54
Végtére a baj lelkeig hatott.
S látván, hogy állva véget nein vetend Bajának, érezve szintén a szégyent, Elmenetelt arájához határoz.
A szerelem , fölcsapva szárnyait, Túl hegyeken s pusztákon vitte őt.
Folyvást keresvén szépje lakhelyét, Nap s éjjelen vágytelve rándula.
S a mint elcrte a szépek lakát, Egyenesen a rózsakertbe ment.
Ebez közelgvén, hol sok rózsa volt, Orrán agyához kedves illat ért.
A .rózsakerten innen valaki Legott barátilag feléje jő , K i, átutazván e táj részeit, Útját jelenleg tengernek vevé.
Ez volt: tükörsima, tiszta folyó, Ki a világon sétált igy körül.
S elhagyva a szép kert sövényeit, Ment lelkesen világüsvényeken.
Véletlen őt meglátva, a zenér, Mély tisztelettel hajija meg magát, S üdvözli öt, mit a folyó fogad.
S viszont köszönt — szemébe villan arc L á t á , hogy egy nyomorult koldus ez ,
Tévedt eszű, zavart és részeges.
Szerelmeért ki közgiíny tárgya lön , És homlokán szerelmi bélyeg ül.
Termete dalként görbe már buvától, És teste összement, újhold gyanánt.
J) Arab betü.
Így szól ehez : „Te, kit bánt szerelem, Ki vágyaidban szenvedél sokat,
Hát mi baj ért, hogy igy lesújtva látlak ? Vig kebledet mi ünté vérrel el ?
Vágybélyeget kebledre ki sütött?
S ki tűz nevedre szerelmes cimet ?
Kiblád 0 hol áll, s kábája 2) hol szivednek, Hogy illy nagyon hajol feléje szüd ? Ki részegített borral igy le, mondd 1 S árnyék gyanánt melly cyprushoz s) r a
-gaszkodói ?"
A csattogány felel : „„Ó jó teremtmény , Bajom' ne kérd, ha látod helyzetem', Bele bolondultam egy arcba é n ,
S ezren vagyunk, kik függünk rajta igy.
En csak csupán koldus vagyok, sah ö , En megvetett, s ö magas rangon áll.
Szépséggel ö napnál is ragyogóbb, S én a paránynál is alábbvaló.
Mint rózsa, ö fris kertben, trónon ül, Én meg, szegény, künn állok mint zenér.
I)e a nevét ki nem mondom, azért Hogy azt magától is kimondja szóm.""
Ezt mint kiinondá az ittas zenér, Panaszkodott, sohajtozolt s epedt.
Elkezdve a szerelmes szózatát Tovább dalolta bájos énekét :
„Szereim kehelyböl ittam le magam', S óhajtva szád rubinját, bort ivám.
') Fordulópont az imában.
2J Mekkai templom.
3) Szép termethez.
S a szerelem villámja szümbe szállt, Es lelkemet leégetlen hagyá.
A türelem kiirtva lön e szívből, És testemen fogyaszt a fájdalom.
Egész valóm' leégeté a vágy,
És dolgomul hagyott sóhajt, panaszt.
Bensőmet a szereim tűzzel boritá, _ S most szűk e bujdosónak a világ is.
A szerelem választa el hazámtól,
És lelkem is, melly édes volt, fanyar mo Elszaggató keblemet szerelem,
S kitárta rejtett titkaimat is.
Szívembe emésztő lángot dobott, S ő tőle Yan e lelki gyötrelem.
Baráti szerelem tőn illy beteggé, Torkom' lekötvén fulaszt és gyötör.
Lerészegült s egész bolond vagyok, S mese gyanánt forgok népajkakonÁ Melly szép beszédet hallván a folyó, Szivébe szánalom emelkedék,
S szórván követ, fövényt, fölforrni kezde ,,„Ó nyugtalan, s szerelem áldozatja, Ne búslakodjál s várd Isten kegyét.
Téged szerencséssé teremte ő , És nap diszéül alkotá arádat.
Majd kedvesed falvához viszlek é n, S hol széped elnököl, oda vezetlek.
A h ! illet ugy bajod, s szánlak szivemből.
Arád elé vezetlek, elragadlak.
Mint meghalálozzál, lásd öt előbb meg.
És bajodat terjeszd elé neki. ' ' Mit hallva a zenér, megilletődve A földre rogy s elájul e beszéden.
S mondá: „Uram, mi álom ez, s tűnődés?
Vele találkozási illat ért agyamhoz.
Khizeri bátorság lön vezetőmmé, S a faluhoz vezete tört uton.
Ó te szerencselépésü Khizer , Ki e kebelről törlöd le a bút, Tefölvidítál, s légy magad vidám.
Mindkét világon érd el célodat,
Ha kapcsomul szolgálsz a kedvesemhez ; Hirül adád, hogy szépemhez vezetsz, Azért neked szántam díjúi e lelket.
Arám lakához csak tüstént vezess."
Szól a Khizer: „„Csak tűrj és ne siess, A késelem majd jó uton vezet.
Légy türelemmel, dervis , s várj kicsit.
Sietni nincs szükség, mert igy nem érsz célt.
Én kedvesed lakához igazitlak , S cyprusnak, ő kapusának jelentlek.
Ha oda jutsz , lehet remélened, Hogy ö maiglan hü arád maradt.""
Ezt mondva a hü érzetü zenérnek, A rózsalakhoz vitte őt Khizer.
Olt egy szép, diszes lakot lát, Zöldet, mint az ég-boltozat, Szmaragd vár a z , eleven szin Göncölféle nyolc szegletin.
Vize tiszta, földe pézsma, Nyolc, mint ég peradicsoma
Mercuries isteni követ, a folyóhoz szól.
63
Bemenvén e népeskertbe, Gondolt lenni földédenbe ! Edenének mondom e helyt, Hol óhajtott barátot lelt.
Látván e tájt a bús zenér, Fuladt, s fagyott benne a vér.
A mint ö a lakra tekint, A folyó e kerthez legyint.
Szóla : „Te itt maradj veszteg , S szived röptét szelídítsd meg.
En a dolgot a cyprusnak Eléadom, mint kapusnak."
Ehez jővén, köszönt neki, És liszteletére áll ki.
Arcát láb' porához nyomja, S helyt könyűvel áztatja.
S szól : „Kinek nagy a hatalma Ó trónon ülő padisah !
Egy szóm volna s ha engeded, Kérésem' tudatom veled,
S ha magasról jelt adandasz, Fölterjesztem, mi a panasz.
Egy szegénynyel ismerkedtem, S öt lábadporához vittem.
Ö derék és nagy tökélyü, ízlésteli s tiszta szivíí.
Egy rongyos , szerelmes dervis, A szerelem bántá őt is.
S bár külsőleg illy nyomorult, l)e benn mivelt lelkű s tanúit.
Ö mester, és ékesszóló, Jó mérséklet- s észszel bíró.
Szavára bámul a szív s ész, Hangján test, lélek nyögni kész.
Szóval, öröm öt érteni,
Tud gyászt s vigaszt ébreszteni.
De szerelmes, és kalandos.
Szegény , kézről kézre futos.
Látva, szegényt megsajnáltam , S öt szolgálatodra hoztam."
Mit hallván a szép cyprusfa, Elbájoltan tánchoz foga.
Szól : „„Menj, hozd el a busolygót, Hallasson velünk szép hangot.""
E parancs követkéztében, Elétermett ö a kertben.
Cyprusnak meghajtá magát, S ez állva tevé szolgálatát.
Kérdi kalandját, mind egyig, A bú s öröm mint illetik.
S az leimondja állapotát, S magyarázza mi rezgi át.
Együtt addig beszélgettek, Mig ösmeretségbe jöttek.
Mult években a nagy cyprus, Zenérnél szolgált, mint kapus, S volt legnemesbik szolgája, Jó szivű S szerette ura.
Csattogány nevelője volt, S ö ágain s vállán lakott.
Minthogy nála nevelkedett, Koronáján rakott fészkel.
(iO
S igy ösmerve a menekvöt, Tisztelettel fogadá őt.
Tisztelve kezére vevé , És feje fölé ülteté.
ü t kezével simogatva, S ö mindig egy lábon állva.
Hódolatát nyilvánitá neki, Szolgálatára lépe ki.
Megszokva társaságához , Fog a zenér bús dalához, Rózsa arcát vágyik látni, Buvában teste kezd fogyni.
Elgyengülve gyászost dalol, S nyögése hallik mindenhol.
Egy éj szerelmesként sötét, Leplezte bé a föld körét.
A csillagok nem pislogtak, Mert mindnyájok veszve voltak.
Aludt a barát s a kaján,
Csak zenér volt ébren, s lábán.
0 , a kies, bájos dalnok, Nem aludt, s fojták sohajok.
A rózsára emlékezve, Vágyizléssel fölforrt szive.
Fölzengelte bús szózatát, Spöngeté szerelmi húrját.
S állapotát lefestendő ,
Szól igy, mint dalnokhoz illő:
„ 0 kellemtrónjának u r a , S a disz napuljának holda,.
Szépség bimbó, ki nem fejlett, Rózsadisz, s kertben szeretett.
Halld állapotom', mellyet én Festek, rólad panaszt tevén.
Szerelmem nyomorulttá tön, S e szem csupa zavarttá lön.
Ö türelmem' elrabolta, S volt eszem' is leitatta.
Hajfürtödböl lett sziim lánca S állad, lelkem gödörsánca.
E termet, öldökid miatt, Bajegén tij holdat mutat.
Haragos szemed, melly ragad , Kard gyanánt keblembe vág s hat.
Orcád utáni vágy dobolt Eszem csűrébe nagy lángot.
Vérontó pillanatoddal, Lelkembe kardot mártottál.
S ő ketté vágta keblemet, Megölte lelkem' s engemet.
Szerelmi bajtól sorvadok, S elnyelt már a nyomorárok.
Keblem' sanyaruság érte, S vérzik ö minden szöglete.
Égek s elválni nem tudok, S e parányban nincs életfok.
E szív megsült a bútüzén, E szem megtelt, most boredény.
Segits, mert türelmem elfogy, S vele gyógyítsam lelkem, s hogy ? Irgalmazz , mert nincs türelmem, Azt már végkép elvesztettem.
Mint illik , ó karcsú rózsa,
62
Hogy zenért öl megválása ? Hogy viradtig sóhaj tozik , S töviseidtől irtózik ?
Hogy te lágy álomban fekszel, S ő kínokban sinlődik el ? Félj sohajimtól, ó karcsú , Majd ha reggeli szellő fú ! 0 a rózsát elszaggatja, És enyészetnek átadja.
Irgalmazz, mivel lelkem fáj, Tekints reám, mert bú é r , jaj !"
így sohajtozik a zenér, Mint búva már szivéhez ér.
Látja , hogy bú ellen nincs ír , S könynél több barátja s igy sí Senki nem hallja sóhaját,
Nem érti ő titkos baját.
Éjbe van merülve a föld, S ö szerelme örök bút költ.
Innen az éjjeli rém leng,
Onnan boszús sors szárnya reng.
A világot homály födi, Csillag szemét álom lepi.
Látá, hogy éjnek vége nincs, S hogy hajnalpirnak nyoma sincs.
Válásnapjaként hossz' idő, Baj sok s hűség kevés, a hő.
Vege az első füzetnek.