• Nem Talált Eredményt

54

Végtére a baj lelkeig hatott.

S látván, hogy állva véget nein vetend Bajának, érezve szintén a szégyent, Elmenetelt arájához határoz.

A szerelem , fölcsapva szárnyait, Túl hegyeken s pusztákon vitte őt.

Folyvást keresvén szépje lakhelyét, Nap s éjjelen vágytelve rándula.

S a mint elcrte a szépek lakát, Egyenesen a rózsakertbe ment.

Ebez közelgvén, hol sok rózsa volt, Orrán agyához kedves illat ért.

A .rózsakerten innen valaki Legott barátilag feléje jő , K i, átutazván e táj részeit, Útját jelenleg tengernek vevé.

Ez volt: tükörsima, tiszta folyó, Ki a világon sétált igy körül.

S elhagyva a szép kert sövényeit, Ment lelkesen világüsvényeken.

Véletlen őt meglátva, a zenér, Mély tisztelettel hajija meg magát, S üdvözli öt, mit a folyó fogad.

S viszont köszönt — szemébe villan arc L á t á , hogy egy nyomorult koldus ez ,

Tévedt eszű, zavart és részeges.

Szerelmeért ki közgiíny tárgya lön , És homlokán szerelmi bélyeg ül.

Termete dalként görbe már buvától, És teste összement, újhold gyanánt.

J) Arab betü.

Így szól ehez : „Te, kit bánt szerelem, Ki vágyaidban szenvedél sokat,

Hát mi baj ért, hogy igy lesújtva látlak ? Vig kebledet mi ünté vérrel el ?

Vágybélyeget kebledre ki sütött?

S ki tűz nevedre szerelmes cimet ?

Kiblád 0 hol áll, s kábája 2) hol szivednek, Hogy illy nagyon hajol feléje szüd ? Ki részegített borral igy le, mondd 1 S árnyék gyanánt melly cyprushoz s) r a

-gaszkodói ?"

A csattogány felel : „„Ó jó teremtmény , Bajom' ne kérd, ha látod helyzetem', Bele bolondultam egy arcba é n ,

S ezren vagyunk, kik függünk rajta igy.

En csak csupán koldus vagyok, sah ö , En megvetett, s ö magas rangon áll.

Szépséggel ö napnál is ragyogóbb, S én a paránynál is alábbvaló.

Mint rózsa, ö fris kertben, trónon ül, Én meg, szegény, künn állok mint zenér.

I)e a nevét ki nem mondom, azért Hogy azt magától is kimondja szóm.""

Ezt mint kiinondá az ittas zenér, Panaszkodott, sohajtozolt s epedt.

Elkezdve a szerelmes szózatát Tovább dalolta bájos énekét :

„Szereim kehelyböl ittam le magam', S óhajtva szád rubinját, bort ivám.

') Fordulópont az imában.

2J Mekkai templom.

3) Szép termethez.

S a szerelem villámja szümbe szállt, Es lelkemet leégetlen hagyá.

A türelem kiirtva lön e szívből, És testemen fogyaszt a fájdalom.

Egész valóm' leégeté a vágy,

És dolgomul hagyott sóhajt, panaszt.

Bensőmet a szereim tűzzel boritá, _ S most szűk e bujdosónak a világ is.

A szerelem választa el hazámtól,

És lelkem is, melly édes volt, fanyar mo Elszaggató keblemet szerelem,

S kitárta rejtett titkaimat is.

Szívembe emésztő lángot dobott, S ő tőle Yan e lelki gyötrelem.

Baráti szerelem tőn illy beteggé, Torkom' lekötvén fulaszt és gyötör.

Lerészegült s egész bolond vagyok, S mese gyanánt forgok népajkakonÁ Melly szép beszédet hallván a folyó, Szivébe szánalom emelkedék,

S szórván követ, fövényt, fölforrni kezde ,,„Ó nyugtalan, s szerelem áldozatja, Ne búslakodjál s várd Isten kegyét.

Téged szerencséssé teremte ő , És nap diszéül alkotá arádat.

Majd kedvesed falvához viszlek é n, S hol széped elnököl, oda vezetlek.

A h ! illet ugy bajod, s szánlak szivemből.

Arád elé vezetlek, elragadlak.

Mint meghalálozzál, lásd öt előbb meg.

És bajodat terjeszd elé neki. ' ' Mit hallva a zenér, megilletődve A földre rogy s elájul e beszéden.

S mondá: „Uram, mi álom ez, s tűnődés?

Vele találkozási illat ért agyamhoz.

Khizeri bátorság lön vezetőmmé, S a faluhoz vezete tört uton.

Ó te szerencselépésü Khizer , Ki e kebelről törlöd le a bút, Tefölvidítál, s légy magad vidám.

Mindkét világon érd el célodat,

Ha kapcsomul szolgálsz a kedvesemhez ; Hirül adád, hogy szépemhez vezetsz, Azért neked szántam díjúi e lelket.

Arám lakához csak tüstént vezess."

Szól a Khizer: „„Csak tűrj és ne siess, A késelem majd jó uton vezet.

Légy türelemmel, dervis , s várj kicsit.

Sietni nincs szükség, mert igy nem érsz célt.

Én kedvesed lakához igazitlak , S cyprusnak, ő kapusának jelentlek.

Ha oda jutsz , lehet remélened, Hogy ö maiglan hü arád maradt.""

Ezt mondva a hü érzetü zenérnek, A rózsalakhoz vitte őt Khizer.

Olt egy szép, diszes lakot lát, Zöldet, mint az ég-boltozat, Szmaragd vár a z , eleven szin Göncölféle nyolc szegletin.

Vize tiszta, földe pézsma, Nyolc, mint ég peradicsoma

Mercuries isteni követ, a folyóhoz szól.

63

Bemenvén e népeskertbe, Gondolt lenni földédenbe ! Edenének mondom e helyt, Hol óhajtott barátot lelt.

Látván e tájt a bús zenér, Fuladt, s fagyott benne a vér.

A mint ö a lakra tekint, A folyó e kerthez legyint.

Szóla : „Te itt maradj veszteg , S szived röptét szelídítsd meg.

En a dolgot a cyprusnak Eléadom, mint kapusnak."

Ehez jővén, köszönt neki, És liszteletére áll ki.

Arcát láb' porához nyomja, S helyt könyűvel áztatja.

S szól : „Kinek nagy a hatalma Ó trónon ülő padisah !

Egy szóm volna s ha engeded, Kérésem' tudatom veled,

S ha magasról jelt adandasz, Fölterjesztem, mi a panasz.

Egy szegénynyel ismerkedtem, S öt lábadporához vittem.

Ö derék és nagy tökélyü, ízlésteli s tiszta szivíí.

Egy rongyos , szerelmes dervis, A szerelem bántá őt is.

S bár külsőleg illy nyomorult, l)e benn mivelt lelkű s tanúit.

Ö mester, és ékesszóló, Jó mérséklet- s észszel bíró.

Szavára bámul a szív s ész, Hangján test, lélek nyögni kész.

Szóval, öröm öt érteni,

Tud gyászt s vigaszt ébreszteni.

De szerelmes, és kalandos.

Szegény , kézről kézre futos.

Látva, szegényt megsajnáltam , S öt szolgálatodra hoztam."

Mit hallván a szép cyprusfa, Elbájoltan tánchoz foga.

Szól : „„Menj, hozd el a busolygót, Hallasson velünk szép hangot.""

E parancs követkéztében, Elétermett ö a kertben.

Cyprusnak meghajtá magát, S ez állva tevé szolgálatát.

Kérdi kalandját, mind egyig, A bú s öröm mint illetik.

S az leimondja állapotát, S magyarázza mi rezgi át.

Együtt addig beszélgettek, Mig ösmeretségbe jöttek.

Mult években a nagy cyprus, Zenérnél szolgált, mint kapus, S volt legnemesbik szolgája, Jó szivű S szerette ura.

Csattogány nevelője volt, S ö ágain s vállán lakott.

Minthogy nála nevelkedett, Koronáján rakott fészkel.

(iO

S igy ösmerve a menekvöt, Tisztelettel fogadá őt.

Tisztelve kezére vevé , És feje fölé ülteté.

ü t kezével simogatva, S ö mindig egy lábon állva.

Hódolatát nyilvánitá neki, Szolgálatára lépe ki.

Megszokva társaságához , Fog a zenér bús dalához, Rózsa arcát vágyik látni, Buvában teste kezd fogyni.

Elgyengülve gyászost dalol, S nyögése hallik mindenhol.

Egy éj szerelmesként sötét, Leplezte bé a föld körét.

A csillagok nem pislogtak, Mert mindnyájok veszve voltak.

Aludt a barát s a kaján,

Csak zenér volt ébren, s lábán.

0 , a kies, bájos dalnok, Nem aludt, s fojták sohajok.

A rózsára emlékezve, Vágyizléssel fölforrt szive.

Fölzengelte bús szózatát, Spöngeté szerelmi húrját.

S állapotát lefestendő ,

Szól igy, mint dalnokhoz illő:

„ 0 kellemtrónjának u r a , S a disz napuljának holda,.

Szépség bimbó, ki nem fejlett, Rózsadisz, s kertben szeretett.

Halld állapotom', mellyet én Festek, rólad panaszt tevén.

Szerelmem nyomorulttá tön, S e szem csupa zavarttá lön.

Ö türelmem' elrabolta, S volt eszem' is leitatta.

Hajfürtödböl lett sziim lánca S állad, lelkem gödörsánca.

E termet, öldökid miatt, Bajegén tij holdat mutat.

Haragos szemed, melly ragad , Kard gyanánt keblembe vág s hat.

Orcád utáni vágy dobolt Eszem csűrébe nagy lángot.

Vérontó pillanatoddal, Lelkembe kardot mártottál.

S ő ketté vágta keblemet, Megölte lelkem' s engemet.

Szerelmi bajtól sorvadok, S elnyelt már a nyomorárok.

Keblem' sanyaruság érte, S vérzik ö minden szöglete.

Égek s elválni nem tudok, S e parányban nincs életfok.

E szív megsült a bútüzén, E szem megtelt, most boredény.

Segits, mert türelmem elfogy, S vele gyógyítsam lelkem, s hogy ? Irgalmazz , mert nincs türelmem, Azt már végkép elvesztettem.

Mint illik , ó karcsú rózsa,

62

Hogy zenért öl megválása ? Hogy viradtig sóhaj tozik , S töviseidtől irtózik ?

Hogy te lágy álomban fekszel, S ő kínokban sinlődik el ? Félj sohajimtól, ó karcsú , Majd ha reggeli szellő fú ! 0 a rózsát elszaggatja, És enyészetnek átadja.

Irgalmazz, mivel lelkem fáj, Tekints reám, mert bú é r , jaj !"

így sohajtozik a zenér, Mint búva már szivéhez ér.

Látja , hogy bú ellen nincs ír , S könynél több barátja s igy sí Senki nem hallja sóhaját,

Nem érti ő titkos baját.

Éjbe van merülve a föld, S ö szerelme örök bút költ.

Innen az éjjeli rém leng,

Onnan boszús sors szárnya reng.

A világot homály födi, Csillag szemét álom lepi.

Látá, hogy éjnek vége nincs, S hogy hajnalpirnak nyoma sincs.

Válásnapjaként hossz' idő, Baj sok s hűség kevés, a hő.

Vege az első füzetnek.

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK