Színképek
Lát nappalt és lát éjszakát — színképeikről mit se tud hogy ez is az is hány elemből hány árnyalatból alakult hogy milyen kálvária-út mennyi leroskadás verejték
„Nem bírom!" bújik mindenikben Ha boldognak lát bánt az is boldogtalannak bánt az is Szeme tükröm sosem lehet nem ismerek magamra benne Sorstalan a vágott virág csak a tövén az igazi amin látszik hogy a sötét gyökérből nőtt vidám szirommá Sorstalan a halott kamasz csak az élő az igazi
akin látszik hogy napsütött tájról tévedt jeges vidékre De ő ezt úgysem értheti
TORNAI JÓZSEF
A huszadik század mocsarai
J E L E N I D Ő É S J E L E N L É T
A jelenidő és jelenlét hulláma odavetett a sárga fényre, a hosszú, sárga, meleg napra. Alacsony házsorok mentén akácok, vadgesztenyék. Olyan széles volt az or- szágút, mintha a mennyekbe vinne. Mennem is nehéz volt a vastag fényben, de ott
voltam újra, sehol másutt: nevetve és szemhunyorgatva az elfelejtett s most hirtelen fölsütő világosságban. Vállánál fogva szorítottam magamhoz egy alakot, egy tébo-
lyítót, egy asszonyállatot. Ujjaim érezték erős melleit. Az iszonyú, lüktető, kihívó test ugrált, mint a kiscsikó. Az országút mégjobban égbe-lendült: merőlegesen ívelt föl előttem az az eszelős nőstény is. Vitt a nevetése, a margarétás arca utána. Mit ígért akantusz-szája, ünő-combja ? Mondott, susorgott valamit, de szava sugárzássá foszlott, mint kinyitott ölén a prémes fészek, a jelenidő és jelenlét néma, méltóság-
teljes hullámában.
3* 35
P R O M E T H E U S Z A U T Ó N
Minél tovább ettek az évek, annál többet faltam föl a világból. Ez a század világ-zabálás! De nem esett jól, amit megettem. Legjobb volna tartóztatnom étvá- gyamat, világbőjtöt fogadnom. Csakhogy ki tud meglenni szeretetvágy és megvál- tásvágy nélkül ? Gyerekkoromban az emberekben a lázadó angyalok, félistenek kép- mását láttam. Rabot, kit Prométheuszként ehhez a világhoz láncoltatott az isten.
Prometheusz azonban autón jár, televíziót néz. Magában betegeskedik a nagy- városok ember-horhosaiban. Mégjobban megtanult ölni, csalni, hazudni. Holnapra elmenekül előle a természet. Elmenekül a levegő, a föld, mely teremni, gyümöl- csözni tud. Csak sziklák maradnak, vöröslő csillagok az égen, a sziklákkal szemben.
És ahova belépek, a csecsemők gipszmintákként hevernek majd a házak padlóin, ablakmélyedéseiben.
A S É R T E T T S É G N É P E
Seholse láttam, hogy amint az ige szól, odanyújtaná valaki a bal orcáját is, mi- után a jobbot megütötték. Seholse, hogy az emberek szeretnék ellenségeiket.
Szárnyas gépeket látok, nagyobbak, mint egy paraszt pajtája. Bőgve röpülnek a városok fölött, és tankok tottyannak ki bögyükbői, ahol leereszkednek. Ágyúik belőnek minden ablakon, ha világot látnak a bennük kuporgó fekete árnyékok.
A sértett, hatalom-alkoholista ember ül és lövöldöz a tankokból: övé a világ, őpa- rancsol földeknek, városoknak, tengereknek. A jók meglapulnak és gyászolnak.
A sértettség népe úr az élet fölött, vér, gondolat fölött.
T Ü S K É S D R Ó T - H O M Á L Y
Tüskésdrótkerítés homályosítja el a napot. Kopaszra-aratott fejű nő és férfi, csont-férfi és csont-nő fehérlik az isten összehúzott, értetlen szemébe. Kiszárított, megaszalt ivarszervű férfi és nő lóg hanyatt a drótkerítésen, földig-homlokkal.
A téglakéményekből füst száll föl, füst gyapjazik és bűz hömpölyög: szén-fér- fiak és szén-nők üzenete a közömbös világnak. A drótkerítés közepén egy gyönge fiút
láttam: ingetlenül, rövid gatyában, tüskésdróttal rábogozva egy bütykösaknára. És lőttek rá a fekete, röhögő árnyak körben. A térdére céloztak, a bokájára, a könyö- kére, a földre feszített tenyerére. Hallottam, el-elcsukló rimánkodását! Az anyját hívta és az istennek fiát hívta, de térde kiálló csonkjába még több golyó csapódott.
A vér, a vér, ahogy a váltából és lábfejéből, a pirosan kivirágzó tüskésdrót-csomók- ból belefolyt a szemembe!
Hogy is látnék tisztán, hogy is hallanék mást, mint a teknőc-forma akna robba- nását ? Csönd lett, azok az árnyak nem röhögtek, mert a fiú a mennyekbe emelke- dett, és szilánkokra hasadt koponyája, medencecsontja és lábszárai, szétnyílt mell- kasbordáifehérek lőnek, mint a hó.
A 2 0 . S Z Á Z A D M O C S A R A I
Azt mondják: az ember gyarló, az ember bűnbe esett. Én azt kiáltom az égnek és a tengereknek: az embert nem a bűn sározta be. Az ember a természet elrontott műve! Az ember lehetett volna jó, tökéletes, mint a víz, a fák, a madarak és a tigri- 36
sek. Ámde az állat és az angyal egy testben, egy lélekben nem válhatott mássá csak szörnyeteggé: Polyphémosz a barlangjában, Minotaurusz a labirintusban, kétfejű tömeggyilkos-sárkány a 20. század mocsaraiból elő-előtörve.
A S Á T Á N A R Á D I Ó B A N
A hangdoboz a falipolcon állt. Mindig szelíd volt és mindig zene folyt belőle vagy misék szenteltvize. A Krisztus szavai rezegtették a hangszórók kerek posztóját, nikkelezett díszlécek kereteit. De azon a napon! Azon a napon megtébolyultak a hosszúkás láda összes deszkái és alkatrészei! Mintha valami belebújt volna és szét akarná feszíteni az oldalait, elejét és hátát. Földagadt, szenvedett, hasadozott, de a benne tülekvő erőszak még hatalmasabbnak látszott. Dobálta magát, le akarta vetni a rádiót a polcról. Dühöngött és hánykolódott, mint féreg a bábban. Tombolásában ordított és a hangdoboz ugrált a polcon, szilánkok, kapcsológombok pattogtak le róla. A készülékbe beleszorult valami gonoszsága nagyobb volt, mint az egész szo- ba, az egész ház, az egész világ. Hogy fért volna el benne ? Azt hittem, kitépi dühé- ben a szívem, szétrobbantja körülöttem a falakat: szertelöki az anyag atomjait.
A földre zuhant, gubancaira tépett rádió utolsó hörgése közben egyszeresük megértettem egy mondatot. Azt bugyborékolták a szétrepedt csőtorkok, meghajlott deszka-ajkak: „ Wir werden England ausradieren!"
A B O L D O G Ö B Ö L
Az ember az, aki nem tudja létéről letépni az eredetpókhálót. Egész életemben figyeltem az arcomat: szerettem volna rajtakapni, mikor nem veszi észre. Az arc tö-
kéletes, mert néz valamire. És nyomorult, nyomorult, mert mindig két part között vesztegel! Ezért ül rajta az a szomorúság, ami akár egy megismert tájé: egy idő után a dombok és erdők elnémulnak. Mikor már kibukna a szempillák sásszegélye közül az a bizonyos szó, a dermedés árnyéka borul az egész arcra, az egész élet és halál közti derengésre. Nincs tovább! Idáig eljuthatunk a homlok kövein, a száj csodál- kozásain. Ott kell elkárhoznotok a két part között. Ahol az idő a legsebesebb! Az- tán a sodrás, sodródás, — pedig tudjuk, hogy volna horgony és boldog öböl!
A L E P K E , A Z E N C I Á N K É K
Miért hajtottam föl a rongyszőnyeget ? A kőpadlón hüvelykujjvastag luk. Óriási enciánkék lepke villant ki a mélyből. Káprázott, reszketett s egyre nagyobb lett, többágú a szárnya. Micsoda virrasztó-kék szín, lángolás, tánc, örvény-fény a szobá- ban ! Az ajtó felé cikázott, már akkora volt verdesve-növő ragyogás- és szárny- bokor: az ajtófélfát szikráztatva lobbant ki a szabad ég alá. Ellenállhatatlan diadal és vidámság! Végül is a tömör, kemény kövön fúrta át magát! Azokat a kék csóvá- kat, csillámokat szórva rám és a falakra. De honnan és hova ? Nem abból a kusza is- meretlenből bújt elő, nem oda tűnt el, hol minden álmok és titkok gubója várja, hogy körmeink fölszakítsák ?
37
UEXKUELL MÉHEI
Ne is tagadjuk, ne is akarjunk mások lenni: hiszen itt zümmögünk a kor csap- dájában ! Uexkuell, a jég-agyú biológus fűrészelt át függőlegesen egy méhkaptárt, hogy a viaszsejtek hátsó fele üresen tátongjon a semmibe. (Ettől a semmitől reszket- tem mindig: ha isten nem vár, és mi csak megyünk feléje bűneinkkel és kérdéseink- kel a némán ragyogó világűrbe!) Mit csinálnak a virágpor-hordó méhek? Mit te- szünk mi, a 20. század remegő szárnyú elméi ? Uexkuell meredt szemmel figyelte: a méhek gondtalanul és boldogan föcskendezték ki potrohújukból az édes folyadékot.
Újra és újra jöttek, visszaröpültek a virágokra és megint úgy tettek, mintha a viasz- sejtek tökéletesek volnának. Mintha nem a sötétségbe, a porba hullana le az áldott méz, az egész sárga nyár!
Az egész mézsárga nyár: az egész lét, amit mi összegyűjtünk magunkba, a befo- gadó agyak helyett a kettévágott tudatba, a világ trágyadombjára ömlik, szemétnek.
Mit tegyünk mi, Uexkuell átkozott, buta méhei ? Csak azt, amit Uexkuell bölcs örök méhei: hordjuk, a virágport, a mézet, a teremtett dolgok ragyogását a fénytelen, vak, kettévágott sejtekbe. Hordjuk, mi boldogtalanok, szomorúak. Mi elragadta- tottak, büszkék, megállíthatatlanok: hiszen nekünk szárnyunk van egy négykézláb sárban-mászó, édes fényként csöppenő ajándékunk ebben az egyre hánytatóbb és feketébb világorkánban.
GELLÉRT KÁROLY F A F A R A G Á S A
38
