be -4- X V I . század közepi állapota ma is meg
t e k i n t h e t ő a firenzei Palazzo Vecchio meny- nýezetén (Giorgio Vasari festette) vagy a sienai Biccherna festett könyvtábláin. Siena erődítési politikájának sikerére igen kedvezően h a t o t t , hogy a város szülöttei, illetve polgárai k ö z ö t t t ö b b neves építész is volt, az építészeti hagyo
m á n y o k régóta gyökeret vertek, gondoljunk csak a város X V . század elejei nagy szülött
jére, Mariano di Jacopo Taccolára. A X V I . században olyan nevekkel dolgoztathatott a város m i n t Francesco di Giorgio, Peruzzi Bal- dassare, Giovanni B a t t i s t a Peloro. Peruzzi m u n k á j á t még a X V I . század húszas, harmin
cas éveiben kezdi meg. 1552-ben V. K á r o l y spanyol helyőrségének távozása u t á n a város francia, majd 1556-tól firenzei fennhatóság alá került. E t t ő l a d á t u m t ó l kezdve Cosimo Medici építtetői tevékenységét dicsérik az erődítmé
nyek. (Az érdekesség kedvéért 1555 júliusában még egy török t á m a d á s t is ki kellett állni a városnak, amiben a közeli birodalmi seregek is segítségére voltak.)
Nagyon tanulságosak a hadiépítészet és ostromtechnika változó formái c. fejezetben leírtak, a X V I . század közepi háborúkról.
Az itáliai fejlett írásbeliségnek köszönhetően aprólékos feljegyzéseket olvashatunk a külön
böző kaliberű ágyúk szállítási sebességéről, a lőszerellátás biztosításáról és az utánpótlás megszervezéséről. Az egyes tüzérségi bravú
rokról, egymérföldes célzott lövések emlékeze
t e s eredményeiről, az ágyúkat kezelők („bom- bardarius") féltékenyen őrzött lőszer-előállítási és célzási-matematikai ismereteiről éppúgy, m i n t a tüzérség összességében még mindig igen alacsony hatásfokának következményei
ről a hadjáratokban.
Hézagpótló m ű jelent meg az elmúlt évi karácsonyi könyvvásárra, „Allah serege" cím
mel, a Zrínyi K ö n y v k i a d ó gondozásában.
Generál Tibor könyve a népszerű, ismeret
terjesztő kategóriába és a hadművészet tör
ténete műfajhoz sorolható. Három feje
zetből áll, de — sajnálatosan — hiányzik belőle az ilyen könyveknél szokásos időrendi táblá
zat, a név- és t á r g y m u t a t ó és egy glosszárium.
Mivel a török k a t o n a i terminológia magyará
z a t a szövegközben jobbára megtalálható benne, hiányérzetet inkább az időrend össze
foglalása okoz.
A k ö t e t főszereplői azonban a hadmérnökök és alkotásaik. Amíg a X V . századról elmond
h a t ó , hogy az ilyen irányú tevékenység még belefért az „uomo universale" ideáljába, addig a X V I . század ezen a területen is a szakszerű- södés folyamatát segítette elő. Kiemelkedő szerepük volt a Sangallo-család tagjainak, de újdonság a veterán, t a p a s z t a l t k a t o n á k meg
jelenése a mérnökök k o r á b b a n rendkívül zárt körében (Gabriele Tadino de Martinengo
[1480—1543] Francesco de Martini [1504—
1577], Jacopo F u s t o Castriotto [1560—1563]).
Legtöbbjük nem patrióta volt, hanem tehet
séges mesterember, így Francesco is megfor
dult Medici, pápai, angol v a g y Habsburg szol
g á l a t b a n egyaránt. Terveiket sokszor nem egyszerűen csak papírra v e t e t t é k , hanem mo
dellt is készítettek, mint azt Vasarinak éppen Siena Cosimo általi meghódítását b e m u t a t ó festményén láthatjuk.
Az építtetések következményeit vizsgálva a szerzők megállapítják, hogy ezek nagyon jó befektetésnek tekinthetők, mivel kevés em
ber igen h a t é k o n y védelmet biztosított. Ugyan
akkor mérhetetlenül megdrágította a háborút, amit a spanyoloknak Oran megerősítésére 30 év a l a t t elköltött fantasztikus kiadásai is iga
zolnak. A folyamat politikai következményei közül legfontosabb az lett, hogy ezt a költe
kezést (Braudel: „A háború pénzpocséklás") a kisállamok nem bírták, ami függetlenségük feladásához vezetett. Siena helyzete kivételes
nek tekinthető, s ideig-óráig való fennmaradá
sát csak kiemelkedő t u d á s ú hadmérnökeinek köszönhette.
Biztosra vesszük, hogy a k ö t e t eredményei hasznosíthatók az itáliai várépítészet hatásá
nak a magyarországi h a t á s á n a k a k u t a t á s á b a n . (V. L.)
A szerző az első fejezetben az oszmán-török haderő és hadművészet előzményeit és forrá
sait, t o v á b b á a X V I . századi fénykoráig tör
ténő fejlődését írja l e ; a második fejezetben a haderő szervezetének és fenntartásának, ki
egészítésének sajátos módjaival foglalkozik;
harmadik fejezetben a katonai felsővezetés szerveit ós eszközeit, t o v á b b á az oszmán had
művészetet jellemzi.
A könyvet forgatva szemünk elé tárulkozik egy apró, alig négyszáz sátoraljból (patriar
chális nagycsalád) álló t u r k o m á n bégség, me- G E N E R Á L T I B O R
ALLAH SEREGE
(Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó, Budapest, 1987.)
— 787 —
lyet a X I I I . század első évtizedeiben a mongol vihar és a török törzsi villongások űztek egyre nyugatabbra, míg a m a i Kisázsia északnyuga
t i részén, határőrizet fejében, elszállásolta őket hűbéruruk, a rumszeldzsuk szultán.
A m a g u k a t „kaji j ü r ü k ö k n e k " nevező nomád iszlám hitharcosok nem érkeztek egyedül, ha
nem számos — náluk jóval nagyobb létszámú
— emirátussal e g y ü t t . Mivel a jövevények kis területen zsúfolódtak össze, egy fél évszázadig t a r t ó , senki által nem koordinált hadjáratot i n d í t o t t a k az egykori hatalmas bizánci biro
dalom még meglevő területei elfoglalásáért, amíg a Fekete-, Égéi- és Földközi-tenger útju
k a t nem állta. A kaji jürükök élére 1280 körül egy ravasz és harcias vezér került, aki felvette a Mohamed prófétát követő harmadik „igaz"
kalifa : Oszmán nevét, és rövid idő a l a t t — meg
nagyobbítva népe szálláshelyét — a szultántól bégnek járó hadijelvényeket k a p o t t . A szom
szédos bizánci határterület és a Márvány-ten
ger ősi átkelőhelyének, Gallipolinak a szállá
saikhoz való közelsége eleinte zsákmánypor
t y á k r a , majd területfoglalásokra csábította őket. Amikor néhány sikeres „ h i t h a r c u k " le
gendás hírét a vándordervisek megvitték a t ö b b i emirátusok harcosainak, ezek tömegestől sereglettek Oszmán zászlói alá. Oszmán utód
jának, Orhánnak m á r némileg rendezett hadi
népe átkelt Európába és o t t megvetette a lá
b á t , majd I . Murád leigázta a Balkán nagy részét és sorra bekebelezte a kisázsiai bégsége- k e t is. A sorsdöntő rigómezei csatában (1389) leverte az ellene szövetkezett keresztény sere
geket és fiára m á r egy jól szabályozott államot
— benne korszerű haderőt — h a g y o t t . I . Ba- jezid megszilárdította uralmát és a k o r leg
jobb lovagi serege felett Nikápolynál a r a t o t t győzelméért a kalifától szultáni jelvényeket k a p o t t .
A Közép-Ázsiából kiáradó mongol—török haderő, Timur Lenk a „nagy farkas" vezeté
sével, Ankaránál megsemmisítő vereséget m é r t az oszmán haderőre (1402). Tizenegy évi véres interregnum u t á n I. Mehmed ugyan újra egye
sítette az „oszmánli" erőket, de fiának, I I . Mu
rádnak, azért, hogy az oszmán birodalom összekovácsolásának feltételeit megteremtse, három világtörténelmi jelentőségű csatában (Izlad, Várna, Rigómező) kellett legyőzni H u n y a d i János nemzetközi seregeit. „ H ó d í t ó "
Mehmed 1453-ban elfoglalta K o n s t a n t i n á polyt, a Dunától az Eufráteszig terjedő biro
dalmat t e r e m t e t t , Baskentnél legyőzte nagy keleti riválisát: Uzun Haszánt és t u r k o m á n seregét, Nándorfehérvárnál és Rodosznál azon
ban megállásra kényszerült. E z u t á n — véres testvérharc közepette — egy csendesebb idő
szakban, I I . Bajezid kifejlesztette a tűzfegy
verek g y á r t á s á t és kalózflottát t e r e m t e t t , mellyel meghódította a Fekete-tenger part
vidékét és úrrá lett a Földközi-tenger keleti medencéjében. Legkisebb fia, I. Szelim, rém
regénybe illő módon hatalomra kerülve, nyolc évi uralkodása a l a t t , ágyúival elsöpörte az
iráni szafavida és az egyiptomi mameluk had
erőt, leigázta Mezopotámiát, s „védnöke" lett Mekkának és Medinának, miközben kalóz
flottája előkészítette Észak-Afrika berber tar
tományainak behódoltatását. Fia, Nagy Szu- lejmán 13 h a d j á r a t t a l birodalmát k i t á g í t o t t a a haderő hatósugarának határáig és megkezdte az iszlám országainak egyesítését. Az utolsó árnyék-kalifa neki k ü l d t e meg Bagdadba, az arabok egykori székhelyére, saját főpapi mél
tóságának jelvényeit. E t t ő l kezdve az oszmán haderő az „iszlám seregé"-nek nevezhette m a g á t .
A második fejezet feltárja a „delelőjén"
álló oszmán haderő s t r u k t ú r á j á t . Előbb a szul
t á n közvetlen csapatait veszi szemügyre, akiket
„portai rabszolgáknak" neveztek. Részletesen á t t e k i n t i ezek kiegészítésének forrásait: a hadifoglyok kényszersorozását, a gyermek- adót, a rabszolgapiacokat, s a későbbi „szol
gai!" és „szolgatestvér" rendszert, miközben törökké és muzulmánná való nevelésükről is szól. Feltárja a janicsárhadtest páratlan szer
vezetét és r e n d t a r t á s á t , majd a kísérő lovas
ságot, a tüzérséget, a gránátos, aknász és táborverő szakcsapatokat. Újabb alfejezetben foglalkozik a harmincegy szárazföldi és tengeri t a r t o m á n y javadalombirtokos és egyéb had
erőivel, t o v á b b á a pasa-katonasággal. A honi védelmi, hátországi és várvédelmi szolgálato
kon belül a fél- és irreguláris zsoldos és paraszt katonákról (telkes) ír, majd a flotta legény
ségét, hajóparkját és bázisait részletezi. Ter
mészetesen ez a fejezet nem merül ki az állo
mányfajták felsorolásában, hanem keletkezé
sük, fejlődésük és harceljárásuk számos ismérve is feltárulkozik.
A harmadik fejezet az oszmán—török had
erő legfelsőbb vezetésével, a hadvezetés hadá
szati alapelveivel, a hódító török háborúk ha
dászati rendszerbe foglalásával, a mozgósítás, összpontosítás rendjével, a menetekkel, csa
t á k k a l , várvívásokkal és az ellátással foglal
kozik.
A k ö n y v első és harmadik fejezetei között némi ellentmondás van. E z abban fedezhető fel, ahogy a szerző — egyfajta módon — fel
veti a X I V — X V I . századi oszmán hódító háborúk hadászati periodizálását (igaz, hogy nem mozog járatlan úton, mert — legalábbis európai viszonylatban — Rázsó Gyula, Hegyi Klára, Szakály Ferenc, Perjés Géza és mások már készítettek periodizációt), az első fejezet
ben mégis főleg szultánokhoz és tér—idő jel
lemzőkhöz igazodva ír le hódító háborúkat.
Mivel a harmadik fejezet — letisztulatlansága ellenére is — leginkább előremutató és leg
jobban közelíti meg a hadtörténelmi elemzé
sektől elvártakat, ezt kell a k ö n y v értékesebb részének ítélnünk.
Az oszmán hadművészet története magyar nyelven először Generál Tibor művében került kifejtésre. Olvasás közben érzékelhető, hogy a
— 788 —
szerző — több-kevesebb sikerrel — miképpen birkózik az átfedésekkel, az egymásnak ellent
mondó h a t a l m a s nemzetközi irodalmi a d a t halmazzal, az idegen katonai zsargonnal és a t é m a célszerűnek ítélt szerkezeti kereteivel.
Törekszik arra, hogy tisztán a hadművészet talaján maradjon, de ez az oszmán katona
állam esetében, melyet „...szablyával terem
t e t t e k , t e h á t csak szablyával lehetett fenn
t a r t a n i , " csaknem lehetetlen. E valódi katona
állam a maga rendszabályaival a társadalom valamennyi szerkezeti elemét behálózta, s így
— mai kifejezéssel — „totális militariz- m u s t " t e r e m t e t t meg. A hadviselés szinte ter
melési móddá v á l t , a zsákmány nélkül sem a hadinép, sem az államháztartás nem létez
h e t e t t .
A k ö n y v burkoltan egy másik problémát is hordoz. A 150 éves török hódoltság hazánkban és népünkben olyan kultúrgyökereket eresz
t e t t , melyeknek m a r a d v á n y a i t az azt követő k é t és fél százados katolikus Habsburg uralom látszólag kiirtotta. Valójában a kultúrnyomok t o v á b b élnek, de csak a szakemberek ismerik őket. Utoljára Fekete Lajos foglalta e kultu
rális hagyományokat össze „Budapest a török k o r b a n " című munkájában. A mindennapi élet számos fogalmáról, tárgyáról, tevékenységéről nem is sejtjük, hogy azok iszlám—török kul- túrhagyományok. így a recenzált m ű anyagá
ban is a katonai szakemberek a hadművészet számos olyan elemét ismerhetik fel, melyek a kontinuitás jegyében m a r a d t a k fenn. Általá
nos történetszemléletünk — a török—magyar kapcsolatokat illetően — tele van előítéletek
kel. Ennek egyik oka — a múlt- és e századi szépírókon kívül — a keresztény krónikák, legendák, hagyományok szellemi öröksége.
A keresztény — különösen a katolikus — kul
t ú r a , benne a társadalombölcselet, gyűlölködve v e t e t t e el az iszlámot, m e r t annak funkciója nem felelt meg annak az ideológiai elvárásnak, melynek jegyében „isten á l d á s á t " hirdették v a g y a d t á k a kizsákmányolásra, t o v á b b á a felebaráti szeretet jegyében megáldották a fegyvereket. Történelmileg az iszlámnak sincs más funkciója, csupán azok a térségek és for
m á k mások, amelyek keretei között „Allah á l d á s á t " a d t á k az erőszakos kizsákmányolásra és a hódító háborúkra. A mítoszok és illúziók m a is nemzedékről-nemzedékre élnek t o v á b b népünk hétköznapi t u d a t á b a n . A magyar urak számára érthetetlen volt, hogy az oszmán biro
dalomban — a szultáni trón kivételével — nem volt olyan állami, udvari, vagy katonai tiszt
ség, amit a gyermekadóban (devsirme) össze
szedett, majd törökké és muzulmánná nevelt
„senkiháziak" — főleg hadiérdemek fejében — el ne é r h e t t e k volna. Az is igaz viszont, hogy aki közülük „arcát v e s z t e t t e " , vagyis a koráb
ban szerzett babérokon megnyugodva katonai kudarcot vallott, lett légyen akár nagyvezír,.
a k á r egyszerű aga, annak a padisah legalanta- sabb szolgái v i t t é k el a halált. Felülről nézve ugyanis a kapuőr, kertész v a g y favágó pribék ugyanolyan rabszolga volt, m i n t az az előkelő
ség, akinek a nyakán meghúzták a selyemzsi
n ó r t . A keresztény hatalmasságok sem haboztak ugyanakkor, ha ú t b a n levő, áruló, vagy eret
nek főurat kellett bakó kezére adni (pl. a z angol történelem „Rózsák háborúja" t ú l t e t t I I . Bajezid és Dzsem herceg trónvillongásain;
a franciák Szent Bertalan éjjelén t ö b b huge
n o t t á t gyilkoltak le, m i n t a h á n y síitát I . Szelim 1513-ban kardélre h á n y a t o t t stb.). Az ősiségü- k e t az oszmán—török rendszertől féltő m a g y a r főurak t e h á t elvárták a krónikásaiktól, hogy az „ősellenséget" a legsötétebb színekben ábrázolják. Generál Tibor nem a k a r t , m e r t nem is a k a r h a t o t t „szerecsenmosdatást" vé
gezni, azonban észre kellett vennie a z t a tör
ténetírói elfogultságot, mely a balkáni vér
fürdőket rendező magyar hadvezetésről a leg
n a g y o b b elragadtatás hangján ír akkor, amikor az akindzsi portyákról szent borzadállyal szól.
H a a török h ó d í t o t t , ez az „Antikrisztus"' m ű v e v o l t , h a V. K á r o l y v a d zsoldosai el
p u s z t í t o t t á k a legszebb itáliai városokat és amerikai népeket i r t o t t a k ki, a z t istennek t e t sző cselekedetként k o m m e n t á l t á k . Benedek I s t v á n Gábor a történelemszemléletünk török
ellenes r u d i m e n t u m a i t annak a körülménynek t a r t j a , hogy a H a b s b u r g uralom idején köte
lező volt igazodni az Ausztriai H á z hivatalos mintáihoz. „Az az egyértelműen fekete k é p
— írja a szerző — ...melyet eredendően Bécs
ben rajzoltak, majd rajzoltattak e korszakról (t. i. a t ö r ö k hódoltságról) ...célzatos volt és egy másik, másfajta elnyomás érdekeit szol
g á l t a " .
Mai, tárgyilagosabb történetszemléletünk feladata, hogy kimutassa annak a nézetnek a t a r t h a t a t l a n s á g á t , mely egyértelműen csak a török n y a k á b a varrja a máig t a r t ó közép- és délkelet-európai bajok forrását. Generál köny
ve — amellett, hogy bevezet bennünket egy olyan h a d ü g y rejtelmeibe, melyről azt gon
doltuk, hogy sokat t u d u n k róla — egy lépés a n n a k k i m u t a t á s a felé i s : az oszmán—török haderő — sajátos módszerei ellenére — sem rosszabb, sem jobb nem volt a korabeli, vele szemben álló hadseregeknél.
Kőszegvári Tibor
— 789 —
