A keresztény szocializmus néhány kérdéséről

S Z O K O D I J Ö Z S EF t a n s z é k v e z e t ő a d j u n k t u s :

A KERESZTÉNY SZOCIALIZMUS NÉHÁNY KÉRDÉSÉRŐL

Az alábbi rövid ta nu l má ny nem tar t igényt arra, hogy a keresztény szocializmus koncepcióját a maga teljességében elemezze. Csupán azt a célt tűzi maga elé, hogy lényegesebb vonásaiban bemutasson egy olyan irányzatot, amely — ha fellépett a modern történelem színpadára, mint az »örök igazságok« képviselője — mindig hajótörést szenvedett.

Maga az a tény azonban, hogy a társadalom fejlődésének objektív t ö r- vényei érvényesülési ú t j uk b ól félrelökik a keresztény szocializmus hatástalan törekvéseit, nem jelenti azt, hogy eltekinthetünk kritikájától. A keresztény szocializmus, mint gazdasági és politikai irányzat, hiába akarta függetleníteni magát a kizsákmányolástól, hiába t űnt úgy fel, mint a társadalmi bajok egyedüli, elhivatott orvoslója, vagy a tőkés társadalom nagy reformátori eszméje, soha nem tu dott túl j ut n i a kizsákmányolás puszta elismerésén, sőt mindig annak igazolójaként, alázatos szolgálójaként szerepelt.

A keresztény szocializmus eszméjének teljes csődjét igazolta a tör- ténelem, de ez a csőd még nem tudatosodott minden vonatkozásában az emberekben. Igv — elsősorban a kispolgári tömegek érzésvilágából táplálkozva — aktív szerepet játszik a régi, önmagukat túlélt, reakciós termelési viszonyok védelmében. A keresztény politika és a »nemzeti«

gondolat eszméje, amely a legmakacsabb vallási dogmákkal igazolt

»örök magántulajdon« elvére épül, a szocializmus ellen harcoló tábor egyik szárnyát képezi.

A keresztény szocializmus eszmevilága elleni harc t ehát azt jelenti, hogy szembehelyezkedünk és küzdünk egy olyan — végső kicsengésé- ben — politikai irányzat ellen, amely kifejezője, igazolója a kizsákmá- nyolásnak, az emberek gazdasági, politikai, jogi és szellemi megosztott- ságának. E tanul má ny »A keresztény szocializmus eszméjének csődje«

címmel készülő bővebb mu nk á n ak néh ány gondolatát foglalja magában.

Az egyház önigazolása

A XVIII. és XIX. század polgári forradalmai gyökerestől megrázták és kiforgatták azokat a hatalmi és tulajdonviszonyokat, amelyek »isten- től rendelt« letéteményese és élvezője addig az egyház volt. A feudális termelési viszonyok fölött győzelmet aratott új termelő erők új osztály, a burzsoázia kezébe adták a hatalmat. Ezt megelőzően és ezzel együtt

17

a nagy t ermé sz et tudományos felfedezések megdöntötték azokat a val- lási dogmákat, amelyek azelőtt az embereke t rettegett áhítatba k é n y- szerítették, s amelyek er ej e a legnagyobb alázatot diktálta »a túlvilági hatalom földi helytartójával«, az egyházzal szemben. A középkorban uralkodó keresztény szellemet és erkölcsiséget az új termelési módnak megfelelő, ezt igazoló szellemi irányzatok és kialakuló erkölcsi normák szorították háttérbe. Egyszóval: a polgári forradalmak mindenre kiható, minden anyagi és szellemi tényezőt átfogó ereje alapjaiban rendítette meg azt a világot, amel ye t az »örök igazságok« hordozójaként és meg- testesítőjeként tisztelt a vakbuzgóságra kényszerített ember.

A n agy lelkesedéssel fogadott polgári forradalmakkal, a »szabad- ság, egyenlőség, testvériség« jelszavával zászlót bontott új társadalmi rendszer azonban n e m váltotta valóra azokat a reményeket, amelyeket az emberiség vele szemben táplált. A burzsoázia »a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolást a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolással váltotta fel« [1]. A jelszavak mögött érvénye- sülő új, objektív törvények, lerombolták a vagyontalan tömegek illúzióit az új renddel szemben és a gépeken való elkeseredett bosszúálláson, a szakmánbelüli és gazdasági harcokon keresztül felnövekedett új osz- tály, a proletariátus — megszületett forradalmi elmélete birtokában —- egyre erősebb és hatásosabb ostromot indított a kizsákmányolás intéz- ménye, a tőkés társadalom és a kizsákmányolást szülő magá ntul aj don ellen.

A katholikus egyház, amely gazdasági-politikai és erkölcsi hatal - mának elvesztése miatt, mint sértett és há tt érbe szorított fél, gyűlöl- ködve szemlélte a burzsoázia fékevesztett kapzsiságát és mohóságát, a maga sajátos m ó d j án reagált a jelenségekre. Elérkezett számára az az idő (a XIX. sz. második fele), amikor megfelelő tények, erkölcsi és politikai tapasztalatok birtokában nviltan porondra léphetett. Fellépése kritikai t áma dás volt a burzsoázia ellen. Miben mutatkozott ez meg?

Az egyházi ideológusok a társadalmi baj ok ért a felelősséget a burzsoá- ziára, ezen belül a liberalizmusra, min t eszmei irányzatra hárították, amelynek a gazdasági életbe való behatolása (gazdasági liberalizmus) végzetes hibákat eredményezett.

Ezek közül a végzetes hibák közül a legsúlyosabb az, hogy a m u n - kások a szocialista tanok iránt igen fogékonyakká és e tanok követőivé váltak. Ezért »elsősorban — í rja Való Simon — a modern ál-liberális társadalmi rend segítségével hatalom- és uralomhoz jutott tőkepénzes osztályt, a földi j av ak ur ait illeti a vád. Mert v ajon a szocialisták vol- tak-e az elsők, akik életcélul a földi jólét és a pénz összehalmozását tűzték ki?« [2]. Mindez végső soron an na k tulajdonítható, hogy az emb e- rek tudatából kiszorult az »Isten«, hogy a »gyönyör«, az »élvezetek«

társadalmi bölcselete kiszorította az »áldozat«, az »erény«, a »türelem«

társadalmi bölcseletét, amely az »Isten által kívánt rendben való meg- nyugvást« biztosítaná azzal a végokkal, hogy »a jutalom csalhatatlan napja« elkövetkezik. Az anyagi élvezetek társadalmi bölcselete — amit a liberalizmus vitt be az emberekbe — »a gazdagokat megrontja, a sze- gényeket pedig fellázítja« [3].

íme, ebben és csak ennyiben t e k i nt h e t j ük az egyház támadását valóban támadás nak a burzsoázia ellen és csak kritikai támadásnak (erkölcsi, eszmei), m er t m agu k a támadók (egyházi ideológusok) hely- zetük, érdekük, felfogásuk, eszmei beállítottságuk alapján képtelenek voltak, nem me rt e k objektív következtetéseket levonni. Illetőleg ezek a következtetések csak a hatalom, az örök m a gán tu la j don -a dta lehető- ségekkel való rossz, erkölcstelen, téves, végzetes, gazdálkodás meg- reformálására irányul ó törekvéseket tartalmaztak.

Természetesen ez a kritika i támadás nemcsak ennyit jelentett, h a ne m a »bajok« orvoslásának feltételeként magában foglalta azokat a tendenciákat, amelyek világosan mut at t ák az egyház hatalmi törek- véseit. S ha a burzsoáziának e támadással szembeni dinamikus, vagy a támadást fel ne m vevő magatartását első fokon azzal magyará zhatj uk, hogy élete nem eszmékre, ha n e m az adott gazdasági r e n dr e épül, hogy objektív társadalmi törvények szülötte és hordozója, s hogy az adott gazdasági rendszer objektíve termeli ki mindazokat a tényezőket (osz- tályharc, szocializmus stb.), amelyeket az egyház csupán szubjektív (szellemi, vagy anyagi) termékeknek, alkotásoknak tekint, ügy másod- fokon már fennáll a burzsoázia erőteljes szembenállása az egyház min- den néven nevezendő hatalmi törekvésével.

*

Az egyházi harci riadót az okozta, hogy a szocialista eszmék

»a munkások tömegénél készséges és t e rmé ke ny t al a jr a találtak« [4].

Ennek pedig az az oka, hogy »a munkásosztály vallási öntudatát és a vallás vigaszai iránt való érzékét elvesztette« [5J. Olyan erkölcsi

»fertőbe« jutott, amelyből csak úgy lehet kiút, ha »az egyház szabad tevékenységének gyámolítása által« ismét általánossá, ú r r á teszik az emberekben a »keresztény érzületet«, együtt, egyidőben a »szociális reformok« végrehajtásával [6].

A zászló — amit különösen XIII. Leó pápa emelt magasr a a múlt század utolsó évtizedeiben — egyik oldalán az »apológia«, a másik olda- lán a »nyomor megszüntetésének « jelszava díszlett, a zászló nyele pedig makacsul az ég felé mutatott. (Harc a liberalizmus ellen, mert kiter- melte a szocialista eszméket; harc a szocializmus ellen, m e r t a magán- tulajdo n megsemmisítésére törekszik; harc a hitért, a nyomor vallás- erkölcsi alapon való megszüntetéséért, me r t ez az egyház hatalmának visszaállítását eredményezi; — ezek a legkifejezőbb mutatói az egyház politikai törekvéseinek.) Az egyháznak ez a történelmietlen álláspontja történelmileg indokolt. Elsősorban nem azzal indokolható, hogy a libe- ralizmus — objektív létével — tagadja az egyházpolitikai célokat és az egyház általános politikai vonalát, hanem azzal, hogy olyan eszmei és politikai erő termelődött ki (a szocializmus és a proletariátus), amely a burzsoázia elleni forradalmi fellépésén túl a ma gá ntu la j don megszün- tetését t a r t j a végső céljának. Mivel azonban a liberalizmus a »szülő- a nyj a« a szocializmusnak, a magánt ul ajdon megmentése, a szocializmus

»kiirtása« csak a keresztény szellem uralkodóvá tétele által lehetséges, amely viszont ta ga dja a liberalizmust. Az egyházi ideológusok párhuza-

1 239

ma i az eszmék teré n, figyelmen kívül hagyják és t agadj ák azokat az objektív társadalmi törvényeket, amelyek mind a liberalizmust, mind a szocializmust kitermelték, ök a »vallástalan erkölcsök« megváltoz- tatása, a keresztény erkölcsiségnek az emberekbe való beoltása alapján képzelik el mindazt, ami a mag án t u l aj d on megmentését lehetővé teszi.

Ahhoz azonban, hogy az egyház a magánt ul aj don-men tési akcióját val amennyir e is realizálni t u d ja , az volt szükséges, hogy egyrészt, cél- tudato s és aktív politikai vonalát az »örök«, változhatatlan »isteni«

igazságok misztikumába rejtse, illetve azt ezekkel igazolja, s ezek alap- ján az »egész« emberiséget »megváltó«, »megboldogító« szerepének kellő nyomatékot t u d j o n adni. Másrészt, hogy leszálljon a »csak« eszmék világából az anyagi valóságba és lehetőleg olyan, ténylegesen még létező, de a kapitalizmus áldozatává vált társadalmi erőket hozzon moz- gásba, amely erőknek közvetlen, egyéni céljai n e m állnak ellentétben az egyház politikai célkitűzéseivel, ellenkezőleg, annak anyagi és erköl- csi igazolói, támogatói.

Az egyház a szocializmus eszméi elleni eszmei harcban nem tekint - hette közvetlen szövetségesének a burzsoáziát. Nemcsak azért, mert a burzsoázia volt az a társadalmi erő, amely az egyház átfogó hatalmát megtörte s mert en n e k az osztálynak objektív létezési feltételei kizár- nak minde n egyházi abszolút hatalmi törekvést. Azért sem, mert a kisemmizett és a burzsoá társadalom vad, fékevesztett törvényei ellen jogosan és szükségszerűen lázongó proletariátus forradalmi rohamait közvetlenül ez ellen az osztály ellen indította.

Nem t eki nthett e az egyház közvetlen szövetségesének a proletariá- tust sem. Ezzel az osztállyal »együtt haladt« annak a ténynek elismeré- séig, hogy a tőke brutális t áma dá sa és nyomorpolitikája a nincstelenek felé n e m tartható f en n, s hogy ezen változtatni kell. (Azt m o n d j a az

»anyagelviség« álláspontjára helyezkedett mu nkás: »Elvettétek tőlem az e g e t . . . adjátok h át most ki részemet a földi javakból.«) p7]. Ezen túl azonban a proletariátus és az egyház céljai és eszközei m ár szét- váltak, egymással szembe került ek.

Az egyház politikai célkitűzéseinek minden vonatkozásban meg- felelő társadalmi erőt az ún. középosztályokban (paraszt, kisiparos, kis- kereskedő, kézműves), a kispolgárságban találta meg. A középosztályok sajátos társadalmi-gazdasági helyzetük alapján önzetlen hívei az egy- háznak. Kis t u l aj do n uk , az erre felépülő egyéniségük, egzisztenciájuk, a vakon érvényesül ő természeti és társadalmi törvényekkel szembeni tehetetlenségük, az egyház k a r j ai b a h a j t j a őket, amelynek a misztiku- mon alapuló, a »túlvilágon túli osztály politikája« bizalmat táplál és ébreszt ezekben a rétegekben. An nál is inkább, mivel a létük és f e n n- mara dásuk igazolását szolgáló ideológiák közül is az egyház a »legfrap- pánsabb« ideológia hordozója.

A középosztályok ellenségei a kapitalizmusnak (a nagykapitaliz- musnak, s ez a m ú lt század utolsó évtizedeiben egyre jobban nyomta a kispolgárságot, — monopóliumok stb.), de nem olyan értelemben, mint a proletariátus. A proletariátus, mint az új termelő erők egyrészt anyagi, másrészt szellemi hordozója, objektív és szubjektív helyzete

308

al apj án szemben áll a tőkés termelési viszonyokkal, azok megdöntésére törekszik. A társadalom általános és specifikus fejlődéstörvényei az emberiség történetének ezen a pontján találkoztak úgy össze, hogy a régi termelési viszonyokat megsemmisítő osztály csak úgy t u d j a tör- ténelmi küldetését teljesíteni, ha megsemmisíti s aj át létezési feltételeit, ami viszont szükségszerűen magával hozza a ma gánt ul aj don eltörlését.

A proletariátus osztályharca t ehát összhangban áll a társadalom fejlő- déstörvényeivel, ezért ez a harc progresszív, haladó jellegű.

Ezzel szemben a középosztályok »mind azért t á m a dj ák a burzsoá- ziát, hogy középosztályként való létezésüket a pusztulástól megóvják. Ezek tehát nem forradalmiak, h a nem konzervatívak. Sőt mi több: reak- ciósok, mert arra törekszenek, hogy a történelem kerekét visszafordít- sák.« [8]. A kispolgárság történelmi szerepe a kapitalizmus elleni harc- ban csak annyiban értékelhető, amennyibe n a proletariátus, s aj át szö- vetségeseként, a s aját hatalma megszerzésére t u d j a felhasználni. Amennyiben ez a réteg osztálycélkitűzéseiben önállósítja magát a pro- letariátustól, úgy szerepe a történelemben ellentmond a haladásnak, s a reakciós erők politikájának eszközévé, végr eha jt ój áv á s végül ma r - talékáv á válik. S itt jelen esetben nem a kapitalizmussal szemben táp- lált illúziókról van szó, ha nem azokról az egyház által közrebocsátott politikai és gazdasági ködképekről, amelyeket a kispolgárság, társadalmi helyzetéből kifolyólag objektív, elérhető valóságként lát maga előtt.

Alapjaiba n ezek az okok szolgáltatják ki a kispolgárságot, mint objektív társadalmi bázist az egyháznak, ezért tud az egyház az ún. »támadó«

politikájában a kispolgárságra apellálni. Természetesen emellett arra törekszik, hogy politikájának lehetőleg minél több hívet szerezzen a többi osztályok között is: a proletariátus soraiban a kispolgári élet- lehetőségek »békés« úton való elérhetőségének propagandája, a magán- t ul aj do n örök, isteni eredetének stb. bizonygatása által; a burzsoázia soraiban pedig annak a t u da t na k a felébresztése és terjesztése által, hogy az »örök« igazságok további távoltartása az élettől a m a g á n t u l a j- don tragikus megsemmisülését eredményezheti.

Az egyház szövevényes, misztifikált, a vallási eszmék világába r e j t e t t »világi« álláspontjának valóságos politikai vetülete a következők- be n foglalható össze:

1. Az egyháznak minden oka megvolt arra, hogy ne álljon ki nyíltan a burzsoázia védelmére, de minden oka megvolt arra is, hogy a »magántulajdon szentségének« őrzőjeként, védelmezőjeként lépjen nyíltan porondra.

2. Ezt azonban nem tehette úgy, hogy a burzsoázia ellen lázongó társadalmi erők energiáját e lázongás fenntartása, vagy szitása alapján vezesse le, hogy így magának politikai bázist teremtsen . Nem tehette először azért, mer t a burzsoázia elleni harc zászlóvivője a proletariátus volt, s ez a harc forradalm i elmélete alapján a mag ánt ula jd on tagadását jelentette. Másodszor nem tehet te azért, mert a tőkés társadalom által kitermelt, olyan hatalmas társadalmi-politikai erő állt szemben a kizsák-

mányolással, ame lynek megzabolázására a burzsoázián kívüli (amelynek a tényleges hatalo m a kezében van) minden m ás reakciós erő képtelen- nek bizonyult. Harmadszor, az egyházat olyan erkölcsi elvek vezették és kötötték, amelyek az új történel mi viszonyok között, a m a g án t ul a j- don védelme m ell et t sem t e h e t t ék még lehetővé és n em is tett ék szük- ségszerűvé számára a leplezetlen, nyílt politikai szervezkedést, vagy a politikai akciók szervezését.

3. Éppen ezekből következtetve, a burzsoázia, helyesebben a libera- lizmus elleni erkölcsi-kritikai támadás az egyház egyéni politikai, ha t al m i törekvésein túl a kizsákmányolás, a nyomor megszüntetését illetően nem bí rt semmiféle jelentőséggel; a szociális jelszavak az egy- házi érdekek alá voltak rendelve. Ami ezen túl volt, az m ár — a kritikai vonal fe nn ta r tá sa mellett — közvetlen szövetség a burzsoáziával és m i n de n más reakciós erővel a ma gán tul a jdon megmentésére, a prole- t ari á tus ellen.

A szövetség az egyház és a burzsoázia között tehát csak a magán- t u l a j d on védelmét illetően abszolút. Ezen túl az egyház állás pontja így f e s t : előre nem lehe t lépni, m e r t akkor győz a szocializmus; az adott állapotokat nem lehet fe nn t a rt a ni , mert az a szocializmus győzelméhez vezet; tehát egy olyan, a ma gá nt ul a j don al apj án álló r e nd e t kell kiala- kítani, amelyben a liberalizmus és a szocializmus eszméi n e m érvénye- sülhetnek, létezési te rül etet n e m kapnak, amelyben a keresztény szel- lem és keresztény erkölcs az uralkodó, mi nden t átfogó tényező.

Ennek az » új « r en dne k a kiépítése nem tételezi fel az osztályharcot, ellenkezőleg, t a g a d j a azt. Illetőleg, az osztályharc megszüntetéséből áll, ami viszont — a valláserkölcs uralkodóvá tétele alapján — a társad almi- gazdasági élet t erü l et én bizonyos »szerkezeti« változásokat, »eltolódá- sokat« von maga ut án. Ennek az »új« re n dn e k a koncepciója — amit képviselői »k e r e s z t é ny szocializmusnak« neveznek — úgy viszonyul a kapitalizmushoz, m in t valami »karbunkulus«-hoz, az emberi társa- dalom testén lévő gennyes bőrgyulladáshoz, amit az »örök« erkölcsi elvek há ttérbe szorulása idézett elő. Tehát n e m kell mást tenni, mint ú j ból törvénnyé t e n n i a gyakorlati létezésüktől megfosztott törvényeket és a gennyes bőrgyulladás eltűnik, s visszatér a régi jó világ, esetleg egy kissé modernizált — a technikai vívmányokat és egyéb társadalmi objektumokat átalakítva me gta rtó — formában. Így igazolja az egyház önmagát.

Az emberiség megváltása és a magántulajdon

A keresztény szocializmus eszméjének megvalósítása, az egyházi ideológusok szerint megszünteti a társadalmi bajokat. Ez az eszme érvé- nyesülése érdekében nem követel forradalmat , mivel olyan »örök igazságok« összefoglalója, amelyek érvényesülésének az emberi törté- nel e m nem szab ha t ár t. Mint azonban kiderül, az egyházi ideológusok

— bár ezeket az »örök igazságokat« az istentől szá rma ztatj ák — mégis azon fáradoznak, hogy az em be reke t olyan társadalmi szituációba vigyék bele, amely anyagi valóságát, egyáltalán, a tényleges lehetőségét teremti meg ezen »igazságok« érvényesülésének. Ök úgy a ka rn a k történelmet

csinálni — az egyház nevében —, ahogyan a történelem létrehozta a vallást és az egyházat; s ahogy a történelem, mint objektív társadalmi folyamat, tagadj a a vallást és az egyház hatalmát, ők ug yan úgy tagad- ják a történelmet.

A liberalizmust az egyház úgy fogadja, mint a kereszténység — erkölcsi törvényekbe ütköző — puszta félrelökését, s a pogányság ú j ko ri felelevenedését, amely a k ul t úra terén a humanizmusban és a renais- sance-ban, a vallás terén a reformációban, a politika terén, a forradal- makban, szeparációkban, szekularizációkban, egyházpolitikai beavat- kozásokban, a gazdasági élet terén pedig a szabad versenybe n és a kon- centrációban és centralizációban öltött testet. Ilyen értelemben a libe- ralizmus nem új keletű, s az emberi ész »jobb« út ra térítése ugyanolyan követelmény, mi nt az »antik« pogányság elleni harc volt. Az egyház örök jogot formálva az emberi haladás «zászlóvivője« címére, tagadás alá vesz mindent, ami t ag ad ja őt, magát, a megszemélyesített földi istent. XIII. Leó pápa ezzel kapcsolatban a következőket írta: »Nagy okunk van . . . nekü nk katholikusoknak . . . az állam kormányzásában is résztvenni, hogy a katholikus vallás bölcs tanát és erejét, mint egész- séges nedvet és éltető vért az államszervezet ereibe bevezessék.« [9].

Ezt a »bevezetést« XIII. Leó és az egyház úgy képzelte el, hogy a politikában — az államéletben és törvényhozásban — a keresztény állameszme és erkölcs szempontjainak kell ismét érvényesülni; a mű v e- lődést — közoktatás, népművelés, tudomány, művészet, irodalom, sajtó — a keresztény szellem és erkölcs alapjaira kell helyezni; a gazdasági és szo- ciális élet t er üle tén pedig a »nagytőke« hatalmi túltengésének megszün- tetése ú t j án a középosztályt és a vagyontalanokat kell felkarolni.

Végső soron az egyházi ideológusok, az egyház egész politikájából, ami ténylegesen nem más, mi nt az apológiára épülő hatalmi politikai szociális kérdést csinálnak, amit viszont az »erkölcs« elsődlegességének elve alapján akarnak megoldani. »A szociális kérdés — í r ja az egyik apologeta — morális kérdés és nem szabad felednünk, hogy az emberi természet még az evolúció hipotézise szerint is meg van rontva. A t á r- sadalmi kérdés megoldását n em a t ermésze trajz analógiáiban (szocioló- gusok); az állam hatalmának zsarnoki kiterjesztésében (szocialisták);

a társadalmi rend lerontásában (anarchisták) kell keresni; hanem a morálisban, az egyén önuralmával. « [10]. XIII. Leó ugyanerről a következőket í r j a:

» . .. h a e g y á l t a l á b an v a n o r vo sl ás az e m b e r i t á r s a d a l o m ra né zve, az n e m l e h e t má s, m i n t a köz- és m a g á n é l e t n ek is mét k e r e s z t é ny a l a p o k r a v a ló f e k t e t é s e . .. b á r m e ly t á r s a s á g n a k, me l y belsőleg ú j j á s z ü l e t ni ó h a j t, e r e d e t é h ez kell vissza - t é r ni e . « [111.

Ahhoz, hogy valami eredetéhez visszatérjen, az kell, hogy meg- tagadj a jelenét és jövőjét és a multa t tegye jelenévé és jövőjévé. Az egyház ebben a folyamatban azzal az igénnyel lép föl, hogy f önnt a rt sa az »isteni t örvény jogfolytonosságát« s így a társadalom alapjait meg- szilárdítsa, hogy ébren tartsa és erősítse az emberekben az államnak j ár ó tiszteletet, amely »minden osztály« javának elhivatott szolgálója.

311

Az egyház ebből a pozícióból erőteljes támadást indít a szocializmus ellen (a liberalizmus elleni kritikai h ad j á r at m ár valóban csak puszta hatalmi torzsalkodássá válik: a liberalizmus önmagában még nem szün- teti meg az »isteni t ö rvé ny jogfolytonosságát«, s ezért elégséges, ha az egyház, mi nt sértett és mellőzött fél, az égi t örvények földi képviselő- jének jogán első helye t követel magának), amely a magánt ulaj don és az erre épülő minde n jogfolytonosság tagadása, s elsődleges fe ladat ának a mag á nt ul a j d on védel mét tekinti.

A szociáldemokrácia — az egyházi ideológusok szerint — ne m a közösség érdekeinek védelme a l apj án áll. Az osztályharcnak és az osztályérdekeknek egyoldalú képviselete, más osztályok rovására, az állami élet egyensúl yának felborítását eredményezi. Ezek az ideológu- sok elismerik azt, hogy Marx és Engels »jogosan kelt ki« a liberaliz- mus ellen, de nagyot és »végzeteset« tévedtek, amikor nem az erkölcs, az igazságosság és a szeretet nevében protestáltak, hanem a természeti törvények érvényesítéséért szálltak síkra.

Mar x és Engels valóban nem az igazságosság és szeretet prédiká- torai voltak, hanem az objektív történelmi igazságok feltárói. Ezek az objektív történelmi igazságok összhangban állnak a társadalmi törvé- nyekkel, e törvények érvényesülésének tükrözői. Amennyiben ezek a társadalmi t örvé nyek objektív érvényesülésük során éppen az adott korba n érték el azt a fokot, amikor a további haladás k ri téri u ma a ma gán tu la jd on a l a p j án álló tőkés társadalmi és államrend megsem- misülése, annyiban M a r x és Engels nem tett mást, mint tudományos alapon bizonyította a »bajok« orvoslásának szükségszerűen kitermelő- dött feltételeit. Amenn yi b en azonban a társadalmi törvények az embe- rek tudato s vagy n e m tudatos cselekvésein keresztül érvényesülnek, annyiban valóban azt tették, hogy a társadalmi haladást képviselő progresszív erő, a proletariátus soraiban tudatosították mindazt, aminek egyébként öntudat lan állapotban is ez az osztály hordozója és végre- ha j t ój a.

A szocializmust és annak képviselőit az egyházi ideológusok azzal vádolják, hogy le té rnek az igazságosság és szeretet útj áról és a vad, állatias ösztönök birodalmába vezetik a nyomorgó népet. Szerintük, aki nem ismeri el a mag á nt u l aj d on j og örök elvét, az szembe kerül min d- azzal, ami »az ember földi rendeltetése«. Ennek a földi rendeltetésnek egyedüli képviselője az egyház, a maga keresztény szocializmusával.

Milyen indokok a l a p j án?

»A k e r e s z t é ny t a n s z e r i n t az I s t e n az e m b e r t , m i n t t á r s as lé nyt, a f ö l d re he lye z te, h o g y a t á r s a d a l o m b an az I s t e n t ől r e n d e l t t e k i n t é ly alatt , m i n d e n t e h e t - ségét a T e r e m t ő n ek d i c s é r e t é re és d i c s ő s é g é re t ö ké l e t e s en k i m ű v e l je és k i f e j l e s s z e és h i v a t á s át h ű s é g e s en betöltve, i d e i g l e n e s és ö r ö k k é v a l ó b old ogs á gát m e g - szerezze.« [12]. A k e r e s z t é ny szocializmu s e n n e k a l a p j án a d egyenlő e m b e r i jogot és m é l t ó s á g ot m i n d e n k i n e k . De h o g y a n ? A z iga zs ágos ság és m é l t á n y o s s ág a l a p j á n, azaz, k i n e k - k i n e k é szbeli m é r t é k e, t e h e t s é g e, j e ll e mb e l i és v a gy on i e r e j e s z e r i n t . Az e m b e r e k m e g o s z t o t t s á g át a d o t t n a k , i s t e n t ől s z á r m a z o t t n ak veszi, a m e l y r e az iste n f ö l di or s z á ga é p ül. Ez ellen az » ö r ök és boldog« vé gzet elle n va ló l á z a d o z ás az e m b e r ö n c s o n k í t á sa és m e g s e m m i s í t é s e, m e r t t á m a d ás a z e m b e r közös e r e d e t e és egysé ge ellen. Az a p o s t o l s ze r int : » n i n cs zsidó, s e m görög, ni ncs s e m r a b sz o lg a , s e m s z a b a d , m e r t m i n d n y á j an egye k v a g y u n k az Ü r b a n «.

312

A fentiekből kiderül a keresztény szocializmus álláspontja a t ul a j - don kérdését illetően is. »A magántul ajdon nem emberi eredetű, hanem Istentől származik.« [13]. (Magát a jogviszonyt a törvény szabályozza, az államnak joga van azt körülírni, de meg ne m szüntetheti, sem az öröklési jogot. A magántulajdonból folyó jogok viszont erkölcsi kérdést képeznek csupán, az erkölcsi törvények szabályoznak, így t ehát ebbe az államnak beleszólási joga nincs.) Ez a dogma azután természet- szerűen maga ut án vonja az embernek a magántul ajdon istentől adott feltételeibe való »beleteremtését«. Mégpedig olymódon, hogy az ember megjelenése (teremtése) a földgolyón nem jelentett lényegében mást, m i nt az öröktől fogva létező isteni akaratnak (az ember és a magán- t ul aj do n egységének) az anyagi valóságba való átültetését.

Az egyháznak ezt a történelmietlen álláspontját az emberiség őstörténetével foglalkozó tudósok (Morgan) és a múlt században, vala- m i n t napja inkban is felfedezett primitív törzsek (Amerika, Ausztrália) életviszonyai gyökereiben megcáfolják. Az egyházi ideológusok szerint a civilizáció és az ember, valamint az ezzel együtt megjelent magán- t ul aj do n egyazon isteni teremtési aktus eredménye.

Marx a rendelkezésére álló őstörténeti kutatások alapján a tőke és a bérm unka kérdését vizsgálva, az alábbi lényeges következtetéseket vonta le: a b ér mun ka előfeltétele és a tőke egyik történelmi feltétele

»a munkás elválasztása a földtől, mint természetes műhelyétől (Labora- torium), ennélfogva mind a kis szabad földtulajdon, mind a keleti köz- ségen (Kommune) alapuló közös földtulajdon felbomlása. Mindkét emlí- t et t formában a munkás, mint tulajdonához viszonyul m u n k á ja objektív feltételeihez; ez a m u nk á nak dologi előfeltételeivel járó természetes egysége. A munkás tehát a munkát ól függetlenül, tárgyi létezéssel bír.

Az egyén úgy viszonylik önmagához, mint tulajdonoshoz, min t valósága feltételeinek urához. Ugyanúgy viszonylik másokhoz is, mégpedig — aszerint, hogy ez az előfeltétel úgy van-e tételezve, mint ami a közös- ségből ered, vagy pedig úgy, mint ami a községet alkotó egyes csalá- dokból ered —, vagy mint társtulajdonosokhoz, mint a közös tulajdon meganny i megtestesüléséhez, vagy pedig mint hozzá hasonló önálló tulajdonosokhoz, önálló magántulajdonosokhoz, akik mellett maga a korábban minden t felölelő és mindenr e kiterjedő közös tulajdon, mint a sok magánföldtulajdonos mellett fennálló külön ager publiku s van tételezve.« [14]. »A föld a nagy műhely, az arzenál, amely m in d a mun - kaeszközt, mind a munkaanyagot , mind a helyet, a közösség bázisát adja.

Az emberek naiv módon viszonyulnak a földhöz, mi nt a közösség, az eleven munkában magát termelő és újra termel ő közösség, tulajdonához.

Minden egyes csak min t e közösség tagja viselkedik tulajdonosként vagy birtokosként. A m unk af ol ya ma t ú t j án történő valóságos elsajátítás ezek mellett az előfeltételek mellett megy végbe, amelyek magu k nem termékei a munkának, hanem természetes vagy isteni eredetű előfelté- telként jelennek meg.« [15].

Marxnak ez a bizonyítási m ódja tudományos, megfelel annak az objektív, elfogultságtól mentes történelem-szemléletnek, amely az embe- riség múltjának, történetének, az emberi társadalom gyökereinek fel-

313

tá rá sára törekszik. A keresztény szocializmus ideológusai azonban kép- telenek arra, hogy fa n t á z i áj uk at felszabadítsák a vallásos dogmák bék- lyója alól és az objektív t udományos vizsgálódás színterére lépjenek.

A vallási dogmák történelemhamisításra késztetik őket. A keresztény- ség a ma gánt ula jdon elvére épülő társadalom, az osztálytársadalom t e r - méke. Tükrözője azoknak a társadalmi viszonyoknak, amelyek meg- születésekor uralkodtak , amelyek létrehozták. Ebből eredően elvonat- koztatta és rögzítette azokat az állapotokat, amelyek létrehozták, kiinduló pontként te tte meg őket, amelyhez m ár nem kellett más, csak egy túlvilági lény (isten) kapcsolása (vagy fordítva), a kiütköző éleknek lefaragása, gondolati egyengetése és így mi nde nnek az emberi akaraton és történelmen kívül való helyezése. Lényegében ez tört ént a magán- tula jdonnal is. A m agá nt ul a j dont, min t jogi képződményt, — amelynek az emberiség t örténeté ben bizonyíthatóan igen hosszú előtörténete van, amelynek során kialakult és tökéletesedett —, kiemeli a történelmi való- ságból, az isteni kinyilatkoztatás egyik aktusáv á teszi meg, az »örök«

erkölcsi törvények mellé rangsorolja és így az emberi társadalom örök lényegévé teszi. Amiko r ezt megtette , akkor és ezen az alapon, a társa- dalmi fejlődés nyomasztó ténye alatt elismeri a »fejlődést«, de csak így:

»A magántulaj don fogalma fejlődésképes . . .« [16] és ez beteljesedik végül a keresztény szocializmus fogalmában, míg végül is minden a misztikum ködvilágában oldódik fel és omlik szét semmivé.

Mi tehát végül is a keresztény szocializmus álláspontja a magán- t ul aj do n t illetően és mi következik ebből?

»Domini est terra, et plenitudo ejus.« [17]. (Az Űré a föld és m in - den, ami r a j t a van.) Miután az isten az ember t a föld királyává, birto- kosává tette, ezzel egyúttal feljogosította arra is, hogy mindazt eltulaj- donítsa a maga számára, ami szükséges; a magá ntula jdon eszerint isten adta jog, s hogy kinek menny i j u t stb., az n e m is perdöntő. Ennek az isteni elvnek a la pján a keresztény szocializmus elsősorban és csak any- nyi ban harcol az adott társadalmi rend »eilen«, amennyiben a feltétlen egyéni szabadság és a teljes társadalmi egyenlőség túltengésével helyez- kedik szembe. Ezek szerint — és ez álláspontjából logikusan követke- zik — a társadalomban az egyenlőség mellett az egyenlőtlenségnek is meg kell lennie, de harmoni ku s összhangban, úgy, hogy az egyik a mási- ka t elismerje és előmozdítsa. Ezt a koncepciót Prohászka Ottokár egyik könyvében így foglalta össze: az isten országa az istennel telített lélek, amely teljes önt udat tal m o n d j a »Atyám«; ez a tudat az ő meggyőző- dése s uralkodó érzelme és ettől megnyugszik. Van sok rossz a világon, mely az ember ellen küzd, de ne kérdezzük, hogy h onn an jöttek, ne okoskodjunk, hogy mi re valók, csak érvényesítsük isten fiainak t udatát mi nd en körül mények között, mindannak dacára, ami aggaszt, ami gyö- tör és nyomorgat, s megt aláljuk szívünk békéjét [18].

XIII. Leó pápa azért fordu l olyan határozottan szembe a szocializ- mussal, mert az »a m agá nt ul aj don lerontását, a társadalmi egyenlőt- lenség nivellírozását tekinti céljának« [19]. »A társadalmi egyenlőtlen- ség . . . föltételezett s megkívánt állapot, abszolút egyenlőség tehát a természeti r e nd b e ütköző agyrém.« [20]. Hol van hát az egyenlőség?

»Az emberiségnek az egy isten atyaságában való testvérisége, ebben a mindent győző s z e r e t e t . . . a legnagyobb egyenlőtlenség mellett is a legdicsőbb egyenlőség: az egy közös örök üdv, ennek mi n de n t feled- tető, gyógyító reménye; a nnak egy közös ú t ja csak: az erény, s ebben a gazdagok, a szegények egyenlően nyitott versenye.« [21]. A gazdag- nak a szegény »Krisztusban egyenjogú testvére, szeretettel kell lelkét megosztani vele, gondozva lelke ügyét« [22]. Ez az abszolút, istenben való egyenlőségi lehetőség a keresztény szocializmus szerint tehát tel- jesen ki va n zárva az anyagi életviszonyok terén, s csak ennyi ben érvé- nyesül: »A kereszténység mérsékli a meggazdagodás v á g y á t. . . meg- parancsolja, hogy a fölöslegből a szegényeknek is kell juttatni.« [23j.

A marxizmu s azt tanítja, hogy a tőkés tulajdo n a magántul ajdon legkifejletteb b és egyben legutolsó for má ja, hogy tehát a kapitalizmus megszüntetése szükségszerűen maga ut án vonja a ma gá nt ul a j don intéz- ményének megszűnését. A keresztény szocializmus ideológusai ezt a tör- ténelmi t é nyt tagadják. Szerintük »igen nagy tévedés a kapitalizmust a magánt ulaj don rendj ével azonosítani: a magántulajdon az emberiség történetének kezdete óta alapja a gazdasági életnek, a kapitalizmus pedig még nincs 200 esztendős, a kettő te hát nem lehet egymással ösz- szeforrva, hogy egyik a másik nélkül ne m állhat fenn. A mag ánt ul aj don intézménye a világtörténelem folyamán csak vasúti sín volt, amelyen a gazdasági élet vonatát különböző gazdasági rendszerek mozdonyai vitték előre; most a kapitalizmus mozdonya jár a síneken, de aki ezt a mozdonyt ki akarja cserélni, annak nem kell a síneket is feltétlenül kicserélnie« [24].

Amin t kiderül, az egyházi ideológusok a külön társadalmi alakula- tokat csupán egy olyan társadalmi »képződménynek « fogj ák fel, amely n e m egyéb, m in t az emberek agyában megszületett elképzelés időleges megvalósítása, kipróbálása, a m a gá nt u l a j don lényegét, stabilitását egy- általán ne m befolyásoló illusztratív életforma, hogy ti. így is lehet élni, de ha ne m boldogít, az örök törvények változhatatlanságának alapján változtatható. Azonban egyáltalán nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a keresztény szocializmus a liberalizmussal és a szocializmussal, mint két veszedelmes egyoldalúsággal szemben két ideális eszményt állít az emberiség elé: a (szociális) igazságot és a (szociális) szeretetet. »Abból kell kiindulnunk , — í rja az egyik egyházi ideológus —, hogy a szociális igazságosság és a szociális s z e re t e t . . . n e m konkrét gazdaságpolitikai célkitűzések, hane m gazdaságbölcseleti eszmények, tehát olyan célok, amelyeknek nem a tényleges elérése a fő, hanem az, hogy állandóan t ö re ke d j ünk elérésükre . . .« [25]. »A szociális igazságosság és a szociális szeretet eszményének . . . van egy igen nagy előnye, az ti., hogy nem valósítható m e g . . . és ezért az emberiség bátran közeledhet felé- jük.« [26].

A szerző a legnagyobb komolysággal és őszinte hittel vallj a fenti álláspontjának realitását. Szerinte az emberiség boldogságának, óhajá- nak tényleges megvalósítása, konkrét, a valóságban elérhet ő közeli, vagy perspektivikus célok kitűzése az emberiség elé, nem vezethet jóra.

Ezek az ún. »anyagi célkitűzések« egyrészt elvonják az egyént »maga-

315

sabbrendű « hivatásának teljesítésétől, másrészt pedig, ha megvalósul- nak, ú j a bb célkitűzések után kell nézni, amelyek megvalósítása ak ár sikerül, akár nem, az emberi társadalom felbolygatását eredményezi. Vagy az emberiség egyszerűen meg sem meri valósítani őket, attól való félelmében, hogy u t á na ne m tudja, mit csináljon, s így végtelen a n a r - chia áll elő és különböző szélsőséges irányzatok egymás elleni harcába torkollik minden r e m é ny t e l j es cél, anélkül, hogy bármi is megvalósulna.

Ez is t e hát egy támadási felület a szocializmus ellen, hogy ti. a szocializ- mus megvalósítható célokat állít az emberiség elé, amely az »alacsony- rendű« dolgok iránti törekvést vagy rajongást oltja az emberekbe.

»Kiöli« belőlük a földöntúli boldogság iránti vágyakozást, valamint az ahhoz szükséges feltételeket, — a földi dolgok megvetését stb., leszűkíti az emberiség céljait, fel oldja azokat az anyagi világban [27].

Ami nt az eddigiekből is kitűnik, a katholikus egyház igen aktívan beleavatkozott abba a társadalmi »vitába«, ami a múlt század utolsó évtizedeiben a két al apve tő psztály, a proletariátus és a burzsoázia között egyr e élesebbé vált. Az egyház hadat üzent a liberalizmusnak és hatalmas arányú ideológiai offenzívát indított a szocializmus ellen.

Tekintette l arra, hogy a szocializmus a m ag ánt ul aj don megszüntetését tűzte zászlajára és a cél megvalósításának anyagi erejévé szükség- szerűen a proletariátus vált és amely a burzsoázia megsemmisítésével, mint feltétellel kapcsolódott össze, az egyház objektíve arr a kénysze- rült, hogy a m a gá n t u l a j don mentése és egyben s aj át hatalmának növe- lése érdekében olyan társadalmi-gazdasági koncepciót vessen a harcban álló felek közé, amely a helyzeten való felülemelkedést és a forrongo viszonyok békés, t ü r e l m es levezetését biztosítja.

E cél érdekében született meg az egyház politikájának ú j k o ri kiadása, a (vallási, etikai, erkölcsi) keresztény szocializmus. A keresz- t é ny szocializmus a reakciós, kizsákmányoló osztályok politikájának közvetlen és közvetett úton való igazolása.

Mi bizonyítja ezt? A keresztény szocializmus egy olyan társadalom- bölcseleti rendszert alkot, amely n e m ismeri el, tagadja a társadalom fejlődésének objektív törvényeit; az emberi társadalom létét, lényegét olyan »örök« igazságokból vezeti le, amelyek ar ra hivatottak, hogy az emberiség progresszív törekvéseit az anyagi valóságból a tudatba he lyet- tesítsék be, a valóságos és igazi emberi élet formát misztifikálják és a végcélt a »túlvilágba« helyezzék át. Az (szociális) igazságosság, a (szo- ciális) szeretet, a t ü r e l em stb. keresztény erkölcsi törvények azok a böl- cseleti mankók, a m el y ek segítségével az egyház mindig igazolni t u d j a feddhetetlenségét és igazolni igyekszik —• haladónak fe ltünt et ve - - a társadalmi kér dés ekben elfoglalt konzervatív, reakciós álláspontját.

A keresztény szocializmus az apológiának egy új, modern fo rm áj a, amelynek a valóságban nincsen s e m múltja, sem jelene, sem jövője, amelyet a társadalmi-gazdasági viszonyok, a történelem objektív tör- vényei megcáfolnak és útjukból félrelöknek.

Keresztény szocialista törekvések Magyarországon 1917 és 1920 között

(A » K e r e s z t é ny Sz ocia lizmus« c í m ű ú j s ág t ü k r é b e n)

A kapitalizmusnak a századfordulón kialakult új történelmi sza- kasza, az imperializmus, tovább mélyítette a termelőerők és a termelési viszonyok közötti ellentmondásokat. Kialakulta k — világviszonylat- ban — azok a feltételek, amelyek a proletár szocialista forrada lmaka t objektív történelmi té nny é tették. Az első világháború nem gyengítette, ellenkezőleg, erősítette a forradalmi bázisokat.

A néptömegek elégedetlenségének növekedése a háborúval és az imperialista kormányokkal szemben, az állandó és gyors balr a tolódás, a szocialista forradalom perspektíváinak közvetlen reális lehetőségei, a reakciót a r r a kényszerítették, hogy megpróbál ja kézbe venni az ese- mények fonalát és megakadályozzon minden olyan kísérletet, amely a szocializmus megvalósítását tekinti céljának.

Az előállott új helyzet alapj án a keresztény szocialista törekvések is lényeges változáson me nt ek át. A m agy ar uralkodó osztáyok a hábo- rús hangulat további fen nta rt ása és szítása ú t j án próbálják aláásni a szo- cialista forradalmi törekvéseket. Politikájuk megvalósításában hasznos szövetségesekre akadtak. Ezek a keresztény szocialisták voltak.

Már az első világháború kezdetén az egyházi ideológusok és politi- kusok egy része határozottan követeli a keresztény szocialista mozgalom kiszélesítését és dinamikusabbá tételét [28]. 1917-ben új lapot indítanak Keresztény Szocializmus címmel (később a keresztény szocialista párt hivatalos lapja), s nagy lendülettel fognak hozzá a mozgalom szervezé- séhez (ebben az időben a keresztény szocialista mozgalom bázisai:

a Magyar Gazdaszövetség; a Hangya; az Országos Központi Hitelszö- vetkezet; a Gazdák Biztosító Szövetkezete; 1919-ben megalakul a Keresztény Földművesek Országos Szövetkezete), amelynek kötelé- kébe akkor 2441 szövetkezeti fiók tartozott [29], A mozgalom gyors fel- karolását az tett e szükségessé, hogy egyrészt a vezetés az előző években

»avatatlan« kezekbe került, másrészt pedig, hogy a szociáldemokrácia

»elhódította a tömegeket«, s ezek visszaszerzését a leglényegesebb fel- adatuknak tekintették [30], Ebben a lapban — amely a kispolgárság adott helyzetét és törekvéseit tükrözve és ugyanakko r kihasználva, fél- redob mindenféle vallási és főpapi szentimentalizmust — nyoma sincs az egyházi folyóiratokban tapasztalt szemérmességnek, érzelgősségnek.

Az a törekvés f űti a lap köré csoportosuló politikusokat, hogy keresz- tény szocialista politikai tömegmozgalmat produkáljanak, s a kispolgári kiábrándultság »forradalmi« pátoszával, feudális — és nagytőke — elle- nes jelszavak hangoztatása közepette elszigeteljék, közömbösítsék a dol- gozó tömegeket a proletár forradalmi törekvésekkel szemben.

Hogyan tükröződik mindez a jelzett lap hasábjain 1917. és 1920.

között?

Az »új« keresztény szocialisták alapvető törekvései lényegében nem térnek el az előző törekvésektől. Ami módosulás található náluk a korábbi mozgalomhoz viszonyítva, az sem nekik köszönhető, hanem

317

a megváltozott politikai viszonyoknak: ahogy alakult a belső helyzet, úgy formálódtak — igyekezve min de n lehetőséget felhasználni — jel- szavaik, a lényeg azonban maradt. A századvégi agitátorok a liberaliz- mus és a szocializmus elleni h a d j á r a t u k at egyben a feudális nagybirtok és a monarchikus államrendszer érdekében végezték, s minden egyéb szólam csupán fü gef al evél volt. A létrehozott gazdasági-szociális szer- vezetek sem mon dott ak ellent tényleges célkitűzésüknek. Ettől az alap- állástól az »új« kere sz tény szocialisták sem tértek el még 1917-ben.

Általános célkitűzésük teljesen egyezik a korábbi politikai elvekkel:

»A köz- és társadalmi életben, t örvén yekben és intézményekben kidom- borítani k ív án j uk a magy a r állam keresztény jellegét.« [31]. Gazdasági vonatkozású törekvéseiknek politikai oldala szintén egyezik, s a keresz- tény erkölcsiség, a keresztény human izmus deklarálásába csúcsosodik ki: »Az ő elemük« (a szocialistáké) »harc a tőke ellen, ellenben a szö- vetkezetek a legelső kezdettől fogva mindig az ellentétek kiegyenlítésén és a társadalmi béke megt eremt ésén fáradoztak . . .« [32], Emellett, mint a haza őszinte hívei, a leglelkesebb szónokai is egyben a háborúnak, s felszólítják a népet, hogy a haza ügyét a »véráldozat mellett« pénzzel is támogassa [33], A néptöme ge knek a háború, a nyomor elleni elége- detlenségét a haza diadalmas ügyének a szolgálatában a kar ják feloldani, s hogy a politikai élet terén szót kérnek, annak végső célja az, amit így fogalmaznak meg: » . . . nem n é z h et j ük némán, ölbetett kezekkel, mint használja ki az ell entábor egészen zavartalanul a mi tétlenségünket . . . Lá t j uk a szociáldemokráciát irányító szabadkőművességnek . . . a keresz- ténység ellen készített vakmerő, de tagadhatatlanul félelmetes, hatal- mas koncepciókkal a legapróbb részletekig kidolgozott, immár teljesen készenálló, sőt megvalósulásba indu l t h ad it er v e it . . .« [34].

Az »új« keresztény szocialisták taktikai célkitűzése, vagy politikai manőverezése, amint látszik, teljesen összhangban áll a háborút viselő és a háborúban é rdekelt uralkodó osztályok célkitűzésével; közvetett igazolása mindannak, ami ellen a tömegelégedetlenség egyre jobban növekszik. A keresztény zászló, a kereszténység »egyetemes« ügyének jelszava az a mézesmadzag, amellyel le a kar ják zárni a forradalmi moz- galom zsilipjeit. A forradal mi szocialistákat, mint a magyarság ügyének mindenkori ellenségeit támadják, akik az »izgatással«, »lázítással«, »for- radalom-szítással« t é v ú t ra viszik a népet [35]. Erőteljes hadjárat ot indí- tanak a szociáldemokrata szakszervezetek ellen, s felszólítják a dolgo- zókat, hogy a nemzetközi, államellenes stb. szociáldemokrata szerveze- tek helyet t a keresztény szocialista szervezetekben vegyenek részt [36].

A politikai e semé nyek azonban — különösen 1918-ban — romba döntöttek minden keresztény szocialista politikai illúziót. A magyar dolgozó tömegek is eg yre világosabban látták, hogy a történelmi f ej le - mények mi ndenben a forradalmi szociáldemokráciát igazolták. Magyar- országon a forradalmi tömegmozgalom 1918 őszén leszámolt a régi önmagát túlélt politikai hatalmi f or mával és köztársaságot hozott létre.

Az »új« keresztény szocialisták, hogy befolyásukat megtartsák, arr a kényszerültek, hogy egye t lépjenek »balra«. Megalakul a Magyarországi Keresztényszocialista P á r t; álradikalizmusával arra törekszik, hogy

318

kiragadja a néptömegeket a forradalmi hullámból és békés megálla- podottságba terelje őket. A Keresztény Szocializmus c. lap letér az előző évben követett »hivatásos« politikai vágányról, s a demagógia új f or - má j át találja, amely az M. Ksz. P-t úgy tünteti már fel, mint a »régi rendszernek mindenkor engesztelhetetlen ellenségét«, amely a »gyöke- res rendszerváltozásnak elnémíthatatlan sürgetője, a feudális és ba nk ár- uralomnak, a kapitalisták embernyúzó cselekedeteinek legkeményebb ostorozója«, s a kisemberek érdekeinek következetes képviselője [371.

A lap »következetesen« a kibontakozó pozitív politikai fej leményeknek az ellenkezőjét produkálja. A kispolgári kiábrándultságra nemcsak szükségszerűen, de taktikailag is felépí tett lázadása a legreakciósabb.

ami tudatosan a forradalom osztálybázisának a demoralizálására irá- nyul. Minden pozitívnak látszó, vagy a forradalmi történelmi lépés felé megmutatkozó törekvés és e törekvések lehetőségeinek feloldása a cél- talanságban, a hasztalan és perspektívátlan politikai siránkozás, a kis- polgárság szubj ektumánál való esztelen kilincselés, olyan mélységes válságot tükröz az »új« keresztény szocialistáknál, amely a legféktele- nebb reakcióhoz viszi el őket a későbbiek során. Kétélű kardot rá nt an ak elő és kétfelé vagdalkozva, ürességet teremtenek, amelybe n ők a magyar valóságot látják. »Ki n e m lá tja ma már, — olvasható a Mérgezett jel- szavak c. cikkben —, hogy mily feneket le n ingoványba vittek b en n ü n- ket az án t á nt sugallatára közénk röpített energiatörő, ernyesztő frázi- sok, mint a pacifizmus, annexió nélküli béke, népek szövetsége . . . stb.?

Ki nem f ár adt bele ma m ár e lidérclángok kergetésébe? Ki hisz még nekik? Ki hisz továbbá . . . a szociáldemokrata földi mennyországban?

Ki hisz ma a szabadságban, egyenlőségben, testvériségben? Hiú áb r á n- dok, elérhetetlen ideálok, utópisztikus álmok ezek m i n d . . .« »Ezek adtak be nekünk, szegény magyaroknak, ezek ásták meg sírunkat.« [38].

A lap végső, de egy új periódusának fő eszközeként, féktelen naciona- lista és antiszemita uszításba kezd, mint egy előrevetítve a későbbi esz- tendők magyar fasizmusának árnyékát. Tóth Kálmán zászlós »Magya- rok, keresztények előre!« c. cikkében így ad ennek hangot: »Ha egy talpalatnyi is marad a drága magyar földből, amit magyar hazának mondhatunk, ez a talpalatnyi föld is csak magyar és csak keresztény lehet!« [40]. A fentiekre céloz Bognár J . is (»Keresztények! Ébr edj e- tek!«), amikor kijelenti, hogy a magyar »beengedte a vendéget és most ez őt utolsó kincseitől is meg akarja fosztani« [41].

Az 1919-es esztendő új lapot nyit a magya r nép történetében. A pro- letár diktat úra megteremtésének feltételei, e feltételek helyes és tudatos felhasználása a kommunisták részéről, belpolitikai vonatkozásban meg- adj a a lehetőségét egy maradandó történelmi tett végrehaj tásának. Az

»új« keresztény szocialisták — látva ezt a lehetőséget — féktelen politi- kai l ármát csapnak, s m i n t a szeizmográf, úgy reagálnak a legkisebb forradalmi perspektívát sejtető tényezők villanására is. A Magyar Kom- munista P árt megalakulása után (1918. november) a keresztény szocia- lizmus a legvadabb éhséggel veti rá magát mindarra, ami szocialista törekvéseket tartalmaz. Fokozza a nacionalista, antiszemita, k ommu- nista és általában szociáldemokrata-ellenes agitációját. Követeli, hogy

319

a k or mány »erős kézzel nyú lj on a darázsfészekbe«, s ugyanakkor a leg - d u rv ább hangon t á m a d ja a kommunist ákat [42].

1919. f e b r u á r j á b an ismét megnyergeli a háború par ipá ját s ér zel- mileg igyekszik az u ral kodó osztályok szekeréhez kötni azokat, — m i n t

»érdekelteket« —, akik a háborúban elvesztették rokonaikat, hozzátar- tozóikat. Kiad ja a jelszót: »Ébredjetek, magyarok!« — s a szebb, boldo- gabb »keresztény Magyarország« reményéb en szólít harcra min de n

»testvért«, aki a »ma gyar rög« igazi fiának vallja magát — a k o m m u - nisták ellen [43].

A Keresztény Szocializmus a maga »népszerű« agitáció ja mellett

— mivel azzal nem sokra megy — elméleti, propaganda munkával is igyekszik elhódítani a tömegeket a szocialistáktól. Ennek érdekében még attól sem riad vissza, hogy az egyházatyák által oly érzelgősséggel dédelgetett és önigazoló »őskeresztény kommunizmust« áldozatul és csaléteknek bevesse. Leander »A keresztény kommunizmus« című vezércikkében azt bizonygatja, hogy a szocializmus n e m valami új el mé- let, — »csupán divatszerű tudományos mezbe öltözött«. A kommu niz- mussal — min t í rja — találkozunk m ár az őskereszténység idején is, de ha akkor felbomlott, hogyan gondolhatjuk el, hogy az ma megvalósít- ható. S egy ilyen e l me f u t t at ás a lapján megállapítja, hogy a ko mmu niz - musnak »ellensége a józan ész«, s hogy — idézi Wern e r Sombart-t - -

»a mindennapos életet csak egy föltétel alatt ép í t h et j ük nem egoista lelkiállapotokra: ha vallási fanatizmus él a tömegekben« [44],

[Szükséges itt megjegyezni vázlatosan a következőket: a keresztény szocialisták váltig bi zonygat ják a mag ánt ul aj don isteni eredetét. Ug y an - akkor igen pozitívan értékelik az »őskeresztény kommunizmust«. Igaz, hogy lényegében úgy, mi n t egy emberi jótékonyságon alapuló szociális aktust, mi nt a segíteni akarás reprezentat ív f or máj át. A lényeges a mi szempontunkból most az, hogy a j a vagyon eladása, vagy f el aj ánlása a közösségnek, azaz az őskeresztény kommunisztikus törekvés b) ellent- mond an na k az álláspontnak, miszerint a mag ánt ul aj don örök és v ál- tozhatatlan, hogy nincs joga senkinek senkitől elvenni azt; c) Leande r szerint az »őskeresztény kommunizmust« a hamisság, huncutság stb.

bontotta fel. Következésképpen a mag ánt ul aj don a hamisságon, h u n c u t - ságon stb. alapul; d) ebből viszont az következik, hogy elveti a m a g á n- tulajdont, mint »isteni jogtényt«, mint olyant, ami ellen tenni semmi t nem lehet, sőt — »vesszenek, akik a mag án t ul aj d on ra kezet emelnek«. Az »új« keresztény szocialisták elméleti vonalának hitelességét ez az ellentmondásosság önmagában is aláássa.]

Az ne m csoda, hogy az ilyen és ehhez hasonló álbölcselkedések igen meghökkentették az egyházi ideológusokat, aminek néha kifejezést is adtak, s az is tény, hogy ezekkel a »szellemi fékezőkkel« az objektív t ö r- ténelmi fol yamat mit sem törődött; az »új« keresztény szocialisták azon- ban nem t ud ta k megállni, minden áron meg akarták előzni — szavak- ban — a forradalmat, le akarták hagyni, a tömegbefolyás kedvéért m i n - den áron meg a kar t ák cáfolni önmagukat. Bergendey Szilveszter m ár kijelenti, hogy a M. Ksz. P. »az összes keresztény felekezetek számára nyitva lévő politikai p ár t, nem reakciós párt, nem a grófi és főpapi b ir -

tokok kitartott védelmezője, hanem a radikális forradalmi eszmék lel- kes követője és harcosa, de e g y b e n . . . híve a maximumho z kötött magántulaj donnak « [45]. Az, hogy mit jelent: »nem reakciós«, »radiká- lis forradalmi«, »a maximumho z kötött magántulajdon«, már szerinte nem is fontos, csak az a lényeg, hogy a tömegek politikai hóbortj áv á válj anak ezek az átmeneti rögeszmék.

A Magyar Tanácsköztársaság megszületése a politikai életen kívül helyezte az »új« keresztény szocialistákat. Az a hatalmas politikai tömegmozgalom, amely a városokat és falvakat ellepte, azt m u t a t j a , hogy a keresztény szocializmus »fellegvára« nem tudta megt eremten i azt a bázist a néptömegek között, amelyre állandóan, irreálisan apellált, de nem mondott le egy ilyen bázis megteremtésének lehetőségeiről, illetve e lehetőségek kiépítéséről. A Tanácsköztársaság bukása u t án ú j u lt erővel fogott hozzá a szervezkedéshez minden »új« keresztény szocialista. Fő saj tóorgánumuk továbbra is a Keresztény Szocializmus, de emellé számos más új lap sorakozik fel, vagy a régiek felélénkülnek.

A keresztény szocialista szervezkedés lényegéről az Egri Népújság a következőket í rj a: »A keresztény szociális szervezkedés két ir ányban halad, úgy m i nt : politikai és gazdasági téren. A politikai szervezkedés a politikai párt keretei között történik; a gazdasági szervezkedés pedig a keresztényszociális egyesületek és szakcsoportok kebelében valósul meg. E két alapon építi ki és védi meg a keresztény szocializmus a n e m - zeti és keresztény művelődést. A keresztényszociális mu n ká n ak is programjához tartozik az osztály-érdekek védelme, biztosítása, de n em az osztályharc alapján és egy osztálynak kizárólagos ur al m a által, h an e m az osztályöntudatot ápoló és az osztályok között való összhangzó e gyütt- működés biztosítása által.« [46].

A M. Ksz. P. min t valami fergeteges politikai erő lép ismét a magyar élet porondjára. »Egy isten, egy párt« jelszóval ki aka rnak t akarít ani mindent ebből az országból, ami nekik nem teteszik. Űgy lépnek fel, mint »minden jognak és történelmi kötelességnek« [47] az örökösei;

nekik ismét ne m kell semmi, ami régi, n em kell semmi, ami új, csak az, amit ők akarnak .

Mit akarnak? Nacionalista álláspontra helyezkednek, s ebből a pozí- cióból támadnak, úgy t ün t e t ve fel magukat, mint a kisemberek érdekei- nek védelmezőit. Egy proletárdikt atúra után, bárme nnyi re szeretnék is, nem tehetik meg azt, amit a feudálisok és nagytőkések, valamin t azok képviselői megtehetnek. Ök, mint a kispolgárság fel nem kért szónokai, közvetlenül kispolgári politikai vágányon fut va, olyan szemléletmódot érvényesítenek, amelybe a szavak ellenére belefér minden, ami n e m progresszív, ami reakciós. így válnak igazolóivá a későbbi események- nek is. Biztosítják a népet, hogy a feudálisok és kiváltságosok Magyarországa »a ret tentő világháború romj ai alatt ma ra d eltemetve«, s arra, ami volt, ők sem áhítoznak. Ök keresztény Magyarországot a k a r- nak, olyant, hogy abban a »valódi testvériség, szeretet legyen az úr« [481.

Természetesen, most nem hívnak a zászlajuk alá minden honfiút; a f o r - radalom hajótörést szenvedett, a hatalom ismét »biztos helyen« van, nincs szükség tehát arra, hogy vallás-egyveleget csináljanak politiká-

2* 321

jukból. Harcot hi rdet ne k a felekezeti széttagoltság ellen. Vallásfeleke- zeti politikájuk megfele l egy nyílt, agresszív katholikus keresztény poli- tikai törekvésnek. Lenéznek, mellőznek, gúnyolnak minden más vallási

»érdekeltséget«. Egyszóval, ők olyan Magyarországot akarnak, ahol a katholikus keresztényi »demokrácia« minden jognak egyedüli és kizá- rólagos hordozója. Ez a véleményük a munkáról is: »jogot a munkához«, de »keresztényi kötelességtudatot a joghoz« [49]. Egy ilyen politikai koncepció gyakorlati megvalósítása n e m vezethet máshoz, mint a leg- féktelenebb diktatúrához. A Horthy-fasizmu s a szerénytelenség leg- kisebb g y a n ú ja nélkül nevezhett e volna az »új« keresztény szocialistá- kat az eszméje »szülőanyjának«, amihez már más n em kellett, csak a gyakorlatba való át ült et és és egy kis átformálása az adott i rányz at- nak. S mindeze k ut án — ami az ő logikájuk szerint érthet ő — az »ideális erkölcsi élet közelgő u ra lm át « bizonygatták [50],

A nn yi r a természetesen nem voltak bizonyosak ügyük szükségszerű győzelmében, hogy mellőzhették volna a kommunisták elleni konkrét támadást politikai és eszmei síkon. Ezért tehát azon igyekeztek, hogy megkíséreljék a Tanácsköztársaság temetésével együtt a kommunizmu s eszméjének az eltemetését is. A vörös zászlóval és csillaggal — állapítja meg az egyik cikk — az egész világ ellen egy »borzalmas merénylet « készült [51]. Szükségesnek tartották, hogy a vörös zászló és csillag n e m - zetköziségével egy másik nemzetköziséget állítsanak szembe. Ezért a »világ proletárjai egyesüljetek« jelszó ellen kiadták a »világ m u n k á- sai egyesüljetek « jelszavát és ebbe a jelszóba belefért minden és m i n - denki, legyen az proletár, kistulajdonos, igazi keresztény tőkés stb., csak egy ne legyen: kommunista . Ebben a jelszóban feloldották az egyes társadalmi osztályokat, rétegeket; »kiküszöbölték« az osztályellentéte- ket, m i u t án kijelentették, hogy ebben a nemzetköziségben a »jólét gon- dolata« domináljon, a kereszténység nemzetközisége szellemében. Mit jelentett ez a nemzetköziség náluk? »Fel a nemzeti zászlóval, r a j t a a kereszttel!« — ezt és semmi többet, a legvadabb nacionalista ideológia kereszttel való propagálását.

Más vonatkozásban, — elméleti síkon —, egy kissé reálisabb elem- zését próbálják adni a forradalmi eseményeknek, de csupán azért, hogy meggyőzzék a népet — Marx alapján — a kommunisták és általában a forradalmi szocialisták »tévedéseiről«. Hegedűs Andor »A gazdasági harc és a keresztény szocializmus« c. folytatólagos cikkében [52] arról elmélkedik, hogy mi volt az oka a kisemberek elkeseredésének és mi lett volna a szociáldemokraták feladata. (Itt lényegében a kommunistákról beszél, m e r t érveit a jobboldali szociáldemokratáktól lopta nagyrészt.) Szerinte egyik súlyos ok az volt, hogy a rohamos gazdasági f ej lő- dés ná lunk nemcsak a nagytőke gazdasági beruházásait növelte, — ami önmagában még n e m b a j —, hanem együtt járt a pazarlás növekedésé- vel; a nagytőkések a r r a törekedtek, hogy arisztokrata módon rendez- kedjenek be és így elhanyagolták a munkásjóléti intézmények fejlesz- tését.

Ez azt vonta ma ga után, hogy egyrészt gyorsan növekedett a töme- gek elkeseredése és másrészt pedig ez megkönnyítette a szociáldemok-