VOLTAIRE.
K O R - É S J E L L E M R A J Z
I R T A
K R E I T E N V.
A második, bővített kiadás után magyarra fordították:
M A K R A IMRE és RÓZSA JÓZSEF.
I. K Ö T E T .
S Z E G E D .
NYOMATOTT ENDRÉNYI TESTVÉREKNÉL.
1888.
VOLTAIRE.
K O R - É S J E L L E M R A J Z .
I R T A
K R E I T E N V.
A m á s o d i k , bővített kiadás után magyarra fordították:
M A K R A IMRE és RÓZSA JÓZSEF.
SZEG EL.
NYOMATOTT ENDRÉNYI TESTVÉREKNÉL
1 8 8 8 .
Adieu, peuple charmant: <["« je serais heureux.
Si vous daigniez combler le plus cher de mes voeux, Déchirez le bandeau, reprenez vos suffrages, Renversez ma statue et brûlez mes ouvrages..
Voltaire. Epître aux Parisiens, 177b.
I. K Ö T E T .
S Z T E Egyetemi Könyvtár
J 0 0 0 9 0 2 5 2 5
V 47900
E L Ő S Z Ó .
E munka megírására alkalmat szolgáltatott Voltaire halálának századik évfordulója 1878-ban, midőn Franciaország liberális kormányférfiai nagy- szerű világkiállítást rendeztek, egybekötve a «libe- ralismus atyjának» tiszteletére szentelt világra szóló ünnepélyekkel. A tudós szerző abból az alkalomból kiindulva, mée az ellenfél által is el- ismert tárgyilagossággal, történelmi hűséggel, széles körű s beható tudományossággal és oly érdekfeszítően irta meg jelen tanulmányát, hogy ez akkoriban méltán nagy feltűnést keltett Né- metország irodalmi köreiben. Müve, melyet az itészet Strausznak hírhedt «Voltaire életrajza»
mellé, sőt sok tekintetben fölé helyezett, gyors elterjedésben részesült a németül olvasó közönség között, mely pedig ilynemű munkákban bővel- kedik ; úgyannyira, hogy rövid idő múlva annak második, bővített kiadására lőn szükség,
VII
gató eszméinek forrását egész valóságában lássuk, tudnunk kell honnan, kitől, mily úton-módon származtak azok az eszmék, minő indokoknak köszönhetik keletkezésöket, milyen érdekeknek, mily viszonyoknak születésöket. Szóval: meg kell ismernünk hü képét a kornak, mely amaz esz- méket szülte, jellemét az embereknek, akik azokat létrehozták, s ez az, amit e munkából meg- tanulhatunk.
A csupán magyarul olvasó közönségnek ed- dig nem igen volt alkalma bővebben megismer- kedni sem Voltaire és az encyclopaedisták mü- veivel. sem azoknak jellemével és eszméivel. A múlt század végén keletkezett ugyan nálunk is a «fölvilágosodás»-nak egy kis irodalma, mely körülbelül háromszáz kisebb-nagyobb röpiratban és könyvben hagyott nyomot maga után; de ez az irodalom nem volt tisztán magyar, mert leg- nagyobbrészt latin és német nyelven irt mun- kákat hozott létre. Még a «mesternek» müvei sem fordíttattak mind magyarra. A Martinovics összeesküvésnek emberei kevés kivétellel latin, francia vagy német nyelven irtak; ellenfeleik szintén. Azt hiszszük tehát, hogy nem végeztünk fölösleges munkát, midőn azok számára, akik magyarul szeretnek olvasni, e kitűnő müvet le- fordítottuk s itt-ott jegyzetekkel elláttuk; ezáltal talán mi is némi csekélységgel járultunk amaz eszmék eredetének és kútforrásának leleplezésé-
VI
E második, bővített kiadás után készült a mi fordításunk, mely tudtunkkal az egyedüli ilynemű munka magyar irodalmunkban. Más nemzetek irodalmában a lefolyt száz év alatt vaskos köte- teket szenteltek Voltaire emlékének, nemkülönben müveinek, bölcsészeiének és egész szellemi irá- nyának ismertetésére s méltatására . . . Nálunk csak Voltaire szelleme és eszméi kisértenek egy évszázad óta, anélkül, hogy eszébe jutott volna valakinek azokat hazai nyelvünkön egyontet rendszerbe foglalni, érdemök szerint méltati vagy magának a «folvilágosodás atyjának» jel lemrajzát adni, akár egyházi, akár világi részrö Hazánknak ifjabb nemzedéke — kevés kivétel lel — alig hogy névleg ismeri az u. n. folvilágo- sodás eszméinek múlt századbeli nagy apostolait, az encyclopaedistákat, élükön a hazugság atyjá- val. Voltaire-rel. Pedig mindama bölcsészeti és politikai eszmék, melyekért a jelenkor nemzedéke küzd vagy amelyeket megtámad, ama korból veszik eredetoket, melynek irányát és jellegét Voltaire és hasongondolkodású kortársai szabták meg. Ezeket az eszméket ismeri mindenki, védi vagy támadja egész sereg toll, nálunk is, mint más- hol ; ezek körül forog a küzdelem már egy század óta; de nem mindenki ismeri a forrás minémüségét.
melyből amaz eszmék származtak. Mert, hogy a for- rás minémüségét tökéletesen megismerjük, vissza kell mennünk annak eredetéig: hogy korunk nioz-
VIII
hez és megismertetéséhez, melyekből korunknak egész szellemi iránya keletkezett és fejlődött.
Százados évforduló készül most is Francia- országban, szintén világkiállítással! Tíz évvel ezelőtt Voltaire-nek az egyénnek emlékét ünne- pelték, 1889-ben eszméinek, melyek a száz év előtti nagy forradalmat kitörésre vitték, szentel- nek ünnepet. Akkor megjelent e mü német nyel- ven s bemutatta a «mestert», mint embert, egész valójában, ama korral együtt, melynek szellem- irányára ö sütötte rá az eltörülhetetlen bélyeget;
ma ugyanazt teszi munkánk magyar nyelven s vajha oly hatással, oly eredménynyel tenné, mint eredetije tette.
1888. Szt. Péter és Pál ünnepén.
A fordítók.
B E V E Z E T É S .
A jelen munka tárgyát és időszerűségét nem szük- séges behatóbban magyarázgatnunk.
A Voltaire-jubileum alkalmával mindenesetre na- gyon célszerű a «18-ik század szellemkirályának» életé- ről egy minden tekintetben beható tanulmányt közre- bocsátani.
Midőn a legelső alkalommal a ferney-i pátriárkha tiszteletére emelendő szoborról szó volt, de Maistre gróf ezeket i r t a : «Néha én is szeretnék Voltairenek szobrot emeltetni — a hóhér keze által.» Azóta a világ nagyon előrehaladt; a Voltaire-imádóknak nem elég többé a szobor, hanem az egész földkerekség népeit szeretnék a tervezett világkiállításra összecsődíteni, hogy azok művészetüknek és iparuknak müveiből áldozatot mutassanak be az ünnepen, melyet a francia radika- lismus királyának, Voltairenek tiszteletére szentel.
Százados évforduló, azaz : nemzeti, sőt mi több, nemzetközi ünnep Voltaire tiszteletére! Az emberek vagy nem tudják, hogy mit cselekesznek, nem ismerik hősüket, vagy pedig az Isten ellen való gyűlöletnek, a forradalomnak és a társadalmi tönknek oly cselekmé- nyét viszik véghez, aminőt a 19-ik század még nem látott. Melyik a szomorúbb emlékű d o l o g : az ész- istennő-e, melyet az 1793-ik év vértszomjazó emberei
— 2 —
Isten oltárára emeltek, vagy pedig Voltaire szobra a nemzetközi szentélyben 1878-ban ?
Ha a liberalismusnak bármily árnyalatú képvi- selői, a prédalesö proletártól kezdve az anyagelvü ta- nárig az elmúlt időkben képviselőjüket keresik, min- denesetre megtalálják azt, ha Ferney felé indulnak. Mert Voltaire nemcsak eszményük, hanem atyjok is egy- szersmind.
Ha minden század egyáltalán a megelőző száza- don alapszik s az előbbi által kitűzött szellemi irányt tovább folytatja és fejleszti: úgy a mai vallástalan böl- csészet a legszorosabb viszonyban van a 18-ik század hasonszellemü bölcsészetével, hiszen a liberalismus a voltaireismus szülötte. Mert legyen bár, hogy ama kor szellemei a kereszténység ellen való kíizdelmökben és föllázadásukban több tételes ismerettel, alaposabb tudo- mánynyal, nagyobb dühvel és elkeseredettebb logikával léptek fel, de azért egynek sem sikerült az, a mi Vol- tairenek, hogy a «bölcsészeti irány» nevét, a kor az ő szellemét, az egyház ellen való küzdelem az ö egyéni- ségének tulajdonságait vegye magára. Voltaire iskolát alapított, nevét egy családnak adományozta, atyává lett. Azért Condorcet nem mondja jogtalanul, hogy
«Voltaire életének ama haladás történelmét kell képez- nie, amelylyel a művészetek az ő lángeszének tartoz- nak ; ama hatalom történelmének kell lennie, melyet ő százada eszméi fölött gyakorolt; végre ama küzdelem történelmének, melyet már ifjú korában az előítéletek (a vallás) ellen indított s utolsó lehelletéig folytatott.»
— «Voltaire nem látta mindazt, amit müveit, hanem mindazt tette, amit mi látunk.» — Ez utóbbi mondás nemcsak Franciaországról, hanem jó részben Német- országról és az európai tartományok legnagyobb részé- ről is áll.
— 3 —
Németország legnagyobb szellemhöseinek egyike, Götlie, Eckermannal folytatott beszélgetésében nyíltan megvallja: «Önnek nincs arról fogalma, hogy fiatal koromban Voltaire és az ö kortársai mily jelentékeny szerepet játszottak, s mennyire uralkodtak az egész erkölcsi világ fölött. Életrajzomból nem vehető ki tisz- tán, hogy e férfiak minő befolyással voltak ifjú ko- romra, s hogy mily nagy megerőltetésembe került, hogy töliik óvakodjam s magamat önállósítva, a ter- mészettel rendes viszonyban legyek.» Minden történe- lemben olvasható, hogy mi volt II. Frigyes udvara az ő felvilágosodott akadémiájával, valamint az is, hogy a német ajkú fölvilágosítók mit kölcsönöztek Vol- tairetöl.
A dolog természeténél fogva, az egész újabb iro- dalom irányát illetőleg, a legújabb bizonyítékok szerint, Voltairenek legnagyobb befolyása volt Lessingre. Már magában véve az sem meglepő, hogy Lessing, midőn 1748-ik évben Myliust Berlinbe követte, mindenek- előtt arra törekedett, hogy az akkor a porosz fővá- rosban uralkodó francia irodalom termékeit és különö- sen Voltaire műveit megszerezze. Mindazáltal csodála- tos dolog, hogy ez, Lessing újabb életrajza szerint, mikép t ö r t é n t : «Lessing nemcsak a francia, hanem az angol irodalmat is, s különösen Shakespearet, Voltaire szemüvegén nézte.»
«Voltaire volt az, aki öt, valamint Frigyes királyt átszellemült (!) történelmi búvárlatra tanította; Voltaire volt az, aki öt Mohamedről és Saladinról magasabb szempontból oktatta.» Még «a bölcs Náthánt» is, mely- nek keletkezése ezen időre esik, Voltaire sugalmazta.
Lessingnek a francia mesterrel való személyes meg- ismerkedésére a Hirschel zsidóval folytatott pör adott alkalmat, amely pörben tollát igénybe vették. Lessing
— 4 —
maga «idegenkedett a pörtől; a fődolog az volt, hogy Voltaire amaz időben, midőn Hirschelt dédelgette, Les- sing szellemi fejlődésére buzdító és fölszabadító befo- lyást gyakorolt.»1)
D e hát korunknak sálon- és kathedra-képes sza- badelvüsége olyan mint a szerencsefi, aki alacsony származású atyját és születése helyét örömest elfeledi.
Azért csak igen ritkán beszél határozottan Voltairéröl s kiválóan óvakodik a mester jellemére gyakran hivat- kozni. Már pedig ennek a jellemnek a megismerése szükséges arra nézve, hogy megérthessük mindazt, amit Voltaire cselekedett. Már II. Frigyes, hogy barátjának becsületét megmentse, azt javasolta, hogy annak szel- lemi tehetségét jellemétől el kell választani és minden szép tulajdonságát az előbbinek, s minden árnyoldalát az utóbbinak rovására irni s csak sajnálkozni lehet afölött, hogy az oly nagy szellem olyan kis ember volt. D e ezt az indítványt nem lehet elfogadni. Ha egy ember, mint Voltaire, minden fennálló rend ellen ha- dat indít a végből, hogy a vallás és a törvények romjain a tisztán emberinek magasztos eszményét építse föl; ha azt ígéri, hogy az emberiséget az igazán nagynak, igaznak és jónak az útján a boldogságra fogja vezetni, úgy nemcsak jogunk van, de kötelességünk is azt az embert megkérdezni, hogy vájjon minőnek gon- dolja ö azt az igazságot, nagyságot, erényt és bol- dogságot, hogy miképen törekszik ö maga ezen esz- mények után; vájjon elmondhatná-e önmagáról azt, amit mondott az, aki a világnak tanítója és Üdvözítője lett:
«Kövessetek engem!» S ha azt találjuk, hogy Vol- taireben az emberi természetnek kiváló tulajdonságai
V . ö. H. Er. Schmidt; Lessing, Geschichte seines Lebens und seiner Schriften, Berlin. Weidmaun. 1884. I. Band. 4. A b s c h n i t t :
«Der Berliner Literat» passim.
— 5 —
s legnemesebb törekvései egészen meg vannak fordítva, akkor ez a körülmény az ö munkáinak nem esetleges tulajdonsága, hanem legteljesebb megcáfolása és elíté- lése. Aki oly hazug, mint Voltaire; aki annyira telve van gyűlölettel, mint V o l t a i r e; aki oly irigy, oly dan- csos, birvágyó, rágalmazó, az ne tolja fel magát, az igazság, a szeretet, az irgalmasság és a tisztaság pró- fétájául, aki — mint ó — az emberi nemet «a T e r e m - tőnek ez ostoba tréfáját» megveti, az nem tekinthető világújító- és javítónak, — s aki, végtére, mint Voltaire, saját hibájából egész életén át gonosz marad, az bizo- nyára nem ismeri a boldogság útját. «Vagy, hozhat a rossz fa jó gyümölcsöt?»
Amaz igazságnak szembetűnő volta, hogy az élet és a tanítás, a jellem és az ember cselekedetei között szükségképes összefüggés van, egy liberális tanárt is
— majdnem akarata ellenére — ama nyilatkozatra kény- szerített, hogy Voltairenek éppen ama j e l l e m m e l kellett volna birnia, — amelylyel tényleg nem birt — hogy jó késztiltségü és munkaképes «isteni eszköz» le- hessen. Különben ezt már jóval Strausz előtt megmondta Condorcet, midőn azt állítá, hogy Voltaire befolyása é p p éigy tulajdonítandó jellemének és életmódjának, mint müveinek. Ahelyett tehát, hogy már százszor megcáfolt müveivel hosszasan foglalkoznánk, sokkal háladatosabb munka lesz, ha a hitellenes bölcsészet fej- lődés történelmének mintegy kiegészítéséül, lehetőleg hü élet- és jellemrajzát adjuk magának az embernek s ezáltal a liberalismus mostani nemzedékének «származása tükrét» szeme elé tartjuk. Úgy hiszszük, hogy minden őszinte, erkölcsi érzékkel biró szívnek elég lesz egy pillantást vetni e tükörbe, hogy nemcsak Voltaire, ha- nem müveinek és szellemének hiánya iránt is legyőz- hetetlen utálatot érezzen.
Voltairenek életrajzát tárgyilagosan megírni annál szükségesebbnek látszik, mivel Németországban,1) leg- alább katholikus részről, néhány hírlapi cikken s a Zaubesnig által kiadott s már elévült Voltaire életén kívül alig van valami számba vehető irat e rendkívüli befolyással biró személyiségről. Ehhez járul még az, hogy éppen az utóbbi időkben két igen olvasott iró, Hettner és Strausz ismét megkísérlette Voltaire jellemét Németországban is kedvezőbb színben bemutatni, ami az ö nagyszerű «tudományos» büvészetűknek sikerült is. Strausz előadásai néhány év alatt négy kiadást értek, ami annak a jele, hogy Németországban a «böl- csész» iránt még most is sokan titkos rokonszenvvel viseltetnek.
Ha tér hiánya miatt nem is lehetett itt Voltaire- nek életrajzát a legkisebb részletekig megírnunk, ipar- kodtunk elbeszélésünknek tárgyilagos történelmi színt és megbízhatóságot kölcsönözni.
Forrásainknak megbízhatósága és részrehajlatlan- ságához kétség nem férhet, mert adatainkat legnagyobb- részt Voltaire műveiből s kiterjedt levelezéseiből merí- tettük. «E levelek, melyekben Voltaire egész valójában megjelenik, melyekben barátainak az ö gyengéit, sze- szélyeit, boszúterveit, valamint jótékonyságát és ke- délyvilágát, félelmét és bátorságát bemutatja, a lehető legjobb felelet, melyet ellenségeinek adhatunk. Ez nem olyan gyónás, mely hiúságból az olvasó közönség szá- mára volna irva, s amelyben a szerző olyannak mutatja be m a g á t , aminőnek tekintetni a k a r ; e levelekben
') Magyarországon — tudtunkkal — még kevesebb történt Voltairenek és műveinek megismertetésére. Leszámítva Péczeli József református prédikátornak fordításait (Zayr, Alzir, Merope, llenriás), az u. n. fölvilágosodás irodalmának mult századbeli művelői nem igen tartották érdemesnek mesterök műveivel és életrajzával foglalkozni.
Voltaire úgy jelenik meg előttünk, aminő életének egyes pillanataiban volt, s aminőnek valóban látszik, anélkül, hogy mutatná vagy elrejtené» magát.
Voltaire semmi esetre sem értett egyet a levelei fölött hozott eme jószándéku ítélettel; sőt egyik barátjá- hoz így irt: «Égesse el, égesse el e papirokat (leveleit), mert azokban egész utálatosságomban, vagy nagyon is pongyolán láthatnának engem.» De barátjai azt gondol- ták, hogy ezt a kívánságát nem tartoznak teljesíteni s így a történelemiró abban a helyzetben van, hogy Voltaire utálatosságát az ő saját szavaival beszélheti el.
E leveleknek nagy részét magunk olvastuk az említett müvekben s kiváló kötelességünknek tartottuk arra figyelni, hogy valamely megbízhatatlan adatot bár- mely fontos okból igaznak ne tüntessünk fel. A fon- tosabb esetekben az idézeteket újra meg újra átvizsgál- tuk, még akkor is, ha azok az előzményekkel tökéle- tesen egybehangzók voltak is, hogy meggyőződhessünk arról, hogy az idézett helynek minő értelme van a teljes összefüggésben ? Semmi haszna nem lett volna müvünkre nézve, ha minden ide vágó irodalmi müvet áttanulmányozunk és elemezünk vala, mert hisz minket csak Voltaire élete és szelleme érdekel. Jóllehet az általuk használt kiadás nem a legelterjedettebb, mégis úgy gondoljuk, hogy a levelek keltének s a használt müvek címének elösorolásával megelégedhetünk. A 42 kötetből álló gyűjteményen kívül (Párisi kiadás 18 18—1820.) természetesen még különféle életrajz-ira- tokat is használtunk, melyeket részint Voltaire barátai (Condorcet, Strausz), részint ellenségei (Maynard, Ker- van) irtak, hogy más forrásokat, melyeket ide vágó általános kérdésekben használtunk, ne is említsünk.
0 Einleitung in die Briefe. Ausgabe von Kehi. S. i.
Végre még csak egyet jegyzünk meg.
Már a munka tárgya hozza magával, hogy olyan körülmények és dolgok fordulnak elő benne, a melyek nem mindenki számára valók. — Bármennyire óvatosak voltunk is a kiválasztásban, mégsem kerülhettük el mindazt, ami a gyöngédebb erkölcsi érzéket és az ille- met sértheti. Mint az átok anyajegye, úgy van «a böl- csészeti egyház atyái és anyáira» a gyalázat bélyege rájok sütve — és még az is nagyobbítja ezt az átkot, hogy életüket az ifjúságnak nem lehet elbeszélni.
_ _ 9 —
I. Voltaire születése és neveltetése.
1 6 9 4 — 1 7 1 0 .
A tizenhetedik század végéhez közeledett. Külső- leg tündöklött, bensejében betegség emésztette; a halál és az enyészet csíráját átvitte a következő századba.
XIV. Lajos századának alkonya nem is sejteté, hogy tiz évtized múlva a büszke, abszolút királyság, éppen amaz elvek és ama szellemnél, melyet Francia- ország «nagy» királya korszakának adott, a leigázott népnek zsákmánya s az oly egységesen és szilárdan megalkotott birodalom százféle pártharcoknak színte- révé legyen. S mégis, az óriási méregnövény gyökere már a tizenhetedik században megvolt s ennek mér- gétől az óvilág népei megbódulván, feloszlásuk felé tántorogtak.
«XIV. Lajos lovagló-ostorral, mint az abszolút uralkodás jogarával és jelvényével lépett a parlamentbe s a franciák 150 évre bilincsbe verettek.»1) De nagyon veszélyes, ha minden hatalom egy kézben összpontosul.
XIV. Lajos nem azt akarta, amit ősei, hogy ő legyen birodalmában az első nemes, hanem, hogy ö legyen az egyedüli nemes ember. — Kedvezései által az ősne- mességet fényes udvari szolgahaddá változtatta, amely mindent tőle várt, mely nélküle semmi sem volt. A nemesség, hogy a versaillesi paloták araiut-,xsillámai-
Chateaubriand,
— 10 —
ban tündökölhessen, elhagyta őseinek vidéki hajlékait és a valódi hatalmat, az üdvös befolyást, melyet alatt- valóira gyakorolt, fölcserélte ama szomorú előjoggal, hogy egy zsarnok szeszélyeinek szolgálhasson. Ami Richelieunek, a politikusnak nem sikerült, azt véghez- vitte XIV. L a j o s ; megtörte a nemesség hatalmát, nem kényszereszközökkel, hanem kedvezményekkel. A ki- rálynak egy mosolyát többre becsülték, mint egy nyert c s a t á t ; egy udvari ünnepélyre való meghivatás töb- bet ért, mint a vidék jó kormányzása. A tetterő helyét hizelgés foglalta el, a pártfogás győzött az érdem fölött s ami mindennél rosszabb v o l t : az idegölő, tétlen udvari élet elpuhította az erkölcsöket, s a trónnak szomorú példája megrontá a nemes szíveket. A fény- űzés, az ünnepélyek és az udvari cselszövények sok- szor néhány hónap alatt az egész évi jövedelmét föl- emésztették. A birtokos nemes azután nem tehetett mást, mint: vagy visszahúzódott egy időre kastélyába, míg a szegény bérlőktől új összegeket csikart ki, vagy pedig a király ágyasaitól és kegyeltjeitől lealázó hizel- gések, hazugság és igazságtalanság árán valamely jöve- delmező hivatalt, vagy előkelő címek alatt évi kegydí- jat koldult. Fájdalom, az efajta koldusok sokkal töb- ben voltak, mint ahány világi hivatallal a király ren- delkezett. Hogy a folyamodókat mégis kielégítse, zavarában az egyházra vetette szemét; Krisztus szep- lőtelen menyasszonyának kellett ama dicső ősök elfa- jult fiai és leányainak fényes, nyomorúságán segíteni, akik egykor Isten dicsősége és lelkük üdvösségére a nagyszerű zárdákat építették, az egyházakat megajándé- kozták s gazdag alapítványokat tettek. így növe- kedett lassan-lassan a javadalmas abbék száma, ama világfiaknak szánalmas serege, akik sokszor csak a haj- nyirat által voltak az egyház tagjai, de tiszteletre méltó
— 11 —
nevöket és egyházi öltönyüket a legaljasabb kicsa- pongásokkal szennyezők be, és nem ritkán vérlázító hitetlenségök által gúnynak s megvetésnek adták ál- dozatul. !)
A magasabb rendeknek elerkölcstelenedése, az egyházba becsúszott visszaéléseknek iszonyatossága s a népnek a király hosszú ideig tartó igazságtalan háborúi következtében való általános elvadulása és kimerülése nagy baj volt ugyan Franciaországra nézve; de titokban egy még veszélyesebb, mélyebbre ható baj fejlődött ki és nőtt nagygyá. XIV. Lajos ugyanis még másban is vétett az egyház, a francia társadalom ellen, s abban neki csaknem valamennyien segítségére voltak. Nem elégedett meg a nagy király címmel, hanem bizonyos tekintetben főpap is akart lenni. R ó m a ellen való, majd nyílt erőszakos, majd titkos politikai föllépései által a klérusnak jelentékeny részét rávette, hogy az a király akaratát a pápa hatalmának eléje helyezte s mintegy «mellékegyházat» alkotott, amely kicsinyes hazafiságból, korlátolt voltának jelző szavát díszmel- léknév gyanánt vette föl.2) A tovább folytatott ellen- zékeskedés és a Rómától való részleges elszakadás kö- vetkeztében, a népnek sociális testén mindinkább ki- fejlődött az eretnekségnek, a hitközönynek és a hitet- lenségnek a fekélye. A protestantismusból származott jansenismus felbomlasztotta az egyház tanításának és az igaz hitnek tiszta vérét, megbénította a szeretet üterét s szenvedélyes civakodásai és nevetséges csodajátszásai3)
0 Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy X I V . Lajos hozta be az egyházba ezt a visszaélést. Fájdalom, nagy részök volt abban Richelieu és Mazarin bibornok államférfiaknak is.
2) Gabikán egyház. Gallikán szabadságok.
3) L . P. Kenw. Bauer, beható tanulmányait a «Stimmen aus Maria-Laach» c. folyóirat XIII. kötetében.
— 1 2 —
által kiszolgáltatta a vallást a büszke korszellem gyűlö- letének vagy megvetésének. Természetes, hogy az eret- nekségnek rejtekben kellett maradnia, mert félt a ha- talmas kényúr haragjától; de azért fönmaradt, mert soha semmiféle világi hatalom nem volt képes vala- mely vallási eretnekséget teljesen kiirtani, míg a ró- mai p á p a teljes szabadságot nem nyert annak ki- irtásái a.
Ily szomorú s veszélylyel fenyegető állapotban volt a szép Franciaország.
D e habár a vége felé közeledő XVII. századnak emez árnyoldalai borúsak és borzalmasak voltak is, azért annak fényoldalai nem ok nélkül kápráztatták a kortársak szemeit.
XIV. Lajos rendetlen életmódjával már évek előtt felhagyott; a szigorú erkölcsű de Maintenon asszony- nyal kötött házassága az erkölcstelenséget a trón kö- zeléből száműzte; sőt a király korábbi szenvedélyének áldozatai, Madame de Montespan és Madame de la Valliére is zárdai visszavonultságban éltek és szigorú bűnbánatot tartottak. Az ily megtéréseknek rendkí- vüli hatásuk volt, habár nem is voltak elégségesek arra, hogy a rossz példa következményeit egészen megszün- tessék. A magasabb körökben a kicsapongó élet nem szűnt m e g ; csak nem merészkedett többé a trón körül jelentkezni, hanem rejtekhelyei a nemesek palotáiban
vagy az irók és tudósok gyülhelyein voltak. Az er- kölcstelenséghez járul még — sajnos igen gyakran — a k é p m u t a t á s ; a tivornyából ármánykodás lett, az élv- hajhászok lázadókká váltak. Néhány ily bünbarlang a történelemből ismeretessé lett s gyakran kell majd Voltairet odakísérnünk. Ott gyűlt össze ama társa- dalmi elem, amely Isten, király és a család ellen vala- mely gonoszságot vagy árulást végrehajtott vagy ki-
gondolt. A szemérmetlen énekekbe idöhaladtával min- dig merészebben és gyakrabban szőtték be az istenta- gadást és a lázadás hangját, míg végre, XIV. Lajos halálával a külső védgát hirtelen beszakadt és a föl- duzzadt iszaphullámok a regensség és XV. Lajos szar- vaspark-kormányának széles medrét elöntötték.
Franciaországnak a XVII. században voltak nagy- nevű, tiszta erkölcsű és buzgó püspökei és papjai is.
Bossuet «a meauxi-sas», Feneion, Massilon, Bourdaloue ismeretes nevek s eme nevek tulajdonosai igen jól ér- tettek ahhoz, hogy szavaik hatalma s alapos bizonyí- tékaik által a szenvedélyeket fékezzék s a hitetlenséget lefegyverezzék. A főpapok, a szerzetesek és világi papok közt szintén számosan kitűntek életszentségük, hitbuzgó- ságuk s nagy tudományuk által s majdan úgy látszott, hogy azelőtt nem volt oly század, melyben a francia egy- ház annyira bővelkedett volna a szentély ragyogó dí- szeiben, mint éppen a tizenhetedik század.1) D e a j e - lentkező bukásnak nyomai már ekkor látszottak: ud- vari gondolkozásmód s szakadásirány k a p o t t lábra és
még XIV. Lajos elérte, hogy egy pápai bulla ellen 14 püspök protestálni merészkedett. Hasonlóan két ellen- tétes áramlat kapott lábra a szerzetesi életben is. Míg némely zárdákba a jansenismus fészkelte be magát, másokban pedig a világias szellem hatott zsibbasztó- lag a szerzetesi életre, az alatt, mint valamely bűnbá- nat hirdető a pusztában, előterem a trappisták szerzete, mely köré a bűnbánók csak úgy özönlöttek. Ugyanab- ban az időben lépett föl egy Isten szíve szerint való
>) L. Vie de M. Olier, fondateur du séminaire de St. Sulpice par M. Faillou IV. edlt. Paris 1873. V a g y Bossuet leveleit, s ezt annál erősebben hangsúlyozzuk, mert vannak még egyháztörténetirók is, akik csak a külszint tekintvén, ama korszakot mint olyant irják le, amelyben semmi szent nem létezett.
férfi, aki a szegény isteni gyermek iránt való szere- tetből a szegényekhez és a gyermekekhez ereszkedett le, hogy a szegény népnek vallásos nevelése által a vallástalanságnak az alsóbb néprétegekben való elter- jedését megakadályozza. L a S a l l e és d u R á n c é
ezek a férfiak, akiket a tizenhetedik század látott és akiket a 18. századnak meg kellett volna hallania; de az emberek érzékeinek kellemesebb hangzású volt Rous- seau és Voltaire apostolok igéje s ezeké maradt, leg- alább egy rövid időre, a gyözelemL
Az irodalom terén, mint a társadalom csalhatatlan tükrében, a korszellemnek e kétféle áramlata szintén nem hiányozhatott. A szépirodalom Veuillot Lajos szavai szerint, egész Franciaországban, a szó szoros értelmében gonosz származású volt. A protestantismus leánya az s a pogánysággal igen közeli rokonságban van; főjellemvonásait a skepticismus, a gúny és a trá- gárság képezték. Elégséges csak atyjait megneveznünk, u. m. «Villon, Rabelais, Marót, Montaigne stb.» XIV.
Lajos alatt a keresztény lángelméknek sikerült egy időre e pogány eredetű irányt s annak keresztényelle- nes ösztöneit visszatartani, ámde az elrejtett kovász lassankint erjedni kezdett s a gyönge békót széjjel tépte. Míg Corneille és Racine a francia költészetet a legnagyobb virágzásra emelték, addig kortársaik: La- fontaine és Moliére egyik lábukkal még abban a pos- ványban voltak, amelyben Chaulieu és La Fare amaz időkben egész kedvteléssel fetrengtek.
Az egész nyilvános életben két társaság küz- dött az uralomért: az egyik keresztény, erkölcsös és rendszerető s mind külső fénye, mind az udvar kegye által leginkább feltűnt az idegen előtt és kedvező re- ményekkel kecsegtetett a jövőre nézve; a másik pe- dig hitetlen, erkölcstelen, lázadást szító volt, mely leg-
— 15 —
többnyire rejtekben tartózkodott s csak némelykor jelent meg a fölszínen, de mégis létezett volt, mint az iszap a tiszta mocsárvízben és csak erös szélfuvallatra volt szükség, hogy az egész viztömeg felzavartassék.
A szélfuvallat megjött, még pedig legnagyobb részt ama férfi által, akinek nevét a 18. század méltán viselhetné, s ez a férfi Voltaire volt.
A kor gonoszsága által elrontva, idővel viszont neki kellett elrontania a korszakot, amelyben élt.
Ifjúságában a kétféle társadalom között foglal- ván helyet, vagy talán méginkább azért, mert még mielőtt eszével kezdett volna élni, balútra tévedvén, szíve sivár lett, s Istentől elidegenedett, mielőtt az erényt és az Istent megismerte volna. Csaknem gyer- mek volt még, midőn a világba lépett a templének, ama helynek az ajtaján, amely a gonoszságoknak búvó helyei közt a leghirhedtebb volt. Vezetője egy erkölcs- telen abbé s a megromlott nemességnek söpredéke kitárt karokkal fogadja öt. A meggondolatlan kor- mány a fiatal lázadót számkivetésbe küldi Angolor- szágba, a hitetlenség tűzhelyéhez, hogy ott ingadozó istentelenségét szilárd rendszerbe foglalja s megtanulja a kicsapongást életelvnek tekinteni. A hazatérő ifjúnak egy házasságtörő marquise kinálkozik feleségül «böl- csészeti házasságra», s hogy e szövetséget még termé- kenyebbé tegye, egy szabad szellemű királyi udvarba siet, ahol nemcsak a személyes hitetlenséget erösbíti, hanem egyszersmind minden vallásnak a gyűlöletét és az Encyclopaediának leghatalmasabb felforgató eszméit a királyi pártfogó mulatságaiból meríti. Berlinből elűzet- vén s Párisban üldöztetvén, a duzzogó bölcsész vissza- megy Sveicba s onnan szövi hálóját és terjeszti ki egész Európa fölött, onnan éleszti a lázadás tüzét, onnan
16 —
aknázza alá a fölvilágosodás utászai által ama talajt, melyen az istenházak és a trónok állanak.1)
Ilyen állást foglalt el Voltaire nemcsak Francia- ország, de az egész Európa fejlődés-történelmében. A bölcsész, ki fölött a korszak inkább uralkodott, mint ő a korszakon, minden kortársa között a legjobban föl- fogta korának eszméit s azokat müveinek elragadó nyelvezete által az utókor számára érvényesíteni is tudta.
«A fölvilágosodás irodalmának századát ö nyitotta meg s addig vezényelte, míg az a forradalom korának kü- szöbén vívmányait letette.» D e «valamint a folyó ama hegy- és föld-rétegekből, amelyeken át folyását veszi, bizonyos részeket magával visz egész a torkolatáig, úgy Voltairen is fölismerhetők voltak ama benyomások — melyeket változatos életpályájának különböző, de kivált legelső korszakában szerzett — nyomai egész életén át.»
Az időnek eme különféle befolyásai, s e befolyá- soknak változatossága és különfélesége határozottan mutatják, hogy Voltaire s o h a s e m v o l t t ö k é l e t e s j e l l e m , sohasem volt a szó teljes értelmében férfiú;
életpályája határozatlan volt, melyet akarat, erély és megfontolás nélkül futott m e g ; csak ha sírdombjáról tekintünk vissza, látjuk életén át vonulni a sötét láncot, melynek jelentőségét és nyomasztó hatását ő maga is csak jó későn tudta megítélni s melyet hosszú ideig viselt anélkül, hogy ismerte volna.
Voltaire olyan j e l l e m t e l e n volt, hogy párjára nem a k a d u n k ; de nem is volt soha oly ember, aki oly sok gonoszságot tett, oly sok jót megsemmisített, oly sok hazugságot kigondolt s oly sok igazságot taga- dott volna, aki tanítványaira nézve oly borzasztóan termékeny lett, s egyszersmind működésében és tulaj-
V . ö. Maynard. Bevezetés.
donképpen való életcéljában oly hihetetlenül r e n d s z e r - t e l e n eljárást követett volna, mint Voltaire. Még az is nagy megtiszteltetés volna az «istentelenség fejedel- mére» nézve, ha azt mondanók róla, hogy legalább az istentelenségben rendszert követett.
«Habár az eredmények, melyeket elért, meglehe- tősen egyirányúak voltak, azok ama különféle erők összejátszásából származtak, amelyek benne össze-vissza mozogtak s ama tiszta (?) vagy nem tiszta indokokból, amelyek öt egyaránt indították cselekvésre.»
«Nevem légió» — mondhatá Voltaire ördöge a gergesenusokéval; a légióban azonban a rossz szellemek közt számos jó (?) találkozott, s még az előbbiek közül is csak kevés (?) szállott a sertésekbe, hanem többen közülök macskákba és majmokba. *)
Voltairenek még barátjai által is beismert jellem- telensége, vagy ösztöneinek kameleonszerüen sokféle- sége pártatlan életirójának feladatát éppen nem nehezíti meg. Semmi sem volna visszásabb, mint az, ha valaki bizonyos t é n y e k n e k , amelyek egymással rendszeres összeíiiggésben nincsenek, már előre irányzatosságot akarna tulajdonítani, vagy szándékosságot föltételezve oly dolgokat akarna egymással összekapcsolni, amelyek csak egyenkint való nyilatkozásai egy és ugyanazon rossz indulatnak. Azért egyedüli feladatunk az, hogy a szóban levő férfi életét főbb vonásaiban kövessük s e mellett a vészterhes kráternek bőséges kitöréseit föl- jegyezzük. Csak életének utolsó szakában fogjuk meg- látni, hogy a sokáig nélkülözött egység mily borzasztó határozottsággal lép f e l ; addig azonban hiba lenne azt a történelembe becsempészni, midőn az életben hiányzott.
') Strausz D . : Voltaire.
— 18 —
E tájékozás után kezdjünk tulajdonképpen való feladatunknak megfejtéséhez.
Csodálatos, hogy «az újkor legnagyobb szellemé- nek» születése idejét és helyét sokáig mély homály födte, melyet Voltairenek saját, egymással ellentmondó nyilatkozatai idéztek elő;*) de most már határozottan áll a párisi szent András plébánia kereszteltek a n y a - könyvének tanúsága szerint, hogy ott 1694. nov. 22-én kereszteltetett meg az előző vasárnapon (nov. 21-én) született Arouet Ferenc Mária, Arouet Ferenc volt cha- teleti jegyzőnek és neje Daumart Mária Margitnak gyermeke. E keresztlevél bizonysága szerint tehát Pá- risban született.
A fiú atyja köztiszteletben álló kereskedő volt, akit a birodalomnak legelőkelőbb családjai bizalmukkal tiszteltek meg. A jegyzöségről már régen lemondott s
Commentaire historique c. művében maga Voltaire így szól :
«Némelyek szerint Voltaire Ferenc 1694. év febr. 20-án, mások szerint pedig november 20-án született volna. Vannak emlékérmeink, melye- ken mind a két kelet megvan.» — 1765-ben igy ir Damilavillehez :
«1694. év február 20-án születtem, és nem november 20-án, amint némely rosszul értesült egyének állítják.» — Ama levélben, melyet 1777.
év nov. 25-én II. Frigyeshez küldött, így ir : «Ma vagyok 84 éves.» — 1763. év febr. 25-én azt mondja Bernynek, hogy 1693-ban született. — 1777. év január i-én D'Argentalhoz így ir : «Ne mondja azt, hogy én csak 82 éves vagyok ; ez kegyetlen rágalom. És ha valamely átkozott keresztlevél szerint igaz volna is, hogy én 1694. év február havában születtem, ügy mégis meg kell engedniök, hogy 83-ik évemben vagyok.
Ön ugyan azt fogja mondani, hogy 83 éves korom épp oly kevéssé ment meg engem az üldöző barbárok dühétől, mint 82 évem ; de azért állításom igaz.» — E g y másik levélben, melyet 1770. év január 3-án ugyanahhoz irt, így s z ó l : «Mindenütt azt mondják és nem titkolják, h o g y 78 éves vagyok, mert mégis mindent megfontolva, sokan szívükre veszik, hogy egy szegény, 80 évhez közel álló embert kínozzanak.»
Voltaire különösen a sok szerződésben, melyekben életjáradékról volt szó, a megkezdett évet mindenkor bevégzettnek tekintette, s arra töre- kedett, hogy saját hasznáért minél idősebbnek tűnjék fel. (Maynard 1.17.1.)
— 19 —
a párisi királyi számvevőszéknél mint perdíjszedö (rece- . veur des épices) nyert alkalmazást. Anyja előélete s a házasság után való könnyelmű életmódja által is alapos okot adott a reá nézve nem éppen hízelgő m e g j e g y - zésekre. Sőt voltak olyanok is, akik csípős meg- jegyzéseket tettek Voltaire valódi atyját illetőleg is,
és ami még rosszabb, magának a fiúnak nyilatkozatai sem igen alkalmasak arra, hogy anyjáról a gyanút elhárítsák.
Ferenc Mária a legifjabb volt a perdíjszedőnek öt gyermeke közt, kik közül kettő meghalt. Az élő gyermekek közül Armand a jansenismus történelmében némi hírre vergődött, míg nővérének egyik leánya, Mária, nagybátyjának, Voltairenek utolsó ápolója lön s mint Madame Denis, akit Gros Chatnak is neveztek, a bölcsésznek utolsó éveit szégyenletes élete által még szomorúbbá tette. Ferenc születésekor nagyon gyenge volt, s miután öt a sok gyermekkel megáldott s emiatt boszankodó anya egészen elhanyagolta, talán meg is halt volna, ha egy házi barát nem érdeklődik iránta s ápolásban nem részesíti. Castagnier de Chateauneuf F e - renc, a gyermek keresztatyja, a javadalmas abbék osz- tályának egyik szomorú példánya volt, aki szerelmi kalandjai és hitellenes beszédei által vált híressé a 17-ik század szereplő egyénei előtt.
Ennek Voltaire anyjával is volt általánosan is- mert viszonya, mely körülmény s az, hogy a fiúról később ö gondoskodott, amaz alapos gyanúra adott okot, hogy ö a gyermek atyja. Tény, hogy az elhanya- golt kisded iránt atyai szeretettel viseltetett s naponkint fölment a dajka padlás - szobájába vezető lépcsőkön, hogy vele a gyermeknek életben tartása fölött tanács- kozzék. Az életben tartás sikerült s jóllehet Voltaire mindig gyenge és változó egészségű maradt is, de
mindamellett oly szívós és ruganyos lett, hogy 80 éven felüli kort ért.
A fiú szellemileg igen élénk volt s keresztatyja részesítette öt az első tudományos és erkölcsi nevelés- ben. A kis Voltaire keresztatyja, Chateauneuf térdein tanult olvasni Lafontaine meséiből1) s a katekizmust a Moi'zadéból tanulta. E minden tekintetben hitvány költeményben merészkedett bizonyos Lourdet nevü a kinyilatkoztatást Franciaországban legelőször nyiltan megtámadni s azt tanítani, hogy a Mózesről szóló szent- írási történet csupa mese és legenda. A szegény gyer- mek három éves korában már könyv nélkül tudta ez istentelen neveket s a keresztatya annyira büszke volt az eredményre, hogy barátnőjének, az idöses Ninon de Lenelosnak méltán dicsekedhetett, hogy a kis Ferenc két keresztségben részesült ugyan,2) de alkalmasint egyik sem fogott rajta sokat, mert gyenge kora da- cára a Moi'zadeot már könyv nélkül tudja. A vén rin- gyó egészen el volt ragadtatva e hír által s addig nem nyugodott, míg a kis csodaszülöttet neki be nem mu- tatták s míg ö is hozzá nem járulhatott annak szellemi neveléséhez. Mellőzve a kis Voltaire e második neve- lőjének és szellemi anyjának tüzetesebb jellem- és élet- rajzát, elég legyen csak annyit megjegyeznünk, hogy öt francia Aspasiának nevezték, s hogy Richelieu kora óta egész a mult század vége feléig nagyon tudta az előkelő világot hálójába keríteni. A hetven éves nőnek egyik utolsó barátja Chateauneuf volt, akinek szellemét
') Mások szerint ugyanazon költőnek «Contes» című hírhedt művéből.
2) Voltaire mindjárt születése után bábakeresztségben részesült s csak másnap vitték a templomba. Legalább ez a dolog látszata.
Voltaire maga azt állítja, hogy a bábakeresztség után csak több hónap múlva vitetett a templomba.
— 21 —
és könyvtárát Voltaire örökölte s kinek könyvei igen jó szolgálatot tettek neki az általa később kiadott szennytörténetek szerkesztésében; különösen ama szél- jegyzetek, melyekkel az abbé vén barátnője a könyvet tele irkálta.
A szellemes keresztatya a költészetre is tanította a korán érett fiút s zsenge kísérleteinek többnyire gú- nyos fordulatot adott bátyja, a jansenigmus felé hajló Armand ellen, akinek szintén volt költői hajlama, jól- lehet Ferenccel nem versenyezhetett. Ezáltal a két test- vérben egymás iránt gyűlölet és irigység támadt s a civakodás végre annyira fajult, hogy atyjuk komolyan aggódott a «két bolond» jövője miatt. S minthogy nem volt elég erélyes és éles látású arra nézve, hogy a baj okozójával, Chateauneuffel szakítson, kibúvót keresett s fiatalabb fiát a jezsuiták nevelésére bízta.
Arouet egyszerű polgár létére, fia számára a csak- nem kizárólag nemesek által látogatott Louis le Grand Collegiumot választotta, azon reményben, hogy a fiú gazdag iskolatársai közt találni fog élete számára jótevőket és pártfogókat. Ferenc 10 éves volt, midőn
öt a Collegiumnak akkori rectora S. L e Picárt a növel- débe fölvette.
Voltairenek a jezsuitáknál töltött ideje felöl való későbbi nyilatkozatai a körülményekhez képest külön- bözők és egymásnak ellentmondók. «Egyszer», így szól Strausz, «csakúgy áradozik a dicsérettől és a hála- datosságtól, de ekkor célja a jezsuitákat magának megnyerni; igazi (?) véleményét ott kell keresnünk, ahol minden melléktekintetek nélkül beszél.» Bölcsé- szeti szótárában1) tanulmányait sorolja föl s ezt mondja:
«Tudtam latinul és ostobaságokat», mely utóbbiak
9 Education czím alatt.
— 2 2 —
alatt érti a keresztény bölcsészetet és a katekizmust.
Legkedvesebb tanulmánya a klasszikusok voltak s ezek- ben is tett legnagyobb előmenetelt. P. Porée, jónevü hires latin költő, hamar felismerte tanítványának az újabb irodalom iránt való hajlamát s ennek minden kedvéért aggodalom nélkül megváltoztatta a tantervet s tanítványát a francia verstanra oktatta. A Collegium- ban tartott drámai előadások pedig felköltötték a fiú- nak szúnnyadó drámai tehetségét s ha hinni lehet neki, már ez időben irt egy színdarabot. Kétségkívül ragadt szelleméhez valami a collegiumbeli iskoladrámák egy- szerűségéből és merevségéből, ami később legjobb al- kotásainak klasszikus jelleget kölcsönzött, míg gyöngébb darabjait minden elevenségtől megfosztotta.
A tudományokban való kiképzésnél nagyobb gon- dot okozott a tanároknak a fiú erkölcsi nevelése. Abból, amit erkölcsi állapotáról iskolatársaitól hallottak s amit maguk is tapasztaltak, csakhamar belátták, hogy a sze- gény gyermeket nem nevelni, hanem megtéríteni kell.!)
Az intézet felügyelője egyik napon Voltaire fiók- jában a Moi'zade hitetlen szellemében irt költészeti kí- sérleteket talált. A jezsuita atyák, megrémülve a kora
!) K o r a érettsége s az elért eredmények következtében Voltaire fölfuvalkodott lett s iskolatársaival szemben kiállhatatlanul és parancsoló- lag viselte magát. Mindenütt, még a herceg, és a pairfiak közt is ma- gának követelte az első helyet. Midőn egyszer télen a fiúk a kemence körül álltak, magának követelte a legmelegebb helyet: «Helyet», így kiáltott az egyik ott ülő fiúra, «helyet, vagy Plútóhoz küldlek». «Miért nem mondod mindjárt azt, hogy a pokolba? hisz ott melegebb van», válaszolt a fiú. «Eh!» mondá Voltaire, «Pluto vagy pokol, egyik épp oly kétséges, mint a másik.» — Más alkalommal Voltairet egyik ta- nulótársa avval vádolta, hogy ivópoharát elrejtette: «Arouet, add oda a poharát», mondá egy harmadik, te igazi veszekedő vagy s nem jutsz a mennyországba». «Lám! L á m ! mondá Arouet, hogy henceg ez a sárgaszájú az ő mennyországával ? A mennyország nem más, mint a világnak nagy alvó terme.»
érett istentelenségen, a növendéket ki akarták az inté- zetből zárni, nehogy iskolatársait is elrontsa, de Voltaire
oly komolyan ígérte a jobbulást és bűnbánatot, hogy a tanárok megbocsátottak neki és bentartották. Arouet ettől fogva ahelyett, hogy a gyermekekkel játszott volna, az atyák társaságát kereste, velők komoly be- szélgetésbe eredt az irodalom, történelem és a politika fölött s a vallási dolgok érintését óvatosan kerülte.
Ilogy megmutassa, hogy a költészet terén is megtért, átdolgozta egyik tanárának két latin ódáját és pedig oly ügyesen, hogy a jezsuiták az egyiket az ö neve alatt kinyomatták.
Nem tudni, vájjon ezek a jó atyák csakugyan olyan rövidlátók voltak-e, hogy nem látták be, mikép a fiúnak megjavulása csak tettetés volt? vagy talán azt hitték, hogy reményükön kívül végtére mégis eredményt érnek el? De ez esetben nem vetettek számot a fiút rontó keresztatyával. Chateauneufnek gondja volt arra, hogy az ő első oktatásának gyümölcseit a jezsuiták ne- velése meg ne semmisítse. Szünnapokon az abbé a fiút
atyja helyett a városba kísérte s ott azokba a társasá- gokba vezette, a melyekben ártatlanságát és hitét ö maga is elvesztette. így jutott Voltaire már kora ifjú- ságában a Sullyok, Chaulieuk gonosz társaságába, így a templebe és a Croix de Malte kávéházba.
Elég volt neki Chateauneuffel egyetlen kirándu- lást tennie, hogy tanárainak több havi fáradságának eredménye megsemmisüljön. Azért a világ Chateauneuf- nek köszönheti nemcsak Voltaire életét, hanem nagy- részben szellemi irányát is.
A jó atyák lassankint mégis csak meggyőződtek fáradságuknak sikertelenségéről s azért újólag arra gondoltak, hogy a fiút kizárják, midőn a csábító hirte- len (1708.) meghalt és így a fiú jövőjét illetőleg ú j re-
ményt tápláltak. D e már késő volt; Voltaire keresztatyja halála után is megmaradt a megkezdett úton s évek folytán mindig bátrabb és merészebb lett. Egyik ünne- pélyes iskolai ülésen szemtelen kérdései és istentelen ellenvetései által annyira fölingerelte P. Le Jay nevü tanárát, hogy ez öt nyakon ragadva, megrázta s így kiáltott föl: «Szerencsétlen? te egy napon Francia- országban a deismus zászlaját fogod kitűzni.» Azt mond- ják, hogy P. Pillon, a fiatal Arouet gyóntató atyja egy alkalommal így nyilatkozott: «Dicsekvő állat vagy (ani- mal de gloire), nem egyéb, a dícsvágy fog fölemész- teni s egykor majd minden eszközt jónak fogsz találni,
csakhogy dicsőséget szerezhess.»1) Megvalljuk, hogy P. nem igen udvariasan fejezte ki magát. Á m b á r P.
Porée és P. Tournemine igyekeztek a fiúval szelíden és kíméletesen bánni s türelmesen a jóra vezérelni, de azért ők is csak annyit érhettek el, hogy őket nem gyűlölte annyira, mint többi tanárait.
Végre, nagy ügygyel-bajjal elvégezte a Collegium- ban a retorikát s ekkor magától vált meg az intézet- től, ahol öt oly sokszor kizárással fenyegették tanárai, akikhez 1739-ben így i r : «Önök megtanítottak engem az erény, az igazság és az irodalom szeretetére.» De, fájdalom, erénye és igazságszeretete nagyon gyönge lábon állott s irodalmi súlya sem nyomott valami sokat.
A klasszikus tudományok között, melyek akkor a fő- szerepet játszották, egyedül a latint művelte, a görög meglehetősen idegen maradt előtte. Ha későbben a görög szerzőkről beszélt, azonnal észre lehetett venni, hogy azokat csak fordításokból ismeri. Különben nem- csak azt vallja be, hogy Dcmosthenest2) alig érti, ha-
9 Duvernet, L e b e n Voltaires, 18. lap.
. 2) Thieriothoz 1739. cv május 7-én.
— 2 5 —
nem azt is, «hogy ö a világon az egyedüli ember, aki a görög tudomány iránt legkevésbé érdeklődik.» E g y é b - iránt a nyelvészetben való tudatlanságát igen ügyesen el tudta palástolni merész föllépte, gunyoros elevensége s kifogyhatatlan bőbeszédűsége által. D e azt sem lehet tagadni, hogy a jövendő Aristarchus a jezsuitáktól az aesthetikai elveknek meglehetős mennyiségű kincsével és a régi irodalomnak általános áttekintésével lépett az életbe, amit többször be is vallott. Hasonlóképpen a költészet iránt való vonzalma is mindinkább fejlődött tanuló kora alatt. De mi volt ez ama viharos és zá- tcnynyal teljes életpályára nézve, mely a 10 éves ifjúra várakozott ?
Azt mondják, hogy a Louis-Le-Grand Collegium rectora, midőn Voltaire az intézetből eltávozott, neve mellé ezen rövid jellemzést irta: Ingeniosus puer, insig- nis nebuló, m a g y a r u l : «Jeles ész, de nagy semmire- kellő.»
II. Első föllépés az eleiben.
1 7 1 0—1 7 1 8 .
«Mi akarsz lenni?» — kérdé Arouet hazatérő fiát.
«író» — válaszolta ez. — «De hisz'!» — kiálta ijedten a becsületes hivatalnok — «ez olyan emberek hivatása, akik a társadalomra nézve hasznavehetetlenek, család- juknak terhére vannak s biztosan éhenhalnak. író nem leszesz, válaszsz más életpályát.» — A fiú szilárdan meg- maradt elhatározása mellett s az atya csakis fenyege- tések által birta rá, hogy jogi tanulmányokhoz fogjon.
Nehogy kicsapongó és pazarló élethez szokjék, Voltaire vagy igen kevés, vagy éppen semmi zsebpénzt nem kapott. A t y j a azt hitte, hogy ezáltal mindent meg- tett s fiát szabadon ereszté útjain. D e a fiú tudott magán segíteni. Gazdag barátai voltak a megholt Cha- teauneuf ismerősei között; ezek által nyitva álltak előtte a legfényesebb társaságok. A temple1) és a Croix-de- Malte jelesebb szellemei előtt élcei és a verselésben való ügyessége által csakhamar oly hírnévre t e t t szert, hogy költészeti ügyekben tanácsért és segítségért for-
') A le temple nemesek, költők és kicsapongó papok szűkebb társasága volt, akik elnökük, V e n d ő m e berezeg «temple» nevű pa- lotájában szoktak összegyűlni. A temple az egykori templomosok zár- dája volt és — a büntető igazság csodájául — a rémuralom alatt a nemesi áldozatok fogháza lőn. A Croix-de-Malte egy akkor híres kávé- ház volt, az irodalom polgári képviselőinek gyfílhelye.
dúltak hozzá. Az ilyen robotmunka hozott is valamit neki a konyhára. Ha pedig a jótevők és jóbarátok ajándéka nem volt elég, akkor uzsorásokhoz folyamo- dott, akik a gazdag hivatalnok fiának szívesen kölcsö- nöztek pénzt magas kamatok mellett.
Hogy pénzt és hírnevet szerezzen s egyszersmind, hogy atyját az irodalommal való foglalkozás hasznos voltáról lehetőleg meggyőzze, a költői hajlammal biró candidatus juris 1712-ben a költeményre pályázott, mely a legjobban megéneklendő volt XIII. Lajosnak XIV. Lajos által teljesített fogadalmát. De a tárgy na- gyon szent volt a kicsapongó világfinak s azért az óda nem sikerült. A pályadíjat másik költő, Abbé du Jarry nyerte el, aki ezáltal nagy mértékben magára vonta háttérbe szorult vetélytársának haragját és gyűlöletét.
Voltaire haragját egy gúnyversben öntötte ki, melyben még a leglelkesebb voltaireiánus sem találhat sem él- cet, sem izlést, mert egésznek a veleje abban áll, hogy a pályabírák és a pályanyertes mint kígyók és békák brekegnek és sírnak a Parnasszus hegy lába mellett levő m o c s á r b a n . A z ily durva és aljas boszú méltán fölingerelt minden tisztességes egyént, s a költő nem t e h e t e t t mást, mint hogy saját müvét «mint kárhozta- tandót s egyedül a fiatal korának könnyelműsége által menthetőt» elvesse.
Különben a durva gúnyköltemény nemcsak a ve- télytársat érintette, hanem meggyalázta a pályabírák sérthetetlen testületét is, vagyis az egész francia aka- démiát, s ez rá nézve veszélyesebb volt, mintha száz költőt bántott volna meg. A negyven halhatatlannak nagyon jó emlékező tehetsége volt. Ezt Voltairenek később tapasztalnia is kellett.
J) V . ö. Összegyűjtött munkák : L e bourbier.
Az atya fiának ez üzelmeit folyton növekvő aggoda- lommal szemlélte. Voltaire az előadásokra csak nagy ritkán ment, a tanárok pedáns természetét nagyon únta.
Atyja, hogy fiát a tanulásra ösztönözze, megígérte neki, hogy az akkori szokás szerint, hivatalt vásárol számára;
de erre Voltaire nagy hetykén azt válaszolta, hogy ő tekintélyt és hivatalt nem vásárlás, hanem köztisztelet útján akar szerezni. A t y j a még egyszer türtőztette ma- g á t ; midőn azonban az ő «bolondos költőjének»1) té- kozlása és kicsapongása miatt mind sűrűbben érkeztek hozzá a panaszok, valami módról gondolkozott, amelyen fiát Párisból eltávolíthassa.
Erre igen jó alkalom kínálkozott, midőn Chateau- neuf marquis, az elhunyt abbé fivére 1713. év utolján követül Hágába ment s hajlandónak mutatkozott az ifjút kíséretébe fogadni, apród gyanánt magával vinni.
Az atya ezt az ajánlatot örömest elfogadta s Voltaire a követet Hollandiába kísérte. Chateauneuf marquis komo- lyabban vette a dolgot mint néhai fivére, s szigorúan ügyelt pártfogoltjára a követségi palotában. Ez a gyámkodás éppen nem tetszett a könnyelmű apródnak, valamint a követ körül összegyűlni szokott előkelő társaság sem volt Ínyére. Szívesebben társalkodott a hugenottákkal és a francia menekültekkel, kik részint a protestantis- mus végett, részint lázongás vagy más kihágás miatt Hollandiában kerestek m e n h e l y e t ; ezekkel erkölcseikre és gondolkozásukra nézve nagyon rokonszenvezett. Majd nemsokára egy fiatal protestáns nőnek, az akkor igen nagy hírben álló Du Noyer hírlapíró asszony leányának hálójába került s dacára az anya határozott tilalmának, nem akart Pimpettenek — amint a leányt költői néven nevezte — látogatásával fölhagyni. A követ apródjának
9 Amint Ferencet Armandtól (a «rideg bolondtól») való meg- különböztetésül nevezni szokta.
— 29 —
könnyelműsége miatt igen aggódott s attól félt, hogy a menekültekkel, akikhez Du Noyer asszony is tarto- zott, kellemetlen bonyodalmakba keveredik. Azért az ifjú Arouet-tet szigorú házi fogsággal büntette meg, addig is, míg alkalma nyílnék öt Párisba visszaküldeni.
A szerelmes ifjú még fogságában is talált alkalmat arra, hogy Pimpette-vel levelezzen s ezen levelezés közben sütötték ki azt a tervet, hogy a leány, férfi-ruhába öl- tözve, szökjék meg vele. D e e tervük fölfedeztetett;
másnap Arouet jó fedezet alatt Páris felé ment s egy levelet vitt magával az államtitkárhoz, amelyben az volt irva, hogy az ifjú a hollandi követségnél igen könnyen nélkülözhető. Ily hirtelen végződött Voltaire első sze- relme. E g y ideig még forrón lángolt ugyan a titkosan irt levelekben, de nemsokára meghidegült, hamuvá vált, mint hóbortos ifjúkori emléke a hírneves férfiúnak, aki- nek később barátnői, a hirlapiró leánya helyett, mar- quisnök és királynők voltak !
Elképzelhetjük, hogy a kiábrándult atya miképp fogadta hazatérő fiát; nemcsak kitagadni akarta a meg- javíthatatlan ifjút, hanem még azt is kieszközölte, hogy
elfogattassék s a szigetekre vitessék. Voltaire már útra készült, midőn néhány barátjának sikerült atyját az utolsó percben arra birni, hogy fiának választást enged- jen a kivándorlás, vagy valamely komolyabb életpálya
között. Voltaire nem sokáig ingadozott; Párisban ma- radt s ügyvédi irodába lépett. Igen természetes, hogy most is épp oly keveset törődött azzal, hogy ügyes ügyvéd legyen belőle, amint nem gondolt a tanulással akkor, midőn öt atyja a jogi tanulmányok hallgatására erőszakolta. Mégis, ha mint joghallgató elegendő isme- retet szerzett arra, hogy a pereket ügyesen v i g y e ; mint joggyakornok Allain ügyvéd hivatalában meg- tanulta az ügyvédi fogásokat, hogy később ezeknek
3 0 —
segítségével mint pénzügyi kapacitás magának idegen birtokokat elszerezzen, anélkül, hogy a törvénynyel nyílt összeütközésbe jönne.
Voltaire Allain irodájában találta a nála két évvel fiatalabb Thieriot, akiben méltó társra akadt s akivel egész életén át t a r t ó barátságot kötött. Thieriot idők multával lusta, de élvhajhászó férfiú lett s mint Vol- tairenek hírnöke, dicsöitö harsonája, titkainak őre, mes- tere hírnevét és müveit mindenütt buzgón terjesztette és hirdette. Egyelőre csak az volt a föladata, hogy a színésznőkre irott költeményeket lemásolja, melyeket Voltaire a hivatalos iratok alá csúsztatott. Este együtt mentek a színházba, ahol szerelmes versei folytán már a színfalak mögé is bebocsáttatást nyertek. Szinház után pedig következtek a Temple gyűlései.
Mióta XIV. Lajos Vendőme nagymestert erkölcs- telen magaviselete miatt száműzte, ez a társaság tivor- nyáit nem tartotta többé a templében, hanem a Bois- boudtand vendéglőben, de magaviseletében az előbbitől semmiben sem különbözött. Összejöveteleit az irodalom müvelésének ürügyével palástolgatta, de tulajdonképpen való célja az volt, hogy a tagok szenvedélyeik és isten- telenségök vágyait a legszemtelenebb módon kielégít- sék. Vacsoráik többnyire avval végződtek, hogy a főurak, hercegek, grófok és abbék lerészegedve az asz- talok és padok alatt hevertek s még ott is, hebegve és dadogva, folytatták a leggyalázatosabb istenkárom- lást s a legtrágárabb beszédeket. A társaság jelszava v o l t : «Az embernek és a világnak csak annyiban van értéke, amennyiben élvezhetjük» vagy amint Voltaire m o n d j a : «Le plaisir voilá tout l'homme.» — Voltaire gyengélkedő egészsége miatt nem vehetett a kicsapon- gások és tivornyákban mindig a többiekkel egyenlő r é s z t ; de annál buzgóbban működött közre istentelen
beszédei s fajtalan költeményeivel. Néhány akkori köl- teménye fönmaradt az utókor számára. Egyet, mely a legkevésbé illetlen, közlünk itt m u t a t ó u l ; mert ez hü tükre a temple szellemi irányának, a voltairei bölcsé- szet forrásának. E g y előkelő nő a temple társaságától visszavonult, hogy — mint abban a hívő korban még gyakran megtörtént — az általa okozott botrányért bűnbánatot tartson. Voltaire ir neki és kérdezi őt :
«Votre esprit éclairé pourra-t-il jamais croire D'un double testament la c h i m é r i q u e h i s t o i r e Et les songes sacrés de ces mystiques fous ? . . L e p l a i s i r e s t l ' o b j e t , l e d e v o i r e t l e b û t
D e t o u s l e s ê t r e s r a i s o n n a b l e s . . . Vous m'avez done quitté pour votre directeur, A h ! plus que moi cent fois C o u ë t1) est s é d u c t e u r . . Allez, s'il est un dieu, sa tranquille puissance Ne s'abaissera point à troubler nos amours . . . L a loi de la nature est sa première loi . . .2)
(Vájjon hihet-e valaha az ön fölvilágosodott elméje a két szövetség agyrémes történelmében s a misztikus bolondok szent álmaiban ? A gyönyör a föladata, hiva- tása és célja minden eszes lénynek. Ön engem elhagyott, gyóntatója^ kedvéért. Ó Couët nálam százszor nagyobb csábító ! Ara legyen ! de ha van Isten, az ö hatalma nem fogja szerelmünket háborgatni . . . a természet törvényét, amely az ő legfőbb törvénye.)
E fiatalkori versében látjuk a csíráját Voltaire egész bölcsészeti hiszekegyének, mely így hangzik : A
') Helyesben : Couette, egy akkor igen kedvelt gyóntató atya, aki a Nôtre Dame kanonokja s Noailles bibornok átalános helynöke volt. Couette a költőt kétszer megakadályozta tervében, miért is ez az ő módja szerint őt e költeményben, valamint «a Boulainvilliersi gróf ebédje» címűben megörökítette, amennyiben igen nevetséges és bárgyú szerepet játszat vele.
2) Epître à Me. de G * * .
papok mind csalók; Isten semmivel sem t ö r ő d i k ; az élvezet az ember czélja ; más szavakkal : deismus és sen- sualismus. Megjegyzendő azonban, hogy e versben fog- laltak elegendő érvül szolgálhatnak ugyan arra, hogy egy nő a bűnre vezettessék, de nem teljes kifejezései Voltaire rendszeres gyűlöletének. Mindazáltal a temple iskolája az ifjúra nézve kiszámíthatatlan kárt okozó volt, mert megfosztotta annak a lelkét utolsó szemérem- érzetétől s előkészítő az Isten iránt való megátalkodott gyűlöletre.
A kicsapongások közt töltött éjjelek után, nappal a komoly munkára gondolni sem lehetett ; azért nem csoda, ha Allain ügyvéd a fiatal korhelynek rövid próba után ajtót mutatott. Az öreg Arouet erre a hírre magán kívül volt mérgében ; most már elhatározta, hogy fiát irgalom nélkül Amerikába küldi. A fiú sejtette a reá várakozó veszélyt s azért jóelőre elkészült arra. Egyik templebeli barátja elment a felbőszült atyához s elkezdte előtte fiának költői lángeszét magasztalni, kinek az az egyedüli hibája, hogy rossz társaságba keveredett ; azért is, engedje atyja, hogy az ifjú kevés időre a Fon- tainebleau mellett fekvő Saint-Ange kastélyba mehessen, hogy ott mint egy igen előkelő családnak a vendége tartózkodjék. Arouet még egyszer megváltoztatta szán- dékát s a jó barát Voltairet ősi kastélyába vitte az öreg Caumartin-hez, aki a falusi magányban élvezte nyugalmát. Caumartin XIV. Lajos alatt magas állam- hivatalokat viselt ; az udvari élet megismertette vele a világot annak minden alakjában, s minthogy óriási em- lékező tehetsége mellett még szorgalmasan is tanult, jogosan nevezhették őt kora élő könyvtárának s kimerít- hetetlen történelmi kútfejének. A fiatal vendég csak- hamar megtetszett neki, mert ez igen szívesen hallgatta, midőn a hiú öreg az ő udvari élményeiről, vagy
— 33 —
IV. Henrikről, vagy a ligáról beszélt. Az elbeszélő lelke- sedése megragadta az ifjú lelkét, melyben ekkor fogam- zottak meg a «Henriade» hősköltemény és a «XIV.
Lajos kora» című történelmi mű tervei. A saint-angei élet különben is kellemes volt minden tekintetben. — Caumartin korának és társadalmi állásának méltó fia, túltette magát az egyháznak a böjtöt illető parancso- latain, és «a kastélyban vidáman teltek a napok fácán- és fogoly-pecsenye mellett, míg a barátok és apácák hering és tökehal mellett bűnbánatot tartottak.»
Eközben XIV. Lajos 1715. szeptember havában meghalt. A trónörökös kiskorúsága alatt Fülöp orleansi herceg vette át a kormányzást. A szigorú uralkodó h a - lálának híre örömrivalgással töltötte be a bűnnek min- den rejtekhelyét, nemkülönben az erkölcstelen nemesség- nek számos számüzetéshelyét, sőt még az állami foghá- zaknak zárt celláit is. «A jámborság és kétszínüség jege meg volt törve; de ennek takarója alatt az erkölcsi rom- lottság bűzhödt fertője létezett. Úgy látszott, hogy maga a kormányzó . . . is ment volt a bourbonoknak leg- alább egyik öröklött családi hibájától, a vakbuzgóság- tól. De minthogy ennek helyét semmi biztos erkölcsi alap nem foglalta el, ennélfogva mindazon bűnökbe esett, amelyek nagybátyja uralkodásának utolsó évei- ben a jámborság (?) köpenye alatt bőven virágzottak, s végre még abban is talált valamit, t. i. hogy legalább a kétszínüség álarcát eldobhatta. Leánya, Berry her- czegnö, nem igen volt jobb atyjánál, sőt az atya és leánya közt való viszonyról a legborzasztóbb gyanú terjedt el.1)»
Ez az idő nagyon kedvező volt a gúnyiratköl- tökre. Voltaire sem hallgathatott sokáig Saint-Angeben;
') Strausz, Voltaire, 4. kiadás, 15. juj).
3
Páristól való távollétét legjobban úgy vélte fölhasználni, hogy gúnykölteményeket küldözgetett Párisba, azon re- ményben, hogy senki sem fogja öt a versek szerzőjének tartani. De csalódott; azt a néhány versszakot, melyet a herceg vérfertőzéséről irt, elkobozták s azokat min- denki az ö müvének tartotta. Tiltakozása és tagadása mitsem használt; 1716. május 5-én Tullebe száműzetett.
Atyja alig értesült fiának újabb ballépéséről és büntetéséről, midőn a kormányzóhoz folyamodott, hogy Tulle helyett számüzetéshelyül Sully-sur-Loir jelöltes- sék ki s z á m á r a ; ott rokonai voltak, s atyja azt hitte, hogy ezeknek befolyása és társasága fiát majdcsak meg- javítja. De Voltaire szép keveset törődött atyja roko- naival, meghívatta magát a közeli várkastélyba, amely szinte egy templebeli barátjáé, Sully hercegé volt.
Itteni életéről minden szeméremérzetet sértő mó- don ir hét levélben templebeli barátjainak és pajtásainak.
És mégis, mily különös! ezt a kicsapongó életmódot rövid idő alatt megútálta, megúnta s az ottan való tartózkodással teljesen megelégedett. A nemesebb érzet hangja volt-e ez, vagy a huzamosb kicsapongás útálata ? Avagy csupán a reá nehezedő száműzetés érzete ? . . . Ez utóbbit hiteti el velünk, midőn így i r : «Olyan hely- ről irok önöknek, amely a legszeretetreméltóbb volna a világon, ha nem száműzetésem helye volna, s ahol legnagyobb boldogságomból semmi egyéb nem hiány- zik, mint a szabadság, hogy e helyet elhagyhassam.1)»
Végre győzött rajta az unalom és útálat s házi- urának tudtán kívül a kormányzóhoz egy túlságos dicséretekkel s a legútálatosabb hízelgéssel telt levelet intézett. Különösen amiatt panaszkodott, hogy öt olyan hitvány versek gyártásával gyanúsítják, mint aminők
') Chaulieurhöz 1716. jul 15.
