tartók Bélára
emlékezünk
születésének 100. évfordulóján;
Ágh István, Kálnoky László, Magyari Lajos versei;
"zine Mihály és Sütő András esszéje;
Bakos István
vitazáró tanul-
mánya
tiszatáj
I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÖ Főszerkesztő-helyettes: A N N U S JÓZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 81-464 — Szeged Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató
Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KH1 Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgálmi jelző- számra. Egyes szám ára 12 forint. Előfizetési díj: negyedévre 36, fél évre 72, egy évre 144 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.
ISSN 0133 1167
A szerkesztőség tagjai: Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Tóth Béla
Tartalom
XXXV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1981. ÁPRILIS
ÁGH ISTVÁN versei: A Somló-hegyen Bartók muzsikál,
Jókívánság, Süvöltők 3 KÁLNOKY LÁSZLÓ: Egy világos pillanatban (vers) ... 5
NAGY GÁSPÁR: Két nyárfa a Hódoltságban, Benézünk
majd a Múltidőbe, . . . ősszel 6 RÁBA GYÖRGY versei: Az ék, „Ha majd öreg leszel",
Csupasz 8 SÜTŐ ANDRÁS: Mondod-e még? (esszé) 10
MAGYARI LAJOS: Bethlen Gábor álma (vers) 13 SYLVESTER LAJOS: Pályaválasztásaim (elbeszélés) ... 15
A nyelv, a nép szolgálatában (Szabó T. Attila professzor
válaszol Kántor Lajos kérdéseire) 19 SÁRÁNDI JÓZSEF versei: A szenvedély kalózaként,
Fáradtan menekülőben, Szétpörgés, Kérdésem kér-
dései 25 ZALÁN TIBOR: Hátország (vers) 27
CZINE MIHÁLY: Humánum és szolgálat (Kacsó Sándor
nyolcvanéves) 29
Száz éve született Bartók Béla
DEMÉNY JÁNOS: A Bartók-modell történelmi
színtere 34 FODOR ANDRÁS: Bartók házában 41
MÓSER ZOLTÁN: Bartók és József Attila 44 PETHÖ BERTALAN: Bartók világszemléletének
kialakulásáról 53 OLSVAI IMRE: Alföldi hatások Bartók műveiben 58
LÁSZLÓ GYULA: Mikrokozmosz (Bartók-képeim-
ről) 60 HORVÁTH BÉLA: Megjegyzés a „Bartók-breviá-
rium" ú j kiadásához 63 HORVÁTH BÉLA: Hogyan lett tagja Bartók
1919-ben a zenei direktóriumnak? 72
1
HAZAI TÜKÖR
BAKOS ISTVÁN: Társadalom — tudomány — cselekvés 75
TÖTH BÉLA: Tiszajárás (XV.) 79
ÖRÖKSÉG
KATONA IMRE: Emlékezés Vásárhely szögény embö- rére: Kiss Lajosra, születésének századik évforduló-
ján 86 POMOGÁTS BÉLA: A testvériség jegyében (Az Erdélyi
Helikon román és szász kapcsolatai) 89
KELET-EURÓPAI NÉZŐ
RomániaMIRCEA ZACIU: Tamási Áron 97 ERDÉLYI K. MIHÁLY: Tamási-művek román fordítás-
ban - 100
MŰVÉSZET
SzínházNIKOLÉNYI ISTVÁN: Vaszy után ' (Beszélgetés Pál
Tamással az operajátszásról) 103 ABLONCZY LÁSZLÓ: Kisfaludy-játék (Harag György
rendezése Győrött) 107 Képzőművészet
T. L.: Az elárvult rajztoll (Vinkler Lászlóról) 110
Szerkesztői asztal 112
ILLUSZTRÁCIÓ
Kajári Gyula rajzai a 24., 33., 78. és a 112. oldalon (Égető János reprodukciói)
Vinkler László rajza a 111. oldalon
Móser Zoltán felvételei a 9., 14., 62., 85. és a 96. oldalon, valamint a műmelléklet I—VIII. oldalán
Kiss Lajos fényképe a 86. oldalon
ÁGH ISTVÁN
A Somló-hegyen Bartók muzsikál
És fölgyalogolt a család csomagostul,
megkérdeztük a kanyarban a Mária szobortól hol ez a ház?, akár a szőlőművesek
letelepedtünk, hajnalt lestem, míg aludt a család, heteitünk melegített húson, granadírmarson, hűtött boron, repkény futosó árnyában, ha a nap kibírhatatlan, hosszas délutáni
szunyák, málnázás, séta vizeskorsóval,
pincepörkölt a lenti fogadóban. Észreveszem, versem muzsikálóra vált az idillikumtól, melyhöz egy rádió is tartozik.
Csönd hangja. Venyigéken hegedül a megbukó nap, hordó és rézüstdobokon hüppög, sikít, míg a nap maga is
döndül egy utolsót, olyan szorongás
támad, a beszorult messzi macska. idemiákol.
Csönd.
Megpendül az első csillag, s a lenti vonósok fölvontatják a zenét a mennybe, ahol mégis evilági művész zongorázik olyan akusztikában, a billentyű-pöccintés idehállik, annál inkább a trapp, csikorgatás.
Jönnek. Csönd. Jönnek.
S ha riem vonók a venyigék, hordók nem üstdobok, a menny nem, zongorái, akkor belül a csönd, csont-, ér-, bél-, gyomor-, máj-, szív-orcheszter feszít bőrt, koponyát, a rezonanciától belázasul a lélek.
Ide se lehet menekülni, soha sehová.
3-
Jókívánság
Tizedik évemben
meggyóntam, szentté lettem, most bűntelen a büntetés, úgy fordul el az ég, hogy a
Göncölszekérről lafog a Kassziopeia, Kutyába vág a Kaszáscsillag,
s egy hullócsillag lesz a világ szívtrombózisa.
Nu, ggye Vengrijá? Vot!
Kiestünk ebből az évből is a másnapi ágyra, a föld
lehet havas, vagy éppen csupa sár, lehet betörött okuláré a tócsa, új évnek indult az óra, mennyi elavult garnitúra várja
a nagytakarítást, Január!
Süvöltők
Világ legkisebb süvöltözése udvari fámról ebben a megtelepedett télben, van ok pirinyó csodálkozásra,
megjöttek a süvöltők, letelepedtek, csütörtök délutánra, de mintha csak ez az akácfa lenne jó, a többi
maradjon a honiaknak, gerlék, verebek, rigók!
a süvöltők mára honfoglalók, otthonosabbak nálam e hazában, úgy csörözik az ágat, mintha szétvernék a fát, idehallik a férgek roszogása, olyan öntudat süvölt e madárból, még a bögye is lángol, s hogy magát föl ne gyújtsa, szürke szárnyait jól magára húzza, de hogyan kerültek ide?
és én hogy kerültem ide?
csak az isten nem csodálkozik rajtunk,
egynapos ittlét, hatvan, ezer év?
KÁLNOKY LÁSZLÓ
Egy világos pillanatban
,A FÉLTÉKENYSÉG KÓRTÖRTÉNETE" CÍMŰ VERSCIKLUSBÓL
Ha nem vigyázol, ellep a szemét, mint a nagyvárosokat, ahol a sztrájkoló utcaseprők sutba vágták szerszámaikat!
Ha nem vigyázol, élve megrohadsz, elviselhetetlen bűz árad
szájadból, orrlyukaidból!
Menekülj tőle, aki megfertőz minden szavával, aki minden tettével megaláz akaratlanul, aki lehet mások számára virágzó
csipkebokor vagy pergetett méz, de neked
méreg marad mindörökké! Menekülj, vagy vonásaidra kiül a kábítószerélvezők bamba vigyora,
járókelőktől tarhálsz pénzt az utcán kéréssel, fenyegetéssel!
Előbb-utóbb hasfelmetszővé, gyermekgyilkossá aljasít, ha nem küzdesz ellene.
Mit ér, hogy férfi voltál, ha többé nem vagy az?
Mit ér elméd, ha már csak habzó szájjal
dadogó epilepsziásként, a beteljesületlen vágyak rángógörcsében vonaglasz egy koszos rongydarabon, a puszta földön, a sárban?
Ragadj inkább kést vagy beretvát, csonkítsd meg testedet minél előbb!
Legyen ágyékod ugar, ahol az eke
hiába szánt barázdát! Nyeld el a vetőmagot, és ne hagyd kicsírázni! Jobb a terméketlenség
a mindent tűrő alázatnál. Kedvesebb az égnek az őszinte káromlás is a képmutató imánál. Mindenért magadat okold,
mindenért te vagy felelős, nem ő,
aki érzéketlenül átlép rajtad, akár egy holttetemen, míg a földön heversz, aki sírodra tapos
abban a hitben, hogy úgysem fáj a halottnak, ő, aki nem gonosz, csak érzéketlen, aki nem is sejti, mit tett veled, s ha a szemébe mondanád,
képzelgőnek hinne, vagy őrültnek.
Menekülj előle a pusztába, és ha ujjaid önkéntelenül az ő arcát rajzolják a homokba, talpaddal semmisítsd meg rajzodat!
Hallgass! Ne igyekezz fölvilágosítani őt
arról, amit úgysem ért, hiszen más-más nyelven beszéltek.
Ugyanaz a fogalom mindkettőtöknek mást jelent.
5-
Hallgass! Mert bármit, amit mondasz, megbánhatsz, szégyellhetsz utóbb.
Inkább harapd el a nyelvedet:
ha azután az ő testébe harapsz bele ragadozó módjára, legalább
nem várhat többé magyarázatot tőled, te néma dúvad!
NAGY GÁSPÁR
Két nyárfa a Hódoltságban
(Föllelt j anicsárnapló 1556/57 -bői)
Történetesen török vagyok. És a szultán katonája. Anyámat nem ismerem.
Itt jobb, mint Anatóliában. .Tanulgatom az ebhitűek dalait. Félhold-erdőtől nem látom a holdat. Sátorgomb-csillagoktól az ég csillagait. Két nyárfát őrzök hajnalig. Világítnak az énekemhez. Tövüktől indul egy út keresztül a Rabföldön. Hódoltságnak mondják. Rabszíj-kígyó tekereg az égig vagy az Égei-tengerig, mert Allah igazságos. Egyetlen hosszú kígyó sziszeg Budától Drinápolyig. És át a Márvány-tengeren Sztambulig. Én a Biro- dalom fontos porszeme. Pasák és bégek, agák és rongyos dervispapok — halálommal is adózó — alattvalója. Szánnák de nem szeretnek a behódolt gyaurok. Nálamnál jobban csak följebbvalóimat nem kedvelik. És nem is szánják. Ez a legtöbb amit tehetnek. így is lakolnak, döglenek Sztambulig.
Sokszor kísértem őket. Rosszabb az, mint Eger falain a lángos szurok- perec vagy égő drótkoszorú. De lehet keserves dalt tanulni. Muzikális faj- tává sok ríássál edződnek. Éneklek hát hajnalig a sustorgó két fának, őrzöm hódítóként a Hódoltságot átszakító utat. őrzöm a félholdat, csilla- gos forgót. A Birodalmat. Őrzöm a békét. Allah meg sokáig engem! Jön- nek a violás hónapok. Legjobb dolga ilyenkor van a janicsárnak. Ezek itt
— rabnépség — körülöttem. Tüzet raknák a két nyárfa-közti tisztáson.
Fölfelé húzza a füst éneküket. Föl a fénylő jegenyék csúcsára. Mint jaj- gató rabot a hóhérló fára. A némberek, bábák még harmatosak és könny- től bársonyos az arcuk. De mind elszáradnak az útkígyó szerelmes szorí- tásában. Megaszalódnak a drinápolyi háremekig. De itt még az enyémek míg lehervad a viola, míg imára kúszik kénytelen remegő két térdem.
Mert följön a -nap. És tűző sugarában is dúdolgatok. Vigyázzban álmodok.
Többször elfelejtem hogy kinek a katonája vagyok. Elfelejtem Anatólia
katonaiskoláit. Elfelejtem a legdiadalmasabb harcokat. A budai pasa bő-
römbe égetett kitüntetését, amikor a harcosok és hűségesek első sorába
léptem. Allah irgalmazzon nékem! És a Hódoltságnak! Hogy a két nyárfát
még sokáig előrizzem félelmemben.
Benézünk majd a Múltidőbe,... ősszel
Egy szép napon azt mondom: uraim, vevő vagyok az önök elhibázott sóhajaira, de kérem a város összes kulcsait, mert keresek egy fölismerhe- tetlenre pofozott őszi hónapot, és nem tudom mit válaszolnak önök, mit tudnak erről a zárkáról, kinél a kulcs, merre mászkál a foglár, nyilván fölszívódott a vezércselek állandósulása idején amikor a polgárok már vezércserében gondolkodtak, — a sírás zárkáiból elvérző leveleivel szaba- duló őszidő gyűjtött elegendő esőt s leereszkedik tarzani ügyességgel csa- tornák hengerein, városok talpa alatt lüktető Hálózatba, hol az Isten is eltévedne a vérben, patkányok szirénáznak a meder forgalmi zubogóján, fönn a város már telet lélegzik, kiixelné a zsibbadást összefagyott hókupa- cok jövőre tervezett fölvonulásából, a város ténfereg, fejében harangok lüktetnek reggelt, estet, hogy el ne hibázza a napi migrént — micsoda Advent, micsoda Karácsonynak nézünk elébe! — remeg emlősök ágya- vacka, a forgalom fogalmi párnacsücskén tollba téved a kardos angyal szárny csapása; lehet, megőrülnek az áldozatok mielőtt utoljára álmodoz- nak a hóhérló csöndes délutánról, meg sétáltatják még illegális, pórázra fogott gondolataikat a Folyam partján, csókot dobnak ügyesen a szemét- tárolóknak, elrendezik az elrendezhető életbiztosítás felbontását s beszer- zik az elhantoláshoz szükséges iratokat, várakoznak tűrhető testtartássál a szerepre, kimondható banális szavakra; szabadság kopogtat az ajtón és szaval nekem, aki alsótagozatba jár, éppen másodikba, (most ki jár alsó- tagozatba a szabadság vagy én? ez itt a kérdés, pajtás, nem lehet eldön- teni mondja a történelem és hideget küld, ő meg szaval): arcod egy üveg- táblába merül, egy még töretlen tartományba, feszülő simaság tengerül viselkedik, oly reménytelen, hideg és árva, mint most ezt az éjszakát gyá- szoló hajnal, leoldozható vállaimról minden teher, fölkölthető a legkisebb zajjal telt élet is: kész Föltámadás utáni pillanatban élek, kapkodok, lótok- futok, forrok, akár a tűzre-tett étel — (és még ilyeneket): egy élére állí- tott vers talán aládúcolja az éjszakát, dőlni készülő otthonod, roskadó házadfalát, egy élére állított vers sokat tehet, jó lesz majd erre-arra, min- den helyett lesz remény, kezekben tündöklő kenyér, ha elfogy az is, maga lesz a v é r . . . egy szép napon uraim már semmire se leszek vevő, az őszi hónap is szabadon hullatja levelét, sőt a tél havazni fog mindenre és min- denekelőtt.
7-
Az ék
Mélyebbre szakadatlan hasítva a föld sóiból ridegedő tenyészet belébe történik velem hogy szoríttatom boldog új évgyűrűkön át
egy születés ős éjjelébe déltől délig személytelen arcok istenítéletében félig pőrén elemmé
bontva az elemek közt s ropogtatva a kérget gyönge háncson keresztül félig az ölsötétben
önidőm vesztve célban előre hátra sincs már más utam a világban rostban rost mozdulatlan kövülök végtelenné
Ha majd öreg leszel"
Nem fogunk veszekedni boldogan én görnyeteg hunyorgón
te rovátkolt szájzugból hófehéren már csak a csönd papírlap zizegését szeretem a tenyészet szótlansága felé tapogató ujjaimat
a nem létező fűben hallgatódzom halljam meg a hordalék alól önmagam hadd újságolhassam végre susogva a már fél évszázada kutatottat viszi feléd aki vagyok
s a ráeszmélés napvilágán
találkozunk többé nem te nem én
a belátatlan küszöbén
Csupasz
Kongattak Nem hallottam nem tudom hát mire s mi törte meg a csöndet tán egy szál jegenye elhalkult s újra sík sík a csupasz földek története
SÜTŐ ANDRÁS
Mondod-e még?
A NAGYENYEDI BETHLEN KOLLÉGIUM
ÉVFORDULÓJÁRA KÉSZÍTETT TÉVÉFILM KÍSÉRŐSZÖVEGE
E büszke őrhelynek nevezett helyről tehát nézzünk le most a völgybe.
És alant látható a hajdani és a majdani Bethlen Gábor Kollégium. Hajdaninak mondom, mert számunkra egy örökkévalóság az életkora és az a múlt is, ami- kor idejártunk iskolába. Majdaninak mondom mégis, mert a viszonylagos örökkévalóság terein ennek mindétig fenn kell maradnia.
Tudod, László, mikor nagyon sokan voltunk iskolában, rengetegen, vagy nyolcszázán, tudod, akkor ez a két harang tartotta közöttünk a rendet. Érted?
Hát ők szóltak nekünk, ezek költöttek föl, mikor szólt a harang, akkor futot- tunk lefeküdni, aztán amikor végeztünk az iskolában, akkor szegények elsirat- tak minket. így né, ahogyan most is fog szólani. Húzd csak m e g . . . húzd csak m e g . . . látod, elbúcsúztattak. Ugye milyen hangja van?
Te most azt kérded, László, ki volt Bethlen Gábor, aki ezt a kollégiumot alapította? Nehéz bizony, nehéz azt röviden, csekély szavakkal elmesélni- mondani.
Csodálatos egy ember volt. Bár fejedelmet kellett volna most mondanom, mégis embert mondok, az ő nagy-nagy emberségére gondolva. Hiszen nemcsak azt érdemelte ki, hogy minden idők legnagyobb erdélyi fejedelmének mondjuk őt, hanem a kornak háláját is 1613 és 1629 között, mikor is őt a vízibetegség elvitte. Elvitte és csodás munkáját nem folytathatta. Bethlen Gábor megfej- tette Erdély titkát. Ügy nevezzük azóta is, tolerancia, a megértés szelleme.
A megértés szelleme a más-más ajkú népek között kultúrában, vallásban, ösz- szefogásra serkentett minden élőt, minden nemzetiséget, sőt minden társadalmi réteget is, a két ellenség, a német és a török ellenében. Hogy két tar között
— amiként mondotta — a hajas fejünket megmentsük. Vagyis: ÜGY CSELE- KEDJÜNK, HOGY MEGMARADJUNK. Ez volt a jelszava és törekvéseinek magja. Uralkodása rövid ideje alatt rendet teremtett mind a gazdasági élet- ben, mind a szellemiekben, aminek egyik igazolása ez a kollégium is.
Emlékszel, te László, mennyit játsztuk a mondjuk-játékot? Mondjuk, hogy
•én vagyok a vadász, te vagy a fegyverhordozó, én vagyok a nyúl, te vagy a vadász, mondjuk, te vagy, mondjuk... Hát mondjuk most is, mondjuk, hogy varázsszőnyegen visszarepülünk most az időben a nagy fejedelem udvarába, íródeákok vetik papírra Bethlen Gábor utasításait.
Játsszuk most a legnehezebb mondjuk-játékot: mondjuk, hogy én vagyok a kisdiák, akit közel négyszáz évvel ezelőtt ideverbuváltak a kollégiumba...
De hiszen valóban én voltam... Én is voltam. Az életünk majdnem úgy zaj- lott, akár a régieké. Kisdiák a nagyot kiszolgálta, csizmáját kifényesítette, né- melykor bizony pofont is kapott, ami nem egyezett a fejedelem elgondolásával, persze. Az élet külső törvényei azért beszivárogtak ide is, a vastag falakon át.
De ne gondold, nem hagytuk magunkat, a szolgaság a konokságunkat növelte.
— MONDOD MÉG?
10-
— MONDOM, CSAK AZÉRT IS MONDOM — így a kiskakas, vagyis a kisdiák.
No, persze, nem lehetett örökkön csak tanulni, tanulni, a kollégium ját- szani is engedte fiait. Csodálatos volt komédiásnak fölcsapni, iskoladrámával a társainkat, tanárainkat, a város közönségét elszórakoztatni, majd azután a megérdemelt siker fejében a vár körül tekeregni, lányok után ténferegni.
Példaképeink a nagyok voltak, a kardos szeniorok, mert kicsi a nagytól tanul mindig jót és rosszat is. Tanárainkat azért nem sorolnám ide, mert az ő példájuk örökkön ragyogott és követendő volt részünkről, már csak hírük- nevük miatt is. Ők bizony nem a szomszéd faluból jöttek, hanem távoli híres egyetemekről, Utrechtből, Heidelbergből, Oxfordból, Krakkó városából. Eljöt- tek nagy fényes univerzumokból e kicsi és homályos helyre világító szövétnek gyanánt, hogy bennünket magukhoz emeljenek.
Nincs annyi időnk, hogy e kollégium nagyjainak példája előtt hosszan megállhatnánk. Apáczai Csere János négyéves volt, amikor a nagyfejedelem meghalt, mégis neve összenőtt a Bethlen Gáboréval. Hiszen az ő szellemében ténykedett. Külföldről hazatérve Gyulafehérváron tanított, de haladó nézetei miatt összekülönbözött a feletteseivel.
*
Mondod még? Mondod még? — hörögte arcába az értetlenség a mindétig való kegyetlen kérdést. Csak azért is mondom! — vágta vissza Apáczai Csere is a nagy disputában, a száműzetésben is, Kolozsvárt is, ahová legjobb diákjai követték őt. Mondom! — vágta szeme közé a gyűlöletnek is, pedig a tét nem volt kicsi, toronyból akarta őt a fejedelem levettetni. Ugyan ki volt, ki lehetett ez a csodálatos ember, aki nem félt attól, hogy a fejedelem toronyból do- batja ki?
*
Az Alma Mater rövid boldogságának tatárhorda vetett véget. Miként va- jon? II. Rákóczi György könnyelműségéből és átkos mohósága miatt, amivel a lengyel trónra áhítozott. A szultán, mint tudjuk, ugyebár, hiába ellenezte, hiába tiltotta. Kockára vetette a lengyel királynénál gyöngébb hadseregét, ku- darcot szenvedett, majd újabb harcra készült, mire büntetésként a török tatár hadakat küldött Erdélyre. A gyilkolás, a pusztítás iszonyatos volt. Gyászba borult Bethlen Gábor tündérkertje, rommá lett Gyulafehérvár, rommá lett a kollégium, pernyévé lett a híres-nevezetes könyvtár, és vándorútra keltek Ko- lozsvár felé az Alma Matertől megfosztott diákok. Akkor még nem tudhatták, hogy Enyeden fogja az iskola visszavárni őket az azóta híressé vált Nagyenye- den, ahová Apafi Mihály parancsára költözött a főnixmadárként újjászülető kollégium. Néhány szót csupán a kiváltságlevélből: „Mi, Apafi Mihály, Erdély fejedelme, mivel hogy tudjuk, miképp állam, nemzet, kormány, hatalom tartó- san nem virágozhatik, s feladatainak meg nem felelhet a szabad tudományok gyakorlása nélkül, melyek az ifjúság tehetségét képzik, enyedi kollégiumunk oktató- és tanítómestereit s mostani és jövendőbeli tanítványaikat ím, ezen kiváltságokkal és szabadságokkal ruházzuk fel. Először: az osztályok felállítá- sában, a tanítás módszerében, s mindenben, ami a tanítók s tanulók munkájá- nak sikerét érdekli, senki nekik rendelkezni ne merészeljen." Senki... és így tovább...
Főnixmadarat mondottunk és szinte szó szerint kell értelmezni. Nagyenyed a Bethlen Gábor Kollégium újjászületésének színhelye. Üj perspektívákkal és új veszedelmekkel. Tatár helyén az osztrák átok veti fel rendre fejét, de még
11-
távoli ez a veszély. Az enyedi iskola virágzásnak indul a konokság jegyében.
Igenis mondom, mondom a hagyományőrzést, mondom az anyanyelviséget, mondom a szabadság szép eszméit, kettős veszedelemben is.
Egyik gyönyörű példája ez a kollégium annak, hogy nemcsak az anyag megmaradásának elve érvényes, hanem a szellemé is. Mert hiába kellett eklé- zsiát követnie Misztótfalusi Kis Miklósnak, mert hiába tűnt el a keleti homály- ban Körösi Csorna Sándor fizikai alakja, mert hiába próbálták megsemmisíteni a szellem oly sok harcosának tanításait ezen a földön, ő mindezek ellenére a szellem, épp az anyag megmaradásának elve szerint élt és maradt meg és marad meg ezután is. Ez a szellem volt az, amely ezt a kollégiumot mindenkor a haladás, a forradalmi gondolkodás, a népek, nemzetek, népcsoportok testvé- riségének fellegvárává tette. Ez a szellem volt az, amely ebből a kollégiumból, nemzet-, népfenntartó bástyát alakított akármilyen ellenséggel szemben, és különösen és hosszú időn át azzal az elnémetesítő szándékkal szemben, amely Erdély tájain a magyar kultúrát ugyanúgy, akár a románt, meg akarta és meg- próbálta mindenkor semmisíteni.
Menjünk, most menjünk, vigyünk virágot az elesettek emlékművére. 1704.
március 13. Szomorú esztendő, szomorú nap. Kétszáz halottját gyászolja Enyed, tíz diákját az Alma Mater. Az önvédelem áldozatai. Nem, nem volt elég a tatárdúlásból, ráadásként jött későbben az osztrák, a bosszúállás fegyvereivel.
Igen, ezúttal Rákóczi miatt, akire fölesküdtek a nagyenyediek, reményeikben a szabadsággal, új zászlók alá, a híres felirattal: Pro libertatae. Hányszor meg- fordultunk itten, hányszor silabizáltuk e tíz nevet, e gyermekhősökét, akik a bosszúálló császári parancsnok, Rabutin áldozatai lettek. Labanc hadai ellen a lángba borított kollégiumot védték, a könyvtárat védték, fegyver híján füty- kössel, puszta kézzel az örök védtelenek parancsa szerint, ö k nyugosznak itt, a Rákóczi-eszmével harcba rohanó diákok, kiket mint apró fáklyákat gyújtott meg a szabadság eszménye. Nagy professzoraink mellett tanítóink lettek ők is tehát itt, Nagyenyeden, a Kápolnadombon. A hűség tantárgyának professzorai.
Tíz diák, tíz példakép az utókor számára.
Mondjuk el újra meg újra, tűzből, tüzekből fölszálló főnixmadár ez a kol- légium, a XIX. század eszméinek nagy szél járásaiban is mindig, mindétig a haladás szavait mondja, az anyanyelvűség követelményeit követeli, Szász Ká- roly szavaival is az oktatási bizottság egyöntetű vélekedését. Hallgassuk csak:
„Jónak látná ez a bizottság azoknak a, különösen a néptanítókat formáló tudományoknak, elménkhez és szívünkhöz behatóbban szóló kedves anyai nyel- vünkön való taníttatását továbbra is nemcsak meghagyatni a méltóságos fő konzisztorium által megalapíttatni, hanem egyszersmind arra is intézkedéseket tenni, hogy lehetségessé tétessék és siettetődjék azon óhajtott időpontnak el- érkezése, melyben nálunk is, mint más e részben boldogabb nemzeteknél min- den tudomány honi -»velven adassék elé."
De mindez puszta óhaj marad, fegyveres küzdelem nélkül. 1848—49, a né-
pek tavasza, Petőfi látomásainak csodás csillagzata, iszonyatos küzdelem az
osztrák fátum ellen. A kollégium padjai újból üresek maradnak. Tanárok, ta-
nítványok indulnak támadó, majd önvédelmi harcba, indulnak a végsőkig,
Fehéregyházáig, Világosig, a túlerővel szemben az utolsó csepp vérig. És az-
után? Azután újból és újból az osztrák bosszú Szent Bertalan éjszakái. Egyet-
lenegyre vessünk most pillantást. 1850. Vohlgemut báró kormányzó tábornok
utasítása: „Azon általános engedély alól, hogy az erdélyi reformátusok tan-
intézeteiben a tanítások a legközelebbi évben megkezdődhetnek, kiveszem a
nagyenyedi kollégiumot, ahol csak egy elemi iskola megnyitását engedem meg,
kizárván minden oly osztályt, mely gimnáziumi vagy latin grammatikai iskola
jellegét viselné magán." És a válasz? Mindenkori válasz az. így lett az Alma
Mater esőben tűz, aszályban víz, minden, minek szája be nem fogható. Ama nyugtalan, tiltakozó vagy ingerlő, tanítványcsődítő pörös száj. Ez a szellem nevelte azt a konok gyermeket, kit egy kis költői elgondolással most magunk elé képzelhetünk.
*
Amikor is a büntető kéz az első nem tetsző szóra, amelyet kimondtunk, először csak arcul üt, arra a kérdésre, hogy mondod-e még, majd azután szá- jon ver a második kérdésre, hogy mondod-e még, majd azután a fogak lazul- nak az ütéstől, hogy mondod-e még, majd azután a vér csordul ki a szájunk szélén a porba, hogy mondod-e még, és ha a konokság él bennünk, akkor igenis azt mondjuk, ahogyan e kollégium mondotta. Igenis mondom még, és mondom, és mondom, mindenkor mondani fogom.
MAGYARI LAJOS
Bethlen Gábor álma
RÉSZLET AZ EZER SOR CÍMŰ POÉMÁBÓL
Miről is álmodtál, árva Bethlen Gábor, Enyed s Kolozsvár közt, a Maros terében, a föveg immár rajtad, rajtad a palást is, és mögötted, körötted Erdély urai egy szálig, körötted, ki „iktári jöttment", szárhegyi félárva,
„hadban alkalmatos", de „nyákunkba nem ülhet", hite-hagyó gyanús voltál a szemökben... ? Miről álmodoztál, a Maros terében,
Enyedet elhagyván, Miriszlón átmenvén, Felvinc közelében, hol a rossz jobbágyfalvak egy szálig mind kihalták, szélnek ment a népök?
Miről álmodoztál, árva Bethlen Gábor, a tövig égett házak, megszántatlan földek e gyönyörű és mégis szörnyű tartományán?
Itt évekkel elébb — s nem számos évekkel! — emberhúst falt még a farkassá vált ember, asszonyát fogta volna ekéje elébe,
az kölykét fogta volna ekéje elébe,
de se kölyke, se asszonya nem volt néki immár...
Miről is álmodtál, árva Bethlen Gábor,
komor és komoly új ura kis Transzilvániának,
13-
a bimbózó tavaszban, Enyedröl kijővén, Miriszlón átmenvén, Vincét közelítvén?
Mint harmadfű csikó beleszagoltál a nyers tavaszi szélbe,
de pörzsszagot hozott még az a szél:
és álmodtál mégis dús búzavetésről,
falvakról, hol nem barom, de ember lesz a jobbágy, álmodtál városról, hol friss indusztriákat
tanulhat, s űzhet ki annak módját érti,
álmodtál oskolát, a hollandusokkal vetélkedőket, mert hit s tudomány nélkül meg nem él az ország, kimívelt emberfő lehet csak tartós fundamentuma, álmodtál emberré emelt szolga-népet,
melynek kebelében ennen nyelvén s szokásaival dicsérhesse mindenik az életet s istent,
ha már együtt szenvedni rendelte őket a sors, ki-ki a maga nyelvével s hitével éljen,
mert e tündérország bizony sokszínű szivárvány, és szeretni kéne néki minden színeit,
mert erős talpköve lehet egyszer Transzilvániának a megértés s figyelmes türelem ...
B A K í ü K B É L A ' MA?ílKV*Ai;;s:A:! A ¡ik?'.; VAí. ;?
swtsÁ yjifirmArms A ttmwti:
AfüSimgiíTi A«;c?f:S!Á!5ÍAm •. . rMi'.W!;!
A«f.tvnr.s uvn:n . BARTÓK BLI.Á .(íjM : • . :?:> - • :.. V.
.»KIVV-O tühUK íCXÍ.A,-!.:;; ,
: f í-'i *
í l'KÍ
•' ••< ••<• •
• »
b a r t ó k - e m l é k t á b l a n a g y s z e n t m i k l ö s o n
SYLVESTER LAJOS
Pályaválasztásaim
A kézdivásárhelyi Kantai Gimnázium 300. évfordulójára'
Kilencszáznegyvennyolc júniusában a tanügyi reform véget vetett római katolikus, fiúgimnáziumi pályafutásomnak, ősszel már, valamiféle különbözeti vizsga révén, harmadikos gimnazistából az épületbe telepedett erdészeti középiskola elsőéves nö- vendéke lettem. Az iskolán, úgy tűnt, csak a cégér változott, no meg a tágas folyosó- kon sorjázó hatalmas, díszes tablók vándoroltak, amint később kiderült, az iskola- épület padlására, diákostól, pödört bajuszú világi- és reverendás paptanárostól, s a főbejáratnál díszlő aranybetűs márványtáblát feszegették le, bizonyára valami vesze- delemtől vélvén bennünket megmenteni, ami akkor következik be, ha továbbra is sillabizálgatjuk: kik, mikor és miért építtették, a nagy barokk templom szomszédsá- gában is impozánsnak tűnő gimnáziumi épületet. Mondom, kezdetben úgy tűnt, csak a cégér változott; szüleinknek egyébként is egyre ment, miféle tanodába járunk, csak.
iskola legyen. Az én esetemben egyetlen apai pályaválasztási tanácsra emlékszem:
csak rongyos tanító ne legyen! A családban az egész tucat apai nagybácsi és nagy- néni közül Gábor bátyámat juttatta tanítói kenyérkeresetre a század eleji sors, mert már kisiskolás korában „nagy" tanuló volt, ahogy apám emlékszik. Előbb valahol a dunántúli tájak egyik tanyasi iskolájában, majd Nyírbátorban. Az ő messze űzött- sége, vagy az első világégés után szülőfalumban tengődő, nyelvvizsgázó tanítók sorsa- alakította-e ki benne ezzel a pályával kapcsolatos ellenszenvét, ma sem tudom.
Apránként aztán csak kiderült, hogy a reform nemcsak firmát cserélt, hanem a latin, francia meg német szekundákat is száműzte, sok egyébbel együtt, s a haszon- talannak vélt tantárgyak helyett mérnök-tanáraink, egy-két hónap alatt, főiskolai szinten értekeztek, például a gombákról, és mi, a zöld erdészmundér majdani viselői,, hüledezve hallgattuk a töméntelen latin megnevezést, s a kalapos gombákhoz szo- kott falusi gyermekszemünk sehogy sem akart megbarátkozni a faféleségek szövetét, keresztül-kasul indázó, láthatatlan vagy alig látható ellenségekkel. Űj, nagydiákok is jöttek, fogalmam sincs miféle iskolákból, és belőlük verbuválták össze a nagyob- bak osztályát, s az előző időszak szokásos lelkigyakorlatai alatt csöndes folyosókra, a természetrajzi szertárakba, a gipsz emberi belsőségek mellé, mindenféle vadak képei, gipsz lovak, disznók meg rönkből metszett fadarabok költöztek be. Erdész- tanuló voltom nem sokat változtatott iskolán belüli helyzetemen, a gimnazista évek alatt, fikaként gyötört a kisebbségi érzés — iskolai kisebbségre gondolok —, és most is, bár az órákon jeleskedtem, nagy rajzos voltam, de az internátusban a ranglétra alsó fokán kellett folytatni a diákéletet. A nagydiákok, továbbra is, valahol elérhe- tetlen magasságban leledztek, a fiúgimnáziumi éveiket egykor romantikussá tevő nagylegénykedéseik az újdonsült iskolában minket, kicsiket, terror alatt tartó inter- nátusi felügyeletté degradálódott. Akkor m á r nem robbantották föl a nevelő ablakát;
a patakpartokon is kevesebbszer pukkantak a gránátok, s minket nem rettentettek olyan hírek, hogy N.-nek is „elvitte" a gránát a jobb karját. Az államosítás a szülői- gondokat is megmásította: az internátus fenntartására immár nem kértek fél öl fát,, a főzetéshez lisztet, mákot, fuszulykát, hagymát, lencsét és húspénzt, meg mit tudom én mit; ehelyett készpénzzel kellett kiegyenlíteni a soványka koszt ellenértékét.
Az erdők fáin még egy évgyűrű sem képződhetett, s erdészpályámat egyszeriben, metszette ketté egy lista, amelyen, sok társával együtt, apám neve után írták:
k u l á k . Hiába a hat apró gyermek — a legkisebb öcsém kétéves volt —, hiába az aszály, s az ezt követő nyomor, és hiába kellett a beszolgáltatás_miatt fölseperni a 15-
•csernátoni ház tapaszos padlásáról az utolsó szem gabonát is: a hét hold föld, s a kilencszázötös gyártási évű gőzkazán, a cséplőszekrény meg a szalmahordó elevátor nem bocsáttatott meg, zsírosparaszt lett az apám. Addig nem láttam még sírni.
Szikár alakja, izmos, inas karjai, kalapács- és kaszaedzette tenyere sehogy sem hasonlított az akkor annyiféleképp ábrázolt zsírosparasztokéra. Munkára, tisztességre sokat adó ember hogyan viselhette volna el a kerítéseken éktelenkedő, a szitkozódás szintjén megfogalmazott feliratokat? Nekem pedig tudomásomra hozták — az igaz- gató hívott félre —, hogy míg dolgaink nem tisztázódnak, ne incselkedjek az erdé- szeti tudományokkal.
Kora tavasszal már otthon gazdálkodtam. Nem volt ebben semmi újdonság, vakációk idején addig is, erdőn, mezőn, meg a cséplőgép mellett tébláboltam; ara- táskor én vetettem a kötelet, a répaegyelést, kapálást, gyomlálást mintha a magam- korabéliek számára találták volna ki; a háború utáni években apámmal még kovács- szén-égetésre is vállalkoztunk. Bőrt is cserzett, csak pénzt ne kelljen kiadni gép- szíjakra, cipőtalpra. Apám akkor úgy gondolta, ha túlad a lovakon és teheneket vásárol, csökkentik a tűzifa-fuvarozási kvótát. És a tehenek tejet is adnak. Rosszul godolta: nem éltünk Indiában, teheneink sem lettek szentté. Úttalan erdei utakon fuvaroztuk, hónapokon át a tűzifát, s minden mérgünk, sűrű káromkodások köze- pette, a nyomorú állatokra zúdítottuk. Csak Bajka Marci bácsi, apám egykori inas- társa vidított fel néha, ha pirkadatkor a Jegesárok felé irányítván szekere rúdját,
református templomi szertartásokon edzett tenorján rázendített: Ez a harc lesz a végső... Hittel, cifrázva fújta, visszhangzott tőle az erdő, s a szolgálatos fülek sem minősíthették, akkori szokás szerint, sem irredentának, se az osztályellenségének Tepertoárját.
Kora tavasszal újra pályát választottam. A szomszéd legénnyel jelentkeztünk a SOVROM-társaság aszfaltútépítő vállalatánál, s újabb felvételim érdekében egy kerek esztendőt toldottam éveimhez, hogy a tizenhat esztendőkben megállapított korhatárt valamennyire megközelítsem. Nekem minden sikerült: ez a felvételi is.
Kora reggeltől estig egyenletes ritmusban forgattuk a csákányt, lapátoltuk a földet,
•építettük az útszéli padkát. Az eresztevényi állomás és Csernáton között nincs olyan folyóméter az országúton, ahol legalább egy lapát földem ne lenne. Suhancok és
•ötven felé közelítő férfiak társaságában dolgoztam, esténként én számítottam ki a beépített köbmétereket, s valószínű, ez is közrejátszott, hogy hetek múltán már
•csoportvezetői magasságba emelkedtem. Élmunkásságom fűtőanyaga pedig az a la- pátmozgató indulat, hogy márpedig engem se korom, se rossz származásom, se abba- hagyott iskoláim miatt ne sajnáljon senki! Megélek én a magam lábán, s kinyitom én még azt az előlem elreteszelt iskolakaput!
Szeptemberben újra kopogtam az erdészeti iskola titkárságának ajtaján. Egykori
•osztályfőnököm karonfogva kísért ki az udvarra, a bemocskolt dossziéról suttogott.
„Ennél az iskolánál ne is próbálkozz! Fel sem vehetünk! Nagygyűlést is tartottak — titeket lepleztek le. Ugye érted?" Értettem. Majd: „Jobban tennéd, ha a mezőgazda-
ságiba iratkoznál be. Apád is gazdaember. Annak mindig lesz jövője. No, ugye érted? írok egy cetlit az igazgatónak!"
A kapuhoz értünk. Kezet fogott. Tanárral ekkor paroláztam először, addig, eset- leg tarkóm simogatták, bátorítólag hátbavertek, vagy fülhajam cibálták és a fenek- léshez szükséges testhelyzetet gyakoroltatták. Bizsergetőn jól esett ez a kézfogás, a sírás fojtogatta torkom, s a volt Kantai Gimnázium robusztus épületétől búcsúzva a Degecia düledező, zsindellyel födött boronaházai között botorkáltam — egyik-másik :az ablakkeretekig süppedt az egykori lápba, és szertelen összevisszaságban szegélyez-
ték az útnak titulált sártengert —, szóval a rangos, tornyos iskolaépülettől igyekez- tem a lapos, egyszintes, egykori kaszárnyaépületekből, lóistállókból alakított gazda- sági iskola felé.
A polgári leányiskola előtt botlottam B. J. barátomba. Gyerekkorunk java részét
•együtt töltöttük, s a kor hangulatához híven játékainkat is a háborús viszonyokhoz igazítottuk: málhát raktunk a kutyák hátára, fagéppisztolyt s málha tetejére, s nagy
csatározásainkban együtt szaggattuk magunkról a nadrágot. Most is harcias hangu- latban volt, egy parancskiadással ért fel, amint közölte, hogy nem lesz semmiféle gazdasági iskola; tanítóképző nyílik, épp a leányiskola épületében. Oda felvételi- zünk. Sikerülni fog, bizonygatta, mert ha másképp nem megy, neki a brassói apja
— kettő is volt, a másik Csernátonban —, valami tanügyi nagykutya; mikor újra találkoztak, majdnem ott tartotta, ruhával, pénzzel is ellátta, de neki az az apja nem kell, nem tudná megszokni, a nyelvét sem; de ha a felvételin akadékoskodnának, akkor szólunk az öregnek... Nem kellett szólanunk. Két óra alatt háromszor vál- toztattam pályát, s mégcsak eszembe sem jutott apámnak a rongyos tanítókkal kap- csolatos intelme. Mikor otthon megtudták, apám legyintett: a te dolgod! A te bajod!
Az ú j pedagógiai iskola a tanügyi reform révén létrehozott terebélyes iskola- hálózat számára képezett tanítókat. A mi évjáratunk még csak három osztállyal indult, az utánunk következő évfolyam megkülönböztetésére már az ábécé öt első betűje szükségeltetett. Abban a környezetben bizonyítani, az elsők közé kerülni sem volt nehéz, a legváltozatosabb földrajzi övezetekből s a legkülönbözőbb iskolafélesé- gekből összeverbuválódott osztálytársak között. A Kantai Gimnázium tanárainak szigora, a duktorok szilenciumok utáni leckefelmondatásai ekkor kamatozódtak. És itt, tanítóképzős koromban szabadultam a kisebbségi érzés nyomasztó nyűgeitől.
Talán igen is elszabadultam! Gazdálkodó, erdőlő, cséplőgépetető és útépítő tapasz- talataim, apám nevének törlése arról a bizonyos listáról, akkor már amúgy is fölös önbizalmam és biztonságérzetem hizlalta. És az iskola egy izgatóan érdekes leány- tábor, bárhová pillantasz, csak lányok és lányok, copfosak, pirulósak, csivitelve, összebújva nevetgélők, a folyosók sarkában zümmögve magolók, szemük sarkából titokban ránkpillantók; ránk, akik, csakhogy szem előtt lehessünk, legénykedve ran- dalíroztunk az udvaron. Rövidesen, azt hiszem, az iskola röplabdacsapatába is azért kerültem be, hogy a főépület leányosztályai előtti pályán edzhessek. A leányinterná- tus titokzatos világa maradt egy ideig ismeretlen, míg valami bútorszállítás ürügyén, a Cerberus szemekkel minket vigyázó nevelőnő, Sárika néni kíséretében, be nem mehettünk. Esténként az internátus épülete körül strázsáló gesztenyefákra kúsztunk, hogy a tusolók párától tejszínű ablakain a sokat sejtető sziluettek mozgását tágra nyílt szemekkel kísérhessük, halljuk a benti cincogó kacarászást, az állunkon pihét borzoló visibálást... És lányok az osztályban is. Fiúk mindössze tizennyolcan vol- tunk a C osztályban. Nyugta legénynek sem szünetben, sem órán nem lehetett;
orrát furcsa illatok, szagok birizgálták, s felelésre a táblához szólított lányok lány- volta. Nők és nők. Az egykori fiúiskola apró diákja számára szokatlan módon még a tanári kar többsége is nő, s megfékezésünkre — mire bizony gyakran volt szükség
—, csak a szájuk, csak zsörtölődéseiket hallhatjuk; nem kell félni immár a csattanó pofonóktól, duktortól. Még a bennlakásban is nevelőnő vigyázott ránk. S. osztálytár- sam, az esti szürkületben a kerítés rácsaihoz hajló idős tanárnő tomporára csapott a tenyerével, s a levegő után kapkodó tanárnői felháborodásra vállat vont és közölte:
„Azt hittem D., az osztálytársam."
Lett aztán nevelőnk is, mert a nők nem bírtak az elfajzott legénynépséggel, aki a katonás fegyelmezési módszerektől a velünk való bratyizásig mindent kipróbált, és mikor végszükségben tájékoztatta az igazgatóságot viselt dolgainkról, örökre el- vesztette a játszmát. A Besúgó — csak így emlegettük. És hogy végképp beteljen a pohár, egy este a szobájába törtek, a bútorzatot szétverték, ami, az én B. J. barátom másnapi visszaemlékezéseiben, a lányok előtt, már nagy nevelőverések színében jelentkezett.
Rajtam, a kantai örökség mellett, a könyvek segítettek. Mindent elolvastam, ami a kezembe került. Főleg órákon és éjszaka olvastunk. B. I. valamelyik hétfalusi csángó faluból került hozzánk, két évvel volt idősebb minálunk és vele már az SZK(b)P történetén vitatkoztunk. Olyan időszakban, amikor a politikai oktatás, mint olyan, nem is létezett. Csak egy-egy rövid tájékoztató, egy-egy KISZ-gyűlés. Űgy látszik, apám rövid időtartamú kulákságát akartam így rekompenzálni. Iskolai szín- játszás, bábszínház alapítása — én voltam a díszletfestő —, tánc, sport, a vasár-
2 Tiszatáj 17
naponkénti falumunka, mind megannyi tekintélyalapozó akciónak bizonyult. Fegyel- mezetlenségeink, ami legtöbbször lógások, kocolódások, néha verekedések képében jelentkezett, tanulmányi eredményeink, bennfentességünk miatt rendszerint amolyan bocsánatos bűnökké szelídültek a tanári konferenciákon.
A Kantai Gimnáziumtól ekkor sem válhattam meg. Erdészcsemeteként hiába lökött el magától, a pedagógiai iskolai nagy lányszaporulat után internátusunkat a régi gimnázium egyik épületébe helyezték át. A fát kétkerekű kordén, igavonó csikó- ként vonszoltuk a Degecia latyakjában, s ha kedvünk kerekedett, mert egy jó köny- vet kellett elolvasni például,. beteget jelentettünk. A hagyományos lázkeltő csoda- szerekre, mint például a krétapor, nem volt szükség. Ki kutyagol utánunk másfél kilométerre, a Degecia sarában, hogy az internátus tájékán szétnézzen? Harmad- évesek voltunk immár, alattunk a vízhordó apróságok, akiken egykori gimnáziumi sérelmeinket törlesztettük: hozták-vitték a lábvizet, s a hazulról kapott pakkból a legjobb falatokat, mint valami feudális kiskirályoknak, a kisebbeknek nekünk illett felajánlaniuk.
Az első komoly bajt is az hozta ránk, hogy I. B.-nek, aki egy évvel járt alat- tunk, „igen kinyílt a csipája", ahogy mondtuk, már-már többet szimulált, mint mi, s amikor B. I. osztálytársam erélyesen felszólította ennek abbahagyására, még hozzá is vert. És fenyegetőzött, állítólag, hogy majd elláttatja a bajunk.
Lilára vertük.
Évfolyamtársai — négy lány- és egy koedukációs alapon szervezett vegyes osz- tály, akik egyébként sem nézték jó szemmel nagylegénykedéseinket, s a nagylányok körüli forgolódásainkat, megzavart méhrajként zúdultak föl ellenünk. Iskolai nagy- gyűlés. Mi, hatan, a pellengéren, öt-hatszáz lány tombolva kérte azonnali eltávolí- tásunkat. A vezérszónok mindenféle eltussolás ellen tiltakozott és végleges kicsapást követelt. Az ország összes iskoláiból.
Később őt vettem feleségül.
Akkor kétheti kicsapással úsztuk meg, amit, büntetésből, a KISZ rajoni bizott- ságának székházában kellett töltenünk. És ez újabb fel nem fedett kicsapongásokra teremtett alkalmat. Arra is, de két hét könyvek társaságában, aminek aztán köszön- hettem, hogy magyartanárnőm Dózsáról írott dolgozatomat kivont kardként hordozta az iskolán végig, s a tartományhoz is fölterjesztette. Túlozva, nyilván, egyetemi szín- vonalat emlegetett.
Egyetemi színvonalat, minek bizonyítására ismét nem került egyhamar alkal- mam. Akkor már nem apám gyanús társadalmi helyzete, hanem a család megrok- kant anyagi állapota miatt. A szalmahordó eladásából származó hétszáz lejt anyám egyszerre fizette be az internátusi tartozásba.
És elmentem tanítani, hogy néhány esztendő múlva, immár főiskolai diplomával, tanfelügyelőként kopogjak az egykori gimnázium és pedagógiai iskola irodáinak ajtaján.
Betyárból lett pandúrként
18-
A nyelv, a nép szolgálatában
SZABÓ T. ATTILA PROFESSZOR VÁLASZOL KÁNTOR LAJOS KÉRDÉSEIRE
Válogatott tanulmányainak, cikkeinek negyedik kötete — 1980-as jelzés- sel, de már 1981-ben — Nép és nyelv címmel jelent meg, a bukaresti Krite- rion kiadásában. Lehet, hogy önkényes az értelmezésem, túlzott jelentőséget tulajdonítok a címadásnak, mégis kimondom: az Anyanyelvünk életéből (1970) és a Nyelv és múlt (1972), vagyis az első és a harmadik kötet, a szaktudomá- nyát mindenekfölött tisztelő nyelvtörténészt juttatja eszembe; A szó és az ember, az 1971-ben kiadott második kötet „antropológiaibb" címére rímel a Nép és nyelv (keresztrímként); mintha a hetvenöt gazdag év élményraktárá- ban különös hangsúlyt kapnának az utóbbi évtized tapasztalatai. Élményrak- tárt mondok, hiszen a felraktározott lenyűgöző nyelvi-nyelvtudományi isme- retanyag feldolgozásmódjában nemigen lehet lényeges különbséget tenni az egyes kötetek között. A Nép és nyelv viszont, a néprajzzal érintkező tanulmá- nyaitól függetlenül is, határozottabb figyelmeztetés: nem elég a nyelvi ténye- ket rögzíteni, a nyelvtörténeti jelenségeket feltárni, könyvekbe-könyvtárakba halhatatlanítani. A madáchi felismerést („nép nélkül népet nem boldogítasz") parafrazálva: nép nélkül nyelvtörténettel sem boldogítasz. De: nyelvtörténeti szaktanulmány, szótár, népszerűsítő cikk egyaránt hozzájárulhat a népboldogi- táshoz, ha van nép, amely még igényelheti ezt.
A hetvenöt éves Szabó T. Attila Erdélyhez, Kolozsvárhoz kötődő nagyívű tudományos pályáján, amely a tiszteleti akadémiai tagságig, nemzetközi el- ismerésig emelkedett, mikor kapcsolódott tudatosan össze — az emiitett érte- lemben — nép és nyelv?
Noha a nekem szegezett kérdés határozottan csak a nép és a nyelv fogalmának a magam tudományos munkálkodásában való egybekapcsolódása időpontja iránt érdeklődik, van mondanivalóm azokkal az érdekes és számomra meglepő észrevéte- lekkel kapcsolatban is, amelyek ezt a kérdést megelőzik. Tudniillik egyrészt eddig megjelent négy és — hozzátehetem — sajtó alatt levő Nyelv és irodalom című, ötö- dik tanulmánykötetem címválasztásával, másrészt meg — a feltett, személyre szabott kérdés általánosabb vonatkozásaival kapcsolatban is.
Ami a címválasztás kérdését illeti, a kiadói, illetőleg könyvterjesztői kívánalom- hoz igazodva adtam köteteimnek olyan irodalmias címeket, amilyenek végül is, kiadói jóváhagyással, a címlapokra kerültek. Jóllehet ezek a címek csak nagyjában utalnak a kötetekbe foglalt, nagyon különböző tárgyú és más-más időbeli tanulmá- nyok, cikkek tartalmára és szemléletmódbeli jellegére, valóban a Nép és nyelv címen most megjelenőben levő negyedik kötet címében domborodik ki legkiötlőbben az a szemléletmódbeli magatartás, amely — az én megítélésem szerint is — egész tudományos munkálkodásom jellemzője: a nép, a társadalom és a nyelv szoros egy- ségében való gondolkodás magatartása. Elzártságomban magánosan dolgozva, csak mikor már három kötetem megjelent, egyik nyugati folyóiratban közzétett ismertetés utalásából értesültem arról, hogy e magatartásommal tulajdonképpen beletartozom abba az egyre erősödő nyelvtudományi irányzatba, amelyet a sokféle nyugati nyelv- tudományi irányzat között etnolingvisztika névvel illetnek. Annak ellenére azonban, hogy bár honi talajon új barázdát vontam, de hogy ilyenformán mégsem „magam találtam fel a puskaport", azt hiszem: még a magyar nyelvtudomány s még inkább' az egyetemes nyelvtudomány vonatkozásában van e magatartásomban valamelyes;
eredeti táji, jó értelemben vett „transzilvanista" szín.
Nagyon nehezen tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy nyelvtudományi szem- 2*
léletmódomban mikor kapcsolódott össze tudatosan a nép és a nyelv fogalma. Azt hiszem — egyéni hajlamon, fogékonyságon kívül — feltétlenül külső hatások is közrejátszottak szemléletmódom ilyen irányú színeződésében. A modern magyar nyelvjáráskutatás úttörője, Csűry Bálint már a Kolozsvári Református Kollégium- ban tanárom volt, a vele 1930-ban tett első moldvai csángó utam, később a buko- vinai székelyek között végzett néprajzi gyűjtésem, a régi kéziratos énekeskönyvek- ben fel-felvillanó népi vonások, a Bartók és Kodály munkálkodása nyomán a hú- szas-harmincas években az erdélyi diákság között fellobbanó szenvedélyes népi érdeklődés, Erdély különböző vidékein végzett nyelvjáráskutató 'és néprajzi gyűjtő megfigyeléseim természetszerűen vezettek annak belátására, hogy a nyelv — miként a nép egész tárgyi és szellemi jelenségvilága — elválaszthatatlan attól a társadalmi közösségtől, amely ezt teremtette. Harmadik tanulmánykötetem (Nyelv és múlt) egyik, Nyelv és társadalom címen közzétett eszmefuttatása végére keletkezési évként az 1959. esztendőt vetettem oda. Ez arra mutat, hogy a nép és a nyelv szoros egybe- tartozásának határozott tudatosodása nálam az ötvenes évek folyamán ment végbe, és az 1959. évjelzés csak e tudatosodási folyamat biztos befejeződésének időtáját rögzíti.
Közép-Kelet-Európában a népek és a nyelvek nem különíthetők el egy- mástól merev határokkal. Az együttélésnek természetes velejárója a kölcsön- hatás — ahogy ezt kutatóink már régen felismerték, és a jelenséget feltáró, értelmező munkájuk szerves részévé tették. (A Bartók-centenárium évében erre különös büszkeséggel hivatkozhatunk.) A nyelvtörténész Szabó T. Attila román eredetű kölcsönszavainkkal évtizedek óta foglalkozik, keresve sem talál- hatnánk tehát nála alkalmasabbat e kérdés megválaszolására: hol végződik az egészséges kölcsönzés, illetve átvétel, hol kezdődik a nyelvromlás? Mi a kor- szerű nyelvtudományi álláspont a kevert nyelvről, két nyelv alaptörvényeinek egyidejű megsértéséről?
Nem osztom mindenben azt a vélekedést, hogy magam volnék a legalkalmasabb a megfogalmazott formában felvetett kérdés megválaszolására. Mert bár válóban évtizedek óta foglalkozom a román—magyar nyelvi kölcsönhatás kérdésének a ma- gyar nyelvtudományt illető vetületével, vizsgálódásaim szinte kizárólag a kérdés tör- téneti részére vonatkoznak, azaz engem a magyar szókincsbe a románból a feuda- lizmus korában, tehát a XIX. század közepét megelőző időszakban bekerült szóanyag érdekel. Itt pedig — hogy úgy mondjam — az egészséges nyelvi kölcsönhatásnak azzal az esetével találkozunk, amely hatás természetszerűen és kölcsönösen érvé- nyesül két olyan, egymással tartósan együtt lakó nép és nyelv életében, amilyen a magyar és a román. Vizsgálódásaim rendjén a levéltárban elém került leveles anyag végeláthatatlan tömegében éppen ezért sohasem jelentkezett a nyelvi kölcsönhatás a kevertnyelvűség szintjén, mindig megmaradt a gazdasági, társadalmi és művelődési élet természetes, magától értetődő mértékének határai között. A magyar szókincs történetének ismerőjeként megállapíthatom azonban, hogy ilyen, sőt sokkal nagyobb mérvű nyelvi kölcsönhatás nemcsak a román nyelv, hanem más nyelvek részéről is érte a magyarságot az Urál vidéki őshazától Közép-Európáig való vándorlása és itteni élete folyamán. E szókincshatás határozott szókészletbeli gyarapodást jelentett:
többnyire olyan fogalomkörökre vonatkozó szókkal gazdagodott a magyar szókincs, amely fogalomkörökkel jórészt csak új környezetükben ismerkedtek meg elődeink.
Ezzel a természetes szókincsgyarapodással ellentétben az olyanszerű kevertnyelvű- ség, amilyennel például moldvai kutatóútjaimon a csángóság közt találkoztam, az már olyan nyelvromlást jelent, amelynek szinte biztos következménye az eredeti anyanyelv teljes elhalása, elveszése. Ez a folyamat főként olyan gazdasági, társa- dalmi és művelődési körülmények közepette következik be, amikor — amellett, hogy az egyik népcsoport a másikkal szemben számbeli túlsúlyba kerül — az egyház, a
közigazgatás és az iskoláztatás határozott célkitűzéssel segíti e folyamat mentől ered- ményesebb, sőt minél gyorsabb betetőződését.
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár eddig megjelent két kötetéről (1975, 1978) rengeteget írtak, és szükségszerű monotóniával ismétlődött valamennyi cikkben a jószerivel egyedül végzett anyaggyűjtő és szótárszerkesztő munka heroikus jellegének a kiemelése. Már-már azt mondhatnók, a Szótörténeti Tár nemcsak egy kiadvány, hanem egy intézmény neve is. A romániai magyar művelődési életben az egyszemélyes intézményeknek különös jelentősége van.
Szabó T. Attila azonban korábbi tapasztalatokat is őriz, a kolozsvári egyetemi katedra előtt még levéltárosi éveiből. Hogyan emlékezik vissza az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek a két világháború közötti tevékenységére, szerepére?
Milyen funkciót vállalt magára a tudományos kutatásban és népszerűsítésben fennállásának közel száz éve alatt ez az egyesület, mit köszönhetünk ma is az egykori alapítóknak-adományozóknak, a neves és névtelen szellemi munká- soknak, akik hajdan ezt a szolgálatot vállalták?
Mielőtt a kérdésre felelnék, ismét a megelőző észrevételekkel kapcsolatban a következőket mondhatom: Ami a magam valóságos intézmény voltát illető külföldi és honi vélekedést illeti, ez föltétlenül igaz a Szótörténeti Tár anyaggyűjtő és az I. kötet szerkesztési szakaszára vonatkozóan. Valóban az elmúlt több mint félszázad alatt az I. kötet megjelenéséig egyedül gyűjtöttem és magánosan szerkesztettem szó- tárrá — nem éppen eszményi nyugalmú időkben — azt a tekintélyes adalékanyagot, amely ha lassan is, de rendre-rendre megjelenő kötetekben a kutatók és az olvasók elé kerül. Az I. kötet hat évet felemésztő szerkesztése azonban beláttatta velem, hogy további magános munkával a még jó néhány kötetre való anyag szótárrá szerkesztése egyedül nem fejezhető be. Ezért a II. kötettől kezdve a munka közös- ségi jellegű folytatására tértem át. így aztán az elsőt követő újabb kötetekre — az eddigi két, értelmezésben segítő társ, Kelemen Béla és Nagy Jenő nevén kívül — szerkesztőként rákerül Daly Ágnes, P. Dombi Erzsébet, B. Gergely Piroska, Kósa Ferenc, Kürti Miklós, Zs. Maksay Mária, Seres Zsófia, Szabó Zsolt, W. Török Judit, Vámszer Márta, Vígh Károly és Zsemlyei János neve is. Munkatársaim odaadása nélkül aligha jelent volna meg a II., nem lenne nyomdában a III. kötet, s nem tar- tanánk a szerkesztésben a IV. kötet végén, sőt az V. legelején.
Csak erőszakoltan lehet ezt a magánosan kezdett, de aztán közösségivé alakult szótári munkát összekapcsolni az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek a két világháború közötti időszakban kifejtett tevékenységével. Az egyesület tevékenységének és a tőlem magánosan végzett munkának egybekapcsolódása merőben személyi termé- szetű; magam tudniillik az egyesület fenntartotta Erdélyi Nemzeti Múzeum Levél- tárában 1925-től mint kutató kezdtem hozzá a szótár adatgyűjtő munkájához, majd a Levéltár tisztviselőjeként folytattam — Kelemen Lajos rendkívüli mértékű tájé- koztató készségétől támogatva — egyre határozottabb és elszántabb célranézéssel a sokáig kilátástalan jövőjű munkát. Arra azonban, hogy a kilátástalanság kétségei között vergődve sem szabad felhagyni a munkával, éppen az EME története taní- tott meg.
A mai nemzedék előtt már, sajnos, nem felesleges megemlíteni, hogy az EME megalapítása az 1842-i országgyűlésnek az év június 21-én történt megnyitásáig nyúlik vissza. A rendek elnöke ugyanis akkor olvasta fel gr. Kemény Józsefnek és Sámuelnek azt a levelét, amelyben a két főúr rendkívüli értékű két gyűjteményét egy megalapítandó országos gyűjtemény céljaira ajánlotta fel. Minthogy a szászok- nak már volt múzeumuk és tudományművelő egyesületük, az országgyűlés csak a magyar és a székely rendek támogatásával határozta el a múzeumalapítást. A bécsi kormány gyanakvása azonban ezúttal megakadályozta az országgyűlési határozat törvényerőre emelkedését. Végül is az önkényuralom szomorú időszakában sikerült 21-
nagy politikai tekintélyével gr. Mikó Imrének kieszközölnie az egyesület megalapí- tásához szükséges uralkodói beleegyezést. A Mikó bőkezű adományával induló egye- sület múzeumszervező és -fenntartó intézmény célkitűzésével indult ugyan, de kez- dettől részt vállalt a tudományos munkálkodás támogatásában is. Hosszas tudo- mánypolitikai fejtegetéssel lehetne csak a továbbiakban a múzeumi és az akadémiai gondolat érvényesítése érdekében folytatott küzdelem lefolyását és végül is a két elképzelés között teremtődő egyensúly kérdését megvilágítani. Ami belőle a feltett kérdésre vonatkozik, az így foglalható össze: A két Kemény hatalmas leveles és kéziratanyag-gyűjteménye, gazdag könyvtára a későbbiekben a nagy magyar bib- liográfus, Szabó Károly és a levéltáros Kelemen Lajos fáradozásának eredményeként adományozott, letétbe helyezett és vásárolt rendkívüli értékű könyv- és levéltári anyaggal, mellette főként a Régiségtár Posta Béla vezetése alatt olyan bőséges ása- tási és műemlékanyaggal gyarapodott, hogy ezek máig Erdély legértékesebb és leg- nagyobb gyűjteményei. Minthogy azonban ezek a gyűjtemények és az Erdélyi Nem- zeti Múzeum többi tárai 1919-ben állami kezelésbe kerültek, az EME-nek a két világháború közötti életében az akadémiai működésre tevődött át a hangsúly. Miután az első világháborút követő évtizedben gr. Wass Ottília adománya segítségével a vezetőség és főként a titkár, dr. Kántor Lajos odaadó sáfárkodásának eredménye- képpen az egyesület gazdasági helyzete megszilárdult, 1917-től szünetelő, de 1930-tól újraindított folyóiratával, az Erdélyi Múzeummal, népszerűsítő meg szakelőadásai- val, vándorgyűléseivel és ezeknek anyagából közrebocsátott vándorgyűlési emlék- könyveivel, az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatával gondoskodott az egyesület az erdélyi magyar tudományos munkálkodás eredményeinek szervezeti keretekben való bemutatásáról és közlési lehetőségeiről. Ma, az egyesület megszüntetése után az intézményes tudományművelés előbb ismertetett lehetőségei nem állnak a magyar kutatók rendelkezésére.
Térjünk vissza a nyelvtudományhoz és (potenciális) fogyasztóihoz. A köz- tudatban meglehetősen torz kép él a nyelvészekről. Elnézést a kifejezésért, legtöbben a könyvmolynak nevezett szobatudós prototípusát látják bennük.
Szabó T. Attila professzorra, noha a levéltár szerelmese, nem érvényes ez a képzet; aki ifjúkorában Shakespeare-rel foglalkozott, túl a hetvenen vasárna- ponként gyalog járja a Bükköt, de találkozhatunk vele képkiállítások megnyi- tóján is. (A festő Fülöp Antal Andor jó barátja, művészetének propagálója volt.) Persze, lehet, hogy egyetemesen változtatni kellene már a rossz beideg- ződésen, el kellene felejtenünk a hamis szembeállításokat — például a költő és a nyelvész kibékíthetetlennek vélt szembenállását. (József Attila verssora azonban nehezen felejthető: „Ha örül Horger Antal úr...")
Mégis megkérdem — Szabó T. Attilától nyugodtan kérdezhetem meg —, vajon szükségszerű-e a cédulázó aprómunka és a fantáziapróbáló kísérlet to- vábbi elválasztása? Vajon a nyelvészek eleve a tradicionalizmus, a költők (iro- dalmárok) pedig az új utak keresésének (néha délibábokat kergető) hívei?
Vagy talán a változások korát éli ma a világ nyelvtudománya is?
Ezt az újabb kérdést bevezető észrevételekben a nyelvészeket illető „könyv- molynak nevezett szobatudós" minősítést bátran meg lehet toldani az e céh tagjaira gyakran vonatkoztatott kitüntető „szőrös szívű", „szavakon rágódó", „vaskalapos" és más ilyenféle jelzővel. Jóllehet a kérdés feltevője igyekszik engem kivenni e minősí- tések „kitüntetettjei" közül, nem élek a kivételezés előjogával, de mindamellett ma- gam is sietek csatlakozni a kérdésfeltevőnek ahhoz a véleményéhez, hogy „egyete- mesen változtatni kellene a rossz beidegződésen", amely .„kibékíthetetlennek vélt szembeállítás"-sal mesterkélt válaszfalat emel a szépmíves író és a prózai nyelvész közé. Különben az ilyenféle harcos szembeállítás, illetőleg szembenállás nyelvünk élete, egészséges fejlődése szempontjából inkább hasznos volt, mintsem káros. Isme-
