T A N U L M Á N Y
KASSAI KELEMEN JÁNOS
MARX ÉS ENGELS „KÜLÖN ŰTON JÁRNAK"?
Az utóbbi években ünnepelt évfordulók figyelmeztetnek arra, hogy a m a r x i z m u s
— a világtörténelem legforradalmibb tanítása — i m m á r , „életkorát" 'tekintve is,
„klasszikussá" vált. Száz éve született Lenin, t ö b b m i n t százéves A Töke, s m o s t Engels százötvenedik születésnapja a z ú j a b b figyelmeztető.
Ezek az évfordulók n e m azt jelentik-e, hogy „öregedőben" v a n a m a r x i z m u s ? Százéves tanítások lehetnek-e m é g — nemhogy érvényesek — d e f o r r a d a l m i a k i s ? A kérdésre persze megadta az élet a választ. Nemcsak a z épülő szocialista t á r - sadalmak gyakorlata révén, hanem azoknak a forradalmi mozgalmaknak k é p é b e n is, melyek a III. Világban és a fejlett „késő-kapitalista" t á r s a d a l m a k b a n m i n d e n á r - apály u t á n feltámadnak. A marxizmus teoretikus jelentősége u g y a n a k k o r s o k k a l szélesebb rétegek, sokkal több politikai-ideológiai csoportosulás s z á m á r a v i t a t h a t a t - lan, m i n t története során bármikor.
Az utóbbi mozzanat azonban egy sok tekintetben paradox helyzet f o r r á s a és alkotórésze. Az a jelenség, melyet — jogosan — „a m a r x i z m u s r e n e s z á n s z á n a k "
neveznek, azzal is együttjár, hogy a társadalmi-politikai elkötelezettség s z í n s k á l á j á - nak legkülönbözőbb pontjain elhelyezkedő teoretikusok — filozófusok, közgazdászok, pártvezérek stb. — 'hivatkoznak Marxra. Nyugat-Európában és A m e r i k á b a n egy sor
„neomarxista" iskola él és hat. Ezek közül nem egynek v i t a t h a t a t l a n a jóhiszemű- sége, sőt tudományos jelentőségük is tagadhatatlan. Sokszor mégsem k e r ü l h e t j ü k el, hogy írásaik olvastán feltegyük magunknak a k é r d é s t : a m o d e r n kapitalizmus Marxot is integrálja?
Amikor ezeket a sorokat írom, az előttem f e k v ő könyvek, a marxizmusról é s Marxról szóló tengernyi irodalom bibliográfiái fölött óhatatlanul tolulnak e m l é k e - zetembe személyes élmények. Egy olasz barátommal — k o m m u n i s t a újságíró, a z Unit a szerkesztőségének t a g j a — folytatott viták csengnek a fülemben. „Minden elméletté vált" — emlékszem a h a z á j á r a jellemző óriási marxista könyvkiadás és a társadalmi cselekvés közti szakadékot panaszló szavaira. Azt a félelmét f e j e z t é k k i e szavak, hogy a z elmélet lépett a gyakorlat helyére, s így — m i u t á n önmagát steri- lizálta — a kapitalista könyvkiadás hasznot h a j t ó ágává vált „a gyakorlat filozó- fiája". (Gondoljunk csak arra, hányszor 'hallottuk, hogy — monopol helyzete foly- tán — a szocialista országokban vált „akadémikussá" a marxizmus!)
Ennek az inkább impresszionista módon vázolt helyzetnek egyik legfontosabb jellemvonása, hogy igen kevés szó esik Engelsről. H a beszélnek is róla, i n k á b b pole- mikus éllel. Hol ebben vagy abban a kérdésben, hol pedig totálisan szembeállítják Marxszal. Ma el lehet mondani, hogy „a marxizmus reneszánsza" szempontjából — az elmélet és a gyakorlat összhangjának folyamatos megteremtésén túl — sorsdön- tővé vált a Marx és Engels közti viszony kérdésének elméleti eldöntése. (Volt m á r néhány ilyen probléma. Elég csak azokra a — különböző előjelű — álláspontokra utalni, melyek „két Marxot" állítottak szembe egymással, m i n t legutóbb Louis Althusser is tette.)
Néhány sorral följebb a „sorsdöntő" szót használtam. N e m hiszem, hogy túlzó dramatizálásról lenne szó, hisz Engelsnek azok a bírálói, akik szembeállítják őt
Marxszal, többnyire nem a marxizmus „esküdt ellenségei", ihanem éppen a marxiz- mus eszméinek jó szándékú szószólói.
Milyen kérdésekkel kapcsolatiban merülhet egyáltalán fel, hogy Marx és Engels álláspontja — legalábbis hallgatólagosan — eltér egymástól? „A marxizmus három nagy alkotórésze" közül ebből a szempontból a filozófia áll előtérben. Alfréd Schmidt, a „frankfurti iskola" igen tehetséges, mestereit (Horkheimert és Adornót) az a u t e n - tikus marxizmus irányában messze meghaladó fiatal t a g j a egyik m u n k á j á b a n pél- dául külön fejezetet szentel az engelsi természetdialektika bírálatának. 'Marx és Engels — szerinte — az ötvenes évek végétől „részlegesen külön úton járnak".
Ügy véli, a természet és az ember viszonyáról alkotott felfogósuk gyökeresen k ü - lönbözik egymástól. Marxszal ellentétben, aki mindvégig a praxis álláspontján állt, Engelsnél „az ember csak m i n t a z evolúció terméke, a természeti folyamat passzív t ü k r e jelenik meg, s n e m elsősorban mint termelőerő". Mindez pedig a n n a k a következménye, hogy a dialektikát a z embertől független valóság s a j á t j á n a k is el- ismeri, ezzel mintegy megszüntetve és a természetben, tehát egy mindent átfogó valóságban oldva fel az emberi specifikumot. „A valóság legáltalánosabb törvé- nyeinek" Hegelt követő posztulálásával, az objektív természetdialektika elismeré- sével, alapvonásainak megrajzolásával, az emberi-társadalmi valóság állítólagos negligálásával-lebecsülésével Engels — Schmidt értelmezésében — a sztálini dog- matizmus előfutárává is vált, a n n a k a dogmatikus filozófiai koncepciónak előfutárává, mely a „dialektikus materializmus" képében m a is tovább éL Míg Marx a maga dialektikáját egy meghatározott tudományból, a politikai gazdaságtanból b o n t j a ki, s így attól sohasem szakítja el, addig Engelsnél a dialektika szükségképpen idegen attól a tárgytól, melyre „alkalmazza", tehát a természettudományoktól 'és a ter- mészettől.
Eddig Schmidt kritikája. De n e higgyük, hogy egyedül áll. Nemcsak arról v a n szó, hogy egy régi tradíciót követ, melynek elemzése itt messzire vezetne, hanem arról is, hogy szóban forgó könyvének (Der Begriff der Natúr in der Lehre von Marx, F r a n k f u r t , 1962) egyik olaszországi filozófus recenzense, Giuseppe Vacca, leg- főbb érdeméül t u d j a b e „az a k k u r á t u s különbségtevést Engels és Marx között". (G.
Vacca: Marxismo e analisi sociale, Bari, 1969.) Egy másik olasz marxista, Lucio Colletti szerint — hogy csak találomra ragadjak ki még egy példát — a történelmi materialista elemzés, tehát a marxi társadalmi-gazdasági problematika specifikus szintjét Engels „egy kozmológiában és kozmogóniában" oldja fel, „mely »materialis- tának« m o n d j a magát, de csak egy filozófiai regény". (L. Colletti: Ideologia e societá, Bari, 1969.)
Megalapozottak-e az idézett vélemények? Igaz-e, hogy Engelsnél az ember „csak az evolúció terméke, a természeti folyamat passzív tükre"?
Ha ez így lenne, n e m azt kellene mondanunk, hogy Marx és Engels között elté- rések vannak, hanem azt, hogy Engels nem „marxista". Hisz a dialektikus és törté- nelmi materializmusnak, m i n t filozófiai koncepciónak — melyet Marx és Engels szó szerint „közösen", tehát együtt írt m u n k á k sorozatában alapított meg! — abszolút újdonsága valóban, a b b a n állt, hogy a praxis álláspontjára helyezkedett. Ü j — m e r t materialista — történelemfelfogást vezetett be, melynek alapgondolata, hogy az em- ber önmaga alkotója. Az ember m u n k á j a révén emelkedik k i a természetből, úgy, hogy miközben átalakítja környezetét, önmagát is megváltoztatja. Az ú j történelem- felfogás kialakítása persze nem abban állt, 'hogy bevezették a materializmust a tár- sadalom magyarázatába. A társadalom materialista magyarázata mélyen átalakította a materializmust is. Így jött létre a dialektikus és történelmi materializmus, mely- nek képlete — ahogy a mondottakból egyenesen következik — egyáltalán n e m azo- nos egy összeadási művelettel („dialektika + materializmus = dialektikus materia- lizmus"), mint sok-sok kézikönyv sugallja a mai napig. Ez a koncepció tehát az ember világát, a társadalmat a praxis mezejének ismeri el, mely n e m más, m i n t a szubjektum és objektum kölcsönhatásának, egymásba átcsapésának színtere. Így —
„a hagyományos materializmus" objektivizmusának és az idealizmus szubjektiviz- musának elutasításával 'és meghaladásával — mód nyílik a természet és az ember,
anyag és tudat, lét és gondolkodás viszonyának helyes értelmezésére. Az ember ob- jektíve adott előfeltételekből kiindulva (melyekben egyebek közt önmaga természeti oldala is bennefoglaltatik) s a j á t tevékenysége réven a l k o t j a m e g —• ontológiai síkon
— önmagát és világát, s „termeli meg" — episztemológiai síkon — „világáról" a l k o - tott ismereteit. Az objektív természetképet (az embertől független anyagi világ isme- retét) is e folyamatban, és „világa" közvetítésével b o n t a k o z t a t j a ki.
Mármost Engels eredeti módon járult hozzá pontosan e n n e k a felfogásnak k i - alakításához és alátámasztásához. „De éppen a természetnek a z e m b e r által való megváltoztatása és n e m a természet mint természet egymaga a z e m b e r i gondolkodás leglényegesebb... a l a p j a " — mondja éppen A természet dialektikájá-ban, leginkább inkriminált művében. És elég csak mellékesen megemlíteni, hogy a Feuerbach-tézi- seket — melyekben Marx legmarkánsabban fejezte ki a p r a x i s szerepére vonatkozó gondolatait — Engels tette közzé. Nehéz elképzelni, hogy n e vette volna é s z r e — mint Szabó András György jegyzi meg egy helyen — a M a r x é s s a j á t meggyőződése közti gyökeres különbséget, h a ez valóban fennállt volna. De m i m á s n a k lehet t e k i n - teni pl. A munka szerepe a majom, emberré válásában című híres cikkét, m i n t a föntebbi gondolatok apoteózisának, konkretizálásánlak?
Ez a cikk egyébként nemcsak a dialektikus és .történelmi materializmushoz való engelsi hozzájárulás eredetiségét példázza több szempontból, de a nagy f o r r a d a l m á r tudományos gondolkodásának, módszerének megkapó frisseségét is.
Engels a z elsők közt ismerte fel a darwini m ű jelentőségét, .ami ékesen bizo- nyítja, hogy korának legélenjáróbb eredményeivel tartott lépést. Darwin bebizonyí- totta a természet és az emberi .történelem közötti kontinuitást, a z e m b e r természeti lény voltát, természeti eredetét. Azt, amit 'Marx é s Engels k o r á b b a n is vallottak, csak n e m vizsgáltak a természettudomány oldaláróL Maga M a r x az e m b e r t e r m é - szeti voltát elsősorban abból a szempontból hangsúlyozta-, hogy az e m b e r n e k lét- fenntartása érdekében szükségszerűen a természettel kell anyagcserét folytatnia, abból a szempontból tehát, amit — más vonatkozásban — a természet és a z e m b e r
„lényegegységének" nevezett. Nem foglalkozott az e m b e r származásával, a t ö r t é n e - lem előtti fejlődést előfeltételezettnek vette. Ezt az „űrt" töltötte ki D a r w i n r a t á - maszkodva Engels.
A marxizmus azonban n e m „darwinizmus", s Engels s e m „darwinista" m ó d o n alkalmazta Darwint. A természet és az ember között nemcsak a kontinuitás moz- zanata v a n meg, hanem a diszkontinuitásé is. Mély szakadék nyílik a z állatvilág és a társadalom között, melyet a spontán evolúció n e m képes áthidalni. A történelem nem az evolúció „meghosszabbítása". Egy merőben természeti folyamat csak m e r ő - ben természeti lényt hoz létre. Az állati evolúció .maximuma n e m a z ember, h a n e m az a lény, mely képes s a j á t tevékenysége révén e m b e r r é válni. Engels n e m c s a k a k k o r lép fel e gondolat nagy e r e j ű védelmezőjeként, a m i k o r a munka szerepét -hangsú- lyozza „a m a j o m e m b e r r é válásában", hanem a k k o r is, amikor explicit kísérletet lát arra, hogy a darwinizmust a társadalomra alkalmazzák. Minden ilyen kísérlet mögött a filozófiai reduktnonizmus áll, mely távol áll a dialektikus és történelmi materializmustól, így — bírálóival ellentétben — Engelstől is. Lavrovhoz írt leve- lében kategorikusan tiltakozik a biológiai törvényeknek a társadalomra való k i t e r - jesztése ellen. Az emberek termelnek, é s ez a z egyetlen, de alapvető különbség lehetetlenné teszi, hogy az állati társadalmak törvényeit egyszerűen átvigyük a z emberi társadalomra".
A mondottak alapján elesik tehát Schmidtnek az a v á d j a , hogy Engels — a humanitás szféráját a természetre redukálva — vulgarizálja Marxot. Z a v a r b a e j t ő b b viszont a másik vád, melynek értelmében Engelsnél — ellentétben Marxszal — a dialektika szükségképpen idegén -attól a tárgytól, ímelyre alkalmazza: a természet- tudománytól, illetve magától a természettől. M a r x -a politikai gazdaságtan tudo- mányának megújítója (sőt, m i n t tudománynak megalapítója!), m í g Engelsről való- b a n n e m lehet állítani, hogy valamely természettudomány alkotó m ű v e l ő j e lenne.
Szükségképpen alakul ki tehát az a látszat, hogy „kívülről viszi b e " a dialektikát a természetbe, miközben a természettudományokat mintegy „példatárként" használja.
Nem szabad azonban, megfeledkezni a következőkről: A természet dialektikája, mely leginkább a kritika céltáblája, jóval megírása után jelent meg. Nem fejthette ki hatását a b b a n a közegben, melyben született. Megállapításai n e m válhattak köz- kinccsé akkor, amikor a b e n n e felhasznált tudományos eredmények még a legmo- dernebbek voltak, n e m szívódtak fel a filozófiai kultúrába akkor, amikor a talaj kedvező volt. Abban a közegben kellett tehát érvényre juttatnia a b e n n e foglalt dialektikus gondolatokat, melyben a természettudományos háttér jelentősen meg- változott. Mindez ballasztként 'hatott. Egyeseket a szóban forgó szaktudományos apparátus viszonylagos meghaladottsága akadályozott a m ű alapvető filozófiai igaz- ságainak felismerésében, másokat az ú j szaktudományos eredmények elfogadásá- ban. A dialektikus és történelmi materializmus s egyes szaktudományok konfliktu- sának, mely a dogmatizmus korszakában élesedett ki, egyik n e m lényegtelen moz- zanata ez.
Világos azonban, kevésbé arról van szó, hogy Engels — természettudományos . problémákkal foglalkozván — n e m abban az értelemben szaktudós, m i n t Marx, vagy sajátmaga is, a társadalomtudomány területén. Maga a dialektika — az objektív dialektika — forog kockán. A marxizmus 'és a marxizmus h a t á r á n elhelyezkedő filo- zófiai iskolák számos képviselője a társadalomra, a praxisra, a szubjektum-objektum viszonyra, vagy magára a tiszta szubjektivitásra korlátozza a dialektikát. Közismert pl. Sartre álláspontja, aki megkülönböztetve az en soi-t és a pour soi-1, azt állítja, hogy az előbbi teljesen azonos önmagával (az, ami), míg a z utóbbi különbözik is önmagától (nem az, ami és az, a m i nem). A pour soi n e m más, m i n t a társadalom világa, ezen belül is az elidegenedéstől mentes szféra, a determinációk láncait lerázó szabadság, végső soron a tiszta szubjektivitás és a tudat.
Senki sem vitathatja, hogy a társadalom — tehát a szubjektum-objektum onto- lógiai egységeként értelmezett praxis, s n e m a tiszta szubjektivitás! — p a r excellence módon dialektikus. A természetből nehezebb „kihámozni" a nem-azonosságot, az el- . lentmondást, a tagadást. Sok szerzőnél akrobatikus mutatványokat produkál az az igyekezet, hogy valamilyen konkrét természeti jelenségbe magyarázza bele a dia- lektika valamelyik törvényét. Mindez azonban n e m változtat azon, hogy — Engels szavainál m a r a d v a — „Az elvont a z o n o s s á g . . . n e m alkalmazható a szerves termé- szetben"; „már a szervetlen természetben az azonosság m i n t ilyen n e m létezik"; és:
„Hard a n d fást lines összeegyezthetetlenek a fejlődéselmélettel". A világ objektu- mai ellentmondással terhesek, s ezért születhetik meg bennük a tagadás. Az önma- gával teljesen azonos, az önmagát abszolúte „kitöltő" en soi sohasem hozhatna létre valamit, a m i önmagától különbözik, a m i m á r önmaga tagadásával terhes, n e m hoz- hatná létre a pour soi világát. Az állati evolúció (a természet mint en soi) n e m hoz- hatná létre az emberi történelmet, a z elidegenedés és a nem-szabadság (a társada- lom m i n t en soi) a szabadságot, „az emberiség előtörténete" „az emberiség igazi történetét", az osztálytársadalom a kommunizmust.
Nincs itt helye elvont filozófiai fejtegetéseknek. Engels bizonyos szerzők részé- ről történő h á t t é r b e szorításakor viszont n e m á r t ismételni, a dialektika forog koc- kán, s ezzel minden. Engelsnek Marxszal szembeni háttérbe szorítása — paradox módon — m a g á n a k Marxnak a háttérbe szorítását jelenti.
Marx és Engels együtt haladtak, még csak „részlegesen" sem „jártak külön úton".
Filozófiájukban — a Feuerbach-tézisek-ben foglaltaiknak megfelelően — n e m egy- szerűen „a világ magyarázatának", hanem „a világ megváltoztatásának" p r o g r a m j á t követték. Ezt csak azért tehették, m e r t az összes eddigi filozófiai rendszerrel ellen- tétben — az objektív és szubjektív dialektikájának rögzítésével — reálisan rajzol- ták m e g az emberi cselekvés helyét a világ erői közt. Azért tehették, m e r t egy adott társadalom konkrét elemzésére támaszkodva felismerték, s egy osztályban — a proletárosztályban — konkretizálták „a világ megváltoztatásának" szubjektumát.
Azért tehették, m e r t megmutatták: minden, a m i létezik, pusztulásra ítéltetett, hogy valami másnak a d j a á t helyét, s bebizonyították: a tagadás magába a fennálló lét- struktúrába épül. (Ez az, amit — a modern „kés'ő-kapitalizmus" tényszerűségére
vonatkoztatva — nem ismertek el a Marcuse-típusú gondolkodók, amikor kétségbe- esetten struktúrán kívüli, így irreális forradalmi erők után néznek.)
Egy mechanikus, nem humanista, tehát nem forradalmi gondolkodó tollából (mint amilyennek mai kritikusai láttatni szeretnék Engelst) nem születhettek volna meg az Anti-Dühring-nek a kommunizmus perspektíváját rajzoló jól ismert sorai:
„Az embereket környező életfeltételek köre, mely idáig uralkodott az embereken;
most az emberek uralma és ellenőrzése alá kerül, akik most először válnak a ter- mészet tudatos, tényleges uraivá, mert és amennyiben saját társadalmasításuk uraivá lesznek. Saját társadalmi tevékenységük törvényeit, melyek idáig idegen, r a j t u k ural- kodó természeti törvényekként álltak velük szemben . . . uralmuk alá vetik. Az em- berek saját társadalmasítása, amely eddig, a természet és történelem által r á j u k kényszerítve, velük szemben állott, most saját szabad tettük lesz."
DOROGI IMRE: TISZAI HALASZOK
