A nagy, a fájó,
a szerencsés bukás
Regény
Írta
Kéri Tamás
TARTALOM 1966
Intermezzo
Vissza 1956-ba, avagy a földi mennyország 1956. október 23.
1956. október 25.
A vízválasztó
„Geológiát a földrengést követő reggelen kezdünk tanulni”
November 4.
Utolsó felvonás és végjáték
1976
Az előtörténet, avagy változatok egy témára Kis ugrások helyett – egy nagy
A hullámok játékának kitett magyar zsidó a metafizika tengerén A szalagtól a regényig
Az utolsó találkozás?
1986
A múlt ajzása Újra a Petőfi Körben Rádiótól rádióig: a BBC Rádiótól rádióig: a SZER
SZER II.
Az új otthon Amerikába jövő magyarok
Vissza Évikéhez Utóismerkedés Visszapillantás ‘56-ra A kihegyezett pótceruza világa
Zoltán a kulcs?
A változásképtelenség magasiskolája A szerző mentegeti magát
Pali levelei Kísért a múlt
Ó, Kanada!
Válasz az Elcserélt Szobák rejtélyére Daydreaming
1996
Nagybetegen
Utóvédharcok a történelmi forduló előtt és után (meg helyett) A PC, a posztmodernizmus és egyéb nyalánkságok
A magyar téma – újra Krausz-bajok A múlt és a jelen összefolyik Információk a kilátástalanságról
Margó vállalkozása Szembesülések, hellyel-közzel Újra Magyarországon (Ki hitte volna?) Az önmagát túlélt Krausz-téma lezárul (?)
Újra otthon Az átszervezés Remekmű, a saját jogán
1945. január 22.
Louisiana
Sokat szenvedett feleségemnek, hálával és köszönettel
Hozzám már hűtlenek lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan
s úgy hordom régi sok hiú szavam, mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelző karokat, gátakat.
Babits Mihály
A mélypontokon nem is egyszer jutottam el odáig, hogy közöljem, igaz, csakis magammal:
elég volt, köszönöm szépen, megérkeztünk a végállomáshoz. Oda, ahol habozás nélkül állapíthatjuk meg: nagyot, a témát meg magamat egyaránt kimerítőt szívóskodtunk, de ennél tovább én már nem veszkődök vele. Nem marad más hátra, mint feladni. Feladni úgy is, mint reménytelent. Hiszen ha jól megnézzük, nemigen értek én túl sokat életem akár logikusként is felfogható fordulataiból, nemhogy olyasmiből, amelynek a megértéséhez vagy tíz év keserves agymunkájának a termékeivel sincsen meg a lehetőségem. Ha csak lehet – és ha annyira akarom, miért is ne lehetne –, a sok más dőreség mellett feledkezzünk meg róla; ahelyett, hogy továbbra is sikertelenül kísérelnénk meg felhozni a napfényre, taszigáljuk csak szépen vissza oda, ahova való, a sutba, hogy ott komótosan berendezkedhessen magamnak. Így ugyan bennem marad – ha nem több, hát tompuló emléke –, de azért még nem kell érezzem;
és ha mégis ezt tenném, akkor legalább létemet ne ássa többé alá.
Pocsékba ment azonban minden erőfeszítés, mert kiderült: mind csüggedtebben bár, de kényszeres, ha nem mániákus buzgólkodásom ellenére is képtelen voltam próbálkozásaimat abbahagyni. Abbahagyni racionális gondolkodáshoz szoktatgatott agyam facsargatását annak érdekében, hogy megértsem addig főleg bukdácsolással eltöltött létem megfoghatatlan és mint ilyen – sajnos nem ritkán az előtérbe tolakodó nagy szavakat használva – fennkölt rejtélyét.
Vagyis azt, hogy vajon mikor, hogyan és főleg miért helyezte át saját akaratomból senki más, mint én magam a kétséget kizáróan valódi és e minőségében lenyűgözően létező színhelyről egy másik, egyáltalán nem különleges, csak éppen hogy minden ismertnél vagy elképzeltnél meghittebbnek érzett szobába azt a pár órát, azt az egyszeri kezdetet? Hogyan volt lehetséges ez, annak ellenére is, hogy annak a pár órának minden mozzanata olyan elevenen él bennem ma is, mintha mindaz csak tegnap, tegnapelőtt történt volna? Vagy ha kívánságomra bármikor ismét meg is történhetne? Hogy a semmiből elővarázsolódott szoba, benne szereplők és cse- lekmény hiányában, csendéletként vagy inkább enteriőrként, maga a dívány, annak a szokat- lanul rézsútos, a falaktól függetlenített fekvése, rajta az omlós-puha párnákkal, a talán vajmi illetlenségre is utaló, bár készségesen félrehullott, helyét a követelő igénynek átadó takaróval, a használat főbb pontjain kopottá háziasult, meleg-barna bőrkarosszékkel; köröskörül meg- annyi, később, egyszer talán még a fontosnál is fontosabbá válható, aprólékos gonddal kidol- gozott részlet, amely eszményi rendezetlenségével, ezt rögzítő végletességével fotografálódott mindörökre belém? Hogyan volt, hogyan lehetett mindez lehetséges, amikor kétség sem férhet hozzá: abba a szobába én soha, de soha életemben be nem tettem a lábam!?
Merthogy én, annak az életnek oly sok alkatrészével, tulajdonaimmal együtt még a lakásomat is elpazarló, ezért aztán albérleti szobákba kényszerült fél-nomád, hurkaalakra összepréselt cselédszobák meg az azokba éppen hogy elhelyezhetően keskeny tábori ágyak után, a kín- keservesen átevickélt előzményekhez képest akkoriban végre a konszolidáció hitetlenkedően közömbös útjait jártam – igaz, két jó lábamon kissé még ingadozva. A maga úri műfajában is kontrasztként nyomban barátságos albérletem egy csendes utca vége felé, egy négyszögletes kis cul-de-sac téren álló házban már nem cselédszoba volt, hanem egy tágas lakószoba, amely megszokott szintjéből hozzám lenyúlva alkalmazkodott szerény szükségleteimhez, sőt azokat meghaladóan ellátott még északkeletre néző ajtó-ablakokkal meg egy kis erkéllyel is, barát- ságosra használt bútorokkal, eléggel ugyan, de egyáltalán nem túlzsúfoltan. Érezni lehetett: itt valamikor valakik meghitten éltek. Érezni lehetett, hiszen a szoba egész lényével mintha kifejezetten ilyen hatást törekedett volna a múltból hozzám továbbítani.
Az oly igen budai albérleti szobának ezt aztán nem szánhatták sem tervezői, sem eredeti lakói, még rémálmaikban sem. Erősen kétlem, hogy az ‘albérlet’ szó fogalmáról lehettek volna akárcsak elképzeléseik is. A ház ugyan a harmincas évek második felében épült, ennek ellenére még mindig valamelyest új benyomást keltett; az átvonuló világvége viharai alig hagyták rajta nyomaikat. Annál inkább főbérlőimen: az egykori hivatásos katonatiszten, aki 1947-ben került ki végleg ‘szakmájából’, és azóta csak hébe-hóba dolgozott, akkor, amikor azt elkerülni már sehogy sem volt képes. Dolgozott, dolgozgatott, utálkozva pár hétig, hogy a legelső adódó alkalommal rúgattassa ki magát, a sorsot kemény kényszerrel szorítva a fantáziátlan ismétlésekre; aztán végre megint ülhessen otthon, várhasson, megcsappant, de feltartózhatatlanul tovább fogyó hittel a valahogy majd mindent visszaváltoztató csodára. Na és hogy a vesztett csaták sztereotipan ismétlődő részleteit részvétlen objektivitással megta- pasztalt messzelátójával éretlen kamaszként a függöny mögül másfajta harci akciók feltárásá- ért kutatgathassa térbeli szomszédainak lakásait, azoknak a terepeit meg állásait, kitartása jutalmaként egyszer-egyszer megtekinthetve a váratlan – márminthogy a számára váratlan – harci akciókat, a réseket az ‘ellenfelek’ védelmén, miközben jómaga sündisznóállását gon- dosan vette körül a masszív gyűlölet áttörhetetlen falával. A rendelkezésre álló jelek meg a saját vélekedése szerint is az ő eltartására hivatott feleségével akkor ismerkedtem meg, ami- kor végre álláshoz engedtek jutni, egy pár hónappal korábban létrehozott könyvkiadóban, méghozzá az akkortájt igen aktív Írószövetség égisze alatt, a hajdani főúri palota padlásszo- bájában kapva elhelyezést a könyvelésben, négy középkorú nő birodalmában én, a korrektor.
Edit, a feleség, az autodidakta könyvelőnő, új kiadói szobatársaim egyike, kora-harmincas, érzelmileg példásan elhanyagolt, pedig még kézhezállóan formás asszony – a töltött galamb- nak a legszelídebben gömbölyded, de közel sem a bús gerlicei variációjában – igyekezett magát ha nem is jó karban, de legalább egyben tartani, átmenteni ki tudja hová gyermektelen, vidámtalan, deklasszálódó kettősüket. Azt hiszem, drukkoltam is neki, hogy szerezzen be egy rejtett értékei kibontására alkalmas szeretőt – érett, még várakozóan formás teste alighanem megérdemelte volna egy kissé kiéhezett, tehát vállalkozó szellemű férfiúnak a tüzetesebb figyelmét. Amint azt egyszer az irodában említette, Nagykállón született, ezért én, belátom, nem is kissé ötletszegényen, később Kállai-kettősnek neveztem el őket magamban. Bár végre- dolgozói mivoltomban eleinte nemigen zavart, hogy a hivatali szobának előléptetett tyúkólban milyen zsúfoltan vagyunk, később, az ebéd utáni lelombozódás állapotában mit sem szerettem volna jobban, mint valahol másutt, valahol messze, még az Óperenciás tengeren is túl lenni.
Edit, a Kállai-kettősből, hetek óta tudhatta, hogy sürgősen, ha nem már a kétségbeesés határán is túl keresek albérletet, de talán az engem kísérő reputációból sem igen érezhette: én lennék nemhogy az ideális, de az egyáltalán szóbajöhető lakó-jelölt. Nyilván ezért is döntött úgy, hogy személyemnek az akkortájt domináló albérlő-aspiráns részét ignorálja. Lassan azonban, óvatlan pillanatokat óvatos felmérésekre felhasználó, bennem a kilátásra, egy szép szobára meg a még nem is létező ügy egyre inkább kitolódására való tekintettel is berzenkedést keltő, szinte szakadatlan figyelemmel kísérés után mintha kezdett volna megszokni, belémtörődni, alighanem az őt sűrűn látogató végzet legújabb, ráadásul zsidó megnyilvánulási formájában.
Olyannyira, hogy végül egy nyilván jóelőre kitervelt beszélgetés alkalmából, lelkesedését nem nagy sikerrel mérsékelve, felajánlotta nekem kétszobás lakásának egyik szobáját, mint- hogy pénzre a mai életkörülmények közt igen nagy a szükség, de csakis egy pontosan fizető, tiszta, a távolságot, a szabályokat szigorúan megtartó, egymás magánéletét a kellő, az illő módon tisztelő, szolid albérlőtől. Én az lennék, nemde? Magától értetődik, és ami engem illet, az ajánlatot nagyon is értékelem – így én, nyomban a szóbanforgó színtér megtekintése után.
Természetesen két havi próbaidővel – így ő. Természetesen – visszhangoztam (több mint készségesen) én.
Márciusi koratavaszkor költöztem be. Sajátos egybeesésként az akkor, 1956-ban, még nem is egyéves fennállás után máris növekvő kiadó is szükségesnek tartotta helyet változtatni, igaz, a régitől csak két saroknyira mozdulva el, a diplomáciai negyed ezúttal egy másik, tágasabb korabeli palotájába, amelyben viszont a teret nekem többé már – férfiasan titkolt fájdalom- érzettel eltelten – nem kellett megosztanom a négy gráciával. Mi több, hamarosan előléptem, műszaki szerkesztővé avanzsáltam. Edit lakásában is gyorsan konszolidálódott a helyzetem.
Igaz, eleinte a polgári rendezettségben úgy éreztem magam, mint holmi besurranó tolvaj, erről azonban szerencsére gyorsan leszoktam. Úgyszólván soha nem ütköztünk egymásba mi, a tapintatosság mintaképei; fürdőszobahasználati időnk elhatárolódott; hozzám nem jött soha senki; saját, igen ritkán üzemben lévő iker-telefonom volt; anyagilag ment minden, mint a karikacsapás. Két hónappal később, az albérlői viszony véglegesítése alkalmából, Edit – mintha csakis az illendőség ki nem mondott szabályainak tett volna eleget – megemelte a lakbért. Szerepet cserélve most én lettem a katonatiszt: szó nélkül fizettem.
A hajléktalanságból, a tömény kilátástalanságból érkezve mégis, mint a talpára esett macska – amelynek magyarul csupán hét, angolul viszont úgy nagy átlagban kilenc élete van, ha tetszik, bizonyságául annak, hogy a szám-misztika a legkevésbé sem érdektelen szerepet játszik a nyelvek életében – meglepően gyorsan szoktam hozzá az új helyzethez: a szoba, a benne nyil- ván régen tanyájukra lelt, barátságos szellemekkel, hagyta magát kedvelni, nem nehezedett rám, igaz, én se őrá. A legkevésbé sem siettetve, sőt a folyamatot tudatosan élvezve, napról napra inkább szoktunk egymáshoz. Minden maradt ott, ahol volt: én még véletlenül sem mozdítottam volna el kijelölt helyéről egyetlen bútordarabot sem, nem zavartam a részben átöröklött, az elsüllyedt múltakról mesélő, valahogy átérzetten meghitt békéjét. Összekutyult, csak lassan oldódó létemhez meg sem kíséreltem volna szobámat adaptálni, ehelyett enged- tem, sőt elősegítettem, hogy új környezetem kebelezzen be engem magába. Nyugtatóan, majdnem hogy andalítóan hatott rám a szűrt világosság; jó volt ebben a szobában nekem, a hétalvónak egymásbafűződő kis részletekben ébredni, nézni egy új, ha nem is szükségszerűen jobb, de legalább már nem rosszabb nap elébe. Mindennek ellenére, azt azért vajon honnan sejthettem volna, hogy itt eszmélek majd a semmi ismerthez sem hasonlítható ébredésekre, a nemcsak hogy nem is előre megérzett, még kevésbé remélt, sőt legtitkosabb álmaimban is merőben ismeretlen vágyak beteljesedésére?
Ha albérletemről a meglehet szűrt világosság az első megkülönböztető jel, ami emlékezetem- ben felmerül, a másiknak, annak az álombeli helynek az atmoszférája némileg talán hasonló volt – az is főleg tompa félhomályával, amely fizikailag is oly jólesőn burkolt ölelésébe.
Abban nem is ágy volt, hanem dívány, annak a feje szemben az ablakkal, nem háttal, mint az én albérletemben. Jellemző módon ajtó, bejárati nyílás már a megálmodáskor kimaradt a képből. Feltehetően azért, mert nem is volt rá szükség: ide nem járogatott csak úgy ki meg be, mint egy fölös mértékben igénybe vett előszobába, a kiválasztott emberfia – ide egyszer, nem többször, egyetlenegyszer és nyilván máris bejöhetett, hiszen mindjárt a kezdetektől fogva benn is találta magát. Hol lehetett volna másutt és főleg miért? Magától értetődően volt ott benn. Onnan kimenni meg vajon ki és megint csak miért akart volna?
Érdekes: míg nálam sokágú, nagyzolóbb múltak ízléséből idetévedt, egy árnyalattal meg néhány üvegfürttel valamelyest elnagyolt csillár ékeskedett a szoba közepén úgy, hogy annak a fénye verődött vissza egy még csak helyenként vakfoltos, zöldesszürke rámás tükörből, itt felső világítás egyáltalán nem is volt – szükségtelennek ítéltetett? vajon kik által és miért? –, csakis ernyős asztali meg állólámpák, mindössze három-négy, tompa fényű villanykörtével.
Hangulatvilágítás. Olyannak tűnt az egész ambience, mintha meglehet lakályos, de azért mégiscsak pincelakás lenne – félreértés ne essék, a helyre magára a legkevésbé sem deho- nesztálóan –, viszont kompenzálásként azért felülről, az ablakféleségeken át rézsútosan be- szűrődő fénysávokkal. Amelyek vibráló zebracsíkjaival egybefonódva bágyadt-fehér színű,
préselt virág hangulatát idéző csipkefüggöny is ereszkedett fátyolként alá, talán hogy még jobban lágyítsa az amúgy is félreérthetetlenül feminin atmoszférát. A dívány színe ernyedt- világos drapp volt – bár ez az örökkévalóság számára majd csak akkor derült ki, amikor taka- ró meg lepedő már tovatűnt róla. Nem volt abban a szobában semmi harsány, semmi túlfűtött, piros vagy lila, ó, dehogyis; semmi, ami akárcsak szublimáltan is erotizáltnak hathatott volna.
Szerényen húzódott viszont meg a dívány feje mellett a barátságosan kényelmesre, sőt a maga totyakos módján a közepén, mint egy kopaszodó fejen meghittre koptatott barna bőr karos- szék, amely, amikor éppen nem a múlton merengett, félszegen kínálta föl rokkant öblösségét.
Mindez úgy, hogy én azután, később, főleg erre az idő múlásán kényszerű magányában eltű- nődő, nemes bútordarabra, de az egész szoba-belsőre gondolva a felismerés meghatottságával idézzem az isteni Vergiliust: Sunt lacrimae rerum et mentem mortalia tangunt – Vannak, igen, vannak a tárgyaknak könnyeik, és a múlandó dolgok meg-megérintik a lelket.
Arról persze sejtelmem sincs – hogyan is lehetne? –, hogy mi módon kerülhettünk volna mi ebbe a testet-lelket régen várt sajátjaként befogadó álomszobába. Úgy véltem – ma már fogalmam sincs, miért –, hogy az én lakásomtól legföljebb pár utcányi távolságra lehettünk, a rajta átfolyó, meglehetősen élénk forgalom zajait be-beküldő úton, amelyen ablakunk fölött, az emelkedőn kanyarogva ziháltak, velük szemben, a lejtőn meg fémesen fékezve csikorogtak a villamosok. Ha ez a szoba lett volna testeink első találkozásának a színhelye, akkor nyilván valakitől, ismerőstől, baráttól kellett volna kölcsönkérni-kapni. Vagy ‘szobakiadótól’ a már megszokott módon, előre felbecsült órákra kibérelni. Azon a környéken, de széles e hazában másutt sem igen volt azonban akkortájt nekem egyetlenegy ilyen, számításba jöhető, még kevésbé igénybe vehető ismerősöm. Egyébként a mások számára jellegtelen hétköznapi délelőttön, mi az egész lényünkkel már elviselhetetlenül, kibírhatatlanul várt alkalomból, mindentől megkülönböztetendően másirányú elfoglaltságunk miatt nem mentünk dolgozni; ha Évikének nem akaródzott volna albérletembe jönni – de végül is mi tarthatta volna vissza ettől? –, akkor is nyilván messzire elkerülte volna, már persze ha feltételezzük, hogy egy- általán ismerte volna, a sekélyes kéjű pásztorórák özvegyi nyugdíjat kiegészíteni hivatott, futószalagos ‘kéglijeit’.
Egy nemcsak vállalkozó szellemű, de mindenre elszánt pszichológus elmélyülten vájkálhatna lelkemben, diszfunkcionális családomban eltöltött, nyilván megrontással is terhes, ‘nehéz’
gyermekkoromban – nem volt az persze közel sem olyan tragikus, de manapság minden, magára valamit is adó embernek gondosan meghirdetett módokon ilyen ‘nehéz’ kezdetek jutottak ki –, na meg kibogozhatatlan traumáim sötét kísértetvilágában. Mindezt úgy, hogy én egyetlen hangot sem ejtettem, meg se nyikkantam volna bizonyos témákról, gondosan távol- tartva magam még a lehetőségétől is annak, hogy bő lére eresztve valljak neki alkalmanként azért csak polgárriasztóan duhaj, nem is ritkán fölöttébb rendhagyó hajlamaim bűntudatmen- tes kielégítése érdekében kifejtett, sokoldalú és sokirányú, vakbuzgó tevékenységemről. Ettől – gondolom – már csak a dolog megszokottsága miatt is cseppet sem zavartatva magát, a lélekbúvár akár egész szakmai kelléktárát bevethette volna annak a nemes célnak az érde- kében, hogy választ találjon a megválaszolhatatlannak bizonyuló kérdésre. Vagyis erre: Végül is miért kellett nekem az évek folyamán utólag valahová máshová és egyben lefelé, csaknem a föld alá süllyeszteni – ez aztán fölöttébb gyanús, egészen a tudat alá! – a mi még harmatosan friss szerelmünk előnászának a színterét? Magába a Vénusz-barlangba, à la Tannhauser? De nem, hiszen mondom, nem volt az a szoba a legkevésbé sem amolyan második felvonásbeli, buja operai díszlet, magán a férfi-hátgerincen föl-lecikázó, mindenféle kísértésekbe kergető zene kíséretében; annak a karaktere, ha már Tannhausernél és a végleteknél kötöttünk ki, jóval inkább emlékeztethetett volna Erzsébetre. Olyannyira, hogy arra én meghatottan, sőt a testet-lelket tördelő, bűnbánó zarándoklat után, kezemben a kivirágzott vándorbottal, a feloldozást végre kiérdemeltnek a tiszta áhítatával emlékezhetek vissza. Olyanként, mint ahol
boldogságra derengő révületben vette kezdetét közöttünk és bennünk valami – bármelyik lett legyen is a valódi színhely –, ami hosszú időre szólt; sőt, hogy ha már eddig is ezt tettük, továbbra is következetesen a Tannhausernél maradjunk, az Esthajnalcsillag melegítő fényétől beszórtan, amint azt ma már sejtjük, egész életeket kapcsolt össze. Én nem látok, ezért nem is vagyok képes adni semmiféle magyarázatot a titokzatos helycserére.
Ha talán csak azt az efemer körülményt nem, hogy később, az életünk középpontjában a helyét örökre elfoglalt órák múltán egy közeli vendéglőbe mentünk, amelybe viszont tényleg néhány lépcsőn kellett lemenni, lévén az valóban valamelyest a föld vagy legalábbis a lejtős utcaszint alatt. Ennek a kétségkívül létező, később egyszer még futólag leellenőrzött vendég- lőnek azonban már egyetlen részletére sem emlékszem; arra, hogy mit ettünk-ittunk, szagok- ra, ízekre még kevésbé; légkörére, hangulatára aztán végleg nem, hiszen a sajátunkat mi hoztuk-vittük magunkkal mindenhová, különösen ezen a megszentelt napon; nem emlékszem másra, csakis Évikére, ott velem szemben, többnyire szótlanul, kisimult, alabástrom arcán fátyolos félmosollyal, párafelhős szemeiben olyan bágyadt gyöngédséggel, ami bennem az éteri-szelíd Giotto meglehet ugyancsak reális, mégis leheletfinom teremtményeit idézte föl...
Bár a legkevésbé sem én magam lennék a hitetlenség példaképe, már csak ezért is tettem meg minden megtehetőt a titok megértésére; végül mégsem marad más hátra, mint elfogadni. El- fogadni a varázslatot. A megismerhetetlenség mögött szemérmesen rejtőző pillanatok, órák, napok, a rejtelmek közül ezt a csupáncsak legelsőt. Hiszen sokáig még csak nem is sejthet- tem, mennyi más történés, kiesés, visszájára fordulás fogja ezt követni. Igen, elfogadni: Vala- milyen ok miatt az idők folyamán a színtér áttevődött albérletemből egy felfoghatatlanul is- merős, ismerősen meghitt, melegen magába ölelő, de mert hol volt, hol nem volt, soha többé fel nem lelhető szobának a realitásokon kívüli, azon túli voltába. Az csakis azért és addig létezett, hogy kezdetét vehesse benne az előre elrendeltetett; azt a szobát azonban többé senki- nek, elsősorban mi magunknak nem volt szabad újra látnunk. Abba a szobába többé soha, egy szemvillanásnyi időre sem térhettünk vissza. Azt kell mondanom: félek. Nem is kicsit félek ilyesmiket mondani: úgy, mint az első emberpárnak a kiűzetés után a Paradicsomba? Nem volt többé bebocsátás számunkra, mint a be nem avatottaknak, a fel nem kenteknek a Szentélyek Szentélyébe?
Nem, hiába keresem, bármi hasonlóra akkor sincs mentség. Nemigen szabadna ilyesmire még csak gondolni sem, nemhogy le is írni. Mások szemének, mások olvasására szántan leírni.
Ehelyett nem lenne helyesebb, célravezetőbb megosztani a rejtély iránt érdeklődőkkel az arról meg az ahhoz szervesen kapcsolódókról, nem utolsó sorban a fenségességében a kis szobát is beragyogó 1956-ról szóló tanmeséket? Miért is lehetnénk olyannyira könnyelműek, hogy valami ilyesmire legalább kísérletet ne tegyünk? Ha már másért nem, hát azért, hogy meg- próbáljuk megérteni, vagy ha ez túlságosan is soknak bizonyulna, megérezni valamit a magukat felfedni hajlamos, de ma még a mélyben meghúzódó titkokról? Egy nép történetének a legmagasztosabb napjairól, meg egy azokkal összeforrt szerelemnek a titkairól?
1966
(Pali szövege) Ha már úgy adódott, hogy annyi sok lehetőség közül most ennek kell terítékre kerülnie, akkor nyomban itt, a kezdetekben meg kell mondanom: még a mi kirívóan nem mindennapi átlag-országunk csiricsáré állagának a mesteri összekutyultságához mérten is ugyancsak szokatlanul, a szinte csakis rovottmúltúakkal, börtöntöltelékekkel beültetett könyv- kiadóban, minden kritérium szerint is elképesztő, e minőségében is szívelszorító társaság gyűlt össze. Már úgy értem, egészében, de még inkább és kitapinthatóbban reprezentatív egyedeiben is. P. Howard lelki Csontbrigádja. Magának az 1949-ben megrendezett, a szovjet mintákat szolgai hűséggel követő Rajk-pernek, majd kisebb-nagyobb másolatainak, elágazá- sainak az előkészítése során, közben meg azután szakszerű alapossággal ripityára szétcincált emberek. A még menet közben is át- meg átírt, sok-balkezesen összeeszkábált forgatókönyvű, a nagy előadás előtti titkos helyszíni próbákon számtalanszor eljátszott álperek áltanúinak, a hamisítatlan álvádlottaknak a kifilézett, a feltrancsírozott, de annál valódibb maradványai.
Ezek azok, akikből rehabilitációjuk betetőző aktusaként az ‘illetékesek’ létrehozták, a koinci- denciák gyönyörpéldányaként mikor máskor, mint 1956-ban, úgyszólván percekkel a forra- dalom kirobbanása előtt az Idegennyelvű Könyvkiadót. Hol máshol helyezve azt el, mint a belváros egykor legreprezentatívabb helyén, a letarolt tetejű állapotában is a fülbemászó dalocskákban megénekelt Váci utcában? Abban is a hajdani Rotschild Klára szalon már csakis az udvarra néző árnyékát rejtegető épületben? Na és ha már így benne voltak, miről másról nevezve azt el, mint Mátyás királynak, az igazságosnak a Corvináiról?
Volt nálunk a nagy kotyvalékban egy amerikai quaker kommunista, aki bátyjával együtt – két yankee-szabásúan hat láb magas, kifogástalan modorú, vérnyomástól meg a napi többszöri borotválkozástól pirosas arcú angolszász úr – a háború alatt kémkedett szorgalmasan a sem- legességét a mindenkori kínálattól függően áruba bocsátó Svájcban a Szovjetuniónak. A sors csaknem egy évtized múltán az ÁVO hathatós közreműködésével mégis kommunista börtön- be juttatta, persze hogy nem, közel sem valamiféle valóban elkövetett bűnökért. Hogy akkor miért? Hát amolyan kitüntetésként, tehát hogy így is szolgálhatja hőn szeretett pártját. Teheti pedig ezt azért, mert még ott Svájcban történetesen kapcsolatba került Allen Dullesszel, az OSS, a még gyerekcipőben járni vagy inkább csak tipegni kezdő amerikai kémszervezet európai kirendeltségi vezetőjével, a későbbi CIA-fejessel. Igaz, ezt ép bőrrel úszhatta volna meg, hiszen amerikai ‘kapcsolataihoz’ természetesen kért és kapott engedélyt, meg azokról jelentett is. Nem véletlenül, hiszen a szovjet kémszervezetek – az ő esetében azoknak a katonai változata, a GRU – a még majd megnyerendő háború kellős közepén is igen aktívan kémkedtek – nem annyira ellenségeik, mint szövetségeseik ellen. Magyarországon viszont később, a hidegháború egyik csúcspontján, abban is a nagy perek koreografálásakor kapóra jött valaki, aki Dullest meg a CIA-t a nem-moszkovita magyar kommunistákkal köthette egy csomaggá össze. Még akkor is – sőt, akkor még inkább, már csak a hitelesség kedvéért is –, ha a jó ügy érdekében az ‘összekötőnek’ magának is pár évnyi börtönt kellett lehúznia.
A mi quakerünk a börtönben a kommunizmusból meghitt, svájfoltan a személyére szabott vallást kreált. Már később, a kiadóban, irodai szobájában fura kis agyagszobrocskák voltak elhelyezve, érezhetően valamilyen, talán éppen a zárkájában gondosan kifundált rendszer szerint, amelyek engem jobb híján a rómaiak házi isteneire, ahogy később mondták volna, védőszentjeire, első évi gimnáziumi latintanulmányaim után alighanem először felismerni vélt laresekre meg penatesekre emlékeztettek. November hetedikét, ahogy azt a mi köreinkben nevezték, a Nagy Októberi Hőzöngés napját mindig összcsaládi ünnepként élte meg közöt- tünk, mi másnak, mint a kommunista ortodoxia nemrégiben fölfedezett osztályharcos főkellé- keinek, a meleg, az érző bolsevik szívből áradó, a marxi-lenini tanítások lényegét tükröző
békének meg szeretetnek a nevében, meghitt kis ceremóniákkal, az alkalomhoz illő, ünnepi öltönyben, törékeny, csipkeruhába bújt, ezüsthajú és jóságos mosolyú feleségével együtt otthon sütött mákos-diós kiflire meg sherryre, Jerez de la Fronterából származó, több nyelven beszélő sherryre híva meg angol szerkesztői sarokszobájába a feltételezhetően hozzájuk hasonlóan meghatott kollégákat. Valahogy csak képtelen lennék elhinni, hogy maga köré se nézve, környezetéből eredő egyetlen őszinte szót soha nem hallva a mi ünneplési ingereink megítélését illetően valaha is hitetlenségi rohamai lehettek volna. Neki, az ős-hívőnek?
Akinek a quakeri feladata a perekben az volt, hogy akkor még töltött édes-sütemények helyett előregyártott terhelő ‘vallomásokat’ nyújtson át ‘személyes’ tapasztalataiból egyes vádlottak mindeddig a világ meg a párt előtt eltitkolt CIA-kapcsolatairól, amelyek súlyos meg még súlyosabb ítéleteket támasztottak alá, ha nem magát a halált hozták. Piszlicsáré kételyt azonban a kiegyensúlyozott férfiú számára – soha.
Nálunk töltötte el hányatott élete alighanem utolsó szakaszát, ezúttal úgy is, mint francia nyelvi szerkesztő, a volt szociáldemokrata képviselő, a ‘magyar trockizmus atyja’, magának a monstre pernek a nyolcadrendű vádlottja. Őt a körültekintő szereposztás szerint egy széles- körű imperialista összeesküvés mégiscsak nélkülözhetetlen kellékéhez, a kihagyása esetén örök-harag megsértődő francia kémszervezethez, a Deuxieme Bureau-hoz fűzték bensőséges szálak. Egyebek közt Monsieur Gachot-hoz, a budapesti francia kulturális attaséhoz. Gachot mellesleg – Tamás mesélte – neki még a háború alatt a gimnáziumban francia kiejtést oktató tanára volt, akit, lévén pirinyó kis emberke, csakis M. Planchet-nak, Padló úrnak neveztek osztályában. Ez akkor vált feltűnővé, amikor a valódi, de magas és potrohos, ráadásul malacfejű franciatanár hóna alatt osont be őcingársága is az órákra, hogy 50 percen át kíséreljen meg raccsolásra, gall orrhangokra szoktatni. Gachot úr fő-főügynökét egyébként a tárgyaláson gyakran a bírónak kellett leállítania, mert míg fölhúzott rugója le nem járt, ő beszélt, beszélt, beszélt... Áradt, patakzott belőle a szó. Meggyőződésem, hogy még most is vallana, ha a fonalat el nem metszi maga az idő, ha a per immár vagy 17 éve nem ért volna véget. Készséges fecsegésével, fel sem tett kérdésekre adott, szolgálatkészen mind újabb, elvetemült bűnöket feltáró és magára vállaló feleleteivel, azzal, hogy minden lehetséges alkalommal bűnei halmazára rádobott még egy púpos lapáttal, ékesszólóan bizonyította:
amatőrök összetákolta színjátékról van itt szó, méghozzá gyatra előadásban. Ez a mindent átlengő primitívség persze hogy bosszantotta későbbi kollégánkban az igényes intellektuelt, az intellektuel meg ismételten hozta ki sodrából a tanácselnököt, akinek időnkénti kontrollt vesztett kiborulása meg az, ahogyan a szerepét gondosan túljátszóra ráripakodott, ingerülten intette csöndre, fenyegette fenyítésekkel, kiválóan jött át még a rádióközvetítéseken is. A vádlott, később egy ideig Tamás szobatársa a kiadóban, sokoldalúan művelt ember volt, aki egyebek közt még arra is merészkedett, hogy Szabó Lőrinc halhatatlan bravúrja után újra fordítsa le Shakespeare szonettjeit egy izgalmas kétnyelvű kiadványban.
Aki alaposabban odafigyelt, felfedezhette a jelenlétét a mindig a háttérbe húzódó, minden hívságosságtól üdítően mentes, csöndes, okos, még doktorátussal is fölszerelt, fiatal tanárnő- nek, tehetséges szakmatársamnak. Minthogy tudatosan tartózkodott mindentől, ami feltűnő, különösen rá beállított szemekkel kellett szemlélődni, hogy felfedezd, mennyire proporcio- náltan csinos, szép testű, bogárszemű nő volt a decens Gyurika, ahogy a kiadóban csaknem mindenki szólította. Pakson született, ott is nőtt fel. Ez a dunai vízállásjelentésekben tett, akkoriban a rádióban naponta többször is elhangzó említéseken kívül egyébként jelentékte- lennek tűnő körülmény adhatta a pajkos ötletet a nagy mű, a tárgyalási forgatókönyv szerzői számára ahhoz, hogy az ő belekeverésével egyszerre több legyet is üssenek. Egyrészt meg- semmisítő csapást mérjenek a Magyarországi Svábok Demokratikus Szövetségére, hiszen Györgyi-Gyurika családi barátja volt Klein Antalnak, az akkor illendőnél valóban demok- ratikusabb beállítottságú szövetség vezetőjének. Másrészt Klein paksi birtokán került sor –
került volna sor, már persze ha sor került volna rá – az ördögi duó, Rajk magyar és Rankovics jugoszláv belügyminiszter a lehető leggaládabban magának ‘Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványának’, Rákosi Mátyásnak az életére is törő, összeesküvő ál-vadásztalálkozójára, amelyet a budapesti jugoszláv nagykövet ki másnak, mint szeretőjének, Gyurikának a köz- vetítésével hozott volna létre – a konspirációhoz illő, sűrű titokban. Mindez persze már azután, hogy Titóból, a lánglelkű párt- és partizánvezérből ‘az imperialisták láncos kutyája’
lett. A nagykövet veszedelmes vadmacskának beállított szeretője mellesleg szűzen ment a börtönbe és úgy is jött ki onnan. Édesanyjával együtt szabadult, nagyanyja – igen, a vele együtt becsukott nagyanyja – azonban már nem élte túl a börtönt.
Ennyi talán talajelőkészítésként elég is lenne ahhoz, hogy feltehessem a kérdést: tulajdon- képpen hogyan is kerültem én, a 32 éves, nagyjából-egészében apolitikus, modernizmussal küszködő műkritikus meg művészettörténész szerkesztőként a Csontbrigádba? A kimerítő válasz: nem tudom. Mi több: fogalmam sincs róla. Talán elenyésző példányszámban meg- jelent Csontváry meg Moholy-Nagy tanulmányaim hívták föl rám az ezúttal kivételesen nem sanda figyelmet? Igaz, én némi késéssel, egy 1961-es, friss eresztéssel jöttem, mégis néhány
‘szinténzenész’ társammal együtt kilógtam a sorból. Mint valaki, aki már a dolgok ter- mészetéből kifolyóan is soron kívüli. Igaz, akadt azért közöttünk, új fiúk-lányok közt olyan is, aki ‘56 után kisebb-nagyobb fürdőt vett, többségünk azonban még az ilyesfajta okvetet- lenkedésekből is kimaradt. Az egyik fertelmesen megkínzott volt ‘összeesküvő’ – akiről tudtuk: egy alkalommal három teljes napig, 72 órán át kellett álljon a fal mellett meg azzal szemben a kihallgatások során; mellesleg ő maga ‘élményeiről’ soha nem beszélt –, majd alapító kiadói törzstag, Pődör László volt külügyes minket kollektíve és csak félig-meddig tréfásan gúnyolódva minduntalan ‘túlélőkként’ emlegetett, robbanóanyagként dobva be közösségünkbe egy olyan fogalmat, amely később viharos vitákra is alkalmat szolgáltatott.
Én, Varga Pál, az akkor oly igen kicsinyre összeszorult világban, amelyben az egymáshoz akárcsak távolról is hasonlóak óhatatlanul lökődtek neki egymásnak, nem is a kiadót akkortájt még körüllengő intimitás légkörében ismerkedtem meg Holló Tamással, aki ott előbb idegen nyelvű korrektorként kapaszkodott meg – éppen az előbb említett Gyurika osztályán –, hogy később a magyar szerkesztőség tagjává lépjen elő. Mielőtt Tamás hozzánk került volna – ha jól emlékszem, úgy ‘64-’65 táján, amint azt később egyszer elmondta, hosszú évekig tartó el- és kitiltások, négerkedés meg kényszer-szabadúszás után –, társaságban, főleg a Fészekben többször is találkoztunk, sőt a Belvárosi Kávéház csütörtök délutánra rendszeresült paláverein amolyan alkalmi, fél-beltagokként vétettetünk – már ha egyáltalán – számításba. Amint azt Tamás évek múlva kibökte, ő a kezdetektől fogva az eredeti jelenségeknek kijáró érdek- lődéssel kísérte a szerinte rendszerint borúsan maga elé meredő, az asztal melletti padülésen tollászkodó varjú-létemet. Nem mondhatnám, hogy a tizenöt-húsz jelenlévő közt túl gyorsan találtunk volna egymásra, homályba vesző idők után azonban fokozatosan kezdtünk egymás iránt fölmelegedni.
Kisebb, majd nagyobb éjszakai sétákkal indult peripatetikus barátságunk, véget érni nem akaró beszélgetésekkel, gondolom kölcsönösen ösztönző hatású, de azért közel sem mindig fennkölt vitákkal. Hiába volt ő nyomban a háború után a bölcsészkaron a reneszánsz előz- ményeiért meg első, némileg bizonytalan lépéseiért rajongó idősebb Gerevich professzor úr odaadó hallgatója – innen egyebek közt egész életére megmaradt, személyes elkötelezettsége, ha nem éppen imádata a kezdetek, azokból is elsősorban Cimabue iránt –, ekkorra már talán a legkevesebb szál a festészet-szobrászathoz fűzte. Erre valahogy már nem futotta véges idejé- ből. Na meg energiájából. Hiszen az egyetemmel párhuzamosan filmfőiskolába is járt, meg időnként segédrendezőként a filmgyárban is dolgozott. Így, gondolom, eleinte amolyan képzőművészeti kútfőként szolgálhattam neki – egyebek közt. A magam részéről viszont sokat kaptam tőle filozófiából, kölcsönös szenvedélyünkből, a zenéből, na és persze rogyásig
irodalomból, történelemből, politikából, politikaelméletből. Ami amúgy igazából érdekelte, arról szívesen és színesen beszélt, időnként bőbeszédűen is, főleg ha olykor valamilyen for- mában sport került a napirendre úgy, hogy a sztorik csak úgy ömlöttek belőle, meg amikor szám-memóriáját csillogtatva atlétikai és úszáseredményekkel dobálózott; de tudott kérdezni – ritka adomány! – és tudott hallgatni is. Néha hetekig és mélységesen mélyen. Akkor viszont aztán lehengerlően, úgy, hogy olyankor végtelennek tűnő csendjét a világért sem mertem volna megtörni. Később értettem meg: Tamás nemigen barátkozott, inkább csak elfogadta – már ha elfogadta – másoknak a közeledését. Amint azt egy váratlan megnyílás pillanatában megtudtam: tulajdonképpen egész életében egyetlenegy testi-lelki jóbarátja volt, osztálytársa, padtársa a gimnáziumban, Gyuri, akit pár héttel azután, hogy ő maga munkaszolgálatra kellett bevonuljon, az akkor még nem Budapesthez tartozó Újpestről, már a gettóból vitték megölni 1944 nyarán Auschwitzba. 17 évesen. Gyuri után az űr örök és betölthetetlen maradt. Tamás a baráti érzelmek viszonzásához a sosem oldódó görcs miatt is csak nehezen volt képes eljutni.
Adni viszont ettől függetlenül szeretett, az adás csaknem minden formájában olykor szinte fizikai örömet okozott neki. A sors iróniája, hogy jóegynéhány időszakban, bajba keveredvén, gyakran szorult rá az elfogadásra.
Mindebből sokat azonban akkor még nem tudtam, mert nem is tudhattam. Akkor, amikor csütörtökönként négy-öt kilométereket róttunk le előbb az egyik, majd vissza, a másik irány- ba, el egészen a kapukig, hogy azután újra kezdjük az éjszakai pas-de-deux-t. Közben néha együtt csodálhattuk meg a ritka látványt: a nagyvárosi napfelkeltét, amelyet inkább csak sejteni lehet, mint látni. Még ennél is ritkábban bukkant ki maga a hajnali Nap, olvasztott arannyal öntve be az annak idején végtelen gonddal egyforma magasra épített körúti házak fedelét.
Tamás esetében ugyancsak helyénvaló volt különbséget tenni aközött, ahogyan őt nagy álta- lánosságban a nők látták, szemben a férfiak első benyomásaival. Ez utóbbiak olvasottságát, memóriáját, a világra nyitottságát és persze a legjobb forrásokból begyűjtött, a legbővebb táplálékot nyújtó emlőkön kiérlelt, nem is ritkán fölöttébb bizarr humorát értékelték benne, már amellett, hogy félreismerhetetlenül ragadt rá valami fluidum abból, amit ő nagy büszkén atyai örökségeként csak angyalföldi vagányságnak nevezett. Mások szerint viszont ebben egyáltalán nem volt nehéz felismerni egyfajta dörzsöltségnek a helyenként formátlan és egyre csak tovább oszló körvonalait sem. Furcsa: az általa elkövetett, olykor csaknem végzetes élethibák ellenére is olyannyira nyilvánvaló volt embereket, helyzeteket felmérő, józan ítélőképessége – igaz, főleg akkor, ha másokról volt szó –, hogy sokan, habozás nélkül élve vissza baráti hajlamaival, sőt készségével, használták őt fel amolyan házi tanácsadóként.
Aminek ő cseppet sem örült, mert ilyesmire, mármint tanácsadásra magát csakis szigorúan meghatározott keretek közt tartotta – ha egyáltalán tartotta – alkalmasnak. Hasonló jellegű ellenszolgáltatást azonban sosem fogadott volna el; környezetünkben senki nem emlékszik még hírből sem semmi olyasvalamire, hogy ő maga bárkitől tanácsot kért volna. Mellesleg egyáltalán nem vetette meg az italt sem – hogyan is tehette volna ezt piás-vendéglős örök- ségével –, de csakis barátok közegében. Mert nem szeretné – fejtette ki egy ízben nekem ezt számára fontos témaként –, hogy ilyen jellegű rossz tulajdonságai túltengéseivel pedanté- riájukról messze földön ismert gyűjtők körében a legkevésbé sem kívánt feltűnést keltsen, és ezért életét esetleg úgy fejezze majd be, mint egy kopott aranyhal valakinek a házi akváriumá- ban. Vagy mint egy sebtiben felskiccelt, borvirágos orrú ivófigura egy másiknak a rézkarc- gyűjteményében. Akkor már inkább ő lesz az ökör abból az ismert mondásból, amely szerint:
ökör iszik magában. Nem szeretek gyakorolni olyan sportokat – állt egyszer kedvenc szokása szerint elő feloldhatatlan ellentmondásokat hordozó szentenciái egyikével –, amelyeknek nélkülözhetetlen kelléke a nagyközönség intenzív jelenlétének ösztönző hatású vagy inkább csak annak szánt megnyilvánulása.
Namármost, amint azt az évek során ugyan kénytelen-kelletlen a kívántaknál jóval beha- tóbban megtanultam: a nők – már úgy értem, egyes, arra rendeltetett nők – Tamásban először a szemével találkoztak össze, amint gyanútlanul haladtak előre szorgos teendőik végzése közben sorsdöntő benyomásokban mindaddig érdemileg szegénykedő életük útjain, hogy aztán bármiféle előzmény nélkül felnézve hanyatt-homlok hulljanak bele abba a szempárba, nem ritkán akár drámai körülmények közt is. Na és ha az engem be kell valljam némileg irritáló témát jól értem, közel sem egyenlő esélyű leosztásokban. Különösen akkor nem, ha Tamás, az ugyancsak hangulatember jó passzban volt, na és főleg lesülten a szeme ‘világított’
– mint tette azt nyáron, ellenállhatatlanul vonzva magához az előbb csak körülötte mind szorosabb körökben repkedő habtestűeket. Erre a barna alapszínre, kontrasztként a ‘világító- forráshoz’, nemcsak víz- és napimádata következményeként, de cseppet sem lebecsülendő, mert mivelhogy nem is lebecsülhető, vagyishogy – barátom iránti tapintatomból fakadó vissza- fogottsággal jellemezve – túlméretezett hiúsága miatt sikerült minden nyáron szert tennie.
Kijutott a részem abból – mint azt már említettem vala, messze a kívánt mértéken felül –, hogy halljam egyébként normálisnak tűnő nőket úgy nyilatkozni szemeiről, mint ‘reflekto- rokról’, amelyeknek a fényében ők akaratukat vesztett lényekként alakulnak át elveszett, moccanásra is képtelen nyuszikká; eljutott füleimhez valami sutyorgás a ‘kék mágiá’-ról;
hitetlenkedő tanújává váltam elmélyült, a tárgyhoz illően olykor kiélezett vitáknak arról az épületes témáról, hogy Tamás szeme világoskék, vagy sötétebb kék, vagy éppenséggel szürkés színezetű-e, és vajon milyen árnyalatúaknak lehetne minősíteni a benne fel-fellobbanó foltocskákat. Volt, aki Conrad Veidt tengeri vihart felkorbácsoló, a hullámokat megtáncoltató, az egész mozivásznat megtöltőre felnagyított szemeit vélte újra láthatni A bagdadi tolvajból.
Minderről itt egyelőre ennyit és úgy, hogy a polgári erkölcsök védelmében csakis a viszony- lag szerény tálalásban felszolgált megnyilvánulásokból idézve szemelgessek morzsácskákat a rendelkezésre álló példatárból.
Mindezek alapján aligha lehetne kétséges: egyesekre igen erősnek bizonyulhatott a szemek szexuális hatása. Egyik közös barátnőnk, egy sok műfajt kipróbált, vállalkozó szellemű lélek, egy szombat esti partin hosszasan és feledhetetlenül provokatívan a ‘vádlott’ szemébe-szem- fenekébe nézve fejtegette, persze hogyan másképp, mint az azokat birtokoló Tamás elfogult, sőt kifejezetten zavarba került jelenlétében: szeme időnként, a legkevésbé sem ritkán kelt olyan benyomást, mintha éppen most hozta volna ide magával, persze hogy egyenesen a test- langyos ágyikóból – vagy nevezzük inkább így: az aznapi parádés szolgáltatások nászágyából jövet? Csak éppen hogy a remélem rám jellemző, tehát hűvösen mértéktartó körülírásom helyett, a megpendült leányzó minden teketória nélkül, nyílegyenesen lőtt bele a céltábla közepébe, nem, meg sem kísérelve behelyettesítésre alkalmas szavakat meg fordulatokat találni. Utánozhatatlan, ilyen témakörben nőktől még soha nem hallott, gazdagon illusztrált, ihletett árnyalataiban visszaadhatatlan szókimondással. Szavamra mondom, a jó lélek egészen odavolt, hangjában nem is igen rejtett, felfoghatatlan módon, úgy is mondhatnám, szemé- lyében sértett valamivel, ami engem, a felindultság hátteréül szolgáló eseményekről vagy hiányáról mit sem tudó hallgatót alighanem féltékenységre, ha csak nem éppen elutasításra látszott emlékeztetni.
Tamás ettől a váratlan vádözöntől, amint arra utaltam már, jócskán zavarba jött, olyannyira, hogy a hatást ha akarta se tudta volna leplezni. Igaz, ez a legkevésbé sem akadályozta meg abban, hogy kinyilvánítsa: tartós reggeli ébredés-képtelenségét nem szabadna még féktelenül eltúlzott szexuális konnotációkkal is elnehezíteni. Nem tagadta, mint mondta, hogyan is tagadhatná: szereti a női nemet – helyesebben a női igent mondó női nemet – javította őt ki némileg megenyhült előbbi provokátora. A szemeiről viszont nem tehet – folytatta immár zavartalanul Tamás –, mint ahogy arról sem, hogy azok kiben-kiben milyen képzeteket keltenek-e vagy sem. Különben is – tette hozzá – csakis bizonyos típushoz tartozó nőkről szól
a mese. Arra viszont már képtelennek minősítette magát, hogy e rejtélyes típust megkísérelje valahogy le is írni. Szerinte ez az egész nagy hajcihő a szeme körül nem több, mint sok hűhó semmiért. Sőt, ha az ember jobban belegondol, rájöhet, hogy az egész cécóban van valami megalázó elem. Végül is mégiscsak képtelenség őt tenni felelőssé valamiért, amiről ő nem tehet. Azt viszont már annál inkább habozás nélkül szögezte le: szereti, ha tetszik, szereti, persze hogy nagyon is szereti, ha szeretik – ki nem? –, de a kínok kínját kell elszenvednie, ha egyes nők, mármint persze olyanok – korrigálta nyomban magát –, akik neki még egymásra tornyosuló szűk esztendők ínségei idején sem kellenének, próbálják őt mint űzött vadat izgatottan csaholva meghajtani. Igaz – fűzte hozzá –, bár úgyszólván mindenki eget-földet hord össze annak az utolérhetetlen gyönyöreiről, amikor mi válunk valaki babusgató szerel- mének a sokat és bőkezűen becézett tárgyává – bár eme elragadtató, sőt állítólag égi gyönyö- röket a sors következetesen sűrű titokként kezeli –, mégis általános érvényű törvénynek tűnik, hogy az a személy, akit mi nem szeretünk, sőt látni se akarunk, de aki annál inkább ragaszkodik irántunk érzett vágyai teljes kiéléséhez, játszi könnyedséggel válik számunkra kibírhatatlan némberré.
Szívesen idézte egyik közeli barátjának a rosszindulat árnyékától nem teljesen mentes, ámde jópofáskodóan annál gyakrabban elismételt kijelentését – másoknak is, de neki magának is – arról, hogy „Tamás már megint buzgón forgatja a szemeit”. Ami az általam is később megismerhetett barát részéről egyáltalán nem csak arra utalt, hogy Tamás szokás szerint falánk tekintettel felméri, fantáziájával nyomban levetkőztetve ki is értékeli a Luxorba, tehát az egérfogó csapdába gyanútlanul besétáló nőt csakúgy, mint az abban rejlő, behatóbb tagla- lásra, netán még elragadtatásra is érdemesnek ígérkező lehetőségeket, de hogy mindezek után a felderítésből ilymódon kapott eredmények szerint legott meg is kísérel a lehető legkihívóbb módon szemezni vele. Mire Tamás sztereotip válasza: sajnos nem érti, miről van szó, barátja mire alapozná ezt a megfigyelését, hiszen meggyőződése szerint széles e világon nincs, a legszorgosabb kutatással sem igen lehetne nála szemérmesebb – vagy ha tetszik, gyávább – férfira találni. Főleg ami a nyilvánosnál is nyilvánosabb helyeket illeti. Persze hogy megnézi a csinos nőket – az isten szerelmére, vajon milyen viszonylag egészséges, tesztoszteronnal a kellő mértékben ellátott, heteroszexuális férfi ne tenné ezt! –, de csakis és kizárólag akkor, amikor azok nem látják, mert nem figyelnek oda. Abban a minutában, hogy észrevennék vagy akár észrevehetnék, nyomban el is kapja róluk a tekintetét. Sőt ezzel általában nem is elégszik meg, hanem igyekszik olyan ártatlanul nézni bele a világba, mint a ma született bárány. Teszi pedig ezt részben szeméremből, de nem kevésbé a megalázó, éppen ezért gondosan elkerü- lendő visszautasítástól való félelmében, sebeket ütő tapasztalatok alapján attól is ugyancsak tartva. Szilárd meggyőződése szerint egyébként is a gátlástalanul a vesékbe vagy azok környékére nézés, a kihívó szemezés durva beavatkozás az illető nő legprivátabb belügyeibe – márpedig a jól ismert és teljes joggal széleskörűen értékelt, valóban nemes célok elérésének van nem ilyen barbár-durva, mondjuk egy arcátlan henteslegényre szabott formája, de éppen ellenkezőleg, felettébb tetszetős, millió más, remélhetőleg jóval kellemetesebb, a konvenciók közül magukat a legszépségesebbeket igénybe vevő változata is. Ő a maga részéről habozás nélkül állíthatja, hogy idegen nővel nem szemezett, ilyen jelenségre önkontrollját veszítve rá nem bámult, és ezt az elmondott okok miatt a jövőben sem fogja tenni – igaz, mindezt egyetlenegy, de annál égrekiáltóbban nagyszerű, viszont soha többé meg nem ismételhető remekmű-kivétellel.
A ‘szemforgatással’ ugratás egyébként kipukkant, mint a nagy szöget végsőkig felsrófolt mo- hósággal bekebelező, de már egyébként is roskatagon lottyant autógumi. Méghozzá akkor, amikor Tamás életében először vezetői jogosítványért folyamodott, és legott egyértelművé vált: rövidlátó, méghozzá annak is a vaksi fajtájából. Olyannyira, hogy nem is gyönge szem- üveg nélkül oda se lenne engedhető a kormány mögé. Így derült ki: amit a barát szuggerálás-
nak, ‘szugizásnak’, pőrére meztelenítésnek vélt, sőt egyszer ingerültségében már egyenesen addig ment el, hogy „bizonyos, jól ismert típusú, a lehető legintimebb testi folyadékok kölcsö- nös cseréjének” az ünnepélyes aktusok keretében lebonyolítását gondolatban máris kilátásba helyező szándékokra célzott, Tamás szerint logikus lett, mint összegszerűen a kétszer kettő:
nem volt az minden hozzátapasztott asszociációjával együtt sem más, mint reflexszerű denevér-hunyorgás, kétségbeesett kísérlet a szem fókuszba hozására, méghozzá azért, mert az eszpresszó-asztaltól messzebbre, mondjuk el egészen a Luxor bejárati ajtajáig, az abban fel- feltűnő jelenségekig egyszerűen nem, vagy ha igen, akkor is csak zavaros kontúrokban látott.
Még a vak is láthatja, hogy vaksi vagyok – magyarázta el az éppen egybegyűlteknek egy ízben, hangjában meglepőnek tűnő módon némi büszkeséggel. – Még azt sem lenne túlzás mondani, hogy a diagnózis, de főleg annak a következményei miatt egy világ omlott össze bennem. Merthogy ebben a világban ezek szerint egyáltalán nem lehetne kizárni egy lehetsé- ges jelenséget. Ez pedig az, hogy pusztán rövidlátásom diagnosztizálásának köszönhetően rombolódott talán végleg szét az az oly sokáig ápolt, de íme most, alighanem kivédhetetlen módon megalapozatlannak bizonyuló, be kell valljam, ezért ugyancsak letörő, bár azért titokban mégsem teljesen elfogadott, visszájára fordított érzésem, vagyis az, hogy a világ engem magamból, egész lényemből kiforgató, farkaséhséget kiváltó, vérlázító módon van tele feltétlenül megszerzendően csábítóbbnál csábítóbb, ragyogó, elkápráztató, szívderítő-szo- morító, mindenki mástól alapjában különböző, még ismeretlen, de közelebbről megismerendő kvalitásokkal bőkezűen felszerelt, vitathatatlan klasszisú és főleg rám váró nőkkel? – közölte barátjával, vagy inkább kérdezte barátját, kihívóan és ehhez még lefegyverzően ártatlanul mosolyogva bele annak a kétkedő képébe. Azt gondolom már erősítgetnem sem igen kell, hogy a megfigyelésére, sőt olyannyira lényegbevágó felfedezésére igencsak büszke barátot ilyen álmagyarázatokkal meg defenzív humorizálással a lábáról levenni nem lehetett. Gyenge kifogás – zárta le a maga részéről az egész ügyet.
Ennyit új barátom lényével igencsak összhangban lévő külsejéről. Még talán megemlíteném azt a sajátosságát, hogy nem ismertem senkit, aki valamennyire is közel kerülve hozzá érdektelen, közömbös lett volna iránta. Az emberek többsége úgy tetszett gyorsan, néha igen gyorsan a gyanútlan szemlélő számára hevenynek tűnő ellenszenvvel reagált lényére, vagy, ő maga szerint is az elenyésző kisebbség, éppen ellenkezőleg, erősen vonzódott hozzá. Közte szinte semmi. Mindez – az előzményekből is logikusan következtethetően – még fokozottab- ban vonatkozott a környezetébe került nőkre. Saját tapasztalataim birtokában merem állítani, hogy a nőnemű lények többsége Tamás megismerése után így vagy úgy, de többé nem maradt ugyanaz, mint annakelőtte – jelentsen kinek-kinek az esetében ez bármit is.
Ami viszont mindezek után most már szerény személyemet illeti, nekem 1965-tel beköszön- tött meggárgyulásomnak az éve. Méghozzá úgy, hogy nem számítottam én bizony semmi ilyesmire, hiszen addigi pályafutásom során sosem árultam el olyan hajlamokat, amelyeket szerelemre orientáltaknak lehetne tekinteni, mint ahogy nem voltam én valamiféle nőfaló monstrum, lévén hogy semmi ilyesfélére még csak igényem se lett volna. Most ráadásul még nem is gondolok azokra az engem időnként hatalmukba kerítő hangulatokra, amelyekben a nőket, az egész női nemet úgy, ahogy van, idegesítően idegen, inadekvát, érthetetlen és ilyen- ként taszító tömegjelenségként fogtam fel. Enélkül is: én és az idejüket meg a közelebbről itt remélem meg nem határozandó, viszont úgy általában értékesnek ítélt, néha egyenesen remek- művekként dicsőített tulajdonaikat velem nagylelkűen megosztó nőnemű lények, mi csak úgy-ahogy összekerültünk, meg aztán csak úgy-ahogy elsodródtunk egymástól. Rövidebb- hosszabb idő után. Jó vagy rossz érzésekkel eltelten, vagy tök üresen. Ideig-óráig kiürítetten, mint egy kőbányai Dreher söröshordó, amelynek a kezeléséről, a hordó csapolásától egészen a
‘friss’ csapolásig, Tamás volt oly szíves engem tájékoztatni. Az ilyen össze-szétsodródások méghozzá nem is ritkán úgy bonyolódtak le, hogy – esete válogatja – prekoncepciókkal-e
vagy azok nélkül, de nem is kevéssé felületeseknek látszhattunk magunknak meg egymásnak;
márpedig ez leheletkönnyű elrendezésnek tűnhet az emberiség zöme számára is, amely zöm ebben a dolgát megkönnyítő motivációt kap a majd szükségessé váló kellékhez, a nagylelkű búcsúintéshez, vagy ahelyett, illetve amellett a gyors, nyomot sem hagyó felejtés áldásához.
Most viszont sajnos arról kell beszámoljak, hogy holdkóros alvajáróként vagy inkább üzekedő fajdkakasként pistultam bele Margitba, ó istenem, Margitba, aki kísértetiesen emlékeztetett a fauszti alku utolérhetetlen szépségű tétjére, Mefisztó grandiózus ajándékára. (Már persze csakis akkor, ha eltekintünk attól, amit ez ügyben Gounod Faust-paródiájában művelt.) Vilá- goskék, tágra nyílt, csodálkozó, de egyben okosságot, mélységet sugárzó szemeivel, vakítóan fehér, hibátlan bőrével, érett búzaszőke, fonott hajával. Mondom, külsőre. Egyébként – egyébként a többit, a többi jónak a jelenlétét szinte csak érzem, hiszen azokra a reszkető mohóságtól aligha futotta volna időmből. Sebesvágtában lett viszonyunk, magasságos egek, micsoda viszonyunk! Egyetlen percre sem tudtuk volna elengedni egymást. Márpedig azt tudnod kell: én az igazit, a nagy szexet sehogy sem vagyok képes elválasztani az érzelmektől – a kicsit szerencsére igen, szükség esetén akár fölöttébb gyakran, sőt mondhatnám mentől inkább, annál jobban –, így tehát szélvészgyorsasággal szerelmes lettem; mit kerteljek, ahogy itt állok előtted megtörten, szerelmes is vagyok. Szokott megértőkészségedre hivatkozva kérlek: legyél olyan kedves és add ehhez még hozzá, hogy Margó ráadásul zenész, fuvolás – nem, édes barátom, bizony nem is akármilyen, hanem fenomenálisan tehetséges. Márpedig az én életemnek a zene organikus része (orgazmikus? – már elnézést kérek), Margónak meg alighanem maga az Élet, így, nagy kezdőbetűvel. Még a szexbe is zenét – vagy talán fordítva, a zenébe is szexet olt? Vagy úgy szeretne-becézne, mint kedvenc hangszerét? Nem tudom – de félelmetesen egész az egész. Mesterien volt ez megkomponálva, és próbák nélkül is tökéletes lett az előadás.
Csak vagy egy hét múlva estem, mit estem, zuhantam le a mennyekből, magam körül cirkuszi bohóchoz méltó porfelhőt felverően nagyot puffanva. Akkor, amikor Margó – végtelenül sajnálom, kedves Faludy György, a legkevésbé sem ‘nagykeblű kokott’, éppen ellenkezőleg, imádnivaló bársony-körtécskékkel blúzt és szemet kiszúróan fölszerelt gyönyörűség –, mon- dom, mikor Margó mint derült égből a villám ütött le lábamról, ahogy láthatóan és hallhatóan küszködve, akadozva, nagyokat nyelve nyögte ki: barátja, igen, a minden kétséget kizáróan persze hogy valóban hímnemű barátja most jött haza Kelet-Németországból, ahol nyelvész lévén valamilyen ősmarxista nyelvészkonferencián vett részt. Margó szipogva kért bocsána- tot, hogy nem mondott el mindjárt, a legeslegelején mindent – akarta ő, persze hogy akarta, de nem volt elég ereje hozzá. Meg aztán minden olyan lélekszakajtóan gyorsan történt. Na és nem is gondolta volna helyesnek csak úgy nekem esni, kirukkolni vele, ezért aztán mindig halasztotta, valamilyen, sejtelme sincs, milyen, de valamilyen kedvezőbb alkalomra várt.
Majd holnap. Aztán a változatosság kedvéért: holnap; majd megint, újra: holnap. Nem tudja, sose tanulta meg, hogyan kell valakit bántani, nagyon, de úgy igazán nagyon bántani. Azt akarná velem megértetni – próbáltam meg összerakni egy vélhetően értelmes kérdést –, hogy csakis rám való tekintettel nem közölt velem objektíve persze hogy meredeken ellenem irányuló, persze hogy másirányú elfoglaltságáról persze hogy egyáltalán semmit? Ettől Margó ugyan némileg elképedt, de azért meg nem tántorodott: Azt is, de még inkább azt, hogy én magam kerültem el a válaszúthoz. És akkor döntésre képtelenül ott állni és Neked bármit mondani – ez aztán minden erőmet meghaladta volna. Hogy mióta van viszonyuk? Egy ideje.
Igen, a házasság gondolata magától értetődően felvetődött, nem is egyszer – hogy is ne vetődött volna föl, ha még nem is konkrét formában. Higgadt, nagyon okos, rendes, stabil ember, szereti és kényezteti őt módfelett. Méghogy ő, Margó, szereti-e? Már ne haragudjak, de nem egészen érti ezt a kérdést. Végül is miféle nőszemélynek tartom én őt? Természetesen – csak az az érzés persze egészen más, mint a csoda, amit mi élünk át. Ami nekünk megada-
tott. És akkor most mi lesz? Azt aztán ő egyáltalán nem tudja. El van veszve, úgy érzi, ebbe bele is fog pusztulni. Mefisztó, te ördög, hát ebben állapodtunk meg? – őrjöngtem magamban.
Így kezdődött és azután heteken át tartott könyörtelen hatalmában az oldódni sehogy nem akaró, tömény lelki nyomor. Egyszer, kétségbeesésem egyik mélypontján már azzal vádoltam őt magamban, hogy... na igen, hát hogy két vasat tart a tűzben. Ezt azonban nyomban el is kellett vetnem, hiszen aki Margót akár csak futólag ismeri, ilyesmit semmiképpen sem téte- lezhet fel róla. Igazam van, persze – mondta egy nélkülem, viszont helyettem kivel mással, mint a nyelvésszel eltöltött, nyomorult hétvége, meg az azon nyilván végrehajtott rágódás után hétfőn Margó –, nincs más út, szakítani fog a nyelvésszel, hamarosan, csak nem most, most még képtelen lenne ezt megtenni; ha tényleg szeretem, akkor igazán adhatnék neki leg- alább egy szusszanásnyi időt – közölte velem, aki pedig neki minderről egy megveszekedett szót se szóltam, csak mint az a sokat emlegetett féreg, mindegyre beljebb szorultam a fába.
Szó se lehet róla, mert akik itt szakítani fognak, azok mi leszünk – következett szerdán, egy kétségbeesett, ezért aztán annál félelmetesebben egymásbaomló, remekbeszabott szuper-orgia után –, hiszen ilyen egyenes, jellemes, szerető embert a mai világban még nagyítóval sem igen lehet találni – és ezt hagyja ő most ott? Na és egyáltalán, persze ha már eddig eljutottunk volna, meg szabad kérdeznie, akkor vajon végül is miért tenné ezt, pusztán szex miatt?
Pusztán szex? – gerjedtem erre most már be én is. – Post coitum omne animal triste – mond- tam, egész lényemben, na meg nem is kevéssé még oly igen friss és valóban fenomenális teljesítményemben érezve magamat vérig sértve, helyzetemet nem is kis mértékben ugyan- csak félreértve, meg egyben úgy vélve, hogy tettem ezt frappánsan jól elhelyezett, fanyar humorral. Mit beszélsz? – rivallt rám Margó, szinte magán kívül, ezúttal első ízben. Erre aztán én, már ha ez egyáltalában lehetséges lett volna, még mélyebben süppedtem a pre- freudiánus mocsárba, ostoba módon meg is magyarázván szavaimat: Csak azt mondtam latinul, hogy... hogy hát igen, koitus után minden állat szomorú. Lehet, hogy bármi mást, de ezt aztán nem lett volna szabad mondanom. Mert hogy erre mit kaptam! Ha azt fejtegetném, hogy rám szakadt a mennybolt, ezzel még megközelítően sem mondtam volna sokat. Hogy hogyan merészelem én, minden lehetséges ember közül én, pont én őt, aki engem most már aztán végleg ki nem állhat, állatnak minősíteni? Azt meg vajon honnan veszem, hogy ő szomorú lenne? Még hogy ő meg a szomorúság... Éppen ellenkezőleg, ő fuldoklik a méregtől, olyan eszeveszetten dühös, hogy attól tart: nyomban, pillanatokon belül föl is fog robbanni.
Arról már nem is beszélve, hogy irgalmatlanul utál, mert mindeneken túl személyemben még egy latintudásával nagyképűsködő pojácát is hozott útjába a vakszerencse. Na és ha minden- áron tudni akarom, akkor közölheti: ő is tanult latinul. Ezt a váratlan, nem szükségszerűen ismeretterjesztő bejelentést úgyszólván átmenet nélkül nyomban kontrollálhatatlan sírógörcs követte, Noé-korabeli könnyáradattal, olyannal, mintha magának az elszontyolódott angya- lokkal teli mennyeknek a csatornái nyíltak volna meg. Hogy azután szeretetteljes, félénk- óvatos vigasztalási kísérletemre Margit szőke fonottkalácssága rémisztő Gorgo-fővé torzulva meredjen rám, véremet fagyasztva. Majd – tableau, szélvészként kirontás a színpadról – már elnézést, a lakásomból.
Ez volt Margó életében az az elhúzódó lelkiállapot, amelyet a német a Verwirrung der Gefühle – Az érzelmek zűrzavara – zuhatagos-zivataros kifejezésével jellemez, bár igaz, egy egész műfajt, művészeti irányzatot vagy mondjuk inkább közérzetet értve ez alatt. És ez volt ugyanakkor az én esetemben az a gyötrelmes történelmi pillanat, amikor addigi életemben először kezdtem elveszíteni jobb sorsra talán már nem is érdemes fejemet. Márpedig ezt a kezdetet olyan méretű fejvesztés sorozat követte, hogy arra még 1793-ban, a Nagy Terror idején a párizsi téren, a mai helyén, a Place de la Concorde-on, az orcáikon angyali mosollyal, a nappal főleg gyilkolászással elfoglalt férjeiknek hálósipkát kötögető nénikék is riadtan meredtek volna korabeli, fölöttébb népszerű szappanoperájukra és annak főszereplőjére, a
bepörgött guillotine-ra. Ha az a fej történetesen egy ezer fejű hidráé lett volna, naponta mindet lenyisszantották volna! Nem tudtam, nem is akartam, egyszerűen képtelen voltam belenyu- godni Margó elvesztésébe. A két bársonykörtéről, jaj, azokról már nem is beszélve! Zenét, ó, zenét aztán meg sem mertem volna kísérelni hallgatni – szegény fejem, dehogy is mertem volna! Bármilyen formájában! Ahhoz, hogy kinyúljak, más sem hiányzott volna! Egyszer meg készakarva, hátha az segít, csudamódra be is törülköztem – de az se használt, mert másnapra minden, már ha ez egyáltalában lehetséges, csak még pocsékabb lett. Én ugyan nem tudok erről semmit, de Tamás azt állította, hogy egyes, különösen aggasztónak tűnő idő- szakokban, átlagban vagy úgy tíz percenként vettem elő valahonnan egy monogramos crèpe de chine zsebkendőt, és abba fújtam bele hatalmasan az orromat. Szerinte nem is kétséges, hogy tevém ezt csupán a nagyobb érzelmi nyomaték kedvéért. Nekem persze az a gyanúm, hogy ezt csakis a színpadias hatásfokozás érdekében tehette hozzá a semmi ilyenféleségre aztán egyáltalán rá nem szoruló nyomoromhoz. Mintha csak akkoriban nem lett volna nekem abból éppen elég nagy készletem...
„Ekkor lépett életünkbe a szamba!!!!” – közölte rendezői utasításra minden lehetségesnél inkább melodramatikusra véve a figurát a jobb sorsra érdemes, egyébként egyéniségéhez illően visszafogott stílusú és elragadó, ámde az olcsó kasszasiker hajszolásának az áldozatává, a rút visszaélés tárgyává vált Anouk Aimée, a bien-aimé, a berobbanó csűrdöngölős tada- radada, ta-ta-ta tada-rada-da kíséretével Claude Lelouche Egy férfi és egy nő című filmjében, első házassága argentin pampák meg bikák formájában még a képbe is beúszó, hacacárés csúcspontjára emlékezve vissza. Én meg akkor nyomban, a giccses olcsóság Mount Everestjén, és ami a legszörnyűbb, az egyébként tehetséges rendező önprostituálásán kiborulva vonultam ki a moziból. A sors azóta is csak várt, hogy most aztán végre egy nagyot, egy letaglózót üssön vissza. Merthogy, ekkor lépett életembe – a szambát ezúttal mellőzve – Holló Tamás!
„A parádét én vezénylem!” – szögezte le tőrre, dühös viadalra készen és ellentmondást nem tűrő hangon, amilyen nehezen indulva be, most aztán már egy olyan ember fékevesztett zabolátlanságával vetve magát a harcba, mint aki a szél-elfútta kalapját kergeti mindegyre növekvő elszántsággal a nagyvárosi utca szemetét meg újságpapirost tekergető, fergeteges forgószelében. Tette viszont ezt csakis vagy három napig tartó kéztördelő könyörgésroha- maim után, amikor kérges szívét végül is meglágyítva hajlandó lett segíteni nekem, ő, akit környezetemben egyesek a női lélek ha lehet még a testnél is titkosabb rejtelmeinek a szak- avatott ismerőjeként írtak le. Na és meg persze az után, hogy végleg kiürültem kátyúba futott életem nyomorának az ecseteléséből, a végszükséglet jelenlétét alátámasztó, remélhetőleg követhető érvekből, a szerinte igen kevéssé félreérthető, így nyilván meglehetősen hiteles öngyilkossági célzásokból, sőt még a hanghatásokhoz nélkülözhetetlennek ítélt fehér zsebken- dőkből is; a katatónikus állapotban magam elé meredésből, hogy azután pár perc múltán újra Orlandó Furiosóvá alakuljak vissza; csakis mindezek szakértőként végigszemlélése, szavamra mondom, kifejezett, ha nem éppen csámcsogó végigélvezése után adta meg magát, igaz, a kezdet kezdetén még az előtte álló feladat méretei miatt csüggedt, így azután a mindaddig szívósan ellenálló Holló, és mint Osztap Bendernek, a nagy kombinátornak a reinkarnációja Ilf és Petrov korai húszas évek-beli, remekbeszabott szovjet gúnykacajából, a Tizenkét székből – vagy nem is tudom, talán a Szovjet milliomosból? –, vette magára irodai szobájában a szerelmi bonyodalom kedvező kibogozásának a nemes ügyét.
Ennek bevezető aktusaként nyomban közölte: véget ért az édelgések kora, mostantól radikális változások jellemzik az új atmoszférát. Csak úgy kezdetnek: lehetetlen állapot nézni a le- konyultan hosszú képemet, amelyet a világnak nyújtok, olyannyira, hogy ő már attól tart: rá fogok lépni a saját államra. Többi, egykori elfoglaltságuk újkeletűen akutt hiányában csupán futólagos említést érdemlő részeimről már nem is beszélve. Márpedig minden ilyesminek most, e pillanattól fogva vége, ilyen-olyan alkatrészeim ezentúl csakis és kizárólag felfelé
