KELETI ORAK.
K Ö L T É S Z E T I , T Ö R T É N E T I
E S
NYELVTUDOMÁNYI
TEKINTETBEN.
E R E D E T I E K B Ő L MAGYARÍTJA
REPICBY JÁMOS
NEVELŐ.
ELSŐ FÜZET.
PÁRHUZAM, AZ ARAB, PERZSA ÉS TÖRÖK KÖLTÉSZET KÖZTT.
SZEGEDEN,
G r ü n n J á n o s b e t ű i v e l 1 8 4 8 .
SZAHBALI CSATA. DZSAFAR BEN ALBATA.
Hajh a nyomort! mikor felénk Jött, Szahbal vidéken, A sok harcos teve hálán,
S jött a dühös ellen.
S azt találja még mondani :
„Kettős sors vár rátok, Vagy halálos élű lándzsák,
Vagy rabhordta láncok.1' Mondók : „„hej ez rátok is v á r ,
Mert a csatamenet, Melly függőbe két pártot ejt —
Bármellyiken győzhet.
Nem is tudjuk, valljon, ha most Haláltól menekszünk , Milly hosszas lesz földi pályánk,
És tartós életünk !
Mert hol a had fog tolongni, Ott látsz kardjainkkal, S ők törnek majd utat nekünk,
Villogó arcokkal.""
S már kardom hegyét szegezem,
* A bősz ellenembe, Markolatját védelmemül
Szorítván e kézbe.
AMRULKEJSZ.
Állj meg, barátom , hulljanak könyíík,
^Emlékül e laknak, bol a vidék Zergéje volt, s imádott kedvesünk.
A hely kopott — mióta itt valók
Sok év forgott le ; s a nyomok töriilvék, Mint régen irt zsoltárok ó vonási, Könyvében a koros zarándoknak.
A törzsre, melly tanyázott e helyen , Emlékezem , s azon emlékezet Fölnyitja a már zárt sebeket is ; S a gondolat busolygással vegyülve, Azok maradt részeit feltöri.
Könyüm szakad, s ruhámra ugy csorog, Hogy ez kinéz mint tömlő foltjai, Mellyet sebes zápor megáztatott.
S itt gyakran láthatál faszékben, egy Sovány tevén, s ingem haliád zörögni.
S hány rabnak oldám le nyakról a láncot Hány férfiút kiildék ki reggelenként, Hogy Ác s Nesvánban összegyűljenek.
Hány puszta tájat jártam össze vissza Erös lovon, melly könnyeden szökött.
S hullott a zápor, mint elszórt pityóka, S az összekapcsolt föllegek közöl Egyik szitált, ott másik mormogott ; Volt karcsú ménem , melly hajtás előtt Mutat külön futásnemet, a nélkül, Hogy fáradoznék s testét összehúzná : Mint a hamuszínű gyors zergebak —
Ö ugy futott — midőn a sas feléje Tehlána ormától suhan le légből.
Hány pusztaságot, mint Ajr belseje, Hol az utas téveszt ösvényt s világot, Általfuték magas, megváltozott Orcájú ménnel, llusszám a neve.
0 más futók között hajlong, simúl, Mint többi ágak köztt a zsenge galy.
Ilány sereget, a melly mikor megindúlt, Onejmi berkének gondoltad a z t ,
Vezettem a dühös ellen határán ; Kit fegyveres, s herceg sok környezett.
Addig kerítém őt s elévevém, Mig lovait nem törte meg futásban,
S más rendbelit szintén elért a vész.
Kövér lova rútul rogyott alatta, — Torához ültek kányák és sasok, Kik messzetájról jöttek lakni jól.
KOREJTU BEN ONEJFA.
Volnék én csak a mázeni Hős törzsből sarjadék, Tudom, tevém' nem irtaná
Ki, dzohli ivadék.
Igen ! akkor segélyemre Kelne egy durva f a j , Kit e puha törzsnél jobban
Edze meg a harcbaj.
Nemzet, melly, ha a háború Fogat mutat neki , Emberei csoportosan
S egyenként állnak ki.
Nem kérdik ők feleiktől ! Ha harcba hivatnak, Hogy világosan mondják el :
Mi oka a bajnak.
Hanem az én népem, ha bár Főre oil y számos is , Nem ér, a harc durva pályán
Mit, ha ez csekély is.
Ók a zsarnokoknak kényét Engedéssel veszik, S a roszakat, tetteikért,
Jósággal fizetik.
Egész emberi nemből, ki Tőle várjon csapást.
0 bár volna nekem rajtuk, Olly derék nemzetem.
Hogy baka s lovastul rontna 13é, hol kél az ellen !
H Á T I M T A J.
Gazdagság j ő , gazdagság megy, S a birtok múlékony, De ha jóra fordítod azt,
Jó hir lesz a vagyon.
Nem ér semmit a gazdagság, Ha ugy nem kezeled, Hogy nagylelküleg feleddel
Azt megoszsza kezed.
Mert utána ha sovárogsz, S azt magadnak tartod, Gonddal összevonja kebled',
S féltve, remeg karod.
IIa egy pusztán érne a szomj, S ott égetné bélem'.
Hol kényemre nincs kancső bor, De hüsílö Víz sem : Látod, hogy a mit pazarlóit
Markom, nem árt akkor — Adakozásom hírére
Tódul a nagy s a pór.
Holott attól, mit fösvényen Tán honn eltakartam — Száraz markom , üres levén,
Halni hagyna szomjan.
Tudja a nép, hogy, ha Hátim Dús akarna lenni, Gazdagság ölén dicsőén
El tudna heverni.!
De javak takargatása Nem érdekel engem , Útravalom' s jövő szükség
Botját nem keresem.
Egyaránt veszszük akár jut Vagyon, bár szegénység, Mind kettőt szerencse ölti
Ránk, mint ő öltözék.
•
Népünk fölött zsarnokokká Nem tön gazdagságunk, S inség ha é r , akkor is mi
Csak dicsők maradunk.
Megbocsátunk Dzohliaknak, Mert hozzánk rokonok, Tán olly néppé válnak ismét,
Mint voltak, a bohók.
De mint harcra kelt a dolog, S dúlt e harc meztelen, Ugy bántunk, bizony, mi velők
Mint ök a meneten.
Ekkor vittünk s hadakozánk Oroszlán erővel, 11a ez űzni kezd, és szeme
Gyászharagot lövel.
Ütéssel fogadtuk őket, Mellyre minden kitért, És lesújtók fegyverüket,
S felfogtuk ha itt ért.
Lándzsáinkkal ugy szúrtunk mi Hogy a szúrás öblén Ugy omlott a buzogó vér,
Mint teli tömlőén.
Ha a háladallant kettős Jósággal ápolod, Akkor csak az aljasságnak
Szolgál gyámolásod.
10
S azért, harcban találod föl Óhajtott menhelyed', Hogyha bajból nem ránthat ki
Békjótéteményed !
K A J S Z E L Á M E I U . Nedzsdi szellő mikor jövél,
Ide felénk Nedzsedböl, Esti lebbenésedre ám
Szerelmem egyre hevül.
Isten megáldja Nedzsedet ! És kik ottan tanyáznak, Reggeli felhőkkel, mellyek
Mennykövi nem csapdosnak.
Mikor a görle déltájon, Emelgeti bús hangját, S a myrtus vagy az olajfa
Galyon siratja párját : Akkor sirok é n , mint szokott
A bús kedélyű sírni, Elválva mindentől, mit nem Remél visszaszerezni.
Ugy mondják, hogy a szerelmes Ha elvál arájától,
Szilárdul, s emésztő lángján A távolság orvosol.
Mi is tehát igy orvoslók,
Bajunkat, s ez nem fogyott, Csak jobb még is a szomszédság,
Mint távollét, itt amott.
Csak hogy a házszomszédságot, Egy csöp haszonba se vedd, H a , kit szeretsz forrón , az nem
Viszonozza szerelmed'.
A B U L G H Ú L.
Lelkem' adnám s mindenemet Azon lovasokért,
Kikben nem csalatkoztam, s kik Tudnak nyerni babért.
Lovasokért, kik halállal Nem gondolnak sokat, Ha a szeles háborúnak
Malma forog s kapat.
S a jóért roszszal nem szoktak Soll' visszafizetni, S durvaság ellen nincs kedvük
Szendeséggel élni.
12
Kiknek heves vitézségük Nem alszik ki, ha bár Időről időre ront is
• Rajtuk a harc vihar.
Ostobák dühét elcsapják Mindig olly ütéssel, Melly halálnak minden nemét
Szórja azokra el.
Az ellen bérohanását Maguktól elütik, Esztelenek dühösségét,
Dühösséggel veszik.
És nyugalom szárnya alatt Nem keresnek helyet, Ha hol laknak, nem szeretnek
Ott illatos kertet.
M O T E N A B B I . Nehéz azon segíteni,
Kit nagy szemek busítnak Szerelmesek sorsa abban
Ali, hogy korán elhalnak.
Keljen föl, ki akar, s lássa Bús, kiaszott képemet,
Int ö annak, ki gondolja Könnyűnek a szerelmet.
Ez nem egyéb, tekintetnél, Melly egyre siirün lüvel, S ha szíidbe hat, akkor az ész Tőled messze távoz el.
Szerelme tigy kering bennem, Mint vérem az erekben , Mást mit sem gondolok, csak ő
Fogja el szüm' szüntelen.
S már testemen a betegség Egy hajszálat sem hagyott, S ennél mi kisebb is rajta,
Abba is átszivárgott.
Válásakor kedvesemnek
Vágy miatt fogyott testem, Pillámtól az álom elvált,
S azt többé föl nem lelem.
Lelkem összevissza hányva E hüvelyben sinlődik, S ha ruhám' elveti a szél,
E hüvely nem is látszik.
Testem olly csekély lön, hogy ha veled Nem beszélnék, nem látnál engemet.
14
I B N A T H Á.
Emlékezem reád , ó lány,
Mikor olt remegve közlünk, A füstös és éles hegyíí
Lándzsa, harcban itta vérünk'.
Istenemre ! nem is tudom —
Szavamnak hihetsz valóban — Valljon láz lepett meg engem
Szerelmedből, vagy bűbáj tán.
S ha szerelmed bűbájjal bir,
Megbocsáthatsz, hogy szeretlek, S ha láz az, mi szümben zajong,
Akkor majd én mentegetlek.
D Z S A F E R A L H Á I U G I.
Lelkem Jemánba menő Karavánnal halad, Noha testem Mekkában
Bilincsekben sorvad.
Csodáltam szép arámat, Jövőt hogy kiváltson,,
Hogy jöhete éjjel, mint Zár volt az ajtómon.
Meglát s köszönt, azután Fölkel s elbúcsúzik — Mire lelkem keblemből
Majdnem elenyészik.
Ne gondold, hogy, miután Ti elutaztatok, Félek valamitől, vagy
Haláltól borzadok.
Sem azt, hogy lelkemet el- ijeszti a botor, Sem , hogy nem járhatok, ha
Rajtam e bilincssor.
Más a bajom, szerelmed Fogta el kebelem', S te vertél bilincsbe, bár
Szabadságom velem.
A Z Ö N É R D E M.
Rár hol is légy tág e földön, Méltóságodat emelő Rényt s tudományt szerezz Mert az, ki ezzel b i r , folyvást
16
Születést nélkülöztető Önszerzeményt ékez : Férfiú az, ki mondja : „én vagyok."
Nem, ki szól : „volt apám" s csak igy ragyog.
KEMALEDDÍN,
EGY KHALIFA FIÁNAK HALÁLA ALKALMÁRA.
Az emberek a halálhoz
Futnak, mint a gyors mének, Előfutókat elérve
Jóvérük ott teremnek.
A halál száraz kezében , Vizsgálgatja a gyöngyöt, Hol a jókat s tündöklődet
iliü Äemeli sok között.
Az ember ollyan, mint az á r n y , S ennek enyésznie kell, Mihelyt messze terjeszkedik,
Elnyeli őt az éjjel.
Isten illyen kiskorúkat,
Nem másért szólítgat ki, Mint, hogy ők szolgái közöl
Legjámborabb gyermeki.
I vu .,f
A S Z E R E L E M .
Szerelembe, az édesbe, Merülni,
Tesz , a mézben rejtekező Mérget hörpenteni.
Az élvezet abban csak tompulás, Hol az élő magának vermet ás.
Ne vesd szemed' szép orcára, Nyugodt kebled nagy bajára — Hány, vezetve végzel által , Egy látáshoz, eped s elhal !
-•4
I B N U L H A B I.
Megfosztattam meztelenig Ifjúságom korától, Mintha galyat nyesnétek meg
Levele s virágától.
Szemem e veszteség után.
Könyet hullat, siratva, De nem használ a zokogás,
Sem siratás a gyáva.
lö
Ó bár egy napra jőne csak Vissza, a fiatal k o r , Hogy értesítném, mit mivel
A vénség s az öszha^sor!
HÁRECI ABDULMELIK.
«
Irigylem a holtaknak — Vajha köztük volnék ; Hogy Száid körükben van ,
Mint halálmartalék.
Tönkre jutok ! mert midőn Kelt rám a sok ellen;
Csak nála találtam föl Megmentő segélyem' : S most ugy vagyok, mint kinek
Kard forog markában, Mellyre, hányva csorbákat,
Más boszús kard rohan.
Meglátogattuk sirját, S megvendégeltetett, Keblünkbe kesergő lélek
Szülőjét, bút ejtett.
Visszatérvén, veteményt Hozánk kebleinkben,
Mit bú iiöveszte, s áldás Szakadt rá könyékben.
És mint örökségét el- osztanék közöttünk, Legjobb vagyont öröklött
Töle mindenikünk.
S hallata velünk, noha Némán, feleletét, S milly ékesszóló a z , ki
Nem beszélve szólít.
A K É R E G E T É S . Én a szirtet, hegytetőről •
Inkább szeretném ledobni, Mint, emberi adományból
Eletemet fentartani ;
És ha mondják, hogy a vagyonszerzés szégyen, Akkor mondom : Szégyen csak koldulás lészen.
2*
M 0 T A M E D
SZEVILLAI (SPANYOL) FEJEDELEM A BÖRTÖNBEN, A MINT LEÁNYAI MEGLÁTOGATTÁK.
Eddigien múlt ünnepeket Vigalommal ültél meg, - Agmáti fogságodban lel
Mai ünnep, mai regg.
lm lányaid rongyosan és Éhhel küzdve jőnek itt, Ők most fonásból élődnek,
És nem birnak fillérnyit.
Utcákon sarat taposnak Meztelen lábaikkal, Mintha nem tapostak volna
Elég kámfort, pézsmával.
Egy orcát sem látok, melly nem Panaszolná Ínségét, S mindenike a sohajok
Özönében ázott szét.
A sors, a mint parancsolod, Azonnal szót fogadolt, De most visszavetve téged
Parancsol s tilt, fogadj szól!
21
Kl ezután országot b í r ,
Mondhatsz neki példákat, Hogy ringalva fényben, alszik
Csak kijátszó álmakat.
SABALUDDAVLA.
Véled hogy tán megholt Nizám, És lelke árnyba szállt, Hisz ö gyöngy volt, mellyet Isten
Dicsőből önte át.
S e durva kor a szép gyöngynek Becsét nem ismeré, Miért azt a Mindenható
Kagylóba ereszté.
Nem ludám millyen forróság Lankasztá szememet, Csak mikor kiáltanák rám :
„Kész a hajómenet. ' Fölkel a lány, és búcsúzik,
Könytöl szava elhal, Halkan szól mit, de világos
Mi sem jő ki azzal.
Rám hajol s karjával ölel, Hogy adjon végcsókot, Mint hajlik egy fürge szellőn
A galy, a ringatott.
Elfordul, és végbucsúja Zokogás közt volt ez :
„Óh bár soh se ismertelek Volna, kedves Bárez !u
A MOSTOHA SORS.
K A H V A $ A H Ö II T Ó N II K N A sorscsapás nem rosz csapás ,
Melly lelkedet sújtja, Dörzsölve, szived s lelkedet
Csak ö csinosbítja.
Én salak s apró vas voltam, S ő karddá forraszta, S ellörlé örökre, mi volt
Bennem rozsdás s buta.
AZ I G A Z I E R D E M . ABULOLA.
A valódi érdem és kevélység,
Ugy egyeznek, mint ifjú kor a vénnel, Ennek hossza él annak fogytából ; Ugy fogy a kies n a p , ha nő az éjjel.
A SZENDESÉG ÉS SZILAJSÁG.
N A R Ë G A.
Nem Jó víz lesz a szendeség,
—Ha nem járja kis hevesség , Melly fölverje dohos alját, S tisztítsa buborékkal át.
A szilaj természet se jó ,1 Ha szendeség nem mérsékli, Mert ez a teltre vezérel, S az dúl, mint hab, a tengeri.
24
A N A G Y S Z A K Á L . IZHAK BEN RH ALF.
Jártam Dávuddal s meglepve valék csodaképén ; Mintha anyát látnál j á r n i , fiával együtt.
Termete Dávudnak szint olly nagy, mint a szakála, S azt gondolja kiki : nincsen is abban az úr.
A TITOK.
M 1 S Z K I N U L D A H I M I.
A barátok összegyűltek — És mulatnak derülten ; S egymás titkát még sem tudják,
Én pedig azt jól sejtem.
Titkaik lelkemben füzvék,
Mint selyemcérnán a gyöngyszem.
Szívében minden férfinak,
Van egy külön üres hely, Mellybe ő titkát leteszi,
S azt nem éred könnyen el.
A B U L V A F A,
MALIK ADDÄHEII (SZALAD1N FIA) HALÁLAKOR 12I6-BAN.
Ha a végzet ennyit mer dühöngni, Kérd meg tőle s ö feleljen a r r a, Kibe vágta iszonyú körmeit,
És kit mart meg ércfogú agyara.
Kérlek, e csapást ki jérzed velem, Fedd a sorsot e súlyos csapásért, Noha nem fogadja feddelmedet,
S elfordítja inkább tőled fülét.
Isten ! (ki világokat szabályoz)
Milly sötétség vonja bé szememet, Melly egekről földre siilyed itt l e ,
S csillagot ér általa enyészet.
Im Aleppo *) födve van borúval,
S várán méla feledékenység ül — S ha a hajnal feljö is terére,
De borúját nem deríti körül.
Hát Gijáci', Szaladin fiának
Vára, minden előtt tárva á l l - e, Es serege, melly öt keresi m a ,
Búepedtcn fordul vissza, nem be ?
*) Itt lakott a boldogult.
Úgy van I az erénynek ékes napja Kisötétült, s a dicsőség egét Összevonva látjuk, a foldszinén
Szűk lön az üdv ú t j a , s kétes a lét.
Hirt kl ád e hegyről, tán leomlott Széles szirtü támja és lerogya — Vagy talán sorsdühnek engedett tért ,
Meghajlott és megsérült oldala ? ügy van ! már a vállak összerogytak,
Mellyeken települt bátran e hon — Megzökkentek és rázódva rengtek
A dühöngő szélen, az orkánon ! A tenger, melly bőkezéből omlott,
S földszinét borítá, már leapadt, Miután országok ős tövei
Fölvirúltak áldott árja alatt Hány indusmivü kard lapja tört már,
Mellyre a sors keze vága egyet — Ugy hogy minden ék és rang dacára,
Tompa Ion az éle, a megedzett!
Ha Gijáci visszatartja tőlünk
Bő esője csőpjét — harmatunkat —, Az, kinek megrakott föliegei
Völgyeket öntöztek és halmokat ; E hős után merre tűnt az é l e t ?. . . .
Ennek minden éke clfonnyada !
Mar nem éri kedvező füleit
Emberek kérelme, sem ők hada!
Nem találja serge, ka keresi,
Nem forgatja már kardját alatta — És tevéje a szerencse földön
Nem térdel le, mert búsul miatta.
És a teve most rosz legelöt k a p , S istálóban veszteg állni fog maj' S öt nem fogja dicsőítni többé
A futásban, hol szőkék mint strucfaj.
Már kimúlt ! ki igazsága árnyát Népe fölött sátorként teríté, Ki megótt a sorstól, mellynek ádáz Skorpió csoportja földet födé.
Hány magántért, melly bár szirten épült, Egy vágással elfoglalt acéla, S hány közösét ismét, helyre tett át —
És különre fogott, hős csapata.
Elnémult a még tegnap zajongó — Es üres lön — országunk udvara, Nem tudjátok-e, hol mulat épen,
Es kit boldogít ma kedves ura ? Es ki majd könyemröl kérdeződnék,
Két forrása milly okból fakadt meg, Az szívemből nyerhet feleletet,
Mellyen dúl a búnövelfe féreg.
Es minden kebelben, annyi a seb,
Mellyet ébreszt im Urunk halála — S a sebeket aztán tiizesíti,
A gyásznöknek sir körötti dala.
Engcdelt-e ? a z , ki lándzsa hegyét Nem hagyá letörni ellen által, És ha kardja villant, tompa nem lön,
S környezé azt túlnyomó diadal ! Nem csatáznak többé páncélosi,
A halál megülte harcpiacon , S nem fog tolakodni hosszú mène
Rendeken, hol egymást ölik agyon.
Háborút nem óhajt, sem boszút m á r , Mellyben elleneit döntené l e , Eltűntek csatái, hol gyors lova
A fölszálló port hasítá vele.
Ó ki gyászruhámat szabtad nekem !
S elhúnytodon öltém föl e gyászom', Valljon illenék e , hogy letépje
Fonnyadó testemről azt vigalom ? Téged szolgáltalak, a dicsőség
Kertét, mellynek árnya hűvös vala, Szolgáltalak is mint bőkezűség
Kútját, mellynek üdvös volt itala.
A tanokat pártfogásod alá
Vevéd, engem is melléd emeltél,
I
Hogy hirdettem érdemes nevedet, Merre csak kiterjed éjszak és dél ! Ajtód nyitva állt előttem , és nem
Aggódám a bémenetjegyekkel, Kapuidtól nem utalt el az őr —
De hozzád most, oh , ki is vezérel ? A dicső nap is gyászleplet ölt fel, * )
S arcát elfödé, hogy Téged nem lát, Holott arcod, mig köztünk mulattál,
Nem vevé föl a redő homályát ; Bár szándékod olly komor vala i s ,
Mint kardod, melly nyakcsigába ugrék, S annak kivitele nyergesed volt,
S kardod nélkül minek rajta most szék?
Árváknak te nyújtál segedelmet, Ó Gijác, innen van e neved i s , Mert adál Te nekik, ha az egek
Záporától nem volt évszakuk fris.
Te királyok üdvös árnya valál, Őket sürü árnyba béfogadtad , Ha a sorsnak forrongó csapása
Dúlt fejőkön, s lakuk puszta lön s vad.
Elhagyattam általad, s az ellen Engesztelhetlen rám veti kezét,
*) Éjjel boh "'»eg-
30
S ha korodban támadott meg, akkor Játszva vertem kaján szándokát szét.
Öntse sirod le reggeli harmat,
Melly koránynak felhőiből csöpcg , Ontson ismét rá bővebb áldásként
Záport, esti s déli felliösereg.
S ha világosságod élő fénye
Eltűnt is közölünk s napjainktól — De míg éltél, annak írvarázsán
Hányszor elsülyedt az éji fátyol ! így reményünk nincs még porba döntve,
Sőt virul ö a hajnal szárnyakon, S üdvnek útját leljük e sötétben,
Hajnaladta Maik azíz fiadon.
Ki hős tettben ős apát utánoz *) S jelességben jó atyjára üte — S ellenét, ki harcra híni meri,
Úgy lesújtja, hogy szűn eszmélete Pedig olly fi, ki vezérül apját
Kapta, magas törekvéseiben , Túl él minden ármány-szőtte soron,
S ügye hozzá mind közelebb megyen.
És Szálihon, e másik fiadon ,
Jobbágyidnak üdve alapot ver,
*) Szalud int.
S e két sarjadékból felüdül az
Emberi nem, s méltóságot a r a t , Hercegek ők, fölgyürt vaskarokkal,
S ellenök ha támad, élre akad.
Gázi atyjok, főrangú tetteit
Megragadták, és nyergébe ültek , S a dicsőséget, mit szerze nekik,
El nem vesztik e két harc-szülöttek.
Mert ha ők nem lennének királyok Atyjok holta után , e határon, Emberek látköre csak homályos
Volna mindig, keleten s nyugaton.
Várukat ha ellen megtámadja,
Olt magasan nyúló dárdát talál, Ez hegyével feldöf oroszlánt is,
S a bátrak is leöletnek azzal.
Tisztetek nehéz, és föladata Óriási vállakat igényel,
Még is hány van olly ügy, melly eleinte Súlyos, vége de tetéz örömmel ! 0 ti két szerencse holdak ! éjre
Kelletek föl, éjre, homályosra, Es az éj, melly rémeivel űzött,
Nem léphet már földünk zsámolyára.
52
Valljon itt Halábban *) vesztegeljek En is, atyátoknak volt szolgája, Vagy távozzam innen messzeföldre,
És tevémet, valljon, ott mi v á r j a ? Hogyha tetszenék tán, üldözzétek,
Azt, kit atyátoknak keze pártolt, Már sok sanyarúság érte létem',
De sors nyilak ellen pajzsom ö volt.
Elkoptam m á r , mintha soh se jártam Volna hozzá, tenni üdvözletem' — Mig az alatt halmozott ajándok,
Vigasztalta növekvő reményem'.
Mit kaptatok, azt most élvezzétek ,' Soká tartson az ég benneteket, S a hont rangra emeljétek, úgy hogy
Magasztalva legyen, míg áll kelet !
MOTENABBI,
ABIJSODZSA FEJEDELEM DICSÉRETÉRE.
Nincs se lovad, se tevéd, mellyet neki kellene vinned.
Állapotod ha lenyom, ámde beszéded emel ! Hát az emirt, ki reám jótéteit gazdagon önle
Mással hálálnám meg, mikor ékes a szó ?
*) Aleppo.
S é n , ha negéd hajtásával versenybe nem állok, Birok azért szóval ! csődör is, ugy-e, nyerít ? Nem köszönöm csak azért, adománynak mintha örülnék,
Nálam egyenlő mind, jut ha sok, ér ha kevés.
Csak rútnak tartom, ha ajándokot egyre kapunk és Hálákat fukarul s elhanyagolva adunk.
Ültettem homokos kertem' s a reggeli felhő 0 Rá bőven csepegett ; s csöpje jó földre talált.
Mert hova csak leesék, virulásnak indula minden, Más eső pedig nem tudja, mi földre jutand.
Értelmes herceg juthat csak nagyra, dicsőre : Hogy más ellen sem üt soha pártot a nép.
Nem hágy örökséget, s nem tudja a jobbja : mit oszt ki, S a kérő is csak általa vár adagot !
Böségrakta szerencse tanítá őt eme pontra : Hogy fösvénységet ő, a szerencse, gyaláz.
Tudja a dárda, mikor markából messze hajítja, Hogy milly bajra akad benne, lovassal a hős.
Mint bajnok 2) de jelességét nem mondja ki e szó, Mint a nap , mellynek nem vala társa soha ! 0 csupa oroszlánt vezet ellenségre a harcon ,
S míg kölyök, ő az alatt éteti körmeivel 3) A kardot a leölt tetemébe szokta temetni,
S mint a leöltnek lön vége, a kardnak is ugy *) Es a berontáslól vagyonát tekintete őrzi,
'J O adománya.
Fátek , bajnok, a' fejedelem neve, őt tehát személyé- hez, hasonlítja.
J) Fegyvereivel.
4) Kitörik.
34
S ment, ha legel távol nyája,* ha pásztora sincs.
Vadhoz jut könnyen, mit csak dárdája kiválaszt, Vad csacsit és szaladárt szúr le s uszályos ökröt ') Házánál óhajtott helyre találhat a vendég ;
Mintha mosolygna körül esteli kedves idő..2) Hogyha szeretnek húst, boncol s kinálja azonnal,
A darabot combbal tálban adatja körül.
Nem tud költségről semmit, ha marhája fogyott is, Csak mikor a vendég messzire hagyta lakát.
Szomjas föld annak maradékát k a p j a , mit ittak, Ot áztatja a jó téj, ugy a tiszta bor is.
Óránként fris vért szolgáltat kardja, s az órák Majd hozzá szállnak, majd az utat leteszik.
Oldala mellett száll lerogyott állatnak a lelke, Mellytöl messzire fut bőgve, levével a juh.
llármilly távol légy, oda még is bőkeze eljut, A kisded sincs megvetve előtte soha.
Két harcos párt köztt ö szúr legjobban az éllel, S lándzsa mihelyt por köztt vét, keze karddal ijeszt.
Arca vonásaiból kivehetnéd, jelleme millyen, Másnál nincs ugy, viz külseje, belseje gőz. 3) Tébolyodotnak mondja, ki gyűlöli, lelke ha fölforr,
Hol kard s lándzsa vegyül, s nyűgben akad föl az ész Dob velők az ellen seregének , s vagy töredeznek
Ök, vagy bomlik a rend, inellybenez áll, ha hegy is.
Hogyha körmeit ő ellennek vágja nyakába,
') Hosszú farkát.
a) Araboknál logkedvesebb , a hőség fogy tas hős-szellő emel- kedése miatt.
3) 1 telibábtói vett hasonlítás, az utas vizet keresvén benne, inegcsalatik.
Oroszlán sem akar menni feléje se légy.
Annyi szerencsétől mind fél, másnémii szerencse Hull az övétől, melly mindig előre halad.
Bátorsága dicső rangot vívott ki ügyének,
Más, ki a sorstól fél, nem jut e rangra soha.
Hogyha királyoknak csüng bibor vállaikon le,
Ö disze kard maradand, dárda, csomós, remegő- Hősek apja, szigorképü s a csatában nyertes,
Rémalak, a mellyet nagyra növelt löl a harc.
Elte dicsőnek lett összpontja, dicséret övé mind, Semmi dicsekvőnek nem marad ék, se betü.
Csúf szégyen ellen pompás díszöltönye sok van, S csak páncélt vesz föl harcra , egy öltöny ez itt, Hát mint titkoljam ? ha adott már bőkezed annyit,
Tengerként sokat adsz, ó Te adásnak ura , És méltattál most nagylelkűségre magadnál,
Hisz nagylelkűnek nagyra törekszik esze.
Nappalod ím feljött, történet s hir tova szálltak, És kezeidbe' reményt lelnek a csillagok is.
Hosszúvá lön e vers 2) mert az ki felölti, magas, nagy, Más, ha dicsérsz törpét, törpe dicséret imez.
Ha büszkén fogadod, hogy tartozol földi lakókhoz, Ámde hatalmadhoz tartozik égi erő.
Mintha veled nem akarna talán társalgani lelked, Csak nagylelkűleg mást megelőzni ha tudsz.
Es védőjének nem tart, kiben élne, lehelne, Csak ha szeles harcban, öt veted áldozatul.
Hogyha a baj nem sújt embert. lesz mindenik úrrá, A bökéz leapad, s halva leend a vitéz.
') Az összezúzott ellen felé.
*) Költemény.
Akkor elég volna mindenkinek az, ha birandna, Annyival, a mennyit barma vihetne lova.
Élünk olly korban, mellyben kerülése a rútnak, Majd sokak által erénynek magyarázva leend.
Hír s emlék a halandónak nyújt második éltet, Főszüksége a táp, s minden egyéb neki terh.
A régi Arabok azt vélték, hogy a megholt koponyá- jából egy bagoly szokott kiröpülni, honnan érthető
e vers:
EGY SZÉP LÁNYHOZ.
Ha baglyaink holtunk után Találkoznak együtt majd, S ha sírjaink után létez
E föld fölött új világ:
Akkor baglyom h a n g j a , ha bár Összerohadt csont leszek, Lejlám bájhangjára fölcsap,
S fölüdülve táncba vág.
M A J S Z Ú N A ,
az egyszerű életnemhez szokott arab lány, miután Moavija fejedelem nejévé lön és öt Damaszkból inkább a természeti arab emberekhez vonzá szive, e sorokat mondá, mellyek következtében fiával együtt Moavija
őt az udvarból elhajtatá.
Teveszőrből készült r u h a , Egy derült, vig arccal, Kedvesebb előttem, mint a
Selyemöltöny s a shawl.
Egy kemény szájú teve, melly Mások után kullog, Kellemesebb egy öszvérnél,
Melly fut velem s ragyog.
Egy h á z , mellynek födelén át Süvölt a fagyos szél, Kedvesebb a palotánál,
Mellyben a pompa kél.
Jobb nekem egy kutya, melly a Vendégre ott ugat, A dob s zene járatánál,
Melly itt összhangoztat.
A S O R S . (Sáfei 1 lilámtól.)
Karmos a sas, erős,
S mit hágy a sors neki ? A pusztavidéken,
Dögöt, s keresse ki ! S a légy, gyenge állat,
Teste kicsi és csúf, Még is palotákban
A mézet eszi, puff I
IRN ULDZORVA.
A K É T E L L E N K E Z Ő J E L L E M.
Még kígyó hasnál is puhább vagy béke időben, Süldisznó hátként harcba' de' durva megint
És nemzetem fiaiból, Egy tudatlan legény, ínyemre jobban van, mint egy
Kihízott ú r , s kemény.
A B O L H Á K R Ó L . Egy céh ez, mellynek leölését tartja'szabadnak
Ember, s ö ennek, hogy ha búcsúra megy ez.
Ö hát vért a búcsún ont, hol szent s drága személyem.
S én ha övét ontom, csak magam vére foly itt,
KERESZTÉNYEK ÁLTALI JERUZSÁLEM ELFOG- LALÁSAKOR 1099-ben.
Vérrel vegyült könyük folynak Elsorvadt kebelünkre, S nincs mihez fognunk, az ellent
Hogy elhajtsuk terére.
Es a könyü rosz fegyver á m , Mellyhez a hös fogni kész, Mikor más részről kardokkal
Gyúl háború s gyúl a vész.
S a szem mikép aludjék, ha Pilláit nesz zavarja , Melly az alvót is fölveri,
S szivet repeszt robaja.
40
Testvéritek mikép vannak, Kik Szíriába szöktek?
— Déli álmuk, teve háta, . S oroszlánlakta völgyek.
A görögök űzik őket, — S ti tétlen itt maradtok, S hurcoljátok a rabigát,
Mint kit sújtott az átok?
Mennyi vér omlott boszútlan, Hány búleverte leány, Elsinlödik rejtekében,
S szépség vonul el karján Hát e gyalázatot tűrik
Arabok főnökei,?
S elhunytatják szemeiket, Barbar hadak tőrei?
Ó b á r , ha már az Iszlámért Nem vínak fegyvereik, Fölkeltenék harcszomjukat
Féltett s elvitt nejeik !
1) A helyett hogy forró délkor, szokás szerint, futni kenytelenek.
FBRZSÄ RESZi
H a t v a n ö t éve már, hogy életem tart, S nem volna j ó , kincsül beirni azt.
Még is , akarván némi oktatást, Fiam halálán igy gondolkodom : Hogy rajtam a sor, s elmegy a fiú, A bú emészt, s e test lélektelen.
Sietek, óh talán megkaphatom ,
Ha megkapom , lehordom öt, hogy elment.
Volt rajtam a s o r , s te szülöd dacára Minek menél e l , nyugtom elvivén ? Te támaszom valál a sors csapásnál, Vén társaságától miért szőkéi meg?
Tán ifjakat leiéi barátokúi,
Hogy olly sietve messze futsz előlem.
A fiatal, mint harminc éves és hét, Nem lelt gyönyört e földön, s távozék.
Mindig pörölt velem s goromba volt, Haragúvék, s egyszerre halva látom !
Elment, s a bú és fájdalom maradtak, Es vérbe mártották szűm' és szemem'*
0 a világosság forráshoz ért, Atyjának ott jó helyt akar keresni.
Hosszú időre ment el s ollyan útra, Mellyről az utas nem tért vissza még.
Alkalmasint vár engem a szegény ! De rám haragszik is, mert messze ment.
En hatvanöt, ö harminchét valánk ! S bucsútlanúl ment, e vént hagyva itt.
() ugy siet, s én késem itt alann, S ellenkező modorral mit nyerendünk?
Világosítsa föl utad', Teremtőnk, Lelked elé tegye pajzsúl az észt.
Ugy szinte kérem a Mindenhatót, A szentet, őt, ki mindent táppal ellát, Hogy megbocsássa bűneid', kegyelme, S számodra a sötét holdat derítse föl.
FERIDEDDÍN ATTÁR TANÁCSKÖN Y VÉBŐL.
E négy tulajdon jellemez nagyot, Dicső lesz a z , ki e négygyei birand.
A tudományt becsüld határtalan, S ki kérdez, annak őszintén felelj.
A másik a z , hogy barátságot élvezz, És minden ellentől megóvd magad.
Minden, ki észszei bir s előrelátó, Tudósokat tisztel, s becsül okost.
Mert a komorképü s fanyar beszédű, Barátait magától elijeszti.
S ki ellenétől nem őrizkedik, Az általa kárt vall és bút arat.
Hozzád rosz ellent ne bocsáss közel, Mert sokkal iidvösebb, ha távol áll.
Barátaid körében légy vidám,
S ha vagy magad, távozzál ellenedtől, És társalogj azzal, kit hűn szeretsz.
Míg csak lehet, fordulj el gyűlölőktől.
0 gyermek, útra végy előrelátást, S egy s más tanácsot szivesen fogadj.
Ha négy tulajdonnal bir a király.
Országa nem a legjobb karban áll.
Ha ö , vegyülve köznéphez, nevet, Ez által rontja a tekintetet.
S minden szegénynyel majd ha társalog, Fönségét aljasítja e dolog.
Ha asszonyok körébe zárkózik, Tekintélyéből ugy majd kikopik.
A kinek egy világ része hódol,
Már bűnt követ, ha roszhoz csak hajol.
Igazságos, adakozó legyen , Hogy boldoguljon az emberi nem.
Ha zsarnokságot űz a padisah, Nem csillapít ott gyalog, se szipah.
Miglen igazságos és népszerű,
Maradandó lesz trónja s a derű.
Mikor hadát bőkézzel áldja meg, Az lelket áldoz egy fejért bezzeg !
A SZÉP' ESZMÉJE ÉS LÉTREHOZATÁSA.
DZSÁMI „JUSZUF ÉS ZULEJKHA" REGEKÖLTEMÉ- NYÉBŐL.
Hajfürtje éjjelén nem fútt lebel még, S máznak porát nem látta még szeme. 0 Még rózsaköntösben meg sem jelent, A csattogány sem jött hozzá közel 2) Annak színét a rózsa nem vevé föl,
S orcája tiszta volt minden vonástól, És képletét nem látta semmi szem.
Csak önmagával járt szerelmi dalt, Szerelmi játékot magával űzött ! De mint a szépnek sorsául jutott : Hogy megharagszik a fátyol mögött, S nem tűri, hogy maradjon födve ö ; S ha tészsz reá zárt is — ő ablakon Kidugja bájoló ékes fejét.
Csak nézd a tulipánt, hegyek tetőjén, Mint fölvidámít ö minden tavaszt, S a rózsa mint búvik tövis alól ki,
!) Festeni szokták keleten a szemeket.
a) Kelet némelly nemzetei rózsa és fiilmile közit szerelmet gondolnak.
S ekkép mutatja szépségét legott.
Ha a tökély eszmék eszedbe jutnak, S az eszmeláncon ök csodaszerük, Azok tökélyét el nem hagyhatod, Nem mondhatod ki azt, nem hallhatod.
S akár hol i s , de a föszép le van Mindenre illesztetve mintaúl.
Szentség övén künn szegzé sátorát, S fénynyel borítá a mennylelkeket, S minden tükörből látszott arca ki, És mindenütt beszéltek róla már.
Egy fénysugára angyalokra szált, S ők ég gyanánt fordultak tiszteletre.
A szentek, öt imádván szüntelen, Csodálkozásukban imádkozának.
Azok közöl kik menny öblén ragyogtak , Fejét emelte a főrózsa szál,
Mint őt teremté a mindenható , És hinte földi rózsára sugárfényt.
Szépsége ennek s diszes külseje A csattogány szivét bájjal hatá meg.
A gyertya tőle kölcsönzé tüzét,
S minden lakában száz legyecske szállt Körüle, melly tűzben keres halált. *) A napra is szállt egy világsugára , S tekintetére habjából kitüzé A szép lotosz, fejét, fönségesen., Es Lejla annak arcáról magáét Ábrázolá s fölékité akép. 2)
>) A szerelmeseket illy legyecskékhez szokták a perzsa köl- tők hasonlítani.
a) Lejla és további versben Medzsnún; olly híresek mint Laura és Petrarca.
Ő mozgatá Medzsnúnt s minden hajszálát.
Cukorral ömlő ajkait Sirinnek Ó megnyitá , ő Parviztől szivet Mint lelket is Ferhádtól elrabolt.
Kánáni hold melléből nőtt ki ö , S Zulejkha kebléből kiszítt velőt.
E föszép mindenütt tarkózkodik, De a világ szerelmesi előtt
Lepelt vesz és minden lepel, mit itt látsz, Arcát takarja, s a sors rendelé,
Hogy minden élő szív miatta rab.
De őt szeretve csak, tarthatja fenn Szép életét a szív, s a lélek is Csak általa érendi vágyait.
És ama szíí, melly szépeket szeret, Bár tudva, bár nem, ö belé szerelmes.
De némi balgatagságot ne mondj ; Hogy szerelem barátként öt Ízlelnéd.
De, valamint a szépséget dicséred, Ugy ö viszont te rád mutat legott.
Te tükre vagy , s ö a fényes tükör, Burkolva vagy t e , tiszta ö s világos.
Jól megtekintve, ő egész tükör.
S csak kincs legyen? sőt rejt mindent magában ! Én és te nem tudnak semmit felöle,
S balvéleményt hordunk csak róla föl.
Ö tolla nem jut véghez , mint beszélyed, És nyelve, nem tudósok nyelve ám ! inkább szeretve hódoljunk neki, Mert szerelem nélkül misem vagyunk.
') \ szép József, Zulejkha perzsa Potifáriió.
EGYES GONDOLATOK, UGYANATTÓL.
Hajfürtödet midőn hosszan lefejted, A pézsmaszag nem hagyja tévedésben Útközt a szeretöt, ki jö feléd.
A rózsaorcájú deli cyprusnak 'J Dicséretét, ajkad ne hagyja k i ,
Ha majd menendsz kertjébe, éles nyelvvel Mint liliom.
Orcádat a kellemvizéböl lenni
Látom, piros színéről mondd-sza meg : Fris rózsa lap ! talán jösz rózsaágyból ? Bár diszöltönynyel áldatott meg a Szép rózsa, a természet újjátói:
Még is te szépséged bűvös szeme Azt összeszaggatá.
A kertbe menj, hol szende bimbaját Csészére fejleszté a rózsa ki, Követve elszórtságodat.
Imádóid szivét bilincs köti —
Orcád körül még hány fürtfodrot aggatsz Fodor fölébe? hány tekert gyűrűt Gyüríi fölött?
Szép termete e fához hasonlít.
48
Néhány nap óta a mint nézem oreád, Azt messze tartja hő szememtől, majd A megfakadt köny, majd siirü sohajfüst.
Mellemben a szív, bú miatt, kezemből 0 Kihullt, te, hogy kezembe visszatérjen, Szivemre tedd kezed !
Vágytól epesztve, könyek köztt menék Lábához a rózsának és cyprusnak, 2J S könyárban ijedten kapaszkodám Fűszálhoz én.
Ajkad körül csoportozott fris pelyhet, Ambrának értsem ? vagy zsákmányoló Hangyáknak-é ? kik lábai le vannak Akasztva mézben !
Alvó szemed, mint két vadásztörök, Kik váltaikról két feszült ijjat Párnára tettek oldalukhoz.
HAF1Z. D I V A N J A B O L .
Mióta hajfürtöd szélébe a
Szellő csavarta markát, meglepetve A szív legott fuladt s ketté szakadt.
') így az eredeti , mondanók : hatalmamból.
2j Szépalakúnak.
Hajfürt alatt az a sötét anyajel
Mi ? . . . . tévedő füslpont dzsem ') gyűrűjében.
A pézsmaillatú fodort hajad m i ? Orcádnak e rózsás édenterén !;*
Az béesett páv szép virány közé.
0 lelkem álomképe, e szívjitt, Mióta orcádhoz kivánkozik, Utad porává lön s szél-martalékká.
Egy reggel a viránylakos, A bájdalu fülmile, Szól az ujolag kifakadt
S negédes rózsához le :
„Ne büszkélkedjél, mint magad , Olly virág, itt sok is fakad."
Mond a rózsa , mosolyogva :
„„Nem haragszunk igazért, I)e arához a szerelmes
Soh se szól ollyat, mi sért.""
') Arab betű német irt X-hez hasonlít.
50
KHÁKÁNI
I .A NT OS KÖLTEMÉNYEIBŐL.
Nappal ! 0 világot földeritsz, s ki vagy ? Lovag! ki sergeket lázítsz, ki vagy? 2) Virága és gyümölcse lelkeinknek, Ó ritka szépségű tavasz, ki vagy ? Szemöldököd bűvész, sárkány a fürlöd, Hitetlen és csodálatos , ki vagy ? Vadászol, és én lettem áldozattá,
Nyíllal dobó vadász, mondd h á t , ki vagy ? Széldúlva mindenem ! s ki vagyok én ? S te összefont hajú kedves, ki vagy ? Ejtesz sebet, de balzsamot nem adsz, Köszirtszivű, sebbel sértő , ki vagy ?
Hajszálnyi lön testem, s nem fáj a h a j , Csodálatos bűvész, mondd h á t , ki vagy ? Elégve van Khákáni keble már,
Tüzet dobó szerelmem , a h, ki vagy ?
A T A V A S Z I N A P H O Z . (Szinte tőle.)
Ó éltető pont, ó keringő kör, Égő bokor, arany mérserpenyű ,
») Dies.
2) Sereglázitónak mondatik a szép kedvenc vagy ai
Ú szerető, világra mint kacsingatsz ! Egyetlen ú r, s egek lovagja fönn.
Dicső hatalmat nyertél gyorsasággal, Hat óra hosszán átfutsz hét övet.
Király vagy, és páratlan a tökélyben, Tartasz magadnak százezer futárt.
Magas vagy óriásként, alkatod nagy, Alann menyasszonyod O gyopárruhajú.
Futsz mint teve, melly verdes lábaival, S a tüfokon tudsz szökni könnyeden.
Megnyitva uj bazárt 2) a kertvilágnak, Egy évi élelmet nyujtsz földieknek.
Tekinteted szép , futsz kék sátoron, Üveget 3J öszzetörsz, ég orvosa ! Fényed kigyógyitá , Jézus kezeként, Hegyek tetején a kopaszságot.
Im a hegy orma, hő tekintetedtől Új ibolyák által fodorhajií lön.
Te fényesítéd a kert homlokát Fürtös cyprussal, göndör bazilikkal.
Ajándokodból a porlepte felhő Hint rózsavíz habot narciszkehelybe , A liliom te általad mutat
Eándzsáshegyü éles szuronyokat.
Bakszarvu fü kelyhére, melly ragyog, Pénzt hintesz , illatos sáfrányvizeddel.
Lotosz, föléd emelgeti szemét, Fönséged egy tekintettel mutatja.
Tisztára mosdik a természet, éjjel,
9 A föld.
2) A tavaszt.
D Jeget.
2*
Nappal imáját küldendő föléd. ') Kábája vagy, s ö szentségedbe lép, Veszteg marad, te meg gyorsan sietsz 2) Veszteg zarándoklót ki láta valljon , S kábának a szökő tevét ki nézte ? Mind a mi nőtt, levél avagy növény, Lotoszvirágként, mind te szeretőd.
A szárnyasok föltámadás helyéül, A kertet ékesítéd föl, s zenéjök Mint holtakat fölkeltő angyalok Kürtharsogása, álmákból riaszt.
A csattogány éjjel viraszt s imád , Hamu borítja, s orra lök tüzet.
A perzsaképü és örvös galamb Zenét dalol, s mesél történetet.
A bájdalú zenér mezőt vidít föl, A fecske szól, mint négyhórpengetö.
Ékes beszédüvé tevéd a görlét, Rólad beszélnek a kajdácsok is.
Ó szép tavasz, ha téged festelek , Madárzenét tudok csattogni én.
') Keletiek minden ima elótt megmosdanak, igy a éjjelen a természet is mosdik.
2J Kába küriil szokott fordulni a zarándokló , te me körüle foroíTsz megfordítva.
TÖRÖK RÍSZ.
FÁZLI „GÜL Ü BüLBÜLa
RÓZSA ÉS CSATTOGÁNY CÍMŰ EPOSZÁBÓL, MELLY KÉT TEREMTMÉNY KÖZTT1 SZEliELMET
TARTALMAZZA.
E köztt a dúló bánat foglya, bús És fájdalom sújtotta bájzenér, Búban merúlten kezde bús zenét, S a szerelem bajait csattogá.
Keblét szakitá ketté a iátvágv, Es öltönyét tövis repesztgeté. ') Szerelmi bajjal sérült és beteg, Lélektelen rogyott a földre l e, S feküdt epedve és lélekszakadtan, Mint martaléka a válástusának.
Teste fogyasztva körméig leszáll, Hajszálnyivá lön száraz termete.
') A rozsa tövise. mell\be szerelmes lön
54
Végtére a baj lelkeig hatott.
S látván, hogy állva véget nein vetend Bajának, érezve szintén a szégyent, Elmenetelt arájához határoz.
A szerelem , fölcsapva szárnyait, Túl hegyeken s pusztákon vitte őt.
Folyvást keresvén szépje lakhelyét, Nap s éjjelen vágytelve rándula.
S a mint elcrte a szépek lakát, Egyenesen a rózsakertbe ment.
Ebez közelgvén, hol sok rózsa volt, Orrán agyához kedves illat ért.
A .rózsakerten innen valaki Legott barátilag feléje jő , K i, átutazván e táj részeit, Útját jelenleg tengernek vevé.
Ez volt: tükörsima, tiszta folyó, Ki a világon sétált igy körül.
S elhagyva a szép kert sövényeit, Ment lelkesen világüsvényeken.
Véletlen őt meglátva, a zenér, Mély tisztelettel hajija meg magát, S üdvözli öt, mit a folyó fogad.
S viszont köszönt — szemébe villan arc L á t á , hogy egy nyomorult koldus ez ,
Tévedt eszű, zavart és részeges.
Szerelmeért ki közgiíny tárgya lön , És homlokán szerelmi bélyeg ül.
Termete dalként görbe már buvától, És teste összement, újhold gyanánt.
J) Arab betü.
Így szól ehez : „Te, kit bánt szerelem, Ki vágyaidban szenvedél sokat,
Hát mi baj ért, hogy igy lesújtva látlak ? Vig kebledet mi ünté vérrel el ?
Vágybélyeget kebledre ki sütött?
S ki tűz nevedre szerelmes cimet ?
Kiblád 0 hol áll, s kábája 2) hol szivednek, Hogy illy nagyon hajol feléje szüd ? Ki részegített borral igy le, mondd 1 S árnyék gyanánt melly cyprushoz s) r a -
gaszkodói ?"
A csattogány felel : „„Ó jó teremtmény , Bajom' ne kérd, ha látod helyzetem', Bele bolondultam egy arcba é n ,
S ezren vagyunk, kik függünk rajta igy.
En csak csupán koldus vagyok, sah ö , En megvetett, s ö magas rangon áll.
Szépséggel ö napnál is ragyogóbb, S én a paránynál is alábbvaló.
Mint rózsa, ö fris kertben, trónon ül, Én meg, szegény, künn állok mint zenér.
I)e a nevét ki nem mondom, azért Hogy azt magától is kimondja szóm.""
Ezt mint kiinondá az ittas zenér, Panaszkodott, sohajtozolt s epedt.
Elkezdve a szerelmes szózatát Tovább dalolta bájos énekét :
„Szereim kehelyböl ittam le magam', S óhajtva szád rubinját, bort ivám.
') Fordulópont az imában.
2J Mekkai templom.
3) Szép termethez.
S a szerelem villámja szümbe szállt, Es lelkemet leégetlen hagyá.
A türelem kiirtva lön e szívből, És testemen fogyaszt a fájdalom.
Egész valóm' leégeté a vágy,
És dolgomul hagyott sóhajt, panaszt.
Bensőmet a szereim tűzzel boritá, _ S most szűk e bujdosónak a világ is.
A szerelem választa el hazámtól,
És lelkem is, melly édes volt, fanyar mo Elszaggató keblemet szerelem,
S kitárta rejtett titkaimat is.
Szívembe emésztő lángot dobott, S ő tőle Yan e lelki gyötrelem.
Baráti szerelem tőn illy beteggé, Torkom' lekötvén fulaszt és gyötör.
Lerészegült s egész bolond vagyok, S mese gyanánt forgok népajkakonÁ Melly szép beszédet hallván a folyó, Szivébe szánalom emelkedék,
S szórván követ, fövényt, fölforrni kezde ,,„Ó nyugtalan, s szerelem áldozatja, Ne búslakodjál s várd Isten kegyét.
Téged szerencséssé teremte ő , És nap diszéül alkotá arádat.
Majd kedvesed falvához viszlek é n, S hol széped elnököl, oda vezetlek.
A h ! illet ugy bajod, s szánlak szivemből.
Arád elé vezetlek, elragadlak.
Mint meghalálozzál, lásd öt előbb meg.
És bajodat terjeszd elé neki. ' ' Mit hallva a zenér, megilletődve A földre rogy s elájul e beszéden.
S mondá: „Uram, mi álom ez, s tűnődés?
Vele találkozási illat ért agyamhoz.
Khizeri bátorság lön vezetőmmé, S a faluhoz vezete tört uton.
Ó te szerencselépésü Khizer , Ki e kebelről törlöd le a bút, Tefölvidítál, s légy magad vidám.
Mindkét világon érd el célodat,
Ha kapcsomul szolgálsz a kedvesemhez ; Hirül adád, hogy szépemhez vezetsz, Azért neked szántam díjúi e lelket.
Arám lakához csak tüstént vezess."
Szól a Khizer: „„Csak tűrj és ne siess, A késelem majd jó uton vezet.
Légy türelemmel, dervis , s várj kicsit.
Sietni nincs szükség, mert igy nem érsz célt.
Én kedvesed lakához igazitlak , S cyprusnak, ő kapusának jelentlek.
Ha oda jutsz , lehet remélened, Hogy ö maiglan hü arád maradt.""
Ezt mondva a hü érzetü zenérnek, A rózsalakhoz vitte őt Khizer.
Olt egy szép, diszes lakot lát, Zöldet, mint az ég-boltozat, Szmaragd vár a z , eleven szin Göncölféle nyolc szegletin.
Vize tiszta, földe pézsma, Nyolc, mint ég peradicsoma
Mercuries isteni követ, a folyóhoz szól.
63
Bemenvén e népeskertbe, Gondolt lenni földédenbe ! Edenének mondom e helyt, Hol óhajtott barátot lelt.
Látván e tájt a bús zenér, Fuladt, s fagyott benne a vér.
A mint ö a lakra tekint, A folyó e kerthez legyint.
Szóla : „Te itt maradj veszteg , S szived röptét szelídítsd meg.
En a dolgot a cyprusnak Eléadom, mint kapusnak."
Ehez jővén, köszönt neki, És liszteletére áll ki.
Arcát láb' porához nyomja, S helyt könyűvel áztatja.
S szól : „Kinek nagy a hatalma Ó trónon ülő padisah !
Egy szóm volna s ha engeded, Kérésem' tudatom veled,
S ha magasról jelt adandasz, Fölterjesztem, mi a panasz.
Egy szegénynyel ismerkedtem, S öt lábadporához vittem.
Ö derék és nagy tökélyü, ízlésteli s tiszta szivíí.
Egy rongyos , szerelmes dervis, A szerelem bántá őt is.
S bár külsőleg illy nyomorult, l)e benn mivelt lelkű s tanúit.
Ö mester, és ékesszóló, Jó mérséklet- s észszel bíró.
Szavára bámul a szív s ész, Hangján test, lélek nyögni kész.
Szóval, öröm öt érteni,
Tud gyászt s vigaszt ébreszteni.
De szerelmes, és kalandos.
Szegény , kézről kézre futos.
Látva, szegényt megsajnáltam , S öt szolgálatodra hoztam."
Mit hallván a szép cyprusfa, Elbájoltan tánchoz foga.
Szól : „„Menj, hozd el a busolygót, Hallasson velünk szép hangot.""
E parancs követkéztében, Elétermett ö a kertben.
Cyprusnak meghajtá magát, S ez állva tevé szolgálatát.
Kérdi kalandját, mind egyig, A bú s öröm mint illetik.
S az leimondja állapotát, S magyarázza mi rezgi át.
Együtt addig beszélgettek, Mig ösmeretségbe jöttek.
Mult években a nagy cyprus, Zenérnél szolgált, mint kapus, S volt legnemesbik szolgája, Jó szivű S szerette ura.
Csattogány nevelője volt, S ö ágain s vállán lakott.
Minthogy nála nevelkedett, Koronáján rakott fészkel.
(iO
S igy ösmerve a menekvöt, Tisztelettel fogadá őt.
Tisztelve kezére vevé , És feje fölé ülteté.
ü t kezével simogatva, S ö mindig egy lábon állva.
Hódolatát nyilvánitá neki, Szolgálatára lépe ki.
Megszokva társaságához , Fog a zenér bús dalához, Rózsa arcát vágyik látni, Buvában teste kezd fogyni.
Elgyengülve gyászost dalol, S nyögése hallik mindenhol.
Egy éj szerelmesként sötét, Leplezte bé a föld körét.
A csillagok nem pislogtak, Mert mindnyájok veszve voltak.
Aludt a barát s a kaján,
Csak zenér volt ébren, s lábán.
0 , a kies, bájos dalnok, Nem aludt, s fojták sohajok.
A rózsára emlékezve, Vágyizléssel fölforrt szive.
Fölzengelte bús szózatát, Spöngeté szerelmi húrját.
S állapotát lefestendő ,
Szól igy, mint dalnokhoz illő:
„ 0 kellemtrónjának u r a , S a disz napuljának holda,.
Szépség bimbó, ki nem fejlett, Rózsadisz, s kertben szeretett.
Halld állapotom', mellyet én Festek, rólad panaszt tevén.
Szerelmem nyomorulttá tön, S e szem csupa zavarttá lön.
Ö türelmem' elrabolta, S volt eszem' is leitatta.
Hajfürtödböl lett sziim lánca S állad, lelkem gödörsánca.
E termet, öldökid miatt, Bajegén tij holdat mutat.
Haragos szemed, melly ragad , Kard gyanánt keblembe vág s hat.
Orcád utáni vágy dobolt Eszem csűrébe nagy lángot.
Vérontó pillanatoddal, Lelkembe kardot mártottál.
S ő ketté vágta keblemet, Megölte lelkem' s engemet.
Szerelmi bajtól sorvadok, S elnyelt már a nyomorárok.
Keblem' sanyaruság érte, S vérzik ö minden szöglete.
Égek s elválni nem tudok, S e parányban nincs életfok.
E szív megsült a bútüzén, E szem megtelt, most boredény.
Segits, mert türelmem elfogy, S vele gyógyítsam lelkem, s hogy ? Irgalmazz , mert nincs türelmem, Azt már végkép elvesztettem.
Mint illik , ó karcsú rózsa,
62
Hogy zenért öl megválása ? Hogy viradtig sóhaj tozik , S töviseidtől irtózik ?
Hogy te lágy álomban fekszel, S ő kínokban sinlődik el ? Félj sohajimtól, ó karcsú , Majd ha reggeli szellő fú ! 0 a rózsát elszaggatja, És enyészetnek átadja.
Irgalmazz, mivel lelkem fáj, Tekints reám, mert bú é r , jaj !"
így sohajtozik a zenér, Mint búva már szivéhez ér.
Látja , hogy bú ellen nincs ír , S könynél több barátja s igy sí Senki nem hallja sóhaját,
Nem érti ő titkos baját.
Éjbe van merülve a föld, S ö szerelme örök bút költ.
Innen az éjjeli rém leng,
Onnan boszús sors szárnya reng.
A világot homály födi, Csillag szemét álom lepi.
Látá, hogy éjnek vége nincs, S hogy hajnalpirnak nyoma sincs.
Válásnapjaként hossz' idő, Baj sok s hűség kevés, a hő.
Vege az első füzetnek.
