semmiképpen se legyen nemzeti irodalomtörténet (mert identitáspolitikailag súlyos veszélyt hordoz).

A historia litterariától való tartózkodásnak tehát vannak teoretikus és praktikus (poli- tikai) okai. Ebben a sorrendben szólok róluk, bár érdemes emlékeztetni rá: egymással szorosan összeszövődő hiedelemrendszerek közös argumentumairól (azaz átfedő topo- szairól) van szó.

David Perkins, a Harvard Egyetem professzora a posztmodern hullám csúcspontján publikálta máig értékálló, a szkepszissel szemben is finoman szkeptikus irodalomtörté- net-módszertani monográfiáját, melynek már címe is jellemző a korra, amelyben szüle- tett: Lehetséges-e az irodalomtörténet? Kiinduló tézisei a következők: „Úgy vélem, [1] az a feltevés, mely szerint a múlt valóságos léttel rendelkezik, nagyon is kétséges” – marad- na tehát vigaszul a múltról beszámoló szövegek következetes értelmezése, amely ko- herencia persze csak társadalmi konszenzusra hivatkozhat, azonban [2] „ami az egyik közösségben plauzibilis, az a másikban nem lesz az”.⁶ Ezért Perkins némiképp ironikus munkahipotézise szerint intellektuális meggyőződésből jobb, ha nem kísérletezünk a műfaj írásával – olvasnunk azonban mégiscsak muszáj, már csak azért is, hogy megért- sük az irodalmtörténet „örökké jelenvaló lehetetlenségét”.⁷ A paradoxon forrása Paul de Man már említett eszmefuttatásának konklúziója: „az irodalomtörténet-írás lehetet- len, egyben szükségszerű vállalkozás”,⁸ egyfajta intellektuális propedeutika, amelynek legfeljebb pedagógiai szerepe lehet, míg az „igazi” irodalomtörténet nem más, mint a jó interpretáció.

Perkins mindkét tétele szkeptikus, azonban nem a szkepszis azonos szintjét képvi- selik. A másodikra még visszatérek; lássuk itt az első természetét közelebbről, amely nem mást állít, mint hogy a történeti elbeszélés megismerő értékének és igazságértéké- nek kérdése fel sem vethető addig, ameddig magának a megismerés vágyott tárgyának a puszta léte is kétségbe vonható – hiszen pusztán nyelvi léttel rendelkezik, s csak diszkurzív módon képződhet meg történelemként. Ebből az antiesszencializmusból csak két következtetés adódhat. Az egyik: a múlt „külső tényeinek” elbeszélése a peda- gógiain kívül legföljebb terápiás célt szolgálhat. Már a puszta tények valamely narratív formába rendezése is örömszerző tevékenység; s jóllehet a történeti igazság elérhetet- len, a nyelvileg felszínre hozott, tudatosított narratív igazság – egy-egy önelbeszélés koherens megalkotása – igen jó terápiás eredményekhez vezet a pszichoanalízisben, s

6 David Perkins, Is Literary History Possible?, Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1992, 15–16.

A „múlt valóságos léte” (determinate being) kifejezés természetesen Hegel-allúzió.

7 Uo., 17.

8 Odorics, i. m., 184; vö. de Man, i. m., 96–97.

így az irodalomtudományra, sőt az irodalomtudósokra tett pozitív hatása sem kizárha- tó.⁹ A másik: az egymással összemérhetetlen, sem valóság-, sem igazságkritériumokkal nem rendelkező történeti elbeszélések egybeolvasásából legfeljebb esztétikai élvezet származik – természetesen a közismert politikai hasznok mellett. Az összemérhetetlen civilizációs formák és kulturális gyakorlatok iránti toleranciát a posztmodern elbeszé- lésekből tanuljuk – azaz visszaérkeztünk a pedagógiához.¹⁰

Mindebből az irodalomtudomány számára egyfajta „esztétikai ideológia” követke- zik, amely az irodalomtörténet-írást, hasonlóan a történetírás minden más válfajához, művészi tevékenységként értelmezi: kell hozzá főhős (valós személy vagy valamely „lo- gikai alany”: egy műfaj, egy stílusirányzat, vagy az adott szerző recepciója stb.), kell hozzá a rendelkezésre álló adatokból, forrásokból építhető történet, amelyet a jó iroda- lomtörténész az olvasók számára ismerős műfaji sémák (tragédia, románc, komédia, szatíra, hőseposz) szerint cselekményesít, a felemelkedés, a hanyatlás, vagy a hanyatlás/

felemelkedés szüzséje szerint, lehetőleg triadikus szerkezetben (születés–fénykor–el- múlás). Érzelmeit ugyan jó, ha elfojtja vagy legalább leplezi, de természetesen a cselek- ményvezetést a szerző affektív viszonyulásai is befolyásolják, logikai alanyain végzett alapműveletei ennek megfelelően: az exorcizálás, a purifikálás, a legitimálás és a reha- bilitálás. (A cselekményszövés az irodalomtörténész vágykiélésének elsődleges terepe, egyénileg és kollektíve is végezhető; narratológiai eszköze a jól választott alapmetafo- rák – az évszakok, az életkorok, a testrészek, a játék és a harc trópusainak – történetté bontása.)

Az így előállított szöveg végső soron mégis kevés eséllyel rendelkezik, hogy ugyan- olyan örömforrás legyen az olvasó számára, mint a valódi fikció, hiszen a történész, szakmájának szabályaitól kötve, csak olyan elemet cselekményesíthet, amelyet a sztori szintjén forrással is dokumentálni tud, vagy forráskritikai konjektúrával bizonyosan következtethet a megtörténtére.¹¹ Ám ez csak a kisebbik probléma, hiszen attól, hogy valami unalmas, még intézmények sokasága kényszerítheti ki az elolvasását, s teremt- het mesterséges piacot a számára. A Hayden White diskurzustrópusai alapján kivona- tolt módszertani sillabusznak azonban már az első lépése is több mint problematikus:

állítsd össze az események történetét, vagyis végy „egy olyan listát, amely kronológiai rendben tartalmazza mindazokat a forrásműveket és egyéb eseményeket, amelyek a kérdéses időszakra esnek”.¹² „Make a chronicle…” Honnan? – kérdezhetnénk, és már

9 Paul de Man mellé itt már természetesen Hayden White (The Content of the Form, Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1987) is belép a hivatkozottak körébe; vö. Perkins, i. m., 34. Vö. még Donald P. Spence, Narrative Truth and Historical Truth: Meaning and Interpretation in Psychoanalysis, New York–

London, W. W. Norton, 1982, 21–34.

10 E következtetést már nem Perkinsre hivatkozva, hanem azon nevezetes félreértés nyomán említem, amellyel Frank Ankersmit üdvözölte a posztmodern táborban a mikrotörténetírás atyját, Carlo Ginzburgot (vö. Frank R. Ankersmit, Historiography and Postmodernism, History and Theory, 28[1989], 137–153), aki azóta sem győz tiltakozni az odatartozása ellen, vö. Carlo Ginzburg, Mikrotörténelem: Két- három dolog, amit tudok róla, ford. Farkas Krisztina = C. G., Nyomok…, i. m., 77–78.

11 Perkins, i. m., 47–48.

12 Uo., 42–43; vö. Hayden White, A történelem poétikája, Aetas, 2001/1, 134–164; Uő, Tropics of Discourse, Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1978, 81–100.

el is kezdődne a munkának az a fázisa, amellyel az elméleti érdeklődésű történettudós nem szívesen babrál: a források összevetése, a szerzői intenciószerkezet vizsgálata, a hitelesség igazolása, a kontextus vizsgálata stb. Bizony itt arról van szó, hogy a kétely nem lehet meg kritikája tárgya nélkül: minél kételkedőbb, annál inkább szüksége van

„pozitív” adatokra, más szóval tényekre és forrásokra.

White nézeteinek kritikája ma már árnyékbokszolás volna; az utolsó érdemi bí- rálatok nem is annyira a források és történeti adatok pozitivista hitén csüngő naiv szkepticizmusát vették célba, mint inkább történetietlenségét, a strukturalista rendsze- rén átütő paleomarxista alapvetést (mint például Jacob Burckhardt sommás „reakciós”

minősítését).¹³ Irodalomtörténeti szempontból inkább az érdemel figyelmet, hogy eljá- rását a lehető legkomolyabban vette az 1980-as évek végének kiemelkedő szerzőgárdá- ja, amely Denis Hollier professzor szerkesztői irányításával alkotta meg több kiadást megért angol nyelvű kézikönyvét, A francia irodalom új történetét.¹⁴ Ez a munka – túl azon, hogy számtalan módszertani újítást hozott az egyes tanulmányokban – főként koncepciójával keltett komoly figyelmet. A hagyományos irodalomtörténeti korszako- lás (és általában a periodizálás) teljes dekonstrukciójával, a narratív egység szándékos felbontásával (a párhuzamosan futó, egymásnak olykor szükségszerűen ellentmondó történetek több lehetséges narratíva megképzésére is módot adnak az olvasónak) való- ságos forradalmat idézett elő, s kihívást intézett az elavultnak ítélt klasszikus nemzeti (vagy más csoportidentitást tételező) irodalomtörténetírás felé. A módszertani újítás lényege, kindulópontja mégis az volt, hogy a White-féle kritikát (a teleologikus és retorikus narrációalkotásról) elkerülendő, a szerkesztői koncepció megállt a White-i sillabusznál: a francia történelem társadalom- vagy politikatörténeti szempontból is fontosnak vélt dátumai köré csoportosította a tanulmányokat, azaz összegyűjtötte a

„külső tényeket”, valamint a „művek készletét”… – és nem követte el a Nagy Narratíva megalkotásának ősbűnét.¹⁵

13 Mark Salber Phillips, Histories, Micro- and Literary: Problemes of Genre and Distance, New Literary History, 34(2003), 211–212, 227 – egyenesen „intellektuális sznobizmusról” beszél. Megrendítő kritika volt: Roger Chartier, Quatre questions à Hayden White, Storia della Storiografia, 24(1993), 133–142;

White válaszolt a kérdésekre (Historia y Grafía, 4[1995], 317–329; magyarul, válogatott kötete bevezető- jeként, Braun Róbert fordításában: A történelem terhe, Bp., Osiris, 1997 [Horror Metaphysicae], 7–23), de kérdés és válasz finoman fogalmazva sincsenek egy súlycsoportban. Nyilván ez magyarázza Chartier írásának változatlan angol újraközlését: Uő, On the Edge of the Cliff: History, Language and Practices, Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1997, 28–38.

14 Az első kiadás: A  New History of French Literature, ed. Denis Hollier, Cambridge (MA), Harvard University Press, 1989.

15 A  munkát dekonstrukciós irodalomtörténetként értékeli Perkins, i. m., 57–60. A  magyar irodalom történetei (főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, I–III, Bp., Gondolat, 2007) c. háromkötetes művet (a hazai irodalomtudomány legnagyobb szabású irodalomtörténeti vállalkozását az elmúlt évtizedben) széles (és hangos) kritikai visszhang fogadta. Ebben a kórusban azonban alig-alig hallatszott olyan hang, amely a puszta tény említésén túl (ti. hogy a Történetek szerkezete és koncepciója az Hollier-projektet követi) a magyar applikációt a forrásmű nemzetközi tudománytörténeti kontextusában igyekezett volna elhelyezni.

(Kivétel Bárdos László rövid és főként a francia irodalmi példákkal foglalkozó vázlata, A francia-angol példa: Az A New history of French Literature [Harvard] című könyv kérdései = Irodalom a történelemben – irodalomtörténet: Budapest, 2008. június 9., szerk. Ács Margit, Bp., Magyar Művészeti Akadémia, é. n. [2009],

Posztmodernek és antikváriusok

Ha a múlt, lévén nyelvi artefaktum, a maga lényegében megismerhetetlen és a hagyomá- nyos módon (a tényekbe vetett bizalommal) elbeszélhetetlen, akkor a jelen is az. „A tény- nek csakis nyelvi léte van […]”¹⁶ – írta Roland Barthes a történelem diskurzusáról. Ri- chard Rorty általánosabb megfogalmazásában: „Inkább képek, mint állítások, inkább metaforák, mint megállapítások azok, amik filozófiai meggyőződéseinket irányítják.”¹⁷ A narratológiai szkepszis alapját végső soron az episztemológiai szkepszis adta, amely- nek gyökerei ugyan messzire nyúlnak vissza a filozófia történetében, de Sextus Empiricus vagy Francesco Patrizi helyett ebben a vonatkozásban elég az unalomig koptatott Nietz- sche-közhelyeket felvillantani, mondjuk a művészeti modernitás kultkönyve, Susan Sontag Against Interpretationje (1964) nyitó lapjairól: „Természetesen nem a szélesebb ér- telemben vett interpretációra gondolok, amelyről Nietzsche (helyesen) mondja: »Tények nincsenek, csak értelmezések«”.¹⁸ Vagy a másik, talán még felkapottabb Nietzsche-locus:

„Mi tehát az igazság? Metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok mozgékony serege, egyszóval a summája olyan emberi relációknak, amelyeket poétikusan és retorikusan felfokoztak, átültettek és felékesítettek, s amelyek hosszú használat után meggyökerese- dettnek, kanonikusnak és kötelezőnek tűnnek egy nép szemében.”¹⁹ E gondolatok kom- mentárjaként bontakozott ki a posztstrukturalista tudományosság java, s ezek állnak az ún. „nyelvi fordulat” ideája mögött. Hatástörténetük bibliográfiája gyakorlatilag végte- len,²⁰ de nem is érdemes idézni; olyannyira beleivódtak Nietzsche szavai a tudományos folklórba, hogy talán még egyes természettudósok is hallottak róluk.

A posztmodern gyűjtőnéven ismert szkeptikus áramlatnak azonban ma már a kri- tikája sem ver túlzottan nagy hullámokat.²¹ A modernitás egyik „arcának” bizonyult²² – úgy fordult félárnyékba, hogy maga a modernitás (eszmetörténeti, társadalomtörté-

60–64.) Véleményem szerint ebben a tudománytörténeti vonatkozásban különös figyelmet érdemelnének – még ma, egy évtizeddel a megjelenés után is – Szegedy-Maszák professzornak az Előszóban (i. m., 11–17) megfogalmazott gondolatai, amelyekben hosszan fejtegeti, miben különbözik a magyar vállalkozás az amerikaitól. A  jelen írás természetesen nem vállalkozik a Történetek koncepciójának értékelésére, de folytatásában hasznosítani tervezem főként az előszóban felvetett művészet- és zenetörténeti párhuzamok rendkívül elgondolkoztató tanulságait.

16 Roland Barthes, The Discourse of History (1967) = The Postmodern History Reader, ed. Keith Jenkins, London–New York, Routledge, 1997, 121.

17 Richard Rorty, Philosophy and the Mirror of Nature, Princeton, Princeton University Press, 1979, 12.

18 Susan Sontag, Against Interpretation and Other Essays, New York, Laurel Books, 1966, 3.

19 Friedrich Nietzsche, Igazságról és hazugságról nem morális értelemben, ford. Óvári Csaba, Máriabesnyő, Attraktor, 2012, 12.

20 A  legfontosabb hivatkozások (Foucault, Derrida, Rorty, de Man stb.) összegyűjtve: Carlo Ginzburg, Rapporti di forza: Storia, retorica, prova, Milano, Feltrinelli, 2000, 26. Magyarul: C. G., Nyomok…, i. m., 215.

21 Három szórakoztató és tanulságos lektűr a tárgyban: David Simpson, The Academic Postmodern and the Rule of Literature: A Report on Half-Knowledge, Chicago–London, University of Chicago Press, 1995; Terry Eagleton, The Illusions of Postmodernism [1996], Cambridge (MA)–Oxford, Blackwell, 2003; szélesebb tudománytörténeti és (kultúr)politikai összefüggésben: Uő, After Theory, London, Penguin Books, 2004.

22 Matei Calinescu, Five Faces of Modernity: Modernism, Avant-Garde, Decadence, Kitsch, Postmodernism, Durham, Duke University Press, 1987, 288–309.

neti és természetesen kulturális értelemben is) folytatódott. Általános és átfogó filozó- fiai bírálata, mivel egymástól lényegesen eltérő elméleteket kell közös nevezőre hoznia, legföljebb publicisztikai szinten lehetséges. A legszellemesebben talán a mobiltelefon ontológiájának fejtegetésével²³ a műfajban meglehetős gyakorlatot szerzett Maurizio Ferraris oldotta meg a feladatot, nem hagyva ki természetesen az „anything goes”

szellemiség politikai következményeinek felrovását sem: a jobb- vagy baloldali színe- zettől függetlenül azonos logikával működő mediatizált véleménydiktatúrákat, illetve a szabad kezet kapott birodalmi politizálás gyakorlatát. (Berlusconi és ifj. Bush, ha nem is a posztmodern gondolkodás hősei, de nehezen tagadható, hogy a posztmodern kor termékei.)²⁴ Ami a gondolkodás hőseit illeti, komoly filozófusok ma már legföljebb anekdotáznak arról a szereplőről, aki könyv terjedelmű röpiratot írt a név mint olyan jelentésének relativitásáról, hosszan élcelődve vitapartnerének az aláírásba vetett naiv bizalmán, majd a művet saját neve alatt adta ki, és nyilván a honoráriumról szóló szer- ződést is valós szignójával hitelesítette.²⁵

Az „irányzat” sosem volt egységes, sem pedig valódi irányzat; az idesorolt jelentős filozófusok és irodalmárok között legfeljebb valamiféle családi hasonlóság, a gondolko- dás stílusának rokonsága mutatkozott, a 2000-es évek elejére pedig (már aki azt meg- érte közülük) legtöbbjük pályája jelentős fordulatot vett.²⁶ Így, egyénileg még az őket sosem kedvelőktől is elismerő szavakat kaptak (mint Foucault John Searle-től vagy Paul de Man Carlo Ginzburgtól)²⁷ – de a tudománytörténet könyörtelenül folytatta saját

23 Maurizio Ferraris, Hol vagy?: A mobiltelefon ontológiája, bev. Umberto Eco, ford. Gál Judit, Bp., Európa, 2008.

24 Az argumentáció filozófiai magja: a szkepszis radikalizálja Kant phaenomenon/noumenon meg külön- böztetését, s azonosítja a létező világot a megismerhetővel, az ontológiát az episztemológiával, azt, ami van (és nem függ a megismerésre vonatkozó előfeltevéseinktől) azzal, amit tudunk (és a megismerésre vonatkozó előfeltevéseinktől függ). Vö. Maurizio Ferraris, Manifesto del nuovo realismo, Roma–Bari, Laterza, 2014, 78–86. Némileg veretesebb kifejtésben: Uő, Goodbye, Kant!: Cosa resta oggi della Critica della ragion pura, Milano, Bompiani, 2004, 65–84.

25 A Limited Inc a b c…-vel kapcsolatos hivatkozások és szakirodalom: Bene Sándor, Searle, Vico, Patrizi:

A történeti pragmatika esélye, Helikon, 51(2005), 240–243. Talán helyénvaló itt egy anekdota felidézése a sok közül, a helyzet és a hangvétel jellemzésére a fordítás mellőzésével: „With Derrida, you can hardly misread him, because he’s so obscure. Every time you say, »He says so and so«, he always says, »You misunderstood me«. But if you try to figure out the correct interpretation, then that’s not so easy. I once said this to Michel Foucault, who was more hostile to Derrida even than I am, and Foucault said that Derrida practiced the method of obscurantisme terroriste (terrorism of obscurantism). We were speaking French. And I said, »What the hell do you mean by that?« And he said, »He writes so obscurely you can’t tell what he’s saying, that’s the obscurantism part, and then when you criticize him,« he can always say, »You didn’t understand me; you’re an idiot«. That’s the terrorism part.” Steven R. Postrel, Edward Feser, Reality Principles: An Interview with John R. Searle (Reason, February 2000: https://reason.

com/archives/2000/02/01/reality-principles-an-intervie (hozzáférés: 2015. nov. 4).

26 Pl. Hilary Putnam útja a „belső realizmustól” a fokozatok realizmusáig, vö. Mario De Caro, Il lungo viaggio di Hilary Putnam: Realismo metafisico, antirealismo, realismo naturale, Lingua e Stile, 31(1996), 527–545. (vö. Hilary Putnam, Reprezentáció és valóság, Bp., Osiris, 2000 [Horror Metaphysicae], 182–211);

vagy Umberto Eco nézeteinek fokozatos módosulása, vö. Ferraris, Manifesto…, i. m., 27–28.

27 Ginzburg vitriolos lábjegyzete szerint de Man „egész más szinten” ír, mint a Fehér mitológia szerzője (Történelem, retorika, bizonyítás = C. G., Nyomok…, i. m., 215 [51. jegyzet]), vö. Uő, Rapporti di forza…, i. m.,

önkorrekcióját. A „nyelvi fordulat” kifejezés visszakerült oda, ahova kezdeményezői eleve szánták (az analitikus filozófia történetébe, ahol a „mik vagyunk” helyett már az 1950-es évektől a „hogyan beszélünk” vált az „első filozófia” kiinduló kérdésévé),²⁸ a csúsztatás pedig elnyerte végleges nevét: „retorikai fordulat” lett belőle.

A posztmodern közjáték tanulmányozása mindazonáltal elengedhetetlen akár egy kis nemzeti (kisnemzeti) irodalomtörténet koncipiálása során is. A posztmodern relati- vizmus nem elavult, legfeljebb elaludt: a kérdések, amelyekre ma kevéssé relevánsnak tűnő válaszokat kínált, megmaradtak, és nem mellőzhetők egyetlen történeti narratíva módszertani alapozásánál sem.²⁹ Azt, amit a természettudományban Thomas Kuhn pa- radigmaváltás-elmélete kiváltott (a perspektíva megváltoztatásával még az analitikus gondolkodás számára is elengedhetetlenné tette a történeti önreflexiót, a nézőpontok figyelembevételét, az állítások igazságfeltételeinek kultúrafüggő reflektálását),³⁰ a hu- mán tudományok – köztük a történettudomány körébe tartozó irodalomtörténet-írás – a posztmodern forrongásnak köszönheti. A tanulság nem csupán annyi, hogy saját megfigyelő és leíró pozíciónk erős kritikai-teoretikus önreflexiót kíván (ezt már expli- cit vagy implicit módon a 19. századi nagy elődök is tudták és gyakorolták), hanem az, hogy történészi munkánk nem nélkülözheti az elmélettörténeti távlatot sem. És itt nem kizárólag a történetírás teóriáira gondolok, hanem a korábbi korok retorikai, poétikai (de jóval gyakrabban teológiai, grammatikai és logikai) területen megfogalmazott el- méleteire, amelyek a litterae, az irodalmi világ közlésmódjait, közlési formáit (műfajait, tematikáját, imitációs gyakorlatát) befolyásolták, vagy egyenesen azok szabályozásá- nak igényével jöttek létre. Ezt szokás ma történeti kommunikációelméletnek hívni, s bár az elnevezés nem túl szerencsés (hiszen lényegében a kommunikációelmélet történetét, pontosabban a kommunikációtörténet elméleti önellenőrzését jelenti), jobb javaslatom nekem sincs rá.³¹ Módszertanilag arról van szó, hogy egy múltbeli irodalmi szöveg értelmezése során figyelembe kell venni nemcsak az egykorú teoretikus kontextust, amely közvetlen vagy közvetett módon a műbe magába is beépült, és nemcsak a saját mai értelmező apparátusunk irodalomelméleti hátterét, hanem a két háttér viszonyát is. Sőt, az adott szöveg történeti narrációba szerkesztése, elhelyezése egy irodalom- történeti elbeszélésben, csak ezen értelmezői kontextusok párbeszédének előterében mehet végbe.

26 (38. jegyzet); Searle pedig fent idézett anekdotáját azzal summázza: „Foucault was often lumped with Derrida. That’s very unfair to Foucault. He was a different caliber of thinker altogether.”

28 Arthur C. Danto, Modern, Postmodern, and Contemporary = A. C. D., After the End of the Art: Contemporary Art and the Pale of History, Princeton, Princeton University Press, 1997, 6–7. Azért nem mulasztja el megjegyezni: az emblematikus tanulmánykötet (The Linguistic Turn: Essays in Philosophical Method [1967]) szerkesztője, Richard Rorty időközben „nyelvészetellenes fordulatot vett” (uo., 19).

29 A kiegyensúlyozott értékeléshez lásd Linda Hutcheon, The Politics of Postmodernism, London–New York, Routledge, 2002², 165–172, 182–184. (A What Was Postmodernism? c. záró fejezet, jól orientáló bib- liográfiával.)

30 Arthur C. Danto, Az analitikus történetfilozófia hanyatlása és bukása = Narratívák 4: A  történelem poétikája, szerk. Thomka Beáta, Bp., Kijárat, 2000, 95–109.

31 Programadó összefoglalás: Kecskeméti Gábor, Az eszmetörténet új lehetőségei a régi magyar irodalom kutatásában = Az irodalomtörténet esélye, i. m., 160–168.

A  legfőbb tanulság tehát: az elmélettörténeti távlat megnyitásának mellőzése, a saját elméletnek vagy akár csak módszertannak történeti index nélkül hagyása ma már járhatatlan út. Napjaink eszmetörténeti vitái³² jó ideje nem arról szólnak, hogy legyen-e párbeszéd elmélet és elmélet között, hanem arról, hogy milyen mértékben le- het, illetve kell kontextualizálni (azaz mennyire erősen kell saját korukhoz kötni) a modernitásnak valamiféle vélelmezhető előképét alkotó gondolkodókat ahhoz, hogy termékeny dialógus alakuljon ki velük? Mennyiben örököse Foucault vagy Rorty mo- rálfilozófiája Petrarca etikai gondolkodásának? Lehet-e és mennyiben lehet Lorenzo Valla nyelvfilozófiájában megpillantani a kései Wittgenstein nyelvfelfogását? Olvas- ható-e Francesco Patrizi poétikája a Searle-féle beszédaktus-teória felől?³³ Vagy éppen Quentin Skinnernek és követőinek van igazuk, akik a historizálással fékezni kívánják a sokszor túlzásokba eső prezentista lendületet? Skinnernek persze szemére vethető (amint maga is ironikusan idézi kritikusait),³⁴ hogy ha az erős kontextualizálással szándékosan a mától távolabbra állított szövegek egyediségét hangsúlyozza, akkor az eszmetörténet művelését egy szakszerű idegenvezetés mellett zajló temetőlátogatáshoz teszi hasonlatossá. Az efféle bírálatok azonban figyelmen kívül hagyják, hogy a sűrűre szőtt kontextuális háló funkciója éppen az, hogy „megtanítsanak bennünket distanciát tartani a saját előfeltevéseinktől és gondolkodásmódunktól”,³⁵ s ily módon szélesítsék a horizontunkat, lokális előítéleteink felülvizsgálatára késztessenek… – és ezen a ponton az utak elválnak. A gondolat, mint láttuk, folytatható a kultúrák összemérhetetlensége fölötti esztétikai élvezetszerzéssel és a toleranciagyakorlatok csapásszámának fokozá- sával, de folytatható a saját kultúra hagyományaihoz való tudatos kötődés mélyítésé- vel (a kritikai viszony kialakításával) is.³⁶

Eredményt hirdetni a disputában nem lehet, de nem is érdemes, hiszen minden egyes téma más és más megközelítést, a historizmus/prezentizmus skála más és más fokának beállítását kívánja meg. Ám azt, hogy van, hogy lett ilyen skálája a szkepti- kus kor utáni történésznek, s hogy értelmező leírásaink és történeti rekonstrukció- ink hatékony védelmet kaptak a pozitivizmus reflektálatlanul prezentista eljárásaival szemben, azt a posztmodernnek köszönhetjük. Nietzschétől és kései – s olykor talán

32 Pl. Zemplén Gábor, Az eszmetörténet szakadásai és a tudomány racionalitása: Avagy milyen perspektívából nem látszanak a paradigmák?, Századvég, ú. f., 55(2010)/1, 3–18. (A Kontinuitás c. tematikus szám többi tanulmánya is közelről érinti a jelen gondolatmenetet.)

33 A  főként Nancy S. Strueverre és Richard Waswóra vonatkozó futó utalások kifejtett és bibliográfiával ada tolt verzióit lásd a Helikon 51(2005)/3, Régi az újban c. (Kecskeméti Gáborral közösen vendégszerkesztett) számában: Bene, Searle, Vico, Patrizi, i. m., ill. Kecskeméti Gábor, Val lá tól Wittgensteinig (és vissza?): A nyelv- és irodalomelméleti gondolkodás történeti vizsgálata mint irodalomelméleti kihívás, uo., 309–324.

34 Margaret Leslie, In defense of Anachronism, Political Studies, 18(1970), 433. Vö. Quentin Skinner, Significato, atti linguistici e interpretazione = Q. S., Dell’interpretazione, Bologna, Il Mulino, 2001 (Saggi, 548) 150.

35 Uo., 151.

36 Skinner ez utóbbi pártján áll. Az értékek relativizmusát szemére hányó vád elleni öntudatos védekezésében Clifford Geertzre hivatkozik, vö. Clifford Geertz, Anti antirelativizmus, ford. Andor Eszter = C. G., Az értelmezés hatalma: Antropológiai írások, szerk. Niedermüller Péter, Bp., Századvég, 1994, 305.

sietős – értelmezőitől egyaránt örökölhető a dialektikus igazság belátása: egy kultúra egészségének alapfeltétele, hogy időközönként letehesse a múlt terhét, megszabaduljon a hordozhatatlanná vált örökség legalább egy részétől – de közben valakinek, valakik- nek mégiscsak emlékezni kell a feledésre, különben ugyanez a kultúra saját lehetséges megújulási erőforrásaitól fosztja meg magát.³⁷ Kísérletezzünk most ezzel – keressünk történeti analógiát.

A mai helyzet sokban emlékeztet a hosszú 17. század végére, amikor a régiek és a modernek vitájától volt hangos a szellemi porond, de ezzel egy időben, szinte észrevét- lenül egy lassúbb, de mélyrehatóbb változás is zajlott. A Montaigne-től La Mothe Le Vayer-ig vezető, egyre erősödő szkepszis által lerombolt történetírás kereste az új uta- kat: indult a műgyűjtők és forráskutatók, azaz az „antikváriusok” hosszú menetelése.

Arnaldo Momigliano érdeme, hogy méltán ünnepelt tanulmányában (Ókortörténet és az antikvárius hagyomány, 1949)³⁸ kitapintotta e tektonikus eszmetörténeti mozgást, és megrajzolta koordinátáit. A politikai történetírás (Thuküdidész és Tacitus iskolája) és a szélesebb optikájú, az eseménytörténet helyett a társadalmi „struktúrára”, a vallási rítusokra, intézményekre fókuszáló történetírás (Hérodotosz, Valerius Maximus, Te- rentius Varro iskolája) békés együttélésében a 17. század végén következik a fordulat.

A csúcsra járó történeti szkepszissel, az ún. „pürrhonizmussal” (és az annak tápot adó propagandisztikus jelenkortörténet-írással) szemben valami új bontakozik ki: háttér- be szorul és devalválódik a narratív história, és felértékelődik a múlt tárgyi emlékei- nek iránti érdeklődés. Egymást érik az epigráfiai, genealógiai, régészeti kutatások, és a történetírókat háttérbe szorítják a gyűjtők, a szakértők, a conoisseurök, akik fénye- sen illusztrált kiadványokban dokumentálják eredményeiket. A  korszak nagy nevei (Leclerc, Mabillon, Montfaucon, Maffei) a régiségkutatás, a forráskritika, a diplomati- ka megújítói – fellépésüket azonban már előrevetette a filológia Lipsiusszal kezdődő, majd az ő avantgárd prezentizmusát visszanyeső tökéletesedése (történetiesítése),³⁹ il- letve a Josephus Scaliger által kezdeményezett szaktörténeti, segédtudományi kutatás.

A  „gyűjtők korának” csúcspontján megszületik a pürrhonizmus bukását regisztráló elméleti munka, a század talán legnagyobb forrásgyűjtő történésze, Ludovico Mura- tori tollából: Az emberi értelem ereje, avagy az elutasított kétely (Delle forze dell’ humano intelletto, ossia il pirronismo rifiutato, 1748). Ezek a gyűjtők ugyanakkor nem történé- szek a szónak abban az értelmében, hogy átfogó nagyelbeszélésekre nem is töreked- nek, hanem csupán a forrásaik kisebb-nagyobb csoportjára érvényes lokális tudás

37 Friedrich Nietzsche, A  történelem hasznáról és káráról, ford. Tatár György, Bp., Akadémiai, 1989 (Hermész Könyvek), 32; vö. Paul de Man, Allegories of Reading: Figural Language in Rousseau, Nietzsche, Rilke, and Proust, New Haven–London, Yale University Press, 30, 80 (itt Foucault-ra hivatkozva); 79–131.

Alapvetően ágostoni gondolatról van szó (Confessiones, X, 16; Augustinus, Vallomások, ford., jegyz.

Városi István, Bp., Gondolat, 1982, 326).

38 Arnaldo Momigliano, Ancient History and the Antiquarian (1947) = A. M., Contributo alla storia degli studi classici, Roma, Storia e letteratura, 1957, 67–106; jelentőségéről lásd következő kötet tanulmányait:

Momigliano and Antiquarianism: Foundations of the Modern Cultural Sciences, ed. Peter N. Miller, Toronto–Buffalo–London, The Regents of University of California, 2007.

39 Anthony Grafton, Defenders of the Text: The Traditions of Scholarship in an Age of Science, 1450–1800, Cambridge (MA)–London, Harvard University Press, 1991, 39–41.

érdekli őket, Történet helyett történeteik vannal. (Azaz: strukturalisták.) A felhalmo- zott „előpozitivista”, antikvárius örökség majd csak a feledést, illetve a nagyléptékű tipologizálást erőltető felvilágosult történetfilozófia lefutása után, a 19. században for- dul termőre, akkor találkozik újra az elbeszélő és az antikvárius szál. Találkozásukból megszületnek az elbeszélést forrásokkal alátámasztó kanonikus, és sokszor felül azóta sem múlt munkák, Gibbon, Ranke, Michelet és Burckhardt remekművei.

A 20. század végi válság után önmagát kereső történettudomány ehhez nagyon ha- sonló utat járt, illetve jár ma is – azzal a különbséggel, hogy az önállósult segédtu- dományok helyett ezúttal a narratív história elméleti megalapozására esik nagyobb figyelem. Az irodalomtörténet műfaja számára pedig, úgy hiszem, szintén eljött a tör- téneti önvizsgálat ideje. Érdemes emlékezni rá, hogy a 17. század nagy rendszerező tudósainak (Baconnek, Vossiusnak) jóslataira rácáfolva⁴⁰ az irodalom történetének első nagy korszaka az antikvárius kutatással indul: Mylaeus, Lambeck, Morhof, Conring, Heumann és magyar megfelelőik Czwittinger Dávidtól és Bél Mátyástól Bod Péterig és tovább: a forrásgyűjtés, a bibliográfiai rendszerezés, az életrajzi adattár biobibliográfiai enciklopédiáit alkották meg, s már az ezeket kísérő írások (előszavak, ajánlások) emékeztettek rá: nagyon is tisztában voltak munkáik értékének maradandóságával, azzal, hogy széles merítésű kultúrtörténeti megközelítésük valójában emancipatorikus tevékenység, felszabadítja az emberi szellemet a szaktudományok, a jog, a teológia, a filozófia szakbarbár kötelmei s főként a manipulált és manipuláló kortörténet-írás ha- taloméhes zsarnoksága alól. Christoph August Heumann például így fogalmazta meg a gondolatot:

Érdemes megfigyelni, hogy az elmúlt századokban, amikor hanyagolták az irodalomtörté- net művelését, a filozófusok vakon, birkák módjára követték a maguk Arisztotelészét, a jo- gászok a maguk Bartolusát, a teológusok a maguk Tamását. Ma azonban, midőn az iroda- lomtörténet felvirágzott, nemcsak a filozófusok, de a jogászok, a történészek, az orvosok, a filológusok, s még a teológusok is sokoldalúak és műveltek lettek. Az irodalomtörténet-írás tehát az igazság világossága, és a szellem szabadságának szülőanyja.⁴¹

A  filológiai-textológiai (s szélesebb értelemben a kultúrtörténeti, civilizációtörténe- ti) rendszerező-gyűjtő kutatás és kutatás-dokumentáció, a történetíráshoz hasonlóan majd csak a 19. században találta meg útját a nagyléptékű irodalomtörténeti elbeszélé- sekhez, ekkor lett a történetekből Történet – legalábbis annak igénye és az utána való

40 Bacon rendszeréről lásd Kecskeméti Gábor, A historia litteraria korai történetéhez, ItK, 109(2005), 3–17;

Vossius (De philologia liber, 1650; Ars historica, 1653) ilyen irányú elemzése még csak deziderátum.

Áttekintően: Michael J. Carhart, Historia Literaria and Cultural History from Mylaeus to Eichhorn = Momigliano and Antiquarianism…, i. m., 184–206.

41 Ezt a szöveghelyet (Christophorus Augustus Heumannus, Conspectus reipublicae litterariae, sive via ad historiam literariam iuventuti studiosae aperta, Hannover, Foerster et filii, 1735^[4], 1) nem én idéztem először az ItK-ban (Szövegaktus, ItK, 107[2003], 702), hanem Margócsy István (Az irodalomtörténeti hagyomány helyzete a XVIII. század második felében, ItK, 88[1984], 296.) Ez tehát a harmadik megjelenés;

de azt hiszem, nem lehet elégszer ismételni.

vágy.⁴² Európai, nemcsak magyar jelenség, hogy a modernitás első hulláma az iro- dalomtörténet-írásban (is) a nemzeti narratívával érkezik, mivel a kor gondolkodói a nemzeti kultúrában látták a töredezett hagyományból megalkotható egység célkép- zetét, s a vélemények csak az oda vezető utat illetően (azaz a „nemzeti hagyományok”

problematikájához való viszonyulás szerint) tértek el egymástól. A  20. század végi új-pürrhonista szkepszis legtermelékenyebb melléküzemága viszont éppen e nemze- ti diskurzusok dekonstruálása lett. Ezen a ponton pedig kénytelen leszek a kitérőn belül is kitérőt tenni, mert a politikai kritika érvei – lévén hogy a mai magyar iro- dalomtudományi közbeszédet teljességgel meghatározzák, kiszorítva olykor fontosabb szempontokat – akkor is megkerülhetetlenek, ha a distancia témájához csak közvetve kapcsolódnak.

Szkepszis és intervenció – az irodalomtörténet politikája

A relativizmus legfőbb kifogása, mint láttuk, az elbeszélés narratív paradoxonára vo- natkozott (olyasvalamit kellene elemezni, amit maga az elemző elbeszélés hoz létre), azonban az elbeszélés eredménytárgyának dekonstrukciója is divatos retorikai gya- korlatnak bizonyult, à la Hayden White. A szekpszis érvei ez esetben a narratológiai kételyeknél erősebb, erkölcsi és politikai támogatásra számíthattak: a történetmondás lehetetlenségét (szelídebb kiszerelésben: „az elbeszélés nehézségeit”) tárgyazó köz- hely- és bálványdöntő írások többsége éppenséggel egy erős történeti narratíva hall- gatólagos vagy explicit feltevésével operált. E narratíva szerint a nemzeti szempont túlhangsúlyozása önmagában is rendkívül veszélyes, kirekesztő és gyűlöletkeltő iden- titáspolitika része, amelynek konkrét felelőssége van a nácizmus Endlösungba torkolló rémtetteinek bekövetkeztében.⁴³ A posztmodern különböző irányzatainak, egymással is vitázó képviselőinek összhangja ezen a ponton több mint érthető: ez volt az egyetlen terület, amelyen a felvilágosodás optimista projektjét szorongások és kételyek nélkül vihették tovább.

A nemzeti szempontú historia litteraria diszkreditálásának alapképlete (pozitiviz- mus + nacionalizmus = fasizmus) azonban nehezen egyeztethető a narratológiai re- lativizmus tételeivel. Ha minden történet ugyanannyit ér (igazságkritériumok híján csupán a nyelvi, retorikai megformáltsága alapján ítélhető meg), akkor éppenséggel az egyes nemzeti kultúrák eltéréseit tudományosan bizonyító filológia immunrendszere gyengül le végzetesen, s válik alkalmatlanná az újabb és újabb teleologikus elbeszélé- sek kritikai rostálására. A posztmodern nyelvkritika eredménye tehát az lett, hogy mi-

42 Alapvető a tárgyban: Dávidházi Péter, Egy nemzeti tudomány születése: Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, Bp., Akadémiai, 2004 (Irodalomtudomány és Kritika).

43 A  képletet már készen találta a posztmodern; Magyarországon pl. a műfaj klasszikusa a Spenóttal egyidős: A magyar nacionalizmus kialakulása és története, szerk. Andics Erzsébet, Bp., Kossuth, 1964;

tanulságos kontrollanyag: Nacionalizmus a magyar irodalom tükrében: Az MTA  Irodalomtudományi Intézetének vitája 1960. április 11–12, Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, 16(1960), 7–48.

közben a korábbi elbeszélésekből kiszorult, tudomásul sem vett társadalmi csoportok is nagy erővel és gyorsuló ütemben kezdték el saját „történeteiket” irodalomtörténetként (is) elmesélni (LMBT/queer⁴⁴ és feminista közösségek, etnikai és politikai kisebbségek), s a posztkolonialista kritika lehetőségére ráérző harmadik világbeli szerzők ugyan- csak egyre-másra termelik a saját kirekesztő identitáspolitikájukat irodalomtörténeti formában összefoglaló elbeszéléseiket.⁴⁵ Mindkét oldalon megfigyelhető a 19. száza- di nacionalista nagyelbeszélések mintájának követése – bár a mintakövetés általában közvetett, hiszen a Gervinusszal vagy De Sanctisszal való bajmolódás helyett sokkal ki- sebb erőbefektetést kíván átolvasni a White-sillabuszt: make a chronicle, shape a story…

A helyzet minden irónia nélkül megdöbbentően hasonlít a nyugati „tanácsadók” által kiképzett harmadik világbeli terroristák megjelenésére – miután lassan irányíthatat- lanná válnak, mit is kezdjünk velük? A probléma valóban égető, és azóta is küzd vele az irodalomtudomány – a posztmodern utóvédharcok utolsó terepe a nagyelbeszélések politikai kritikája. Ezek tanulmányozásától pedig ismét csak hasznos tanulságokat re- mélhet egy új magyar irodalomtörténet.

A Modern Language Association 1997-es torontói ülésszakán emlékezetes eszme- csere zajlott Linda Hutcheon, a kanadai finanszírozású komparatív irodalomtörténet- projekt igazgatója és Stephen Greenblatt, az újhistorizmus iskolaalapító atyja között.

A kiindulópont a fentebb vázolt helyzet, az elokvens tanulmányokban megfogalma- zott válaszok pedig igencsak jellemzőek a múlt század végi tanácstalanságra (a kötet szerkesztői akkor még csak a balkáni konfliktusok utolsó, koszovói fejezetére hivat- kozhattak mint friss „szövegkörnyezetre” – ma már nagyobb választék állna rendel- kezésükre).⁴⁶ Az egyetértés alapja: a gyarmati uralom alól frissen felszabadult államok irodalomtörténetként is megfogalmazott identitásdiskurzusai veszélyesen nacionalis- ták, fejlődéselvűek és teleologikusak. A  nézeteltérés technikainak tűnik. Hutcheon természetesen a globalizálódó kultúrának megfelelő ajánlásokat tett: az új, a jövő- ben megírandó irodalomtörténeteknek komparatív szemléletet kell érvényesíteniük, s vagy a nemzeti határok fölötti régiókkal, földrajzi tényezőkkel (pl. Duna) tanácsos foglalkozniuk, vagy azok alatti kisebb témákra (multikulturális hagyományú városok, mint Dubrovnik vagy Gdańsk, többes identitású szerzők vagy szerzőcsoportok stb.) kell összpontosítaniuk. Az új modell hívószavai: globalizáció, diaszpóra, a területsza- badítás⁴⁷ (globalization, diaspora, deterritorialization) – ezek a narrációszervező elvek elemelhetik a figyelmet a nemzetállami, „egy etnikum – egy nyelv” logikája alapján szerveződő, purista modellekről.⁴⁸ Mindazonáltal Hutcheon komolyan mérlegelte a

44 A terminológiai különbség jelentéséről: Hutcheon, The Politics…, i. m., 178–179.

45 Perkins, i. m., 9.

46 Linda Hutcheon, Mario J. Valdés, Preface: Theorizing Literary History in Dialogue = Rethinking Literary History: A  Dialogue on Theory, eds. Linda Hutcheon, Mario J. Valdés, Oxford–New York, Oxford University Press, 2002, ix.

47 A  Deleuze-től származó terminus tömören szinte fordíthatatlan: egy-egy kultúra területhez kötöttségének (gyökerességének) feloldását jelenti a globalizáció összefüggésében.

48 Ennek az összehasonlító irodalomtörténeti projektnek egyik zászlóshajója a magyar szerzők és magyar társszerkesztő által jegyzett kelet-európai komparatív irodalomtörténeti szintézis: History of the literary

romlás feltartóztatásának, illetve átmeneti fékezésének Rousseau-i logikáját is: ha saját nyugati kultúránkban évtizedek óta a „kitalált közösség” a nemzet politikailag korrekt definíciója, akkor hogyan akadályozhatnánk meg az új (vagy éppen régi, de nem elég felvilágosult és nem elég nyugatias) nemzeteket, hogy ők is kitaláljanak maguknak egyet, olyat, amilyet szeretnének? Egyetlen közösségtől, sem nemzetitől, sem bármi- lyen kisebbségtől sem tagadható meg a jog, sőt a segítség sem, hogy felépítsék saját diszkurzív hovatartozásukat. Az így elképzelt „intervenciós irodalomtörténetek” per- sze már születésük pillanatában elavultak (miután a történeti elbeszélések igazságérté- ke megingott),⁴⁹ de mind erkölcsi, mind pragmatikus szempontok azt diktálják, hogy ne tagadjuk meg e közösségektől az „identitásmesét”, amelyre vágynak: „a közösségképző erőt, amelyet „a progresszió utópisztikus elbeszélései kínálnak, a használható múltért [usable past] folytatott harcban”.⁵⁰ Ahhoz, hogy megszülessen valahol a globalizálódás iránti vágy, előbb létre kell hozni a megelőző fázist. Fejlődési fokok nem ugorhatók át a történelemben.

Greenblatt éles dialektikával bizonyítja e gondolatmenet kontraproduktív voltát, nagyjából a lenini „leggyengébb láncszem” tézist felidézve. Szerinte az intervenciós irodalomtörténetek megfosztanák a nyelvileg és kulturálisan éppen általuk purifikált törzseket attól a forradalmi potenciáltól, amely pontosan a nemzeti kevertségükben és nyelvi tisztátalanságukban áll – holott a vágyott kulturális forradalom célja éppen e tulajdonságuk, a többes identitás (multiple identities) megdicsőítése.⁵¹ Greenblatt sze- rint ezen az úton indult el az Hollier-féle francia irodalomtörténet (amelynek Hayden White mellett maga is munkatársa volt), azonban csak a félútig jutott el. Tovább kell haladni, új projektek felé, amelyeknek két követelményét posztulálja a szerző. Az egyik tartalmi: az organicitás és a békés fejlődés koncepciója helyett a narratíva legyen in- kább „érzéki, véres és természetellenes cselekedetek krónikája”,⁵² mert csak ezek ké-

cultures of East-Central Europe: Junctures and disjunctures in the 19^th and 20^th centuries, eds. Marcel Cornis- Pope, John Neubauer, I–IV, Amsterdam, Benamins, 2004–2010; koncepciójáról lásd John Neubauer, A globalizáció itthon és szomszédainknál kezdődik, ford. Sári László, Helikon, 60(2014), 528–540.

49 Linda Hutcheon, Rethinking the National Model = Rethinking Literary History…, i. m., 6.

50 Uo., 14.

51 Stephen Greenblatt, Racial Memory and Literary History = Uo., 60. „[…] the acceptance, even if it feels clever and tactically enabling, of the traditional model of literary history, with its concern (in Eliot’s phrase) to purify the language of the tribe, robs the hitherto marginalized groups of their revolutionary potential: a potential that lies in the impurity of languages and ethnicities, in tangled lines of access and blockage, in the flesh-and-blood intensity of loss, assimilation and invention, and in the daring intersection of multiple identities”.

52 Uo., 61. „So shall you hear / Of carnal, bloody, and unnatural acts…” Hamlet, V. felv. 2. szín (Arany János fordításában: „vérbűn, erőszak, természettelen dolgok”). Greenblatt, kedves stratégiája szerint, itt is idézettel adja saját véleményét (vö. az előbbi jegyzet Eliot-idézetét, és a következő Veblen-idézetét – a Borges-hivatkozás filológiája külön elemzést igényelne). A részlet (a Shakespeare-idézet és értelmező szövegkörnyezete) azonban egyben önidézet és egy újabb önidézet forrása is. Az előzmény: Stephen Greenblatt, Racial Memory and Literary History, Proceedings of the Modern Language Association of America, 116/1 [„Globalizing Literary Studies”] (2001), 48–63; a folytatás: Uő, Cultural Mobility: An Introduction = Cultural Mobility: A Manifesto, ed. Stephen Greenblatt et alii, Cambridge, Cambridge University Press, 2010, 2.

pesek felszámolni a mélyen gyökerező kulturális legitimitás érzését, és érzékeltetni a kultúra valós folyamatait (a címszavak: transformation, evasion, negotiation, exchange;

colonization, exile, emigration, wandering, contamination; greed, longing, restlesness).

A másik az ideális szerző szellemi habitusára vonatkozik. Nehéz ezt egyenesen meg- fogalmazni, Greenblatt is egy Borges- és egy Veblen-idézet sorai közt egyensúlyozva mondja ki: mivel az új irodalomtörténeti víziót csak olyanok tudják magukénak érezni, akik egyszerre kívül és belül állnak a történeten, amelyet mesélnek, s legfőbb jellem- zőjük a különbözőség, az idegenség érzése, ezért, bár származásilag nem kívánja őket definiálni, habituális mintájuk a zsidóság mentalitása, amely annak köszönheti kitün- tetett szerepét a nyugati világban, hogy „miközben az adott kultúrában működik, nem kötődik ahhoz semmilyen speciális devócióval”.⁵³

E kissé szorosan definiált, és számunkra, kelet-európaiak számára zavaróan közeli történelmi emlékeket idéző követelményrendszer forrásanalízise és kulturális tipologi- zálása⁵⁴ helyett ismét gyümölcsözőbb lesz praktikus tanulságokat keresni. A Hutcheon és Greenblatt közti vita valójában álvita. Mindketten az elharapózó etnikai gyűlölkö- dést kulturális legitimációját kívánják gyengíteni, de miközben rezignált vagy éppen forradalmi hevületű válaszokat adnak, s arról győzködik egymást, hogy pragmatikus vagy idealista módszerekkel célszerűbb elejét venni a fasizálódás veszélyének, nem veszik észre, hogy éppen az, amiben egyetértenek, vagyis a történetírás elméletét illető szkepszisük adja a legerősebb fegyvert az etnokulturális törekvések kezébe.

London, 1947

Ha valaki, akkor Arnaldo Momiglano tudott egyet-mást (generációs és történelmi okokból Greenblattnél bizonyára többet) a nácizmus szellemi természetrajzáról. Imént ismertetett tanulmányát már római katedrájáról elűzve, angliai emigrációban írta (ahonnan már nem tudta megmenteni otthon maradt szüleit a megyilkoltatástól).⁵⁵ Az írás korántsem érdek nélküli eruditus kutakodás eredménye. Momigliano a mindenko- ri pürrhonizmust okolta az intellektuális összeomlásért, amely nemcsak hogy lehetővé tette és kísérte a nácizmus felemelkedését, hanem egyenesen a náci propaganda meg- alapozójának bizonyult. A szkepszis ugyanis nem csupán a rezignált visszahúzódást és a tolerancia-pedagógiát vonhatja maga után, hanem éppúgy a voluntarista forradalmi

53 Uo., 60. (Greenblatt a Thorstein Veblen gondolatait [Essays in Our Changing Order, ed. Leon Ardzrooni, New York, Viking, 1943, 222] parafrazeáló Jorge Luis Borges írására hivatkozik [The Argentine Writer and Tradition = Labyrinths: Selected Short Stories and Other Writings, New York, Random House, 1984, 178–179], ám azután egy lábjegyzetben kisesszét formálva, maga folytatja a zsidó szellemi és habituális karakterjegyekről elmélkedő Veblen parafrazeálását.

54 Greenblatt nézeteinek kontextualizálásához: Laurence Roth, Networks = The Routledge Handbook of Contemporary Jewish Cultures, eds. Laurence Roth, Nadia Valman, London–New York, Routledge, 2015, 201–202.

55 Az alábbiak forrása: Peter N. Miller, Momigliano, Antiquarianism, and the Cultural Sciences = Momigliano and Antiquarianism, i. m., 3–66.

fellépést is. Ugyanannak az éremnek két oldaláról van szó, ugyanannak a prezentista hevületnek egy némileg barnásabb árnyalatáról, mint amely Greenblatt lelkesült ma- nifesztumaiban megjelenik. Ez a prezentista szemlélet messze túlélte a náci rezsimet: a

„halott antikvárius tudás”⁵⁶ kárhoztatása a hermeneutikai hagyomány alapmotívuma maradt azután is, hogy a hitlerizmus oly nagy kedvvel kárhoztatta a haladás érdekeit nem szolgáló pedáns katedratudományt, s valósággal hajtóvadászatot indított az an- tikvárius szemlélet modern örökösei, az Aby Warburg körül csoportosuló kultúraku- tatók után. Momigliano tanulmánya a Warburg Intézet Londonba menekült alkotói közösségében keletkezett, és a háború utáni kulturális mozgások lehetséges horizont- jainak bemérése volt a tétje. A tények tisztelete, a bizonyítás megkövetelése, a történeti igazság lehető legteljesebb megközelítése: Momigliano az antikváriusok tény- és tárgy- tiszteletében találta meg a zsarnokságot mindig, mindenkor előkészítő ismeretelméleti kétely ellenszerét, maga mutatva példát arra, hogy egy ideológiailag erősen motivált, a jelent megszólító tudományos konstrukció akár még igaz is lehet. Optimista víziója szerint a régiségkutatás (a történetírói etika tudományos megalapozásával és a múlt igazsága iránti határtalan szeretetével) megmentette a történetírást a szkepszistől, de nem írt történelmet. Ez a feladat véleménye szerint azokra várt volna, akik az antikvá- riusok hagyományos témáit ismét elbeszélő históriává formálják, s végső soron egy új civilizációtörténetet alapoznak meg, akárcsak (az akkor még jobbára egy-egy nemzet civilizációtörténetében gondolkozó) elődeik tették a két tradíció egyesítésével a 19. szá- zad során.

Várakozásai egyfelől beigazolódtak, hiszen a kulturális antropológia felfutása az 1960–1970-es években jól illeszkedett az Annales „longue durée” folyamatok kutatását preferáló szemléletéhez. Clifford Geertz és követői a „helyi tudásra” (local knowledge) összpontosító, tárgyi és textuális, illetve összetett szertartás- és diskurzusrendeket do- kumentáló leleteiket a gyűjtők logikájával rendszerezték, és jelentésüket egy jelképes interakciókból álló kulturális struktúrán belül értelmezték. Külön módszertani figye- lem esett saját beszámolóik és az általuk megfigyelt kultúrák önelbeszéléseinek kü- lönbségeire.⁵⁷ Eljárásuk tehát mintha megjósolt folytatása lett volna az előrejelzésnek.

Azonban már Skinner (s kisebb részben John G. A. Pocock) kutatásai és a körülöttük

56 Otto Brunner, Abendländischen Geschichtsdenken = O. B., Neue Wege der Verfassungs- und Sozialgeschichte, Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht, 1968, 43.

57 Clifford Geertz, Sűrű leírás = Az értelmezés hatalma: Antropológiai írások, szerk. Niedermüller Péter, Bp., Századvég, 1994, 170–199; Uő, „A bennszülöttek szemszögéből”: Az antropológiai megértés természetéről

= uo., 200–216. Időszerű volna utánanézni, akár kutatni, hogy a két alapvető módszertani írás hatott-e és mennyire a magyar irodalomtörténészi praxisokra: az bizonyos, hogy a tanulmányomnak előadásként otthont adó konferencia már címével (Az értelmezés hatalma) is arra aspirál, hogy e hatástörténet egyik fejezete (az irodalomtörténeti antropológia nyitánya) legyen. Jelen írásomat annak dokumentálásra is szánom, hogy bár a szempont kétségkívül termékeny, de az irodalomtörténet s kiváltképp egy átfogó igénnyel készítendő magyar irodalomtörténet módszertanának (éppen mert a „sűrű leírás” és a longue durée történeti elbeszélés kombinálásának feladatával kell szembenéznie) szélesebb bázisra kell támaszkodnia.

támadt irodalom- és historiográfia-elméleti viták⁵⁸ is jelezték: a Geertz-iskola⁵⁹ szem- léletmódja, és általában az antropológiai módszer nem fordítható át problémátlanul az időtengelyre. Idézzük fel Perkins második, mérsékeltebben relativista tételét: „ami az egyik közösségben plauzibilis, az a másikban nem lesz az”. Lehet vitatkozni az állí- tással, s a vita során eljuthatunk akár mindenféle, szűkebb és tágabb értelemben vett fordítás lehetetlenségének ismeretelméleti paradoxonához, de a szélsőséges szkepszis ez esetben nem szükségszerű következmény. A fordítás, bár tökéletes sosem lesz, mégis lehetséges. Az idegen kultúra gyarmatosítható, minél távolibb, minél idegenebb, annál könnyebben. A résztvevő leírással kísérletező antropológusok természetesen tudják, hogy kutatásuk és érdeklődésük a gyarmatosítás folytatása más eszközökkel (mi, nyu- gatiak akarjuk megismerni a „vadakat”; a mi szükségletünk az orientalizmus és a saját identitáskellékünk az idegen praxisok felmérése; a saját médiumainkon, a saját időszá- mításunkra programozott gépeken és hálózati felületeken osztjuk meg és terjesztjük megszerzett „lokális tudásunkat”; az esetleges szakmai elismerés csak a mi kultúránk- ban bír értelmezhető jelentéssel stb.). Ha ezt maguk a bennszülöttek is tudják, akkor, még ha tökéletlenül is, létrejöhet a kulturális idegenség felismeréséhez szükséges és elegendő kommunikáció. A következő lépés, az idegen életformák átvétele vagy expli- cit elutasítása azonban – ritka kivétellel – fel sem vetődik, mint a kutató identitás-stra- tégiája. (Nagy baj van, ha például egy samanológus egyetemi tanár termékenység-va- rázslással kísérletezik; nem kevésbé nagy, ha valódi sámánjait megpróbálja lebeszélni a varázslásról.)

Próbáljuk most elképzelni ezt a kommunikációs modellt a történeti kutatás és je- lentésadás vetületében. Két idegen kultúra lehet per definitionem összemérhetetlen, a saját kultúra jelene és múltja már kevésbé; a történész szakmai előismeretek és kultu- rális értelemben veleszületett előfeltevések tömegével közelíti meg a maga múltját. Más szóval a nézőpont nem tüntethető el sem a „mindentudó elbeszélő” éteri magasságába szublimálva,⁶⁰ sem a „résztvevő megfigyelő” történeti kontextusba oldásával. A poszt- modern szkepszis ma is érvényes pozitív tanulsága, mint már utaltam rá, hogy az elbeszélő akkor is valamiképpen részese az elbeszélésnek, ha megpróbál kilépni belőle vagy elrejtőzni benne.⁶¹ A középkori vagy a kora újkori mentalitás eltérései a miénktől,

58 A kérdés szakirodalma szinte már áttekinthetetlen; magam egy korábbi tanulmányomban érintettem:

Bene Sándor, A politika műfajai = Az Eötvös Collegium és a magyar irodalomtörténet: Tanulmányok, szerk.

Varga László, Bp., Argumentum, 2003, 87–113.

59 Skinner természetesen nem antropológus, s iskolához is nehezen sorolható – ám maga számol be róla, milyen meghatározó hatással volt rá Clifford Geertz, éppen a Foundations írása idején; vö. Quentin Skinner, Introduzione = Q. S., Dell’interpretazione…, i. m., 9–10.

60 Hajdu Péter, Idézet az irodalomtörténetben = Az irodalomtörténet esélye, i. m., 149–150.

61 Nem kerüli el ezt a paradoxont a már említett Hollier-féle francia irodalomtörténet sem: bár a szerzői kör összetétele és narrációs stratégiái is jelzik, hogy kívülről közelítik meg a tárgyat, s ezzel kívül helyezkednek a tradicionális nemzeti elbeszélésmodellen, ugyanezzel a gesztussal be is lépnek egy másikba: a globalizálódó francia kultúra önelbeszélésének keretébe, amely a területtől való eloldódás (deterritorialization) már túl van, de mindazonáltal még mindig nagyonis francia maradt. Lásd French Global: A New Approach to Literary History, eds. Christie McDonald, Susan Rubin Suleiman, New York, Columbia University Press, 2010.