M Ö V É S Z E T
A VÁSÁRHELYI VITÁRÓL
Szerkesztőségünk a Tiszatáj 1966 szeptemberi számától kezdődően vitacik- keket közölt a hódmezővásárhelyi művésztelephez kötődő képzőművészek alkotó tevékenységéről, a művésztelep jövőjéről, problémáiról. A vitacikkekben felme- rült kérdések összefoglalására, értékelésére dr. Pogány ö . Gábort, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatóját kértük fel. Pogány ö . Gábor az alábbiakban kö- zölt, vitazáró cikkében megállapítja, hogy a vita sikerültnek nevezhető, „mert imponáló demonstrációvá terebélyesedett a képzőművészet eszmei igényessége mellett". Valóban ez a demonstráció volt szerkesztőségünk egyik legfontosabb célja a vitacikkek közzétételével. Ügy gondoljuk, Pogány ö . Gábor minden lé- nyeges, felvetett kérdésre árnyalt objektivitással válaszol; cikkével szerkesztő-
ségünk egyetért. (A Szerk.) „ Akár tetszik valaki műítésznek vagy főhivatalnoknak, akár nem, Hódmező-
vásárhely a magyar képzőművészet egyik legtermékenyebb, legreményteljesebb műhelye. Az esetleges véleménykülönbségek afelől,' hogy a vásárhelyi művészélet jelentősége milyen mérvű műtörténetünk múltjában és jelenében, nem változtat azon a kultúrhistóriai tényen, hogy Tornyai János pátriája festészetünk, szobrásza- tunk, grafikánk fejlődésének • maradandó érdemű színterévé vált az utolsó hat év- tized folyamán. Ki-ki elvitázgathat azon, hogy elég modern-e Endre Béla, Med- gyessy Ferenc vagy Németh József életműve az egyetemes normákhoz viszonyítva (ha a művészi minőségnek vannak effajta csalhatatlan ismérvei), arról viszont már aligha lenne érdemes eszmét cserélni, hogy vajon alkottak-e figyelemre mél- tót a vásárhelyi mesterek és utódaik? A képzőművészet hazai közönsége nagyon is számon tartja azt, ami Hódmezővásárhelyt történik, őszinte érdeklődés, szíves elismerés kíséri a Tornyai múzeum tárlatsorozatát és minden olyan megnyilat- kozást, az ország bármely pontján vagy akár külföldön kerüljön rá sor, mely a város művészeinek munkásságával kapcsolatos. A vásárhelyiség hazánk társadalmi tudatában számottevő helyet foglal el, népszerű művelődéstörténeti fogalommá lett.
Fellebbezhetetlen, végérvényes ítéletet hozni a vásárhelyi művészet értékéről
— antidialektikus 'kívánság lenne. A Hódmezővásárhelyen élő, a várossal kapcso- latban álló művészcsoport eleven, gyarapodó, munkálkodó testület, s ha nincse- nek is szervezeti keretei, működésének van ritmusa, belső logikája, perspektívája.
Mozgó, alakuló, változó organizmus ez, voltak már eleddig is nagyhatású kor- szakai, lesznek még további fényes sikerei. A művészet történetének még azon fejezeteiről se lehet módosíthatatlan szentenciákat 'kimondani, melyeket az esemé- nyek esetleg már lezártak légyen. Sokak szerint festészetünk sorsa a millennium- tól számítható egy évtizeden keresztül azonosult a nagybányai telepével, Fényes Adolf szegény emberei viszont ugyanakkor Szolnokon jöttek létre, Rippl-Rónai elkezdte kaposvári remekeinek szériáját, Vaszary, Kernstok plein airje már ex- presszívre fordult, Székely Bertalan még dolgozott Szadán, Ferenczy Károlyék tej- testvére, Csók István meg visszatért Pannóniába, mert gátlástalan derűje nem bírta a szórt fények doiktrinér alkalmazását. A „nagybányai évtized" második har- madában Hollósy már Técsőre emigrált, a végére pedig kitört a palotaforradalom, a fiatal „neos"-ok feldúlták a családi tűzhelyet, tisztes mestereiktől átpártoltak a francia „Vadak"-hoz. Nagybánya félelmetesen rövid idő alatt akademizálódott.
Kétes kimenetelű ambíciónak bizonyulna a vásárhelyiek számára az, ha a mai magyar képzőművészet alakulásában valamiféle kizárólagosságra törekedné- nek. Ez még retrospektíve se szokott sikerülni, amint azt a nagybányaiak esete tanúsítja, holott az ő kezdeményezésük fejlődéstörténeti inspirációja kétségen fe- lül áll. Előfordulhat, hogy kellő történelmi távlat birtokában a vásárhelyiek 1954 és 64 közötti tevékenységé szintén elhatározó hatásúnak, központi jelentőségűnek minősül majd, ha sikerül egyszer művészetünk felszabadulás utáni útját marxista tudományossággal értékelni, a pártosság objektív esztétikai kritériumaihoz viszo- nyítani. Hiszen a különböző előjelű elhajlások műtörténeti szakaszában a vásár- helyi művészélet megélénkülése, hagyományainak feléledése meghitt atmoszférát biztosított a néppel szolidáris, hitelesen artisztikus, vallomáserejűen őszinte alkotó-
munka számára. Persze, azokban az esztendőkben se csak Vásárhelyt fáradoztak tehetségeink a szocialista képzőművészet problémáinak megoldásán, de az ide- tartozóknak volt fogódzójuk, némi kollektív biztonságérzetük, dogmáktól viszony- lag érintetlen meggyőződésük. Különös műtörténeti pillanat volt az, a szocialista előzmények tisztázásának folyamata, a Nyolcak, 1919, Derkovits, a két világháború közötti progresszió öröksége furcsamód ebben a vásárhelyi közösségben kelt szélesebb körű szakmai visszhangra. A gazdagodó, differenciálódó mai művészet élettani törvényei segítették elismertetni a metafizikusán gondolkodókkal, hogy a haladó tendenciák harminc-negyven esztendeje nem érvényesülhettek egymástól függetlenül, de kölcsönösen támogatták, ihlették egymást; a szocialisztikus törek- vések között az alföldi piktúra is intenzív eszmei befolyást gyakorolt a politikai tisztánlátás terjedésére.
Sok dolgozat, dokumentum jelent már meg a népi irodalom kérdéseiről, össze- függéseiről, köztörténeti vonatkozásairól, utóéletéről. A művészettörténészek még adósak azoknak a képeknek, szobroknak az összeírásával, elemzésével, melyek — jobb híján — a népi képzőművészet kategóriájába sorolhatók. Századunk húszas, harmincas éveiben az igényes művészek nem hajlottak a maradi konvenciók is- mételgetésére, a horthysta művészetpolitika kiszolgálására, ú j szellemű műveket igyekeztek alkotni, az igazság kifejezésére törekedtek, korszerűen akartak szólni a történelem, a művészettörténet soron következő jelenségeiről. Képzőművészetünk igazi értékei akkor is a haladás oldalán születtek, sokféleképpen, széles regiszteren álltak szemben a hivatalos irányzatokkal, a tudatos proletárforradalmi álláspont- tól a polgári demokratikus „humanizmus"-ig terjedően képviselték az emberség, a szabadság igéit, a társadalmi megújhodás reményeit. A kiállításokon, a műter- mékben, a művészeti közélet fórumain a kommunista, szocialista áramlatok ter- mészetes szövetségesei mindenekelőtt a parasztradikalizmus szószólói voltak. Csak a részletekbe menő konkrét mű történészi vizsgálódások fogják kideríteni, hogy ez a népi festészet, népi szobrászat mennyire vette ki részét az intellektuális ellen- zék mozgalmaiból, mi volt fellépéseinek politikai haszna, tudott-e kisebb-nagyobb tábort felsorakoztatni a fasizmus ellen?
Hogy a gyakorlatban mit jelentett az alföldiek plebejus szemlélete, azt épp olyan nehéz lesz megállapítani, mint amennyire bonyolult rekonstruálni azt is, hogyan terebélyesedtek politikai erővé a marxisták kulturális vállalkozásai. Ha csak Fényes Adolf, Tornyai, Koszta, Nagy István művészetének kétségtelen esz- metörténeti rangját mérlegeljük, a legpozitívebb forradalmi tettek közé kell szá- mítanunk működésüket. Nagy Istvánra vonatkozóan annak idején Dési Huber maga végezte el ezt az értékelést. A következő évjáratok és nemzedékek produk- ciójának kritikai feldolgozása most már a maiakra vár, kezdve Holló László vehemens oeuvre-jén, folytatva Medgyessy Ferenc, Boromisza Tibor, Káplár Mik- lós, Hrabéczy Ernő, Barzó Endre, Gáborjáni Szabó Kálmán, Aba Nóvák, Károlyi Lajos, Dinnyés Ferenc stb. hagyatékán, Chiovini Ferenc, Erdélyi Mihály, Buday György, Boross Géza, Benedek Jenő, Kun István, Bagossy Gábor, Dorogi Imre stb.
pályakezdésének felméréséig. Ez a körültekintés azután elvezet a vásárhelyi vita anyagához, mert a Tiszatáj ankétját annak az óhajnak a több irányú hangoztatása igazolta talán leginkább, mely a jelen helyzetet a történeti összegezés egészébe ágyazva szeretné érdemlegesen elbírálni.
Nem szabad elfelejteni, hogy Vásárhely művészeti életének újjászületésében milyen fontos szerep hárult ezelőtt tíz esztendővel Kiss Lajos visszaemlékezéseire, magisztrális kötetére, mely Tornyaiék századelejei szervezkedését idézte fel, olvas- mányos kedvességgel azt adta elő, mint nőtt a nemzeti műveltség általános elter- jesztésére példát mutató dústermésű virágoskert a magyar ugaron. Hasonlóan alapvető anyaggyűjtés szükségeltetik a harmincas évek és az elmúlt másfél évtized vásárheljn művészettörténetére vonatkozóan is. Az előbbi periódust Galyasi Mik- lósnak, az utóbbit Dömötör Jánosnak kellene megírnia. A vásárhelyi művészet eredményeit, mai helyzetét csupán e két műtörténeti láncszem bekapcsolásával lehet valamelyest is reálisan körülhatárolni, a nemzeti művelődés arányai között kijelölni. Csak a teljes. összkép felvázolása mellett érzékeltethető az a szolgálat, melyet a változó társadalomban, a múló divatok, korszakalkotó irányzatok köze- pette a vásárhelyiek elláttak. Nem mintha Vásárhely hivatásának jelenlegi betöltői csak a felmenő ági rokonok tekintélyén keresztül válnának méltóvá a kellő meg- becsülésre; nincs szükség semmiféle retrospektív viszonylagosságra ahhoz, hogy a vásárhelyi csoport mostani működése országos horderejűnek minősüljön. Ám törekvéseinek művészi-eszmei mélysége, követésre sarkalló etikai tartalma való- jában csupán akkor határozható meg reálisan, ha előzményeivel, körülményeivel, indítóokaival, szociológiai feltételeivel együtt tárgyalja értelmét egy monográfűs, épül be tanulsága népünk alapműveltségének anyagába.
,750
1934-ben alapították meg a vásárhelyi értelmiségiek legjobbjai a Tornyai Tár- saság-ot. Az alapító tagok közül !ki kell emelni három festő nevét: Kohán Györ- gyét, Vén Emilét, Balázs G. Árpádét. Bár a 'krónikások a Társaságot inkább iro- dalmi szövetkezésnek állítják be, a névadó mester, az akkor még élő és Vásár- helyre éppen visszatelepülő Tornyai János személye a képzőművészetnek is szá- mottevő súlyt garantált az együttes programjában. Ma már tudjuk és tört szív- vel tanúsítjuk, a gyanútlan társaságosdi legbecsesebb cselekedete az volt, hogy — más mellett — megpróbálta támogatni Kohán György indulását. Tornyai haláláig
— még két esztendőn át — Kohán Györgynek, Almási Gyula Bélának volt valami ideje átvenni a stafétabotot,, a meghajszolt, majd megbékélt mester pályájának, életművének az intését megfogadni, a népnek elkötelezett festőművész megrendítő kötelességeit, magasztos próbatételeit elvállalni. Az azóta eltelt három évtized Kohán György művészetének a kiteljesedését hozta, egy olyan tanúságtételt, mely- nek szellemisége, szenvedélyessége, igazmondó hevülete, tragikus színezete, sze- rencsétlen kimenetele sok mindent megmagyaráz a vásárhelyiség lényegéről. Ko- hán György — bizonyára — nem ért volna fel á csúcsokra Sárhely felszabadulás utáni felívelése nélkül, de mert a férfikor delén kapta az új impulzust, most már egy feszesre döngölt fundamentumon építhette monumentálissá piktúráját, rajzainak indulatos stílusát.
Tornyai halála idején, harminc esztendeje fejezte be tanulmányait Budapes- ten, a Képzőművészeti Főiskolán Kurucz D. István, a tősgyökeres vásárhelyi te- hetség, alkinek már első művei is a paraszti hallgatagságról, a falu szociális der- medtségéről, a tanyai táj végzelszerűségéről számoltak be. Érthető, hogy a népi irodalom, a Márciusi Front körül felsorakozó ifjú entellektüelek, forradalmár és reformista körök felfigyeltek Hódmezővásárhely művészeire, Kohán Györgyöt, Al- mási Gyula Bélát számon tartották a baloldali sajtóorgánumok, demokratikus ten- denciájú folyóiratok, Kurucz D. Istvánnal meg felvette a kapcsolatot a Szocialista Képzőművészek Csoportja. A második világháború előtt és alatt a nagy világtör- téneti fordulatra készülő, antifasiszta gondolkodású fiatalok közül — Kurucz D.
István hívására — többen is megfordultak Vásárhelyt, Z. Gács György, Szabó Iván is azóta jár ide rendszeresen, de Berda Ernő, a világforradalom rendíthetet- len harcosa is rendkívüli fontosságot tulajdonított a vásárhelyiek népi realizmu-.
sának. Ekkor alkotta meg Kohán György szuggesztív kartonját a háború borzal- mairól, a szinkron képzettársítás, a kuboid dikció e félelmetes remekművét, a zengzetesen hangzó képi előadásmód szép kísérletét, a dolgozó magyarság sorskér- déseire érzékeny művész ideológiai szintézisét.
A felszabadulás után eleinte a Fővárosi Képtár kezdeményezte képzőművé- szetünk első országos arányú vállalkozásait, az üzeméltre, a vidékre is kiterjedő bemutatkozásait. 1948 folyamán a bányavidéki vándorkiállítás műtárgysorában, koncepciójában már feltűnő hangsúlyhoz jutott az alföldi festészet, külön még a vásárhelyi anyag. Ekkor már Kamotsay István szobrász ugyancsak sokat fárado- zott szülővárosa műtörténeti presztízsének tudatosításán. A város múzeumát Tor- nyai Jánosról nevezték el, a múzeum új igazgatója, Galyasi Miklós felmérte a mester hagyatékát, széles körű tájékoztató kampányt kezdett Vásárhely kulturális közelmúltjának" ismertetésére, Almási Gyula Bélával hivatalos útra terelte kette- jük merész ábrándjait — a tradíciók nyomán — e vidék művészeti központjának újjáélesztésére.
Hogy mennyire nélkülözhetetlen az egykoron lezajlott események rekonstruá- lása, a történeti tények számba vétele, azt a vásárhelyi vita néhány hozzászóló- jának döbbenetes tájékozatlansága is bizonyítja. Olvashattunk tetszetős elméletet arról, hogy Vásárhelyt quasi a népi demokratikus művelődéspolitika szembeni oppozíció szülte. Akiknek srófra jár az eszük, minden felmerülő problémára ugyanazzal a klisével válaszolnak. Az ilyenek szerint az ötvenes évek elejével kapcsolatos valahány megvalósult javaslat,, el nem feledett epizód, társadalomtör- téneti emlék elintézhető az átkos személyi kultusz bélyegzőjével. Vásárhellyel az történt, hogy úgyszólván minden „hivatalos" ember — akinek köze volt az ügyhöz
— készségesen és szeretettel bábáskodott a művésztelep létrehozásán. A Népmű- velésügyi Minisztérium Képzőművészeti Osztályának vezetője adta ki a főhatósági placet-et, a Képzőművészeti Főiskola tanára — aki ugyanakkor a Képzőművész- szövetség főtitkári tisztét is betöltötte — hozta le a fiatalokat nyaranként Vásár- helyre. A Múzeumi Központ minden lehető segítséget megadott, hogy a Tornyai múzeum a Viharsarok kulturális gócpontja legyen. A városi tanács elnöke, párt- bizottsága, pénzügyi osztályának vezetője az előnytelen gazdasági viszonyok köze- pette is összehozta a feltétlenül szükségeseket a művészeti élet megújításához.
A közreműködők legtöbbje a Magyar Dolgozók Pártjának a tagja volt, valószínűt-
len tehát, hogy a proletárrendszemek ellenállva munkálkodott volna a vásárhe- lyi tervek valóraváltásán.
Persze, akkor is akadt éppen elég opponálni való, miként ma se szabad bele- törődni abba, híogy a művészet világában az egyoldalúság, a klikkszellem, a tudat- lanság legyen úrrá. Az bizonyos, hogy 1945-től mind a mai napig nemigen volt szerencsénk a képzőművészeti terület funkcionáriusaival, a választottakkal se na- gyon, a kinevezettekkel még annyira se. Felelőtlenül kényelmes álláspont lenne azonban a fejlődéstörténeti nehézségekért, mindahány kudarcért, tévedésért az
„alkalmazotti kart" vádolni. Éppen Vásárhelyről szólván kerül fonák helyzetbe az, aki tolvajt kiált az ügyvivőkre. A legmegrendítőbb itteni példákat a művészi hivatásérzet vállalására, a nép igazának a képviseletére az értetlenséggel, mellőz- tetéssel, a hivatalnak packázásaival szembenállók következetessége, állhatatossága szolgáltatja, hogy csak a legkeservesebb, legégbekiáltóbb küzdelmekre emlékezzünk, Tornyai és Kohán tragikus életútjára. Vásárhely azért érdemelte ki az elismerést, mert művészei, írói, tudósai századunkban oly meghatóan vizsgáztak elvhűségből, honszeretetből, népismeretből. S tették pedig nem azért, mert a főurak és fullaj- táraik kegyesek voltak hozzájuk, hanem mert meggyőződésük, hitük gondolati, érzelmi konzekvenciái mellett töretlenül kitartottak.
Mondani se kell talán, hogy a felszabadulás után a művészek társadalmi el- helyezkedése nem vált egyik napról a másikra problémamentessé. Be kell látni viszont, hogy a szellemi élet szerepe az országos politika bonyolult együttesében alapvetően megváltozott. A szocialista rendszer természetéből organikusan kö- vetkezik a művészeteik jelentőségének megnövekedése, az, hogy az aktuális alko- tói feladatok közüggyé rangosodtak. Ennek megfelelően a nemzetgazdaság általá- nos teherbíróképességéhez mérten a művelődésügy sokkal nagyobb támogatásban részesül, mint valaha is hazánkban. Képzőművészetünk emberi komolyságának elmélyülése, közösségi hajlamainak kiművelése ilyen szituáció mellett elsődlegesen nem az anyagiaktól függ, hanem a morális felismeréstől, a világnézeti hovátarto- zóságtól, attól, amit az alkotómunka kimenetelében már a jellem, a magatartás, a módszer, a lelkiismeret, a filozófiai belátás, a szakmai felkészültség, a magas fokú erudíció motivál. A forradalmi követelményeknek — úgy látszik — kulturális vonatkozásban se lehet eleget tenni önfeláldozás, odaadás, belső tartás nélkül.
Vásárhely pedig éppen az ilyen nem mutatós, de a jó munka végzéséhez elen- gedhetetlen erényeik nevelésében tölti be a mesterképző iskolák funkcióját.
Nem lehet elégszer aláhúzni, hogy a vásárhelyi út nem az egyetlen, mely a szocialista képzőművészet győzelméhez vezet. Vannak ellenben ezen az úton já- róknak olyan tapasztalataik, melyeket az azonos célokon fáradozóknak nem árt megszívlelni. Elég kis ország vagyunk ahhoz, hogy ne lenne nagyképűség körze- tenként, tájegységenként parciális szempontokat előírni a művelődés tetteikkel té- nyezőinek. Ám tehetségekben, eredményekben elég gazdag a művészetünk ahhoz, hogy_sokrétű, változatos, árnyalatos legyen a létrejövő művek jellege, s maga a bennük kifejezett mondanivaló. Régebben, kedvezőtlenebb légkörben is így volt, a társadalmi jószándék érvényesülése még csak tovább differenciálja a művészi reflexiókat, a valóság képalkotás útján történő visszatükrözésének eszközeit, mó- dozatait. Á tájjellegű festészet hazánkban nem merevedett mozdulatlan kategó- riává. Egry balatonisága nem feledtette el mestere vívódó lelkét, társadalmi nyug- talanságát, Károlyi Lajos ugyanakkor a Tisza mellett mediterrán oldottsággal, ár- kádiai festőiséggel tanúskodott a célszerű szegény ember mindennapos megpró- báltatásairól. A néppel való együttérzés nálunk nem földrajzi privilégium, hanem az életre-halálra vállalt művészhivatás törvényszerű velejárója. A közösség gond- ját magára venni a művész — magától értetődően — nem csak az Alföldön, Hód- mezővásárhelyen kész, de a Dunántúlon, Felső-Magyarországon, Budapesten és környékén is. Nagy István Erdély hegyei közül jött el alföldinek, a mai Vásár- hely törzstagjai közül Fekete János, Füstös Zoltán, Kajári Gyula, Németh József, Szalay Ferenc „pannón". A nyírségi Csizmadia Zoltán soha nem hiányzott Vásár- hely őszi tárlatairól, mégis Veszprémben telepedett le. A földrajzi játék sokáig folytatható, miskolciak, budapestiek, munkásfiak, parasztivadékok is örömest csat- lakoztak korunk képzőművészetének „népi" ágához.
Ez a népi jelleg az, ami irritálja a kozmopolitákat, borzongatja a I'art pour l'art-osokat, hümmögésre készteti a különböző előjelű dogmatikusokat, de egyút- tal torz következtetésekre ragadtatja a nacionalistákat. Holott mindössze a mű- vészet társadalmi velleitásáról van szó, arról, hogy a festő, szobrász, grafikus szubjektív önkifejezése nem független környezetétől, osztályától, embertársaitól, az
•emberiség létének időszerű alternatíváitól, a béke és háború esélyeitől, a dolgozó tömegek boldogulásától. Vásárhelyről értekezve a nézeteltéréseket ennek a népi- ségfogalomnak a tisztázatlansága okozza; az emberöltő előtti népies-urbánus el- ,752
lentét kortévesztő reinkarnációja kísért. Pedig hát a marxisták már elég egyér- telműen értelmezik a kultúra „népi" tartalmának szféráját, terjedelmét, hatásait, megszabadították ezt a jelzőt beszűkített paraszti, falusi jelentésétől, nem győzték elégszer figyelmeztetni arra az érdekelteket, hogy a nép nálunk a dolgozó magyar- ság egésze, a haza minden becsületes állampolgára, s nemcsak az, aki vidéken földszintes házakban lakik és lábbelinek többnyire csizmát hord. Az ipari munkás, a szellemi munkás szociális elhelyezkedésének, történelmi világképének, egyéni és társas konfliktusainak megjelenítése, megértése, életszerű és általános érvényű érzékeltetése népi karakterűvé teszi a műalkotást. A jó műben még a városlakó matematikaprofesszor is az esztétikai-eszmei demokratizmus megszemélyesítőjévé lesz.
A narodnyik-fóbia már elég sok kárt tett a magyar művelődésügy berkeiben, két évtizede is_ korszerűtlen volt pánikba esni tőle Kodály és Bartók munkássá- gának ismeretében, Ady és József Attila, Egry és Nagy István, Derkovits és Dési Huber, Medgyessy és Gorka Géza életművének a birtokában. A pentaton népda- lokat munkáskórusok népszerűsítették, a költő négyszáz éves zsoltárok hangján küldte invokációját véreihez, a magyar proletárokhoz. A munkásosztály szerve- zettsége a földekről jött munkaerő-felesleg bérbeadásával öltött formát, a szocia- lista építés húsz esztendeje során már az elmaradottabb vidékek modernizálása is elkezdődött. Kísértetekkel hadakozik, aki a népi demokratikus Magyarországon a művészet proletárirányzatát a falusi élményektől, a kisvárosok hangulatától félti. A polgári sznobizmus, a kispolgári kényelem települési alakzatoktól függet- lenül veszélyezteti a közízlést, a szektás misztika ma már nagyburzsoá körökben és befolyásoltjaik társaságaiban vészesebben pusztít, mint egykoron az analfabé- ták között.
Mindezekért azután meglehetősen ásatagon hangzott néhány olyan aggály a vásárhelyi művészettel kapcsolatban, amely jórészt már tisztázottnak tekinthető elveket érintett. Amilyen korlátoltan és sematikusan ismételgették egyesek másfél évizede a közérthetőség követelményét, olyan szólamszerűen riogatják most egy- mást finomistáink a provincializmus mumusával. Oh, hány nyafka européer töl- tötte az időt már harminc-hatvan esztendeje is az úri szalonokban, de hitelesebb-e a mai selypegés, ha világszínvonalról benfenteskedik, vagy kozmikus távlatokat követel a néhány tenyérnyi kompozícióktól. Tudjuk, lassanként már a talponállók kiszolgálása is kulturált és a nadrágtartó is modern. A képzőművészet sorsprob- lémáit talán mégse szabadna divatos szóhasználattal elintézni, néhány, Nyugaton már lejárt jelmondatra szimplifikálni.
Hogy helyi, nemzeti létkérdéseinkre nemes lelkű művészeink csak a korszerű egyetemesség léptékét átvéve válaszolhatnak érdemlegesen, azt már Ignotus Hugó, Hatvany Lajos, Böl'óni György világosan megindokolta, ötven évvel utóbb iskola- mesteri számonkérés se kötelezheti, hogy ki-ki minduntalan elismételgesse az elfoga- dott és szabállyá csiszolódott tételeket, ha meg mer mukkanni művelődésünk nem- zeti jellegzetességeiről, képzőművészetünk anyanyelvi sajátságairól. Az újabb és újabb nemzedékeknek — természetesen — meg kell adni a jogot arra, hogy a sarkigazságokat se kelljen nekik mindig a vak tekintélytisztelet alapján tudomá- sul venniük, ám ha akarják, tegyék egyiket-másikat ellenpróba tárgyává. Senki se csodálkozhat viszont azon, hogy ha a gondolkodó elmék nem tekintik 1967-ben avantgardistának azt a valakit, aki heurékát kiáltva meztelenül szaladgál a nyílt utca során s közben Archimedes hidrostatikai alaptörvényét skandálja.
Még mindig jobb, ha fennkölt evidenciák felől oktatják ki a vitázok az olvasó- kat, mintha konok tagadásba veszik a nyilvánvaló érdemeket csak azért, hogy bot- csinálta non-konformistáknak látszódjanak az efféle visszabeszélők. Az elvtelen ellenvéleményből még nem lesz vitaanyag csak azért, mert hogy minden állításnak az ellenkezője is megfogalmazható. A felszabadulás után huszonkettő esztendővel, a szocializmus teljes felépítésének az idején vitázni akkor célirányos, ha a haladó és forradalmi szemlélet mind szabatosabb megállapításaiért konkrét alkalmazásáért;
differenciált kifejtéséért folyik az eszmecsere. A megátalkodottan antimarxista. né- zetek cáfolását már az iskolai tantervbe is felvették a pedagógusok, sokra nem megy egyetlen szakma se, ha a dialektikus és történelmi materializmus primitív ellenzőit kell leszerelnie, ahelyett, hogy a tudományos ideológia mind szervesebb alkalmazására fordíthatná energiáit.
A vásárhelyi vita azért nevezhető sikerültnek, mert imponáló demonstrációvá terebélyesedett a képzőművészet eszmei igényessége mellett; a formai öncélúság avult szempontja nem számíthatott visszhangra az emberség, népiség, forradalmi- sági pártosság megszólaltatásának a vágyával szemben. Leglelkesítőbbek az érintett művészek hozzászólásai voltak, még a nehézkesebb szófűzések, göcsörtösebb mon-
datszerkezetek szövetéből is kivehető a társadalmi megérintettség, a világnézeti tu- datosság sugallata, az az őszinte készség, ahogyan alkotótehetségeink a dolgozó tö- megek érdekeihez igazodnak, műveikkel a közjóra apellálnak. A mindenáron való teoretizálás helyett inkább a történtek rendszerezése, a szándékok és a megvalósult elképzelések analízise, a tervek felvetítése tartható igazán hasznosnak, az olyanféle részletes tájékoztató, mint amilyen Dömötör Jánosé Németh József pályafutásáról, melynek állomásai, fordulatai, motívumai, munkás hétköznapjai, légköri viszo- nyai minden tetszetős elméletnél többet árulnak el a vásárhelyiség lényegéről.
Messzebbvezető általánosításokat, vitathatatlanabb tanulságokat majd akkor lehet levonni a vásárhelyi művészetről, ha számos tanulmány, kisebb-nagyobb monográfia közreadásával mind több érv sorakoztatható fel műtörténeti hitele, szocialista szel- lemisége, emberbarát célzatossága, realista koncepciója, úttörőjellegű proletárhuma- nizmusa mellett.
POGÁNY ö . GÁBOR
MÜVEK, ÉLMÉNYEK, MESTEREK
MIÉRT SZÉPEK A KÓRÉK?
Nem ú j dolog a társművészetek együttműködésének modern követelménye, mely igyekszik összhangot létrehozni a műalkotás és építészeti, természeti környe- zete között. Minden mű, a legrégebbiek is alá voltak vetve e szabálynak, ezért van az, hogy saját levegőjükben, születésük helyén teljesebben fejtik ki hatásukat, mint akkor, ha tőle messzeszakadva besorolják őket egy-egy nagy múzeum száz- félét felvonultató gyűjteményeibe.
