Uyés Gyula, Csorba Győző, Marsall László, Simái Mihály versei; Páskándi Géza: Ézagh meséiből; interjú Bakos Istvánnal; tanul- mány a szegedi szobrászat- ról

Uyés

Gyula,

Csorba Győző, Marsall László, Simái Mihály versei;

Páskándi Géza: Ézagh meséiből;

interjú Bakos Istvánnal;

tanul- mány a szegedi

szobrászat-

ról

I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

Kiadja a Csongrád megyei' Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 81-6668 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató

Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelző- számra. Egyes szám ára 12 forint. Előfizetési díj: negyedévre 36, fél évre, 72, egy évre 144 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.

ISSN 0133 1167

A szerkesztőség tagjai: Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Tóth Béla

Tartalom

XXXV. ÉVFOLYAM, 12. SZÁM 1981. DECEMBER

ILLYÉS GYULA versei: Családi kör — Cecén, Vadon

nőtt gyümölcsfa, Történelem 3 CSORBA GYÖZÖ versei: Cyrano érdeke, Kishalát 5

KOVÁCS ISTVÁN versei: A félelem öt képe, Sirató,

Álmatlanság 6 PÁSKÁNDI GÉZA: Ézagh meséiből vagy a Fellebbező

Állat 9

dőről, Szomorkás, Vén harcos kandúrral, Emléke-

zés régi cenzorokra 20 SIMÁI MIHÁLY versei: Mint a k i . . . , Hó-tükrű tájban,

Hatalmas, félelemmel teli hold ..., Kivesző 22 BELÁNYI GYÖRGY versei: Galamb és kiáltás, Margit-

levelek 24

H A Z A I T Ü K Ö R

TÓTH BÉLA: Tisza járás (XXIV.) 26 Egy „háztáji" szerző faggatása (Varga Lajos Márton

kérdéseire Bakos István válaszol) 30

T A N U L M Á N Y

IZSÁK JÓZSEF: „Magunkban bízzunk!" (A prózaíró.

Illyés számvetése) 41 LEVENDEL JÜLIA: „Az értelemig és tovább" 52

KISS FERENC: Történelmünk közlegényei (Veres Pé-

ter: A Balogh család története) ; 56

KELET-EURÓPAI NÉZŐ

Románia

ÁRVAY ÁRPÁD: Az első magyar színészek bukaresti színpadon

ZIRKULI PÉTER: Árnyékrajz versekről és személyekről (József Attila és román kortársai. Párhuzamok léte

és hiánya) 63

KRITIKA

BODRI FERENC: Egy palást kihantolása (Nagy László:

Kísérlet a bánat ellen) 70 POMOGÁTS BÉLA: Kálnoky László: Egy hiéna utóéle-

te és más történetek 73 PETRÖCZI ÉVA: Rab Zsuzsa: Kő és madár 75

BERKES ERZSÉBET: Mit kezdjünk az örökséggel?

(Grendel Lajos: Éleslövészet) 77

M Ű V É S Z E T

Magyar Játékszín

ABLONCZY LÁSZLÓ: „Élők élőt szeretnek" — A szí-

nészekről (Beszélgetés Hubay Miklóssal, II.) 80 Képzőművészet

TANDI LAJOS: Van szegedi szobrászat! 91

Szerkesztői asztal 96

ILLUSZTRÁCIÓ

Tóth Valéria munkái a 4. oldalon és a műmellékleten Kotsis Nagy Margit munkái a 8. és az 51. oldalon Kalmár Márton munkái az 25. oldalon és a műmellék-

leten

Szathmáry Gyöngyi munkája az 55. oldalon Fritz Mihály érmei a 69. és a 90. oldalon Lapis András érmei a műmellékleten Füz Veronika szobra a műmellékleten

Kligl Sándor munkája a műmellékleten (Enyedi Zoltán felvételei)

Tápai Antal szobra a 40. oldalon (Somogyi Károlyné felvétele)

GYULA

Családi kör — Cecén

A tülmagas két parasztágy felett fali papírtáblácskák; névjegyek

gyanánt nagy

aranybetűkkel, megannyi családtag

keresztneveként: János, Pál, Máté, Lukács — rajtuk több-ezeréves üzenet,

mint rokoni tanács:

A szeretet el sose fogy!

„Soha? Soha?"

értelmezi gúnnyal, hogy ma mit is jelent az ateista diák-unoka;

vagyis tanácsos pazarolni, hogy

ízleljünk egy kis — jelle m-v égtelent!?

Arrébb megróva mindezt komoran Kálvin csupacsont képe. Még odább Árpád, ahogy vért üteréből ont hat ős-társsal így alapítva hont.

Még arrébb, ahogy Zrínyi kirohan;

toronyból Dugovics pogányt leránt;

közeleg buzogányával Botond — Körben tehát

az egész valóságosan

nevelő-példát-mutató család.

Jobbik — famíliád?

Beleszámítva rögtön nagyapát, mihelyt belép, elköhintve magát;

csosszantván ajtó elé a klasszikus kapát.

Vadon nőtt gyümölcsfa

Te, nem nemes —, csak paraszti szilvafa, te, tele roskadásig, mint szöllőszemekkel a fürt —

Szegénység gazdagsága! Tűrd,

míg rokkanttá nem roppant a terek!

Történelem

Tovább, tovább! Egyikünk — elesett?

Itt csak beállás lehet! Nem kiállás!

Feküdtem, lám. De kié is a seb?

Éj volt. És csönd, mint Petőfi mögött s f e l e t t a lózihálás.

TÓTH VALÉRIA: DOMBORMŰ (ZÁKÁNYSZÉK, H Á Z A S S Á G K Ö T Ő TEREM)

CSORBA GYŐZŐ

Cyrano érdeke

A Cyrano—Christian jelenet:

Cyrano súg és Christian hebeg S mennél csábítóbb Cyrano szava annál tanácsosabb elbújnia

mert Roxan megszédül s szájat keres s ha Cyranót találja hát mi lesz?

Elrontja a szó győzelmét a száj melyet egy roppant orr alatt talál Cyranónak — ez lenne érdeke — szavát inkább zagyválni kellene hogy a kívántat elriasztaná illúzióitól megfosztaná

hogy a beszéd és arc közt semmilyen botránkozásra jó ok ne legyen

s hogy aztán ha a sötétből kilép:

magát viselhesse ne szégyenét

Kishalál

Megindulnák: a vadszőlő először s kipirosodva mintha lázban majd kopaszodva fokozatosan aztán a körte szintén pirosan

s bandában a kajszi a meggy a ringló a barack a ribizli és a szőlő

ők már inkább rákbeteg sárgulással az egész kertet bánattal beszórva

s a sor végén a kórház-kertből egy-egy ágát átnyújtó aggastyán akácfa

a legkésőbb elalvó s ébredő

5

Valamennyin látszik a nyugtalanság csöpp légmozgásban is nagyon remegnek súgnak-búgnak: egymást s magúk csitítják (hiszen Júlia is — bár esküdözve

hogy bátor lesz — mielőtt az üvegcsét kihörpintette megborzadt a szörnyű kételytől hogy fölébred-e megint) Mert nincs itt sincs biztos garancia s a hervadás egyfajta kishalai:

a halál szokásos tünetei

vonulnak föl s ki tudja hogy a szokvány folyamat megáll-e meg bír-e állni

a még eltűrhető végső határnál

vagy túllép rajta s nem lesz visszaút?

KOVÁCS ISTVÁN

A félelem öt képe

i

Dögcédulád, ha felmutattad, léphetsz a szellem cirkuszába.

Széttört útjelző — jövőd.

Palatábládon dátum és név.

2

Az elkobzott fehér lapon szavak — tagjaikra bontva;

balzsamozott halottaink — olvadjanak csak be a csendbe.

3

Szemünkbe céltáblát színez a kék, a zöld, a szürke s barna.

És minden dörrenés után

tizes feketül át rajtuk.

4

Mintha lenyakazott kutak

között rohannánk mindahányan.

Szemüregünkből homok pereg az ellenünk-lyuggatott földbe.

5

Az élet meg az örökléttel

farkasszemezik most is, mint rég.

Kontaktlencséjük:

rézpénz.

Sirató

Írni kellene! Valami újat! — visszhangzik a pályaudvari figyelmez- tetés. Tulajdonképpen nem is arról, ami most újság; hogy szomszédom felakasztotta magát — tizenhat évesen, öt nap múltán találtak rá. Ki- rándulók, akik a nyár szélén egyensúlyozó nap bűnbánó „Ö"-ja félé ka- paszkodtak, s hirtelen meglátták. Öt, a vörös számlapra függesztett fel- kiáltójelet. öt nap telt el, míg hozzám ért a hír; így megkésett a pil- lanat, amely a halál fekete villanásával lelkünkre bélyegét süt, s a tenyér kalodájába hajtja homlokunkat. Énbennem ö már fel is támadt. A ha- lál — ellobbant örökkévalóság, és agyunkat vesszőző olajág a híre. Az utolsó vacsora asztalához érve — várjuk, hogy megcsókoljanak.

Álmatlanság

Az ablakon rács.

Megfejtetlen keresztrejtvény — a vízszintes csupa ötbetűs szó, a függőleges csupa nyolcas.

Vagy hatalmas hálóban a ház?

és nincs

ki e sötétségből a fényre húzná?

Szélzúgás erjeszti a szüreti zenét.

7

Tintahalraji rebbent a lámpafény.

Huzatos itatás a függöny.

Négy óra van.

vasárnap...

Vérbő varrógép —

szúnyog szegi be a csöndet.

PÁSKÁNDI GÉZA

Ézagh meséiből vagy a Fellebbező Állat

EGY HASONLAT: A MÉLA SZŰZ

Ézagh, a Napkeletről Európába vándorolt (vagy lovagolt) bölcs, egy szer- dai napon a későn ébredő nemzetekről s államférfiakról beszélt Láthatatlan Tanítványainak. Eme hasonlatot használá:

— Mint a Méla Szűz: egy hódító lator már réges-rég bókok hurkába fog- ta, s véle kirántá alóla kecses lábait. A Szűz azonban méla volt, oly hiszékeny, még azt sem vette észre, hogy e lator az arca fölött liheg. Sem a másik, sem önnön verejtékét észre nem vevé, de még a fajtalanság-vadorzó torkának bűzeit sem. Midőn ölébe sistergő meleg tört, még mindig gyanútlan. Telt-múlt az idő s a Méla Szűz ugyanúgy járt-kelt, mint annak előtte. De még midőn jajveszékelve ágyraborult s hagyá, hogy egy érdes hangú bába a gömbölyű hasát nyomkodja — akkor sem gyanakvó. Csak, amint véreres könnyein át meglátta a kisdedet, csak akkor kiáltozott ekképp:

— Jaj, jaj, alantas kéjvágy prédájául estem! Jaj, én alantas kéjvágy prédájául estem!

Kilenc hónapot késett a logikája — fejezte be a bölcs.

A JÖVÖRŐL

Ézaghot magukat futurológusóknak nevező egyének faggatták a jövendő- ről. Bár buzgón titkolták, hogy Delphoihoz és Dodona hegyéhez közük volna, arcuk mégis elárulta ama szinte nyálcsurrantó kíváncsiságot s ácsingást, ame- lyet az emberiség holnapja csalt ajkaikra.

— Ti a jövendő ínyencei s vámszedői vagytok! — dörgött prédikálva Ézagh. — Erre már sokan ráfizettek. Mert való igaz, hogy a történelem nem- csak a valóság, hanem a lehetőség történelme, mint ahogy a szabadság sem csupán a való, hanem a lehető iránti viszony is, szent igaz volna az is, hogy a

história nem pusztán a megvalósulások, ám az ígéretek történelme (a fejlődés nagy hajtóereje ez is!), ám az is kétségtelen, hogy midőn Thalész, a görög tudós csillagokra függesztett szemmel bandukolt, megbotlott egy közönséges földi göröngyben és orra bukott. Vajon nem ilyen amaz emberiség is, amelyet egyre inkább a csillagok, bolygók élete kezd érdekelni, miközben a földön halandók nyelvét szárítják ki, hogy ne szólhassanak anyáik-apáik szavával,

mások meg éhen s szomjan halnak, amazokat meg jó szokásaik elhagyására kényszerítik a hódító hatalmasok. A régiek beérték annyival, hogy isten aj- kán át, isten nevében ígértek. Embernek mindenfélét. Immár eljött az idő, hogy az Ember ígér önmagának. Jól kell gazdálkodnunk az ígéretekkel! Mert:

mi igazán nagyot ígérhet egy halandónak a másik halandó? Csakis halandó- ságot. Hisz halhatatlansággal egyedül a Természet kecsegtethetne, a végtelen- nek mondott mindenség, ha ő beszélni tudna, s nem makogna, mint a szá- nandó majom vagy nem hallgatna, mint egy óriás csuka. Midőn az ember magyarázata néma lesz — szólni tanítja a természetet: beszéljen őhelyette is.

Nagy önhitegetés, uraim! A régiek ezt animizmusnak hívták. Néha úgy lá- tom: az emberiség legjobb elméi gyakran felcsapnak a Természet Logopédu- sának, vagyis a Beszédhibás Anyagot mindenáron vallomásra próbálják bír-

9

ni! Az atomok dadogását vagy csöndjét úgy magyarázzák, mintha cicerói kör- mondatok volnának! Az emberrel elfelejtetik anyanyelvét, miközben a szót- lan anyagot akarják szóra bírni! A némán közlekedő gének libasorát vagy bakugrásait úgy elemzik, mint egy szillogizmust: „Az ember halandó, Szók- ratész ember, tehát Szókratész halandó." Vagy mint e szillogizmus-építmény- hez hasonló, jól megkomponált zeneművet, melynek általános nyitányában benne kavarognak a későbbi különös harmóniák fejleményei. Ebben ugyan van hasonlóság, ám azt túl komolyan mégsem tehetjük, hogy a Határta- lant egy alanyból s állítmányból szerkesztett tőmondat kagylójába zárjuk. Ap- ránként az atomfizikus is költő és a költő is atomfizikus lesz. Elirigylik egy- más eszközeit. Kevés nekik az övék: terjeszkednének, mint a világbirodalmak.

A költő már képleteket, a tudós pedig metaforákat használ, ami ugyan gyü- mölcsöző lehet, termékenyítő, ám mégis vétek volna halálos komolyan venni.

Az esszében persze mindez megengedett: ő a gondolkodásnak legnyugtala- nabb s nyugtalanítóbb formája. Esszé: az önmagával elégedetlen tudomány s az önmaga lehetőségeivel ki nem békülő művészet. Az esszé az önmagát menet közben alakító ész, az épp szemünk előtt változó-fejlődő kijelentés, ige, amely vállalja változékonyságát s szerényebben a részlegesre, s nem a Megdönthe- tetlen Igazra tör. A Menetközben Filozófiája. A Viszonylagosság, a Hajlé- kony, Költözködő Rend bajnoka. Ám a tudósok jó része mégis lenézi az esz- szét, holott gondolatmenetük mélyén ott lappang ez a fajta jól termő gon- dolkodás. A tudós az esszében a Szépség Dilettánsa, a művész pedig ugyan- ezen műfajban a Kedvtelő Tudás szerelmese. A mindenség amatőrje az em- ber, uraim! Az esszé pedig Zseniális Dilettantizmus, ha komolyan s tehetség- gel művelik. Ezt azonban vállalni kell s nincs helye képmutatásnak, mely meg- betegíti az igazi — kételyes! — tudást. A tudásba alázat s méltóság egyként belefér. Az anyag, a tények iránti alázat éppúgy méltóságérzetet szül, mint amidőn egy ember garasonként gyűjti vagyonát és erre méltán büszke lesz, hiszen kijárta a takarékosság iskoláját, megoldotta az önmegtartóztatás házi feladatait és a türelem leckéiből is jól felkészült.

Csínján hát a jövő „pontoskodó" képével!

Egy — különben igazán szellemes — paradoxoniparos, Chesterton azt mondá: „Bemenekülünk a jövőbe, mert képtelenek vagyunk nagyapáinkkal versenyezni." Ebben van némi igazság.

De hát milyen lehet a jövő képe?

Ahogyan József Attila anyja emlékarcát „lágy őszi tájból és sok kedves nőből" próbálja összeállítani — akképpen: a jövő csakis a múlt s jelen képei-

ből rakódhat eggyé. A megéltből a megélhető. Érdekes megfigyelni, hogy el- eddig minden bölcs azt mondta: a jövő jobb vagy rosszabb lesz, mint a jelen és a múlt. Egy sem vagy alig volt — tudtommal — aki azt mondta volna:

a jövő ugyanolyan lesz, mint a jelen és a múlt. (Persze, nem pontosan ugyan- olyan: hiszen annak csak egy változata lehet.)

Akik az álmaikból élnek, nem kívánnak felébredni. S tudjuk: minden ember legalább kettős honpolgár: hazájának s Nosztalgia Földjének honpol- gára. (Van, aki hármas: fogadott fia is egy új hazának. És épp miként a csa- ládjogban, a szerint az államjogban is: eme fogadottság — befogadottság — jogokkal s kötelességekkel jár. Vállalni kell nemcsak a család s haza dicsősé- gét, de röstellnivalóit is.)

Aki a múlt iránt áhítozik: múltnosztalgiája, aki a jövő felé — jövőnosz- talgiája van. (Az elképzelt iránt is lehet nosztalgiánk. A vallásos ember pél- dául áhítja isten társaságát, holott az még meg sem adatott neki. De elkép-

zelte.)

Ki annak idején Dodona hegyéhez járult, ahol két-, sőt többértelmű jós-

latokkal traktálták, gyakran hepciáskodhatott:

— De hiszen e jóslat oly homályos!

Márpedig a homály a jóslat becsülete (tisztessége). Ez a többértelműség (homály, egybemosott körvonalak) biztosítják számára, hogy ne foghassák szaván. Tévedését nem érik tetten. De hát a művészet a maga példázataival, általánosításaival nem ugyanezt cselekszi? Vagy a tudás, a gondolkodás a maga végletesen általános fogalmaival, melyeknek körvonala a semmibe vész?

De igen. Egy tőről sarjad: jóslat, művészet, bölcselő tudás. Az általánosítás nem hazugság, hanem rejtezés. Ami viszont igazság.

Kutassátok hát a jövőt, de tudakoljátok meg józanul: mennyit ér őt ku- tatni. Ne fizessetek többet érte, mint amennyit feltétlenül szükséges. Alkud- jatok! Aki pedig — saját jelenkori hasznára pislantva — mindig a jövőre hivatkozik, hogy lemondásra bírjon benneteket, annak mondjátok azt:

— Utazz te a jövőbe, én addig megváltom a jegyet Kolozsvárra. Mert épp oly képtelenség azt kérni az Élőktől, hogy jelenükről lemondjanak a még meg sem születettek javára, mint arra rávenni őket: haljanak meg őseik bű- néért.

A FELLEBBEZŐ ÁLLAT

Ézagh tornácára egy pörösködő házaspár lépett. Még a bölcs előtt sem átallotta a férj fiú asszonya haját tépdesni, míg másfelől a menyecske ura nadrágjához kapdosott. Bölcsünk szétválasztó őket s csak azután mondta el igéit. (A jó orvos is előbb beköti a nyílt sebet s csak később magyarázza meg a jajgatónak, mi is a baja.)

— Voltunk már szüléinknél, de nem nyugtattak meg, aztán a bírónál, ott sem, onnan a paphoz, tőle pedig hozzád... — pihegé az asszony.

— Ennek pedig ez a sora — mondá a bölcs. — Az ember fellebbező ál-

ha a földesúr baját nem gyógyítja a vármegye, a nádorhoz indul, a nádoris- pánnak pedig ha pörös ügye támad, a királyhoz fordul. A király a néphez vagy a szomszéd királyhoz, s ha az sem segít: istenhez. Ez utóbbit egyébként bárki bármikor megteheti anélkül, hogy érintené a közbülső rangokat.

— Ebből nem értünk semmit — mormogja az ember.

— Ha nektek bajotok van egymással, mi az első dolgotok?

— Anyámékhoz szaladni — szól sietve az asszony.

— No nem — ingatja fejét a bölcs. — Előbb azt mondod férjednek: gyere, üljünk le s beszéljük meg a dolgot. Ha ezzel sem juttok semmire, gyűljön egybe a családi tanács. Ha ez se használ, menjetek bíróhoz, paphoz, orvoshoz és így tovább.

— Orvoshoz? — kérdé az ember.

— Igen, mert vannak lélekorvosok, kik sok mindenben a régi papok szakmájában kontárkodnak, s olykor elég hozzáértőn. Más szóval: megnyug- tatók, tisztázok. Nekik kell gyónni s a gyónás titkát ők legalább annyira őr- zik, mint hajdan a papok. Így kéri a szakma, a hivatás erkölcse. Erre tettek esküt. (Bár minden szakma tenne az őt illetőre, mint egykor Hippokratész!

Csak az alkotmányra esküdni kényes, hisz nem te csináltad s csak kicsit függ tőled további sorsa. Ezért ésszerű — és célszerű — mindig olyasmire esküdni, amit jórészt te alkottál, vagy aminek további sorsa nagyban rajtad múlik. Így valószínű, hogy esküdnek foganatja lesz. Saját életedre esküdhetsz, hiszen bármikor kiolthatod, ha akarod. És szavadon is foghatnak.)

— Mit tanácsolsz hát? — kérdé a menyecske.

— Járjátok végig a létra minden fokát, s csak azután forduljatok hozzám.

— És isten? — veti közbe az ember.

— Hozzá bármikor mehettek, úgy hírlik, néki nincs kiírt fogadóórája.

11

És ekkor elmenének Ézaghtól a pörlekedők.

Majd' két esztendő múlott el, midőn beállított sok kedves ajándékkal az asszony. Orcája úgy virult, mint kinek jól megy sora.

— No, kibékültetek? — kérdé Ézagh.

— Nem.

— Akkor mitől vagy boldog?

— Ügy tettünk, ahogy tanácsoltad. Elindultunk hivatalból hivatalba, s egyre fönnebb. Én közben megismerkedtem egy hivatalszolgával, az uram pedig egy takarítónővel, ö is megszerette azt az asszonyt, én is az új embert.

Ha nem indultunk volna el, sosem találunk magunknak párt, ma is egymást gyilkolnánk. Csak azt mondd meg, ó bölcsek bölcse, te ezt előre tudtad?

— Ezt nem.

— Hát mit tudtál?

— Azt, hogy nem kell megállni az első jó tanácsnál és visszafordulni az első hivatalból. Mondám: az ember fellebbező állat, s ezt ne feledjétek. A történelem is — az Egyént s a Családot utánozva! — mindig fellebbez: amit régebb az ősök eldönteni véltek, egy új kor bírái elé viszik, akik vagy hely- benhagyják az ítéletet, vagy felmentik a vádlottakat. Úgymond: rehabilitálják az előző korokat, embereket. Az elődöket. Ahogy már réges-régen megmond- tam: a történelem örökös perújrafelvétel. Új bizonyítékok kerülnek napvi- lágra s így az utódok megint tárgyalásba fognak. Mert az emberben máskor is élt és mindigre él az önrehabilitáló szándék (hisz önrehabilitáló állat), amely által magát elvesztett vagy megálmodott jogaiba visszahelyezni igyekszik. Így hát új jogot kérni is önrehabilitáció, hiszen ez a jog már elképzelt s mint

főképp az elítélt véglegesnek érzett, s véle megnyugodott. S ha igen, csak azért, mert bizonnyal még több vaj volt a fején s örvendett, hogy ennyivel megúszta. így viszont a bírák egyike-másika volt elégedetlen az ítélettel. Ha nem innen — onnan támadják a döntést.

Ily módon van ez a hagyománnyal, a szellem rehabilitációival is, leányom.

Már-már azt hisszük, egy szokás, egy vélemény, egy hit régen halott. Ám az új események felkavarják a történelem hullámait. S miként a víznek, a

lyedt dolgokat is felszínre veti. Azt hihették a régiek, hogy Bizánccal együtt megszűnik egy vallásos áramlat, a szentháromság-tagadóké. De íme néhány száz év múlva felbukkant Erdélyben, Csehországban, s másutt. Régi babonák kúsznak századunk fájára, vedlések után, a tudomány új „kígyóbőrében".

Más hiedelmek, jóslatok meg, mintha valóban — részint — beigazolódnának.

Leukipposz és Demokritosz az atom (a legkisebb, oszthatatlan anyagi részecs- ke) elvét réges-rég megalkották. (Másokkal vitázva jöttek rá, így lesz a ta-

a szellem hullámzása újra felveti az atomok kérdését, immár módosított, vál- tozott alakban! Már-már azt hihettük volna: az emberiség elfeledte Demok- ritoszékat, és lám: mégse. Épp századunk a bizonyíték. Ugyanilyen történelmi

„perújrafelvétel" (változatos ismétlődés vagy változatot szülő ismétlődés) fi-

gyelhető meg a politikában, a földrajzban, a térképek módosulásában is. Oly-

kor — mert nem bántják — szinte feledjük nemzetiségünket — máskor

eszünkbe jut, mert vádolva emlékeztetnek rá. Az anyanyelvvel is így járunk

néha. Van Franciaországban egy kis nyelv, a langue d'oc. A szülők már el-

franciásodtak, ám az ifjak ismét tanulni kezdik az ősibb anyanyelvet. Nem

kívánják a többségi nyelv és szokás „egyenruháját". Bár így kisebbek, ám sa-

játosok kívánnak lenni. Az anyagi és szellemi javak elosztásának igazabb,

árnyalatos, testhezállóbb alakjait óhajtják. A túl nagy nép körében hátrányos-

nak érezték helyzetüket. Ez a kiválás, önosztódás, önmegosztás emberibb, meg-

hittebb, bensőségesebb közösséget hoz létre. Csak a változat élő és termékeny, csak ami variáns, lehet életképes! Valami minél több változatot hoz létre, an- nál halhatatlanabb, mint őstípus (indítóalakzat). És nincs semmi, ami nem

A változatokban való ismétlődés jelenti a folyamatosságot s a jogfolyto-

nosságot is. Ám e jogfolytonosság korántsem azt jelenti, hogy ha egy igen távoli rokonomnak volt egy háza, amelyet tőle mások fegyveren vagy jogon elpöröltek, vagy félig-meddig megváltottak — most évezredek múltán jogosan vehetem vissza. Az eltelt idő ködében eme ősi családi s történelmi jogok ha- loványak, nem rekonstruálhatók. Ezenkívül: az új tulajdonosok e házat alap- jaiban újraépítették, temérdek anyagi, lélek- és véráldozattal tartották meg, s civilizálták. Így hát felmerül a történelmi méltányosság: ha kapna is vala- mit belőle a kései utód, kinek távoli rokona volt amaz „első" (?!) tulajdonos

— annak is hagyni kell a birtokjavakból, aki megvédte, növelte, pallérozta s újraépítette (sőt az is lehet: néki kell többet kapnia). Ezenkívül: a kései pör- lekedő mivel bizonyítja, hogy elődje törvényes gyermeke ama „első" (?!) tu- lajdonosnak? Hiszen, ha már a családi örökösödési jogot átvisszük — kiter- jesztjük — a történelmi „örökösödési" jogra, a népek jogára—legyünk követ- kezetesek. A törvénytelen gyerek általában nem lehet törvényes jogutód, az akkori törvények szerint. S ma is csak bizonyos esetekben (például, ha nincs törvényes jogutód, sem testamentum). És az „első foglaló jogát" hányszor megsértették a történelemben, mégpedig úgy, hogy többé nem térhetett vissza rá a sértett. Egyszerűen azért, mert később már anakronisztikus (időtévesz- tett) történelmi jogigénynek tűnt fel. Épp a fent említett történelmi invesztá-

épp a méltányosság sérelmének orvoslása nem időszerűtlen. Tehát a később foglaló joga.

— Ó, Ézagh, nem értem, miként jutott eszedbe mindez az én apró kis életemről?

— Valóban: kicsit elkalandoztam. Szó szót térít el, gondolat gondolatot.

A lényeg itt az, hogy régi dolgok újra felvetődnek, később, más alakban, helyzetben és erővel. Vagyis: az ember fellebbező állat. Ti is fellebbeztetek a szülőknél, papnál, bírónál. Én azt a tanácsot adtam, menjetek végig minden fórumon, hiszen ha nem is tudtam, hogy meglelitek új párotokat, ám azt sej- tettem, hogy minden létrafok után fáradtabbak lesztek, tehát gondolkodni kényszerültök, miként is egyezzetek. Ráadásul: mindenütt kaptok majd ta- nácsot, amiből valamennyi hasznotokra is lesz. És végül, de nem utolsósorban:

fellebbezés közben egymást jobban megismeritek, ezen túl pedig: meglátjátok, mennyi ember küszködik hasonló bajokkal s azt is megfigyelitek: ők miként oldják meg a megoldandót, s ez például szolgál számotokra is. Vagy ha nem, hát vigaszul. Erre gondoltam tehát, midőn tovább küldtelek. Ám a ti ügyetek másképp sikeredett. Ez is egyik lehetséges megoldás (a sok közül egy). Taná- csom tehát mindenképpen gyümölcsöző volt: sose visszafordulni a legelső bí-

— Csak annyit mondj még, ó Ézagh: ha isten nagyon sokáig nem vála- szol az emberi fellebbezésre, mi a teendő?

— Ilyenkor az ember új, más istent, szellemet, törvényt keres — fejezte be Ézagh, széttárva kezét, jelezve, hogy többet ez ügyben nem kíván szólani.

A HALLGATÓLAGOS FAJELMÉLETRÖL

Azon a napon Ézagh ráförmedt egy etnográfusra, aki szenvtelenül szokta vizsgálni a kihalófélben levő népcsoportokat.

— Ugyan mit szólnál, ha nem lennének megelőző és kezelő orvosok, csak

13

csupa-csupa hullaboncolóból állna az orvosi kar?! Néked nemcsak leírnod, de amennyire lehet, mentened is kell e kiveszőben levő kis népeket, csoportokat.

Az indulatos, a vitatkozó tudomány híve légy, ne a közönyösé, élveboncolóé, mely csupán a maga hiúságát tartja szem előtt! Hogy ő milyen kegyetlen- tárgyilagos, milyen pontos, milyen részre nem hajló és a többi. Ezt legfön- nebb az engedheti meg magának, aki fűrészport vizsgál, ám még neki is gon- dolnia kell arra, hogy amit lát — azelőtt fa, tehát élőlény volt.

— Mit tegyek hát, ó Ézagh?

— Kutasd az érvényesíthető egyetemes jogot, világosítsd fel a pusztuló- kat: adj nekik életerőt. Ám a faj elméletnek ne csak a nyílt, trombitáló for- máit vedd észre, hanem a burkolt, fuvolaszavút is, vagy a hallgatólagost.

— Van néma fajelmélet is?

— Igen.

— Mi a különbség?

— A nyílt fajelmélet végül is azt mondja: „irtsd ki az alantasnak neve- zett fajokat, vagyis azokat, kik nem sajátjaid, s közülük a pozsgásokat, esze- sebbet, a szemrevalókat tedd rabszolgákká: Írnokaiddá és ágyasokká!" Á hall- gatólagos azt sugallja: „Használd ki, hogy eleve túlerőben vagy, és szaporodj, szaporodj, szaporodj; így mintegy észrevétlen kiszorítássál is megoldódhat- nak a dolgok: mire észbekapnak, mi máris százszor többen vagyunk, hiszen nem látványos-hangzatos eszméket hirdetve csináljuk gyermekeinket, hanem azt mondjuk jámboran, szerényen: mi csak tiszteljük a békés gyermekáldást, ennyi az egész." Ez utóbbi azért veszélyesebb, merthogy látszólag nem támadó s az éjszakák leple alatt, a nászi ágyban alapozza meg a hódítást. A nyílt faj- elmélet előbb-utóbb mindig alábukik — még ha máskor újra tápászkodik is

—, mert handabandázó, harcias, rémületet keltő, így a méltatlankodást s a visszavágást ő maga hívja ki. Összefognak ellene. Tehát ne csak a szónoki emelvények faj elméletére, de a nászi ágyakéra is gondoljatok!

A MEGISMERÉSEK EGYMÁSRAUTALTSÁGÁRÓL

Ézagh épp egy makrancos fiatalemberrel veszekedett, ki semminemű ér- téket nem óhajtott elismerni, lett légyen az haza, anyanyelv, a régiek hasznos gondolatai és a többi. Afféle kozmikus „őrházáról" álmodozott, minden bi- zonnyal ama könyvek hatására, melyeknek fedélén csillagporos utakat láthat maga előtt a vándor ész. Meg persze gépi szörnyetegeket, melyek annyiból rosszabbak, mint a hajdani hétfejű sárkányok, hogy főképp a mértani egye-

szetben nincs is.

— Én egyszerűen nem tudom átérezni, ha ti az országról, meg a hagyo- mányokról áradoztok. Jobban átérezném s megérteném ama tanácsotokat, hogy a Vénusz bolygóra ne menjünk fájós foggal, mert nagy a huzat. Ha pedig nem tudom átérezni, nem is hiszem, hogy igazából van ilyen érzelmetek. Sőt:

tagadom, hogy volna.

— Emlékszel még Berkeley püspökre? — nézett rá aggódva Ézagh.

— Ja. Ő volt az, aki így szólt: esse est percipi, vagyis hogy csak az léte- zik, ami az érzékelésben és ezáltal van. Ügy mondják: ekképp tagadta volna, hogy tőlünk függetlenül is van világ, tehát önmagában...

— No, most hallgass ide. Élt egyszer egy rigó a fán s a fa alatt a földben

egy vakondok. A kis prémes állat kidugta orrát a túrásból, ekkor szólt rá a

rigó: — Micsoda életed lehet néked, sose látod a fa lombját, s az eget. — Hát

néked, miféle életed van — válaszolt a vakond — sose tapogathatod meg a

gyökereket. — Gyökér nincs is! — rikkantott fennhéjázva (szándékosan mon-

dom így) a rigó. — De lomb és mennybolt sincs — feleselt a vakond. — Már-

hogy hogy ne volna: én épp a lombok közül nézem az eget. — Én meg a földben vagyok s érzem a gyökeret. Erre a rigó nem tudta, mit feleljen. De a vakond igen: — Jól figyelj. Én sose mászhatok a lomb közé, amiről te azt állítod, hogy van, így az eget se láthatom. Te viszont nem bújhatsz a föld alá, hogy kitapogasd a haj szálgyökereket. Kettőnk vitáját tehát kétfélekép- pen lehet igazságosan eldönteni. Vagy te elhiszed nekem, becsületszóra, hogy van gyökér és akkor én is elhiszem neked — becsületszóra, — hogy van lomb és ég. Ez hát az egyik út: a megegyezés. Ma is az egyik szakember el- hiszi, amit a másik terület szakembere mond, különben, ő maga se jutna to- vább a saját területén. Egymásra vannak szorulva, tehát bíznak egymás adott szavában. Így lesz a tudás lovagias ügy is. Ám volna egy másik mód is: dön- tőbírót hívunk. — Ki volna az — kérdezte a rigó. — Az, aki a föld alatt, de a föld felett is jár, tehát a gyökeret is érezheti, ám a lombokat, a mennybol- tot is láthatja. — De van-e ilyen?

Addig keresték hát, amíg meglelték az üregi nyúl személyében. S mivel rigó látta, amikor a nyúl a föld alá bújik, a vakond pedig lent maga mellett tapinthatta, s azt is észrevette, amikor az a föld felszínére ugrott — elfogad- ták döntőbírónak. Az üregi nyúl pedig igazolta, hogy gyökér márpedig van, ám van lomb, de még mennyboltozat is. A vitatkozók (nézetek és tudományok) tehát egymásra vannak utalva, mindaddig, amíg nincs egy harmadik: a dön- tőbíró, akiben mindketten megbíznak. Teendő: fogadjátok el egymás adott szavát, vagy keressétek a szavahihető üregi nyulat! A mese persze másképp is végződhetett volna: a rigó és a vakond egyezséget kötnek: az egyik mindig el fogja hinni, amit a másik a föld alól „jelent", a másik pedig azt, amit társa föntről ad hírül. S így nem kell bíró. A nép és a vezetői, sőt a népek között is csak az efféle kapcsolatok megnyugtatóan igazságosak. Kölcsönös bizalom kettő között, vagy pedig mindkettő megbízik egy harmadikban, aki náluk is nagyobb tekintély. Ezért kellett a jóisten is.

— A mese izgató, értem is, de nem győzött meg. Túlságosan emberre, illetve élőlényekre szabtad.

— Miért? A kövek, vizek, szelek élettelen világában nem vetted még észre, hogy ha nem kerülik ki egymást, két erő egymásnak feszül (a rigó és a vakond vitája), egyik elsepri a másikat (tehát legyőzi), vagy pedig ki-ki visszavonul, nem bírnak egymással (ez a kiegyezés, amely mindig feltételek- hez kötött). És végül: van úgy, hogy jön egy harmadik, mindkettejüknél na- gyobb erő, amely reájuk telepszik s e súly alatt kénytelenek egymáshoz közel kerülni. (Vagyis a harmadik, a súlyosabb, akár a nagy és közös veszély is — közelhozza nézeteinket.) Ezek nagyjából a cselekvés dimenziói. Ugyanezt az élettelen anyagok, testek világában is milliószor megfigyelheted. Az élőlény sem viselkedhetik másképp, ő is erőből, anyagból van. A szelleme is erő, mozgás. Ám továbbmegyek: elmondom a fenti tanítómesét más alakban.

Ment, mendegélt egyszer a Látás, Hallás, Tapintás, Ízlelés és a Szaglás.

Az útszéli almafáról a Látás elé hull egy szép, piros alma. — De szép piros!

— kiált fel a Látás. — Miféle piros — dünnyögi hitetlenkedve a Hallás. — Én valami tompa zajt hallottam. — Miféle zaj — méltatlankodik az Ízlelés, amikor én valami édeskés-savanykásat érzek. — Miféle édeskés-savanykás — kacag fel a Tapintás, hiszen én valami sikos, simát tapintok. — Miféle sikos, sima — csóválja fejét a Szaglás — amikor én szagot orrontok, melynek se tapintása, se színe, se íze, se hangja nincs.

— Várj, bölcsek bölcse, meséd szép, de benne eleve ellentmondás van.

A Látás ugyanis felkiáltott...

— Ellentmondás mindenben van, hát miért épp mesémben ne volna. Még ebben is a valóságot tükrözi! Az ellentmondás, ami eleve benne foglaltatik, a következő: amikor a Látás felkiált, hogy „ni, egy szép, piros valami" —

15

ezt a Halláson kívül más nem hallhatta meg, így tehát nem is vitázhattak róla. Sőt: a Látás fel sem kiálthatott, mert így feltehetően hallásának is len- nie kéne. Mi azonban elfogadjuk ezt a lehetetlennek tetsző feltevést, hogy megvilágítsunk valamit. Homályt a fény érdekében, alkotó homályt — ez az elvem. A homály a zavaros ellentmondás, a világosság pedig akkor lesz, ha túllépünk rajta, mintha ott sem volna. Aki minden fűszál titkánál megáll — sohasem juthat a Magyarázat, az Értés, a Magasabb összefüggés Városába, hiába vándoroL A fűszálhoz onnan is vissza lehet majd bandukolni. Folyta- tom tehát. Szóval ők öten, ezen a dolgon jócskán hajbakaptak, mert egyikük sem tudta a másikat megcáfolni, hiszen kinek-kinek hiányzott ama képessége, hogy a másik négy érzékszerv munkáját felvállalja. Ekkor eszébe jutott a Látásnak: — Menjünk el az Észhez, tegyen igazságot. (Látod, ez is ellentmon- dás, hiszen, ha „eszébe jutott" akkor már nem kell az Észhez mennie, mert az Ész őbenne van, önmagához pedig miért kellene elvándorolnia?) Nos, meg- keresték az Észt, az pedig bölcsen valamennyiüknek igazat adott. — Ha a madárnak a tojásban azt mondanátok, majd a levegőben fog röpdösni, el se képzelhetné. Ám amikor odafejlődik, már tapasztalja is. Meglehet, egyszer majd a Látás hall, tapint, szagol, ízlel is, amiként a Tapintás is lát, ízlel, sza- gol és hallani is fog. De most még egymásra vagytok utalva. Miként a mészáros nem tud üstöt foltozni, a kovács pedig nem ösmeri a bútorkészítés módját, akképpen ti is csak a magatokét tudjátok. Kevés egyetemes Ember találtatik.

Egyetemes Érzékszerv még kevesebb, hacsak az nem én vagyok. De a pirost én sem láthatom helyettetek, a savanyút nem ízlelhetem, a simát nem tapint- hatom, még a koppanást sem hallhatom ti helyettetek... Az a ti dolgotok.

Én csak annyit tehetek, hogy szavahihető hírnököknek hiszlek valamennyiő- töket, és amit tudtomra hoztok, azok között rendet teremtek. Igazolom, hogy ti egymás kiegészítői vagytok. Én varrom össze az általatok összehordott sok- sok foltból a nadrágot. Azután föl lehet venni, melegít, védi a bőrötöket. Mi- nél igazabb s pontosabb hírt hoztok — annál erősebb lesz a foltnadrág. Ha valaki hamis hírt hoz — egy lyuk tátong majd rajta. Ám a hazug vagy álmos hírnököt a király is bünteti! Ti csak kételkedjetek egymásban, sőt önmaga- tokban is, ám nékem az a feladatom, hogy általában higgyek nektek. Olyan vagyok, mint a kártyában a Jolly Joker: nem vagyok sem hetes, sem kilen- ces, sem kisebb vagy nagyobb névértékű lap, ám mindegyik helyett állhatok:

értékhelyettesítő érték vagyok. Értékem ezért általános, de bárhova is tesz-

nek, mindig egy-egy kézzelfogható értéket, egy hetest, nyolcast — és a többi

— képviselek. Az Ész az érzékszervek parlamenti képviselője. Minél nagyobb

kézzelfogható érték helyett állok én Szellem: az egyetemes Jolly Joker-alak- zat, annál értékesebb is vagyok. Ám ráadásul megmarad ama másik főbb — állandó! — értékem, hogy bármi helyett állhatok. A szabad költözködés joga ez.

Nos, ebben az érzékszervek megnyugodtak. Innen is látszik: az emberi

testben is épp az történik, ami kint, az élő és élettelen erők birodalmában. Az

érzékszervek vitában összeütköztek s egy nagyobb, felsőbb erő, az Ész közel

hozta őket egymáshoz, ellentétes véleményüket összhangba kerítette. Elmondta

nékik belső munkamegosztásuk szerepét. Végül is a nagyobb erő, az Ész győ-

zött a széthúzó kisebb erők, az érzékszervek fölött. Ha ez nem így lett volna,

széthull az emberi egyén akarata, jelleme, önvédő, önmegtartó ereje. A ki-

golás — tehát az Ész (az Értelem) tengelyében áll. Persze, azt is mondhatná

valaki az Észre, hogy gyáva, megalkuvó, túlságosan békítgető, nem elég har-

cias, hiszen valamennyi érzékszervnek igazat adott. De mit tehetne, ha ő az

belátja a tájat. Ha a többiek valaminek csak egy részét, egyetlen tulajdon-

ságát tapasztalják — az Ész a többit is elfogadja, mert sokfelől kapja a „je-

lentéseket". Összerakja, hogy egésszé legyen. Az Ész „megalkuvása" tehát az igazság megalkuvása itt. Ezért mondom néked: nincs igaza Berkeleynek. ő azt mondja: ami van — általam van, én bennem van, amit tőlem független- nek vélek. Ezek szerint igaza volna Látásnak, aki tagadja, hogy az alma han- got is ád, ha lehull, a Tapintásnak, aki nem hiszi, hogy az almának ize is volna. Ez a „számukra nincs" tulajdonság azonban nem jelenti az egyetemes nincs-et. Ám a harcias püspök tételét én most megfordítom, látszólag igazat adva néki: az van kint, ami bent is van. Kint erő, anyag, mozgás van, tehát bent is. Érzékelésünk szintén a természet eme törvénye alá van vetve: ha- sonló hasonlót szül. Nyúl nyulat fiadzik, a hegyről lehulló kövek ott alul haj- lamosak kupacba gyűlni, mely durván a hegy formáját adja (bizony ez is visszatükrözés). Nos, ekképpen az ember mint megismerő lény is csak azt veheti észre, ami kint — tőle függetlenül is hasonlóként adott. A megisme- résben is hasonló hasonlót szül: a kép, amit az almáról alkotok, nagyon ha- sonlítani fog a földre hullt, tőlem függetlenül is levő almára, mert az alma bennem önmagához hasonló képet szül, és mert nagyjából bennem is ugyan- azok az erők, anyagok, mozgások mennek végbe, mint benne. Azonos erők, törvények hatnak a szemlélőre és a szemléltre.

Nos, ez a függetlenül azonos törvényköteg hasonló hatásokat vált ki. Így a kép — mint hatás — hasonlítani fog rájuk. Hát már csak azért sincs iga- zatok, se neked, sem a tisztes Berkeley uramnak.

Van tehát mély honfiúérzelem, ha te nem is éreztél hasonlót, miként a vakond se látta az eget, az Ízlelés sem hallotta a koppanást. Lovagi becsület- szóra hinned kell, ha már nincs döntőbírád. Sőt, ha volna is: úgy meg az ő szavában kell hinned. Hit és tudás e ponton találkozik. Képzelet a Tudásra, Tudás a Képzeletre rászorul! Tekintély nélkül nincs világkép, csupán az os- tobák gondolnak hasonlót. Még a mérőműszerek is tekintélyt jelentenek, pe- dig nem élők. Meglepő lehet, amit mondok: a megismert s megismerhető vi- lág számomra részint lovagiasság kérdése, adott szó dolga is. Igen: a megis- merés mint a becsületszó függvénye. Keresd a legszavahihetőbb vakondot, s a megbízható rigót! No és az üregi nyulat.

A TÚLZÁS BETEGSÉGEIRŐL

— Ki túlságosan imádja a múltat, a régiektől válogatás nélkül bármit szeret s teszi mindezt nem puszta kíváncsiságból, ám elvből s szinte kéjesen — az az ember vagy társaság, úgy tűnik, valami nemesebbnek látszó szellemi nekro- fília nyavalyájába esett. Ugyanis a hajdani legjobb klasszikusok nem hullák, legfönnebb tetszhalottak. A mi említett emberünk viszont szellemi hullákkal szeretkezik. No és a rokona, akinek örökös múltnosztalgiája van, már- már érzékien kívánja a tűnőfélben lévő Szellem Hölgyével, Urával a képze- letbeli találkozást és nyájas társalkodást? Ő minden bizonnyal a szellem ge- rontiljének nevezhető. Nagyon idős, sőt Aggastyán Szellemmel óhajt ölelkezni, és ami a fő baj: állandóan. (Mégha érettekkel vagy akár túlérettekkel — az jócskán egészséges volna.) Aki viszont mindig csak a legmodernebb irányza- tok nyomában liheg, mint koslató kutya — arról nem minden ok nélkül szi- matoljuk, hogy a szellemi pedofília „vétkében" marasztalható el. Egy gyer- meklányt akar birtokolni, vagy ha kéjenc nőszemély, úgy taknyos kölyköt,

zöldfülű fattyút, tejfelesszájú kiskamaszt. (Értve ezen a Szellem Kamaszát.) A túlzás (a végletes túlzás), az egyoldalúság és kizárólagosság betegségei a politikában ön- és közveszélyesek, de a költők képeiben, gondolataiban in-

kább bocsánatos bűnként foghatjuk fel őket. Hogy miért? Mert a túlzás a politikában véres túlzást jelent, a költészetben pedig vértelent. így végül is

2 Tiszatáj 17

más erkölcse van a politikának, mint a művészetnek, még akkor is, ha a művészet politizál, vagy ha a politika művészkedik.

No, de mi az oka eme nyavalyának? A túlzó másra vágyásnak, a mindig elvágyásnak? Csak az volna, hogy nem leljük helyünket abban a Szellemben, melyben vagyunk, nem tudjuk kifészkelni magunknak, hogy kényelmes és mégis ajzó legyen? Ez is. De minden bizonnyal van ebben nagyravágyás is, mely mögött viszont félelem kuporog: „gyenge vagyok, magasabbra kell tör- nöm, ahol senki sem érhet el". Ez a „magasság" lehet az eszmék magaslata éppúgy, mint a szerzett vagyoné, társadalmi tisztségeké. Alig több ez, mint mikor az ősember fára mászott az állatok elől. E magasabb pontokon éppúgy a saját biztonságát keresi az élő, akár az árvízkárosult, ki előbb a fa csúcsára, onnan meg egy dombra menekül. (Van persze, aki ezt a biztonságot épp for- dítva: lelki és testi igénytelenséggel, önkicsinyítéssel, szegény élettel próbálja elérni; ezáltal leszereli a veszélyes irigyeket, másfelől így ő is megvetheti a gazdagokat. E megvetés pedig fölény vagy vélt fölény. (Így tettek a görög ci- nikusok.) Nos, a vállalt új és új megbízatások, állások által az ember régebbi

még többet szólok). Egy új tisztség, rang tehát valamiként priuszeltüntetés is.

Ö, hányszor titkolják a nagyrajutottak előző életüket, hitüket, nyelvüket, szo- kásaikat! Gyakran úgy állítják be, hogy ők mindig a szellem, a hit, vagy az eszme gáncsolhatatlan lovagjai, előkelői, erkölcsbajnokai voltak. Olyan ne- vetséges ez, mintha egy újszülött azt mondaná (ha beszélni tudna): őt már a fogamzás pillanatában keresztvíz érte. Hacsak nem apja termékenyítő nyir- kát véli annak! (Melynek edénye anyja méhe volt.)

De hát mi köze a szellemi nekrofíliának, gerontofíliának és pedofíliának a nagyravágyáshoz, amikor első jelentésükben e görög szavak éppenhogy a többség által megvetett utálatos vétket jelölnek? (Gyakorta a gyáva többség által megvetett vétket, hiszen eme sokaság még maga előtt is tagadja, hogy akár villanásnyira, de néki is támadtak bűnös gondolatai, fölborzongásai.)

Könnyű bizonyítani, mi köze fentieknek a nagyravágyáshoz, hiúsághoz.

(A hiúság szintén félelem, mint minden elszigetelődés, tartózkodás, vagy fennsőbbséges viselkedés. S éppúgy önvédelem meg támadás is, akár a vise- let, a szellemi elegancia és bármilyen Túlzás.)

A gerontofil egy öreget bír: azáltal előtte egy nagy tapasztalat (ez rang és érték) válik meztelenné. Mélyéig hatolok és mélyemig hatol.

Midőn a nekrofil hideg halottat simogat forró ujjbegyével, éppúgy cse- lekszik, mint ama görög mítoszi hős. Sisyphos megbéklyózta a halált, így az embereknek halhatatlanságot szerzett. Végül is kívánta a halál titkát, hogy uralja. Tehát a legöregebbet: a Halált óhajtotta maga alá gyűrni, már-már paráznán. A legnagyobb, legősibb Túlerőt, hiszen az Élettelen milliárdszor több és régibb, mint az Élő. Az Élet ifjú Hímje a nőstény vén Halál fölé kí- vánt így jutni. Mi ez, ha nem nagyravágyás? Az ifjú idő a vén csúf halott időt teperné nászi ágyra.

S amikor ama másik megtévedt (vagy annak vélt) alak, a pedofil, gyer- meket kíván meg vétkesen: a zsenge időt, egy ártatlanságot szeretne birtokol- ni. De mi az ártatlanság? A tapasztalat hiánya (a bűn hiánya, hisz a bűn is tapasztalat). És mi a tapasztalat hiánya, mi az ifjúság, ha nem a jövő, ennek

Ártatlanságot (Érintetlenséget, szűzi lelket s szellemet) áhítja meg. A Hajlít- hatót, Alakíthatót. Aki tehát a gyermeket kívánja meg — afféle fausti em- ber: önfiatalító állat, önfrissítő. íme, minden vétek az idő, életkor ellen elkö- vetett vétek.

Idáig jutott Ézagh elmefuttatásában, midőn az ifjú és szépséges leány

közbevág:

— Hát én mi vagyok, én, aki csupán a nálam néhány esztendővel idő- sebbre vágyom?

És Ézagh így felele:

— Ez a Középszerűség legbiztosabb jele. Nem érdekel különösebben sem a múlt, sem a jövő, csakis a jelen. Legfönnebb az aligmúlt és á hamar jövő.

— De hát van, aki a múlt hagyományait tiszteli és mégis nagyon közép- szerű — méltatlankodott a leány (hisz' ő nem tartotta holmi „szürke átla- gosnak" önmagát).

— Igaz. Aki csak a múlt hagyományszentesítette életrendjét tartja be unalmasan, azt én elkésett (időtévesztett) középszernek tartom. Akit viszont

— mert ilyen is van — sem a múlt, sem a jelen nem vonz különösebben, csakis a jövő, sőt a távoli — azt a legfelszínesebb középszernek ítélem. Hogy miért? Ugyanis a legkevésbé Ellenőrizhetőbe — a jövendőbe menekül múlt és jelen tapasztalata elől. ö a legfelelőtlenebb. A jövendő zavarosában halá- szik. Amit itt egyénekről mondtam, nagyjából a közösségekre, társadalmakra is vonatkozik. Azok a társadalmak, amelyek a jövőért hozzák a legnagyobb

— gyakorta véres — áldozatokat, viszont a jelennek csak tengést, morzsákat juttatnak, a múltat pedig csak afféle mumusként emlegetik, hogy a jelen gyermekét ijesztgessék — nem sok idő múltán válsághoz érnek. Az a társa- dalom viszont, amely a mindig is illékony (s kezünkből kisikló, elfolyó vagy épp szétporló) jelenre próbálná szemét tapasztani, és csakis erre — szintén csak kérészéletű. Az a rend pedig, amelyet csakis a múlt szabályai érdekelnek, s változtatni nem kíván — tagjait kriptába költözteti s ott próbál „összkomfor- tot" adni. A jelent ezzel épp attól fosztja meg, ami pedig benne a legértéke- sebb: az eleven, alkotóenergiától, amellyel minden történelmi nemzedék hoz- zájárul a közös Emberi Műhöz. Akár a múltat, akár a jelent, vagy a jövőt tartod csupán tökéletesnek, egyoldalúvá lettél: dogmatikus. A múlt, a jelen vagy a jövő dogmatikusa.

Ézagh látván, hogy a leány arca még mindig cseresznyepiros, így nyug- tatta ifjú szégyenét.

— Nem kell röstellni, ha valaki középszerű! Ne feledd: a középszer Vi-

kivételessége csak megerősít. A szabályt a kivétel úgy erősíti, hogy ponto- sabbá teszi. Egy definíció (meghatározás) erősül azáltal, hogy megnevezi a kivételes eseteket, hisz így pontosabbá lesz, nem válik túl tággá, hisz ez laza- ság volna, ami pedig erőtlenség. Persze, ha csak ők volnának e világon, a szabályszerűek s nem volna kivételesség, éppúgy kipusztulnának, akár a me- zei egerek, ha nem keringene fölöttük az ölyv, hogy lecsapjon rájuk, meg-

— Szeretnék ragadozóvá lenni — sóhajtott a lány, immár enyhébb, nem haragos pírral.

— Akkor szeretned kell a nálad jóval öregebbet s a nálad sokkal fiata- labbat is, ám úgy, hogy saját nemzedéktársaidról se feledkezz meg egészen

— nézett rá mosolyogva Ézagh.

A- leány pedig már tudta, miként érinti meg hamarosan, akár csak ujj- begyével is, az áhított zsenialitást.

2* 19

MARSALL LÁSZLÓ

Ének a jelenvaló rejtőzködőről

A Minden-ugyanaz-Egyet, a hunyorogván, pillaszálon pörgő hangtalan búgó-

csigáként szivárványlót, s onnét az orr hegyére, majd a világnak mondott vegyeskereskedésbe

által- srrr tovaforgót, s ott kis lapáton omlót, nullásliszt kupacocskát, s világi szélhuzatban, mint jölkavargó porhó- tölcsérből előtűnő fehér far szarvasünőt, nullásliszt porban is,

kit mindig minth a-látnánk, s meglővén fogván ölve

nyúzva tagolva vágva, kedvünkre sarabolva darálva gyömöszölve, konzervdobozba gyúrva fölcímkéznénk legottan:

„egyétek és vegyétek!

ím fáin Abszolutum-

Eszencia — héj! ens in se, ki percipiált valóság, már est in intellectu!

vitamin elme polcain, egyétek és vegyétek!

meghódultatta ráció, tehát garantált íze jó, hitelesítték praxisok

— csecsemőknek is adható —, tálalva lőn a lényeg!" —;

öt, aki neve-nincsen, szélben vihogó ágon

már-már bujócska-játszót szemünk sarkából látjuk, s fejünket odakapva, pilláink csippentében, immár tarkónkról startol, és térül-terül újra,

mint földiekkel játszó ficogó rangya szajha,

ott a világnak mondott vegyeskereskedésben

tűnik mérleg és pult alatt, kit konzerv Abszolutum- Eszenciánák könyvelénk, hitünk szerint eldobozolt önmagát szerterúgva, mint ószeres tragacsa tűzhányókitöréskor,

csillagzik szerte szilácsa, az is magának tükre, s biceg mint vén gyalázatos égi-földi szélhámos,

az is magának tükre —;

tátogunk bizony s kergetjük, ens in se vagy álom?

lőjük elkapjuk megtörjük?

— már enmagunkba rejtezett:

„amicus analiticus, te ostoba pulya,

mit tudsz még magad ellen?

netán létezni óhajtol, elbontasz tán szétszálazol?

nyeled vagyok, te fésűfog,

tüzemben felém kunkorodj,

emtetlek gárgyult kisbabám,

holtodig szopd a mellem."

Szomorkás

A kisujj körme élén őszi holtak tevékeny lelke muslinca

megpihen mig a mustos kádakig elröpülne azután úgyis didergünk öt-földrész-ujjas

lyukaskesztyű világban

Vén harcos kandúrral

Emlékezés régi cenzorokra

Akkortájt minden cenzornak három lakása vála.

Az egyik a szavakban, szájaktól fülekig —

útitáskában hangfogós pisztoly vagy kicsorbult borotva.

A másik, koronként hitelesített íróasztalokban:

levéltárák polcain, szenvedve majdani papírlap-sárgaságban.

A harmadik, a kemény fejben is, félálomban is, akár a héja, örökös magaslesben.

És mindőjük félelme, már-már gyerekes vágya:

aludni az igazak álmát, bár pőre ökörkoponyában, asztál pisztoly és borotva nélkül, mint anyaölben, megdicsőülten és elesetten.

Egy nap ha ennem kéne filézett aranyórát

— bendőmben eláll, békeidőkben

befőtt kamra-polcokon —, mivelhogy jönnek hadak, kik mint a szarkák,

szarkának bögyét metszve, mohók, onnan is

kotornának csillogót,

s tűntükkel kiváltanám magamból kimetszeném, sokak szeme láttára, tollköpönyegben

kitojnám mint varázsló, s lennék mítoszi

ős aranymadár-király —, ücsörögjek csak inkább mindétig rozsdás vastelepen, vén harcos kandúrral egykenyéren.

21

SIMÁI MIHÁLY

Mint aki...

mint aki falból lép ki s immár szabad

mint aki mindenen túl van s most kezdi csak

mint aki elfelejt félni hosszan mereng s mikronjaival kiméri

a végtelent

Hó-tükrű tájban

hó-tükrű tájban nézem arcomat üveglő kőben nézem arcomat hályog-tócsákban nézem arcomat jég-indás szemekben nézem arcomat

— és arcom mindig láthatatlanabb megvakult télben vakító havak csillaghideg csönd jégtű-szemfogak befagyott tengerek a poharak

— ne moccanj — szól

s koccint velem a Fagy

arcában látom végső arcomat

Hatalmas, félelemmel teli hold..

Hatalmas, félelemmel teli hold;

lehetnél harmónia, ezüst fazekaskorong, mit dalolva

kerinbógáztat az emberfia, de te,

kérlelhetetlen, sanda- haragú tányérakna, te csak meredsz az éjben, a fölénk-aknázott égen, kegyetlenül, mint a soha,

s nézed, hogy vergÖlődik körülötted, kit generálisok erre a frontra löktek,

— a Tejút munkaszolgálatosa.

Kivesző

Kivesző bölény szeretet mezőid mérgezett mezők

gyér fűben nyüzsgő vegyszerek fehér harag szürkészöld rettenet maró közöny

— én mégis tebenned gyönyörködöm téged dicsérlek

kivesző bölény szeretet te kiselejtezett jönnek jönnek a méregkeverők repülők helikopterek

gyilkos port sárga kénesőt

szórnak le s várják hogy megmérgeződj üres a préri dermesztő a csönd

különbek közt te legkülönb

nézlek oly egyedül mint rég kiveszett törzs konok varázslója a tört totemet ó te szegény veszendő szeretet!

mi lesz veled?

— s mivé lesznek a szeretetlenek?!

BELÁNYI GYÖRGY

Galamb és kiáltás

(AZ „ADIEU ADIEU APOLLINAIRE" CIKLUSBÓL)

(A képen csak a bekísért mosoly —, már adieu adieu Paris és Prága.

Arcát a négy fehérbe falazták, s Apollinaire nem nézhet magára.) A mozdulat birtokos rendje ez, itt ragozza magát, akár a lét.

Hátrál a barnuló ősz a szemben, s kalap fedi föl a homlok telét:

megbillent tereken leng, leng a kéz.

(Száműzött égre kéken a szavak:

papírról a galamb csak elrebben.) Hátán az ajtók fényt hasítanak.

És itt nincsen már, ami nincs jelen, tükrei is az időben fáznak.

Tíz négyzetméternyi csönd. S hallani képzett zümmögését a bogárnak.

... Csak a vers van. De a toll, ha suhog, kéken a sebzett fehérben járhat.

Most kiáltás ingázik odakint.

És a mozdulat is kiszolgáltat.

Margitlevelek

Galambszárny lüktet a homlokon —, vagy legyen csak leborult kezed, s őrizze a dalt, ha elremeg

az átizzadt mennyezet alatt.

Poharamba akkor hozz havat:

itt arcodra nyílik ablakom.

Mint virradatkor felvágott ér, űzném most magam az időből:

s nem hagy el. Vacogó tükör dől vállamra, a papír meg ragyog e kéklő verdesésben. Vagyok:

ez veled, velem, mással megfér, akár a hangok a szavakban.

S: fehér sikoly hív, üzen értem a felpolcolt csönd itt a vérben, kezedben szétreped a pohár, a mennyezet hosszan csordogál —, téved az ég. Téved. S megroppan, mint arcomon a másnapos hó.

Negyedik éve követsz bennem.

A kéz lehetne lehetetlen s leborult lüktetés a homlok.

Magammá itt érted sem romlok:

hadd legyen minden szó mondható.

K A L M Ä E MARTON: TORZO

25

TÓTH BÉLA

Tiszajárás

XXIV.

EMELETES VERÉB

Julcsi konokul beszorított szájjal, a foga közül ismételgette, hogy ő pedig soha, de soha nem lesz boldog. Elrontotta az életét. Kicsit vádnak is vettem. Ha rontotta, velem rontotta. Én álltam az útjában

Bennem érett volt már a mondat, mint a dércsípte kormos körte. Egyszerre kihuppant a számon:

— Gyere hozzám feleségül!

Nem vigasztalásul mondtam, hogy majd később elmismásoljuk, halasztgatjuk.

De benne sem abban a pillanatban fogalmazódott meg a döntés. Az évek alatt volt alkalma, ideje latra vetni engem. Kedvesi mivoltomban éppúgy, mint netán többször elképzelt férji járomba fogva.

Kész volt a válasszal: — Nem!

Épp kedvelt vendéglőnkben ültünk az ebédre várva.

Ahogy vér csurran ki az éles kés nyomán, úgy préselődött elő szemzugaimból a könny. Szégyen, nem szégyen, így volt.

Hetek kellettek, mikorra a fejbekólintástól összeszedtem magam. Az önérzetem, a hiúságom két lábon szaladozott bennem, akár az olykor megbokrosodott mező- hegyesi nagynónius csődör. A lélek habja rongyokba szakadozva dúródott le rólam.

Hanem a pesti mérnök utáni űr, a nyomasztó magány, mintha megjámborította volna. Konok szigora elködlőben, kicsit közelébb eresztett magához. Nem a régi módon, nem túlságosan. Kicsi bűnbánattal, kicsi megadással, tán beletörődéssel. Mi- kor kezet fogott velem, tenyere élét benne felejtgette a mancsomban. Nekem ennyi is elég volt. Megtáltosodtam. Lelki ravatalomról mint tetszhalott ugrottam föl.

Éjszaka is sütött a nap. Milyen kevés kell. Embermelegű kézfogás, kicsi derű.

Semmit sem mondott, nem szívott vissza, nem biztatott.

Valamilyen elviselhető egyensúlyt keresett, hogy vizsgáit lerakhassa. Igen. Köz- ben én nagynehezen rábeszéltem, hogy ne álljon meg, iratkozzon be az Ybl Miklós főiskola üzemmérnököt képző településfejlesztő szakára. Mint a kényszerzubbonyt, úgy kellett ráadni.

Nem annyira mérnök akarat ő lenni, elsősorban asszony, anya és feleség együtt, ami többet jelentett számára, mint akár az akadémiai tagság. Nem az akadályfutás- tól, a tanulás megpróbáltatásaitól félt. Természetes eszével olyan játszi könnyedség- gel szedte magába az ismereteket, ahogy szivacs a harmatot.

És ebben a magányosságosságtól való vacogásának időszakában az idő is haj- totta. Már megjött az írás, milyen szakdolgozatot tűztek ki neki. Ott tipródtak az őszi zéhák sokaságai. Szerkesztőrajzból, halmazelméletből, mindenféle ínyencségek-