Miskolc város és vonzáskörzete iparszerkezetének átalakulásáról, kiemelten az egykori Lenin Kohászati Művek (LKM) állami vállalat
megsemmisítésének körülményeiről
Írták:
Drótos László kohómérnök, az egykori LKM utolsó (1982–88 években) volt vezérigazgatója.
Lóránt Károly villamosmérnök-közgazdász, a Retörki felmérést végző kollektívája nevében Elemi emberi kötelességünk, hogy kellő történeti
hűséggel elszámoljunk egy-egy megélt, általunk is befolyásolt jelentős kortörténetről, és az is, hogy annak tapasztalatait továbbadjuk utódainknak.
A legutóbbi évtizedek radikális változásai objektív számbavételére a közelmúltban jött létre a Rend- szerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum.
Az intézet főigazgatójánál, Bíró Zoltánnál kezde- ményeztem a címben szereplő témában egy felmérő munkát. Ez alapján legjobb szakembereik bevonásával elindították a kutatást.
A kutatómunka első szakasza lezárult, amelyet egy kerekasztal konferencián a Miskolci Akadémiai Te- rületi Bizottság (MAB) székházában összegeztünk.
Az eddigiek is számos olyan tapasztalattal szolgál- nak, amelyeket – megítélésünk szerint – érdemes közzétenni.
E feladat teljesítését kíséreljük meg egy cikksorozat megírásával.
Drótos László
1. A kutatás indítéka és célja
Közmegegyezés van abban, hogy a vérzivataros 20. század mind a négy történelmi jelentőségű európai eseményének (első világháború, a trianoni békekötés, a második világháború, az 1989-es rendszerváltás) egyik legnagyobb áldozat vállalói voltunk, és nemzetünknek kellett elszenvednie a felmérhetetlen, súlyos veszteségekkel járó következményeit is. Az eltelt évszázad alatt csak az iparunk versenyképessége a kontinens országai között a 6-8. helyről az utolsók közé süllyedt. Több – viszonylag jó piacokkal rendelkező – iparág, termelő üzem is megszűnt, vagy idegen tulajdonosok birtokába jutott. A mi szakmánk, a hazai vas- és acélgyártás is – megbízhatatlan, főleg külföldi tulajdonosok spekulatív közreműködése következtében – szinte teljesen leépült az elmúlt két év- tizedben. Ezzel együtt az adott térség lakhatósági színvonala, százezrek életkörülménye sokat rom- lott, vagy lehetetlenné vált. Az utóbbi 30-40 év eseményeire több magyarázat lát mostanság napvi- lágot. Vannak, amelyek segítik a tisztánlátást, vannak, amelyek ismerethiányból vagy szándékosan elfedik a történtek valóságos okát. A kutatás elsősorban a helyszíni cselekvő résztvevők tapasz- talatait, őszinte véleményét, a múltukkal való szembesülésüket igyekezett megismerni.
A felmérés során többek között az igazolódott, hogy a magyar vasipar – szűkös korszerűsíthetőségi lehetőségeit többnyire jól kihasználva – már az 1980-as években egyre inkább képes volt ellátni a hazai felhasználók növekvő mennyiségi és minőségi igényeit. Ezenkívül teljesítette a KGST-n belül és a tőkés exportban vállalt jelentős kötelezettségeit. E téren viszonylag jól kiegészítették egymást a legnagyobb kohászati vállalatok: a Lenin Kohászati Művek (Diósgyőri Vasgyár), az Ózdi Kohászati Üzemek és a Dunai Vasmű.
A konferencia résztvevőinek egy csoportja (balról jobbra):
Lóránt Károly intézeti mérnök-közgazdász, Glatz Ferenc akadémikus, történész,
Roósz András akadémikus, kohászmérnök, MAB elnök (köszöntő beszédét mondja),
Bíró Zoltán kutatóintézeti főigazgató, irodalomtörténész, volt vezető politikus,
Drótos László, az 1982-1988-as években a Diósgyőri Vasgyár vezérigazgatója, kohómérnök,
Kopátsy Sándor közgazdász, a rendszerváltás vezető gazdaságpolitikusa
Mi történt e közben és ezt követően, ami a hatalmas nemzetgazdasági veszteségek mellett a Diós- győri Vasgyár teljes megsemmisülését, iparterületének máig kilátástalan helyzetét is eredményezte?
Melyek a végrehajtott privatizálás tapasztalatai? Ezekre a kérdésekre kereste és talált válaszokat – a közvetlenül érintettek emlékezésével és látásmódjával – az eddigi kutatómunka.
2. A kutatás munkamódszere és eddigi szereplői
A kutató intézet – egyeztetve a felmérésbe bevont személyekkel – a következő munkafázisokban végezte az eddigi tevékenységét:
I. A kutató intézet munkatársainak ismerkedése a témával, a területtel, a felmérésbe bevonni terve- zett személyek kiválasztása
Mintegy 120 miskolci, ózdi, tiszaújvárosi, mezőkövesdi és más megyei településen élő személy kezdeti megjelölése után, 80, majd 44 főre csökkent a videóinterjúra felkérni tervezettek száma.
Végül 23 fővel készült interjú.
II. Helyileg rendelkezésre álló dokumentumok gyűjtése, digitalizálása, archiválása
Az eseményekkel összefüggő több ezer oldalas rendezett dokumentumot adtunk át az intézet archívumának, Diósgyőr-Vasgyár irat- és fényképanyagából.
III. 20 kiválasztott személlyel kb. 13 óra terjedelmű videóinterjú és 3 személlyel szóbeli interjú készítése.
Az interjúalanyok Miskolc és Ózd városok egykori vezetői, a térség egykori kormánybiztos szervezetének vezetői, a Diósgyőri Vasgyár, a Diósgyőri Gépgyár, az Ózdi Kohászati Üzemek, az Ózd környéki szénbányák egykori, különböző beosztású dolgozói voltak.
IV. Interjú tanulmány készítése, amelynek címe és tartalma:
„Az egykori Lenin Kohászati Művek (LKM) Diósgyőri Vasgyár volt vezérigazgatójának vissza- emlékezése az 1989-es magyarországi rendszerváltás előzményeire és következményeire a mis- kolci iparvidék gazdaságtörténeti példájával”
V. Kerekasztal konferencia rendezése Mis- kolcon (5 óra tartamú teljes kép- és hang- anyag készült)
A tanácskozásra meghívást kaptak a kutató intézet érintett vezetői és a felmérésben köz- reműködő személyek egy része. Vendégként a térségből elszármazott országos vezetők egy csoportja és a téma iránt érdeklődő szak- emberek közül néhányan. Véleményt 19 fő mondott.
A konferencia résztvevőinek egy csoportja
Amiről az egykori Diósgyőri Vasgyár romjai 2015-ben mesélnek
I.
A megsemmisített diósgyőri és ózdi egykori állami vas- és acélgyárak szerepe a magyar ipar fejlődésében
1. A szakma egykori zászlóshajói voltak
A kutatás által eddig megismert tények, összegyűjtött (részben már digitalizált és az intézet archívu- mában elhelyezett) dokumentumok elemzése elkezdődött. Miközben ez a munka a rendszerváltás időszakának eseményeire koncentrál, a hazai vas- és acélipari szakmát a magyar gazdaság és ipar egészének keretében is igyekszik elhelyezni, bemutatni. Ez utóbbihoz kedvező és bőséges informá- cióval szolgálnak a szakma hazai és nemzetközi fejlődésének rendelkezésre álló adatai, a két egykori vállalat szakemberei által írt könyvsorozatok és múzeumi gyűjteményekben található hiteles leírások, műtárgyak.
A hazai vaskohászatnak, és benne a diósgyőri és ózdi nagyvállalatoknak, az elmúlt mintegy 30 év történéseit, annak indítékait józan ésszel megérteni, elfogadni képtelenség. Különböző utólagos magyarázatok ugyan születnek, amelyek részigazságok hangsúlyozásával a valóságot, főleg a minden szinten megmutatkozó vezetői ismeret- és felelősséghiányt, a megbocsájthatatlan kormány- zati naivitást, valamint az elkövetett bűnös cselekedeteket próbálják leplezni.
Nézzünk néhány múltbeli tényadatot a szakma és hazánk ipara fejlődésének kapcsolatáról:
Az ipari forradalom éveiben a hazai vaskohászatnak – köztük az 1770-ben alapított diósgyő- ri és az 1845-ben alapított ózdi üzemeknek – döntő szerepük volt abban, hogy 1910 körül a következő, viszonylag kedvező adattal, hato-
dik helyezéssel szerepelhetett Magyarország az európai mezőnyben.
Az ipar %-os részesedése a nemzeti jövede- lemből:
Németország 45,0 %
Franciaország 41,8 % Nagy-Britannia 39,0 %
Ausztria 36,7 %
Svédország 36,5 %
Magyarország 25,3 %
Olaszország 23,2 %
Horvátország 15,9 %
Forrás: Magyarország ipara 1910 körül, Cartographia Kft. 1996, Bp.
Az ózdi üzem kezdetektől magántulajdonú (1845-ben jött létre a Gömöri Vasművelő Egye- sület, majd 1881-től Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt) cégként indult (majd a II. világ- háború után, 1946-ban államosították). A Diósgyőri Vasgyár viszont más utat járt be, már megépítésétől kezdődően állami tulajdonban volt. Mindkét nagyüzem meghatározó szerepet töltött be a hazai vasúthálózat kiépítésében, a gépipar és egyéb szakágazatok kialakulásában és megerősödésében, az első és második világháború haditechnikai termékszükségletei előállításában és a háború anyagi pusztításának pótlásában, a trianoni békediktátum veszteségeinek részbeni kompenzálásában. A vállalatok növekvő munkaerő szükséglete és az itt dolgozók társadalmi megbecsültsége átlagon felül növelte a környező lakosság életkörülményeit. Mind az ózdi, mind a diósgyőri gyár története során többször is kényszerült technológiai, szervezeti szerkezetének alapvető módosítására, jelentős gyártás- és gyártmány-fejlesztések elvégzésére, a emberi és anyagi erők, technikai eszközök alapvető átcsoportosítására, koncentrálására, cégek közötti ésszerű fúziókra.
A második világháború lezárultával Magyarország az európai szocialista blokk részévé vált.
A hidegháborús pszichózis és a gazdaság gyors modernizálási szándéka következtében a gazdaságpolitikában kiemelt hangsúlyt kapott az ipar, azon belül is a nehézipar fejlesztése, melynek elmaradottságában látták az ország fejletlenségének legfőbb okát. Abban az időben az egy főre jutó acéltermelés ugyanolyan általánosan elfogadott fejlettségi mutató volt, mint a 2010-es években a száz lakosra jutó nagysebességű internet kapcsolat. Az első ötéves tervben a beruházások legnagyobb hányadát a nehézipar fejlesztésére, azon belül is kiemel- kedően a vaskohászat területére koncentrálták. Bár a fejlesztés üteme messze túlzott volt, nem állja meg a helyét, hogy Magyarország kirívott volna a környező országok közül, sőt az egy főre jutó acélgyártás színvonala mind a mai napig Magyarországon volt a legalacsonyabb.
Egy főre jutó acéltermelés (kg/fő)
1938 1953 1963 1980 1990 2000 2010
Németország 330 315 641 653 554 564 536
Csehország és Szlovákia 127 341 596 996 952 636 615
Ausztria 100 184 444 612 559 712 862
Lengyelország 137 275 548 358 274 210
Magyarország 70 161 234 351 286 183 168
Forrás: 1) Ehrlich Éva (1988): Országok versenye 1937-1986, KJK.
2) World Steel 3) World Bank Data
Az 1950-es évek második felétől a szovjet mintára erőltetett iparfejlesztés egy normálisabb ütemre és szerkezetre váltott. A Dunai Vasmű megépítése után gyakorlatilag három teljes vertikumú kohászati nagyüzeme volt az országnak. A Dunai Vasmű (DV) a lemezáru gyár- tásra, az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) és a Diósgyőri Lenin Kohászati Művek (LKM) a rúd- és idomacélok hengerlésére specializálta termékszerkezetét. Az LKM a hengerelt ter- mékek mellett alakos nagy méretű vas- és acélöntvényeket, egyedi és kis-sorozatú kovács- termékeket, csavar árut és húzott, hántolt, csiszolt rúdtermékeket is gyártott. Az ÓKÜ döntően a tömegacél, az LKM a nemesacélok előállítására szakosodott. Mindhárom nagy- üzem a hazai felhasználók igényeinek kielégítését tartotta üzleti célkitűzésének. A volumen tekintetében 3,5-4 millió tonna éves maximális kapacitást tartottak fenn. A két borsodi vállalat ebből kb. 1-1,4 Mt/év teljesítményt képviselt. Ez volumenében kielégítette a hazai felhasználók szükségleteinek nagy hányadát, sőt jutott a külpiacokra is.
2. Az 1970-es évek és az azt követő évtized eseményei
A DV építésének befejezése után a két borsodi vaskohászati üzem korszerűsítő és rekonstrukciós fejlesztésére is több eszköz juthatott a korábbiaknál. Az adott körülmények között kellően innovatív országos iparpolitika a vaskohászati vállalatok számára is tervezhető, kiszámítható távlatokat ígért.
Ezek alapján növekedtek a vállalatok és az ország gazdasági eredményei, javultak a verseny- képességi mutatók. Mindkét vállalat számos elismerésben részesült elért teljesítményeiért.
Az 1970-es évek végétől azonban a helyzet fokozatosan megváltozott, az iparpolitika figyelme a reálszféráról, a mikrogazdaságról egyre inkább a monetáris szféra, a makrogazdaság irányába fordult. Erősödött a neoliberális nyugati gazdaságpolitika egyes elemeinek a hazai viszonyokra nem alkalmazható erőltetése. Mint arra a kutatás rámutat, az 1980-as évek a magyar ipari üzemek kivéreztetésének időszaka lett. Az évtized elejétől az üzemek jelentős részénél a korábbi nyereséges gazdálkodás veszteségbe csapott át. Az újonnan létrehozott hitelbankok közreműködésével megsar- colták a vállalatokat. A szabályozók folyamatos változtatásával kiszámíthatatlan lett a vállalati gazdálkodás tervezése. Fokozta a bajokat mindkét vállalatnál az acélpiacokon ez időben jelentkező kereslethiány, a konjunkturális hullámzás, továbbá a külföldi versenytársak innovációs előnye.
A reform-szocialisták, köztük a borsodi két vaskohászati nagyüzem vezetése is, keresték a kiutat a növekvő nehézségekből. Minden lehetséges eszközzel minimumra mérsékelték a termelési költsé- geket, diverzifikálták a termelést, javaslatokkal, alternatívák felmutatásával éltek a kormányzat értelmetlen lépéseivel szemben. Eközben meggyengült a bizalom, már-már személyeskedésig fajult a korábbi vállalati és minisztériumi vezetői kapcsolat. Az LKM-ben sajnos a vezérigazgató tragé- diájával végződött 1982 év tavaszán a kilátástalanná vált küzdelem. Végül – mérlegelve a kialakult helyzetet – az LKM vezetése kezdeményezésére a két vállalat egy közös radikális szerkezet- átalakítási, a legjobb erőik egyesítésére szóló programot dolgozott ki. Ennek megvalósítását, vezetési feladatainak megfelelő ellátását egy tröszt létrehozásában látták. A Borsodi Vaskohászati Tröszt 1989. január 1-én kormányzati egyetértéssel és intézkedéssel megalakult. Sikeres beindítása érdekében külön miniszteri biztost neveztek ki.
Az ÓKÜ-ben az 1960-as évek elején nagy műszaki fejlesztéssorozat történt a gyárban, ami kiterjedt a metallurgiai (nyersvas- és acélgyártás) és a hengerlési vonalra, de a kiegészítő tevé- kenységekre is. Később, az 1970-es évek elején tovább folytatták az új beruházásokat: kor- szerű folyamatos öntőművet (FAM) és modern rúd- és dróthengerművet (RDH) építettek. Éles szakmai viták után, végül – hibásan – az elavulttá vált és fizikai állapotában elhasználódott Martin-kemencék rekonstrukciója mellett döntöttek Ezzel acéltermelési kapacitásuk elérte az évi 1,4 millió tonnát. Termékeik piaci célcsoportja elsősorban a hazai építőipar és a vasszerke- zeteket gyártó üzemek voltak, de emellett jelentős mennyiségben exportra is szállítani tudtak.
Az LKM egykori szakmai vezetői az interjúk során elmondták, hogy a tervezett hazai ipar- fejlesztés acélalapanyag szükségleteinek kielégítésére az 1980-as évek közepére – kevés híján – megfelelően fel voltak készülve. Már az 1960-as években befejezték a Blokk- és Buga-sorok korszerűsítő rekonstrukcióját. Ekkorra megépült és kiválóan teljesített a kor- szerű Nemesacél-hengermű két sora. Beüzemelt a világszínvonalat képviselő, a legjobb refe- renciákkal rendelkező svéd, japán, nyugat-német üzemek által szállított oxigénes konverter, az új 80 tonnás villamos ívkemence, az ASEA üstmetallurgiai egység és a folyamatos- öntőgép. A másod-, harmad-termékek, az öntött, kovácsolt termékek gyártás- és gyártmány- fejlesztésében is sokat tett a vállalat.
Az LKM gyártmányszerkezete – a három teljes vertikumú kohászati vállalat közül – a leg- jobban alkalmazkodott a magyar felhasználók növekvő minőségi és mennyiségi igényeihez.
Mintegy 1200 fajta, különböző szabvány és kívánság szerint tudott a gyár acélféleséget előállítani. A megszerzett szakmai privilégiuma többek között a következő gyártmányok előállítását tette lehetővé: a vasgyár a közúti és vasúti járművek, hajók, energiatermelő gépek, vegyipari gépek, készülékek és berendezések, erőgépek, nehézgépek és haditechnikai gyártmányok alkatrészeihez, gépelemeihez gyártott hengerelt, húzott, hántolt vagy csiszolt rúdárut, rúd alakra vagy alakosra kovácsolt acéltermékeket, acél- és vasöntvényeket. Szállí- tott forgácsoló szerszámokat, melegszerszám-acélokat, acél- és fémipari meleg- és hideg- hengereket, malom-, festék- és műanyagipari öntöttvas hengereket, hagyományos és növelt szilárdságú, valamint hőálló csavarokat. Termékeit kívánságnak megfelelően hőkezelte, egy részüket nagyolta vagy készre munkálta. A diósgyőri acélok beépültek a MÁVAG és a Ganz járműveibe, Pielstick-motorjaiba, a Vegyipari Gépgyár vezetékrendszerébe, autoklávjaiba, a Ganz Villamossági Gyár generátor forgórészeibe.
A vállalat felelőtlen megszüntetésével mindez a termelési kultúra itt örökre elveszett a nemzetünk számára.
3. Mit hozott a politikai rendszerváltás a két nagyvállalat életébe?
A még élő szemtanúk, a gyakorlati résztvevők elmondása, dokumentálása szerint, a politikai rend- szerváltást követően is a két gyár sorsát az országban ekkorra még inkább felerősödött, hibásan ki- teljesedett, korábbi neoliberális gazdaságpolitika határozta meg. Ezért – abból kiindulva, hogy az új politikai rendszernek egy magántulajdonra épülő, szabad-piacgazdaságot kell a legrövidebb időn
belül, minden áron létrehoznia – az állami vagyon erőltetett magánosításába kezdtek. Gátolta ezt a törekvést a koncentrált nagy állami cégek léte, amelyekre fizetőképes keresletet nem, vagy csak nehezen lehetett találni. Ezeket először fel kellett darabolni, sok kis önálló gazdasági egységgé, gyak- ran figyelmen kívül hagyva az így kialakított kis cégek későbbi életképességét. Ezt a kormányzati elvárást követve, valamint a két borsodi vállalat legjobb erőinek egyesítése céljából létrehozott Trösztöt a retrográd szemléletnek engedve, egy éven belül megszüntették. Csak az LKM-et ezután több mint 40 önálló szervezetté szedték szét, ezzel szétszakítva a szerves technológiai, érdekeltségi, irányítási kapcsolatokat. Legtöbbje aztán rövid időn belül természetesen csődbe, felszámolásba került.
A kutatásba bevont nyilatkozattevők többen úgy vélekedtek, hogy a politikai rendszerváltás után eddig még minden kormányzat e vállalatokat és térségeket súlyos gondjai megoldásában magára hagyta. A Horn-kormány által a borsodi kohászati vállalatok reorganizálására létrehozott kormánybiztos szervezete is, mint ahogy több, főleg politikusokból álló „megmentési bizottság”
dolgavégezetlenül fejezte be tevékenységét. A volt kormánybiztos szerint a két üzem átmeneti életbetartására több tízmilliárd forint állami támogatás is fordítódott, amelynek jelentős része értelmetlen pénzkidobás volt. Tény azonban, hogy ezekkel a kiadásokkal is sokkal kevesebb állami támogatásban részesült B.A.Z. megye, mint a hasonló nagyságrendű problémákkal nem sújtott térségek. Időközben ugyan készültek minisztériumi kezdeményezésekre átfogó, országos megújulási vaskohászati stratégiai elgondolások, de ezek többnyire, természetesen – mint ahogy a jelenleg a Gazdasági Minisztérium részére készülő anyag is – a cégek külföldi tulajdonosainak az érdekeit helyezik előtérbe, a kívánatos nemzetgazdasági érdekekkel szemben.
Az ÓKÜ leépülése sok-sok lépcsőn és kitérőn át, viszonylag kedvezőbb végeredménnyel ment végbe, mint az LKM-é. A privatizáció csak az RDH (Rúd- és Drót Hengersor) ese- tében volt sikeres (a gyár többi egy- ségének nagy részét lebontották). A mai Ózdi Acélművek Kft-t a német Max Aicher GmbH & Co. vette meg, amely miniacélmű telepítésével viszi tovább az ózdi acélgyártó ha- gyományokat. (Ennek a szakmai befektetőnek a vásárlást az akkori területi Ipari és Kereskedelmi Kamara elnöke, Drótos László, személyes kapcsolata alapján ajánlotta.) Jelenleg a volt ipari terület néhány megmaradt létesítménye (volt villamos erőmű, fúvó-gépház, stb.) a „Tudás-gyár” c.
program keretében átépítésre és hasznosításra kerül. Ennek kere- tében most fejeződött be egy 2,5 milliárd forintos beruházás.
Az LKM esete bonyolultabb és máig befejezetlen. A rendszerváltás gazdaság- és iparpolitikájának az egyik, de talán a legelrettentőbb
példája a Lenin Kohászati Művek sorsa, amely az ország alapvető ipari bázisából húsz éves
Az ÓKÜ maradványai légifotón
A lerombolt, kifosztott egykori Diósgyőri Vasgyár képe 2016-ban
ide-oda hánykolódás után végül is teljes egészében felszámolásra került. Pontosabban nem felszámolták, hanem az egyre-másra bekövetkező átalakulások során egyszerűen meg- semmisült. Ehhez a rendszerváltást követően 20 évre volt szükség, ami elég hosszú idő az agóniára. Az első botrányos, hatalmas veszteségekkel járó privatizációt a Pénzügykutató Rt.
szakemberei készítették elő. Ma mintegy 130 földhivatalnál bejegyzett, többször változó személyekből álló osztatlan közös tulajdonosa van az egykori állami nagyvállalatnak. Csak a legnagyobb birtoktest – amely magában foglalja a Kombinált-acélmű és a Nemesacél- hengermű megmaradt egységeit is – eddig hat különböző tulajdonosé volt: (Magyar állam;
1991. NouvoMetal GmbH /ukrán-osztrák/; 1996. Magyar állam; 1998. Kelet-szlovákiai Vasmű /szlovák/; 200. Cogne Acciai Spacialiti Srl /olasz/; a DAM 2004 Acél- és Hengermű Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. 2004. október 1-jén kezdte meg működését, a tulajdonosi viszony döntően ukrán tőkéhez kapcsolódott /az ukrán Dunaferr Rt., Donbass Ipari Szövetség/).
Az elmúlt 25 év alatt az LKM által képviselt állami vagyon, szakmai kultúra szinte teljesen megsemmisült, csak itt több mint 10 000 munkahely szűnt meg. Miskolc város és vonzáskörzete halmozottan hátrányos helyzetbe jutott, a lakosság egyharmada az ország más területére vagy külföldre vándorolt. Mindennek ellenére máig nem készült az érintett ipari térségre rehabilitációs, reorganizációs terv. Miskolc város eddigi önkormányzatai városépítészetileg fehér foltjaként kezelték és kezelik az érintett mintegy kétszáz hektáros ipari területet.
Úgy tűnik, a rendszerváltással egy másfél évszázados ipartörténeti periódus ért véget és ebben a Lenin Kohászati Művek a magyar ipar szomorú sorsának jelképeként tekinthető, és egyben tanúságot is tesz, hogy mi történt a hazai iparral a rendszerváltásnak nevezett folyamat során.
II.
A kutatás alapján levonható fontosabb következtetések
A felmérő munka a helyiek széles körében, és az interjúk témájának keretén belül a gondolatok, tapasztalatok behatárolása nélkül folyt. Utólag többen is megjegyezték, hogy fesztelen körülmények között mondhatták el visszaemlékezéseiket. Ebből is adódik, hogy az érintett témák rendkívül széleskörűek lettek. A szorosan vett helyi szakmai kérdéseken túl bőven érintettek tágabb gazdaság- politikai, szociológiai, politikai, ideológiai témákat is. E cikk keretében elsősorban a legjelentősebb helyi szakmai, gazdaságirányítási tapasztalatok, tanulságok és következtetések összegzését igyek- szünk elvégezni.
1. Melyek voltak a jövő kilátásait helyileg is jelző fontosabb események?
Vállalati szinten a „gazdaságpolitikai rendszerváltásnak” első, kedvező hatású helyi esemé- nyeit – mint több volt vezetőtől elhangzott – 1968 után kezdték érezni. Nőtt a vállalati önál - lóság. Az addigi merev központi irányítás lazult. Először ez a piaci kapcsolatok épülési lehe- tőségében, a szabadabb bérgazdálkodásban jelentkezett. A hazai ipar jövőjére kialakított reá- lis fejlesztési törekvés a helyi vállalatokra, köztük az itteni vaskohászati üzemekre is kiszá- mítható élénkülést hozott. (Előző cikkünkben erről az OKÜ és az LKM vonatkozásában részletesebben is írtunk.) Az üzemek felől nézve úgy látszott, hogy ezekben az esztendőkben egy egészséges, termékeny együttműködés alakult ki a reformokat kereső – döntően tech- nokrata beállítottságú kormányzat – és a feltörekvő közgazdász szakemberek között. Viták, szakmailag eltérő álláspontok ebben az időben is voltak egy-egy időszerű szakmai döntést megelőzően, de ezekre már kevésbé nehezedett rá a politika, mint korábban. Ilyen nagy horderejű vita volt az 1970-es évek elején a hazai acélgyártás fejlesztésének iránya, vagyis, hogy a Martin-acélgyártás korszerűsítő rekonstrukciójára, vagy a legújabb LD konverteres eljárás bevezetésére kell-e az törekednünk. Ez esetben is a döntésben kellő súlyt kapott a vállalatok szakembereinek az álláspontja. Ózdon a Martin-kemencék mellett, Diósgyőrben az LD konverterre épülő Kombinált-acélmű építése mellett foglaltak állást.
A jó irányba induló gazdasági reform azonban az 1970-es évek végétől egyre inkább gel lert kapott. Ezt a sűrűn változó szabályozókban, a vállalati teljesítmény mérésének módosulási irányában, a vállalati vezetés és a kormányzat kapcsolatának kedvezőtlen változásában egy- aránt lehetett tapasztalni. E folyamat elkezdte demoralizálni az ipar szereplőit, és ezzel elin- dult a gazdaság leépülése. Új érték- és érdekrendszer kezdett érvényesülni. A termelőmunka és szereplőinek társadalmi presztízse devalválódott, amelynek mértéke a politikai rendszer- váltás után az állami vagyon nagy hányadának, a munkahelyek százezreinek elvesztéséhez, megsemmisüléséhez vezetett. Az ipar társadalmi értékvesztése többek között az irányításá- val megbízott személyek gyakori változtatásában, alkalmatlanságukban és erősen korlátozott hatáskörükben is megnyilvánult. Az egykori LKM volt vezetői a felmérő munka során pél- daként többek között elmondták:
◦ Az LKM akkori vezérigazgatójára elismerés helyett büntetés várt, amikor 1973-ban a Nemesacél-hengermű beruházását határidőre befejezték, de a gépek és berendezések gyártását végző NDK-s vállalat hibájából a beruházási keretösszeget kis mértékben túllépték. Ezen felül – a megszaporodott hitelbankok közül – a Fejlesztési Bank, a be- ruházáshoz felvett hitel kamatát egyoldalú döntéssel háromszorosára, 3%-ról 9 %-ra növelte.
◦ Ezekben az esztendőkben kapta az LKM vezetése egy magas rangú tervhi- vatali funkcionáriustól azt a véleményt és tanácsot, hogy „a kormányzatnak mindegy, ha az acélmű akár gumi- pitypangot is gyárt, csak nyereséges legyen”. Egyre inkább értékét vesztette tehát a döntéseknél a szakmaiság, és ezzel együtt elkopott a szakmai ident- itás. A kreatív alkotó termelő munka értéke helyébe az úgynevezett „üzleti vállalkozás”, a minden eszközzel, mi- előbb megszerezhető profit lépett. Ez a szemlélet és gyakorlat aztán, – a poli- tikai rendszerváltás után – a legvadabb változataiban felerősödött.
◦ A Diósgyőri Gépgyár – mint a hazai acélfelhasználók jelentős egykori cége –
képviselői meggyőzően bizonyították, hogy milyen – nemzetközi elismeréseket kivívott – termékeik, találmányaik értékesítésével kényszerültek leállni, amelyeknek a fel- számolások, a tulajdonmagánosítások során még a tervrajztárát is megsemmisítették.
Hatalmas, gátlástalan üzleti, jogi, politikai spekulációk terepévé váltak a magyar állami vállalatok. A gyárak ingó- és ingatlan vagyonának elherdálásával egyidejűleg a kiterjedt hazai és külföldi piacokat is birtokba vehették a multik. Az ily módon munka nélkül ma- radt lakosság százezreit – nagyrészt „biorobotként”, saját nemzeti bérszínvonaluk egy- harmadáért – alkalmazzák. A foglalkoztatás a tetemes állami támogatást élvező nemzet- közi cégek idetelepített vagy külföldi modern üzemeiben, főleg a gépkocsi-alkatrészek gyártásában történik. Tehát végezetül a nemzet emberi erőforrásait is kiárusítjuk.
A kutatás során több interjúalany elmondta, hogy a válla latok szintjén tornyosuló problé mák miatt többször protestáltak a helyi vezetők, akik közül többen a reform-szocialisták akkori küzdelmében is szerepet vállaltak. Erre nézve is több visszaemlékezés hangzott el és bizony- ságul a dokumentumok sokasága került elő.
◦ Először a szakma, majd az ipari vállalatok szintjén folyt a próbálkozás a romboló hatású, nyugati gyarmatosító gazdaságpolitikai tanok egyes elemeinek erőltetett hazai alkalma- zása ellen. Példaként került említésre az 1984-ben rendezett országos ipari vezetők ta- nácskozása, amelyen az ipari miniszter és számos nagyvállalati vezérigazgató a hibás gazdaságirányítási gyakorlat helyett egy, a magyar valóságnak jobban megfelelő utat ja- vasolt. A jelenlévő tervhivatali elnökhelyettes azonban ezzel ellentétesen kifejtette, hogy az ipari innováció helyett fontosabb a kormánynak a pénzügyi egyensúly megteremtése, az államadósság csapdájában történő manőverezés. Ennek szükségességét akkor három évre becsülte, azután – mint mondotta – visszatérhetünk az ipar irányítóinak javaslataira.
◦ A két borsodi vaskohászati vállalatnál számtalan levél, jelentés, konkrét program ké- szült, helyszíni személyes tájékoztató, kihelyezett kormányülés szerveződött, amelyek- kel tájékoztatni akarták az ország vezetését és a problémák megoldására segítséget kí- vántak nyújtani. Sajnos ezek az „alulról jött kezdeményezések” egyre kevésbé találtak értő fülekre a hatalom köreiben. Különösen a mindinkább erősödő, a technokratákat a döntéshozók közül kiszorító „pénz-lobbi” vált a reálszféra leépítésének élharcosává.
Előkerültek az LKM vezérigazgatójának levelei, előterjesztései az akkori kormány és állampárt illetékes vezetőihez, fényképek a gyári látogatásaikról. Az újabbnál újabb
Érdekeltség alapjául szolgáló eredmény
bevezetett „gazdasági mechanizmusok” azonban nemhogy javítottak volna, de jelentősen rontottak a termelő üzemek helyzetén. Az LKM-től például a rövidlejáratú forgóeszköz hitel kétharmadát, 2 Md.
Ft-ot vont el a Magyar Hitelbank vezetése 1987-ben, szinte teljesen ellehetetlenítve a vállalat normális működését. Ezzel előrevetítették a teljes leépülés ki- látását. (Az illető bankelnök a miniszterelnökök bi- zalmasa, belső tanácsadója volt.) Ennek a kivédésére, mintegy előremenekülésként kezdeményezte a vállalat vezetése a megyei vaskohászati vállalatok radikális szerkezetváltását, a Tröszt létrehozását.
Ma már ismerjük, – a politikai rendszerváltást leve- zénylő miniszterelnök visszaemlékezéséből és más forrásokból is –, hogy az akkor bekövetkezett gaz- dasági leépülés a vezető elit tevékenységének milyen ellentmondásosságával, kapkodásával, és egyesek közéleti prostitúciójával járt. Az erkölcsi válság a gazdaság alsóbb szintjein is hamarosan úrrá lett. A politikai rendszerváltás után a gazdaság ügyeit to- vábbra is – vagy még inkább, mint addig – kifeje- zetten mellőzte az új hatalom. Az állami felelősség- vállalás helyett az úgynevezett, elképzelt „szabad- piacra” próbálták a gondok megoldását bízni.
Van a kutatómunkának egy nagyon szerteágazó hozadéka, amely külön is vizsgálatot igé- nyelne. A hazai gazdaság, az ipar kivéreztetésével, majd a politikai rendszerváltással, mélyreható változások, mentek végbe az emberi magatar tások, tö rekvések, kapcsolatok, a társadalmi kohézió tekin tetében is. Plasztikus helyi példák kerültek említésre többek között:
◦ Az érintett munkások és középvezetők elmondták, hogy a nagyüzemekben és a kör- nyékbeli bányákban megszűnt a korábbi egymás iránti szolidaritás, felélénkült az ide- gen-, különösen a cigánygyűlölet, minden szinten erősödött az egoizmus.
◦ Miskolc és Ózd városok egykori polgármesterei – mint mondták – tehetetlenek voltak a változások kezelése tekintetében, mivel a lakosok egy hányadának a munkahelyek meg- szűnésével a munkához és a városhoz való viszonya is leromlott. Romlottak a városok élhetőségi mutatói, gyengült mindkét település társadalmi presztízse.
◦ A megye vaskohászati vállalatai reorganizálásával megbízott kormánybiztos képviselője visszaemlékezésében azt emelte ki, hogy a rendelkezésre bocsátott eszközök nem voltak elégségesek a problémák kielégítő kezelésére, Az adott időszak vállalati vezetői nem voltak megfelelő partnerek, sok pénz értelmetlenül lett elköltve. A politikai hatások is esetenként rossz irányba terelték a döntéseket.
◦ A legkritikusabb 1980-as évek végén és után a még funkcióban lévő vállalatvezetők egy idő után belefáradtak (volt, aki belebetegedett) a kilátástalan küzdelembe. Valamennyien elkerültek a gyárak éléről. Néhányan – kapcsolati tőkéjüket felhasználva, szakmát is változtatva – sikeres üzletemberekké váltak. A volt középvezetők igyekeztek az új tulaj- donosok, többnyire tőkebefektetők igényeihez alkalmazkodni, munkahelyüket meg- tartani. Olyan is akadt, aki az egykori gyár valamelyik kisüzemét vásárolta ki és abban kisvállalkozásra rendezkedett be. Volt, aki a felszámolók stábjában helyezkedett el, annak kiszolgálása lett a feladata. Sok ezer dolgozó munkanélkülivé vált, utcára került, sorsára lett hagyva, többen kerültek a társadalom perifériájára.
Kádár Jánost tájékoztatja Szeppelfeld Sándor és Drótos László az LKM és Miskolc város helyzetéről, a növekvő gazdasági, társadalmi gondokról, és
javaslatokkal élnek a problémák megoldásának – szerintük – reális
lehetőségére az 1981. július 1-i látogatás alkalmával.
Választ igyekezett keresni a kutatás arra a kérdésre, hogy mi tette megállíthatatlanná az érintett gyárak megsemmisülésének folyamatát, az LKM máig befejezetlen agóniáját? Meg- lehetősen összetett, bonyolult a történet és a szereplők felelőssége is. Az említett új gazda- ságpolitikai térben a forgóeszköz hitel nagy részének 1987-től történő elvonása egyre nö- vekvő adósságcsapdába kényszerítette a gyárat. Ez volt az első „tőrdöfés”. Az ennek kivé- désére kidolgozott, és elkezdett radikális szerkezetváltás koncepciójának – a politikai rend- szerváltás utáni – gyors feladása vagyis a tröszt egy éven belüli megszüntetése volt a követ- kező alapvetően elhibázott döntés. Az erők koncentrálásának feladása után e cél ellenkezőjét valósították meg, vagyis a vállalatot az új kormányzati politikának megfelelően, mintegy félszáz önálló, életképtelen szervezetté darabolták a mielőbbi magánosítás elősegítése érde- kében. Ez végleg, visszafordíthatatlanul megpecsételte a vállalat sorsát. Az így létrejött egy- ségeknek 130 befektető számára történő értékesítésével, az ezt követő csődökkel, tömérdek felszámolással és tulajdonoscserékkel, üzleti manipulációkkal, törvényszerű lett az LKM el- pusztulása. Mint azt többen is érintették, a dolgok ilyen alakulásába – a hibás gazdaságpo- litikán túl – a hazai vállalati vaskohászati szakmai elit határozottabb fellépésének a hiánya is nagymértékben belejátszott.
2. Milyen általános következtetésekre ad lehetőséget a borsodi iparvidék sorsa, az egykori Lenin Kohászati Művek elpusztítása a helyi résztvevők visszaemlékezése alapján?
Természetesen a felmérő munka – a tények és visszaemlékezések hiteles rögzítése mellett – a jövő- ben hasznosítható alábbi néhány következtetést, tanulságot is feljegyezte:
Többen azt a meggyőződésüket érzékeltették, hogy a magyar ipar, benne az LKM feláldozá- sa az államszocialista politikai rendszer megbuktatásának a leghatásosabb eszköze volt.
Majd a kivéreztetett hazai ipar az új hatalom üzleti köreinek szabad prédája lett. Az új kor- mányok pedig a gazdaságot nem kezelték fontosságának megfelelően, így az a hibás gazda- ságpolitikai irányzatok kísérleti terepévé vált. Ez a „sajátos magyar út” – mint azt az eltelt évek és a környező országok példája bizonyítja – eltúlzott áldozatokkal járó, nemzeti érde- keinkkel ellentétes cselekedetnek bizonyult. Valótlan tehát az az állítás, hogy a korábbi ma- gyar iparnak nem voltak minden piacon elismert termékei és ez okozta megsemmisülését.
Az LKM-ben végrehajtott első átgondolatlan privatizálásokról az Állami Számvevőszék el- nöke a végzett vizsgálatuk után 1994-ben a következőket írta: „...A balul sikerült privati- zációban kibogozhatatlan szövevényként van jelen az esetleges lepénzelés, az etikátlan érdek- kapcsolat, a silány közhivatalnoki és menedzseri munka, a rosszul értelmezett bizalmi elv.”
Jellemző a hazai állapotokra, hogy akkor és az azóta eltelt több mint 20 esztendőben sem történtek érdemi, hatásos állami intézkedések az ilyen esetek ismétlődésének elkerülésére.
Figyelmeztető, megszívlelendő tanulságul szolgálnak továbbá a következő – a kutatás során felszínre jött – egyéb tapasztalatok is:
◦ A gazdaság, az ipar, a technikai tudományok és azok művelőinek köre a társadalom olyan eltérő sajátosságokkal rendelkező területe, amely meghatározó jelentőségéből ere- dően, súlyos következmények nélkül nem kerülhet a kormányzati figyelem perifériájára.
Valódi képviselői nem mellőzhetők a döntéshozók közül. Nálunk sajnos ez történt.
◦ A gazdaságirányítás, mint az emberi civilizációs fejlődés alapja, sürgős paradigmaváltást igényel. Ma már az információtechnika lehetővé teszi a tervezés és irányítás lényegesen magasabb szintjét, a hatalmas veszteségekkel járó gazdasági válságok előfordulásának jelentős csökkentését. Mindenekelőtt az értéktermelő produktív munka és a kiszolgáló tevékenység között, elsősorban az egészséges határokon messze túlterjeszkedő monetá- ris szolgáltatás közötti aránytalanságot kellene megszüntetni. Ma már a valóságos áru- termelés és az úgynevezett pénz-piac működési logikája nem csupán eltér egymástól – ami természetes – hanem az utóbbi akadályozójává vált a gazdaság, a társadalom egész- séges fejlődésének.
◦ A megkérdezettek közül többen is hangsúlyozták, hogy a gazdaság hatékonysága jelen- tősen függ a lakosság szellemi, tudati beállítottságától, neveltetésétől. A műszaki jellegű kutatóbázisaink, egyetemeink, szakiskoláink, múzeumaink, civil szervezeteink leépítése, korlátozása, az örökségföldrajz elemeinek elhanyagolása törvényszerűen vezetett a problémák feltornyosulásához. A lakosság többsége a felvilágosodás-kori szellemiség- ben szocializálódott. E neveltetésből és a szakmai identitásból is fakad, hogy különösen a gazdaság szereplői körében bizalmatlanságot kelt korunk túlzó posztindusztriális, posztmateriális beállítottsága, a globalizáció törvényszerűségeinek megkérdőjelezése.
◦ Bőségesen felszínre kerültek olyan példák és tapasztalatok, amelyeket a tervezett újra- iparosításnál, a készülő Irinyi-tervben, a nemzet iparának ismételt felépítésében, ezen belül a hazai vas- és acélipar értelmes felélesztésében számításba lehetne, kellene venni.
Többek között kívánatos követelmény kell legyen az, hogy a felépítendő nemzeti ipar a fenntartható gazdaság, a természettudatos társadalmi igények kielégítését célozza.
3. Miként látszottak az események a „másik oldalról”, az Országos Tervhivatalból szemlélve?
A kutatóintézeti vizsgálat összefogását Bíró Zoltán főigazgató Lóránt Károly szakértőre bízta, aki az eddigi helyi tapasztalatokat összevetve saját, széleskörű országos és nemzetközi ismereteivel, a következő konklúziót adja:
Az interjúkat adó volt vállalati dolgozók és helyi állami vezetők különböző beosztásban élték át a magyar ipar és gazdaságirányítási rendszer elmúlt több évtizedes változását, míg én, mint az Országos Tervhivatal ifjabb, majd idősebb munkatársa. A két ellentétes oldalról való megközelítés ellenére véleményem nagyon hasonló, vagy azt is mondhatom azonos a helyi visszaemlékezések fentiekben összegzett lényegével, és ez valószínűleg abból fakad, hogy eredeti képzettségem szerint villamosmérnök vagyok és pályafutásom első négy évé- ben fejlesztőmérnök voltam az Elektromechanikai Vállalatnál, amely TV adókat (is) gyártott, én pedig az azokhoz szükséges antennákat fejlesztettem (másokkal együtt). 1972- ben kerültem a Tervhivatalba, akkor, és azt megelőzően még az volt a gyakorlat, hogy a Tervhivatalba vállalatoktól hoztak be embereket, akik ismerték az adott iparágat és az OT- ban megtanulták a népgazdasági szempontokat, szemléletet, számításokat.
Ez a helyzet azonban fokozatosan megváltozott. A Tervhivatalba és más gazdaságirányító intézményekbe is egyre inkább az egyetemeket (jellemzően a Marx Károly Közgazdaságtu- dományi Egyetemet) frissen elvégzett közgazdászok kerültek be, akik mind gondolkodás- ban, mind a gyakorlati tapasztalatokban igen távol álltak azoktól a problémáktól, amelyek a termelő munkában, vagy a termelés vertikális és horizontális kapcsolatrendszerében, a mű- szaki fejlesztésben jelentkeztek. Egy korabeli újság ezt a folyamatot úgy jellemezte, hogy
„2-es villamossal jöttek a hatalomba”, ugyanis a közgazdasági egyetem (ma Corvinus), a Tervhivatal és az összes jelentős minisztérium a 2-es villamos vonala mentén helyezkedett el és nagyrészt most is ott van. E változások nyomán a gazdaságpolitikában egyre inkább a reálgazdaságtól elszakadt, arról gyakorlati ismeretekkel nem rendelkező közgazdászok lettek a hangadók. Ez jelentkezett már a gazdaságirányítás 1968-as reformjánál is, amikor is úgy gondolták, hogy a gazdaságirányítás pusztán a szabályozók változtatgatásával megoldható, súlypontokat képző, szerkezetátalakítást központilag levezérlő gazdaság, ezen belül iparpolitikára nincs szükség.
A fordulatot az 1977-es struktúrapolitikai határozat elvetése jelentette, holott akkor, a kő- olajár robbanás után, már nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet relációra kifejlesztett iparszer- kezet (különösön a gépipar) nem tartható fenn, az oroszok gépekért nem adnak többlet olajat. Szükség lett volna az iparszerkezet olyan átalakítására, amely elsősorban a tőkés relációban értékesíthető termékek gyártását futtatja fel, a csak szocialista relációban értékesíthetőket pedig fokozatosan leépíti. Erre azonban nem került sor, mert a hangadó
közgazdászok véleménye az volt, hogy központilag nem lehet tudni, hogy mit kell fejlesz- teni és mit nem. Bizonyos fokig igazuk volt, nem lévén ismeretük a reálgazdaságról, való- ban nem is tudták. E gondolkodás vezetett azután a nyolcvanas évek stagnálásához, majd a rendszerváltást követő ipari összeomláshoz.
Amit a szabályozókkal csináltak, az is egy rémregény. Nemcsak folyamatosan változtatták azokat úgy, hogy a vállalatvezetők nem tudták, mihez igazodjanak, hanem még koncepcio- nálisan is rosszul alakították ki őket. Így például a dollár devizaszorzót az átlagos kiterme- lésre állapították meg, ami az export felét eleve gazdaságtalannak mutatta, akkor, amikor az eladósodás miatt a gazdaság legszűkebb keresztmetszete a tőkés exportlehetőség volt. Per- sze ezt kompenzálni kellett, de az már támogatásnak számított, amiért a vállalatokat a köz- gazdasági szaksajtó folyamatosan korholta. A valóságtól elrugaszkodott, irracionális intézke- désekre számos példát lehetne felhozni, de elég csak az 1981-es árreformra utalni, amely szerint egy vállalat a belföldi eladására akkora nyereséget tehetett rá, amekkorát tőkés exportján elért, ami nyilvánvaló ostobaság, bár talán nem ostobább, mint az Európai Unió jelenlegi gazdaságpolitikája, ami miatt a britek már vették is a kalapjukat.
Végül még egy jelenséget szeretnék megemlíteni. A gazdaságpolitikai szemléletváltozás mö- gött egy hatalmi harc is lezajlott. Az általában vidéki származású, munkás-mérnök, tehát reálgazdasági hátterű vállalatvezetőkre, vagy azok szakértelmére épülő gazdaságirányítást felváltotta egy belvárosi (2-es villamos!), kispolgári-értelmiségi hátterű rétegre épülő gazda- ságirányítás, amely gondolkodásában, világlátásában gyökeresen eltért, mondhatni szemben állt a másikkal és alapvető akadályát képezte egy reális iparpolitika kialakításának.
III.
Ahogy a közvetlenül érintettek látták
Interjú szemelvények Diósgyőr és Ózd városok legnagyobb ipari vállalatai megsemmisítésének szemtanúitól és elszenvedőitől
(az egyes személyeknél jelzett életkori adat az interjúkészítés évére, 2015-re vonatkozik) A kutatás során elkészült videóinterjúk képkockái – a visszaemlékezések tartalmán túl – az előadás módja, az arcokról leolvasható érzelmek alapján is külön tanulmányt érdemelne. Ez szinte minden személynél – az őszinteségre, pontosságra való törekvés mellett – a mélységes keserűséget, a fruszt- ráltságot, a visszafogott felháborodást fejezi ki a történtekkel és azok előidézőivel szemben. Az elhangzottak közül az alábbiakban csak a legjellemzőbbeket emeljük ki.
1. Mentális, morális jellegű tapasztalatok:
Erről a témáról bővebben az egykori beosztott dolgozók, a volt munkahelyi közvetlen vezetők, a városok korábbi funkcionáriusai szóltak:
A bányász és kohász szakma gyakran nehéz, balesetveszélyes fizikai munkát is igényelt a fo- lyamatosan bővülő elméleti ismeret mellett. Ezt a mindenkori hatalom – amíg erre szüksége volt – kellően megbecsülte. Erős emberi szolidaritás és szakmai identitás alakult ki a dolgozók körében.
A bányák és gyárak fokozatos leépülésével párhuzamosan egyre inkább romlottak e vidék élhetőségi feltételei. Miskolcon és Ózdon egyaránt mind több antihumánus intézkedés látott nap- világot.
1.1 A fizikai munkások, a közvetlen munkahelyi alkalmazott dolgozók köréből elhangzottak Szőke András és Hubai Imre az Ózd környéki
bányásztelepülések lakóinak, az egykori vájároknak hányattatott sorsa alakulását saját példáikon keresz- tül mutatták be. Beszéltek a hajdani kiemelt meg- becsülésükről, majd a mélyművelésű szénbányák megszűnésének emberi nehézségeiről, a hibás kor- mányzati döntések gazdasági hátrányairól. Többek között elmondták, hogy az akkori kormány nagy hibát követett el azzal, hogy legalább egy bányát nem hagyott meg a térségben, például lakossági szénellátásra. Elmondták továbbá, hogy kirabolták, lerombolták a bányákat, sehol még az esélyét sem
hagyták meg a bányák esetleges újraindításának. A felszabaduló bányász munkaerő további sorsa sem volt végiggondolva, a tervezett átképzés nem volt megoldás. A megfelelő közhangulat fenn- tartása érdekében mindenkinek több millió forintos végkielégítést adtak. Aki vállalta az új szakmát, tanulhatott, kiemelt munkanélküli segélyt vagy korkedvezményes nyugdíjat kaphatott, így ellátat- lanul nagyon kevesen maradtak a környező bányák által foglalkoztatott mintegy 1000 főből. Két- három év múlva azonban a kedvezmények elfogytak, és sokak számára jött a munkanélküliség, a szegénység és a kilátástalanság. Számos bányász családnak ahhoz, hogy munkát kapjon, az ország más vidékére, esetleg külföldre kellett mennie.
Szőke András 50 éves, az Ózd környéki szénbányákban dolgozott.
Jelenleg biztonsági őr
Hubai Imre 57 éves bányamérnök.
Farkaslyuk és Putnok szénbányáiban dolgozott
Váradi Gábor és Farkas Tibor az emberek egy- máshoz való viszonyának romlásáról mondott pél- dákat. Elmondták, hogy a rendszerváltás előtt nagy volt a közösség összetartása, az egymás iránti kel- lő tisztelet, a kölcsönös segítségnyújtási készség a város lakossága között. A cigány emberek problé- ma nélkül beilleszkedtek a város, a gyár közössé- gébe. A rendszerváltás után ez sajnos ellenkezőjére változott. A kialakuló nagyarányú munkanélküli- ség erkölcsi és fizikai romlással is együtt járt.
Sokan kénytelenek voltak megválni az otthonuk-
tól. A megfelelő szakmával rendelkezők, elsősorban a fiatalok, külföldre, főleg Kanadába mentek. Váradi Gábor ehhez még személyes sérelmét is hozzátette. Mint egykori hengerész, már 1987-től tapasztalhatta a gyárvezetés erőltetett visszafej- lesztési szándékát, a leépítések számára azzal is jártak, hogy két felsőfokú végzettségű leánya sem tudott Ózdon munkát kapni. Súlyosan megalázónak tartja, hogy a korábbi fideszes polgármester a legforróbb nyári időben lezáratta a közkutakat, hogy ne juthassanak vízhez a roma családok.
Hasonlóan, a mostani Jobbik pártállású polgármester „figyelő kamerákat” szereltetett fel a közmun- kások munkahelyein, állandó ellenőrzésük céljából. Mélységesen csalódott az előző és a mostani rendszerben egyaránt.
Török Sándor István visszaemlékezésében az LKM Szociális Főosztály tevékenységét szemlélteti. A szociális ellátás területén még a 70-es évek végén, a 80-as évek elején is történtek új beruházások. A főosztály feladata a lakótelep, a gyári üdülők, a munkás-éttermek, az egészségügyi ellátó intézmé- nyek, a kulturális-, művelődési-, sport- és egyéb szolgáltatások fenntartása, működtetése volt. A gyár dolgozóinak és családtagjainak a szociális, kulturális ellátás tekintetében üzemen belül és kívül is teljes szolgáltatást nyújtott.
1982-től kezdve azonban szociális téren is a szűkí-
tések, megszorítások kezdődtek. 1989-től kezdve azután a vállalatot sok ön- álló Kft.-re szedték szét, majd további szervezetek alakultak belőlük, és a káosz a munkásellátás területén is elkezdődött. Több tulajdonos váltotta egymást, felszámolásokról, leállásokról és újra- indításokról lehetett hallani, eközben egyre zsugorodott és végül kimúlt a gyáróriás.
Oláh Zsolt a családja és személye kapcsán viszonylag pozitív példáról számolt be. Rendezett, meg- becsült roma családban nőtt fel, és tanult, főiskolai diplomát szerzett. A gondokat azonban ő is reálisan látja. Szerinte lenne lehetőség a helyzet jelentős javítására.
1.2 Az egykori miskolci és ózdi városvezetők más emlékeket is őriznek és mondtak el a videó- interjújuk alkalmából.
Az ipari nagyüzemek irányítása, felügyelete a szocializmusban a szakminisztériumok hatáskörébe, a rendszerváltást követően – az állami tulajdon privatizálása következtében – az új, többnyire külföldi tulajdonosok hatáskörébe tartozott. A helyi önkormányzatok vezetőinek ismerete az ott folyó életről csak közvetett lehetett, és hatásköre, így (sajnos) felelőssége is, minimális volt és maradt. Ez az egyes visszaemlékezésekből is látszik.
Váradi Gábor 57 éves, ózdi hengerész volt,
jelenleg közmunkás, amatőr festő
Farkas Tibor 58 éves, ózdi cigányzenész
Török Sándor István 64 éves, technikus, LKM műszaki alkalmazott, majd
szociális munkás
Oláh Zsolt 43 éves, ózdi múzeum digitális gyűjteménykezelő
Gápelné Tóth Rózsa érzékletesen beszélt az 1980-as évek miskolci ese- ményeiről, a politikai rendszerváltás helyi szereplőinek magatartásáról, a lakosság ellehetetlenülésének következményeiről. Elmondta, hogy a város- ban az 1980-as évekre élhető, vállalható helyzet alakult ki. Ezek az esz- tendők a békés építkezés évei voltak, minden területen nőtt a szakmaiság súlya, polgárosodott a társadalom, jelentős volt a felfelé irányuló társadal- mi mobilitás.
Az 1980-as évek közepétől azonban a gazdasági megszorítások és a gyárak gondjai a társadalmi ellátottság szintjén is megjelentek.
Szólt arról, hogy az átmenetet a Városi Tanácsnál a politikai bizalmatlanság légköre jellemezte. A problémák növekedésével 1989-től nagyon sok mun- kanélkülivé váló ember az alkoholba, a halálba menekült. A lakosság fogyása, erkölcsi, fizikai romlása az elszegényedéssel párhuzamosan ment végbe. Ő maga az új rendszerben alapszakmájában, középiskolai tanárként helyezkedett el és dolgozott nyugdíjazásáig. Ezekből az időkből egy jellegzetes emlék az a nagy tüntetés, amelyben a gyárak dolgozói munkahelyük védelmében demonstráltak. A családi tragédiák az 1990-es években a diákok fáradt viselkedésén, a megnövekedett lemorzsolódásokon és a szülők üres tekintetén is lemérhetőek voltak.
Káli Sándor két választási cikluson keresztül volt Miskolc megyei jogú város polgármestere, országgyűlési képviselő. Visszaemlékezésében azt hangsúlyozta, hogy akik a rendszerváltást végrehajtották, nem értettek a gazdasághoz. A város vezetése alultájékozott és tehetetlen volt az LKM és a DIGÉP ügyében. Senki – ő maga sem – hitte, hogy a diósgyőri vasgyártás megszűnhet, bár tudatában volt a külföldi hasonló tapaszta- latoknak és a hazai szakemberek vészjelzéseinek is. Véleménye szerint, ha megnyerték volna az „Európa Kulturális Fővárosa” címet, akkor talán elindulhatott volna valami fejlődés. A térségbe történő különböző befektetések szereplőit nem ők választották ki, és most már utólag tudjuk, hogy ezek a választások nem jól sikerültek. A városvezetés tehetetlenségét a gyárak átgondolatlan magánosításának következtében létrejött rendezetlen jogi helyzet is meghatározta.
Kossuth, aki jogász volt, azt mondta, hogy „Az ország ipar nélkül félkarú óriás”. A mai hatalmat gyakorló jogászaink eddig a felismerésig még nem jutottak el.
Fürjes Pál részese volt az OKÜ privatizálásának, piacának töredékét ő nyerte el. Visszaemlékezésében a város átalakulásának gondjait sorolta fel a kohászat elhúzódó megszűnésének függvényében. Műszaki ta- pasztalata szerint az itt folyó acélgyártás nem volt versenyképes. 1987- ben először hallott arról, hogy az elavult acélgyártási eljárást esetleg helyettesítik más üzemektől beszerezhető acél alapanyaggal, de ezt az elképzelést a munkanélkülivé válás félelme miatt nem valósították meg. Beszélt az ózdi szakképzés leépüléséről, ami ma már szakember- hiányt okoz a városban.
Úgy érzi, hogy az embereket sikerült leszoktatni a munkáról.
Szerinte az ózdi lakosság jelentős része még mindig a régi, központi állami gondoskodás visszajövetelét várja.
Gápelné Tóth Rózsa 69 éves, középiskolai tanár, az
utolsó tanácselnök-helyettes Miskolc városában
Káli Sándor
64 éves, villamosmérnök, Miskolc város volt polgármestere,
országgyűlési képviselő
Fürjes Pál
59 éves, gépészmérnök, az OKÜ különböző karbantartással foglalkozó részlegeit irányította,
majd vállalkozó és a város polgármestere lett
2. A vaskohászati vállalatok leépülésének helyi, szakmai tapasztalatai
E témában a vállalatok egykori felelős szakmai, gazdasági vezetői adtak nagyon részletes, szemé- lyes tapasztalatokon alapuló, összefoglaló információkat.
2.1 A Diósgyőri Gépgyár képviselőinek visszaemlékezései
Az alábbi három DIGÉP-es szakember gyakorlati példákkal cáfolta azt a gyakran előforduló hamis állítást, miszerint nem voltak nemzetközileg is versenyképes termékei a magyar iparnak.
Simon István a rendszerváltás idején, 1984-től 1994-ig a DIGÉP moszkvai kereskedelmi képviseletén dolgozott. Elmondta, hogy a DIGÉP korszerű termékei nemzetközileg elismertek voltak, a gyár nagyszámú külföldi kereskedelmi kirendeltséggel és szerviz üzemmel rendelkezett. Az átalakulás során a DIGÉP a felszámolási folyamat első szakaszába került, csak nagy felkészültségű konstruktőrökből 270 főnek mondtak fel, akiknek egy része jelenleg is szellemi segédmunkás valahol. Az időközben idetelepített külföldi multik összeszerelő üze- meiben főleg csak „bio-robotokra” van szükség. Szerinte a DIGÉP egykori termékeire még ma is nagy kereslet lenne, de az átgondolatlan privatizáció következtében szélnek eresztett szakemberek és az alap- anyagot biztosító egykori kohászat nélkül a DIGÉP valamikori tevé- kenységének felélesztése egyre kevésbé lehetséges.
Kripkó László szakmai karrierje szorosan kötődött a vállalat egyik sikeres termékéhez, az ellenütős kalapácshoz, amely egy nagyteljesít- ményű kovácsoló gép. Tapasztalata szerint a nyugati kereskedelmi kapcsolataink során gyakran az orrunknál fogva vezettek, például a német termékekért sokszor háromszoros árát fizettük annak, mint amennyiért ugyanazt a terméket az olaszoktól megvásárolhattuk volna.
A rendszerváltás után hazánkban már nem voltak meg a feltételek ahhoz, hogy kiváló külföldi üzleti, gyártási ajánlatokat fogadjunk. A DIGÉP-nek – az LKM acél-alapanyagából készült – nagyszerű termé- kei voltak. Nem lett volna szabad hagyni, hogy ezek a rendszerváltás során megsemmisüljenek. Tiltakozásul a Parlament elé kellett volna vonulni.
Sajnos az idő múlásával a technológiai fegyelem már a Kombinált Acélműben is fellazult. Az életképes nagyvállalatokat külön figyelem- mel kellett volna kísérni, szakembereiket, berendezéseiket, korszerű szakmai kultúrájukat át kellett volna menteni. Az volt a baj, hogy kiürítették a gyárat. Miből éltek a gyárak? A gépeket eladták, elpocsékolták, azért, hogy az építményadót ki tudják fizetni. A piaci kapcsolatukat pedig szétrombolták. E téren minden rendszerváltó kormány nagyot hibázott. A magyar ipar versenyképes üzemeit is elherdálták. Megoldás lett volna például, ha a DIGÉP köré több kisebb céget alapítanak. Az a nagy baj, hogy nincs, akinek átadják a szakmai kultúrát, a fel- halmozott tapasztalatokat és kapcsolatokat.
Kugler Gyula főleg a hűtőgépek konstrukciójában volt specialista. Visszaemlékezése szerint 1990- ben a kereskedelmi igazgató utasította az egységeket, hogy több rendelést nem vállalhatnak. Így kezdődött a tragikus kimenetelű leépülés. Főleg a szovjet rendelésekre vonatkozott a tilalom. A mi helyünket a piacokon a franciák, a németek foglalták el. A hangulatot a „mars ki ruszki” szlogen uralta. Antall József még büszke is volt, hogy mi a környező országoknál gyorsabban privatizáltunk.
1992-ben megkezdődtek a csoportos elbocsátások, a korkedvezményes nyugdíjaztatások.
Simon István
65 éves, villamos üzemmérnök, az egykori Diósgyőri Gépgyár konstruktőre, vezető tervezője, 1984-től kereskedelmi képviselő
Kripkó László
82 éves, gépészmérnök, az egykori Diósgyőri Gépgyár volt dolgozója,
szerkesztő, majd a gyár külképviselője. (Közel 20 éven át
képviselte a gyárat Olaszországban)
Mi még úgy éltük le az életünket, hogy tegnap is fújt a gyár, és ma is, meg holnap is, és innen fogunk nyugdíjba menni, ezzel szemben a mai fiatalok a munkahelyüket illetően teljes bizonytalanságban vannak.
Hihetetlenül tönkre ment minden. Az első világháborúban a románok, a másodikban a németek, majd az oroszok fosztották ki az országot.
1989-ben mi önnön magunkat raboltuk és raboltattuk ki. Az 1990-es években kft.-k alakultak, a kincset érő modern szerszámgépeket elad- ták, a műszaki könyvtárat, a raktár tervanyagait teherautóra dobálták és vitték a hulladékgyűjtőbe. „Mint a hullarablók működtek. Szomorú a végjáték!” – mondta Kugler Gyula. Ő maga is korkedvezményes nyugdíjba került, ápolta beteg családtagjait. Ma már életének rengeteg szomorúságával magára maradt.
2.2 Az egykori ózdi gyárvezetés egyik tagjának megítélése
Benyhe László visszaemlékezése szerint az 1970-es években az OKÜ műszaki fejlesztése is elindult, többek között korszerű folyamatos öntő- mű és rúd-drót hengersor épült. Elmaradt viszont az acélgyártás kor- szerűsítése, a SM acélgyártási eljárást konzerválták, amely a gazdálko- dás eredményességét visszavetette. Hallott az ózdi és diósgyőri gyárak ésszerű összekapcsolására vonatkozó törekvésekről, de az adott körül- mények között nem tartotta kivitelezhetőnek, ugyanis a megalakított tröszttel szemben túl nagy volt az ózdiak és mások ellenállása.
Az 1988-as társasági törvény alapján az OKÜ-ben is megindult a gyár technológiai, gazdasági, szervezeti egységeinek önálló részvállalkozá- sokká történő feldarabolása, majd ezek csődbevitele, privatizálása és felszámolásuk kálváriája, amelynek során a gyár dolgozói létszáma le- épült, és az átképzési elgondolások is meghiúsultak. A privatizáció csak egy területen, a rúd-drót hengersor esetében volt sikeresnek mondható.
Benyhe László szerint nagy hiba volt, hogy a leépülés éveiben, a szakaszos dolgozói foglalkozta- tások szabad napjai idejére a munkabérek 80%-át adták. Ezzel és más liberális intézkedésekkel a munkához való egészséges viszonyt sokaknál rombolták.
2.3 Miként ítélik meg a kialakult helyzetet a volt Lenin Kohászati Művek egykori vezetői A kutatási munka tervezett súlypontja a volt Lenin Kohászati Művekre, az egykori ipari nagyválla- lat sorozatosan elhibázott történetére esett. Innen indult el a helyzetfelmérés kezdeményezése is. Az illetékes egykori gyárvezetők tehát készséggel álltak a kutatási munka igényei, követelményei elé, jelentős írásos és képi dokumentumokkal is szolgáltak.
Drótos László szerint a legutóbbi magyar politikai rendszerváltást megalapozó gazdasági folyamatok a hazai mindenkori döntéshozók társadalmi helyzetével, szakmai előképzettségével, felkészültségével is jellemezhetők. A változás csirái még a szocialista társadalmi be- rendezkedés idején az állami tulajdon talajáról, az 1960-as évektől indultak el. Majd az 1970-es évektől máig, a szocialista gazdasági mechanizmusok, reform-intézkedések sokaságán keresztül 1989-ben a politikai rendszer megdöntéséhez, a magántulajdonon alapuló sza- bad piacgazdasághoz, a kapitalista társadalmi rendszer restauráció- jához vezettek. E folyamat különböző szakaszaiban a meghatározó kezdeményezők és végrehajtók változtak. Először a technokrata be- állítottságú műszaki értelmiség, majd az új közgazdász értelmiség és ezek együtt: a reform-szocialisták voltak a változások kezdeménye- zői és előrevivői. Őket követték a nyugati liberális gazdaságpolitikai
Kugler Gyula 79 éves, gépészmérnök, DIGÉP
műszaki tervező
Benyhe László 71 éves, gépészmérnök, az OKÜ
különböző középvezetői beosztásaiban dolgozott
Drótos László
80 éves, okleveles kohómérnök, 30 éven keresztül, nyugdíjazásáig, a volt LKM alkalmazottja és az 1982-1988-
