• Nem Talált Eredményt

Az én ■

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "Az én ■"

Copied!
295
0
0

Teljes szövegt

(1)
(2)

BAL ' . A z én ■

(3)
(4)
(5)
(6)
(7)

m .-

(8)

AZ ÉN UTAM

(9)

(10)

BALÁZS BÉLA

AZ ÉN UTAM

Ö S S Z E G Y Ű J T Ö T T VERS EK

(11)

1 4 9 4 6 4

FELELŐS KIADÓ : SOLT SÁNDOR

462424. ATHENAEUM, BUDAPEST FELELŐS : TALABER FERENC

(12)

Felderítő jelentése.

»Az én utanu címet azért adtam, hatvanéves koromban először összegyűjtött verseimnek, mert azt hiszem, hogy ebben van a könyv értelme.

A könyv értelme, mondom, mely túl az egyes ver­

sek külön értelmén, egy kötetbe foglalt együttesük­

ből nő ki és több m int azoknak összege.

Csak ezért érdemes verseket összegyűjteni. Tég­

lákból készül az épület. De csak az architektúra egészében kapott helye és funkciója ád igazi értel­

met és értéket a téglának.

Am embernél és az ő verseinél még sokkal több­

ről van szó. Ha egy költő dalaiból nem áll össze példás embersors, mely a legjelentősebb dalnál is jelentősebb, akkor minden szépség hiába volt.

Én úgy látom, hogy az én verseim vérnyomok­

ként utat jeleznek: egy negyvenesztendős, világos irányú belső fejlődés határozott értelmű útját.

Most már tudom: ezért születtem éppen ebbe a

(13)

térhettem, jelentést teszek mint a felderítő, akit előreküldöttek. íme, mutathatom van arra járható út, elindulhattok rajta ti is. Ti, akik még ama ködös parton álltok, ahonnan én is indultam huszonhat évvel ezelőtt. Belső, nehéz út ez. Fájdal­

mas és veszedelmes is. Embertváltó, embertfordító út ez, de világosságba vezet. íme, bizonyítani tudom nyomdokaimmal, melyek, m int a mesében elhullaj- tott búzaszemek, megszólalnak és dalolva igazítják el a keresőt.

De különböztessünk: ez az út nem művészi, ha­

nem emberi fejlődés útja. A sötétben rettegve té­

velygő költő siráma poézisnek lehet hatalmasabb, szívhez szólóbb, esztétikailag lehet tökéletesebb mint világos, biztos partraszállt költő dala. Nem azt mon­

dom, hogy újabb verseim mindig jobbak a régieknél.

Csak azt mondom, hogy valamennyi bár betel­

jesült éneke volt az órának, melyben született, egy­

úttal egy hangja volt annak a melódiának, melybe ez a könyv fogja őket össze. Nemcsak saját külön dallamukat zengik itt, hanem együtt, egész életemét.

Mit jelentettek ifjúkorom zengő fájdalmai1 Mi volt a -»vágy vágyódása vágyra«? K i volt amaz örök idegen vándor, akinek »minden út és minden v é g te le n t Mi volt az a lebegő »ködélet«, melynek lényegtelensége mögé csak azért vetített Istent vágyam, mert valahol valami valóságnak mégis kelletett lennie?

Bizony, lázadás volt ez a környező világ üres­

sége és irrealitása ellen. Elégedetlenség volt, mely

(14)

világfájdalommá lett, mert még nem tudtam, nem láttam, hogy lehet és kell változtatni ezen a vilá­

gon, melyben éltem és azért magam szerettem volna kimenni belőle: én szegény polgári fordított forra­

dalmár.

Ez a könyv bizonyítja, hogy az én külső utam nem véletlen. A k ik még aggodalmasan tétováznak, vegyék figyelembe, hogy a színes felhőkből még sokkal színesebb földre szálltam és zeneszerszámom­

nak egyetlen húrja sem szakadt le. Nem lettem kopárabb.

Huszonhatévi bujdosás után ezzel a könyvvel jelentkezem először megint otthon. Szeretném, ha olvasóim kiéreznék, amit most én érzek: hazajöttem ugyan, de nem vissza. Hajóról felszállt repülőgép tért vissza és azóta az anyahajó is nagyot haladt, íme, otthon vagyok és teljes gőzzel folytatjuk utun­

kat előre.

Budapest, 1915 augusztus.

(15)

(16)

A Z É N U T A M (Régi versek elé)

Tűnődöm régi verseken s jókedvvel Mérem: mily messze elmaradtak.

Bocskorotok bizony jól megkössétek, Ha utánam eredtek és utam ra hintett Dalaim nyomán akartok megtalálni.

Mert oly vándorlás volt ez, melytől Éledt a vándor, aki fáradtan

Bús dallal kezdte, keserűn, daccal, Mint börtönből szökött, kinek hajából És szívéből a dohos szagot

Még nem fújták ki a szabad szelek.

De minden lépés több erőt adott.

Évek múlása új fiatalságot S a régi nóták öregek maradtak.

Nagy út volt, mert látóhatáromon Túl ködlő érzések után nyújtottam Szavaim csápját és kapaszkodón Megfoghatatlanba fogództam meg.

így nőtt szívem és a látóhatár.

De kerülő útam volt csak az ég felé, Melyet tükröz a tó vize. De többször

(17)

De messzi felhők ábrái, a lelkem Tükrén karcolt titkos betűk,

Értelmet fájtak, melyet én a földön Keresni indultam és élni

Valóságos földön.

1945.

(18)

E L S Ő K Ö N Y V

1 9 1 1 B U D A P E S T

A VÁNDOR ÉNEKEL

»Mert minden út és minden végtelen És m indig elhagy valamit a lélek Cserélve utat úttal untalan.t

(19)

'V ! .* ff ?Í Jt

H O l WAV

. *

. ’S

(20)

N É G Y A J Á N L Á S

A J Á N L Á S A B A R Á T N A K

I tt egy marék dal. ím e átadom,

(Mint műhelyekben egy a másikának), Hogy énekelvén teljesítsed őket.

lm átadom, hogy vegyed tőlem el Mint vőlegény, ha vennéd lányomat:

Irigyen nézzek új fénye után.

I tt egy marék dal. Asszony szíve vére, Mégis tiéd. Mert tálon sok az asszony S a dal marad, az asszony elmúlik.

Mégis tiéd. Mert túlon sok az asszony, S mert őket is tán neked adtam volna.

Mert asszony asszony csak, de meg kell halni.

Mert meg kell halni s asszony csak az asszony, S kevés a férfi bajtárs és barát

Hogy teljesítsen, harcoljon és értsen.

(21)

A J Á N L Á S A Z A S S Z O N Y N A K

Mit akarok? Hiába minden.

Sohsem érezted szárnyaim szelét.

Ha világkincsét szórtam is eléd:

Megcirógattál, mert szerettelek.

És mégis vonz, mint az örvény, egy bánat S mert meg se látod arany koronámat Némán leveszem s áldozni megyek.

Előttem örök, nagy asszony-voltod:

A homályos, szent őstenger terül;

Titokzatosan, érzéketlenül Ringat világot, életet.

Meg se csobban, ha fejem lehajtom

— Rövidéltű férfi én a parton — És belészórom véres kincsemet.

10

(22)

A K Ö Z Ö N S É G N E K

H aj regő rejtem.

Hová, hová rejtsem?

Hol volt, hol nem? Kint-e vagy bent?

Régi rege haj mit jelent Urak, asszonyságok?

lm szólal az ének.

Ti néztek, én nézlek.

Szemünk pillás függönye fent.

Hol a színpad? Kint-e vagy bent Urak, asszonyságok?

Keserves és boldog Nevezetes dolgok.

Az világ kint haddal tele.

De nem abba halunk bele Urak, asszonyságok.

Nézzük egymást, nézzük.

Regénket regéljük.

Ki tudhatja honnan hozzuk?

Hallgatjuk és csodálkozzuk.

Urak, asszonyságok.

Zene szól, a láng ég.

Kezdődjön a játék.

(23)

A D Y E N D R É N E K

Negyven nap és negyven éjjel voltam M iattad hitvány, nyomorék és gyáva És mondtam, hogy az életem hiába:

Csak te vagy a költő.

Negyven nap és negyven éjjel vívtam Jussért, hogy éljek és mint éji féreg Vájtam magamba, hogy sötétet érjek, Amelybe nem világítsz.

S értem sötétet, melybe nem világítsz S oly fekete, nagy lánggal lobogott, Hogy vak lett minden régi csillag ott És mindent újra láttam.

Űztél, megtudtam, hogy van birtokom.

Ütöttél: zengni hallottam a vértem.

Téptél: és örök gyökeremhez értem, A minden gyökeréhez.

Negyven nap és negyven éjjel voltál A halál, melytől arcot kap az élet.

Nincs jussa másnak, hogy szeressen téged, Ahogy én szeretlek.

(24)

0 R S Z A G Ű T 0 N

Ű T I L A P U A T A L P A M O N

Darvak, gólyák költöztek először, Aztán indult a sok viziszárnyas.

Törik szélben már a száraz nádas.

Kopasz fákon látszanak a fészkek.

Lám, csontos már az országát járni.

Keréknyomban a vörös nap fénye Aranyszálat húz a messzeségbe.

Fénytelen víz tükrözi a partot.

Csudálkozva körül-körül nézek:

Lám, mostan itt vagyok!

Sok emberben most barátot érzek És meghatva szólítom meg őket.

És az utcák oly halványak, szépek, Mintha már csak emlékeznék rájuk.

Súlytalanul ingok, ködre lépek.

Talán én is megyek nemsokára?

(25)

S Z Ó L O K B A R Á T O M H O Z

Csókold meg és gyerünk tovább.

Nem fogod soha többé látni.

Lehet, hogy ő volt neked szánva, Vele tudnál te csak megváltva Az élet tetejére hágni.

Csókold meg és gyerünk tovább.

Az enyém nem sír; — halovány.

Azt kérdi csak, hogy mért megyek, Nem volt-e szép, am it itt éltem?

És én homályos vágyakról beszéltem, Országokról, amiket keresek.

Az enyém nem sír; — halovány.

Csókold meg és gyerünk tovább.

Szép volt. Ne nézzünk vissza értük.

Vágyunknak úgyis délibábja .Emléktengerből száll fel nemsokára

És el nem érjük soha, mert már éltük.

Csókold meg és gyerünk tovább.

14

(26)

S Z E R E T N É L E K M E G V É D E N I T Ő L E M

Szeretnélek megvédeni tőlem, Ölbekapni s elfutni előlem Valahová messze.

Két karomba rejteni a vágyad, Térdenállva őrizni az álmád, Hogy velem ne álmodj.

Szeretnék el, messze a jövőbe Futni veled, hogy akkor is győzve Még ^éressük egymást.

S néha rólam emlékezni csendben És csendesen elsiratni engem:

Egy régi barátot.

(27)

N A G Y H A R A N G J Á T É K .

Életet keresek:

És köröttem szívek: csapa árnyék:

Mintha néma harangok közt járnék.

Ütöm, ütöm. Csak ha fájnak, élnek.

Amerre én járok, búg az ének:

A nagy harangjáték.

Némelyik eltörik.

Annak hangja halkan kísér engem:

Hazajáró lélek a lelkemben.

Ügy nő bennem a virrasztó ének.

Nekem csak a kísértetek élnek.

A többit elfelejtem.

16

(28)

L E H E T E T T V O L N A

És hogyha akkor én nem megyek el, Ki tudja, sorsunk merre já r velünk?

Egész közel

Van kettőnknek egy titkos szigetünk, Melyre nem léptünk s nem lépünk soha.

Egy ajtót akkor becsuktam örökre.

De ott van most is kettőnk szép lakása, Hol sohse laktunk.

S bár adtam fejem hiú vándorlásra, K i mondja, hogy én hontalan vagyok?

Sok szigetem, lakásom, merre járok S utam at szegik fényes tengerek, Melyekre ki nem szállók.

Tágnl és nő világom, míg megyek — És az ösvényem egyre keskenyül.

(29)

T I

Hiába küldtelek, hiába mentél, El nem kerüllek, szűkek a falak.

Én találkozom néha asszonyokkal, Akik hozzád hasonlítanak

És tudom már, hogy többen vagytok.

Dacos közönnyel mentek el mellettem.

S ha én elétek állok hirtelen,

Hogy döbbenve megismerjük egymást, Ti végigmértek gúnyos-hidegen:

De azért szomorúak vagytok.

Vagytok testvérek? Vagy talán egy Rejtett királynő udvarhölgyei?

Küldött utánam, lobbanó lidércek, Az életködben megtéveszteni?

De végül hozzája vezettek?

Szerelmem örökegy s ti jöttök, mentek.

Egy messzi fényt ver rám a szemetek.

Egy messzi fény fáj, hogyha rámtaláltok.

A csókomat halványan tűritek S egymásra emlékeztek titkon.

18

(30)

E G Y A R C K O M O L Y

És néha látom, hogy egy arc komoly.

Az útszélen, vagy túlsó szögletében Valami zűrös, csilláros teremnek.

És nyugtalanul nézem: im üzennek:

Ott is van ember.

K iáltanék: hej, itt is van egy ember!

Most oda, oda kellene, hogy menjek, Hogy megérintsem simogató kézzel És kérdezzem: te is sírtál az éjjel?

Kaptál-e csókot?

K iáltanék: én is hordom a titkot.

De rám néz s messze partok köde lebben.

Hiába úgyis. El nem érjük szóval.

Köszöntjük egymást néma lobogóval:

Itt is van ember.

(31)

I VE M F É R S Z K Ö Z E L E B B

Hiába. Túlsókat álmodtam rólad, Túlsoká néztem a távolba várva.

Hiába tartlak a karomba zárva Nem vagy közelebb.

Ölelj és csókolj, hadd érezzem a véred, Gyötörj meg. Fájjon valami.

Lelkem még mindég a távolba réved.

Való lett álmom: most álom az élet, És én még fázom.

Ölelj és csókolj, a bűbájt tépd el.

Mért borong bennem még a vágy és bánat?

Gondolatom mért száll keresve széjjel?

Egyedül vagyok, m int álmomban éjjel És csodálkozom rajtad.

Hiába. Túlsókat álmodtam rólad.

Hiába tartlak most karomba zárva Ölelhetsz, csókolhatsz, mindhiába!

Nem férsz közelebb.

20

(32)

S Z Ü L E T É S N A P I S T A N Z Á K

Országútszéli fényes feszület, Megint megállít születésnapom.

Mondjam fenszóval, hogy huszonhat év És számláljam meg életvagyonom?

Fenszóval mondom, hogy huszonhat év És hogy szabadjon még pazarlanom.

Az arcom sima, testemen inak,

Kemény, gonosz, szép gyíkok játszanak.

Tudom, hogy el fog hervadni az arcom.

De nem tudom, hogy múlik valami.

Huszonhat évem huszonhat szobám.

Szomszédban vannak. Idehallani, Hogy beszélgetnek bennük csendesen És visszavárnak múltam társai.

De új szobákban új embertitok, És új ablakot új tá jra nyitok.

Országútszéli fényes feszület.

Mért állítasz meg születésnapom?

Gondoljam: mégis múlik valami, P arto t nem látva, én csak nem tudom?

Gondoljam: légben léghajós vagyok, Nyílt tengeren repül a csónakom

(33)

M E R T M I N D E N Ú T

A folyó partján fel kellene mennem, Mert arra szállnak mind a madarak.

És én is tudnám, mért beteg az ösvény, Miért oly vézna, én is tudnám egyszer.

De akkor mért is jöttem a folyóhoz?

Mert ím előttem gőggel elvonul És tökre titkát hiába lesem, Ha el nem oldom most a csolnakot.

H a el nem oldom s vele nem megyek, Elhagyva mindent, amíg teljesül, Ahol a főzés földpartok közé Beolvad s ömlik a bús alkonyég.

De elhagyjame néma, bűvös rétet?

Akkor hiába kérdeztem és sírtam, Ha nem várom meg, míg feljő a hold És nem hallom meg, ha a rét beszél.

Feljő a hold, szobámba is besüt 8 én nem látom majd bútoraim arcát.

Nem fogom tudni mért laknak velem 8 szobám rejti a titkom at talán.

(34)

Titok marad a dolgok minden titka.

Mert minden út és minden végtelen.

És mindig elhagy valamit a lélek Cserélve utat úttal untalan.

Szép gyermekségem félbe kellett hagynom, Szép ifjúságom nem folytathatom.

Az életűiről is ham ar letérek S az utak végén van csak felelet.

(35)

É N E K S Z Ö V E G E K

Erdő mélyén szövődik az este.

Haza megyek, mert anyám keresne.

Eressz el, eressz el.

Alkony vére csurog a mezőre.

Véres lesz a cipőd sarka tőle.

Ne menj el, ne menj el.

Halovány hold süt az éjszakába.

Édesanyád öltözködik gyászba.

Eridj már, eridj már.

Erdő mélyén hálót szőtt az este.

Nem megyek el innen, ha küldesz se.

Mindegy már, mindegy már.

(36)

II,

Fehér vízirózsát fontam a hajadba, Mert sötét éjszaka fekete hajad.

Kiviszlek a tóra, barna ladikomba, Mert olyan szomorú, néma vagy magad.

Nem kérdem meg ki vagy, nem kérdem meg mi fáj, Ma leltelek, holnap eleresztelek.

Ülj szembe és nézz rám. Mint búvár a gyöngyöt, Fekete szemedben könnyet keresek.

Behajtunk a nádba. Várj, míg feljő a hold, Akkor majd add ide halovány kezed.

Ha az ezüst rózsa kinyílik a tóba, Legszebbik mesémet mesélem neked.

(37)

III.

Borul az éjszaka. Elborul az élet.

Nem érzem a közeit; érzek messzeséget.

Árnyék, árnyék, árnyék ami köröttem volt.

De odafent messze csillagos a mennybolt Messze, messze.

Borul az éjszaka. Elborul a lelkem.

Nem látom már, ami világos volt bennem, Magos csillagokról száll alá az álom.

Valamire vágyom, valahová vágyom.

Messze, messze.

Borul az éjszaka. Oldódnak a láncok.

Felemelnek lágyan fekete hullámok.

Amibe fogództam mindent eleresztek.

Hol vagytok, hol vagytok, kik engem szerettek?

Messze, messze.

2 6

(38)

I TT AZ UTAK ELMERÜLNE K

A Z E R D Ő

Hűs tengere örök csendnek.

I tt elül az égi felleg.

I tt az utak elmerülnek.

Állj meg. Ez az örök erdő.

Aki belép, vissza nem jő, Ezer évig bujdos benne.

Simogat-e bársony árja, Ezer évnek álma, árnya?

Ezer év mint egy nap lenne.

Honnan jöttem utoljára?

Néztek-e utánam, várva, Emberek a túlsó parton?

»Az az ösvény elvezessen, Az az árnyék betemessen, Szíved mindent elfelejtsen.*

(39)

Ő S Z I V A R Á Z S

Most gyerünk innen, m ert jön a varázs.

Vörösen áll a nap a hegy fölött, 8 a sárga hegy mögött ott áll az ősz.

Gyerünk, gyerünk.

Nézd, izó érccé válik'

Az erdő m ár és a lombfödte föld.

Késő.

A dermedt rézerdőben állnnk.

Ne mozdulj már. Egy gally törjön belőle:

8 megkondul, dördül hetedik határ És sorsod mélye visszhangozik tőle.

Ne mozdulj már, m ert felriad a zajra.

Most hallgasd, hogyan hullnak szelíden Kis érclevelek pengő érctalajra.

Halk harangjáték. Az erdő dalol, S temetkezik csendes búcsúztatóval.

Nézd, ott a nap a hegy mögé hajol.

A hegy mögött, ahol a köd vonul, Egy óriás zokog hangtalanul.

(40)

T A V A S Z V O L T

Piros este kertbe mentein, H ervadt ákácfürtre leltem.

Piros este haloványan Azt is földről felemeltem.

H át tavasz volt?

Hóvirágok. Első biéhek, Gesztenyefa-gyertyák égtek. . . Hol kellett volna megállnom?

Egyszer először szólt ének A mezőről.

Egyszer felriadtam. A hold Idegen, nagy, eleven volt.

Denevér szállt el előtte.

Akkor, az — az tavasz volt, S valaki várt.

Barna este kertben járok.

Talán valamire várok?

Vájjon mostan mi múlik el Holdak, dalok és virágok Mögött rejtve?

(41)

A K E R T É S A Z A S S Z O N Y

Hatalmas ősz van. Behódolt a kert.

A fák: mezítlen, néma foglyok, állnak, Elébe szórva kincseit a nyárnak, Most ítéletre várnak. Vár a kert.

Az erdőn fent, még zajlik a csata.

Lélegzetfojtva hallgat lent a kert.

S íme, a nyárnak futó csapata Véres zászlót az alkonyégre vert.

Egy asszony áll a kopasz fák között.

Dacosan, mint egy elárult vezér Nézi a pírt, a barna hegy fölött.

Gőgöshalványan, mozdulatlanul.

Remeg a kert körötte s egy levél Félve, puhán, fehér kezére hull.

30 9

(42)

N O K T U R N Ó K

A M I É J S Z A K Á I N K

Nappali út, a mi életünk útja:

Holnapunk látjuk s a holnaputánt is.

Hanem mi ketten, mi mégis várunk, Jelentett nekünk a találkozásunk Jövendő csodákat.

Nappali utunknak mentén az éjek:

Óriás, csillagos barlangok állnak.

Mélyükbe nem látunk. Csodaígéret Dalol a sötétben engem és téged.

És mi betérünk.

Kalandor kincsásók, indulunk ketten Beljebb meg beljebb a. barlangos éjbe.

Dobogó szívünkben lobog a lámpa, Lelkünket legyint! denevér szárnya.

Csoda fog jönni.

Szemünk már tükrös, az ajakunk száraz, Szomjunk is, szavunk is elfogyott régen.

(43)

Elhajtott álmunknak kísért a lelke.

Valahol elmentünk valami mellett.

Túlnan m ár piroslik barlangunk szája.

Csendesen, dacosan, köszöntünk rája:

Üdvözlégy, hajnal!

32

(44)

T A V I N O K T V R N Ó

Most elhallgattatok:

Te és a tó és a nagy éjszaka.

Most hárman összefogtatok És köztetek most egyedül maga Van a szívem.

A szemeid rámfeketéllenek

És tudom, hogy az éj néz rajtuk át.

Nem értelek.

Te asszony mondd, hol van a te hazád?

Mit akartok?

Nézd, nézd, a tó hogy szívja fel Az egész bomló éjszakát magába.

A kemény hegyek árnya oly puhán És feketén borul az árba.

Beléhajol a karcsú fűzfaág Bús megadással. És a nyárfa Fáradtan ejti lombját le a tóba.

És nézd, hogy ezüst leveleket hullajt A hold, a hold! És elhalóba

Ezüstlevelet ringat minden hullám.

Ringatja bágyadt, titokzatos mámor S a néma sötét vizen végigborzong

(45)

És szív és hív sötét szemed.

És tudom, most a tó néz ra jta át És rám mered.

Te asszony mondd, hol van a te hazád?

Mit akartok?

Old el a csónakot.

Fázik a szívem egyedül-maga.

Az örvény megfogott.

Szédül szívem. Szédül az éjszaka.

Megyek, megyek már.

Vigyél magaddal el.

Bágyadtan fekszem. Szívem védtelen.

Néz rám, nézz rám, míg halkan evezel.

Süllyedjek mindig csendesen A szemed után.

34

(46)

É V A N O K T U R N Ó J A

Bíbor az arcodon és bíbor a kehelyben És bíborfelhők állnak a lelkem felett.

Az éjszakának kint valahány álma Idevilágít szőnyeges szobádba, Mi lehet ez Éva, mondd mi lehet?

Hallgasd csak hallgasd, hogy cseng a koccintás:

Szellemharangszó mély, mély víz alól.

Kóbor visszhangja egy ősrégi dalnak.

Ki énekelte? Hány száz éve annak?

S ha ketten összeérünk újra szól.

Millió álomtól izzó lett az éj kint.

Mért hallgatunk most, mire hallgatunk?

Hogy zúg a csend. Egy folyó zúg felettünk.

Érzed az árt? Oh, láttad, hogy lebegtünk, Ezer év óta sodrában vagyunk.

Mi lehet ez Éva? mondd mi lehet?

Mért nézünk tágranyilt szemekkel egymásra?

Zúg a folyó. Talán az ifjúságunk?

Úszhat most benne mindegész világunk.

Nem mozdul lelkünk, nem nyúlunk utána.

Tűz ég a szemedben és tűz ég a kehelyben Tűzzel a szépséged lelkemben lobog.

Tüzed köré most, mint a lepke szállva,

(47)

N O K T U R N Ó A Z A B L A K B A N O '

Kievezünk. A partok elmaradnak:

Hanyatló, bíbor bércei a napnak.

K inyílt az éj, a fényfüggöny levált.

A földhajó kis kikötőből újra A pártatlan sötét vizekre szállt.

A földhajón kigyulladnak a fények:

Millió ablak és millió lélek.

Csókok, dalok, piros lámpásszívek.

Szép, izzó díszben száll a föld hajója.

De nem tükröznek a sötét vizek.

Idegen, hűvös, örök ár körül, Feketén, némán, mérhetetlenül.

A földhajón megkuporog a dal És én is kajütablakomban állok Yirrasztani a virrasztóival.

Idegen, bűvös, örök ár körül.

Szemem nyílása kerekre feszül.

Haj, csókos, dalos, alvó emberek!

A hajón lék van: a lelkembe halkan Zuhognak be szent, idegen vizek.

36

(48)

K I L E N C E T Ü T Ö T T A Z Ó R A

Kilencet ütött az óra. Este van.

Meghajlik a lelkem kelyhe fáradtan.

Szín és fény töltötte váltig, Napkeltétől napnyugtáig.

Tele van.

Babrál, hullajt, búcsúdalt búg részegen.

Ne adjatok ma már semmit énnekem.

Ami fájt és ami kérdett:

Meseképeskönyv az élet, Szememmel a messzeséget Keresem.

Ne eressz el, mert az este élvezet.

Mért veszed ki kezemből a kezedet?

Lelkem kincse megnehezül, Miért hagytok mind egyedül Engemet?

(49)

N O C T I V I G I L I A V E N E R I 8

Borulnak, feküsznek ölelő árnyak, ' Remegő szirmok összesimulnak.

Liheg a lomb.

Liheg a föld is.

Sóvárgó partok remegve nyúlnak.

Meztelen vizeket ölelő ívvel.

Liheg a tó.

Liheg a hold is.

Szálezüst háló bornl le halkan, Szálezüst fonja a párokat össze

örökre már.

Örökre így lesz:

Csak feleszáma terem tett lénynek.

Egyedül fent a teremtő van csak.

Csendes az ég.

Csendes az Isten.

Millió csillag, millió könnye.

Óriás nászágy bús baldachinja.

Ragyog az ég.

Ragyog a pillám.

Mért vagyok idelent egyedül én csak?

P árja van mindnek. Senki se vár rám.

Ki vagyok én?

Ki az én párom?

Kellek-e magányos bujdosó, Isten? — Kóborló árnyékod, követlek itt lenn Szerelmesen.

38

(50)

C S U K Ó D J O N R Á N K É S Ő R I Z Z E N A M Á M A !

M O S T

Most hulljanak le nehéz függönyök A múlt elé és a jövő elé.

Ne láthassak fent bú vő csillagot, Ne nézhessek ki kék hegyek felé.

Lefüggönyözött, nyithatlan frigysátor:

Csukódjon ránk és őrizzen máma.

Hajadnak arany fátyolát fejemre!

Szédítsen az úr forró üzenetje A karjaidban végtelen imára.

Most, most hulljanak le a függönyök.

Most behúzódott minden messzeség Szívembe: álmok és hegyeknek kékje, Hogy nézésednek mélységét kimérje.

És most elsüllyed minden messzeség.

(51)

G A E Á N A K F O G L A K H Í V N I

Gaeának foglak most már hívni téged, Mert úgy vagyok előtted, m int a réten.

Mint tavasz estén, ha állok a réten S jövendő termés titkos tüzei Festik az esti messzeséget.

Gaea.

Gyér fő között látszik a föld és nincsen Lomb és vetés; csak föld, föld, barnaság van.

S a feneketlen buja barnaságban Tavasz és nyár és minden benne forr.

Nagy egyszerű szemedben minden, Gaea.

És vállad, melled dermedt viharában Ős földerőknek iizenetjét érzem.

Emlékezik és visszhangzik a vérem És minden gyökér az én gyökerem, És nem múlhatok a halálban.

Gaea.

Ha kínjaim at szorongatva, féltve, Elébed hordom, — kétkedve elejtem.

Mert a m iértjét mindnek elfelejtem.

Mert itt vagy és az minden és hová Mehetnék túl idáig érve?

Gaea.

• ■ •■■•■==•== = 40 ' ■' S 5 = = .

(52)

R É G I K Ö N N Y E K

Mindenhová el kellene mennem, Hová szívem régen sírni hordtam.

El kell vinnem, hogy nevessen ottan, Mert ott most is siratnak még engem.

Régi erdőm tépett hajjal, gyásszal Gyászol vérző törzsével a fáknak.

Ottan most is vacognak az ágak 8 régi tájak búja ideárnyal.

El kell mennem régi szobám látnom, Mert ég benne még magányom vágya Vérző lánggal. Égve m aradt máglya, Istenemuit, elhagyott oltáron.

Leszedem majd gyászom lobogóit, Hogy árnyékuk rám és rád ne szórják.

De hogy érjem el a régi órák Messze úszó fekete hajóit?

Fehérséged fényű most a lelkem.

Hiába. Nem száradnak a könnyek.

Régi nóták, rég olvasott könyvek, Mindig, mindig siratnak majd engem.

(53)

V I G Y Á Z Z /

Amíg szeretsz, tiéd a hatalom, Mert csókod alatt vonaglik a kezem 8 alázatos, rossz lelkiismerettel Hajtom térdedre szégyenkezve Á rtatlan szerelmes fejem.

De hogyha elhagysz, vigyázz, jaj neked, Mert szabadon és tisztán, fennyen állok Akkor és százszor szebb leszek.

S melyet leraktam szerelmed előtt Minden díszt újra magamra veszek.

És enyém akkor a bús hatalom.

Mulasztott múlt lesz mind, ami ragyog, S te fejethajtva, irigykedve nézed, Hogy mit takart el a te ölelésed.

Mert én vagyok az úr, mert mégis én vagyok.

/

42

(54)

É S S U H O G A T A V A S Z I S Z É L

Véremnek ősi, nagy folyója hajtja Testemnek fiatal hajóját hajtja És suhog a tavaszi szél.

Korbács a virágok ruganyos szára, Illatos hajadnak villanyos szála És suhog a tavaszi szél.

Messze a szemedben borul új bánat, Leskelő új kín villáma lobban.

R ajta már ajkam. Nem tudom hol van.

ősi nagy dallal az ős folyam árad És suhog a tavaszi szél.

(55)

I S T E N T I S Z T E L E T

Lángolnak a csillagok odakint Pántüzek a kék világmezőn.

Hallod a lárm áját a tavasznak?

Részeg tiindércsapatok vágtatnak Keresztül völgyön, ifjú hegytetőn.

I tt bent a sötétben örvénylik a csend.

Valami hánykódik, száll fel a mélyiből.

Halvány az arcod, izzik a szemed, Jéghideg az ajkad, reszket a kezed És megrázkódtál most valam itől.' Földalatti szent tüzek lobognak Fel a vérünkbe s összecsapnak itten.

Mi nyújtja egymás felé a karunk?

Im ára kulcsolt két nagy kéz vagyunk.

Térdre, térdre, bennünk van az Isten.

44

(56)

M E R T M E S S Z I R Ő L J Ö N A Z E S T E

Egymásba tette kezünket a nyár,

Hogy csendben üljünk: két gyermekkezet.

Mert most már minden hazaérkezett.

Most m ár nem játszunk és nem keresünk Egymásba dermedt bámuló szemünk, Mert együtt lenni oly csodálatos.

És vándor felhők hátán jött az este.

Jö tt messzi, régi völgyekből elő.

És visszajáró völgyek árnya jő.

A hegy mögött piros felhőhegyek És messzi, régi tájak fénylenek.

Mért jön oly nagyon messziről az este?

És fénylő felhők felhős folytatása Jő messzi, régi estékből elő.

És visszajáró esték árnya jő Két régi múltból. Táguló szemek És tarka vándorlelkek fénylenek, Mert együtt lenni oly csodálatos.

(57)

H A Z A A Z A N Y Á M H O Z

H A Z A A Z A N Y Á M H O Z

K itárul a róna.

És a halmok halkan merülnek be, Mint a végső partok a tengerbe.

Mint a dolgok majd az idők végén Visszaolvadnak megadón, békén Az egy ősanyagba.

Ereszkedik az ég.

A latta elmerül a vonatnak útja

És a gőzös füstjét lent a földön húzza.

Lehajlik a lelkem s gondolatlan, némán, Lent a barna földön húzom magam után, Mint a gőzös füstjét.

Haza az anyámhoz.

Nehéz béke száll rám, nehéz félálomban.

Hova, m iért vittem, amit innen hoztam?

Visszamerül minden. Mily kicsik a dolgok!

F áj a szívem. Miért? Nem vagyok-e boldog?

Milyen nagy a róna!

46

(58)

H A Z A É R K E Z E T T A S Z I V E M

Mit vigasztaltok? Nem piszkos a bánat, Hogy mosogassam tőle szívemet.

Nem piszkos és nem sebes és nem fáradt.

Csak hazaérkezett.

Ma trónfoglal, ma úrmagára ébredt.

Mint sötéttollas rácsos sisakot, Mint izzópántú, mellszorító vértet Öltöztem máma fel a bánatot.

És élettornyom ködös tetejére Fekete gőggel lépve fel,

Kigyulladt kínom piros tűzjelére Szellemhívek titkos jele felel.

Otthon vagyok. Jöhettek alkuvások, Hitvány nyugalmak, vaksi örömök.

Keservem nehéz fegyverében állok És máma minden járm ot eltörök.

Ma visszadobtam minden örömzsoldot.

S az életet nem szolgálom: feloldott.

Ma eleresztem mindenki kezét, S behúzom trónom sötét függönyét.

(59)

A Z Ó R Á K /

Heverek a forró fövényparton.

Mellém lapul a halovány Tisza.

Szomjú kezem puha vizébe mártom, Mint ahogy játszom szeretőm hajával.

Nagy, néma dél borul ránk izzó-kéken, Meztelenítő mindent felejtéssel.

Aranytűz ujjal túrja a fövényt fel Köröttem a nap.

És felettem elhúznak az órák, Mint idegen, szép, nagy madarak.

Sorsom, harcom, szárnyaikon hordják Magosán szállva, távolodó dallal.

A dal lebűvöl s tehetetlen nézem, Hogy idegenül, távol elvonni Az én életem. — S mozdulatlanul Heverek a forró fövényparton.

48

(60)

L I - T A - P E D A L A A B Á N A T R Ó L

Jó bora van a gazdának De várjatok még, ne töltsétek.

Még várjatok, mert előbb a bánatról Énekelek, énekelek.

Mert ba jön a bánat, ajkam Nem dalol akkor, nem nevet.

Ki tudhatja, hogy mi az, ami akkor K avarja, hányja az én lelkemet.

Pei, Lai, Ho! — Jön a bánat.

Gazduram sok jó borod van.

Nekem csak egy lantom vagyon.

De lantot verni s bort inni ilyenkor Hej, összeillenek nagyon.

Száz aranyt ér egy pohár bor, Ha együtt iszom meg veletek.

Száz aranynál többet ér ilyenkor.

Megmondom, mikor töltsétek.

Pei, Lai, Ho! — Jön a bánat.

Azt mondják, hogy örök az ég S a föld még sokáig állni fog.

De számunkra az arany és a jade Meddig ragyog, meddig ragyog?

Száz esztendő bizony már a legtöbb Amit az ember még remélhet.

És nincs más biztos, minthogy a halál jő,

(61)

Nem halljátok, nem halljátok?

Hogy bőg a majom kint, a majom?

Kopasz sírok közt, sápadt holdvilágon Egyedül szűköl egy m ajom . . .

Most ideje. — Most töltsétek.

Ne várjatok. — Siessetek.

Teli a kelyhet. — Aztán egy hajtásra Fenékig iszom veletek.

Pei, Lai, Ho! — Itt a bánat!

50

(62)

K Ö M I V E S K E L E M E N (Variáció a népballadára) Ihol elindula tizenkét kőmíves,

Ügy menyen, úgy menyen Déva vára felé, Ök is rakni kezdik magos Déva várát, Akit éjjel raktak: az nappal leomlott, Akit nappal raktak: az éjjel leomlott.

Szóval eztet mondja Kelemen Kőmíves:

Kinek hazahúz a szíve szerelemre,

Nem munkára vagyon gondja gondolatja.

Akit éjjel rakunk: az nappal leomlik, Akit nappal raknnk: az éjjel leomlik.

Azt a törvényt tette Kelemen Kőmíves:

Melyik felesége hamarább kihozza Az ebéd vékáját, kő közé rakassék.

Kő közé rakassék, ott megégettessék:

Fölhőkig épüljön magos Déva vára.

Ihol elindula az ő felesége, Az ebéd vékáját a fejtre téve S a kicsi gyermekit a karjára véve.

ötét is meglátta az ő kedves társa,

»Jó napot, jó napot, tizenkét kőmíves.«

^Istenem, Istenem, mi dolog lehessen, Háromszor köszönni, egyszer se fogadni?«

»Azt a törvényt tette a te kedves társad,

(63)

»Ha úgy megutáltad velem életed is, Nem bánom, ha úgy is! Azért izentél rám, Hamarább hozzam ki az ebéd vékáját?!«

ök is ott a vékát fejéről levették, Az ő kicsi fiát karjáról levették.

Mikor térdig rakták, csak tréfára vette, Mikor övig rakták, bolondságra vette, Mikor csecsig rakták, ő valóra vette.

»Ne sírj, kicsi fiam! Vannak jó asszonyok, Neked csécsit adnak, téged elrengetnek.«

»Apám, édesapám! Hol van édesanyám?«

»Ne sírj, fiam, ne sírj! mert hazajön öste.«

östét is elvárta s nem volt édesanyja.

»Apám, édesapám! Hol van édesanyám?

»Fölhőkig fölépült magos Déva vára!«

52

(64)

F E L M O N D O M A L E C K É T

Édes, jó istenem, Ügy-e, hogy te látod:

Úgy állok előtted, Mint kicsi diákod,

Csendes énekszóval felmondom a leckét.

Édes, jó istenem, Ügy-e, hogy figyeltenf:

Mondottad éneked, Mondom énekemben.

Tarka játékok közt téged tanultalak.

Ha még így tanullak S végső leckéd meglesz, Magasabb osztályba Ügy-e feleresztesz?

Édes, jó istenem, hogy itt ne maradjak!

(65)
(66)

ELŐSZÓ ELSŐ VERSESKÖNYVEM M Á S O D I K K I A D Á S A E L É

K Ö S Z Ö N T Ő M A Z O L V A S Ó T

Hét évig tartott, amíg annyi akadt, hogy egy kiadást elfogyasztottak. Kevesen voltak, de úgy, ahogy barátja is kevés van az embernek. Köszön­

töm őket máma és megmondom nekik, hogy soha­

sem éreztem őket publikumnak, személytelen nyil­

vánosságnak. Tudom, hogy akik az én írásaim at igazán szerették, azokat mind egyenként én is sze­

rethettem volna és tudom, hogy egymásban is ba­

rátokra ismernének. Nem publikum voltak, hanem rokonok. Nekik ajánlom első »második kiadásomat*.

Messzire elmaradt már mögöttem ez a régi könyv.

De tudom, hogy máma is azok vannak igazán mel­

lettem, afcik velem indnltak. Köszöntöm útitársai­

mat közös hét esztendőnk magányos útján. Köszön­

tőm ismerősként hűséges barátsággal első könyvem olvasóit.

BALÁZS BÉLA

(67)

, . . .

i f i i é t . £ fii $>*$•&.;.■

-

..•.■■■■ , ) Kí . : ■'■■■ ;■

r liíST)

• ■' . ■ a ; i*.

(68)

M Á S O D I K K Ö N Y V

1 9 1 6 B U D A P E S T

TRISTAN HAJÓJÁN

Csordul a vágy vágyódása vágyra

(69)
(70)

S Z Á M A D Á S

Elébed hajtom fáradt számadó Dalaim nyáját.

Számold, csak számold: hiábavaló Nevükkel hívnod.

Az életréten java kint veszett, Bitangul lelkem tilosaiban.

Csak ennyi van.

Holdénekünket elvette a hold.

Belécsudáltam.

Erdőn tévedt el, mely erdőt dalolt, Erős az erdő.

S asszonyom, téged, téged láttalak.

J á rtá l fehéren fehér mezőket, Te hívtad őket.

Édességvermek, szépség sűrűi Engemet fogtak.

Holdillatokra illanót űzni Lábam nehéz volt.

S asszonyom téged, téged láttalak Utánuk nézve életszéleken.

Felelj nekem

Fogyaték nyájam számolod-e mondd Asszonyom sírván?

Szemed alatt nem mosolyogsz-e, mondd, Számokat titkon?

(71)

Fehér mezőkre érkezünk-e, mondd Én régi asszonyom?

Hold illatján ott jössz-e szembe, mondd Én örök asszonyom?

Jössz-e ott szembe nyájat terelve Fehér pásztornő s elhozod nekem Mellyel ott vártál minden énekem.

6 0

(72)

M i hív ? M i hűld ?

Honnan tudod, hogy kelsz m ár hosszú útra f Onnan tudod, hogy hátba kap a szél.

M egjárt vidékek emlékillatával Dagasztja már vitorládat előre

S szivednek rángó horgonya m egsajdnl

É D E S U T I T Á R S A M

Álljunk meg, álljunk meg édes útitársam, Bizony elmúltaknak kiáltását hallom.

Bizony az elhulltak, útban elhagyottak:

Szép régi napjaink, kiket szültünk s éltünk, K iáltanak értünk.

Meg ne állj, meg ne állj édes útitársam.

Bizony szívünket már hosszú uszály húzza:

Napjaink aranya, éjeink ezüstje, K irályi teherben lassul m ár a lábunk, J a j meg ne álljunk.

Álljunk meg, álljunk meg. Csendes óra csendül, Élet színe simul, mint a tiszta tóé.

Feíszinlik a mélye, mélység növevénye.

Nézd, azóta milyen szép erdő virult, Szép ország a múlt.

Múló országunkból bujdosó királyok:

Számkivet minden nap új idegen napba.

(73)

B A L L A D A

Férfi mondja: fussunk, nézd, mi jön az égen.

Múltak kísértete gőzöl fel elébem.

Asszony mondja: nem köd. Idegen hegyek, (Már utazunk édes, messze, messze)

A svájci Alpesek.

Férfi mondja: nézzed a holdat az ormon.

Ezer ezüstlábbal indult velünk otthon.

Fussunk, messzebb fussunk. Nem az Alpesek, A Tátra, a Tátra holdas bércei

Ide fénylenek.

Férfi mondja: fussunk, nézd, mi jön a réten:

Múltak nyúló köde hullámzik elébem.

Asszony mondja: Járunk messze vizeken, (Elhagytuk rég a múltat)

A déli tengeren.

Férfi mondja: nézz fel. Régi éjek holdja Ezer ezüst lábbal indul velünk otthon.

Reszket a víz, nézzed. Nem tenger ez, nem.

A Tisza, a Tisza sápadt tükrét látja Két gyermekszemem.

Hiába tengerek, Alpesek és minden.

Bűvös csigaház ez, nem szabadulsz innen.

Mert kék szárnyon szállnak otthoni hegyek S minden új tengernek rejtett éj-arcára J a j ráismerek.

62

(74)

Tiszaháti rétek búja éjjel árad, Búja éjjel árad, elönt minden tájat.

Futhatsz már te, futhasz. Csak feljő a hold.

Utánad nyúlt a Tisza sápadt sávja És átkarolt.

(75)

E S T I V A R Á Z S A T E N G E R E N

A nap megállt,

A nyugvó nap a tengeren.

Aranyhajó,

Égő hajó a tengeren.

Yár.

A m ára vár a tengeren.

Most viszi át

Égő hajó halott királyt A tengeren.

Most odaát

Aranyhajó a tengeren Hozza a mát.

Most alkony itt, a hajnal ott.

Ébredő erdők énekelnek ott És rorátét hoz á t a szél, Az esti szél a tengeren.

Piros a tenger.

Odaátról átderengő Pirosló reggel Illata hánykódik Alkonyi vágyban.

Álomba ébred a tenger.

Odaát hajnal

Fehérje szivárog felhős álmokba.

8 im itt a hold!

(76)

Oh, fehérillatú hajnali álom:

Hold.

Oh, új szerelmem! —

Holdak remegnek a tenger színén, Éltem vizén remegve tükröznek Régi szerelmek.

(77)

S Z Ó L O K A R É G I E K H E Z

Haj, kiket öleltek, haj merre jártok?

Halljátok-e, utánatok kiáltok Én régi szeretőim.

Fejetek megadón lecsuklik-e most? , Szívetek, szívetek nagyon fáj-e most, Fáj-e mikor hazafáj?

Küldtelek világgá, koldus apátok.

Szerelemkenyéren tartanak mások.

Yan-e megbújni hová?

Koldus emberszívem eledelt adni Nem bír, haj, mégse egyet is elhagyni.

Bizony széthurcoltatok.

Minden szerelmetek idefáj mégis, Minden szeretőtök k arja közt én is Ott vagyok: asszony.

Vagytok folyóindák, hiába folytok, Világgá virágot hiába hordtok, Vagyok egyetlen gyökér.

Haj, kiket öleltek, haj merre jártok?

Fáj-e, nagyon fáj-e ha néha rántok Rejtett, felejtett gyeplőn?

Bizony árváim, hazagyűltök még ti Anyátok sírjához m últat siratni Majd egyszer ha mind öregek leszünk.

6 6

(78)

Ó H , F Á J Ó Z I T A R E H

Szemöldököd sötét diadalívén át Indult el szívem élni — Zitareh.

S vándorszívem az életpalotát Sok dús szobákon lakta — Zitareh.

De néha kérdi: honnan érkezett?

De néha kérdi: hol van — Zitareh?

S révedve nézi a kapu felett A régi porló címert — Zitareh.

S mint sorsa titk át késő ivadék Betűzi le a jelszót: — »Zitareh«

És próbálja vigyázva, fáj-e még Olvasható fájással: — »Zitareh«.

Mert, jaj ha fájó címered lehullt.

Éltem kapuja elé, — Zitareh,

öröksötét függönyként hull a múlt.

Borzongva érzem néha: már heged Szívembe karmolt képed — Zitareh És behúnyt szemmel próbálom szemed Fájatni és a szájad, — Zitareh.

Keresve fájom végig rajzodat,

Mert nem vagy, hogyha nem fájsz — Zitareh, Mert nem vagy már, ha nem versz szíveket Képed vérző tükrévé, — Zitareh.

Mert hogyha nem fájsz, álom volt a volt.

Jaj, kiálts akkor értem — Zitareh,

(79)

É N N E M M O Z D U L T A M

A régi utcán újra végigmentem.

Mint őszi erdőt, olyan halkan jártam . Mint hervadt nyárnak szőnyegén a lábam, Elnémult múltak, hullt lombján a lelkem.

Tán nem is jártam? Tán sohase jártam?

Mint őszi erdő lombja egyre hullt Naphervadás fejemre s nőtt a múlt.

Én nem mozdultam. Lombhullásban álltam.

A Tisza partján álltam. tJjra ott,

Hol egykor vágyam csurgattam az árba, Elfolyni vele messze vándorlásra.

De alvadt vágyam várt ott mozdulatlan.

Holott sok utam és napom betölt: — Mert áll a Tisza és folyik a föld.

68

(80)

Á R G I R U S

Hajnalúton, láthatatlan Jönnek, jönnek, hallhatatlan.

Néma nagy processzió jön:

Órák, órák szeretőid Régivágyú keresőid.

Árgirus királyfi, alszol?

Soha téged ölelőket,

Nem látsz te csak elmenőket Egyedül vagy, egyedül vagy.

De ajtódat nyitogatják, Csak távozók nyitogatják.

Üres szobád önti őket.

Napod útján mennek, mennek, Búcsús búcsút énekelnek:

Órák, órák búhozóid.

Hátuk van csak, arcuk nincsen, Nyomuk van csak, lábuk nincsen.

Árgirus fuss-fuss utánuk.

J a j elérni, útjuk állni, Egyszer a szemükbe látni!

Mert a te fájásod semmi.

(81)

Hiába már. Utad állja Barna esti barlang szája, Órák, órák, búvivőid

Rejtett arccal, hajtott fejjel Belemúlnak bús menettel És vecsernye harangja kong.

A barlangban a rézdorong Most bunkózza le őket.

(82)

H A J , N A P J A I M

Haj, napjaim, szép fényes katonáim, Minden hajnalban indultok velem Arany fegyverben, lázongó zenével, Az életem rohamra vezetem

Minden hajnalban újra, újra.

Viszem rohamra s minden, minden este Takarodó búg bús mező felett.

Haj, barna vérben tántorog napom S beszennyezi az arcom s lelkemet Vad barna vérrel és hiába minden.

Csak hulltok, haltok s én hiába állok, Elhagytok engem egy a más után.

Az éji szélben kérdi lelketek:

Ki volt ellenség a szörnyű csatán?

Az éji szélben elsápad az arcom És némán állok, keserű vezér, Az éj üres rónáin egyedül, Sápadtan nézve, sápad-e az ég?

Jön-e új harcra új fényes napom?

És némán állok au új véres estén.

Haj, nő lelkemben véres temető S ki tudja, meddig férnek új napok?

Mert kérdő éji széllel harcolok,

(83)

V E T E M A Z Á G Y A M

Megint egy esztendőt gyűrtem alábam, Szilveszter-éjszakán vetem az ágyam.

Vetem az ágyam, nem fekszem lágyan.

Harminc esztendőim tornyosra vetve.

Finom a királyfi, bőre is gyenge, Bőre is gyenge, mégis fáj benne.

Kemény kis borsószem odalent mélyen, Kemény kis borsószív odalent régen, Régen, jaj régen, átfáj száz éven.

Teríthetek még száz évet alábam, Szilveszter-éjszakán vethetem ágyam, Vethetem ágyam, nem fekszem lágyan.

72

(84)

C H A N S O N

Kiesi virágom, aranyvirágom, Jön a nyár, jön a nyár.

Tikkadt valóság, hervasztó élet.

Kicsi virágom, kár volna érted, Kár.

Kiáslak magamból, óvatos lágyan, Jön a nyár, jön a nyár.

Én édes májusom, ne múlj el mellőlem, El is elültetlek emlékmezőmben.

Kár.

Emlékmezőkön májusi hajnal, Száműzött csókok kísértete jár.

Örök virulásra várnak ott téged, Glóriadíszes sok virágnővéred Vár.

(85)

Látóhatárodon túl ködlő érzés Után nyújtottad szavak csápjait M eg foghatatlanba fogódzva m eg Növelted szived s a látóhatárt.

(1945)

S Í R T Á L A Z É J J E L -

Sírtál az éjjel és Hiába nem tudod.

Mosolygó étvággyal Ragyogó kék szemed Reggeli aranyat Hiába ropogtat.

Sötét volt éjjel és Nem tudott bánatok Voltak itt.

Nappali életünk A latt a mélységben Folyik egy könnyfolyó, Éjjeli könnyfolyó.

Álmaink földjét Öntözi termővé, Örömvirágok Gyökerét itatja.

(86)

Életünk alatta

Dübörgő könnyfolyón Fekete vitorlás Bánatok ásznak el.

Gőgösen messze Álomnál messzebb Nappali életünk P artjai mellett.

Leszünk még egyszer Kikötők egyszer Messziről érkező Bánatok gályái Fekete vitorlás Lobogódíszben Lassan beúsznak.

Kincsrakományuk Ki is rakodják, Régen sírt álmod Sötét rubiniját Meg is találjuk.

(87)

M I N T A K I M E Z T E L E N

Elmentél, elmentél, Hanem nyitva hagytál Valahol egy ajtót, Mert messzire látok.

Falakon keresztül, Hegyeken keresztül Idegen szél fúj be Idegen mezőkről.

Csendes, keskeny utcám Lcbben mint a függöny.

Zuhogva zuhog be Mérföldeknek száza.

Nem takar a környék S mint aki meztelen, Levegőn szokatlan Szédülve borzongok.

Véred átfütötte Országok térségi Vékonyabban födnek Pongyolád selyménél.

Nem takar a környéki Két szemedet érzem S minden kicsi vétkem Száz mérföldre látszik.

76

(88)

V O N A T O M Z Ü M M Ö G I

Ez a rét a tiéd már s ott a hegyek Fekete csendben őrzenek.

Ugy-e, már itt vagyok nálad?

Fulladva áll meg, bágyad a vágyam.

Vonatom altatva zümmögi lágyan:

»Ez a rét a tiéd már.«

Itt meg is állok. — Ablakodat Látni már innen.

Nézésed bársony sátra alatt Alszik itt minden.

Most én belépek észrevétlenül.

Lábujjon, lassan az estéli tájon.

Máma ne még!

Amit te látsz, azt én is látom.

Ennyi elég.

(89)

É N E K S Z Ó -

Be jó az éj, be jó Folyó sötét folyó A hegyek és a házak Bársony vizében áznak És minden dolog elmerül Mi földre, szívre nehezül Be jó.

Az éj, az éj van egyedül Végtelenül.

Folyó az éj, folyó A lelkem jó hajó Ringatózva indul rajta.

Ár se hajtja, part se tartja.

Csak elindul egyedül,

Mert minden, minden elmerül.

Be jó.

Csak ö, csak ő van egyedül Végtelenül.

78

(90)

e g y s z é p z s i d ó l á n y a r c k é p e

Esthajnal pirja alkonyodó népnek Gyermekkorom ködében jössz elém És látok:

Fekete hajban roskadó fejő Leányok

Fáradt, komoly processiója jön.

Sokan.

Pilláik mögött égő Babylon.

De súlyos pillák

Fényét rám nyitni többé sohse bírják.

Kikötő város szűk sikátora.

Este.

Egy ittas matróz támolyog S a messze

Sós illatát vad szíve szimatolja.

Te ott születtél s borús boltjait Laktad.

Az opálárus gyémántcsiszolóknak.

Ők tudták

Káldeus írás arany jegyeit Gyűrűdön,

Melytől szép ujjad átölelve lankadt, Mert ősi szekták

(91)

Nehéz hajú fehér gyermek te, Hogy bírod

Véredben gőzét ezer régi nép Vérének?

Sivatagjáró rabszolgák s buja Táncosnők,

Ereidből, hogy vérük ki nem árad?

Baráttalan barátnőm jaj sokat Látok ha látlak.

Jaj, mosolyod mint népek vándorlása Legázol

És gyökértelen kicsi énem félve Lobog szeledben.

80

(92)

S I R O C C O

Sirocco, muskotályszagú

Agyam felborzolt virágmezején Szavaknak szakadt szirmait kavarja S a nagy csend kertjéből nehéz Szerelmes hímporfelleget.

Szavak, apátián új szavak fogannak.

Sirocco muskotályszagú.

Valaki jő a hullámzó mezőn.

Szoknyája fodrán piros, kék szavak S rímek bogáncsa.

Hajában szél, oh muskotályszagú, Haja a szélben tavaszi ökörnyál.

Csillogó szálából most valaki fonja Fonja már fonja az én lelkemet.

(93)

D Ú S S Á B A K I R Á L Y N Ő

Oh dús Sába királynő Nagy seregestől hagysz el, Táborod búcsúzik tőlem, Sebeim tábora vért sír.

Ajkamtól ajkad és Kezemtől kezed és Fülemből hangod és • Szememből szemed és Hajamtól ujjaid, Szobámból illatod, Faláról árnyékod.

Csodáid csordái Legelőm elhagyják.

Lelkemnek dúcából Robbanva röppen ki Ezernyi galambraj.

Sába királynő Tndod-e, tudom-e Gyönyörű falkáim Hazaterelni?

Tudod-e, tudom-e Táborod téretni?

Szavaid hullajtod, Nézésed szórod Illatod csurgatod Idegen országon Sába királynő.

■■ == ■= = = 82 ■ =

(94)

Idegen arcokról Nézésed fényét

Jaj, le hogy karmoljam?

Hangodat, hangodat Idegen fülekből Kimerni lehet»e?

Szívemnek méhei Illatod keresni Idegen arcokra Szomjasan zuhannak.

Hangodat keresve Idegen fülekben Dalolva bujdosnak.

Sába királynő Sereged útjain

Szerelmem szétporzik.

Sába királynő Csodáid tábora Szívemet, szívemet Táborrá törte.

(95)

T A V A S Z C S A T Á J A

A déli szél rákúszott, mint a kígyó.

Az alvó földet megmarta a kígyó, Mézes méreggel a dühös tavasz.

Vigyázz!

Remegő rét borzolja vékony szőrét Lila felhők alatt,

Sovány kamasz fák kis, zöld szemei Riadva néznek,

Mi ez?

Langyos tavasz kúszott rá, mint a kígyó S virágot vérzik a mező.

Gyerekleányok tágult szemei Riadva kérdik:

Mi lesz?

Lila felhők gördülnek. Ólmos mámor Gázol s portyázó illatok

Száguldanak át rémült szíveken:

Dühös hordái a tavasznak.

Hiába minden.

A déli szélbe karmolnak az ágak.

Távoli dörgés.

A nyírfák törzse sápadtan világít.

Zápor, zápor!

84 -=

(96)

Dús langyos méreg méze csordul, árad.

Forró, szagos fúvósa gyúló láznak.

A fájó föld lázadva lángol Az éj elé.

S az éj megáll lila felhők között, Egy sárga fal haldokló tüze mar még, A nyírfák fehér izzása dacol még És áll és néz a sötét keselyű.

De ím a hold nagy ítélete jő.

Ezüst csodáján elcsitul a rét.

S az ámuló gyümölcsfákon kigyulnak Az anyák fehér mártírglóriái.

(97)

B E J Ö T T A Z É G

Sok régi ősznek lombja hull ma bennem.

Nagy, néma, sárga havazás alatt Guggol a lelkem.

Pedig kint vége: sárban már a lomb.

Bejött az ég a nyirkos gally közé.

Jaj, máskor szárnyas, arany szekerek Zúgtak be gőggel őszi sarcot szedni.

Szép csoda volt.

Utána néztem, mint a napnak este, Hogy nyit az égen nagy arany kaput — Mért nem volt most is világtágulás?

Mellemre szűkült és ijedve láttam : Bejött az ég

Az ágak között, mintha kihűlt szobába, Melyről leszedtek ajtót, ablakot.

Álmomban húzták rólam le a lombot S csupasz bőrömhöz ér a hideg ég.

Azért a lelkem

Most régi őszök arany bánatába Rejtőzik régi lombhullás alá.

8 6

(98)

k a r j a i d f é n y l ő k a p u j a

K I T Á R U L T

L Á S D I T T V A G Y O K

K arjaid fénylő kapuja kitárult.

Hőkölve állok meg és kérdezem:

Csak ennyi út volt s ennyi szenvedés?

Mert feltámadás kettő nem leszen.

Nincs több megérkezés S elébe halni hiába siettem.

Megállók, hogy az út porát leverjem.

Sötét, nyers kínok szennyével hogyan Térjek be hozzád?

Mert jaj nekünk, ha fénylő-boldogan Nem tud felinni engem most az orcád Mint égő hajnal illő éji felhőt.

Lásd itt vagyok, de ja j nekünk, ha vérem Egy cseppjét is nem süti á t csodád S el nem fájt kínok mérge jön velem.

Ne verjem inkább le mint út porát Az életem? —

(99)

T U D O M

Régen jössz mögöttem, Lábujjhegyen mögöttem Tudom.

Zörgött a fű is néha, Ajtó csapódott néha, Emlékek borzolódtak Mint gyenge fű a réten, Mögöttem

Szoknyád szelében.

Én múltam múlni hagytam Dúlttá lakottan, hagytam, Tudom.

És fénylik fényességgel, Sohsemvolt fényességgel.

Oh takarító tündér.

Valaki já r ott csendbe Mögöttem

S tisztogat benne.

Én múltam múlni hagytam, Lerongyolódni hagytam, Tudom.

És mégis itt van minden Hímes ruhámul minden.

Oh szép palotahölgyem.

Valaki hordja vágyát Mögöttem:

Múltam palástját.

88

(100)

S Z E R E T Ö S Z O M O R Í T Ó

Régóta jössz mögöttem, Lábujjhegyen mögöttem Asszonyszemekben láttam,

Barátszemekben láttam, Valaki tükröződik, Mögülem tükröződik.

Azért volt síró mind is, Kísértetlátó mind is, Oh barátszomorító, Szeretőszomorító. — Gyermekkoromban egyszer Találkoztunk mi egyszer, Mikor először mentem, Kapun kinézni mentem, Mikor először öltem Pillét, bogarat öltem És egyedül először Voltam magam először És te voltál az első, Kinek mondottam sírva:

Hazudtam.

Hazudni mért nem féltem?

És ölni mért nem féltem?

Szemet behunyva mindig

(101)

Az igazság mögöttem Lábujjon jött mögöttem Azért volt minden, minden.

De immár kitévedtem Szeretők vidékéről, Barátok vidékéről Magány sivatagába És kiáltottam jajjal:

Nincs, aki engem ismer?

És im vállam ra tetted Kezeid csendjét lágyan:

Csak én ismerlek téged, Mert én voltam az első.

Azóta én követlek, Én barátszomorító, Szeretőszomorító, Utaid hazugító, Érkezted igazító.

Lábujjhegyen követlek, De most m ár kezed adjad, Eleget kóboroltál,

U tunkra visszaviszlek.

90

(102)

A N A N G A R Á G A A L T A T Ó J A

Aludj, Anangarága. Eleresztelek.

Oldd el a lelked borús kikötőmből.

Álomszelek — szabad szelek,

Túllátnak rajtam a behunyt szemek.

Aludj, Anangarága.

Álmaid partján hadd bolyongjak én.

Hadd légy te messze és hadd várjam én Alázatosan visszatértedet.

V ártál virrasztva engem eleget, Aludj, Anangarága.

Álmaim partján te bolyongtál eddig Reszketve, váró, viharba kinéző.

Most fáradt vagy, oh, fáradt vágytól véres.

Ugy*e, nehéz szeretni engem, édes?

Aludj, Anangarága.

Ugy-e, nehéz szeretni engem, édes?

Most add ölembe fejed és pihenj.

Magányos könnytől tikkadt lesz az éjjel.

Te szerelmetlen hűvös csillagfénnyel Álmodj, Anangarága.

Sólymom, repülj. Most feleresztelek.

Most álmod felcsap két karom közül,

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

erőltetéssel fejezte be Lear király fordítását, mely ósak halála után jelent meg. 1855 nyarán előbb a Császárfürdőben gyógyíttatta magát, — ez időben

A képzés célja a kriminológia mesterképzési szakon olyan jogi és társadalomtudományi felkészültséggel, interdiszciplináris ismeretekkel rendelkező szakemberek képzése,

Mert, a mint fönnebb .kifejtem, igaz, hogy a cselekvés rövid mozzanatát fejezi ki, de alig múlt jelentésénél fogva oly közel áll a beszélő egyén

A tantárgy elsajátítása során alkalmazható sajátos módszerek, tanulói tevékenységformák

lehet, hogy nem baj (nem minden sorban ´ ertelmes az adott attrib´ utum) megold´ as lehet az adott ´ ert´ ek p´ otl´ asa vagy a sor t¨ orl´ ese. az is lehet, hogy el´ eg, ha

Akkor jöttem rá, hogy nekem azért volt ismerős, mert Tevelen a bukovinai székelyek között nőttem fel, akik 250 év után is csak sírva emlékeznek erre az eseményre, meg

A regénybeli fiú esetében szintén az önirónia teljes hiányát közvetíti szöveg, a nem-identikus szerepjátszás (Krisztina hallgatása) a másik nevetségessé tevését

Olt térdepölt szögény a körösztnél, mert Ferenc nem várta mög Pétör-Pált, a géphöz köllött neki alkalmazni magát, hogy möhessön vele, hát ű mán