nyaink életét. Mindezeket természetesen mind a múltra, mind a jelenre vonatkozó képekkel illusztrálva. Kitértem arra is, hogy honnan nyerték el- nevezésüket községünk egyes részei és utcái. Végül kegyelettel adózom azoknak a hűséges lelkeknek, kik alapítványaikkal vagy adományaikkal köz- ségünk erkölcsi fejlődését segítették elő, tehát községünk jótevőinek tekint- hetők. Végül bemutatom'mindnyájunk életének végső állomását, a temetőt.
Mindezeken felül eltökélt szándékom, hogy bármely érdeklődésre igényt tartó épület kerülne lebontásra községünkben, én a lebontás előtt felvételt készítek róla, ezt ajánlom kedves népművelő társaimnak is. Nagy szolgá- latot teszünk községünknek és valamikor hálásan gondolnak majd reánk, ha romlandó poraink felett élni fog munkánk s olyan adathalmazt szolgál- tatunk a jövendőbeli kutató számára, amely nélkül végkép feledésbe merült volna.
De nagymértékben támogatja ez a népművelő munkánk tanítási mun- kánkat is. Hiszen a II. és III. osztály tananyaga mindezeket a kérdéseket felöleli. Milyen jó, ha a tanulók lelkében képek által rögzíthetjük meg a köz- ségünkre vonatkozó ismereteket s fokozhatjuk bennük a szülőföld szere- tetének, megbecsülésének és a hazaszeretetnek nemes érzéseit. És van-e, lehet-e a tanítónak, vagy a népművelőnek értékesebb munkája, mint ezek- nek a szent érzéseknek tüzét lángra lobbantani?! Így építhetjük bele külön- külön, községenként a reánk bízott lelkeket a közös nagy fundamentumba:
a magyar összetartás, a magyar fajszeretet Magyarországába. Rövid eszme- futtatásomat előadásom utolsó soraival végzem: „Engem a trianoni béke gonosz hatalmai száműztek szülőföldemről, szép Erdélyországból. Monor község kebelére ölelt s én szeretettel csüngök rajta, mint második ottho- nomon. Ez a szeretet kényszerített engem arra, hogy foglalkozzam közsé- gem múltjával, jelenével." Boldog volnék, ha ennek a munkának vágyát má- sokban is felébreszthettem volna.
vitéz Részegh Ferenc
A NÉPMÜVELÉS ZÖKKENŐI
A népművelés ma divattá vált, éppúgy, mint a falukutatás. Mindenki kötelességének érzi, hogy emeljen a „nép" kultúrszínvonalán. És emel is a maga elgondolása szerint.
A régi jó időkben (értem a háborút megelőző nyugodtabb ütemű esz- tendőket), az ú. n. népművelés majdnem egészen a tanító vállán nyugo- dott. Még csak az iskolánkívüli népművelési bizottságok intézménye se volt meg. A tantestületek, vagy magános tanítók rendesen szabad vasárnapju- kat, vagy ünnepdélutánjukat ajándékozgatták oda, hogy egy-egy érdekes gondolattal fölpezsdítsék a heti munkába belefáradt emberek lelkivilágát.
Vagy összeszedték a falu, tanya fiatalságát, hogy hosszú hetek esti próbái után műkedvelő színielőadással állhassanak a nagyközönség elé. Ebben az utóbbi munkában már némelyik társadalmi egyesület is versenyre kelt a tanítóval, ha ugyan a tanítót, mint rendezőt nélkülözni tudta.
Tervszerűbb lendületet a háború után vett a népművelési munka. Fel-
ismerték, hogy a lelkeket erősíteni, gyámolítani kell. A felforgató törekvé-
sekkel szemben meg kell alapozni a rendíthetetlen nemzeti érzések szikla-
várát. Ebben az új irányú népművelési munkában is a tanítóság volt az út-
törő. Akadtak rátermett és az áldozatot sem sajnáló tanítók, akik bejárták a falvakat és tanyákat és két kézzel szórták tudásuk kincseit. Nem beszél- tek és nem Írattak magukról dicsérő újságcikkeket. Csak dolgoztak csen- desen, kitartóan. Egy-egy népművelő helyre állandó közönséget szoktattak.
Hogy az életből vett példát említsek, felemlítem a kecskeméti Uránia- termet.
Kerekes József nv. felügyelő igazgató, kormánytanácsos, akit ép a na- pokban tüntettek ki kormányzói elismeréssel, rendezte be ezt a helyiséget.
Egyszerű, pácolt fapadok, Néhány szék. Előadói emelvény. A terem falai sötétszürkék, egy fal kivételével, amely a vetítés kedvéért hófehérre van meszelve. Egy mellékhelyiség a vetítőgépeket és diapozitíveket őrző szek- rények számára. Ennyi az egész. Semmi dísz, semmi pompa. Olyan hely, ahol a szegény emberek is otthonosan érzik magukat. Az 1920-as évek ele- jén a téli hónapok minden vasárnap délutánján pontosan d. u. 5 órakor vetítettképes előadás volt. A rendezőség óvakodott a „népművelés" szó használatától, mert hát nem szereti a magyar, ha öreg fejét még tanítani akarják. Az iskolás tanulók útján összehívott közönség hűségesen meg- jelent minden vasárnap. Gyermek nem léphetett be ezekre az előadásokra, mert a terem csak 220 személy befogadására volt elegendő és bizony sok- szor még a felnőttek is kiszorultak.
Ám a csendes munkának is visszhangja támadt. Illetékes körök fel- figyeltek, hogy nini, itt tekintélyes állandó közönség van! Nem lehet azt csak úgy vetítettképes előadásokkal szórakoztatni. Be kell fogni az igazi magas művelődés szekerébe. A főiskolás diákifjúság és eszményi gondol- kozású „lateinerek" vették kezükbe a szerintük nem eléggé jól kihasznál- tan gördülő ügyet, összeállítottak egy 12 előadásból álló magyar őstörté- neti sorozatot. Feldolgozták a legújabb tudományos forrásmunkákat. Gon- doskodtak neves előadók felkéréséről. Megindultak. Az előadások szokott órájában megtelt a terem. A hallgatóság türelmesen végighallgatta az első előadást. A második vasárnap mintha ritkultak volna a hallgatók sorai.
A harmadik vasárnapon észrevehetően kevesebben voltak. A hetedik vagy nyolcadik vasárnapon érdeklődés hiánya miatt meg kellett az előadásokat szüntetni. A nem sikerült próbálkozás után évekig nem lehetett a közönsé- get visszacsalogatni.
De a próbálkozásnak a hírét fölverték az újságok. A jótékonycélú egyesületek, eddig zártkörű klubéletet élő más egyesületek is, mind a nyil- vánosság elé kívánkoztak mondanivalóikkal. Egy munkaszakma szerinti társulás hangversenyestet rendezett. Egy jótékonycélú egyesület irodalmi
„matinét" — d. u. 5 órakor... A vallásfelekezetek és egyesületeik szintén nekifogtak, hogy a káros világnézeteket ellensúlyozzák. Minden ünnep- vagy vasárnapon tucatjával lehetett válogatni az ingyen, vagy filléres lélek- nemesítő alkalmak között.
Eleinte csak a lakottabb helyeken tengett túl ilyen beteges versenyben a népművelés, de aztán elterjedt a betegség a kevésbbé lakott vidékeken is. A falukutatók fölfedezték a falut és a tanyát. Megállapították, hogy azok között az életformák között lehetetlen élni és főleg megállapították, hogy a köztük élő értelmiség nem teljesítette a néppel szemben kötelességét. Egy- két napnyi kimenekülés a raffináltan kényelmes városból a vidék téli sarába és sötétségébe, elég volt ilyen megállapításokra. A hátborzongató fölfede- zéseket mások is szerették volna megízlelni és meglátták a hozzávaló alkal-
mat a tanyai és falusi népművelési kiszállásokban. Vonaton, szekéren indul- tak a népművelők százai a villanylámpa és kőút nélküli világba. Szent meg- győződésük volt, hogy csodálatot és elismerést vált ki vállalkozásuk.
Hol volt ezalatt a megvádolt intelligencia, elsősorban a tanítóság? Az őrhelyén. Végezte újságreklám nélkül a maga munkáját. Dolgozott az isko- lában és dolgozott az iskolán kívül — most már az iskolánkívüli népműve- lési bizottságok irányítása és ellenőrzése alatt. Rendezett időszerű kérdé- sekkel foglalkozó előadásokat, magyarázta a „közrádió" előadásait. Tartott analfabéta- és ismeretterjesztő előadásokat. A műkedvelő népművelők erről nem vettek tudomást, ők csak a maguk munkáját látták. De azt aztán vég- telenül fontosnak tartották és megkívánták, hogy arról mindenki kalap- levéve emlékezzék meg és minden erejével támogassa is. A tanítónak is támogatnia kellett ezt a munkát. Hogy mivel? Hát a legfontosabbal: a kö- zönség összegyűjtésével és a helyiség rendelkezésre bocsátásával. Különö- sen tanyahelyen más helyiség nincs is, ami a népművelés céljaira meg- felelne, csak az iskola. A "tanítónak tehát, ha szabadon akart volna rendel- kezni szabad délutánjával, otthon kellett maradnia, hogy az előadás idő- pontja előtt már jóval jelentkező közönséget, majd a kiszálló népművelő- ket fogadja.
Köszönet és hála azoknak, akik tiszta szívvel szolgálták a jó ügyet.
Mégis rá kell mutatnom az ellenőrzetlenül túlburjánzó, ú. n. „népművelés"
veszedelmeire. Mert vannak ilyen veszedelmek.
Nem elég a jó szándék a népműveléshez. Aki ehhez a nemzetfönntartó munkához fog, annak tisztában kell lennie a munka technikájával és mód- szerével. Mert technikája is van a dolognak. Ne tessék gondolni, hogy a tantermet zsúfolásig megtölteni komoly érdeklődőkkel: gyerekjáték. A ta- nító esetleg éveken át folytatott következetes munkával éri el, hogy fel- költi iskolája környékének érdeklődését. Meg kell nyernie a nép bizalmát.
Ez már lélektani tudomány. De ha egyszer megnyerte, akkor hívására kilo- méterekről eljön a magyar, hogy egy- vagy másfélórás szellemi épülésben legyen része. Még az idővel sem törődik. Esik, fúj vagy havazik: mindegy, ha megéri.
Aztán a módszer. Ez sem megy csak úgy kapásból. Egyenként kell is mernie Pista bácsit, Kati nénit, hogy szíve szerint lehessen tanító szó- val hozzányúlni. Arra nagyon kell ügyelni, hogy bántódás, sértődés ne le- gyen a dologból. Tanításról vagy erőszakolásról szó se lehet. És még ezer csínja-bínja van a dolognak, amit most nem célom részletezni. Tudják-e ezt — a tiszteletreméltó kivételektől eltekintve — mindazok, akik népmű- velésre vállalkoznak?
Nem igen, mert akkor nem fordulnának elő olyan zökkenők, amikből idekötök egy mutatványcsokrot. Egy vallásos egyesület népművelő hölgye örömmel újságolja, hogy mesedélutánt tartott a gyermekeknek. „Képzelje
— szörnyülkökött — szegénykéknek még sohase mesélt senki!" Szerencsére az irodámban folyik a beszélgetés. Megmutatom a gyerekek olvasókönyvét, az iskola tanmenetét és az iskola munkáját egyáltalán nem ismerő hölgy röstelkedve távozik. Más alkalommal egy tanítóm jön hozzám. Diapozitívet mutat és megkérdi, hogy minek a képe ez? Megmondom a felírásról. A Ma- ros völgye. Előtte való nap egy vándor népművelő hölgy egész más néven nevezte. Mikor egy a háborúban arra járt hallgató a tévedést helyre akarta igazítani, leintette a közbeszólót. Még cifrább eset volt, mikor egy előkelő
állású előadó előttem panaszolkodott a nép neveletlenségéről. Felolvasását oda nem illő közbeszólással megzavarták. Érdeklődtem annál a kollégám- nál, akinek az iskolájában az eset történt. Elmondta, hogy ő kérdéseket, hozzászólásokat provokáló szabadelőadásokat szokott tartani. Az előadó nehéz, száraz felolvasással próbálkozott. Egyik hallgató, tekintélyes 30 hol- das gazda, a szokott elevenséget keresve szólt bele a tudományoskodó unal- masságba. Az előadó ezt tiszteletlenségnek minősítette és a gazdát a terem- ből kiutasította.
Ezekben az esetekben a megjelent közönség, ha nem is azt kapta, amit várt és amihez tanítója szoktatta, mégis csak részesült előadásban. De van- nak aztán olyan esetek, mikor a tanító hiába várja a kiszállókat. A magya- rok rendes időre összegyülekeznek. Várnak. Az idő telik. Már haza kellene indulni, utánanézni a jószágnak. A meghirdetett előadók elmaradnak. Az idő rossz, vagy az utolsó pillanatban vendég érkezett, akit nem lehet el- támogatni holmi népművelés miatt.
Ki törődik azzal, hogy a helyhez kötött tanítónak mit kell dolgoznia, míg az ilyen és ehhez hasonló csorbákat és azok következményeit helyre- hozza!
A taktikai hibák mellett nagy hátrányt jelent a különböző szervezetek egymásközti versenye. Egyszerre ugyanabban a környékben többféle elő- adást hirdetnek és mindent elkövetnek, hogy egymás közönségét elhódít- sák. Hogy ítél erről a józanul gondolkodó nép? Jobb, ha ide sem írom. Egy példát említek csak. Egy olvasóköri elnök évekkel ezelőtt a környékbeli tanítóság közreműködésével egymásután rendezte az előadásokat a szék- ház nélküli kör házszerzése javára. Egyik műkedvelő előadás a másikat érte. Gyűltek a garasok. A garasokból, a kör tagjainak és a tanítóknak az áldozatkészségéből már áll a kör népművelő háza. Még van egy kis adós- ság. Azt az elnök úr már a maga erejéből akarja legyűrni. Nincs szüksége már az iskolára. A kör népművelő házában meg lehet mindent rendezni. És rendez is. A rendezés után tánc van, meg tekejáték, de akad egyéb szóra- kozás is. A tanítók hiába hirdetnek szülői értekezletet, népművelési elő- adást, a segítségükkel maga lábára állt kör magához szippantja hallgatóikat.
Ott is ugyanakkor, ugyanabban az órában van minden, mint az iskolában lenne. A kör elnöke tekintélyes ember, bosszút is tud állni...
A tanító népművelő munkáját tanügyi felettes hatósága és a népműve- lési bizottság szakszerűen ellenőrzi. A műkedvelő népművelők munkatervet csal? kivételes esetbén terjesztenek a népművelési bizottságok elé. Munkál- kodásuk az egyesületi, vagy vallási önkormányzati jog jegyében folyik. Tör- vény szerint nincs senkinek beleszólási joga ebbe az autonómiába. Alap- szabályaik rendelkezéseit megtartják, tehát teljesen szabályszerű eljárást folytatnak. Csak a föntiek és az azokhoz hasonló esetek bizonyítják, hogy a divatossá vált népművelésben nincs minden rendjén. A zökkenőket leg- jobban érzi a népművelés úttörő gárdája, a tanítóság. De szava gyenge, meg alig is meri hallatni. Hiszen az „önzetlen népművelő önkénteseket"
nem szabad bíráló szóval illetni. Ha újságközlemény jelenik meg róluk, abban nem lehet más, csak dicséret. „Az N. N. egyesület tagjai jól sike- rült népművelő délutánt rendeztek itt meg itt. Korunk szociális kérdései- ről beszélt X., szavalt Y., operettslágereket énekelt X.-né, kísérte Y.-né.
A fényesen sikerült előadást megismétlik." És így tovább.
Ezeknek a zökkenőknek kiküszöbölésére sürgősen meg kell tenni min- den megtehetőt. Meg kell szűnnie annak az állapotnak, hogy bárki, aki ked- vet érez hozzá, odaállhasson az emberek elé és hirdethesse jóhiszemű, de nem mindig helytálló megállapításait. Meg kell szűnnie a népművelési mun- kában az egymást rontó versenynek. A szabályozásra elgondolásom a következő:
1. Népművelésre — értem rajta a magasabb iskolát nem végzett töme- gek iskolánkívüli oktatását — elsősorban a tanítóság hivatott. Belekapcso- lódhatnak ebbe a munkába a tanügyi tisztikar magasabbfokú iskolában mű- ködő tagjai, továbbá szakelőadók, papok, orvosok stb. Mindenki másnak legyen kötelessége népművelői munkájának megkezdése előtt erre képesí-
tést szerezni, éspedig a felállítandó Népművelési Intézet vizsgálatain.
2. Nyilvános előadást, tagjaikon kívül állóknak, egyesületek is csupán népművelési előadás tartására jogosított előadóval tarthatnak.
3. Ha egyesületek tagjaikon kívül állóknak tartanak előadásokat, ebbeli szándékukat az illetékes népművelési bizottságnak munkaterven legyenek kötelesek bejelenteni, mégpedig előzetesen. A bizottság jogosult az egyes előadások tervezetét, szövegét is bekérni. A népművelési bizottság ellen- őrzési köre alá csak a tagokkal foglalkozó munka nem tartozik.
4. A különböző szervezetek egyazon területen, körzetben, népművelési munka tekintetében összhangban kötelesek eljárni. Egyidőben ugyanabban a körzetben nem lehet többféle népművelő szervezetnek előadása. A tanító- ságnak, vagy más hivatásos népművelőknek havonta legalább egy alkalmat kell biztosítani — a tanfolyamokon kívül — - népművelési előadások zavar- talan rendezésére.
Ez a legkevesebb, amivel a mind szélesebb alapokra helyezkedő nép- művelési munkát biztosítani lehetne. Ennyit azonban sürgősen meg kell tenni, ha azt akarjuk, hogy a népművelés területén a jóhiszemű félrefogá- sok és a versengésből származó súrlódások megszűnjenek.
Joós Ferenc
A PÜNKÖSDJÁRÁS*
„Kikeletkor jó pünkösd havában" nagy készülődésben van a magyar falu sok apró gyermeke, leánya. Csapatok alakulnak, termet és tudás szerint rendbeszedelőznek, verselnek és énekelnek. Nem könyvből, hanem emléke- zetből kerül elő a mondanivaló és a tanítómester egy-egy idősebb falusi nénike vagy bácsika, aki gyermekkora kedves hagyományát kelti életre, miközben megtanítja a kis utódokat a pünkösdjárásra. És amikor a magyar tájra ráköszönt a pünkösd ünnepe — ahogy Balassa Bálint beszél róla:
„Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókat könnyebbítő szele" ...
— a falvakban sorra megjelennek a pünkösdjárók kedves csapatai.
* A dunántúli játékok áttekintése.
