A vándor- vagy oláhczigány kérdés

VÁNDOR-

Á

YAGY OLÁHCZIGÁNY

Cím ~‘i ' - i~~ ,1» I V>mh<|jHT>i T^>'

k é r d é s ;

(TANULMÁNY.)

Irta

ifj. dr. F á y Albert,

N ó grádvárm egye fő jeg yző je.

MÁSODIK KIADÁS.

(KÉZIRAT GYANÁNT.)

* K ü l ö n l e n y o m a t a , a «Nógrádi Lapok és Honti Hír­

adó» 1904. évi február havi számaiban közzétett czikkso- rozatnak.

BALASSAGYARMATI KÖNYVNYOMDA SZÖVETKEZET.

1907.

Hogy «A vándor- vagy oláhczigány kérdés»

czirn alatt az 1904. évben közzétett igénytelen értekezésemet ezúttal másod Ízben rendezem sajtó alá, — bárha időközben felfogásom e kérdésről mit sem változott — vezetett ez elhatározásom­

nál az a meggyőződés, hogy bármily szerény keretekben is, közhasznú szolgálatot teljesítek e kérdésnek napirenden tartásával.

H a az illetékes tényezők figyelmét erre a kérdésre újabban felhívnom, annak sikeres meg­

oldásához csak egy atommal is hozzájárulnom sikerül: fáradozásom kellő jutalmát megtalálni fogja.

Balassagyarmaton, 190

i f j. d r.

F

v árm eg yei fő jeg y ző .

V " február hó.

1*

É

lan elemnek, legnagyobb ellensége a tél hidege, leg­

alább relatív helyhezkötöttséget parancsol, midőn tehát kevésbbé érezzük a kóborlásaik okozta kelle­

metlenségeket: látszólag vétség az actualitás törvé­

nye ellen.

Ám, ha figyelembe vesszük a kóborczigányok- nak rendezett viszonyok keretében immár meg nem tűrhető nagyon is zabolátlan magatartását, ha figye­

lemmel kisérjük a hely változtatásaikkal kapcsolatosan veszélyeztetett köz- és vagyonbiztonsági érdekeket, ha mérlegeljük azon károk súlyát, melyeket mindun­

talan ismétlődő kihágásaikkal, főként a föld népének, a nemzet gerinczének: a földinivelő osztálynak okoz­

nak, mely osztály pedig föld- és véradójával a leg­

tetemesebb mérvben járul hozzá az állami institutiok

— tehát a rendezett viszonyok fentartásához; ha figyelembe vesszük mindezekkel szemben a megfé­

kezésükre rendelkezésre álló eszközök elégtelenségét és azt a körülményt, hogy hatósági közegeink, külö­

nösen pedig a községek elöljáróságai a kóborczigá- nyok zabolátlan és nem ritkán vakmerő fellépésével

szemben csaknem teljesen tehetetlenül állanak: be kell látnunk, hogy a czigánykérdés az amúgy is sok sebből vérző közgazdasági életünknek, ember- és állategészségügyi rendészetünknek s egyáltalán köz- biztonsági viszonyainknak egyik szomorú actualitása, a melyről tehát a bármely időben való elmélkedés az időszerűség törvénye ellen súlyos vétséget nem képezhet.

Főbb vonásokban vázolni ennek a kérdésnek historicumát, reá m utatni ama tényezőkre, a melyek a czigányoknak elterjedését, kóborlását es hazánkban megmaradását kedvezően befolyásolták, reá mutatni ama nehézségekre, a melyek a lielyhezkötésükre irá­

nyuló törekvéseket a múltban kellő eredményre nem vezették, reá mutatni azon eszközökre, a melyek e czél elérésére a jövőben a siker némi reményével kecsegtetnek: jelen értekezés feladatát képezi.

Végül reá akarok mutatni ama kiáltó igaztalan- ságra, hogy mig az oláhczigányok a törvény bizto­

sította oltalomnak minden irányban teljes birtokában vannak, addig ez az általuk elkövetett visszaélésekkel szemben, a kárvallott félnek a legritkább esetben lesz kiszolgáltatható és hogy az államnak éppen a hasznos, adófizető polgárai, a kik fokozott mérvű hatósági támogatást joggal igényelhetnek, úgyszólván minden elégtétel és kellő hatósági támogatás nélkül ki vannak szolgáltatva a fáradságuk gyümölcseit minduntalan veszélyeztetni alkalmas ezen vakmerő hordák támadásainak.

Hogy az ilyen felettébb visszás állapotok, mily mérvben járulnak hozzá a népek széles rétegeiben elégedetlenség keltéséhez, a hatósági intézkedésekbe vetett bizalom és megnyugvás megrenditéséhez s

ekként a szoczialismus terjedéséhez, — ezt bővebben ecsetelnem felesleges.

* * *

A czigányoknak, ennek a rejtélyes népfajnak őshazája, az összehasonlító nyelvtudomány által szol­

gáltatott megdönthetetlen bizonyítékok szerint, Elő- indiában keresendő.

Mert csudálatos, hogy a czigánynyelv, daczára teljes elkorcsosodásának és elfajulásának, daczara an­

nak, hogy tulon-tul telítve van az idegenből átvett elemekkel, mégis eltörülhetetlenül magán viseli még ma is a vérrokonságnak kétséget nem tűrő jeleit a legszabatosabb grammatikáju, a szókincsben leggaz­

dagabb és minden nyelvjárás között a legtökéletesebb nyelvvel: a fejedelmi szanszkrittal.

Az indiai eredet tehát elvitazhatatlan, minden egyéb felfogás merőben erőltetett s a mesék és le­

gendák homályába vész.

Őshazájukat eddig még kiderittetlen okokbol, időszámításunk 1000-dik éve körül hagyták el a czi- gányok, s ezen időponttól engedve a lelkűk mélyében kiirthatatlanul élő kóborlási vágynak, Ázsia és a Bal­

kán félsziget különböző részeiben történt hosszabb rövidebb idejű tartózkodás után, a XIV. század máso­

dik felében jelennek meg a civilizált Európában.

íg y nevezetesen hazánkban az első Írott nyom 1417-re vezethető vissza, amidőn ugyanis Zsigmond magyar király és német birodalmi császár, Constanz- ban, Gara Miklós nádor ajánlatára, részükre szabad­

ságlevelet állított ki, mely szabadságlevél egyes kifejezéseiből következtetni lehet, hogy a czigányok

hazánkban 1 — 2 évtized óta már nem voltak isme­

retlenek, sőt már sikerült nagyjaink nehányának jó­

indulatát is megnyerniük.

Nem bir azonban semmi valószinüséggel az a feltevés, hogy a czigányok ezt az időt megelőző sokkal régibb korban, mintegy észrevétlenül csem­

pészték volna be m agukat hazánkba. A mieinktől teljeseltérő szokásaik és erkölcseik, mindenütt feltűnést keltő és kereső megjelenésük, eredetükről és bolyon­

gásaik czéljairól szándékosan terjesztett legendás hiresztelések, e feltevésnek a leghatározottabban el- lenmondauak.

Megjelenésük módja mindenütt azonos — mint­

egy tervszerű. Egymástól elkülönített csapatokban, melyek mindegyikének külön vezetője, vajdája van, lepik el a czéljaiknak, életmódjuknak leginkább meg­

felelni látszó vidékeket. E vezetők: vajdák, grófok, sőt «Egyiptom herczege» hangzatos czimét is viselik, m agukat a Fáraók ivadékának vallják, feltűnő szinekbe öltözködve, lóháton és kutyafalkák kísére­

tében jelennek meg csapatjaik élén, melynek tagjai felett a birói és királyi hatalmat korlátlanul gya­

korolják.

Egyebekben azonban a teljesen laza erkölcsű, műveletlen, vad, minden emberi érzést kigunyoló, kegyetlenkedésre hajlamosított, s az idegen tulajdont teljességgel nem respectáló fajtabéliektől ezek a hang­

zatos nevű csapatvezérek miben sem különböznek.

Vagyis tulajdonképeni czigány-aristocratia, — a szó nemesebb értelmében, — ki nem vált közülök, erkölcsi és intellektuális kiválóságokkal nem rendelkeznek, velük szemben tehát nem érvényesülhetett a magyar faj assimiláló képességének az a sajátos és különösen

a múltban szerencsésen érvényesült irányzata, hogy az idegen fajoknak éppen a legkiválóbbjait a maga számára megnyerni és beolvasztani képes volt.

A czigányok között az érzés és fajbeli nemesség­

nek ez a teljes hiánya egyik fontos, bár nem döntő jelentőségű tényezője lett a fajbeli teljes és mara­

dandó elkülönitettségnek.

A czigányok fajbeli sajátosságain kivül, melyek öntudatosan s egyenesen seperativ jellegűek, ezt az irányzatot hazánkban a megjelenésük idejében fen- forgó általános gazdasági, ethnographiai és cultur viszonyok is a leghatályosabban elősegítették.

Az Anjou-házbeli királyok által inaugurált cul- tura ugyanis, a mely tetőpontját a magyar renais­

sance király, dicsőemlékezetü Hollós Mátyás korában, európai hirü művészek és tudósok támogatásával és lelkes közreműködésével éri el, a czigányok beván­

dorlásának idejében, hazánk minden részébe már be­

vezetve, a legszebb virágokat termi.

Rendezett viszonyok uralkodnak mindenfelé, fő­

iskolák keletkeznek, szelidülnek az erkölcsök, a szép művészetek hódítanak, az architektúra, az ötvös- és faragómüvészet remekei hirdetik ennek a korszak­

nak finomult Ízlését és előrehaladottságát. Öntudatra ébredt a magyar, érzi a kelet felé irányuló vezető­

szerepét, azzal akar és tud is élni.

Elképzelhető ily körülmények között, hogy egy a mienktől teljesen elütő szokásti, laza erkölcsi fel­

fogású, őshazájában is bizonyára megvetett és el­

nyomott, alacsony társadalmi jelentőségű és minden irányban inferiorisabb jellegű nomád néptöredéknek a megjelenése mily idegszerü hatással lehetett őseinkre.

Mig tehát a czigányok maguk sem kívánták a

nálunk talált rendezett viszonyok keretébe beleillesz­

kedni, addig könnyen érthető, hogy népünk is meg­

vetéssel fordult el ettől, a tulajdon és az adott szó szentségét mibe sem vévő teljesen megbizhatlan és a szabad magyar szemében csak undort és megvetést keltő lealacsonyító foglalkozásoktól éppen nem .irtózó, sőt azokat előszeretettel keresni látszó népségtől.

Mely azonnal nyilvánuló lelkületbeli ellentétek minden más körülménynél hatályosabban gátolták meg ennek az idegen elemeknek beolvadását, aclima- tisatióját

De ha a most felsorolt körülmények ezt a faj­

beli beolvadást lehetetlenné tették is, a czigányoknak hazánkban elterjedését, kóborlását és köztünk meg­

maradását viszont az akkori közviszonyok a legha­

tározottabban elősegi tették.

Ezek a czigányokra nézve kedvező tényezők között elsőrangú szerepet játszanak az akkori bir­

tok- és népesedési viszonyok, továbbá a magyarnép türelmes, elnéző volta, könnyen megnyerhető és ki­

engesztelhető lelkülete.

Sok helyütt igen is gyér volt a lakosság, a munkáskéz hiánya felettébb érezhető, ily helyeken a czigányokat, mint a hiányzó munkaerő remenylett pótlását szívesen fogadták. Bő fűtermő, baromjárta mezőinken sok volt még az eke alá nem vont térség.

Esetleges üldözés és a figyelemmel kisérés ellen a még lábon álló rengeteg őserdők biztos menedéket nyújtanak. Mind ez kedvezett a nomád életnek. Ily körülmények között a czigányok kóborlásai által oko­

zott károk kevésbbé szembeszökők, az összeütközések ritkábbak voltak, kárvallott felek nem igen jelent­

keztek, jövetelük miatt panaszok fel nem hangzottak.

Másrészt a czigányok a kóborlásaik indokául felhozott szánalmat keltő előadásaikkal, bűvészkedé­

seikkel, jóslásaikkal a babonás és minden occultis- musra könnyen hajló középkori népet ügyesen ki tudták használni, mely körülmény, szorgosabb munka nélkül is, könnyű megélhetést biztosit nekik. De kü ­ lönösen megbabonázta népünk lelkületét az, hogy a czigányok a magyar népzenét rövid idő alatt elsaja- titva, azt csakhamar a tökélynek soha nem remélt fokára vitték. A nép kedélyvilágának minden meg­

nyilvánulásánál a czigánymuzsikus csakhamar nélkü­

lözhetetlen, tipikus alakká válik.

Mint ügyes fegyverkovácsok és fémeszköz- készitők a főnemesség és főpapság jóindulatát is csakhamar megnyerik.

így csempészik be, igy teszik fokról-fokra tür- hetővé magukat, elannyira, hogy Thurzó György nádorispánt már annyira megtévesztik, hogy egy részükre 1616-ban kiadott mentslevélben akként em­

lékezik meg róluk, mint az emberiség legszánalomra- méltóbb töredékéről, kik minden emberi könyörüle- tességre és pártolásra reáutalva vannak.

Mire a mind gyakoribbá váló garázdálkodásaik révén őseink észrevették a kóborlásaikban rejlő veszélyt, akkor már oly módon hálózták be az ország minden vidékét, hogy eltávolításuk csak országos egyöntetű actio alapján lett volna keresztül vihető.

Egy ily organizált erőkifejtést azonban a csak­

hamar bekövetkező török hódoltság a priori ki­

zárttá tett.

A magyar nemzet, létéért, szabadságáért, alkot­

mányáért két ellenséggel is folytatott ezen évszáza­

dos heroicus küzdelmei közepette, ismételten a lét­

kérdése elé állíttatva, egy — hogy úgy mondjam — szépséghibának az orvoslásával nem ért reá fog­

lalkozni.

Hogy ez a gyászos korszak, midőn a társadalmi és törvényes rend minduntalan megbillent, midőn rablások, erőszakoskodások, zsákmányolások napiren­

den vannak, mily mérvben volt kedvező a czigányok rablásra hajlamosított lelkületének, könnyűszerrel elképzelhető.

Mint a szabadjára eresztett ragadozók, semmibe sem véve az enyém és tied közötti, addig sem kü­

lönös tiszteletben tartott különbséget, rablóhordáikkal mindenütt lecsapnak, hol valami kívánatost, nagyobb koczkázat nélkül, elérhetni reményleuek.

Mennyi gyalázatosság, mennyi alávalóság fűző­

dik ebben a korszakban a czigánykaravánok garáz­

dálkodásához: élénken jellemzi az egykorú iró feljajdu- lása, amely szerint nincs Magyarországon pallos-jog, nincs oly kinpad, a mely jogait és képességeit czigá­

nyok felett ne gyakorolta, ki ne próbálta volna.

De nem is volt oly bűntény, melynek elkö­

vetésére a czigányokat képeseknek ne tartották volna.

Mutatja ezt a hontvármegyei 1 782-iki eset, a midőn is Csábon különböző vádak alapján egyszerre 173 czigányt tartóztattak le, mely eseményt tárgyaló egykorú ujságczikkek a letartóztatás alapjául szol­

gáló bűntények között még a kannibalismust is a czigányok terhére rótták, jóllehet ez a szörnyűség a tényeknek egyáltalán nem felelt meg.

Tény az, hogy ezen karaván számos tagja több embernek a meggyilkolásával és eltüntetésével vá- doltatott s hogy közülök egy, a kiupadon ily irányban

hozzáintézett kérdésre, őrült fájdalmaiban igy kiál­

tott fel: «Hát megettük őket.»*

Az erre bekövetkező tömeges kivégzéseknek József császár kiküldött megbízottja vetett véget.

Nyilvánvalóan ez a szomorú esemény is sarkalta az emberies érzésű és mély bölcselő elméjű fejedel­

met arra, hogy a czigánykérdés rendezését kézbe vegye. Az általa 1783. évben kiadott ily érdekű ren­

deletek, a már élőbbről, Mária Therézia uralkodása alatt létesült s inkább csak kísérletezésnek minősít­

hető intézkedésekkel együtt, képezik a XVIII. szá­

zadban az u. n. czigányregulatiót.

Ennek a czigányregulatiónak az eredményeivel és tanulságaival bővebben kell foglalkoznunk.

* * *

Lekötni az emberiség vad állapotának közöttünk élő utolsó hírmondóit, megnyerni őket a productiv és békés munkásságnak, alkalmassá tenni őket a cultura a civilisatio áldásaira, visszaadni a czigányo- kat is az emberi méltóságnak s fogékonnyá tenni őket is az önbecsérzet gyönyöreire, szóval hasznos cultur- és ethicus-egyedeket faragni belőlük: oly czél, mely mindenkor méltó volt egy II. József császárhoz.

Ám a császár tanácsadói teljességgel nem érez­

ték át nemeslelkületü uruk emberbaráti czélzatait.

Az eléje terjesztett s általa elfogadott ily érdekű ja ­ vaslatok, bármily körültekintők és sok részletkérdésre

• E zen m ű első m egjelenése ó ta egy e sk ü d tsz é k i tá rg y a lá so n , m ely egy a v á n d o r czig án y o k á lta l e lk ö v e te tt b ű n té n n y e l fo g lalk o zo tt, vevén részt, fe ltű n t, ho g y a b eism erésben levő tettese k eg y ik e az elő zm én y ek előadása k ö zb en ezt a k ifejezést h a sz n á lta : -E lh a tá ro z tu k , hogy a m á r régebben kiszem elt) lo v at elvisszük, m ég h a «em berhúst» eszü n k is. M e g k é p e z te t­

vén : m it é rt az «emberhús evés* a la tt, válaszul a z t a d ta. h o g y m ég e m b e r­

h a lá l á rá n is a ló b irto k á b a k ív á n ta k ju tn i. B izonyára a csábi esetn él is ily «átvitt» értelem b en le tt ez a k ifejezés haszn álv a. (Szerző.)

kiterjeszkedők voltak is azok, a kitűzött feladat si­

keres megoldását csak halványan, vagy egyáltalán nem voltak alkalmasak szolgálni.

Két eredendő hibája volt a XVIII. századbeli czigányregulatiónak, mely azután a bekövetkezett félsikerben bosszulta meg magát.

Az életbeléptetett ezek az intézkedések ugyanis önzők és egyoldalúak voltak. Odairányultak csupán, hogy a társadalmat megtisztítsák a neki alkalmat­

lanná váló elemektől. Hogy mi történik magával a czigányfajjal, a czigányegyedekkel, hogyan lesznek azok képesek a számukra előirt uj rendbe beleillesz­

kedni, azzal ki sem törődött.

Nem vették kellőkép figyelembe e rendeletek a czigánynéplélek sajátosságait, már pedig a czigány- kérdést, sem akkor, még kevésbbé pedig most, a czigányok nélkül megoldani nem lehetséges.

Második oka annak, hogy ez a József-féle czigány- regulatió a hozzája fűzött várakozásoknak meg nem felelhetett, abban rejlett, hogy nem történt kellő gondoskodás annak országos, egyöntetű és rendszeres végrehajtása érdekéből.

A legtöbb törvényhatóság leküzdhetetlen bizal­

matlansággal viseltetett a «^«/a/or»-király bármily hasznosnak kínálkozó rendeletéi iránt is. Minek kö­

vetkezményeként a czigányregulatiót is több-kevesebb nembánomsággal s csak igen ritka helyen a kívá­

natos és kellő ügybuzgalommal hajtották végre.

íg y történt, hogy a szerint, a mint a hatóságok kisebb vagy nagyobb pontossággal hajtották végre a helytartótanács által szigorúan ajánlott rendeleteket, ennek megfelelőleg, a czigányok helyváltoztatásaiban is bizonyos összhangzatos áramlatok lettek észlelhe­

tők. Elhagyják azokat a vármegyéket, hol a régulatió áldásait komolyabban akarják kipróbálni rajtuk és előszeretettel keresik fel — hosszabb-rövidebb időre

— azokat a vármegyéket, hol aránylag több szabad­

ságot élveznek.

Csak igy és ez alapon érthető meg egyes vár­

megyékben ebben az időszakban a czigánylélek- számban, különben mivel sem megfejthető, aránytalan hullámzás. A czigányregulatiót követő 3 esztendő alatt, például Nyitravármegyében 674-ről 1077-re, Pestvármegyében 1387-ről 2159-re, tehát 772 fővel emelkedik a czigánylétszám. Sárosvármegyében 435, Szabolcsba 690 a szaporulat. Ezzel szemben Biharban 383, Jász-Nagy-Kun-Szolnokvármegye 601, Krassóban meg éppen 1008 fővel csökkent ugyanezen 3 év alatt a czigányok létszáma.

A czigánytelepités rendszertelen végrehajtása tehát a lekötöttség helyett, egy még az előbbinél is nagyobb arányú helyváltoztatást és fluctuatiót idézett elő e sokat zaklatott népelem körében.

Főbb rendelkezései voltak ezen balul sikerült regulatiónak: 1. A czigány elnevezésnek és a czigány nyelv használatának az egymás közötti érintkezésben eltiltása. 2. Sátorokban, erdőkben való tartózkodás szigorúan tilos, kötelesek a czigányok az erdőmentes térségeken letelepedni, földműveléssel foglalkozni és ott «uj telepesek», vagy «uj magyarok» elnevezést felvenni. 3. A czigánygyermekek legföljebb 4 éves korukig hagyhatók meg szüleiknél, azontúl tőlük el veendők, iskoláztatandók s földmiveléssel vagy iparral foglalkozó nem czigány családok között szétosztandók. 4. A czigányok az egymás között kö­

tendő házasságtól botbüntetés terhe alatt eltiltandók.

Nézzük már most e rendelkezések értékét és hatályát közelebbről.

A czigány elnevezésnek, mint faji megjelölésnek eltiltása kicsinyes s a kitűzött czél lényegét egyál­

talán nem érintő vexatorins rendszabály. A faji külön­

állást természetszerűleg sohasem az elnevezésbeli különbségek, mint inkább az anthropologiai sajátos­

ságok, továbbá valamely nép szokásai, erkölcsei, életmódja és hajlamai határozzák meg. A czigány elnevezést, mint fajbeli megjelölést, a kultúra áldá­

saival megismerkedő egyedek amúgy is szivesen mellőzik, sőt az értelmiségi fokozatba m agukat fel­

küzdők azt készséggel el is tagadják.

A czigánynyelv kétségen kívül egyik hatékony tényezője e népfaj különállásának, és fontos egyesitő eszköze a többi lakossággal szemben érvényesülő separativ törekvéseknek, s mint ilyen jelentős kor­

látja a polgáriaskodásnak, miért is eltüntetése kívá­

natos.

Ám egy nyelvnek imperativ eszközökkel történő megsemmisítése a siker réményével sohasem kecseg­

tethet. Egész más tényezők azok, melyek e nyelvnek maholnap kiveszését amúgy is előidézni fogják.

Mint jelen értekezésem elején említettem, a czigánynyelv egy teljesen degenerált, sok viszontag­

ságon keresztül ment, s idegen elemekkel teljességgel saturált korcs nyelv. Attól az ősrégi culturától ugyanis, hol egykor bölcsője ringott, a czigányság már rég elszakadt, s ha talán volt is azzal valaha szellemi kapcsolatban, ennek ma már a nyomai is elvesztek, íro tt nyelvemlékek, melyek a tátongó űrt áthidalnák, de még csak szóbeli hagyományok sem emlékeztetnek többé erre. Czigányirodalom nem létezik. Költészetük

nehány népies szerelmi dalban, — máról holnapra élő tiszavirágban merül ki, szóval ez a nyelv telje­

sen elmaradt fejlődésében, elannyira, hogy az azzal élőknek bármily primitiv cultnrigényeit sem képes többé kielégíteni. Szét kell mállania, el kell kallódnia ennek a nyelvnek az élő és folyton fejlődő cultur- nyelvek fokozatos versenyében. Szóval a czigány- nyelv a természetes, a feltartóztathatlan kihalás u t­

ján van. Ez az oka annak, hogy péld. a jelenleg Magyarországon magokat czigányfajbelieknek vallók közül csupán 48g tud és beszél czigányul, a többi pedig anyanyelvűi környezetének nyelvét vette fel.

A czigánynyelv elleni erőszakos rendszabályok tehát ép oly czélt tévesztettek, mint teljesen felesle­

gesek is. E helyett inkább intézményesen oda kell törekednünk, hogy a czigánynyelvvel felhagyok oly anyanyelvet vegyenek fel, a mely nemzetiségi szem­

pontból reánk nézve a legkívánatosabb, t. i. a magyart.

A czigányoknak földmivelésre megkísérelt reá- kényszeritése a czigánynéplélek ismeretének hiányára, a czigányok hajlamainak teljes figyelmenkivül ha­

gyására vall. Gyakorlati tapasztalatok mutatják, hogy a czigány a mezőgazdasági foglalkozással egybekö­

tött állandó és intensiv phisikai erőkifejtésre nem alkalmas, sőt mint napszámos is csak a mezőgazdaság egyes ágaiban alkalmazható némi eredménynyel. A mezőgazdasági termelésnek különösen conservativ és helyhezkötött jellege, a kifejtett munkásság gyümöl­

cseire szükségkép történő hosszas várakozás, az úgy­

szólván egyidőben (az aratás alatt) elért haszonnak hosszú időre történő gazdaságos beosztása: merőben ellenkezik a czigányoknak gyors eredményeket, könnyű

és változatos sikereket áhitozó lelkületével.

2

Teljesen czélt tévesztett és különösen ember­

telen rendszabály a czigánygyermekeknek elszaki- tása szülőiktől. A czigány anya a primitiv, az ős­

embert jellemző majomszeretettel ragaszkodik raj­

kóihoz, azoknak erőszakos elszakitása a fúriákat, a vadállatokat, a fennálló társadalmi rend esküdt ellen­

ségeit hivja bennök életre.

De a czigánygyermekek sem nélkülözhetik szü­

lőiket. Az egykorit irók szivettépő módon írják le e szerencsétlenek helyzetét. Mint szökdösnek meg a legszigorúbb felügyelet daczára, mint bolyongauak erdőkben, elhagyott térségeken, minden segély, min­

den könyörület nélkül; kiéhezve, lerongyolódva, mint pusztulnak el tömegesen. Mint lesznek a közülük életben maradottakból a legmegátalkodottabb csa­

vargók, minden isteni és emberi törvényt megvető gonosztevők.

Csak a nevetséges jelzővel lehet illetni azt a hiú törekvést, a mely a czigányoknak egymás közti házasságát botbüntetés alkalmazásával kívánta meg­

akadályozni,

Élénken elképzelhető, hogy a czigánypárokból, kik az egyházi áldást a földi boldogság nélkülözhe­

tetlen alapfeltételeként amúgy sem igen tekintették, azt a hajlandóságot, hogy a kiállott büntetés után egymást újra felkeressék — már a természet bölcs előrelátása folytán is — kibotozni nem lehetett.

Mely absurd rendelkezés, ha mégis sikerrel végrehajtható lett volna, — ismerve a czigányok és nem czigányok kölcsönös és leküzdhetetlen ellen­

szenvét az egymás közötti vegyes házasság iránt,

— egyenesen a czigányfaj kiirtására vezetett volna.

Már pedig tudjuk jól, a vadrózsatőből, a vadócz-

csemetéből nem a durvakezü napszámos irtókapá­

jával, hanem igenis a gondoskertész oltókésével, körültekintő szakszerű ápolásával állíthatók elő a mindenkit gyönyörködtető, szinpompás virágok, a zamatos, nemes gyümölcsök.

Mert bár feltétlenül szükséges az, hogy a cultura veteményes kertjei, a civilisatió szépen szabályozott virágos mezői, az összhangot zavaró vadhajtásoktól m egtisztittassanak: mégis nem az irtás módszerével, mely czélra nem vezet, és könynyen a megvédni tervbe vett ültetvényekben is kárt tehet, hanem e vad alanyoknak gondos kiemelésével és oly milieube, oly életviszonyok közzé történő áthelyezésével, hol azok figyelmes irányítás és ápolás mellett, nemes gyümölcsök termelésére is hajlamosítva lesznek.

Mind e szempontok figyelmen kivül hagyása, a rendszertelen, a tulszigoru és mint láttuk, némely részeiben egyenesen embertelen intézkedések a XVIII.

századbeli czigányregulatió balsikereiben boszszulták meg magukat.

Minden szónál ékesebben beszélnek a számok:

a czigányregulatió évében, 12,847 «ujtelepes» férfi volt összeírható, egy év múlva már csupán 7647.

Minthogy pedig ez időtájt ragályos betegségek, vagy egyéb elemi csapások nem dühöngtek, mint­

hogy a természetes halandóság ily nagy arányokat semmikép sem ölthetett, — eltekintve az azon kor­

beli összeírások nem teljesen megbizható voltától — a letelepített czigányférfiak között egy év alatt je­

lentkező és 5200-at kitevő tekintélyes számbeli csök­

kenés csak is úgy érthető meg és állhatott elő, hogy az újonnan telepitett czigányok tetemes része, meg- sokalva a regulatió áldásait, ismét vándorbotot vett

2*

kezébe és pereputtyostól előbbi életmódjához tért vissza.

Minthogy pedig hinni lehet, hogy a lakhelyei­

ket ekként elhagyó czigányokkal szemben alkalma­

zott megtorló intézkedések szigora mi kívánni valót sem hagyott hátra, s annak daczára ily nagymérvű visszaesés volt észlelhető: e kedvezőtlen jelenség fő­

ként az egész intézmény és az életbeléptetett rend­

szabályok rovására kell, hogy irassék.

A XVIII. századbeli czigányregulatió titán e kérdésnek czélravezető, rendszeres megoldásával az illetékes tényezők egész a legújabb időkig, többé nem foglalkoztak. Az abszolút korszakban napvilágot látott nehány kormányrendelet, egyes törvényható­

ságoknál (igy nálunk is) létesült nehány szigorúbb szabályrendeleti intézkedés e czél elérésére alkalmas nem lehet, s legfeljebb localisan enyhítette a ba­

jokat, s megteremtette azt az irányzatot, a mely ab­

ban merül ki, hogy ez alkalmatlan elemektől kényel­

mes módon megszabadulandó, egyik törvényhatóság a másiknak területére igyekszik, kényszereszközök alkalmazásával is, a kóborczigány csapatokat ki­

szorítani.

Hogy ez nem megoldás s hogy az ekként al­

kalmazott rendszabályok, melyek a vándorczigányok- ból üldözött vadakat nevelnek, csak elmérgesitik a bajt, — bővebb fejtegetésre nem szorul.

Ám a kor szelleme, a civilisatió hivó szava, — megfelelő rendszabályok hiányában is, — nyom nél­

kül a czigányok felett sem surrant el. Idők folyamán nagy részük a polgáriasodás útjára lépett, s ma már elenyészően csekély azoknak száma, kik nem hagyva fel a nomadizálással, gyakran súlyos viszo­

nyok közepette és a környező lakosság kisebb-nagyobb mérvben megnyilvánuló ellenszenve daczára, valósá­

gos ethnographiai és culturhistóriai rejtély gyanánt, napjainkig is megmaradtak csökönyös csavargóknak és Krapotkiu-féle communismus leggyakorlatiasabb értelmezőinek, a mely szerint: «Tout est á tout».

(Minden mindenkié.)

Az 1893. évi január hó 31-én országszerte vég­

rehajtott czigányösszeirás eredményeként a Magyar- országon élő s összesen 274,940 lélekszámot kitevő czigányság közül ugyanis, az állandóan letelepedett czigányok száma 243,432-tőt tesz ki, a huzamosabban egy helyben tartózkodó és kimutatható kereseti fog­

lalkozást űző czigányok száma pedig 20,406 lélekből áll, ekként a tulajdonképeni vándorczigányok, kerek­

számban, mindössze 10,000 lélekszámot tesznek ki.

Mely aránytalanul csekély szám m iatt kell azt a jogosult szemrehányást eltűrnünk, hogy nemzetünk az egyedüli culturnép, melynek kebelében egy nép­

töredék, kivetkőzve az emberi méltóságból, állandó lakás nélkül, szokásaiban, erkölcseiben, táplálkozásá­

ban, ruházatában, szóval összes életviszonyaiban, az emberiség primitív, vad állapotára emlékeztető mó­

don él és tengődik.

Nemzetünknek különben féltékenyen őrzött reputatióján levő ezt a szégyenfoltot eltüntetni, az immár tovább nem halasztható ujabbkori czigány- regulatiónak egyik feladatát képezi.

* * *

A kóbor czigánycsapatok gyakori garázdálko­

dása m iatt mind sűrűbben felhangzó panaszok,

az egyes törvényhatóságoknak e kérdés törvényho­

zási nton történő, országos, egyöntetű rendezését sürgető feliratai, a közbiztonsági szervek előterjesz­

tései, a gazdasági egyesületek és gazdakörök e tárgy­

beli kérelmei oda érlelték e kérdést, hogy Széli Kálmán miniszterelnök kormányzata alatt, egy ííy érdekű törvényjavaslat előkészítése végett, a belügy­

minisztériumban egy szaktanácskozmány hivatott egybe.

Ennek az ankétnak előterjesztett és az ország minden részéből egy begyűjtött, kétségkívül nagy­

becsű anyag azonban, törvényjavaslat alakjában, ez- ideig nem nyert feldolgozást.

Mint annyi más közhasznú kezdeményezés és a közérdek szempontjából sürgős kielégítést igénylő gyakorlati fontosságú kérdés, úgy ez a kérdés is, az obstructio mindent elposványositó és a legvitálisabb érdekeket is lábbal tipró ádáz forgatagába került s kívánatos megoldást mind a mai napig nem nyert.

A szóbanforgó czigányankét megállapodásai két irányban csúcsosodtak k i : 1. hogy a vándor- vagy oláhczigány kérdés első sorban administrativ kérdés;

2. hogy annak sikeres megoldása egyes szabadság- jogoknak bizonyos mérvű — legalább is átmeneti — korlátozása nélkül el nem képzelhető.

Kétségtelen, hogy ennek a kérdésnek megoldása igen körültekintő, sok türelmet feltételező s különö­

sen a rendőrhatósági és községi szerveknek sokszor aprólékos és minden részletkérdésre kiterjeszkedő, fokozottmérvü munkásságát fogja igénybevenni.

Megfelelő törvényhozási intézkedések életbelépteté­

sével, az államnak nem jelentéktelen pénzbeli áldo­

zataival, a társadalom és az összes erre hivatott szer­

vek vállvetett közreműködése mellett, — már csak a kóborczigányok aránylag nem nagy számát véve figyelembe — e kérdés sikeres megoldása azonban, éppen nem tartozik a jámbor óhajok honába. Termé­

szetesen, rendőrhatóságainknak a «nem lehet» ké­

nyelmes formulát, bármily keserves is lesz az attól való elválás, a czigánykérdéssel szemben, a jövőben szótáraikból törülniök fog kelleni.

Egy megrögzött szokásu néptöredéknek, a kor­

látokat nem tűrő eddigi nomád életmódjáról, conso- lidált, rendszeres életviszonyok közé történő intéz­

ményes átvezetése, az eddig élvezett szabadságnak, vagy helyesebben szabadosságnak, megszorítása nél­

kül, természetszerűleg, nem eszközölhető. Ám a helyes középutnak eltalálása, hogy mily mérvű legyen a többi állampolgárok által teljes mérvben élvezett szabadságjogoknak a vándorczigányokkal szembeni vonatkozásokban, a kitűzött czél érdekéből ki nem kerülhető korlátozása, anélkül, hogy az az egyesek teljesen elkedvtelenedését és üldözését vonná maga után, a czigánykérdésnek bizonyára a legnehezebb, a legfelelősségteljesebb részét képezi.

Az egyén szabadsága ugyanis, kétségenkivül, nem csak jog, hanem egyszersmind lehetőség is kell, hogy legyen arra nézve, hogy minden egyes ember a lelke mélyén rejlő képességeket, saját boldogulása és az összesség javára, az igazság és a törvény uralma alatt szabadon gyakorolhassa, kifejthesse. Innen van az, hogy minden korszak bölcselői a szabadság-jogokat velünk született jogok gyanánt állították fel, s annak minden korlátozása ellen féltékenyen tiltakoztak.

Ám az a szabadság, a melyre mint jogra, tör­

ténő hivatkozással, a. czigányok kóborlásaikkal fel­

hagyni s rendezett viszonyok keretében beilleszkedni nem akarnak, ez a szabadság az emberi nem őskori vad állapotának a szabadsága, a mely valójában nem más, mint a legbecstelenebb elnyomatás, mely az erők egyenlőtlenségén alapul, a mely a gyengét az erősnek, a jóhiszemüt, a tehetetlent a furfangosnak, a kevésbé lelkiismeretesnek dobja oda áldozatul.

Az ily szabadságnak bármily érdekű dédelgetése nemcsak nem kötelesség, hanem az emberi nem mél­

tósága, további tökéletesedése szempontjából egyene­

sen kárhozatos is.

Ne feledjük továbbá, hogy a czigánynépfaj lelki és szellemi műveltségében messze hátramaradva a népek családjában még ma is meghosszabbított kis­

korúságának éveit éli, s mint ilyen a neki osztály­

részül ju to tt szabadságjogokkal, helyesen élni nem, hanem úgy saját, mint környezetének kárára, — a legtöbb esetben — csak visszaélni tud, miért is veze­

tésre korlátozásra szorul.

Nem kiván bővebb fejtegetést, — a fentebb érintett elméleti és gyakorlati szempontok egyaránt a mellett harczolnak, — hogy törvényhozásunk, a teljes jogegyenlőséget és az összes szabadság-jogokat tiszteletben tartó irányzatától, a czigánykérdés ren­

dezésnél, magának eltérést engedélyezni és kivéte­

les rendszabályokhoz nyúlni nemcsak jogosult, ha­

nem kötelezett is.

Ily megvilágítás mellett most már felvethetjük a kérdést, hogy tulajdonképen milyen legyen ez az ujabbkori czigányregulatió, mi legyen annak á czélja, miként és mily eszközökkel legyen az végrehajtva.

Már előző fejtegetéseim során utaltam arra, hogy a czigánykérdés rendezésénél, — az elérni kívánt

siker érdekéből — kettős czélt kell szem előtt tar­

tanunk, azt t. i., hogy 1. megszabadítsuk társadal­

munkat a békés munkásságában minduntalan hábor­

gató elemektől, 2. hogy alapos figyelemmel kisérésé­

vel a czigánynéplélek sajátosságainak és számolva a czigányfaj hajlamaival, szükségleteivel oly módon közeledjünk hozzájuk a czivilisatio eszközeivel, hogy kivezetvén őket előbbeni vad állapotukból, a leg­

nagyobb vigyázattal legyünk arra, hogy a helyett, hogy boldogabbakká tennők őket, meg ne fosszuk őket a megelégedettség minden eszközétől.

Az ily megoldás nemcsak a józan demokratia, a túl nem hajtott, a nem érzelgős humanismusnak a követelménye, de mint alább látni fogjuk, a ma­

gyar faji érdekek, a magyarnép suprematiája szem­

pontjából sem közönyös az, hogy a vándorczigányok helyhez köttetvén, mily módon, mily érzelmekkel fognak a számukra előirott uj rendbe beleilleszkedni.

A czigányregulatió fent érintett kettős czéljá- nak megfelelőleg a végrehajtás mikéntje tekintetéből is kettős irányelvnek kell érvényesülnie.

Ez állásponttal összhangban, legyenek a végre­

hajtási intézkedések szigorúak és vaskövetkezetes- ségüek a vándorczigányok összességével szemben, de legyenek támogatóak, jóindulatnak, felemelők és ki­

engesztelők az egyedekkel szemben.

Lássuk már most főbb vonásokban azokat a tételes intézkedéseket, a melyek a megoldásra váró feladatot, nézetem szerint, sikeresen szolgálni alkal­

masak lesznek. Ezek a következők:

1. A vajdaság intézményének radicalis eszkö­

zökkel is megszüntetése. 2. A kóborczigányok sza­

bad költözködési és tulajdon szerzési jogainak, lég-

alább átmenetileg, bizonyos mérvű korlátozása. 3.

Egy újabban megejtendő részletes czigányösszeirás eredményei alapján a czigányoknak, kényszer telepí­

tés utján, az ország oly vidékeire, oly községeibe történő utalása, hol a hajlamaiknak leginkább meg­

felelő ipari foglalkozást a legkedvezőbb előfeltételek mellett, a legtöbb siker reményével folytathatják. 4.

Az ily telepeken a házi és népipari oktatásnak ván- dortanitás utján szervezése. 5. A nomád élet folyta­

tásához szükséges eszközöknek (kocsi, ló, sátor) ki­

sajátítása s ezek ellenértéke gyanánt, házi felszerelé­

sekkel, az ipari foglalkozásnak megfelelő tökéletesebb szerszámokkal, műhely berendezésekkel történő kár­

talanítás. 6. Az ekként előállított ipari czikkeknek, egyelőre állami közvetítés mellett értékesitésével, a létminimum biztosítása. 7. Az oly községeknek, me­

lyekre czigánytelepesek utaltattak, bőséges államse­

g é lly e l ellátása. Ennek igénybevételével a községi és mezőrendőrségnek hatályos szervezése és a köz­

ségnek a szegényügy tekintetéből az 1886: XXII.

t.-cz. által előirott kötelmeinek teljesítésére alkalma­

sabbá tétele. 8. A czigánytelepes községekben az is­

koláknak államosítása és teljesen díjtalan oktatás mellett az iskolakényszernek legmerevebb keresztül­

vitele. 9. A czigány és nem czigány fajbeliek között a vegyesházasságoknak előmozdítása. 10. A czigány- regulatió szabványai ellen vétő telepeseknek kihá- gási utón, pénzbüntetésre át nem változtatható, sza­

badságvesztéssel történő (esetleg böjt, sötétzárka s egyéb fegyelmi büntetésekkel) súlyosbított rendőri büntetése. 11. A további bevándorlásnak hatalmi eszközökkel is történő meggátlása.

1. A nomadizáló életmóddal kapcsolatos törzs- és

vérségi szervezetben rejlő separativ törekvéseknek, a vándorczigányok körében, incarnatiói a vajdák, ezek a felelősségnélküli, műveletlen, saját hatalmukat, befolyásukat féltékenyen őrző, az ősrégi törzs­

főnöki intézménynek degenerált, káros hatású torz­

képviselői.

Ezeknek a vajdáknak áll leginkább érdekükben, az, hogy a jelenlegi állapot továbbra is fentartassék.

Minden változással, a polgáriasodás felé irányuló minden lépéssel az ő felelősség nélkül élvezett ha­

talmuk, kényelmes, dolognélküli megélhetésük forog koczkán.

A czigánynép szerencsétlen elmaradottságának egyik mélyebben rejlő oka éppen az volt, hogy a vezetésére hivatott elemek és a nép előrehaladása, művelődésének előmozdítása között leküzdhetetlen érdek-ellentét állott be.

A vajdaság szétrobbantásával meg fog szűnni az egyes czigánycsapatok között a jelenben fenálló szer- vezetségben rejlő erő és öntudat, úgyszintén az egyes nemzetségek közötti kölcsönhatás és jól értesültség is, melynek helyváltoztatásaiknál, egyes vidékek kihasználásánál, a büntető törvénykönyvvel össze­

ütközésbe jövő egyedek elrejtésénél, üldözésének eredménytelenné tételénél ezideig óriási mérvben hasznát vették.

A kóborczigányok között divó külön jogszoká­

sok, külön igazságszolgáltatásuk, (ha ilyenről egyáta- lán szó lehet) különleges vagyon- és csalágjogi in­

tézményeik, a vajdaság megszűntével önként a porba hullanak, a más fajbeliek között fennálló válaszfalak mindinkább eltörpülnek, az ellentétek kevesbednek, a czigányok ügyes-bajos dolgaikkal, — mintegy autó-

matice — a rendes polgári bírói és közigazgatási szervek jurisdictiója és hatásköre alá húzódnak.

Kérlelhetlen, elhatározó csapást kell tehát a vajdaság intézményére mérni, mert nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindaddig, mig czigányvajdák lesznek, addig nem fognak felhagyni azzal a törek­

véssel, hogy a megszokott hatalmuk gyakorolhatása érdekéből kóborcsapatokat ne szervezzenek, ilyeneket vándorútra ne indítsanak.

Miért is ezeket a felelősségnélküli földi hatal­

masságokat, legközelebbi hozzátartozóikkal (házastárs, kiskorú gyermekek, esetleg életben levő felmenők) egyetemben, «népeik»-tői elszakítani s előre kijelölt községekbe internálni fog kelleni, mely községet elhagyniok nem lesz szabad, miért is állandó rendőri felügyelet alatt tartásuk kikerülhető nem lesz.

2. Az 1893. évi czigányösszeirás adatai szerint a kerekszámban 10,000-et kitevő vándorczigányság, 1000 karavánban, (melyek időnkint kisebb-nagyobb csapatba egyesülnek) 1122 sátorral, 958 kocsival és 1544 lóval kóborol az ország különböző részeiben.

Hogy az állandó letelepítés sikerrel eszközöl­

hető legyen, a helyváltoztatást elősegítő ezek a fel­

szerelések a czigányoktól, kártalanítás ellenében, el- veendők, s azoknak újabb beszerzésétől és használa­

tától eltiltandók. Ez az intézkedés kétségkívül igen súlyosan érinti a szabad szerzési jogokat, de a fenn­

forgó körülmények között — legalább átmenetileg

— nem mellőzhető rendszabály.

A czigányok birtokából elvonandó ezek a tár­

gyak természetszerűleg sokkal csekélyebb értéket képviselnek, semmint, hogy azok ára fejében a le­

telepített családok lakhelylyel, házi felszereléssel és

kézi szerszámokkal elláthatók lennének, az államnak tehát nem jelentéktelen összegekkel fog kelleni az első berendezkedés költségeit pótolni, ám az elérni óhajtott czél érdekéből anyagi áldozatoktól vissza­

riadni nem szabad.

3. A ezigányfaj intellectuális képességekben és kézi ügyességben nem szűkölködvén, ipari foglalko­

zásra kétségkivül hivatva van, a minthogy a jelen­

ben is számos oly iparág van, melyet a czigányok nagy előszeretettel gyakorolnak.

Miért is kívánatos az egy és ugyanazon ipar­

ágat cultiváló czigányokat kisebb csoportokban az ország oly községeibe letelepíteni, hol az illető iparág iizéséhez a kedvező előfeltételek meg vannak, (ele­

gendő nyers anyag, a lakosság szükséglete stb.) 4. A czigány iparűzés, jellege szerint, házi és népipari lévén, elsajátítása is családi, hagyományos.

A czigánygyermekeknek szüleiktől történő elszaki- tása már ez okból sem lenne kívánatos, műhelyek­

ben, gyárakban az iparűzés ezen neméhez szükséges hajlam és ügyesség elsajátítható soha sem lesz. A jobb ízlés fejlesztését, a tökéletesebb szerszámok használatát, vándortanitás utján hatályosan elő le­

het mozditani.

5. Nem szabad említés nélkül hagynom még egy fontos szempontot, a mely a czigányipar házi- és népipari jellegének fentartása mellett szól. Az az igénytelen falusi kisiparos osztály, mely a mezőgaz­

dasági foglalkozást űző vidéki lakosságnak, e fog­

lalkozással kapcsolatos, kisebb igényű szükségleteit olcsón és alkalmas módon kielégíteni hivatva volt, kivesző félben van. A nehezebb megélhetési viszo­

nyok, a városok közelgése, a fejlett közlekedési vi-

szouyok, a gyáripar óriási versenye a falusi életnek ezeket a nemrég még tipikus és nehezen nélkülöz­

hető alakjait, ma-holnap végkép eltüntetik.

Kiváló nemzetgazdasági és socialis érdekek fű­

ződnek tehát ahhoz, hogy ez az iparos categoria a letelepülő és remélhetőleg intenzivebb ipari munkás­

ságot kifejtő czigányelemben a szükségnek megfe­

lelő pótlást találjon.

6. A ezigányipar által előállított czikkek, a mennyiben a termelés a helyi szükségletet meg­

haladná, értékesitésének állami közvetítése, egyelőre azért is kivánatos, nehogy azoknak vándor elárusi- tása folytán a kóborlási vágy és ösztön állandóan ébren tartassák.

7. Azoknak a községeknek, a melyeket az a kétesértékü szerencse fog érni, hogy a czigányte- lepesek befogadására köteleztetnek, tekintélyesebb állami segélyben részesítése a dolog természetéből folyik, a községek a reájuk rótt ennek az újabb kö­

telezettségnek, a jelenleg rendelkezésre álló csekély anyagi eszközökkel, a kivánatos siker reményével, önerejükből eleget nem tehetnek.

8. Az iskolák államosításának s az iskolakény­

szer fokozottmérvü végrehajtásának szüksegessége közelebbi indokolást nem igényel.

A műveltségnek még legkezdetlegesebb, hogy ugymondjam népies eszközei a vándorczigányokkal szemben is bizonyára érvényesíteni fogják, nivelláló, az ellentéteket kiegyenlíteni hivatott hatásukat.

Miért is a teljesen dijtalan, kényszeriskoláztatás a czigánykérdés megoldásának egyik leghatályosabb, eléggé meg sem becsülhető tényezője.

9. A különböző fajú népesség között az egybe­

olvadásnak, az assimilationak egyik legfőbb előmoz­

dító tényezője mindenkor a vegyesházasságok minél nagyobb számában volt keresendő.

Ismerve a czigányoknak ez irányban fenforgó előbb érintett ellenszenvét, sok és lényeges javulás e téren nem remélhető. Mégis, esetleg kiházasitási ajándékok, továbbá az ily házasságból származó fiú­

gyermekek részére katonai szolgálati kedvezmények kilátásba helyezésével (adóelengedésekkel) stb. a ve­

gyes fajbeliek házasságra lépése tekintetéből a haj­

landóságot fokozni lehetne.

10—11. A további bevándorlás a határrendőrség ily irányú intenzivebb működésével administrativ utón is korlátozandó. Mert valóban tűrhetetlen állapot, hogy mig az igazán értékes, kiváló fizikai és erkölcsi qualitásokkal biró categoriáknak hazánkból a tenge­

rentúlra irányuló kivándorlását intézményesen (ez ideig) ellensúlyozni nem igyekeztünk, addig a Bal­

kán államokból a legkétesebb elemnek állandó be- szürődését az egyáltalán nem, vagy épen rosszul alkal­

mazott félreudszabályokkal úgyszólván előmozdítjuk.

Ezek azok, a hely szűke miatt csak főbb voná­

sokban vázolt intézkedések, a melyek kellő türelem­

mel, körültekintő gondossággal, az egyedek lehető kímélésével s különösen a helyi hatóságoknak a hely­

zet magaslatára emelkedő jóindulatú, ügybuzgó tevé­

kenységével támogatva, a czigánykérdés megoldását lehetővé tennék.

Ám a türelmetlen, az erőszakos rendszabályok az egész actio sikerét koczkáztatnák, nemcsak, ha­

nem a czigányfajt teljességgel elkedvtelenitve és el­

keserítve, az irántunk ellenséges érzületü nemzetisé­

gek, s különösen pedig az oláhság karjaiba kergetné.

Könnyű szerrel ellen lehet vetni, hogy hiszen ez volna a legszerencsésebb megoldása e kérdésnek, szabaduljunk meg e kétes értékű elemektől s utal­

juk őket a nemzetiségi vidékekre.

Ez azonban, a mily kicsinyes, ép oly veszélyes és merőben téves megítélése lenne a helyzetnek.

Mert jól jegyzi meg az 1893. évi czigányösszeiras eredményének tudós feldolgozója, hogy a cziganysag, mint minden más primitív kultúrájú népelem, leg­

inkább m utat hajlandóságot oly népelemmel törtem, egybeolvadásra, melynek culturája az övéhez legkö­

zelebb áll. Ezen stat. feldolgozás szerint is művelt­

ség szempontjából hazánkban (a czigányok után) leginferiorisabb népelem az oláh lévén, csak ter­

mészetes, hogy a czigány a hozzá legközebb allo, tőle nem idegenkedő oláh elemhez simul a leg­

könnyebben, legszívesebben. Mutatja ezt az olahul beszélő czigányok nagy arányszáma (42%), innen az elnevezés is, (oláhczigány) melynek különben eth- nikai szempontból jogosultsága egyáltalán nincsen.

Helytelen rendszabályokkal tehát igen is elő­

mozdítanák azt, hogy a czigányok ezrei éppen azt a hazai népelemet gyarapítanák, mely leginkább ide­

genkedni látszik a magyar állameszmetol, melynek tehát számbeli erőben történő gyarapítása egyáltalán

nem kívánatos. . ,

Nem akarom ezzel azt állítani, hogy a czigany- kérdésnek bármily irányú megoldása, a magyar ál­

lam alapjait érintő nagyjelentőségű kérdés lenne.

Vannak azonban princípiumok, melyeket ep úgy mint az egyes embereknél, úgy az egyes nemzetek elete- ben sem lehet büntetlenül és káros kovetkezmenyek nélkül figyelmen kívül hagyni.

Gondolom, Machiavelli! fejtette ki meggyőzően, hogy valamely állam fenállása, további virágzása, hatalmassá, gazdaggá tétele csakis azoknak az esz­

közöknek az igénybe vételével biztositható, a mely esz­

közöknek megalapítását, megerősödését köszönhette.

A magyar államot, őseinknek az időtájt Euró­

pában páratlanul álló katonai erényei alapították ugyan meg, de hogy e nemzet ezeréves múltra te­

kinthet vissza, hogy a környékező teljesen idegen népfajok közepette nemzetiségét, egyéni, faji jellegét megóvni tudta, ezt az idegenekkel szemben érvénye­

sített türelmének, előrelátásának köszönhette.

Ugyanezeket az elveket kell érvényesítenünk a hazánkban élő közel negyedmilliónyi czigánysággal szemben is.

Megengedem, sokkal népszerűbben hangzana, ha a vándorczigányokkal szemben erélyesebb rend­

szabályokat hoznék javaslatba, meglehet ez a mód sokkal kényelmesebb feladatot is hárítana az illeté­

kes tényezőkre: ám nem szabad felednünk, hogy nem a jelen kényelmeinek, hanem a jövő nagy fel­

adatainak kell élnünk.

Ezek a feladatok pedig egyenesen parancso- lólag hívnak fel arra, hogy a czigányságot megnyerve a culturának, s kifejlesztve a lelke mélyén szunnyadó kiváló tulajdonságokat, egészben véve a magyar faj­

nak, a magyar állameszmének nyerjük meg.

Legyünk végre is tisztában azzal, hogy fajbeli suprematiánk biztosítása érdekéből nemcsak politi­

kailag, hanem számbelileg is a magyart kell ural­

kodóvá tennünk a négy folyam öntözte vidékeken.

Ennek a czélnak a szolgálatára kell a czigányságot is megnyerendő, törvényhozásunknak az állainhata-

34

lomnak, a társadalomnak, közigazgatásunk minden szervének vállvetett munkássággal közreműködnie.

Irodalom:

1. Dr. J. H. Schwicker: «Die Zigeuner in Ungarn und Siebenbürgen.»

2. Magyar statisztikai közlemények:

Az 1893. január hó 31-én végrehajtott «Czigány- összeirás eredményei.»