Hont Ferenc naplójából
Hont Ferenc Radnóti Miklós biztatására kezdett el naplót imi. Első feljegyzéseit 1941. augusztus 21-én vetette papírra. Életének nehéz, válságos időpontja volt ez.
Csaknem húszesztendei színházrendezői és -szervezői tevékenység, a szegedi pálya- kezdés, a francia Gemier melletti tanulóévek, a szegedi színházban végzett rendezői munka, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának keretei között folytatott tudo- mányos kutatás és mozgalmi agitáció, a Szegedi Szabadtéri Játékok megteremtése, A Színpad című folyóirat megalapítása, a Független Színpad-mozgalom és folyóirat létrehozása és irányítása, feltűnést keltő színházi produkciók létrehozása után a fa- siszta diszkriminációs intézkedések következtében egy időre kiszorult a magyar színházi életből. Az elméleti munkásság, az írás lehetősége még megvolt számára.
Ezt azonban kényszermegoldásnak, önáltató pótcselekvésnek érezte, és kínlódva, kedvetlenül végezte. A naplót — Radnóti tanácsára hallgatva — azért kezdte el írni, mert azt remélte, hogy a rendszeres írói munkával úrrá lehet „a fogalmazás kínjain".
A naplóírás mindennapi tevékenységének egyik legfontosabb részévé vált. Még a munkaszolgálat és a hadifogság vészterhes hónapjaiban vagy épp az 1945 utáni temérdek elfoglaltság, a Színiakadémia igazgatójaként, a Madách Színház vezetője- ként, az új filmgyártás létrehozásának irányítójaként végzett rengeteg munka köze- pette s élete végén a betegségekkel küszködve is szükségesnek érezte, hogy élmé- nyeit, gondolatait, terveit a napló céljára szolgáló iskolai füzetekbe följegyezze.
Az alábbiakban Radnóti Miklós Görög Ilonának, Hont Ferenc feleségének 1941 augusztusában irott levelét és Hont naplójának néhány korai részletét közöljük.
A levél és a napló kézirata Hont hagyatékában, családjának tulajdonában van.
Köszönjük, hogy Hont felesége és fia hozzájárult e kiadatlan dokumentumok közzé- tételéhez.
CSAPLÁR FERENC
A kiadatlan napló részleteinek közlésével emlékezünk a 75 éve született Hont Ferencre.
[RADNÓTI MIKLÖS — GÖRÖG ILONÁNAK] [Budapest, 1941. augusztus]
Ilonám, drága! Itt ülünk Ferenccel az Ilkovits-pincében, én fordítani szeretnék,
— s nem tudok. Ö regényt ír Néked amint látom s — irigylem. Én nem tudok.
Általában a mottó: én nem tudok mostanában semmit sem csinálni, s a legrosz- szabb, — aludni sem tudok. De azért készül sok minden. A monodráma-vers is.
Nagyon hiányzol mindkettőnknek. Gyere haza. Csókollak: Miklós
Ferencet rábírtam a naplóírásra, ez megmenti az embert a semmittevés gyöt- relmeitől és — azt hiszem Nála is beválik majd.
HONT FERENC: Napló 1941.
augusztus 21.
Az írásra mindig nehezen szánom rá magam. Élőszóban könnyen fogalmazok, az írás, a végleges formábaöntés: felelősségvállalás. A jövőben is helyt kell állanunk valakiért, aki a múltban voltunk. Lehet, hogy az elhallgatott mondanivaló elmara- dásáért és a kényszerből választott, esetleg félreérthető kifejezésekért nem merem vállalni a felelősséget. S különben is: beszédben az óvatosságból használt pótkifeje- zések valódi értelmét érzékeltethetem a hangszínnel, egy mozdulattal, arcjátékkal.
A leírt mondatban minden szó önmagáért felel. Ha az író a szabatosság törvényét ki akarja játszani, könnyen úgy járhat, mint Illyés a Csizma az asztalonban: a gúny komolyan hangzik és megfordítva. (Erre a könyvre is érvényes Juhász Gyula mon- dása Shawról: „Mond egy bölcsességet s utána bukfencet vet, megint mond egy böl- csességet, megint bukfencet vet és így tovább; a végén az ember nem t u d j a melyik a bölcsesség és melyik a bukfenc.") Annak idején versírással kezdtem. Második ele- mista koromban már versem jelent meg a szegedi Délmagyarországban. Évekig írtam verseket. Azt hittem: költő maradok. Ebben az időben csontosodhatott meg ben- nem a műbe rögzített „örök érvényű" leírt szavak babonás tisztelete. Annyi marad meg belőlem hitelesen, amennyit leírok. Nehéz lesz a kedvem az íráshoz, ha arra gondolok, hogy torz és hamis kép marad rólam. A hitelességet nem is annyira a hiúságom igényli, inkább szenvedélyes és makacs ragaszkodásom az igazsághoz.
Egyre fokozódó, szomjas kíváncsisággal, lankadatlanul fürkészem a világot, saját életemet és a másokét is. Hol kívülről ostromlom a jelenségeket az elemző értelem eljárásaival, hol belülről megérzéssel, átéléssel, művészi intuícióval. Az igazság föl- ismerése megnyugtat, biztossá és derűssé tesz. A hamis, a zavaros, a félreérthető nyugtalanít és lever. Sem magamban, sem az írásomban nem tűrhetem. Beszéd közben az ellenőrzés is könnyebb. Mikor közösség előtt beszélek, nyomban megér- zem a hallgatókon, ha egyik mondatom nem eléggé világos, pontatlan és a követ- kező mondattal eloszlathatom az esetleges félreértést. Ha rendszeresen adok elő, lassan kialakulnak vissza-visszatérő pontos, világos megfogalmazások. Megszokom, hogy egyszerűen, tömören gazdálkodva beszéljek. A jelenlevő közönség nem tűnőd- het hosszasan egy-egy mondaton, nem olvashatja el többször a nehezen érthető so- rokat. Ha a beszédet nem értik, nyomban lecsap a büntetés állongó unalom vagy bénító közöny alakjában. Ha rendszeresen adok elő, megszokom, hogy a nyelvem- mel is gondolkodjam. Ilyenkor írásban is könnyebben fogalmazok, a mondatok készen születnek a számban. Ha pedig rendszeresen írok, olyankor igényesebb, ötvözöttebb a beszédem. Mostanában ritkán adok elő és egyre nehezebben szánom rá magamat az írásra. Mióta a sok kínlódással megírt „Az eltűnt magyar színjá- ték" megjelent, úgyszólván semmit se írtam a nyilvánosság számára. Csak jegyze- teztem. Pedig van mondanivalóm, s lenne hová írnom. A megrendelt tanulmányo- kat, cikkeket nem szállítom le. Félek a fogalmazás kínjaitól. Kifogásokat találok ki, elalszom az íróasztal mellett, menekülök. Most Radnóti Miklós azt tanácsolja, hogy írjak naponta, naplószerűen, egy füzetbe és ne ötletszerűen, cédulákra jegy- zetezzek. Így megszokom a rendszeres, írásban történő fogalmazást s ettől elmúlnak túlzott aggódásaim, fölösleges vergődéseim. Megpróbálom. Hátha igaza van.
augusztus 22.
Az az érzésem, hogy tulajdonképpen mindig egyetlen egy nagy könyvön dolgo- zom. Minden jegyzet, minden tanulmány, minden könyv csak részlete a talán soha el nem készülő egész műnek. Mi is lenne ez? Pontosan megfogalmazni tartalmának lényegét nem is tudom. Talán egy egységes világkép szilárd rendszere, amelyben az észlelt jelenségek a maguk helyére illeszthetők. A színjáték kérdéseivel nem csupán azért bíbelődöm szívesen, mert közel 20 éve elsősorban ezzel foglalkozom, egyre többet értek meg belőle s bizonyára képességeimnek is a legmegfelelőbb terü- let, hanem azért is, mert a világot mozgató törvények legteljesebben ismétlődnek benne. Midőn a színjáték valamelyik részletkérdését megfejtem, egy-egy világmoz- gató törvényt ismerek föl egyúttal.
„Az eltűnt magyar színjáték" készülő második kötetét, a középkori népi színjá- ték földolgozását, félretettem. Szabolcsi Bence ugyan folyton sürgeti, de most sem időm, sem türelmem nincs az aprólékos filológiai munkához. Ez a munka teljes embert követel. Másfél esztendőt már föláldoztam a gyakorlati munkából az elmé- let kedvéért. Most ezt nem tehetem. Nem tartozom azok közé, akik papiroson szín- játékelméletet gyártanak s azután megpróbálják elméletüket minden áron megvaló- sítani a gyakorlatban. Elméleti problémáim a művészi anyaggal való birkózás köz- ben születnek. Az elmélet számomra elsősorban segítség a gyakorlati munkához, a művészi alkotáshoz s egyben igazolás és ellenőrzés is. Miért nyúltam a magyar szín- játék történetéhez? Mikor Párizsból hazajöttem, már éreztem, hogy a külföldi szín- padművészeti kísérletek eredményeit nem lehet egyszerűen csak átültetni a hazai talajba. A Számum, a Fajankó, a . . . mint a gépek fogadtatása egyre erősebben igazolta ezt a megérzésemet. A fejlődés irányában mozgó színjátékművészet ú j meg- oldásainak minden nép saját adottságain kell fölépülniük, a hazai hagyományt kell továbbfolytatniok még abban az esetben is, ha az új megoldások dialektikusan ellen- tétbe kerülnek a tegnapi megoldásokkal. Gyakran a tegnapelőtthöz kell visszanyúl- nunk, hogy a holnapot építhessük. A mondanivaló, a tartalom lényegében közös a világ minden népének szín játéktartalmával, de a forma nemzeti kell legyen ezen a területen is. A Tempefői, a Három körösztyén leán, a Civilizátor pedig ezt a törek- vésemet igazolta. A magyar színjátékhagyomány elsikkadt. Föl kell tárnom, meg kell ismernem előbb, s csak azután transzponálhatom, használhatom föl, építhetem tovább a mai szükségleteknek és követelményeknek megfelelően. Sajnos ezt a munkát is minden részletében teljesen egyedül kell elvégeznem. Nincsenek segítőtársaim, sem segédeszközeim s anyagi lehetőségeim korlátozottak. Szegény vagyok. A legszüksé- gesebb forrásmunkákat sem bírom beszerezni. Utaznom kellene, nincs hozzá pén- zem. S közben meg kell élnem valamiből. Elengedhetetlenül szükséges, hogy leg- alább egyetlenegy népi színjátékszerű szokást színjátéktudományi szempontból tel- jesen és pontosan saját magam lejegyezhessek hangfölvétellel, fényképekkel, film- mel. A népi színjátékszerkezet megsejtett törvényszerűségeit csak így igazolhatnám tudományos hitelességgel. Amíg erre nem nyílik mód és alkalom, addig félreteszem Az eltűnt magyar színjáték második kötetét.
A „Színjátszás a Sz. U.-ban"-t félre kellett tennem. Szeptemberben megjelen- hetett volna, mert volt rá kiadóm. Ez a könyv ebben a formában többé már nem jelenthetik meg. Ha eljön az idő, amikor ismét föltámad az érdeklődés az efajta tárgy iránt, akkor személyes tapasztalatok alapján újra kell fogalmaznom. Most ele- gendő lett volna az írásos adatok és tudósítások földolgozása is. A Magyarországban néhány nappal ezelőtt megjelent, hogy a rokonnépek színjátékáról írok könyvet.
Nem is sejtem, honnan származhatott a hír. De gondolkodóba ejtett. Átcsoporto- síthatnám az összegyűjtött anyagot ebből a szempontból és a szláv részt elhagynám vagy csak annyiban érinteném, amennyiben a nemzetiségi színjátszás fejlődésének megértéséhez föltétlenül szükséges. Az összegyűjtött anyagot azonban hiányosnak érzem, újabb anyaghoz belátható időn belül nem juthatok. Pedig izgalmas föladatok várnak megoldásra. Ma olvastam pl. Pierre Fouché tanulmányát az Encyclopédie Frangaise-ben a mondatmelódiák összehasonlító vizsgálatáról. Egymás alá helyezett
grafikonokkal ábrázolja egy azonos szövegű kérdőmondatnak francia, angol és spa- nyol beszéd-dallamvonalát. A francia és a spanyol majdnem azonos. Milyen tanul- ságos lenne összehasonlítani a magyar és a rokonnyelvek mondatdallamait! Célra- vezető, biztos irányelveket szűrhetnénk le ilyen módon a helyes és valóban magyar színpadi beszéd tanításához. De hol találok fonetikust, aki vállalkozik erre a m u n - kára? összehasonlító színjátéktudomány? Majd egyszer, talán, szebb időkben . . . Le kellene már mondanom erről a fékezhetetlen teljességre törekvésemről, hogy a föl- dolgozásra kiválasztott könyvtémát minden oldalról megvilágítva s legalább az alapkérdéseket hiánytalanul fölsorolva és megfogalmazva vigyem a nyilvánosság elé. Ki kellene ragadnom egy-egy részletkérdést és tanulmányban, cikkben megvá- laszolnom. Talán megpróbálom. De a Rokonnépek színjátszása könyvtervét egyelőre szintén félreteszem.
augusztus 25.
A színházvezetés: együtt mesterség, tudomány és művészet. A mesterségbeli rész lényegében nem más, mint tapasztalati ismereteken alapuló beidegzett eljárá- sok gyakorlati alkalmazása a mindenkori adott helyzethez, így: a működési lehető- ségek fölismerése és kiaknázása, szervezés, emberekkel való bánásmód, üzemirányí- tás stb. A mesterségét értő színházvezetőnek ismernie kell az érvényes színházi jog- szabályokat, rendelkezéseket; a gazdasági, organizációs, adminisztratív ügykezelést;
a színpadi világirodalmat és a színdarabok megszerzésének módozatait; az igénybe vehető színházi munkaerőket: színészeket, írókat, tervezőket, muzsikusokat stb.; a közönségszervezés, hírverés bonyolult útjait; az anyagbeszerzés forrásait, a földol- gozó, elkészítő, kivitelező műhelyeket és az árakat. Mindezek az ismeretek tapasz- talati úton megszerezhetők. A tapasztalati ismereteken alapuló célszerű eljárások rugalmas alkalmazását pedig kellő érzékkel rendelkező vezetésre alkalmas egyéniség bármelyik színházüzemben megfigyeléssel, gyakorlattal könnyen elsajátíthatja és beidegzítheti. Ha van benne irányítóképesség, szakmai tudásának hiányosságait meg- felelő munkatársak kiválasztásával többé-kevésbé pótolhatja. A részletkérdésekben is tájékozott színházvezető azonban nincs kényre-kedvre kiszolgáltatva munkatár- sai gyakran puszta rutinjának és terveit részleteiben is saját elgondolásainak meg- felelően kiviteleztetheti velük.
Az üzletszínházak vezetése legtöbbször csupán mesterség művészet nélkül. Nem tudok azonban olyan színházvezetésről, amely csupán művészet mesterség nélkül.
Ez nem is lehetséges. Minden művészet fogalmában benne rejlik a mesterség, a techné az anyagmegmunkáló eljárások birtoklása. Paul Valéry is a művészet fogal- mát az „art" szó eredeti értelméből: eljárási mód, ügyesség, fortély, szakmai fogá- sok összessége, fejti ki az Encyclopédie Frangaise XVI. kötetének előszavában. „II y a aussi l'art de faire" — írja többek között. Az a művészetrajongó, aki tiszta művészetet, irodalmat vél szolgálni színház vezetésével és sorra megbukik előadá- saival, lehet ízléses, jószándékú ember, esetleg művész is lehet más területen, pl. az irodalomban, minthogy azonban a mesterségbeli hozzáértés hiányzik belőle, semmi esetre sem művésze a színházvezetésnek.
A színházvezetés sajátosan művészi része az irányító egyéniség adottságainak gazdagságától, tehetségének minőségétől függ. A színházvezetéshez szükséges mű- vészi képességeket állandó készséggé lehet fejleszteni, de nem lehet elsajátítani, meg- tanulni. A művészi rátermettség döntő jelentőséggel érvényesül a színház jellegének, irányának megszabásában, a műsorösszeállításban, a darabválasztásban. Jelentős eredményeket ezeken a működési területeken csak jelentős egyéniség, vérbeli művész érhet el, akiben ízlés, találékonyság, stílusérzék, tervező és szerkesztő képesség, ötlet- gazdagság, nagyvonalúság, biztosan kritizáló és szelektáló tekintet, kitartás, munka- bírás, képzelőerő, értelmesség, szuggesztivitás stb. szerves egységbe forr a mester- ségbeli tudással. S mindezeken fölül legyen szilárd világnézetű és becsületes ember.
Túlságosan magasak az igényeim, tudom. De vannak mintaképek, követendő példák:
Gemier, Sztanyiszlavszkij, B u r i á n . . . A jövendő Magyarország színházi kultúrájának
sorsa attól függ, hogy akad-e minden jelentékenyebb színházunk élére ilyen mes- terségét értő, nagytehetségű művész. Vagy ilyenek hiányában akad-e még néhány magamfajta becsületes törekvésű színházművészeti szakember? Aggódom. A közel- múlt és különösen a jelen kevés jóval biztat.
szeptember 2.
Egyre jobban viszolygok attól, ahogy a háborúról hallok beszélni. Nem a témá- tól húzódozom, mintha el akarnék fordulni a sorsdöntő valóságtól, csak befelé, a szellemi megnyilvánulások területére, mert nyugalmam vagy lelki kényelmem meg- zavarásától félnék. Teljes odaadással, feszülten figyelem az eseményeket és igyek- szem megérteni, hogy tulajdonképpen mi történik: megpillantani a mélyebben fekvő okokat, levonni a tanulságokat és kikövetkeztetni a történelmi mozgás irányvona- lát. Az események maguk természetesen megrendítenek, fájdalommal vagy csodá- lattal töltenek el, aggódást vagy bizakodást ébresztenek bennem. Állandóan tudatá- ban vagyok a küzdelem mindnyájunkra kiható jelentőségének. Érdeklődéssel hall- gatom a szakszerű fölvilágosításokat, az értelmezéseket, magyarázatokat és a töre- dékes adatokat is. Ellenben nehezen viselem el azt a módot, ahogyan legtöbben ezt a háborút szemlélik. Azt a magatartást, amelyet a futballmérkőzések nézőinek beál- lítottságához hasonlíthatnék. A nézők kényelmesen ülnek a fedett tribünön, kabát- ban, plédekbe burkolózva és izgulnak, lelkesednek, letörnek, míg a sáros, csatakos pályán esőben, szélben kétszer 11 ember fulladásig tusázik helyettük. Csak itt való- ban vérre, életre és halálra megy a játék: gladiátorok küzdelme gigászi arányok- ban. A legtöbben így látják. Egy város elesett, területeket visszafoglaltak, repülőgép- támadás, úgy fogadják az efajta híreket, mintha a hátvéd fölszabadító rúgását és a csatárok cselezését vagy a kapus bravúros robinzonádját szemlélnék. Magukban tapsolnak vagy fütyülnek, elsápadnak és kipirulnak s utána a büffébe mennek s kielégülten vagy izgatottan lehajtanak egy pohár sört.
Mi bánt legjobban ebben a magatartásban? Talán a sült galamb várása, az erő- feszítés lélekben történő áthárítása. Hogy valóban milliós tömegek azért véreznek, szenvednek irtózatosan és halnak meg hősiesen, csodálatos értékek azért pusztul- nak sorra, hogy az ő életük békés rendje ne omoljon össze, sőt nagyobb rázkódta- tások nélkül megjavuljon. Az izgulók és lelkendezők közül hányan akadnának olya- nok, akik ha sor kerülne rá, maguk is vállalkoznának mindarra a kocckázatra és veszedelmes cselekvésre, amiért most annyira lelkesednek? Kevesen állanák ki ezt a próbatételt. Talán csak a mélyen meggyőződéses emberek és a dolgozó rétegek.
Polgárok és értelmiségiek nagyon szórványosan. A zsidók (itt egy bizonyos tipikus rétegre gondolok) félnek és reménykednek, de tétlenül maradnának. A jobboldali polgárság ebből a szempontból sokkal tiszteletreméltóbb. Nagyrészüktől a heroiz- must nem lehet elvitatni: habozás nélkül meghalnának eszményeikért, tekintet nél- kül ezeknek az eszményeknek valóságértékére. A másik oldalon pedig, ismétlem csak a dolgozók és a szilárd meggyőződésűek.
Csak azokban az emberekben bízom, akik készen állnak rá, hogy helyzetük és állásfoglalásuk természetes következéseképpen minden pillanatban cselekvően áll- janak ki, legalábbis a maguk területén. Küzdjenek a maguk helyén a rendelkezé- sükre álló eszközökkel. Gyakran vádolom magamat is, de tudom, igazságtalanul. Le merem írni romantikus fölbuzdulás és hetvenkedés nélkül: ha sor kerülne rá, tud- nék kockáztatni, küzdeni, harcolni és igen, ha kell, meghalni is. De most mit tehe- tek? Csak árthatnék minden meggondolatlan megmozdulásommal. Tehát fokozato- san kell teljesítenem a kötelességemet a magam területén még azokban a fölada- tokban is, amelyek látszólag egyáltalában nem időszerűek. Végzem a munkámat, az eredményekre egyszer majd szükség lesz, akár velem, akár nélkülem. A közhelyek- nek a legtöbbször igazuk van. Nem félek a közhelyektől. Meg kell halni, ha kell, a meggyőződésünkért, de élni és dolgozni érte szintén nem könnyű föladat és ezt is vállalnod kell habozás nélkül. A háború kimenetele nem tőled függ. Nem segít- hetsz, nem állhatsz ellen; érted, ellened, de nélküled folyik. Nem tehetsz mást,
maradj itt is hű önmagadhoz. Vizsgáld, fürkészd, igyekezzél megérteni s mindazt, amit elemzéseddel föltársz, építsd bele a munkádba és mindennapi viselkedésedbe.
Rendben van: lesd a sorsod eldőltét benne, figyelj és várakozzál. De cselekevően várakozzál, és mások érdekében is figyelj. Ez minden, amit most megtehetsz.
szeptember 5.
Soha ilyen szükségünk nem volt a fegyelmezettségre, mint most. Fegyelmezett gondolkodásra, fegyelmezett érzésekre, fegyelmezett magatartásra, viselkedésre, élet- vezetésre. A kötelesség vagy szabad élet ibseni problémáját fölmorzsolta az idő, az események könyörtelen logikája. Ma önmagában az is hivatás, hogy éljünk s az életünk egyedüli értelmévé lassan az az erőfeszítés válik, hogy eredeti hivatásunk egyszer mégis beteljesedhessék.
Keserű levében forog a világ, keserű levekben forog az egyén is. Legszűkebb magánéletem kis tengerszemében ugyanúgy megvadult hullámok ágaskodnak, mint a távoli történelem világtengerében. Mintha valahol nagyon mélyen, lent a föld méhében ugyanaz a veszett földrengés hánytorgatná mindkettőt.
Elgondolkozva s egyben feszülten figyelem, mi történik közvetlen környezetem- ben és bennem. Ez az elemző, értelmező vizsgálódás egyúttal ellenállás. Hogy fél- tem, hajladoztam minden szélfúvásra azelőtt, összecsuklottam, talpraálltam, letör- tem, nekibuzdultam. Az érzés lendülete vezetett vagy valami szilaj akarás. Most ráncolom a homlokomat, összehúzódott szembogárral figyelek és fegyelmezem a gondolkodásomat. S íme, lelkes lendület nélkül is biztosabban haladok, nyugodt, építő erő mozdítja cselekvéseimet. Érzéseimet tapogatom: ide-oda csapódó hangula- tok helyett szilárd, tömör, egyenletesen növekvő indulat. És ami a legcsodálatosabb:
ez a fegyelmezettség nem különösebb erőfeszítés következménye, hanem természe- tes, önként adódó, magától értetődő, szinte egyedüli lehetséges megoldásként kínál- kozó életforma. Mintha meggyógyult szervezetem választotta volna ki magából véde- kezésül.
Csöndes öröm lappang állandóan ebben a magatartásban. Megvigasztal, szelíd derűvel táplál, olyankor is, ha a nagy örömök elkerülnek. Nem tagadom, szomja- zom a nagy örömre, mert frissít, fölemel, vidámmá és könnyeddé tesz. De ha elsik- lik előlem, ha nem érem el, nem vérzem belül ettől fájdalmas szomorúsággal, csak elkomolyodom, ráncolom a homlokomat, összehúzott szemmel, feszülten figyelek, fegyelmezetten gondolkodom és biztos kézzel elvégzem a napi munkámat.
szeptember 6.
Tavasszal Kósa operatémát kért tőlem. Többet ajánlottam. A Cenodoxust vá- lasztotta. A Cenodoxust, amit annak idején Szegeden akartam előadatni a Dóm téren, de nem került rá sor. Hiába interveniált Innitzer levelére (Gregorral intéz- tettem el, hogy írjon) Glatfelder a városnál, az volt a válasz, hogy ismeretlen a szerző. Pedig Schuschnig különvonatokat indíttatott volna Bécsből. A darabot pedig mintha csak a Dóm térre írták volna. Milyen régen volt mindez. Egy más korban, egy elsüllyedt világban.
Egyszer már voltam ebben az ügyben Kosánál a nyáron. Megbeszéltük a cse- lekményvázat. Most elkészült az első fölvonással. Ma meghallgattam. A cselekményt ügyesen tömörítette. Egyenesvonalú, tömör es nem maradt ki belőle semmi lényeges.
A zene érdekes, úgy érzem stílusos. Nem értek hozzá, csak az ösztönömre és az ízlé- semre hallgatok. Egyes részek pl. a Magda (nála: Angelika) megjelenése, azt hiszem, hatásos. A szöveget a felesége írta a zene alá, nagyobbrészt magyar ritmusban. Azt a tanácsot adtam, hogy az előadásban is legyen egy kis magyaros íz. Mintha a középkor végén Magyarországon játszották volna a darabot s ahogy akkor és itt elképzelték volna a párizsi alakokat. Több más színpadi ötletet vetettem föl. Tet- szettek nekik. Ügy tervezi, kb. egy év múlva elkészül. Sajnálom szegény, lelkes Kósáékat. Ha így marad a helyzet vagy rosszabbodik, nem adják elő ezt az operát, mert Kósa zsidónak számít. Ha megváltozik a helyzet, talán tárgya miatt nem kerül- het színre. Mindegy. Most boldog, mert alkot.
Most figyeltem meg, mennyire alaptermészetemmé vált a rendezői magatartás.
A zenét hallgatva, nyomban láttam magam előtt a színpadi képeket, mozgásokat, a szöveget kiegészítettem képzeletemben az alakok szemléletes megjelenési formáival.
Ha valami nehézség mutatkozott, rendezői képzeletem szinte önmagától megoldotta a fölvetődött problémát. Ennek ellenkezője történik velem, ha szemléletes műalko- tást, filmet, színielőadást, képet látok. Értelmem a szemléletes formában nyomban a bennerejlő vagy a mögötte meghúzódó gondolati tartalmat ragadja meg. A teljes- ségre törekvés, a kiegészítés igénye alapvető sajátossága a rendező alkotó munká- jának.
Ma megkaptam a Babits cikk kefelevonatát. Két szubjektív mondatot még a kéziratban én húztam ki belőle. Most Illyés biztos érzékkel két másik szubjektív sort is kihúzott. így megjavult a cikk. A szubjektivitásra szükségem volt, mert hosszú idő után ez volt az első cikkem és így sikerült elindítanom az írást, azon- kívül az emlékkönyv-cikk jelleg is megkövetelt bizonyos szubjektivitást. De a sok szubjektivitás áttette a hangsúlyt Babitsról a cikkíróra. Most annyi maradt benne, amennyi éppen szükséges. Az egyéniséget ne az önmagunkra mutatás, hanem a tárgyilagosan megalkotott mű megfogalmazásának módja, sajátos jellege, egyéni stí- lusa tárja föl az olvasónak. Egy helyesen fölrakott vessző vagy gondolatjel, egy sza- batos jelző többet árul el az író egyéniségéről, mint a legaprólékosabban részlete- zett, lírai hevületű emlékkiteregetés vagy önvallomás. Ogy gondolom, minél több érdemes, tárgyilagos tehát önmagáért helytálló művet alkot az író, annál kevésbé fontos számára saját énjének hangsúlyozása.
így van ez az életben is. Ha azt akarod, hogy szeressenek, nem szabad vágyadat kéréssel hangsúlyoznod. Tárgyilagos, biztos cselekvésedben feszülő, de rejtőzködő erős vágy viszont magához vonzza a másik vágyát. A művészet és az élet törvényei végső fokon azonosak.
szeptember 12.
Két év óta összesen talán négyszer vagy ötször voltam színházban. Színházi próbán pedig ugyanennyi idő óta ma először. A Madách Színházban voltam bent, fél föl vonást néztem végig Pirandello IV. Henrikjéből. Pünkösti rendezésében, Vár- konyival a főszerepben. Jó, stílusos előadás alakul ki, a munka erősen előrehaladt, előadásra érett. 19-én lesz a bemutató. A színészek egyszerűen, közvetlenül, kamara stílusban játszanak és érződik az artisztikus megkomponáltság is. Mégis: mi az a különös hiányérzet, amit a sötét nézőtéren észleltem magamban? Miért nem elégít ki, miért nem borzongat meg ez a becsületes és csiszolt színjátszás?
Ügy látszik a színházaktól távol, nagyon előreszaladtam elképzeléseimben. Egy egészen másfajta színészi stílus lebeg a szemem előtt. Olyan amit talán magam se tudnék még megvalósítani.
Valami olyan, amelyben minden mozdulat, minden hang gyökeréig átélt s ugyanakkor megalkotott művészi kifejezésforma. Egyszerű, de tömör jelentésű, köz- vetlen s mégis megkomponált, valóság s egyben művészet. A színjáték megalkotott, magasabbrendű, szintétikus realitását igénylem. A valóságban gyökeredző és való- sággá elevenített képzelet világát.
Most már ott tartunk — ezt tisztán látom —, hogy nemcsak az alapfölfogáson, de az árnyalatokon is eldőlhet, hogy megtörténik-e a színjáték csodája vagy sem.
Egy hangsúly, egy szín, egy intenzitásfok elcsúszása csupán s a szintétikus kifeje- zésből köznapi, naturalista ábrázolás vagy üres, formalisztikus hüvely lesz. A holt formát élettel megtöltő, az átélést egyedül lehetséges formába öltöztető, csodatevő árnyalatfokokat kell megtalálnunk!
Próba után egyórás beszélgetés Pünköstivel. Kibérelném a színházat vasárnap délelőttökre. Talán megtaláljuk a módját, hogy a saját előadásaimat rendezhessem.
Mert a színház rendes üzemében kizárt dolog. Minden igazgató szavát adta, hogy darabonként legföljebb egy félzsidó közreműködését veszi igénybe. Ez természetes,
így kell lennie. A mai rendszerből ez logikusan következik, sőt még rosszabbnak is kell jönnie. Nem szabad a tüneteken fölháborodni, az egészet kell elutasítani.
Mikor eljöttem, mégis nagyon fölizgattam magam. A színház közvetlen közel- sége kavart föl. Olyan színházé, amelyben mégis hozzám kissé közelálló művészi munka folyik s ahol más körülmények között biztosan ott lenne a helyem. Ez a vélemény érződött Pünkösti, a színészek, sőt az ismerős díszletmunkások magatartá- sából. Ügy vettek körül, mint a csordából kivert vezérbikát, aki magányában is fenye- gető és veszedelmes és akiről nem lehet tudni, mikor tér vissza, hogy átvegye a vezérletet. Kedvesek, barátságosak és tisztelettudók. Persze, elsősorban az esetleges jövőbeli lehetőséget tisztelik bennem.
Be kell vallanom, félóráig otthon éreztem magam a színházban, a próbán. Bár- mekkora távolságot is érzek a mai színháztól, mégis az eleven, működő színház az igazi világom. Nem választott foglalkozás, hanem életforma. Színházban gondolko- zom, színházban eszmélek, képzelek, érzek, alkotok. Nem is értek máshoz. De ehhez, úgy látszik, egyre alaposabban. Most már nem is változtathatok ezen a beállítottsá- gomon. Minden más területen ügyetlen vagyok és botladozó. Különös, fordított világ ez: az ellenkiválasztás korszakáé. Megfelelő ember a neki való helyen? Ellenkező- leg. A legalkalmatlanabb emberek a legkevésbé nekivaló helyeken. Az alkalmasakra pedig az ítélet így szól: némaság és éhenhalás.
szeptember 13.
Három nappal ezelőtt lefényképeztek s ma kaptam meg a képeket, ö t év óta nem csináltak fényképet rólam. Bíráló szemmel vizsgáltam végig az öt fölvételt s tárgyilagosan megállapítottam: a mű határozottan fejlődött az utóbbi évek alatt.
Mert tulajdonképpen itt fekszik előttem az a mű, amelyen tudatosan, ösztönösen, de szakadatlanul dolgoztam. Minden alkotásommal magamat építettem. S nemcsak épültem, de kifejeződtem. Az arcomról egyre tisztábban olvashatom le a belső vál- tozásokat: az anyagot, amelyet örökségbe kaptam, vésővel és kalapáccsal igyekez- tem saját belső képemre formálni. Minél régebbi képeimet nézegetem, annál szem- betűnőbb az örökbekapott megmunkálatlan anyag jelentősége. Az évek folyamán lassan szaporodnak a megmunkálás jegyei, mint egy lassan kibontakozó szobron. De az irodalomból is vehetném a hasonlatot: jelzők, határozók s áthidaló kötőszók bujkálnak a vonásaimban.
Az arc leghangsúlyosabb része: a homlok. Érettebb lett. Kissé tolakodó már vallomásával. Két oldalán fölkúszott messze a h a j közé, dagadó erek, mély, hullá- mos ráncok szövik át. Van benne valami erőszakos, parancsoló. Ennek a homloknak nagy szerepe lehet abban, hogy annyian nem szeretnek, tartanak tőlem, ellensége- sen állnak velem szemben.
A szemöldök közötti ráncok, persze a gyakori koncentráltság, erős figyelem jegyei. De az egyik, a baloldali ránc, mélyebb, mint a másik. Igen, ez az állandó kétfelé koncentráltság: félig figyelek, félig másfajta szellemi munkával kísérem a figyelést. Nézem a próbát, bírálok és átélek.
Fölötte a kidagadó érhálózat nem az értelemé, hanem a szellemi indulaté. A hom- lok többi jegye a kínlódás, a fájdalom és a megnyugvás nyoma.
A homlok öreg, a szemben maradt valami az ifjúságból. Apró ráncok ennek környékét is behálózzák, a tekintet érett, nyugodt, de a gyerekesen hosszú szempil- lák s a szemben ez a halvány, tiszta csillogás az elhasználatlan ifjúság lehetőségeiről vallanak.
Az arcon mélyebb árkok, barázdák. A kifejezés keményebb lett, szobrászibb. De az események nem közvetlenül szántották át ezt az arcot. A lélek válaszai előbb meghiggadtak s csak azután nyomultak ki belülről a fölületre. Több benne az elszenvedésnél az ellenállás.
Mit részletezzem tovább? A bírálat még elhamarkodott. A mű befejezetlen. S h a el is készül? Annyi marad meg belőle csupán, amennyi másokban továbbél majd.
szeptember 25.
Egyre jobban szorongat a megélhetés gondja. Pedig most sokkal könnyebben elviselem, mint azelőtt. Helyzetem napról napra súlyosabb és bonyolultabb. A kere- seti lehetőségeket fokról fokra szűkítik. Kortyonként vonják el a levegőt. Minden pénzem elfogyott. A nyári növendékek tanítását befejeztem. Itt állok megvalósuló tervek közben, olyan munkában, amely minden erőmet és időmet igényli — és tel- jesen pénztelenül. Az igényeim is föltámadtak időközben. Azelőtt egyszerűen tudo- másul vettem, ha le kellett mondanom egyik vagy másik szükségletemről. Ma jelen- téktelen apróságok elmaradása is zavar. Újból rájöttem az élet ízére, tehát sajná- lattal mondok le kicsiségekről is. Bánt, hogy elfogyott a kölnivizem és nem tudok újat venni. Egyetlen, könnyű ruhám van, ingerel, hogy nem lesz mit fölvennem, ha hűvösebbre fordul az idő. Kényelmetlen, hogy nem válthatok naponta fehérneműt, mert drága a mosás. Elfordított fejjel megyek el a könyvkereskedések kirakata előtt. És így tovább. Mindez bosszant, néha idegesít, de azért elég könnyen elvise- lem, még azt is, ha nem eszem mindennap. Megvigasztal és nyugalmat áraszt ben- nem az a biztonságos tudat, hogy mindez csupán átmeneti megpróbáltatás, akármi- lyen hosszúra nyúlik is ez a keserves időszak.
Lényegében nem a kisebb-nagyobb kellemetlenségek bántanak, más nyugtalanít.
A munkám s újra a munkám. Hogy talán megint azért nem bírom megvalósítani szépen fölépített terveimet, megkezdett színházi próbálkozásomat, mert közben nincs miből megélnem. A kitartás, az anyagi függetlenség hiánya, ez rágja meg mindig már gyökerében kezdeményezéseimet.
Mit tegyek? Hova fordulhatok? Hogyan szabadulhatnék a nyomorúság egyre szűkülő hálójából? Találok-e segítséget magamban vagy körülöttem, hogy befejez- hessem most elkezdett épületemet? Ha minden erőmet és időmet az önfenntartá- somra fordítom, nem jut belőle az igazi alkotásra. Ha teljes lélekkel az alkotásba vetem bele magamat, összeroppanok a nélkülözéstől, mielőtt anyagi eredményt hozna a számomra.
Éjjeleket töprengek át, s nem találok kiutat. Mégsem esem kétségbe. Elvégzem a munkámat naponta és talpon maradok konokul, elszántan, összeszorított foggal. Ki- tartok a végsőkig. Ellenállok, ahogy lehet és amíg lehet.
szeptember 26.
Radnóti Miklósnak fölkínáltak egy állást, és ő engem ajánlott maga helyett. Egy szellemileg visszamaradt 30—32 éves fiatalemberrel kell foglalkoznom napi két-há- rom órát. Az ajánlat váratlanul ért. Sokat töprengtem, elfogadjam-e. El kell fogad- nom, a körülmények kényszerítenek. Kissé keserű a szám íze. Az lenne a hivatá- som, hogy az ország szellemi életének egyik szeletét irányítsam. Azokban a pozí- ciókban, ahonnan ezt megtehetném, szellemileg visszamaradt emberek ülnek s nekem egy szegény gyengeelméjű beteg jut csupán. Ezért tanultam, építettem, alkot- tam, hogy végül csak azzal kereshetek havi 150 pengőt, ha egy bolonddal foglalko- zom. Korunkra jellemző jelképnek tekintem a sorsnak ezt az ötletét. És ettől meg- nyugszom. Holnap megyek bemutatkozni.
november 24.
Szegény naplóm! Teljesen reménytelen, hogy írhassak belé, akárcsak néhány sort is. Állandó hajszában és küzdelemben élek, tekintetem ma mindennapos fölada- tok megoldására szögeződik, nincs időm, s nyugalmam sincs az írásra. 15-én lett volna a Költő és kora első estje, a Csokonai-est a Zeneakadémia kistermében. Két nappal az előadás előtt az Akadémia gondnoka, Medrei úr olyan véleményezéssel terjesztette föl a Zeneakadémia gazdájához, a kultuszminisztériumhoz, hogy Ybl az előadást betiltotta. Hiába pártolta Terbocz, Ortutay. Benedek Marcellt kifogásolták, meg sok a félzsidó és a tanúsítványos, Kovács Imrét is kinevezték zsidónak, sajtó-
támadásoknak nem tehetik ki a Zeneakadémiát, stb. (16-án a Volksbund rendezett estét, ahol egyetlen magyar szó sem hangzott el.) Erre azzal válaszoltam, hogy a négyszázszemélyes akadémiai kisteremből átmentem a Vigadó 1300 személyes nagy- termébe, 29-ére. A rendőrség egyetlen sort se húzott a szövegekből. Két nap alatt a szervezetek átvettek 950 jegyet. Ma már alig van jegy, talán 30—40 darab össze- sen. December 13-án pedig Petőfi-estet rendezek ugyanott.
Verekszem. Nem tehetek másként. Ha pusztulni kell, puusztuljak el állva. Lehet, hogy a Csokonai-ügyben csatát nyerek. De az is bizonyos, hogy valahol másutt visszaütnek. S akkor szoros baráti körömön és a közönségemen kívül senki mérték- adó személyiség nem áll ki majd az érdekemben. Ahogy most sincs senki a nyilvá- nosság előtt szereplők közül, aki szívvel lélekkel segítene, mint munkatársam.
Egyedül kell végigcsinálnom s egyedül kell vállalnom a következményeket. De miért éppen nekem? Mindenki végezheti a maga dolgát, miért kell éppen nekem a „köz- ü g y é é r t kiállanom?
S mégsem térhetek ki a föladat elől. Lehet, hogy áltatom magam, de úgy látom, hogy csak abban az esetben kerülhetjük el a rohamosan közeledő, a többi államok- ban már dühöngő szörnyűségeket, ha ez a most nekiindult egységes nemzeti moz- galom megerősödik. A mai helyzetnek kellett bekövetkeznie, hogy széles rétegek fölismerjék azt az igazságot, amelynek elismertetéséért évek óta, talán pályám kezdete óta verekszem. Hogy a nemzeti és a szociális kérdések megoldása elválaszt- hatatlan egymástól. Azért kerültem ellentétbe mindenfajta réteggel, mert balfelé a magyarságot, jobbfelé a szociális állásfoglalást hangsúlyoztam. Most érkezett el az a pillanat, amikor belső állásfoglalásom kifelé is egységes lehet, természetesen figye- lembe véve az adott korlátozásokat. Magyarnak lenni, a szó valódi értelmében, ez ma mindent magában foglal, mindent, amiért küzdeni kell és érdemes.
BUDAY GYÖRGY METSZETE
