A munkaerő statisztikai csoportosításának néhány kérdése

A munkaerő statisztikai csoportosításának

%

néhány

Ahhoz, hogy a statisztikai sokaságot le—

írni, elemezni lehessen, csoportokat kell képeznünk, a sokaság tagjait a statiszti-

kai vizsgálódás céljait szolgáló közös tu—

lajdonságaik szerint kell rendeznünk.

Ezért a csoportosítás a statisztikai elem- zés alapja, az elemző munka első fázisa.

A munkaügyi statisztikában a helyes csoportképző ismérvek megválasztásának

nagy jelentősége van. A szocialista építő—

munka legfontosabb tényezője a dolgozó ember, a munkások, a parasztok és az ér—

; telmiségiek roppant erejű hatalmas had—

serege. A munkaügyi statisztika ennek a hadseregnek erőviszonyairól, teljesítmé—

nyeiről, eredményeiről és nehézségeiről számol be. Statisztikai adatokból leszűrt tanulságok a szocialista építőmunka ered—

ményességét igen nagy mértékben befo—

lyásolhatják. Ezért a munkaügyi statisz—

tika előkészítésében, megszervezésében különös gonddal és körültekintéssel kell

elvégeznünk a csoportositást, hogy az

elemző munka megfelelő alapjait megte-

remtsük.

A csoportképző ismérvek megválasztá—

sánál mindenképpen érvényesítenünk kell a marxizmus—leninizmus tanításait, te—

hát a munkaerő egyes csoportjait úgy kell elhatárolnunk, hogy azzal a társa—

dalomban és a gazdaságban végbemenő

lényeges változások megismerését, okai—

nak feltárását biztosítsuk. Emellett ügyel—

nünk kell arra, hogy a statisztikai cso—

portosítás rendszere segítséget nyújtson a

tervezéshez, a munkaerőgazdálkodás és a

munkaerőképzés irányításához.

A következőkben áttekintjük a munka—

erő—statisztika főbb csoportosításait, illet—

ve azokat az elveket, amelyeket a munka- erő statisztikai csoportosítása során al—

kalmaznunk kell.

1. A munkaképes lakosság.A szocializ—

must építő országokban a tervgazdálko- dás egyik fő feladata az összes munkaerő maradéktalan felhasználása a társadalom érdekében. ,,Minden munkaképes polgár—

nak joga, kötelessége és becsületbeli ügye, hogy képességei szerint dolgozzék." (Mun—

ka Törvénykönyve 1. §.) Ezért a munka—

ügyi statisztika szempontjából alapvető jelentőségű a munkaképes lakosság cso—

kérdése

portjának, mint a munkaerő legáltaláno—

sabb kategóriájának meghatározása.

A munkaképes lakosság túlnyomó ré—

szét a munkaképes korú lakosság alkotja.

A munkaképes kor fogalma, alsó és felső

határa nem véglegesen megállapított, ha—

nem országonként, társadalmi rendszer—

ként, egyes rendkívüli körülmények (pél—

dául háború) szerint változó. Gyakorlati—

lag a munkaképes kor az életkornak az a

történelmileg és társadalmilag változó ré—

sze, amelyben az ember szervezetének ár- talma nélkül számottevő munka elvégzé—

sére alkalmas.

Magyarországon a Munka Törvény—

könyve tiltja a 14 évnél fiatalabbak al—

kalmazását és a 14—16 évesek számára is csak könnyebb, az egészségre ártalmatlan munka végzését engedélyezi. Ténylege—

sen a bérből és fizetésből élők között -——

a keresőnek nem számító ipari tanulókon kivül — 14 éves állandó dolgozó nincs, a

15—16 évesek száma is jelentéktelen, csak a mezőgazdaság magánszektorában, a csa—

ládi közös munka keretében foglalkoztat—

ják ezeket közel teljesértékű dolgozóként (segitő családtagok). Ezért országos, min-

den keresőre kiterjedő számításokban a 15 éves kort alkalmazzák a munkaképes—

ség kezdeteként. ,

A. munkaképes kor felső határa egybe- esik a nyugdijjogosultsági korhatárral. A férfiaknál a betöltött 60 év, nőknél a be—

töltött 55 év. Az emberek életereje azon—

ban különböző. Vannak, akik a megálla—

pított felső korhatárnál idősebb korban

is tudnak és kívánnak dolgozni. A mun—

kaképes kornál idősebb dolgozókat és a

munkaképes korú lakosságot együttesen munkaképes lakosságnak nevezzük.

2. Keresők és eltartottak. A lakosságot a munkaképesekre és nem munkaképe—

sekre való felosztáson kívül felosztjuk ke—

resőkre és eltartottakra is. A keresők közé tartoznak: a munkabérből élők (tehát az összes munkások és alkalmazottak), a szövetkezeti tagok, az önálló értelmisé- giek, a kisárutermelők (egyénileg gazdál—

kodó parasztok, kisiparosok) és ezek se—

gitő családtagjai, valamint a tőkések.

Eltartottnak tekintjük a lakosság többi

részét, egyéni eltartottaknak a keresők

SZEMLE

261

családtagjait, állami és közületi eltartot—

taknak a nyugdíjasokat és a tanulókat

(diákok, ipari tanulók stb.).

3. A keresőket a termelőeszközökhöz

való viszonyuk alapján négy csoportra osztjuk fel: a munkások és alkalmazot—

tak, a szövetkezeti tagok, a kisáruterme—

lők és a tőkések csoportjára.

A munkabérből élők túlnyomó része az

állami szektorban dolgozik, ahol a terme- lőeszközök össznépi tulajdonban vannak,

kisebbik része a szocializmus építése so—

rán egyre csökkenő számú tőkések, illetve kísárutermelők alkalmazásában áll. (A szövetkezetekben is dolgoznak a tagokon

kívül munkások és alkalmazottak,, ezeket

szintén a szocialista szektor munkabérből élő keresői közé számítjuk.) Mivel e két csoport viszonya a termelőeszközőkhöz különböző, a statisztikának minden alka- lommal külön kell osztályozni őket.

A szövetkezeti tagok szintén a szocia- lista szektorhoz számítandók, azonban nem tekinthetők munkabérből élőknek, mivel a nemzeti jövedelemből nem mun—

kabér formájában részesülnek.

A keresők szektorok szerinti csoporto—

sítása a következő:

1. Munkások és alkalmazottak a) az állami,

b) a szövetkezeti,

c) a kisárutermelő és

d) a tőkés szektorban.

2. Szövetkezeti tagok.

3. Kisárutermelők.

4. Tőkések.

A szocialista szektor keresőit az állami szektorban u.a.), a szövetkezeti szektor—

ban (1.b.) dolgozó munkások és alkal—

mazottak és szövetkezeti tagok alkotják.

A magánszektor keresőinek száma a kisárutermelő és tőkés szektorban dolgozó

munkások és alkalmazottak (1.c.), a kis- árutermelők (S.) és a tőkések (4.) létszá—

mának összegével egyenlő.

A keresők e csoportosítása révén a

munkaerő felhasználásának a szocializ-

mus építése szempontjából legfontosabb

arányait állapíthatjuk meg, azt, hogy az ország munkaerejének mekkora része dol- gozik a szocialista, a kisárutermelő, illetve a tőkés szektorban.

4. A munkaügyi statisztika csoportosi—

tásai között szerepel a munkások és al-

kalmazottak népgazdasági ágak szerinti csoportosítása is. Ennek segítségével álla-

pítjuk meg az egyes népgazdasági ágak—

ban dolgozők létszámát.

Az anyagi termelés különféle ágaiban (ipar, építőipar, mezőgazdaság, közleke—-

dés, kereskedelem) dolgozók létszámának vizsgálata a társadalmi termelékenység és a munkaerővel való gazdálkodás alakulá-

sáról tanúskodik. A szociális és a kulturá-

lis ellátás terén dolgozók számának fej-

lődését a lakosság életszínvonalának vizs—

gálatainál használjuk fel. Az igazgatási létszámok alakulásából következtetést

vonhatunk le a munkaerővel való taka-

rékosságról és az állami—gazdasági vezetés módszereiről, minőségéről.

5. Állománycsoportok, foglalkozások. A munkaerő eddig ismertetett csoportosítá—

sai során a gazdálkodó egységek összes munkavállalóit együttesen soroltuk be egyik vagy másik osztályba (például a népgazdasági ágak szerinti csoportosítás—

nál valamelyik textilgyár minden dolgo—

zója a könnyűiparban szerepel). A mun- kaügyi statisztika feladata azonban nem merülhet ki abban, hogy a munkások és

alkalmazottak együttes mutatóinak (lét—

sZám, béralap, stb.) alakulását vizsgálja:

elemeznie kell a munkavállalók fontosabb azonos jellegű csoportjait is. Azokat a cso—

portokat, amelyek a gazdálkodó egységek

azonos jellegű munkavállalóinak adatait tartalmazzák, állománycsoportoknak ine—

vezzük.

A munkaerő statisztikai csoportosításai közül leggyakrabban az állománycsopor—

tok szerinti megkülönböztetést használ—

juk. A népgazdasági tervek állomány—

csoportonként határozzák meg a dolgozók létszámát, béralapját és átlagkeresetét. A Magyar Nemzeti Bank a munkások állo—

mánycsoportjának béralapját külön ellen- őrzi, a munkaügyi statisztika a főbb mun—

kaügyi mutatókat rendszeresen (havonta,

negyedévenként) állománycsoportonkénti

részletezésben figyeli meg.

Az állománycsoportok tartalmának

meghatározása érdekében elsősorban azt

kell tisztáznunk, hogy melyek azok az is- mérvek, amelyek alapján az egyes mun-

kavállalókat azonos vagy különböző jel—

legűnek minősítjük.

A legfontosabb ilyen ismérv :! fizikai

és a nem fizikai munka közötti megkü-

lőnböztetés. A szocializmust építő társa-

dalomban -—— sőt a szocializmusban is ——

viszonylag még lényeges külöanég van a

fizikai és a nem fizikai munka között.

Ezért a fizikai, illetve a nem fizikai mun—

kát végzők számának, arányainak, kere—

setének, munkaidejének megfigyelése, elemzése rendkívül fontos feladat. Elen—

gedhetetlenül szükséges tehát, hogy eze—

ket az adatokat rendszeresen külön ösz-

szegyújtsük és feldolgozzuk, mert főként ezekből állapítható meg a munkásosztály létszáma, ismerhetők meg élet— és mun—

kaviszonyai. A dolgozókat tehát munká—

juk jellege szerint, elsősorban fizikai, il—

letve nem fizikai dolgozókra kell szétvá—

lasztani.

A munkavállalók eddig alkalmazott csoportosítási rendszerei nem adhattak

lehetőséget a munkásosztály teljeskörű számbavételére, mivel egyes állomány-

csoportokban fizikai és nem fizikai dol—

gozók egyaránt szerepeltek. A munkás-

osztály számának és növekedésének meg—

állapításakor kénytelenek voltunk több—

kevesebb pontatlansággal járó becslésekre támaszkodni.

A fizikai dolgozók közé számítjuk

azokat a dolgozókat, akik rendszere-

sen termelő (átalakító) fizikai munkát vé—

geznek. A nem fizikai dolgozók közé tar—

toznak elsősorban a termelést irányító műszaki dolgozók (mérnökök, agronómu—

sok, technikusok, művezetők stb.), a veze—

tő az igazgatási és adminisztratív tevé—

kenységet folytató (államigazgatási alkal-

mazottak, különböző adminisztrátorok stb.) dolgozók, végül pedig a társadalom egyéb szükségleteit kielégítő magasabb képesítésű értelmiségi foglalkozásúak (művészek, tudósok, orvosok, tanárok stb.).

A dolgozók egy jelentős része azonban nem sorolható be a két említett csoport egyikébe sem. Munkájuk számos nem fizikai elemet is tartalmaz, bár általában a fizikai erőkifejtés lényeges benne (pél—

dául kalauz, házfelügyelő, hivatalsegéd, portás stb.).

A fizikai dolgozók meghatározását ki kell bővítenünk azzal, hogy fizikainak te-

kintünk minden olyan tevékenységet, amelyben valamilyen testi erőkifejtés túlsúlyban van (például gyaloglás a kéz- besítőknél, hivatalsegédeknél stb.). Emeg-

határozás mellett szól az is, hogy e fizikai

erőkifejtést végző dolgozók általános

anyagi és kulturális körülményeket te—

kintve általában nem különböznek a nyil—

vánvalóan fizikai és közvetlen termelő te—

vékenységet folytató dolgozóktól.

A munkavállalók e két nagy csoportjá—

nak elnevezése ez idő szerint nem egysé—

ges. A népszámlálási statisztika a fizikai dolgozó, illetve szellemi dolgozó elneve—

zést használja, a tervezésben és a munka—

ügyi statisztikában a munkás és az alkal—

mazott elnevezés használatos. A "fizikai"

és a munkás kifejezés tartalmilag is és a

köznapi szóhasználatban is ugyanazt je—

lenti, ezért helyesebb lenne az idegen

eredetű ,,fizikai" helyett a munkás hasz—

nálatának elterjesztése. A másik csoport jelölésére nehéz összefoglaló megnevezést találni.

A szellemi megnevezés nem fejezi ki pontosan az általa jelezni szándékozott

csoport tartalmát, mivel szellemi munkán

általában magasabbrendű értelmiségi te—

vékenységet értünk. Az alkalmazott kife—

jezés viszont nem a foglalkozás, hanem

a munkaviszony jellegére utal (az önálló ellentéte), és ezért nem alkalmas az il—

lető csoport jelölésére. Ezért összefoglaló megnevezésként be kell érnünk a nem fi—

zikai kifejezés használatával.

A dolgozók számszerint legnagyobb és a termelés szempontjából legjelentősebb áliománycsoportját a munkások alkotják.

A munkások túlnyomó része a népgazda—

ság legtöbb ágában a gazdasági egység, vállalati intézmény stb. alaptevékenysé—

gében vesz részt. Alaptevékenységen eb—

ben az esetben nemcsak a közvetlen ter—

melést értjük, hanem a termelőeszközök karbantartását, a nyersanyagnak az üze-

men belüli szállítását, stb., tehát a közé vetett termelést is. Az alaptevékenység—

ben részt vevő munkásokat külön alcso—

portonként kell megfigyelni, mert létszá—

muk és munkabéralapjuk általában a ter—

melés, illetve a teljesítmény volumenétől függ.

Az alaptevékenységben résztvevő mun—

kásokon kívül a gazdálkodó egységek más

jellegű munkát végző fizikai dolgozókat is foglalkoztatnak. Ezek közül —— magas létszámuk és munkájuk eredményének

népgazdasági jelentősége miatt —-—— kiemel—

ami

SZEMLE

263

jük a gazdálkodó egységek házilagos épit- kezésein dolgozó építő munkásokat. Az alaptevékenységben részt nem vevő többi

munkás megjelölésére a kisegítő megne-

vezést használjuk.

A nem fizikai dolgozóknak a gazdál- kodó egységek tevékenységéhez való vi—

szonya szintén nem egyforma.

Egyik részük a termelés műszaki irá-

nyítását, szervezését, ellenőrzését végzi;

ezek alkotják a műszakiak állománycso—

partját.

A nem fizikai dolgozók második cso—

portjának az adminisztráció, főként ater—

melés és a termelési költségek számbavé-

tele, illetve a nem műszaki jellegű irá—

nyítás, igazgatás a feladata. Ezek az igaz- gatási adminisztratív állománycsoportban szerepelnek.

Egyes ágazatokban (közlekedés, keres—

kedelem, szociális, kulturális ellátás) szá—

mos olyan dolgozót foglalkoztatnak, akik—

nek tevékenysége az ágazat alaptevé—

kenységével szorosan összefügg, általában az ágazat szakirányításában, illetve mű-

ködésének lebonyolításában vesznek részt, munkájuk jellegét tekintve azonban nem tartoznak sem a műszaki, sem az igaz- gatási adminisztratív állománycsoportba.

Ezeket ,,működési alkalmazottaknak" ne—

vezzük (például áruszakértők, forgalmi irányítók, orvosok, tanárok stb.).

A nem fizikai dolgozók közül az előző csoportokba nem tartozó vállalati munka- vállalókat (tudományos munkát végzőket, a vállalatok szociális és kulturális intéz—

ményeinek nem fizikai dolgozóit) az

egyéb alkalmazottak állománycsoportjába soroljuk. Ezeknek a vállalati alaptevé- kenységgel általában nincs közvetlen kap- csolatuk.

A költségvetési szervek állománycso- portosítása némileg eltér a vállalatokétól.

A költségvetésben a közeljövőben a kö—

vetkező állománycsoportokat vezetik be:

igazgatási adminisztratív alkalmazottak,

működési alkalmazottak, munkások. Ezek

tartalma értelemszerűen megegyezik a vállalati álománycsoportokéval.

Egyes nem fizikai foglalkozásoknak a gazdálkodó egység tevékenységéhez való viszonya népgazdasági áganként külön—

böző, például az óvónő a tanácsi óvodák—

ban az alaptevékenységben vesz részt,

ezért a működési alkalmazottakhoz tarto-

zik. A vállalati óvodákban az gvónőknek

nincsen kapcsolatuk a Vállalati tevékeny- séggel, ezért az egyéb alkalmazottak állo—

mánycsoportjába soroljuk őket.

A dolgozók állománycsoportok szerinti

osztályozásán kívül a munkaügyi statisz—

tika alkalmazza a foglalkozások szerinti

osztályozást is. '

Foglalkozásnak nevezzük azt a tevé—

kenységet, amelyet a dolgozó élethivatás—

szerűen választ és folytat, amely a terme—

lésben és a nem termelő munkában a

többi tevékenységtől határozottan elkülö-

nül.

A foglalkozás a munkások és alkalma—

zottak leghomogénebb, a különböző mun—

kaügyi adatok elemzésére, egyes ágaza-

tok adatainak összehasonlítására legal—

kalmasabb csoportja. A foglalkozás a

munkások és alkalmazottak csoportosítá—

sának legjellemzőbb ismérve, mivel a

konkrét munka végzésének a munkameg—

osztás révén létrejött meghatározott for—

máját jelöli meg.

A dolgozók foglalkozás szerinti csopore tosítását és megfigyelését csak akkor le—

het elvégezni, ha a népgazdaságban, mind a vállalatoknál, mind pedig a költségve—

tési szerveknél előforduló minden foglal—

kozás megnevezését egységesen rögzítjük.

így biztosítható, hogy az egyes foglalko—

zások megnevezésének tartalma külön—

böző ágazatokban azonos legyen, az ősz—

szahasonlitás és elemzés feladatát el tud—

juk végezni.

Ezért a központi feldolgozás céljaira a foglalkozásokat fontosabb egységes cso-

portokba kell összefoglalni (például gép—

lakatos). A vállalatoknak a gyakorlati csoportosítás során az ilyen csoportokba

tartozó foglalkozásokat a szükségletnek megfelelően részletezniök kell. Nyilván—

való ugyanis, hogy az egyes ágazatokban

az ágazatokra jellemző foglalkozások a

munkamegosztás révén nagy mértékben differenciálódnak. Például a gépgyártás

igényeit nem elégíti ki az összefoglaló

géplakatos megnevezés, mivel a gépgyár-

tásban a géplakatosként megjelölt fog—

lalkozáson belül élesen elkülönülnek a

különböző részfoglalkozások (szerszám-

_ gépszerelő, erőgépszerelő, erőműszerelö, mozdony— és kazánlakatos, csőlakatos stb.). Ugyanakkor az állami gazdaságok—

ban vagy gépállomásokon a géplakatos foglalkozás részletezése nem szükséges.

6. A szakképzettség és beosztás szerinti csoportosítás. Az egyes dolgozókat foglal-

kozásukon belül szakképzettségük és be—

osztásuk is jellemzi.

A szakképzettség a legtöbb esetben a

foglalkozás feltétele, mivel a legtöbb fog- lalkozásban a munka eredményes elvég- zésére hosszabb—rövidebb ideig tartó ta—

nulás képesíti a dolgozót.

A munkások szakképzettségének for—

mája és a foglalkozási viszonya s ezért a szakképzettség szerinti csoportosítás prob—

lémája is sok tekintetben eltér a nem fi—

zikai dolgozók szakképzettségével kapcso- latos kérdésektől.

A munkások szakképzettségének tartal—

ma és differenciáltsága általában meg—

egyezik a munkás foglalkozások tartal—

mával és differenciáltságával. Egy meg—

határozott szakképzettség megszerzése tpéldául az esztergályos vizsga letétele) egy meghatározott foglalkozás gyakorlá—

sára képesít.

A munkások szakképzettsége megszer-

zésének két formája van:

az) iskolai és tanfolyami képzés,

b) üzemi begyakorlás.

A szakképzettség színvonalát tekintve

a munkásokat három csoportra osztjuk fel:

a) szakmunkások,

b) betanított munkások.

c) segédmunkások.

A három csoport általános elvi megkü—

lönböztetése rendkívül nehéz. Szakmun- kásnak általában azt a munkást nevezzük, aki a termelés egy meghatározott szaka- szát bizonyos technikai színvonal igényeit

kielégítve, önállóan el tudja végezni. Ép—

pen ezért nem teszi könnyebbé a szak—

munkás meghatározását az sem, ha a

képzés formáiból indulunk ki. Ebben az

esetben ugyanis alapelvnek kell tekinte—

nünk, hogy szakmunkásnak minősül az

a munkás, aki valamely iskolai (tanfo- lyami) képzés útján szakmunkás bizonyít-

ványt szerzett Ez a meghatározás szintén nem kielégítő. Több szakmában, sőt ipar-

ágban hosszú ideig nem volt iskolai vagy tanfolyami képzés (például a textilipar—

ban, a fonóknál, a szövőknél), tehát e meg- határozás szerint nem tekinthetnénk szak—

munkásoknak a több évtizedes gyakorlat—

tal rendelkező, a szakma minden részletét ismerő régi szövőket; a jelenleg folyó

kétéves képzés után azonban szakmunkás-

nak kellene minősítenünk a szakmában még járatlan fiatalokat.

A termelési folyamat egyszerű művele—

teit, főként az egyszerűbb automatizált műveleteket nem szakmunkások végzik.

Ezek kiképzése vagy rövidebb tanfolya—

mokon, vagy az üzemben néhány hónapos

gyakorlati oktatás útján történik. Ezek a

betanított munkások. V

A betanított munkások fogalom mee—

határozásának problémája a szakmunká—

sokéval azonos, mert a fő nehézséget a betanított és a szakmunkás közötti kü—

lönbség megállapítása okozza. A segéd—r

munkásoknak munkájuk végzéséhez álta—

lában semmilyen képzettségre nincs szük—

ségük.

A munkások szakképzettség szerinti csoportosításának gyakorlati végrehajtása

érdekében még jelentős munkálatokat kell elvégeznünk.

A nem fizikai dolgozók szakképzettség szerinti csoportosítása kevésbé problema—

tikus. A nem fizikai állománycsoportok—

ban általában valamilyen tanfolyami, is—r

kolai bizonyítvány a szakképzettség fő ismérve. Ezen kívül a szakképzettség egyik elemének szokták tekinteni a gya——

korlati évek számát is.

A munkásoktól eltérően a nem fizikai dolgozók szakképzettségének tartalma és differenciáltsága általában nem egyezik meg foglalkozásuk tartalmával és diffe—

renciáltságával. Azonos szakképzettségű dolgozók különböző foglalkozást folytat—

hatnak (például gépészmérnöki képesítésű

dolgozó lehet üzemmérnök, gyártmány—

tervező, minőségi ellenőr stb.).

A nem fizikai dolgozókat szakképzett- ségük egyedi nyilvántartása a ténylege- sen elvégzett iskola vagy tanfolyam sze-e—

rinti egyenkénti nyilvántartás mellett az iskolák színvonala szerint a következő—

képpen csoportosítjuk:

a) egyetemet, főiskolát végzettek, b) szakközépiskolát végzettek, c) egyéb középiskolát végzettek,

d) szaktanfolyami képzettséggel rendel-—

kezők.

Az iskolai Végzettség nem jellemzi eléggé a dolgozókat, ezért beosztásuk (ve—

zető, önálló, beosztott) szerint is csopor—

tosítanunk kell. Ennek főként a bér—nm-

menklatúrákkal való összhang megterem-

SZEMLE

tése miatt van jelentősége, mivel a nem

fizikai dolgozóknál a bérek megállapítá—

sakor a beosztást is figyelembe veszik.

Egyes területeken eddig a beosztás sze—- rinti csoportosítást alkalmazták, a foglal—

kozás szerinti csoportosítás helyett (pél—

dául államigazgatás). Ennek révén a

munkavállalók heterogén, az elemzés cél-

jaira nem alkalmas csoportjait hozták

létre, mivel az egyes beosztás szerinti cso-

portokban a legkülönbözőbb foglalkozású

dolgozókat sorolták egybe (pl. az állam-

igazgatásban az előadók között találunk közgazdászokat, jogászokat, statisztikuso-

kat, mérnököket, gondnokokat stb.).

;

1950-ben az Országos Tervhivatal elnö-

kének utasítása szabályozta az állomány—

csoportok tartalmát, és az Egységes Fog—-

lalkozási Jegyzék (EFJ) használatát ren-

delte el az egyes állománycsoportokba tartozó foglalkozások megjelölésére és nyilvántartására. Ez az utasítás —— kisebb- nagyobb módositásokkal —— 1955. január

i—ig volt érvényben. Az Egységes Foglal—

kozási Jegyzék a vállalati dolgozók egy- séges foglalkozásának megnevezését és

szakszámát tartalmazta, ezzel a vállala—

toknál lehetőséget adott a foglalkozások teljeskörű megfigyelésére és állománycso—

portok szerinti összesítésére; az államigaz—

gatásra az Egységes Foglalkozási Jegyzék nem terjed ki, az állománycsoportba so—

rolásra részletes, konkrét utasítást nem

tartalmazott, csak a főbb irányelveket

rögzítette. Jelentős fogyatékossága volt,

hogy a foglalkozások részletezésénél nem

vette kellően figyelembe az egyes ágaza-

tok eltérő sajátosságait és igényeit.

Az Egységes Foglalkozási Jegyzék hiá- nyosságainak kiküszöbölésére az Országos Tervhivatal 1954-ben kidolgozta a Mun- kások és Alkalmazottak csoportosításának Irányelveit (MACSI). Ennek fő feladata

az volt, hogy az állománycsoportosításban

érvényesitse az egyes ágazatok sajátossá—

gait. Az állománycsoportba sorolásnak az Egységes Foglalkozási Jegyzékhez képest több helyütt megváltoztatott szabályait rögzítette, s nem tartalmazta a foglalkozá- sok egységes megnevezését és szakszámait.

Ezt a minisztériumoknak kellett elkészí- teniök. A minisztériumok ezzel korlátlan

lehetőséget kaptak a helyi sajátosságok érvényesítésére, ugyanakkor azonban a

népgazdasági összesítés biztosításának

szempontjai egyáltalán nem érvényesül-—

tek.

'1955. év folyamán felszínre kerültek az

állományi csoportosítás elvi és tartalmi

hiányosságai. Ezen kívül nyilvánvalóvá lett, hogy Egységes Foglalkozási Jegyzék

hiányában a munkaügyi statisztika csak a legáltalánosabban összevont munkaügyi mutatók megfigyelésére alkalmas, a

munkaerőre vonatkozó mélyreható fog—

lalkozásonkénti elemzés számára nem tud megfelelő adatokat biztosítani. Ezért a Minisztertanács elrendelte, hogy a Pénz—

ügyminisztérium, az Országos Tervhiva—

tal és a Központi Statisztikai Hivatal a

minisztériumok részvételével dolgozzon

ki újra egységes foglalkozási jegyzéket.

Az új Egységes Foglalkozási Jegyzék kidolgozása során kettős feladatot kell el-

végezni:

1. egységesen kell szabályozni a foglal—

kozások megnevezését és szakszámokkal

való megjelölését;

2. meg kell határozni, hogy az egyes

foglalkozások melyik állománycsoportba tartoznak.

Ez a munka folyamatban van.

Az Egységes Foglalkozási Jegyzék el—

készítése nagyjelentőségű munka. Ezzel kell megteremteni a jelenleginél mé—

lyebbre hatoló munkaügyi statisztika elő——

feltételeit, megfelelő eszközöket szolgál—

tani az eddiginél megalapozottabb terve- zés és munkaerőgazdálkodás számára.

Gondos és körültekintő munkával kell biztosítani az elvi követelményeket és a gyakorlati felhasználás igényeit.

Az új Egységes Foglalkozási Jegyzék

1. lehetőséget fog nyújtani a munkások és a nem fizikai dolgozók adatainak rend—

szeres különválasztására:

2. az egész népgazdaságban minden fog- lalkozást felölel, tehát lehetővé teszi a kü—

lönböző ágazatokban —— közöttük az ál—

lamigazgatásban -— dolgozók adatainak

összehasonlitását;

3. kielégíti mind a központi összeírások, mind pedig az egyes ágazatok sajátos igé—

nyeit.

Az erre irányuló munka eredményes

elvégzése jelentős előrehaladás lesz aszo-—

cialista gazdaság szervezésének egyik lé-

nyeges területén.

Zsámboki Zoltána