— Voltaire.—
Egy marseillei kalmár, ki Afrikát járta Kikötött egy napon Utika partjára.
Barangolván egykor, egy szűk völgytoroknál Rettentő oroszlán szembe véle ott áll;
Leng hosszú sörénye, öblös torka lángol, Nemeai fajta a legigazából.
Utasunkat kővé dermeszti e látvány
S mert nem volt Herkules, hűltre-holtra válván Csak térdére rogyik s úgy nyögi: Kegyelem!
Az erdők kényura csudamód szelíden, De megborzogatva a provencei hátat, Francziáúl igy szól: „Nevetséges állat,
Azt kívánod, hogy ma éhen feküdjem le?
Figyelj: ebédeltem s fogadlak kegyembe, Ha rám bizonyítod, mikép törvénytelen, Hogy a vacsorám ma egy marseillei legyen!"
A kalmárt e szóra éleszti reménység, Tudásra, vitára vagyon benne készség;
Egykor papnak készült, latinul is értett, — Rabelais, Szent Ágost, adjatok most érvet!
Elöljáró szava, hogy rég meg van Írva:
Hatalmátföld ura égi jogon bírja, — Hogy az egyformátlan lények legkülömbjét, Az embert illeti, szabni itt lenn törvényt, — Az ö trónja a föld s fenn az égi bolton Csak azért gyúl csillag, hogy neki ragyogjon, Nyilván Afrikában sem vezethet jóra, Hogy urát felfalja az alattvalója!
Oroszlán mosolya hahotára mordúl S kiugratni vágyván nyulát a bokorbúi, Két czirógatással nagyhirtelen igy ni:
A világ urát ott lemezteleníti.
122
Láthatta, királyunk mit rejt inge alatt:
Két majomlábszárra tákolt bordafalat, — Vézna két sarokba lúdtalp párja kötve Akadék tíz újjal, mely botlik a rögbe, — Két aszott korcs emlő, kellem, haszon nélkül — S amivel nagyra van s hordja fennen ékül:
Üres, szűk koponya, lapos homlok, orcza, Melyről félrecsuszott a vendéghaj korcza. ..
Ilyen volt e király, kifejtve mezébül, Puszta valójában, koronája nélkül.
Hirhedett nagyságát nem köszönte másnak:
Borbély hajfodrának, szabó ollójának.
„Látom — szólt a kalmár, — a természet, látom Pipogya vitézzé formált e világon;
Hittem, király vagyok, mondj inkább szájhősnek, Igaz király te vagy, mert te vagy erősebb ! Ám fontold meg, ki hős, vegyen erőt magán, Csak jóságos királyt szeretnek igazán, — S jól tudod, királyok királya az égben Isten, ki nektek is törvényt adott régen:
Mikor a bárkában, elülvén a habok, Az összes állatok, tiszták, tisztátlanok
123
Noé ősöm révén kijutottak végre Hosszú rabságukból kövér mezőségre, Velők Isten szoros szövetséget kötött, Ünnepélyes írást♦
„Óh szemtelen kölyök, Inadba szállt eszed és most ez a mentség?
Isten lépett velünk egyezségre?" ♦ ♦
„Felség, Lelkedre kötötte, légy jóságos és bölcs, Dühödet képmásán, az emberen ne töltsd — És ha te most felfalsz, bizony Uram félek, Ö lesz boszulója az ártatlan vérnek!“
„Te Isten képmása, te provencei majom?
Szemtelenségednek határa hol vagyon?
Add elé az írást eredetijében,
Add elé, ki irta, hol és melyik évben?
Mutatok én neked hitelest, igazat:
Itt ragyog húszával e két sor fogazat, Itt e karmok, melyek mindenike széttép, E száj habos öble, mely szétmorzsol végkép,
Ez orrczimpák, szemek, pokol tüze lángjok, Istenednek kincse mind az enyém, látod! Okkal tesz ő mindent, egyetlen törvényem : Hogy téged faljalak! Nincs más szerződésem! Ez Isten, ki oly bölcs, elméd föl sem éri, Nem azért ad éhet, hogy előle térj ki.
Magad is csámcsogod, mig fogaid bírják, Az oktondi pulykát, gyámoltalan birkát, Miket nem étkedül rendelt a Teremtő!
Hiszen silány gyomrod, ez a kákabendő Szakácsfurfang nélkül egyetlen csirkét sem Emészt meg és azt is harácsolod pénzen!
Ha nincs, mivel fizess, koplalsz, mint remete, Mig én étvágyammal, mely a föld remeke, A természet ölén, jóvoltomra lesben, Fitying költség nélkül széttagollak nyersen És egy óra alatt meg is vagy emésztve!
Születni, meghalni sorsunk közös része — És tuddmegteálbölcs, ha vers ront meg, rosszabb, Mint ha én szállítom csontod a gonosznak!“
„Felség, halhatatlan a marseillei lelke, Méltasd jóllakottan szikra kegyeletre!“
125
„Halhatatlan — szól az oroszlán — enyém is, Kicsi gondom van rá, vájjon a tiéd is;
Nem is áhitom én csürt-csavart lelkedet.
Soha sem szerettem ily sótlan, híg levet, Tested kell énnekem, volna bár kövérebb, — Ördög vinné lelked, hivalkodó féreg!"
„Testemnek ura vagy, most már misem védi, De jó ebéd után irgalmazz meg néki!
Szűkös keresetért ott hagytam hazámat, Két fiacskám s anyjok sírva visszavárnak.
Én árva pulyáim, nyomor minden napjok S kórház lesz a végok, ha megeszed apjok !"
„Hát nekem nem kelbe eltartani asszonyt ? Oroszlántacskóim mivé lesznek, azt mondd,
— Nem tudnak még futni, nem ölik még fajtád — Ha kereset helyett rám az Isten bajt ád ? S aztán mi végre is hagytad el földedet, Hol pálma, olajfa s narancs virult neked, — Édened mért hagytad, mért hagytad Évádat, Hol Magdolnát s Lázárt boldogan imádtad? . . . Csűrve és csavarva, csereberén csalva,
Aranyra sóváran jősz birodalmamba
És fukarságodnak, hülyén most azt várnád, Koplaló cselédim adják meg az árát, Te czéda, rongyfajzat?!“♦..
„Uram, letepertél, Karmaid, fogaid erösbek eszemnél,
Látom — szólakalmár — sok szavunk bölcs alja:
A világ egy fele másik felét falja! így rendelte Isten, javunkra ez igy van...
Ámde Uram gyakran láttam útjaimban, Hogy a rab keresztény egy törökért szépen Megválthatta magát zord kalóztól pénzen ; Tervem még Tuniszban házalni nyolcz hétig, Fogadásom, néked szolgálni mindvégig:
Királyi húskamrád két kövér ürüvel,
— Darabja leszhúsz frank — csak életemtűrd el, Két hónap fogytáig naponta ellátom,
Hites ügynökidnek híven kiszolgálom, — S itt hagyom szolgámat Felségednek túszul!“
„Lám, e kötés nem szól már oly agyafúrtúl S különb is amannál, mely most is dühbe hoz!
Foglaljuk Írásba, kövess a kádihoz,
127
Adj biztosítékot és jegyezd meg fíczkó,
Ha megcsalsz, jaj neked, kegyelemről nincs szó:
Kifirtatlak s azon az isteni jogon,
Amelyről fecsegtél, fojtalak majd agyon!“
Meglett az egyezség, mindkét fél betartá, Mindkettő bőrének nagy szüksége van rá:
Oroszlán uraink ilyképen e földön Birkák rovására szerződnek örökkön!
*
128