Hajós
Ekém mellől
N. M.
EKÉM MELLŐL
VERSEK IRTA: HAJÓS IZSÓ
—— BUDAPEST, 1903 =
SINOER ÉS WOLFNER KIADÁSA
HAJÓS IZSÓ
E kém mellől.
= BUDAPEST, 1903 =
SINGER ÉS WOLFNERKIADÁSA
Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, Vili., Üllői-út 18.
VISSZA!
Ahol elhagytad Édes apám, Visszataláltam Évek után.
Feketén jött a Gyászüzenet: Ekénk mellett rád Esteledett . . . Anyámnak könyje, Harang szava Kezemet fogta S hozott haza ...
Sírod kövénél Kidűlt ekéd Várt kis-urára.
Mint vén cseléd.
Beszélő ajkad Lefogta hant, Alóla csendült A régi hang:
„Csak hogy eljöttél!
Igy jó fiam — Ekénk nyomában Csak béke van.
Akasszd a földbe Arany vasát
S ne küzdj emberrel Balga tusát!
Dicsőség? Hírnév? — Akarsz nagyot?
Vess földbe, szívbe Tiszta magot!
Búvó vetésed Érleli nyár, Kalászod perdül, Őszre ha jár, — S mire ekédet Megüli hó, Idejösz hozzám — Fiam, itt jó“ . . .
UTOLSÓ LEVELEK.
Járom a haldokló erdőt, Szomorúság benne minden;
Magam is bús őszi vendég, Vándorának jól beillem.
Síró szelek viaskodnak Ezer reszkető faággal, Sóhajtásuk emlékeddel A telkemen végigszárnyal.
Keresem a régi nyomon Vesztett útjainkat benne, De nincs már itt élő élet, Ami arra emlék lenne.
7
Csak ha szálló deres levél Hidegen a kezemre hull, Mintha a te fehér árnyad Fogna kézen szótalanúl — És vezetne és zokognánk Ködbe omlott álmok felett — S hullanának életfánkról Az utolsó falevelek . . .
8
AVAR.
Panasz sír dalomban:
Boldog alig voltam.
Gyermekábránd mellett Arasz időm tellett.
Sóvár első vágyak Már énnekem fájtak —
S legszebb álmodásom Megtört csalódáson!
Daczosan, hol értem, Csupa rózsát téptem —
S szomjú gyönyöröknek Vadméze gyötört meg . . . Hír, dicsőség, mámor, Mint tűzontó zápor
Tépte, verte szárnyam! . . ♦ . . . Járok hűvös árnyban,
Benőtt gyalogösvény Alkonyodó csöndjén . . .
Szétrajzik az emlék — S mintha visszamennék,
Itt-ott ráköszöntve Felejtett örömre,
10
Aztán eltévedve
Egy nagy ködtengerbe —
Nem ismerve másra, Csak vesztett virágra — Itt erre, ott arra — Egy egész avarra . » .
*
RÉVBEN.
Körültem némaság, mint tengeren . Ekémnek szarva kormány kerekem, Vasa szeli az omló földhabot — És messze, meddig csak elláthatok, Ákáczok közül mosolygó tanyámig Barázdáim hullámverése játszik.
Négyes vitorlám tiszta hófehér, Reggeltől estig hosszú utat ér;
Lakmározó varjuhad, mint sirály
Lomhán rebbenve friss nyomunkba száll, Majd messze fönn vonuló uj csapatba Vegyül s károgva tűnik a magasba . . .
Utánok nézek és eszembe jut, Oh hátha mégis, aki szállni tud S egész világ övé, tán boldogabb, Mint szűk határa rögjén aki rab!
. . . Eh kósza álmok! Itt vagy hű ekém, — Almokért többé el nem hagylak én!
Sem téged, sem kiküzdött otthonom Örömét, gondját többé nem hagyom!
Szivem s agyam nyitott köpűje itt Erő és hit mézével megtelik —
S ha lesz maholnap akivel megoszszam, Jövőm nem aggaszt se’ jóban, se' rosszban.
Ha néhanapján, mint síró harang, Még ide talál egy-egy méla hang Fényes légvárról, melynek úgy örült Két szerető sziv, mégis összedűlt:
Barázdaontó hü ekém után
Egy elmorzsolt köny nem az én hibám.
Hej Cselő, Csákó, haza, haza már!
Beh rövid a nap, odavan a nyár . . . Egy órjás kéz nyugaton mind alább Vonja az alkony hamvas biborát — Egy sátrat borít az egész világra . . ,
* * * Vigyetek révbe, édes nyugovásra!
14
EGY SZÓ,
Tüszköl, alá s fel dong a vasgép, Ködbábok lengnek a havon, Mi búcsúzunk: didergek, égek Zímankós téli hajnalon.
Nagy kisírt szem a nap az égen, Ö tudja, mi a szerelem, — Csak a te nagy kék szemeidben Se' köny, se' fény . . mi lesz velem ? Sikolt a fütty, E perczben lopva Egy szót röpít le ajakad, Kigyújtja arczod s az enyémet — És kirobog a gyorsvonat.
Hol jársz? A nap is útra kelt már? ♦ . . . Én állok egyre, azt hiszem — Az a szó Oberonom tülkén Boszorkánytánczot jár velem . . .
MEDDIG ?
Széttépek minden hazug fátyolt, E színlelést tovább nem állom!
Miattok, kiket bánt szerelmünk, Meddig lesz álarcz még orczánkon ? Meddig kell meglopnunk az órát, Mely boldogíthat háboritlan ? Meddig kell játsznunk e bujósdit És elepedni lángjainkban ? Meddig pirulnod édes angyal Vádjukra, hogy szerelmed szégyen ? Mikor tör át a legszentebb láng Butaságon és irigységen? . ♦ .
17
HOMOK.
Tudakolod okát édes jó barátom,
Mért hogy utamat oly egykedvűen járom?
Mért maradtam úgy el? Szárnyaszegett vágygyal Mért nem tartok lépést a rohanó árral — S ahol hazug bérét a hiúság méri,
Én hivalgó zászlót mért nem tűztem még ki?
Mutatod, révpartját hány társunk elérte, Akit velünk együtt vitt útra reménye;
És most kit egy tűzhely békit a világgal, Kit a földi siker terebélye árnyal, — Mig az én lépteim — nagy felénk a homok, írod gúnyolódva — olyan nyomtalanok ...
Igazad van. Járom futó homokomat,
Mint akinek mindegy: ha megyen, ha marad;
Csak mikor egy dalban, amely akaratlan Szakad le szivemről egyszerű szavakban, Lelkem egy-egy élő ízére ismerek:
Repülök fel szomjan a fénybe veletek!
Csak mikor napfényes, havas tanyám járva A gond panaszát is váltom mosolygásra, Szív s tél jege olvad s a nyíló tavasz már Künn lel édes harczban szinarany vasamnál — Mikor földben, szívben ott fogan vetésem:
Nyomtalan életem nagy napjait élem.
Elmarad mögöttem a küzdők zsivajja, Hitem verőfényén szállok a magasba, Csodás sejtelmeim földi zára pattan, Álmok gyúlnak elém, örök, halhatatlan Álmok, amelyeket boldog, ki feledhet, De nem is utolsó, ki értök megszenved . . . S látom meglebbenni a jövendő fátylát:
Csak veletek együtt érek én is pályát, —
Együtt botlunk össze, mikor meg lesz írva, A hősökkel én is álmodni egy sírba;
Te is ott lészsz majdan s megérted barátom, Mint fut el homokba minden földi lábnyom.
*
SZIKRATÁNCZ.
Szilaj vágy, tékozló reménység, E könnyüvérü ifjú népség Megitta borom legjavát, Egy dalt adott és tovaszállt.
Odavan a nagy dínom-dánom.
Odavagy édes ifjúságom, Sípláda nyög az udvaron, Vádaskodik az unalom.
Jön a bölcseség, a tapasztalás, Nyugalomvágy és kiábrándulás, Az élet négy lehiggadt vénje S odaül kandallóm elébe.
21
Alvó tüzét meg-megmotozzák Es emlékim száz gyermekarczát Kék lángokon himbálva, játszva Gyújtják elém a szikratánczba*.
Csengő kaczajjal integetnek Pufók orczái régi kedvnek;
. . Ijedten súgnak össz' a vének:
Mily szerencse, hogy megjövének!
S mikor a füstben tört sóhajjal Vergődik egy^egy vádló angyal, Ök dehogy a szivükhöz kapnak, — Csak ümgetnek, csak bólogatnak . . Tapasztalás jól tudta mindezt, Kiábrándúlás ajkat biggyeszt, Bölcseség könyet és mosolyt ád — S pipára gyújt a nyugalomvágy.
Zugomból nézem és a régi Fojtott dacz feljajdúlva kérdi, Mért nem ütök szét köztök sirva:
Ne tegyetek még mindent sírba! . ,
S csak reszketek és minden arczon Átélem vesztett üdvöm, harczom:
A vig fiúkkal alig bírok, A könyezőkkel együtt sírok . . .
<
23
AZ ÁLMOK . .
Az álmok egész kincstárából, Mely odaveszett jeltelen,
Ezt a gyűrött kis selyemkendőt Hagyta rám vesztett szerelem.
Tikkasztó emlék, amit elmond:
Kora hajnal a kert felett, — Lopott magány a szürkületben, Egygyékulcsolt forró kezek . .
Nehéz szomjúság első csókja, Mely perzsel, emészt, úgy lobog. . Mi pedig sírunk, mint két gyermek, Ki játszva vétkezett nagyot . ♦
Miért e könyek? Ilyen órán?
. . Szomorún ott állt angyalunk S szemünkre lobbantotta halkan:
Ily szépet minek álmodunk? . ♦ S hogy szétriadtunk halaványan Mint hajóról, mely elmerül, Habos kendőd kezembe siklott Vonagló ujjaid közül.
Hátra se’ néztünk: ifjúságunk, Az a hajó porrá hogy ég . . És közénk omlottak az évek, — Vak, utjavesztett szürkeség . . Kicsi kendőm, simítsd meg arczom! Kicsi kendőm csak te tudod, Hogy ott veszett, amivel nékünk Egy egész élet tartozott!
EGY BARÁTNŐMNEK.
Ön kegyes birám édes asszonyom, Hogy költőnek hirdet . .
Bizonynyal Nem egyszer hallgatott Ön éneket, Melyet íves tornácza ajtajában Hárfája mellé gyermekhang dalolt.
A kis énekes reszkető kezével A lankadt húrt eltévesztette váltig S halvány ajkán elfúlt a gyönge hang, Mikor köny vette át a néma szót.
A dalban nem volt sem összhang, se’ szépség És Ön hallgatta mégis meghatottan
Es szive fájdúlt síró panaszán!
Gondolt-e rá, miért nagyobb hatalmú
E tanulatlan, szaggatott sóhaj,
Mint művész ajkán legdicsőbb remek?
Óh Ön volt, aki felragyogni látta A gyermek arczán a dal ihletét —
. . Ön volt a költő, mert Ön — szeretett!. * Jó asszonyom, mint a hárfás fiúé
Panaszos ének az én tudományom; — S hogy ama ködös őszi délután Mélázó kedvem elfogott, daloltam Vágyat és kételyt, hitet és lemondást, És mert nekem is mesterem az élet:
Az üdvösség felvillanó dalára
Rimet csendített szomorú csalódás ♦ . . így fűzve egygyé rózsát és csalánt, Ön könyet és mosolyt adott, elöntve Borongó árnyon kincses lelke fényét . . . . Ön volt a költő, mert Ön szeretett! . .
VANNAK . .
Vannak bűbájos álmok,
Mik belefojtják szomjunkat gyönyörbe, — Nagykéső, mire észreveszszük,
Hogy megmérgezték lelkünket örökre.
Vakon szállunk nyomukban, Szemet, szivet ostoroz izzó mámor:
Hiszen mi más az üdvösség, mint Egy csöpp ez álmok habzó italából!?
Mire megvirrad aztán,
Kezünkben tört pohár, szemünk kisírva És a vágy leperzselt oltárán
ítéletünk, saját kezünkkel írva:
28
Szomjazni mindhalálig
Igaz öröm megváltó, tiszta csöppjét, És nem akadni rája többé —
És eltikkadni a pusztában végkép . . .
*
LÁTOMÁS.
Ha majd a hosszú éjszakát, Mely megpihentet minden álmot, Fölverik zengő harsonák:
A földi vezeklők során Ott várom én is égi fényben, Mig sort kerít az Ur reám.
„Lelkek, kik együtt jártatok
A földön véle — szól az Ur most — Hogy élt, im tanúskodjatok !"
Te lépsz ki, óh én elveszett Ifjúságom örök szerelme
S csak azt súgod, hogy „szeretett"..
De árnyad elfordul legott, Hogy fojtott könyeid beszédjét Ne értsék meg az angyalok.
Már nyitja egyik a kaput, Amelyen át ily tiszta lélek, Mint az enyém, egekbe jut.
„Uram, szeráfok, angyalok, Leroskadok ím itt a porba — Zárulj be ég! Bűnös vagyok.
Szive itt pihent szivemen, De alig nyílt elsővirágunk, Elhervasztottam hidegen.
Uram, szeráfok, angyalok, A kétely átkával szivemben Én megtagadtam lángotok!
Rég kiapadtak könyeink, Rég odaveszett ifjúságunk,
Rég hordtunk vádat, néma kínt, —
És mire ránk esteledett,
Nem adhattunk mi már egymásnak Alamizsnánál egyebet . .
Uram, szeráfok, angyalok, Adjátok neki koronátok És nekem a kárhozatot!“ . .
FELHŐK, ÁBRÁNDOK . .
Fejem dagadó gyeppárnára hajtva Nézem az ég sugaras végtelenjét, — Kárpitjait leomló menyezetként A nap égő gyémántrózsája tartja.
Mögöttem halk ér s parti nefelejcsek Szerelmök édes titkait cserélik, Elszéledt nyájam vígan legelészik S ábrándjaim légi utakra kelnek.
Ott őgyelegnek, hol omolva, némán Tépett felhők fehér bárkái úsznak, — Most elszakadnak, meg összeborúlnak, Fényt s árnyat ontva a magasból énrám . .
. . Óh ringassatok el ti gyermekálmok!
Óh vegyétek még szárnyatokra lelkem ! Oh váltsátok meg a kételyt szivemben, Hogy üdvötökre én még rátalálok!
Oh csak e hitre tanítsatok már most Es amiért azt egyszer megtagadtam, Ne maradjak az égkisértő harczban A boldogságért mindörökre káros!
Oda minden . . A kárpit összebontva, Bárányfelhők végtelen nyája széled Biborpázsítjára az alkonyégnek, —
.. Hát az enyémnek merre szól kolompja? ..
Felhők, ábrándok, már ez mindig így lesz ? Tilosba zavarjátok egyre lelkem ?
Szivem hadd fájjon, a kárt hadd viseljem ? Felhők, ábrándok, már ez mindig így lesz?
3
34
MEGNYUGVÁS.
Jó czimborák inPegaso,
Kik ott rójjátok az aszfaltos korzót, Elapadt kútra hordva szomju korsót — Szeretlek, de szó ami szó:
Vadszőlős tornáczomról már közétek Nem unszol vissza soha semmi végzet
Óh csak látnátok otthonom:
Ákáczok mögül fehérjét kilopva, Nádtetős falak összebútt csoportja Szegi négyfelől udvarom;
E kis világból abb' a nagy világba Dehogy tudnék én eltalálni már ma !
Lelánczolt engem kis köröm, Termő dűlőim, vidám mesterségem;
Mióta napom a valónak élem, Mindenik percze új öröm, —
Jönnek-szállnak, mint dúczra a galambok Es egyre csattog tanyámban kaczajjok . .
Ekém vasa lett horgonyom — S csak néha, mikor szinte karikázva Megiramlik előttem a barázda S én követem tűnő nyomon:
Egy hang, egy semmi, vágyavesztett emlék Csak felkap s játszva közétek viszen még . .
Hogy is szólt az a régi dal?
Rímei játsztak szép lányok szivével, Mámora játszott lelkünk jobb hitével Es ifjúságunk álmival . .
Elcsendesült a dal s azt zengi már most:
Egy ereszalja kell a boldogsághoz!
3*
36
Jertek, épen most aratok!
Aranysárgán omlik kalászom rendje, Piros ajkú lány gyűjti, — istenemre, Külömb királynő, mint azok, Akikért kancsóinkat hajtogattuk — S pinczémből is annál külömb ital jut!
Ami híja tán volna még
E mindenségnek, megkerül maholnap:
Velem örülni jövendő napoknak Fehér kötős kis feleség . .
És az enyém lesz boldog rabbilincsen Minden, mi jót embernek adhat Isten!
A VERÉB.
Jártam a magas iskolát, Tanultam filozófiát,
Sejtem, mi légyen a poézis,— De dalra, bölcseségre mégis Csak te kapattál mesterem:
Ütött-kopott kis szürke bölcsem, Verebem.
Első dalod friss hajnalon Harsány üdvözlet ajkadon Hozzá, kinek lesz gondja rád, Hogy mai morzsád megtaláld;— Mert az életünk küzdelem, Ütött-kopott kis szürke bölcsem,
Verebem.
Már ekedalod csiripel!
Porban fürödve zenged el És henye csíz bár kinevet, A te nemesi czimered A munka gondja telkeden, Ütött-kopott kis szürke bölcsem,
Verebem.
Mért csattogtatszmaharczi dalt ? Fecskének üzensz viadalt?
Berzenkedel, hogy vándorkedve Mért hivja jobb hazába egyre?
. . Neked jó minden ereszen, Ütött'kopott kis szürke bölcsem,
Verebem.
Csicsergésedben gondtalan Vágyad egész világa van:
Szerelem és fészekrakás;
És nincs oly kiábrándulás, Amely kifogna kedveden, Ütött-kopott kis szürke bölcsem,
Verebem.
39
Ejjel, mikor a csalogány Szivét kiönti panaszán, Te ágon, kórón, ahol ép Szeretni jó s álmodni szép, Bólogatsz pároddal hiven, Ütött-kopott kis szürke bölcsem,
Verebem.
Jártam a magas iskolát, Tanultam filozófiát,
Sejtem, mi légyen a poézis, — De dalra, bölcseségre mégis Te taníts holtig mesterem, Ütött-kopott kis szürke bölcsem,
Verebem!
MINT KÉT SZABAD MADÁR . .
Mint két szabad madár, akit erdős határ Sűrűjébe veszt el,
Mikor minden ágbog hozza rá az álmot Tele szerelemmel:
Vágyad édes szomján úgy jöttél el hozzám, Úgy követtél híven»
Úgy jártam be véled sok csoda vidéket Én csicsergő párom, én szerelmes hívem!
Hivó tavaszfényre fészkedet cserélve Elhagytad a régit,
Kaczagó lánykönyek vizében fürödtek Tékozló reményid, —
41
Mintha csak úgy játszva mentünk volna nászra, Hipp-hopp szárnyra keltünk,
Sikongott a gőzgép s mint valami ködkép Elmaradt a világ egyszerre mögöttünk.
Mi leng ott én szépem, lobogó fehérben Köszöntve utánunk?
Mintha jönne vélünk, a meddig csak élünk, Amerre csak szállunk?
Édes anyád könyes, fehér keszkenője Üzenget még felénk,
Utólérve messze, boldogságba veszve Páros szerelemnek robogó kerekét. .
Szállj vissza sóhajunk, ne fájjon miattunk Senkinek a szíve, —
Zöld mező, zöld erdő, ha nap kél, ha est jő, Van elénk terítve;
Járjuk az idegent, de szivünkben itt bent Ismerős már minden,
S mi úton-útfelen bűbáj és rejtelem, Itt tükrözi nyitját a mi szemeinkben.
Fenyves komor árnya zár-e vadonjába, — Havasi zord patak
Álbe velünk szóba, vagy fehér vitorla Röpibe percz alatt
Sugaras tengere kék habján délfele Parti cziprusok közt:
Váltakozik minden örökkön, csak mi nem, Ülünk kéz a kézben mosolyogva szemközt. .
Mint két szabad madár, akit erdős határ Sűrűjébe veszt el,
Mikor minden ágbog hozza rá az álmot Tele szerelemmel:
Vágyad édes szomján úgy jöttél el hozzám, — Hívogat már fészkünk:
Lelkünk álmodását hogy valóra váltsa Az ég mosolyából kimért osztályrészünk!
FELESÉGEMHEZ.
Kérdezed, mi volt az eszményem, Mikor indúltunk kéz a kézben?
Nem vágytam soha semmi másra, Csak összhangra és boldogságra.
Velem is ingerkedtek álmok, Hajtottam én is délibábot, — Örvény hivott, én visszaléptem, Egy hang védett ezer veszélyben.
Az a hang, mely amig csak élek, Vezetni fog, vezessen téged:
Csak az összhang és boldogság az, Mit e földön hitednek válassz!
Minden egyéb üres káprázat, Amivel fény és pompa áltat, — Hiúságok vásárzajában
Hurczolnak meg a föld porában.
Ha hangja szólít ilyen csábnak, E hitet kösd telkedre szárnynak És felmagasztosúlni érzed Körülötted a csöndes fészket ♦.
Oltárod lesz közel az éghez, A szeretetnek Istenéhez, Ki a szivekbe azért oltott Szerelmet s adott páros otthont:
Hogy az alkotás nagy eszménye, Az összhang milljószor túlélje Az elmúlást — egy semmiségben:
Két összehangzó szívverésben!
45
NÁSZUTON.
Postakocsi a bérczuton;
Tüzel az ajkam ajkadon, Félfedeles bakján ülünk, Beppónk ajkán csattog a kürt S felel reá
Kaczagó visszhanggal szivünk:
Trará, trará ♦.
Kékszemü tó, nézd, odalenn Hogy rengeti szerelmesen Cziprusszigetjét s int nekünk!
Beppónk ajkán lágyul a kürt S felel reá
Olvatag visszhanggal szivünk:
Trará, trará ..
46
Üdvözlégy hangos Torbole!
Sziklás utczádon fölfele Kapaszkodik most szekerünk . . Beppónk ajkán riad a kürt S felel reá
Újjongó visszhanggal szivünk:
Trará, trará..
Csapszék előtt keringve jár Barna fiúk közt a pohár, —
Most ránk köszöntik — ég velünk!
Beppónk ajkán kurjant a kürt S felel reá
Dobogó visszhanggal szivünk:
Trará, trará . ♦
Szép őszhajú pap odaát
Most nyitja rozzant templomát — Fogadj imádba öregünk!
Beppónk ajkán árad a kürt S felel reá
Mélázó visszhanggal szivünk:
Trará, trará. ♦
Egy sikátorból karcsú lány Szökken ki: hivét várja tán, Úgy rápirít tekintetünk..
Beppónk ajkán csettint a kürt S felel reá
Incselgő visszhanggal szivünk:
Trará, trará ..
Az osztería néma lett;
Hol késhetik a kedvesed?
Hogy igy megvárat, sohse tűrd! Beppónk ajkán elfúl a kürt S felel reá
Marasztó visszhanggal szivünk:
Trará, trará. .
Altassuk, hol az alkony int, Mi is már a szerelmi kínt!
Beppónk ajkán lankad a kürt, — Egy éjszakára rejtekünk,
Kis Torbole:
Virágnyoszolyát vess nekünk S fektess bele ! . ♦
48
5
ÉJI ÚT.
Az éj leszállt, kocsink robog, — Porfírágyában hányja habját A hegyi ér s mi boldogok Virrasztjuk üdvünk áradatját..
Tarts átölelve s mitse félj, Hogy éji utunk ilyen rémes, Rosszabb ösvényt is jártam én, — Egy csókot adj, elmondom édes:
Szegény voltam, nagyon szegény És tépelődtem izzó vágyban, Nyílik-e oda út elém,
Hol kincs és hír és boldogság van?
49
Erdők ölén vad éj felén
Hányszor bolyongtam el magamban ! Tolvajlámpámmal könnyedén Manók kincsére ráakadtam ..
Minden álmom így betelik?
Szóltam rá a vén, törpe gnómra, Ki egykedvűen kincseit
Halommal ott elémbe szórta.
Minden álmod ! — a törpe szólt — Ha kavicsom aranynak nézed!. . Es tovatűnt. ♦ Az éj oszolt
S a kincs kezemben semmivé lett..
És lelkem szomjúsága vitt Fel napsugaras hegytetőre, Dal bontá zengő szárnyait:
Társad a fény, ifjú előre!..
Fenn három égi nőalak, Szépségükön bűbáj a fátyol, Állta el csodás utamat S kínált kéj és kín italából.
4
50
— Szenvedj, de legyen a tied Hír, dicsőség és örökélet!— Szóltak s nyugalmam elveszett, Csak szívem fájt és agyam égett . ♦ Ki küldött ez órán elém,
Hogy mindent odahagyjak érted, Amit ily álmok idején
Pogány szép istenek Ígértek ? . ♦ A mindenható szerelem!
•. Már az igaz istent imádom:
Itt piheg szived szívemen Es dobogása imádságom. .
DANTE SZOBRA ELŐTT.
Márványpiazzád szentélyét karöltve Hogy Véle jártam s szivem Érte lángolt, Meg volt tisztúlva lelkem földi rögje. . Nem takart soha sugarasabb égbolt — S te ott álltái fölöttünk Halhatatlan, Mint síri szellem, ám szemedben fény volt Bár ajkaid fensége mozdulatlan,
Ily nyájasnak, ily e földről valónak Sohsem jelent meg árnyad álmaimban.
Rég, hogy poklod bús lépcsőin sajogtak Sebeim, miket ifjúságom rám mért S kértelek, lelkem kárhozattól óvjad :
4*
Ott lengett hollószárnyon éjjelenként Szent vizeid fölött kétségbeesésem —
♦. De csöppnyienyhet nem hozott, ha megtért ♦♦ S mikor később vágyam, mint sas, merészen Tört égbe s átölelte a világot
Egy eszményi fenséges ölelésben:
Mennyországodból Dante kért sugárt ott, Hol Beatricéd édes könyje reszket —
♦. De leolvasztá szárnyam ragyogásod ! Mint galambok, kik váltadon megülnek, Kérik mosolyod gyermeksziveink ma S im szemeid mély árnyai derülnek;
Márványlepled komoly redői mintha Megmozdulnának s Te könyved kiejtve Egy száll babért hullatsz le karjainkba .. Óh mert csak két szív tiszta, szent szerelme Méltó rá, hogy telkedből Istenember, Egy örök sugár kigyúljon felette !. •
53
A LAGÚNÁN.
Ezüstorrú fekete gondolán Ringat a hab a holdas lagúnán.
Rezgő árnyú turbános czölőpök Őrzik az omló márványküszöböt — S lépcsőin renyhe lazzarónik Űzik a langy éj vízióit . . .
Egy gondolán fölzeng a barkaroll, Egy másik édes búban válaszol — S csodás temetés indul nyomban Megannyi úszó koporsóban»
A nagy halott az élet gondja, Azt viszi mind s tengerbe dobja .. Locscsan a hab, himbálva gyűl araj, Csendül a csók és röppena kaczaj, — Üdv, évoé! Édelgő Bacchanál Függönymögött a szivfenékre száll.. Ölellek-é ? Vagy visszaálmodom, Hogyistenekkel ember ily rokon?..
.. Szemedben pogány isten lángja, Tölts mámort vágyam poharába!
Szűz mirtusod szórjam az éjbe! Oldjam öved, milói szép te! És titkunkról egy szót se ejtsünk:
Csak szeressünk, csak temessünk!
55
HA AKKOR . .
Ha akkor jöttél volna tán elembe, Mikor elhagytam ifjan, rég az ösvényt, Mely a dicsőség álmait ígérte,
Nem mondtam volna még le róla önkényt.
Lángoltam volna én is, balga gyermek Rajongó lázzal az emésztőtűzben, Hogy mirtusodhoz csillagát egemnek Reszkető kézzel egy nap odatűzzem.
Nem indúltam, nem buktam ! Hála érte Szivem csöndjének, mely dűlőim sorján Kis örömökkel már akkor beérte S a válaszúton elvetette koczkám.
El volt végezve, hogy nedélibábot Kergessek én, csak perczre meg-megálljak:
Tündérvizében köszöntvén a távolt Ekém mellé találjak s újra szántsak! El volt végezve! S ha talán teérted Még szárnyára vett volna fényes álom, Jer és köszönjük együtt sors kegyének, Hogy jóvoltából más lett a világom ! Egy nagy kalitka sok emeletének Lennénk valahol foglyul esett párja Ahelyett, hogy itt színarany ekénket Minden napunk új deleidre várja.
Izzó álmokkal felén a nagy útnak
Tört szárnyakon vergődnénk lenn a porban, — Vagy hivalkodnánk hervadt koszorúnak Levelével a boldogságra szomjan!
Vagy végre is. . De mit beszélek félre ? . ♦ Dehogy lehettél volna feleségem!
Magyar poéta száraz kenyerére Jó apád dehogy adott volna nékem!.♦
ÖRÖK DAL.
Hajadban egy szál mirtusággal, Gyermekszívedben néma lánggal Jöttél ekém mellé velem;
Csendes világ itt a világod, De amíg édes titka átfog, Egy dal kisér örökhiven.
Hallod csendülni zengő szárnyon ? ..
Tavaszhirnök jár a határon:
Egy szótlan, névtelen gyönyör Suttogva ébred s szertefutván Ákáczaim hegyvölgyes útján, Zöldjével most tanyánkra tör. ♦
Reszkető csókja ligetünknek Ébreszti alvófedelünket,
Kandallón hamvadoz a láng, — Munkánk s szerelmünk ezer ajka, Mint fecskepár, fészkét ha rakja, Dallal veri fel a magányt És hallod-e, ha nyári hajnal Kiszólít a pacsirtadallal,
Hol kaszálónk dús rendje dűl? . , Sürög a gyűjtök fürge népe S az édes munka gyönyörébe Lelkünk ábrándja elmerül . . Már ébred az alkony fuvalma, — Vetésünk tengerén suhanva Játszik, elül, meg újra kél — S a mindenség, remegve értünk, Megérleli-e sok reményünk, Édes gondjában elalél..
Hallod-e még, ha kincses őszszel Pengő kaszánk imája tör fel Hozzá, ki adta kenyerünk ? «♦
A dombon szőlőnk vére csordul, Hogy ha szerencsénk rosszra fordul, Bor és kedv híján ne legyünk.
Már köd üli tartott határom, Kóbor szelekkel bokron-árkon Csatangol az ördögszekér . . . Hallod a dalt? . . Ekénk nyomában Vetésünk zöldjén zizeg lágyan És kincses új tavaszt ígér.
Munkánk pihen, a gazda fáradt, — Ekéim leszerelve állnak,
Mint ágyúk nyert csata után, — De zeng a dal: ott dudorászgat A kandalló a jégvirágnak Szerelmet téli éjszakán . .
Csak zeng a dal. . Mig fehér álom Dermedez ott künn a világon, Vele virrasztunk édesem;
Hol rejtve dobban szív a szíven S a mindenséghez simul híven, Nem némúl e dal sohasem!
60
MENYECSKE BAJA.
Jaj tovább nem állhatom már, Jó anyácskám lásd magad:
Amióta férjhez adtál, Nyugtom nincs egy pillanat! Varrogatva ablakomnál Egyre czérnám közt motoz — S ha kezem legyint kezére, Csókja nem old, csak bogoz.
Hogyha dolgos tűm elejtem, Amig lopva fölveszem, Ő is lop, de egyre csókot A virágos szőnyegen.
Fejem hetykén hátravessem?
A zápor nyakamba hull — Zsörtölődjem, pirongassam?
Jaj úgy épen nem okúl..
Odavesz keblére némán, Mint a tűz, úgy lángolok, Futnék, jaj de végre is csak Szégyenszemre — maradok . . Tanítottál jó anyácskám, Tudományom sokra megy, De nem mondtad, hogy ilyenkor Hogy segít az egyszeregy?
Szólj hát az édesre csínján, Jaj de mégse. ♦ majd csak én Súgom meg, hogy tűzzel, tűzzel Ne játszék oly könnyedén!
62
TÉLI REGGEL.
Napfényes köd meleg uszályt Lenget a fehér pusztaságon, Mint amikor megdermedt vágyon Mosolygó emlék vonul át.
Tanyám kicsillan fényesen: Ahogy a köd vakon leszállott, Zuzmarás ujjú hű akáczok Szertezilálták hirtelen.
Valami utas odalent
Tapogva fordul be tanyámba — En tornáczomon álldogálva Találgatom, hogy ki lehet?
63
Csak állok, csak találgatom És ködből, fényből, merre nézek, Úgy rám szakad emlék, igézet És mondhatatlan nyugalom ..
Hej, nemrég voltam magam is Fuvatag hónak útlan társa!
Fordult sorom fészekrakásra, Áttört a nap fölöttem is.
Csak erre vándor egyenest! Nehéz odalenn ködbe', hóba';
Nálunk tanúid egy fordulóba’: A boldogságot hol keresd!
FESTÉSZET.
Bár nincs palettám s a „Szalon"-ban Soha rám nem akadtatok,
„Anch' io sono . Istenemnek Kegyelméből festő vagyok!
Jertek tavaszszal, nyárban, őszszel Ki határomba én velem:
Vásznatokat megszégyeníti Az én örök művészetem.
Mert vásznam nékem e darab föld;
Ekéim elnyúló sora
Kellékem, s színbontó segédem, Mint nektek a nap sugara.
Ha jön az ősz, indúl a munkám S mire búvik a gyöngyvirág, Tájképem megtelik színekkel S szemlátomást nyer plasztikát.
Itt zöld szőnyeg, ott kékbe játszó Simul a dombra bolyhosan, Ahol a völgybe fut, színének Melegebb árnyalatja van;
Aranyfényű kénsárga szalag A virágzó repczevetés ..
A háttért festem egyre még csak S lám színetek már is kevés . .
Halovány zöldből bont fehéret Viruló ákáczsor, idébb
A nefelejts lányszemű kékje Csókdossa szőke ér vízét, — Karcsú nyírek ezüstfehérje Elszórva egy-két ligeten — S az előtérbőlhívogatva Tanyám kicsillan fényesen.
6
66
Távlatom kék hegyekbe mélyed, Mik a Bodrogra hajlanak, Egem könnyű és levegőm mély:
Im a Staffage! Ha kell alak, Akad itt birka, gulya, ménes — Leányt legény vár esteien;
Fessétek, ahova beválik, Ehhez nem ért művészetem.
Birkát, gulyát jó gazdaszemmel Én gyepes mezőn osztok el, Legszebb genre-om, ha a leányzó Nem legényt, de kévét ölel, Vagy ha kocsim robogva fut ki, Hol száz kar sürög nagyvigan S mellettem ül kis feleségem S térdemre adja kis fiam..
Fessétek belé ezt, amazt bár, Már nem javíttok képemen;
Megjött az ősz érett bűbája, A színhatásban mesterem:
Tarkítja hervatag színek közt Arany gyümölcscsel tájamat S vadludak vándorseregével Fényt s árnyat osztó ég alatt..
S ez az én képem oly kapós ám, Hogy mire fehér a határ, Pénzes műértők részletenként Jól megfizettek érte már!
Meleg szobámban üldögélek S elnézem fényes ablakom:
Tél apó hogy művészkedik még Ábrándos jégvirágokon ..
5»
68
A NAGY KÖLTŐKHÖZ.
Ti, kiknek ajkáról tejjel mézzel folynak Élő igéi a nagynak és a szentnek, Kiket zengő dalra istenek ihlettek, Ti jósai vagytok jövendő napoknak;
A ti őrtüzetek virradathoz mutat Nehéz éjszakából kivezető utat.
Mi, akik névtelen pengetjük dalunkat Boldogan, hogy szikránk tüzeteken éled S olykor kicsi dalunk fölszállhat az égnek:
Tirátok figyelő őrszemek vagyunk csak, Akik harsonátok földöntúli hangját Visszhanggá tördelve mélységeknek adják.
De van hivatásunk! Kis dal kell a népnek, Hogy derítsen rája egy-egy színes álmot S biztassa fölérni a ti magasságtok!
Azé a bitang név, ki dalával mérget Vegyít el törpe kor italába orvul — S hízelkedve érte még koszorút koldul!
KIS FIAMHOZ.
Csak táguljon kicsiny tüdőd:
Sirasd el szívből hangosan Tört játékszered kis fiam ! És ha kaczagsz, minden szobánk Csengjen belé te kis bohó ♦.
Szívből kaczagni óh be jó ! Lelked ha ujjong, hogyha sír, Visszhangja még a köny s mosoly, Mindenre híven válaszol.
Hogy irigyellek! Lesz idő:
Szived a keservtől túlárad — S szemébe kaczagsz a világnak..
71
Megérted sok harczod után Titkolni, hogy világra jött Minden kis féltett örömöt«.
Ott lopózkodik ajkadon, Szemed fényében valami
Es mást mond egyre, mint a mi. . Oh sírj, kaczagj még szabadon! Gyermekörömöd, bánatod Mig szivemben is megdobog:
Elnézlek és kis életednek Amilyen tiszta tűkre vagy, Megáldalak, hogy az maradj!
72
ÁKÁCZOS TANYÁNKAT . .
Ákáczos tanyánkat Odahagytuk, Új eresz fészkéből Megsiratjuk»
Akik ittszeretnek, Az emberek,
Hozzánk is, nekünk is Idegenek.
Tavasz kerül, de más, Nem a régi;
Azt a szív tékozlón Elfecsérli. ♦
73
Ami virág rajta Egyszer nyílik, Akármennyi, kevés Minda sírig.
Elosztjuk cserébe Fiatalon,
Mikor szív a szívhez Közel rokon,—
És mire jó lenne Szál maradék, Annak az illata Odavan rég.
Hiába nyit rajta Másodhajtás,
Az már nem ajándék, Csak sóhajtás . . Visszasíró emlék Vágyódása Deresedő őszből Tavaszába . ♦
74
ŐRNAGY ÚR!
Őrnagy úr, én mint Petőfi Goromba tábornokát Nem fogom megörökítni, Sohse bízza el magát!
Őrnagy úr, egy a kardbojtunk, Vagyokönnekhadnagya, De ne féljen a kardomtól Akármilyen pipogya!
Őrnagy úr, együtt szolgálunk A manőver végeig,
Eltűröm gorombaságát, Ahogy tőlem csak telik.
75
Azután Ön friss babérján Penzióba, én haza —
Ekém mellett alszom egy jót S meg van mentve a haza ! Őrnagy úr, legyen szerencsém, Örülni fogok nagyon:
Lágy ember a béresgazdám, Helyébe megfogadom!
76
A NYÍR ELÉGIÁJA.
Földem a Nyírség. Fája tövében Ért ma ekémmel a déli harangszó;
Vak borulat csapott össze az égen S ime a vén nyír, mintha panaszló Hárfa kisérne egy ősiregét,
így zokogott, hullatva díszét:
Sarja enyésző ősi fajomnak, Puszta világom őre maradtam!
Korhad a törzsem, — mit hoz a holnap?
Ingani érzem a földet alattam, Lombom ezüstjéről fogy a fény, Tűnt napok álmait álmodom én ..
Messze nyugatról, hol biborágyát Nádasok ezribe veti az alkony, Messze keletnek, hol suta ákácz Aszu homokját köti a parton:
Mind birodalmam volt e világ, Áldva sudár fám dísze gyanánt.
Nyírjeseim selymes füve pástján Csengve kolompja, járt gulya, ménes, — Zöld tavaimból kelt a szivárvány S nádja mögül a halásztanya kékes Fültje adott hirt: emberi lény Mit keres édene szűzi ölén.
Mind e világnak titka enyém volt:
Pázsitos ágyon a szerelemnek Papjai voltunk, én meg az égbolt, — S ágaim adtak síri keresztet, Őszi harasztom szemfödelet Holt szeretők örök álma felett.
Óh mi gyönyör volt téli világom:
Deli leventék kürtszava harsant, Falka nyomán szélvész paripákon Zúgva a hajrát, verve a vadkant — S fáklya tüzénél éji toron
Dal s szerelem gyúlt ajkaikon!
Szőke Tiszám, most éjjeli rémed, Aki határom túrod ekéddel, Hogyha elönté zúgva ez édent, Jött a tavasznak zsenge diszével: Ágaimon reszketve fakadt Fürtös ezüstjecsókjainak » ♦
Szegve nyakát jött úszva a légen Szürke hasú gém s kócsagok ezre, Szárcsa, gödény elüle az éjben, Parti rekettyén fülmile zenge, — Ligetim árnyán s a vizeken Mindenütt élet és szerelem! ♦.
79
Te a Tiszát, én téged, az embert Néztelek egyre, vigyázva hatalmad S látva erős kezeidben a fegyvert, Mit neked ellenem Istenek adtak:
Béke vasát, a fürge ekét, Dönteni fám korhadt gyökerét.
Itt ligetemtől, ott a vizártól
Századok harcza kiküzdtekalászod ! Büszke tanyáid tűzhelye lángol, Munka vidítja ifjú világod: — Mint ki az anyja ölén idegen.
Tépdesi gyász hulló levelem ..
Sarja enyésző ősi fajomnak.
Puszta világom őre maradtam!
Korhad a törzsem, — mit hoz a holnap?
Ingani érzem a földet alattam ..
Sújts és szántson el rajtam ekéd,— Oda világom, — a pálma tiéd!
80
LÁTTAM ÚJRA ♦ ♦
Láttam újra szülőföldem, — Vitt a gőzös dübörögve, Ott egy bérczi fordulónál Csordult ki a szemem könyje.
Szalmatetős fehér házak, Mint egy csapat borzas gyerek Zöld fák alól bámészkodva Integettek üdvözletét.
Kőfalas kert újra látlak ?. . Öreg kastély, zúgó hársak Megismernétek-e újra Az egykori játszótársat ?
81
Hevertek, mint széthányt játék Dirib-darabjai szerte ..
Mellőle kis gazdátokat A sors be rég hogy elverte ’ Visszalopom képzeletben Magamat a szent küszöbre, Ahol apám biztatva szólt:
Édes fiam, csak előre?
Ahol anyám lobogtatta Könyes kendőjét utánam,
Hova aztán — hogy is, mért is ? — Soha vissza nem találtam. •
Most hívogatsz, most üzensz rám Feltámadott édes emlék,
Hogy annak a kis fiúnak Egyszer még nyomára lelnék ?. . Zúg, ragad az élet sodra,
Egyre messzebb járok tőle — Isten áldjon szülőföldem, Te légy egykor pihenője!
6
J
A VÉN HARANGOZÓ.
Tipeg a toronyba, ődöng nehéz lépte, Hosszú fehér haja a válláig ér le;
Maga él tán, ki még feketének látta, Magának is álom, nincs rá bizonysága.
Elfárad, meg-megáll, köhint egyet-egyet, A magasba néz fel:
Harang kötelével
Pajkos szélsuhanczok lengő tánczra kelnek.
Nagylassacskán feljut. Torony ablakából Egész életének színpadja kitárul:
Tavasz volt itt régen, most őszi borulat Ül meg hegyet-völgyet, jövendőt és multat . . Odalenn temetnek, a harang megkondúl, Átzúg a vidéken
Olyan tompán, mélyen,
Mintha szólna titkos, örök nyugalomról.
Te édes harangszó, mi szól nálad szebben? .. Ősz haja a szélben ide s tova lebben, Tudj' az ég, nem fárad a harangozásba', Kisértetnek hinné, éjjel aki látja:
Egy-két gyerek most is felnéz a faluból, Félve megcsudálják ..
Öregek ha látják,
Feljár a sok emlék ezerjó, szép múltból ♦ . Egyet-kettőt ránt még a harangkötélen, Karja lehanyatlik, a hang elbúg mélyen — Visszhangja szólogat innen-onnan mélán, Temető kapuján oszlik a nép némán;
Ő csak áll, lelke száll a végtelenségbe . ♦ Haját szél kuszálja,
Mintha galamb szállna .•
.. Ugyan mire gondol? Mi jár az eszébe? ♦.
*
VAJDA JÁNOS.
A lét s nemlét szirtkapujának, Melyet sasszárnyad verdesett, Hogy szívünk rajtad megesett — Kulcsát ma éjjel megtaláltad . . Tudtad: nem révpart a halál!
Arasz idő és hűltporod Viharfelhők közt kavarog S a végtelennel pörbe száll.
Vagy elvegyül a rengetegnek Titkával és síró szelek Szárnyán lesz gyászos izenet:
„Vége immár, vége mindennek!“
Vagy megátkozza azt, ki kérdi E siralomvölgy örök titkát: Sírjon, de ne bolygassa nyitját,
„Mért születni, minek élni?“ ..
*
SÖTÉT ÓRÁBAN.
Vágytam a jóra és a szépre, A boldogságra rászülettem;
Hogy mind csak töröm magam érte, A sors ellen vaj' mit vétettem? Álmom volt ekém édes gondja És megpihenni vidám otthon, Hol lázban égő homlokomra Egy szerető kéz enyhet lopjon.
Szerelmünk csókja legyen szikra, Kigyújtva azt a szebb világot, Mely kincsemül telkembe irta Eszmény, örök nagy szomjúságod !
S ha bontja szárnyát ihletésem, Kit szeretek, karombazárva, Röpüljönő is fénybe vélem S ne vonjon semmi le a sárba ! Hogy mind csak hitegettél álmom, A sors ellen vaj' mit vétettem ? ♦.
.. „Nagy a tévedés, jó barátom, Csak Epikur bölcs s boldog egyben!
Egyél, igyál és szeress asszonyt, És ne faragj te neki szárnyat, — Magadét is tolinak ha fosztod, Lesz belőle jó renyhe ágyad!“ ♦ ♦
NAGYSÁGOS URAK.
Hivalgó czimert, ősi kastélyt Nem hagyhatott rám jó apám;
Nap csókjával ákáczok árnya Legyeskedik házam falán, — Kivül takaros, bent se' czifra, No csak hogy épen nem kopott — Demokrata édes hazámban Mégis „nagyságos úr" vagyok.
Mandátumért nem tékozoltam, Nincs a megyén hivatalom, Híres czigányt sem hozatok ki Névnapra négyes fogaton, —
89
Megbecsülöm a szegénységet, Üres gőgnek nem bókolok — Demokrata édes hazámban Mégis „nagyságos úr" vagyok.
Nem úszom tenger adósságban Egy vékony szál szinekurán, Tavaszszal, őszszel gyalog járok Megomló barázdám után;
Édes munkám azt, ami kellett Eddig megadta valahogy, — Demokrata édes hazámban Mégis „nagyságos úr" vagyok.
Az ám, habár a talpalat föld, Amelyet szántok, sem enyém, Csak a zsírját, ha nem csalódom, Ez a közszólás, szedem én, — S bár évre év múlik s e zsírja Csak nem hizlal rajtam nagyot, Demokrata édes hazámban Mégis „nagyságos úr" vagyok.
Nem hízelkedem hangos szóval Tinéktek óh szent közügyek, — S bár azt hiszem, hogy otthonának Ki adott boldog tűzhelyet
S onnan munkál polgárerényben, A hazáért az tesz nagyot:
Demokrata édes hazámban Mégis „nagyságos úr“ vagyok»
Polgárerény! Óh dicső eszme, Melyért hevűlt a római,
Csakhogyígy szégyenszemre köztünk Még ki is tudlakmondani!
Polgár a szűrszabó, a hentes, — Én öletek, én varratok — Demokrata édes hazámban Már én „nagyságos úr“ vagyok»
Ezen a mi eke-létránkon Izzad a paraszt legalul,
Hogy volna polgár, ha letört is, A kopott „tekintetes“ úr!
91
A „nemzetes" rég „gentry" immár S mert én sem koczogok gyalog, Demokrata édes hazámban Velök „nagyságos úr" vagyok.
Volnék polgár s azok ti is mind Atyámfiai, milliók,
Kiknek a munka színarany ja Oszt nemességet s földi jót, Ha gyúlna bennetek önérzet S tudnátok, amit mi tudunk:
Csak szolgalelketeknek gúnyja, Hogy „nagyságos urak" vagyunk!
PÁROS NÓTA.
L
Leány. Peng a sarló, ég a mező, Én vagyok a marokszedő;
Aranykalász, hullj ölembe, Búzavirág, nézz szemembe, — Pitypalatytyal mit izenjek?:
Baja esett a szivemnek, A szivemnek.
Legény. Kicsorbúlt a kaszám éle, Az a kis lány utólér-e ? Ha utolér, egy-két szóra.
Hogyha szeret, egyikét csókra Megállítom, — lelke rajta, Hogy az eszem megzavarta,
Megzavarta!
93
II.
Leány. Rengő kéve kézbőLkézbe Száll az asztag tetejébe;
Én vagyok az adogató, Szeretőm az asztagrakó;
Ha nincs kéve, összeülünk, Delelő nap a szerelmünk,
A szerelmünk.
Legény. Kész az asztag, még csak egyet:
Tetejébe kontyot tegyek!
Virradattól alkonyaiig Felértünk a csillagokig, — Borulj énrám, lesegitlek, Az ölemben haza viszlek,
Haza viszlek.
Még ma anyád ablakáig:
Új borra már új portámig!
A kepém egy végbe fér el Udvaromon a tiéddel, —
Egy asztalunk, egy nyoszolyánk, Az Isten is mosolyog ránk,
Mosolyog ránk!
V Á LI DORKA.
Szőke Váli Dorka a falu virága, Édes veszedelem a két szeme fénye;
Aki egyszer látta Vasárnapi tánczba’, Meg is irigyelte Biró Sándort érte.
Mikor falunkba ért az őszi borulat, Sándort lenn a kútnál utólszor ölelte,
Mire a pitypalatty Szólalt a kert alatt, Zsörtölő vén anyja virrasztott felette.
96
Rekkenő láz veti fehér nyoszolyába, — Fogyó hold lebukik fürdeni a kútba —
Vén anyja csak várja, Lesz-e gyógyulása, Pedig élve is már temetőben tudja»
„Hallod-e, hallod-e édes anyám lelkem:
Dalolnak a kútnál! Jaj megöl a bánat!
Jaj oda kell mennem — Azt is oda tettem, —
Elásott bimbómra még majd rátalálnak!
Lakodalmas szoknyám hadd mosom tisztára, Hadd melengetem fel szivemen az árvát!
Tej, tollas ágy várja Még ma éjszakára —
Csókomtól rám veti szép szeme világát!“ Virrasztó vén anyja szitkozódva ümget:
„Veti majd az égi jóságos angyalra! Jó szavam nem kellett, Megrontotta lelked,
A szived ellopta, szégyened itt hagyta “
Szegény beteg lánynak mosoly ül szemébe, Úgy suttogja bambán: „A kútnál ígérte,
Száz csókkal tetézte:
Tiszta hófehérbe
Visz el a templomba, az oltár elébe’44 Meg elfullad újra: „Édes anyám lelkem.
Dalolnak a kútnál! Jaj megöl a bánat!
Jaj oda kell mennem — Azt is odatettem, —
Elásott bimbómra még majd rátalálnak!44
„Csitt, csitt—húnyd be szemed.Hogyeresztenélek!
Nem úgy volt,másképvolt, — senkisincsa kútnál;
Az a kicsi féreg Soha fel nem ébred, —
Jaj csak azt felednéd, mindjárt meggyógyúlnál!"
Öreg éjfél veti végét a beszédnek, — Az anyával játszik édesgető álom;
Halovány kisértet A kútnál kisértget —
Ingoványos a föld s nincs utána lábnyom.
Egyszer csak felsuhan a kút peremére, Vizében a holdfény megreszket odalenn:
„Ihol ni a képe, Fürtös fejecskéje —
Jövök már én árvám! Mi urunk légy velem!"
Vén anyja odabenn megváltó álmot lát, — Jobb volna belőle sohasem ébredni!
Szőke Váli Dorkát Másnapra kifogták, Harmadnap kivitték örökre pihenni.
HARKÁLYOK,
A fenyveserdő néma és sötét.
A százados fák örökzöldje tán Eltűnt árnyak homályát őrzi még.
A titokzatos sűrű koronán Csak néha bólint egy-egy ág, Ébresztve fenséges harmóniát,
Melytől a bérez és völgye visszazeng .. Fák közt suhan
A harkálymadár komoran;
Karmát az erdő fája Legszebbikébe vájja,
Mely oly magas, hogy két világ övé:
Fönn a verőfény, lenn a titkos éj;
Ezer vihart ért s rendületlen áll Királyi fák közt igazi király!
7-
Mig zsenge volt még, ferde ágát Kerülök gondosan levágták;
Pihennek unokáik is azóta,
Fejszének többé nincs körülte dolga!
Van a harkálynak, de van ám!
Megkapaszkodik minden ágbogán:
Kip, kop, — kip, kop — A háncs ropog,
Szú, féreg nyomban összefut És harkályunk torkába jut.
Mi jó dolog!
Kip, kop — kip, kop — Csordul a háncs alól a földre Az illatos fenyővíz, a fa könyje ..
A csattogásra ott terem Mohó harkályok serge éhesen:
Kip, kop kip, kop — A háncs ropog —
És fölsivítnak munka közben Mohón rombolva, kárörömben . . Fenyőnk csak tűr, fájdalma nincs,
— A kéregpánczél drága kincs — Csak egy-egy könyet ejt a szánalom,
.10!
S ha szemtelen már a sereg nagyon, Szótlanul egy-egy ágával suhint
S szétfut sikongva, megrémülve mind ..
Fenyőnk tovább ledönthetetlen áll.
Királyi fák közt igazi király;
Csúcsával napsugár tovább enyelg, Tovább bólintgat, suttog egy-egy ág.
Ébresztve fenséges harmóniát,
Melytől a bércz és völgye visszazeng. * Lángész a fám, —
Fejszém buzdúl a kritikán;
Az éhező harkálysereg
Ti vagytok drága kritikaszterek — Kip, kop — kip, kop:
Megélni haj nehéz dolog!
102
HÁROM TOLL.
—Baumbach -
Suhogó szárnyakkal Hattyú száll felettem, Lábam elé halkan Három tolla lebben.
Elsővel megírom Levelemet hozzád, Amikor válni kell:
Rózsám, Isten hozzád! A másikat tűzöm Szürke kalapomra:
Könnyű vándorkedvem Hogy újra meghozza.
Harmadikat, azt meg Eresztem a szélnek:
Mutassa meg útját Utlan messzeségnek ! . *
104
SHAKSPERE.
Megteremtette az Ur a világot És remekéül alkotván az embert, Leikébe rejtett egy másik világot, Egy láthatatlant, mit csak Ö ha ismert.
Az ég kegyencze hallott, látott, eszmélt — S mig édene ezer gyönyört kínált,
Mindenben összhangot talált és eszményt, A szépség szárnyán földről égbe szállt.
Lantot vert, vésett, színt vegyített, írt, Márványa bájt s erőt, a dal gyönyört, Ecsetje álmot, tolla égi hírt
Másolt híven és szíveket bűvölt.
De ha megfájdult itt bennvalamit Áll tétován, a könyje áradat, Erynnákkal kész harczba szállant Vagy a kereszthez térdelroskatag.
Öröm és bánat csoda szövedéke, A szerelem, gyülölség, indulat, Kétarczú szenvedély bűne, erénye, A tépelődő beteg gondolat, — Mi üdvözít, mi sújt, mi oszt halált, Vak hangszer, ádáz rejtelem maradt, Mig Shakspere hozzá kulcsot nem talált:
Eged s poklod ember te vagy magad!
*
106
A PÁRKÁK.
Töredék,
Klotho. Perdülj orsóm, fonjad egyre Az életnek fonalát,
A napisten vigye szerte Csillagról csillagra át, — Aranyküllős szekere Sohse gombolyítsa le: Mindöröktől mindörökké Gyújtsa létünket gyönyörré!
Lachesis. Játszva fényben, győzve árnyon Perdül tovább a fonál, — Emberszívbe édes álom Üdvével odatalál:
107
Ajtóm előtt áll a holnap, Remény vizén könnyű csónak..
Mindöröktől mindörökké Váltom a jajt új gyönyörré ..
Atropos. Kettévágva a fonál, Egy örök csak: a halál.
Klotho. Üdvözlégy zord ajkú testvér!
Munkádnak csak neve torz:
Uj életnek méhe lettél, Ha egy férget eltiporsz;
Bölcső ezre minden sír, Felejt holnap, ki ma sír;
Mindöröktől mindörökké Ég mosolyja, légy a földé!
108
INDÓHÁZBAN.
Vidám zajgás gyakran maraszt Az érkezési oldalon, — Egy zugból ott az életet Mélázva végig gondolom.
Hajnalban első érkezők A pőre létbe mi vagyunk, Négy kar hívogat és ölel S teríti földi asztalunk.
Alig jöttünk, már mi lesünk Az érkezési oldalon
Kis húgocskát, vagy öcsikét A szomszéd gólyavonaton.
109
Sereg kis lány, pozsgás fiú:
Az iskolás vonat betér, A gyermekbánat könyje jön És fölszikkad, mire beér ♦.
Egy édes lányka, kékszemű, Az első gyermekszerelem Int ablakából, most kiszáll — S hozzánk símúl szemérmesen.
Megérkezik az ifjúság, Hír és dicsőség álmai S a férfidacz, mely megtanít Magunk lábára állani.
Megjön a boldogság maga, Páros fészek igézete, Az első bölcső mosolya, Első gügyögés gyönyöre.
.. Mig egyszer kondúl a harang — S egy édes kicsi gyermekünk, Vagy jó anyánk, vagy ősz apánk Koporsójánál lépkedünk.
Oly idegen lett a világ?
Nem néz be nap az ablakon:
Már szívszorongva ott ülünk Az indulási oldalon.
Ma hű barát, holnap rokon Utazik. Isten veletek!
Mig házunk egyre üresebb, Mig szívünk egyre hidegebb.
Ahogy megjöttek odaát Az emberek, az örömök, Most nap nap után itt velök Egy-egy vonat kidübörög. . Majd jön egy, — sort kerít reánk, Helyünkre felkapaszkodunk:
Az indulási oldalon Örök álmunkba utazunk.
*
111
VÁNDORFÉSZEK,
Nem szállt rám ősi birtok, Egyre a másén irtok — Nagybérlő a nevem, Kis föld a kenyerem.
Vándormadár a társam Reményben, csalódásban — Idegen eresz alján
Hanyadik fészkem van már? . . Küszöbén új otthonnak Új emberek tolongnak, Fogadnak mézes szóval, Alázatos hűhóval.
112
Szivem és zsebem nyitját Szelíden kitapintják, Mosolygó megvetésem Nem ront e kedvtelésen.
Szivemben — jó az Isten — Gyülölség semmi sincsen:
Mert a féreg csak — féreg, Rég nem öl engem méreg!
Sőt erszényem is nyomban A játékasztalon van, — Duzzadna csak a keble, Itt ugyan lába kelne! De ebbe is szerencsém:
Nem hizlalta szerencsém — Nagybérlő a nevem,
Kis föld a kenyerem ..
Csak jó szívnek ha szív kell S beéri az enyímmel, Jut abból úgy mellesleg Kincsosztó dús felesleg.
113
Magunknak dal, mely csöndes Fészkünkből ki-kiröpdes, Hogy, ha tán újra mennénk, Szárny híján csak ne lennénk!
Az áldott, kincses rögbűi Reményünk csak kizöldűl, Kalászunk felesével
Gondhoz örömöt érlel;
S mi visszafojtva tán még Itt benn méregre válnék, Te édes anyaföldünk Eliszod minden könyünk . ♦
8
NAGY KÉRÉS.
Ahogy csónakunk az élet Partján kiköt s megjövünk, Annak módja ellen okkal Nincs porunk.
Hisz' fogadnak kézzel-lábbal Rózsaszínű örömök,
Tipegésünk indúl tarka Rét fölött.
És darabig azután is Mily sok vidám biztató, Hogy e siralom völgyében Élni jó!
Csak a játékbontás sorját Nem szeretem semmikép:
Hogy elrontja, ami benne Jó és szép!
Az a hosszú készülődés, Az a lassú elkopás, Az a sok előre való Híradás . ,
Az a sok aggódó szempár, Mely ránk tapad és nyomoz, Mikor szivünk néhanapján Akadoz . ♦
Mig jön végre feketében A nagy vendég s hidegen
Nyújtja karját, mint ki már nem Idegen ..
Mindenfelé édes-kínos Széjjeltépett lánczszemek ♦♦
Vérzik tőlök, aki marad, Aki megy..
8*
116
Játékodnak ezt a végét Csináld úgy jó Istenem, Legalább csak kivételkép Énvelem:
Hogy valami csudamódon Nagy tábládon nevemet Addig, amíg így halunk meg, Ott feledd!
MUNKÁCSY.
Magyar föld szülte, áldunk Érette égi kegy!
Mert a lángész minálunk Amilyen sokra megy:
Vált vón’ belőle kaputos Munkácsi bútorasztalos.
Minden föld termi szépen, Mit beléje vetünk,
Müvészvetésünk épen Csak olyan volt nekünk, Hogy kivirúlt rajt, de ki ám A ládára a tulipán!
De van nyomor oly áldott, Mely magot szárnyra kap, Kergetve fényes álmot Csak rávidúl a nap — És gyökeret ver boldogan Uj hazában a hontalan.
Ott nő, csak nő az égig A bűvös csudafa!
Zendűl mámorba’ végig Honán, hogy Ö „fia"..
Es minden asztalosinas Dicsőségében kanalas!
Füttyre és muzsikára A Mester haza jár:
Mienk, mienk! A lárma Csárdát, klubbot bejár . . Megnézzük „azt a képet“ is, De bankettezünk, igenis!
119
Ezt a mi virtusunkat Paris sem főzi le;
Ha minden nagy fiúnkat Etetni kellene,
Mikor egyebütt jóllakott, Sohsem látnának rossz napot.
S utólszor, ha kidőlve Porrá lesz, ami por, Hivalgó gyászba', könybe' Reánk kerül a sor —
És rád, ki nem ápolsz, de zöld Sirhantot adsz, szent anyaföld!
Még néma mind a pompa, Még zokog a szavunk, Még nincsen Pantheonja, Már szépet álmodunk:
Ecsetjén halhatatlanul Új tavasz, ami ránk virul!
120
A MARSEILLEI ÉS AZ OROSZLÁN.
— Voltaire.—
Egy marseillei kalmár, ki Afrikát járta Kikötött egy napon Utika partjára.
Barangolván egykor, egy szűk völgytoroknál Rettentő oroszlán szembe véle ott áll;
Leng hosszú sörénye, öblös torka lángol, Nemeai fajta a legigazából.
Utasunkat kővé dermeszti e látvány
S mert nem volt Herkules, hűltre-holtra válván Csak térdére rogyik s úgy nyögi: Kegyelem!
Az erdők kényura csudamód szelíden, De megborzogatva a provencei hátat, Francziáúl igy szól: „Nevetséges állat,
Azt kívánod, hogy ma éhen feküdjem le?
Figyelj: ebédeltem s fogadlak kegyembe, Ha rám bizonyítod, mikép törvénytelen, Hogy a vacsorám ma egy marseillei legyen!"
A kalmárt e szóra éleszti reménység, Tudásra, vitára vagyon benne készség;
Egykor papnak készült, latinul is értett, — Rabelais, Szent Ágost, adjatok most érvet!
Elöljáró szava, hogy rég meg van Írva:
Hatalmátföld ura égi jogon bírja, — Hogy az egyformátlan lények legkülömbjét, Az embert illeti, szabni itt lenn törvényt, — Az ö trónja a föld s fenn az égi bolton Csak azért gyúl csillag, hogy neki ragyogjon, Nyilván Afrikában sem vezethet jóra, Hogy urát felfalja az alattvalója!
Oroszlán mosolya hahotára mordúl S kiugratni vágyván nyulát a bokorbúi, Két czirógatással nagyhirtelen igy ni:
A világ urát ott lemezteleníti.
122
Láthatta, királyunk mit rejt inge alatt:
Két majomlábszárra tákolt bordafalat, — Vézna két sarokba lúdtalp párja kötve Akadék tíz újjal, mely botlik a rögbe, — Két aszott korcs emlő, kellem, haszon nélkül — S amivel nagyra van s hordja fennen ékül:
Üres, szűk koponya, lapos homlok, orcza, Melyről félrecsuszott a vendéghaj korcza. ..
Ilyen volt e király, kifejtve mezébül, Puszta valójában, koronája nélkül.
Hirhedett nagyságát nem köszönte másnak:
Borbély hajfodrának, szabó ollójának.
„Látom — szólt a kalmár, — a természet, látom Pipogya vitézzé formált e világon;
Hittem, király vagyok, mondj inkább szájhősnek, Igaz király te vagy, mert te vagy erősebb ! Ám fontold meg, ki hős, vegyen erőt magán, Csak jóságos királyt szeretnek igazán, — S jól tudod, királyok királya az égben Isten, ki nektek is törvényt adott régen:
Mikor a bárkában, elülvén a habok, Az összes állatok, tiszták, tisztátlanok
123
Noé ősöm révén kijutottak végre Hosszú rabságukból kövér mezőségre, Velők Isten szoros szövetséget kötött, Ünnepélyes írást♦
„Óh szemtelen kölyök, Inadba szállt eszed és most ez a mentség?
Isten lépett velünk egyezségre?" ♦ ♦
„Felség, Lelkedre kötötte, légy jóságos és bölcs, Dühödet képmásán, az emberen ne töltsd — És ha te most felfalsz, bizony Uram félek, Ö lesz boszulója az ártatlan vérnek!“
„Te Isten képmása, te provencei majom?
Szemtelenségednek határa hol vagyon?
Add elé az írást eredetijében,
Add elé, ki irta, hol és melyik évben?
Mutatok én neked hitelest, igazat:
Itt ragyog húszával e két sor fogazat, Itt e karmok, melyek mindenike széttép, E száj habos öble, mely szétmorzsol végkép,
Ez orrczimpák, szemek, pokol tüze lángjok, Istenednek kincse mind az enyém, látod! Okkal tesz ő mindent, egyetlen törvényem : Hogy téged faljalak! Nincs más szerződésem! Ez Isten, ki oly bölcs, elméd föl sem éri, Nem azért ad éhet, hogy előle térj ki.
Magad is csámcsogod, mig fogaid bírják, Az oktondi pulykát, gyámoltalan birkát, Miket nem étkedül rendelt a Teremtő!
Hiszen silány gyomrod, ez a kákabendő Szakácsfurfang nélkül egyetlen csirkét sem Emészt meg és azt is harácsolod pénzen!
Ha nincs, mivel fizess, koplalsz, mint remete, Mig én étvágyammal, mely a föld remeke, A természet ölén, jóvoltomra lesben, Fitying költség nélkül széttagollak nyersen És egy óra alatt meg is vagy emésztve!
Születni, meghalni sorsunk közös része — És tuddmegteálbölcs, ha vers ront meg, rosszabb, Mint ha én szállítom csontod a gonosznak!“
„Felség, halhatatlan a marseillei lelke, Méltasd jóllakottan szikra kegyeletre!“
125
„Halhatatlan — szól az oroszlán — enyém is, Kicsi gondom van rá, vájjon a tiéd is;
Nem is áhitom én csürt-csavart lelkedet.
Soha sem szerettem ily sótlan, híg levet, Tested kell énnekem, volna bár kövérebb, — Ördög vinné lelked, hivalkodó féreg!"
„Testemnek ura vagy, most már misem védi, De jó ebéd után irgalmazz meg néki!
Szűkös keresetért ott hagytam hazámat, Két fiacskám s anyjok sírva visszavárnak.
Én árva pulyáim, nyomor minden napjok S kórház lesz a végok, ha megeszed apjok !"
„Hát nekem nem kelbe eltartani asszonyt ? Oroszlántacskóim mivé lesznek, azt mondd,
— Nem tudnak még futni, nem ölik még fajtád — Ha kereset helyett rám az Isten bajt ád ? S aztán mi végre is hagytad el földedet, Hol pálma, olajfa s narancs virult neked, — Édened mért hagytad, mért hagytad Évádat, Hol Magdolnát s Lázárt boldogan imádtad? . . . Csűrve és csavarva, csereberén csalva,
Aranyra sóváran jősz birodalmamba
