NAGY GÁBOR
Szeged felé
Szélfarkas tépte szil s a nyár akár égbe nyújtott feszes nyak:
a fák szoros rendben vonulnak.
Ablaknyi a látóhatár.
Egy odadobott bodega,
tehén, fosztott tőgye lecsüngő, fényt fölfaló alföldi fertő, pataknak karcsú dereka:
a táj vad vágtatása látszat, tudom; hiába zötyköl, ráz a gyorsvonat, feszes póráz a bitang tájat zabolázza.
Hozzád megyek. Feléd legyintget a fűzfalomb: feledni nem
lehet a krampácsolt sínen régen kisiklott perceinket.
1990. okt.
Utolsó szonett
A semmi zsámolyán szemlélem az eget számot vetek a száraz csillagokkal minden mi véget ért homályos lehelet minden mi jön még mint holdfény: múló dal A semmi zátonyán szeretni jó dolog
repülni szállni hozzád ki becsaptál ölelő harapó húsba vájó horog mindig hidegebb csábító csillagnyáj Eletem színtere sötétül
a lányok egyre halkulok csak én világítok de szédül magányom mindig mélyebb éjbe mi körbefog mint hűs hurok leránt végül: a vágy fekélye 1990. jún.
.47
XXL századi éjszaka
Az éj két összevont szemöldök.
A meg-megrebbenő szemhéjakon, a felhőkön csipa: tömör köd.
Két csillag-szemgolyó mered vakon befüggönyözött ablakokra,
melyek mögött a csönd kísértetét űzik láncos szívek, birokra kelve a testtel, mi feslene szét.
Fark-lógatva mereng a patkány fecskefióka puffadt tetemén, macska-tekintet ül a padkán:
béka egyensúlyoz a peremén.
Az ég elnyűtt arcának léke,
magába fordul nagy szájként a hold.
A fények ősi menedéke,
a nyál-sugár mára már mind kifolyt.
Ernyedten nyúlik el a test is, amin a kova-szív tüzet csiholt.
Melléje telepszik a pestis,
a vágy: holnap legyen megint úgy, mint ma volt.
Az ég szemében látom arcom:
patkány tépi fecskefiók-fülem.
Szemöldök-éj, szűkülj csak — alszom, s holnaptól már játsszatok nélkülem.
1991. jún.
