Kiss Anna verses játéka;
| Galgóczi Erzsébet és Jókai Anna prózája; Kiss Ferenc tanulmánya;
Rab
Zsuzsa csuvas fordí-
tásai
tiszatáj
I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Elő- fizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) köz- vetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25916.
ISSN 0133 1167
76-5011 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József
Tartalom
XXXI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1977. JANUÁR
ILLYÉS GYULA versei: Nyüszítés mögöttünk, Mi készül?
Otthon-rakás, Antológia, Sírfölirat 3 JÉKELY ZOLTÁN: Három pillanat (vers) 5 CSORBA GYÖZÖ versei: Űzetik, Innét, Mindegy 6
JÓKAI ANNA: A feladat (regényrészlet) 8 KISS DÉNES versei: Súlytalanság, Verscsíráztató 18
KÁNTOR PÉTER versei: Bezárva versbe, Ballada 19 DÖBRENTEI KORNÉL: Könnyed őszi dal (vers) 20
KISS ANNA: Két közjáték 21 GUTÁI MAGDA: Conversio (vers) 24 SZÖLLÖSI ZOLTÁN: Szeptemberi egyensúly (vers) 26
GALGÖCZI ERZSÉBET: Viszek a börtönbe leveskét
(hangjáték) 27 Csuvas pogány kori szertartási énekek. Űjabb kori csuvas
népköltészet (Rab Zsuzsa fordításai) 41
TANULMÁNY
KISS FERENC: Egy vereség jóváírása (Az Ady-pör kon-
zekvenciáiból) 51
ÖRÖKSÉG
R. BAJKAY ÉVA: Moholy-Nagy László filmforgató-
könyve elé 60 MOHOLY-NAGY LÁSZLÓ: A tyúk az tyúk marad 61
KRITIKA
TUSKÉS TIBOR: Weöres Sándor: Áthallások 66 TANDORI DEZSŐ: Weöres Sándorról (Az Egybegyűjtött
írások ürügyén) 70 1
HORGAS BÉLA: Tény és vélemény (Kiss Anna és Tan-
dori Dezső ú j köteteiről) 73 ALFÖLDY JENŐ: Székely Magda verseiről 76
NÉMETH S. KATALIN: Raffai Sarolta: Ne félts, ne félj 79
LACZKÓ ANDRÁS: Kiss Dénes három könyve 80 POMOGÁTS BÉLA: A moralista görbe tükre (Bajor
Andor: Lelkek és pasasok) 86 BARANYAI ZSOLT: Fenákel Judit: Dokumentumok
U. M.-ról 88 BORSI-KÁLMÁN BÉLA: Beke György: Szilágysági
hepehupa 89 VEKERDI LÁSZLÓ: Kapusy Antal: Az öregedés tudo-
mánya 91 KATONA IMRE: Gyorsuló idő — változó néphagyomány
(Kósa László történeti néprajzi szintézise) 94
A Magyar Rádió novellapályázata ; 96
ILLUSZTRÁCIÓ
A XXIII. Vásárhelyi öszi Tárlat grafikai anyagából a 7., 26., 59., 85. és a 96. oldalon
I L L Y É S G Y U L A
Nyüszítés mögöttünk
Dolgoznak persze maguknak-valóan az évek havasi vízesésekben is,
meg messzi passzátszelekben. De engem az okosít, ha szemmel láthatóbban, hozzánk közelebb egy-egy rég üres ház ki-becsapódó ajtaja tagolja
darabokra a végtelen időt,
emberi részvétel nélkül ugyancsak:
mégis már-már eszelős dohogással!
„Hát jó voltunk mégis Teneked, jó nemcsak falánk falásra" — gondolom elmenőben a ropogó cserép-
s fal-törmeléken, hátra sem tekintve az egyre halkabb kutyavinnyogásra;
mert ott megkötve van, a nyomorult.
Mi készül?
Nem bizonyítják a régi hitellel a falilámpa, a tűzhely, az óra, hogy a vizsgáztató próbák után is
kitartanak velünk; hogy érvényes a vásár, a rabszolga-piaci, mely után
hozzánk kerültek. Állong félszegen a ruhásszekrény s jó igavonóként láb-váltva szinte az asztal. Fülelnek, főleg, (a székek is), ha szól a rádió.
Hadüzenet, az ismert indulókkal, hogy száguldjanak ismét a lakásból szétfröccsentve az ablaküveget?
Vagy himnusz mégis? Távol iskola-dalkör?
Fülel a teljhatalmú gazda.
3
Otthon-rakás
Se kő, se fa, se hitel, se telek.
Csak fagy, félholt gyerek.
Csak „megbolondult?" Csak — esetlenül — az édes-fanyar vigyor: nem lehet (noha tán most se sikerül)
„a nagyvilágon e kívül"!
(De mire is feleletül?)
Nyelvén butykosból lopva szeszedet farzsebből, férfi becsület.
Antológia
Feszengenek a versek
ebben a zsebnagyságú könyvben.
Határoknak feszülnek
recsegtetve a páros- és keresztrímek.
Folyót, hegyet és várost ránt vissza, helyre újra,
a könyörtelen klasszikus ütem.
Sírfölirat
Állsz bárki e halom előtt:
megcsaltalak;
dagasztja májad bármi gőg, itthagytalak.
4
J É K E L Y Z O L T Á N
Három pillanat
DELELŐI PILLANAT
Mint hal, amely patakjából tavasszal kalandos kedvvel száll le mély vizekre, s ha túlsók volt a nyárból, ugyanazzal a vággyal úszik vissza hűs erekre — úgy vágyom már létem kiélt tavából ifjúkori, habzúgó csermelyekre!
HORGÁSZ-PILLANAT
Semmi hal. A fűzberekben éhesen rikolt a bakcsó;
kóbor lelkeket halászgat messziről az estharangszó.
Víz felett sötét galamb száll nyugtalanságtól űzetve, tudja tán, mióta várok egy megváltó üzenetre.
Túlfelől a temetődomb felfutott a veres égig, élők-holtak panaszukkal az eget telebeszélik . . .
HOLNAPTALAN PILLANAT Egy perc alatt az alkonyati égen több történik, mint egész napon át!
Szívemben égve, álmélkodva nézem a felhő-égető máglya-csodát.
A perc lobog — s nem ígér holnapot.
Már csak maroknyi por s hamú vagyok.
E látomány a földön túl mutat:
angyal-hadak bontják a szárnyukat!
Titán kézzel fölfestődött az égre a Végítélet vad nagyszerűsége.
(Kolozsvár, 1944—46.)
C S O R B A G Y Ő Z Ő
Űzetik
Mondják hogy bölcsen belenyugodott mondják: bölcsen nem nyugodott bele úgy fogadta mint a természetest úgy fogadta hogy nem természetes keresgélte sajátos kincseit
őrizgette a régi kincseket lába elé nézett kíváncsian hátrafelé fordította fejét
mondják s nem tudják nem is képzelik hogy űzetik hogy menekül csupán
Innét
Innét egy fekete vonal innét tagolatlan homály innét öblös lakatlan űr innét millió év elé innét millió év mögé kötődő rokon állapot innét úgy úrság hogy vele erőtlen erőszak parancs innét hatalmas oktatás játszin fejem fölé növő amit tudom hogy hasztalan próbálok meghallgatni és meg is^fogadni hasztalan és ami oly átlátható
s oly százrétűen komplikált hogy mindenképp reménytelen hogy érteni reménytelen
i6
Mindegy
A végső mozdulat ritkán kerekedik le:
hát ne strapáid magad, ne készülj nagy jelenetekre.
Azt mondod tán: „Borul",
„Leejtettem a tollat"
— hattyúvá csinosul
mindegyik rút-kiskacsa-mondat.
Az egyik föl sem ébred, másik csak összecsuklik, ez csöndben félrelépked amaz meg ordít és vonaglik — Példa mindenre van,
majd egyiket utánzód.
Kit érdekel, hogyan
hagyod itt e rövid világot.
Á G O T H A M A R G I T : T Á J K É P B E R Z S E N Y I H E Z
7
J Ó K A I A N N A
A feladat
(Regényrészlet)
Vera szerette a Givenchyt, Flórát viszont émelyítette minden parfőmillat.
Tréfásan befogta az orrát, meg is mondta, Vera nem sértődős. A tréfát érti.
„— Fiacskám — Vera rést nyitott az ablakon — még mindig élvezetesebb, mint az a könyv- és porszag, a te szobádban.
Nem akart a tavasz megjönni, hidegebb volt, mint februárban.
Vera piros, puha háziköntöst viselt, fekete virágokkal. Szebb, mint a fosz- lós frottírköpeny. Flóra elismerte. De hát ez lényegtelen.
• — Takarítottam a kedvedért, Pistát is lemondtam. — Vera behúzta az alkóv függönyét, a széles franciaágy eltűnt.
— Pista? Az ki?
— Ja, te még nem is tudhatsz róla . . . minden szökőévben, ha megkeresel.
Ha én rád nem telefonálok, nem létezel.
— Ugyan . . . látod, hogy most is!
— Édes egy barátném, ne fűzd az agyamat. A rozsdás bökőt az oldalamba, ha nincs konkrét célod vele . . . De hát úgy fogadlak el, amilyen vagy. Egyél újhagymát is bátran, a múmiáid nem fognak fintorogni; én meg, lásd kivel van dolgod, mára önkéntes szüzességet fogadtam. ..
— Nehéz napod volt? — Flóra a szokatlanul dagadt táskákat nézte Vera szeme alatt — vagy megfáztál? Olyan reszelős a hangod . . .
— Frászt. Tegnap este búcsúztattuk Zoltánt, egy kicsit sokat ittunk.
— Zoltán. Az ki?
— Az ki, az ki . . . kolléga, nem ismered, nem foglalkozott muzeális ügyek- kel, a garantáltan mai csirkéket szereti.. . átkerült a minisztériumba.
— Neked mindenben benne kell lenned?
— N a n á . . . majd a szobában gubbasztok és aszalom magam, mint te. Ha én néha erőszakkal vissza nem rángatnálak a huszadik s z á z a d b a . . . — Vera cigarettára gyújtott, a cigaretta beszéd közben is az alsó ajkának szélén fitye- gett, a hamut ide-oda hullajtotta.
— Túl sokat szívsz!
Vera köhögött. --
— Ez a rohadt füst!
— Ráadásul árt a bőrnek is, hamarabb ráncosodik . . .
Vera, mint a kopó, ha szimatot kap, fekete, fürge egérszemével kémlelően vizsgálódott.
— Mi a csuda? Újfajta érveket használsz, a szegény, tévelygő emberiség megjavításának szolgálatában? Flóra, nem szoktál te ilyen kicsinyes szempon- tokra hivatkozni, méghogy bőr, női szépség... csak nem szedtél föl egy fiút, végre?
— Ne ízetlenkedj, Vera. Tisztáztuk régen. Jól tudod, hogy Bélát is milyen nehezen viseltem.
8
— Bélát, persze. Mert az nem volt igazi férfi. Afféle teddide-teddoda, nyámnyila figura.
— Ne bántsd szegényt. A gyerekem apja, mégis.
Vera Összecsapta a kezét.
— . . . hiszen ezt én is mondtam, nemde, annak idején? Gondold meg, mondtam, de te csak a válladat rángattad, az volt a leggyakoribb mozdulatod;
„koloncot nem cipelünk", még a szavaidra is emlékszem! Na nem, anyukám, most jössz ezzel a szöveggel, hat év után, mint a meghasonlott szenvedő asszony.
— Összevissza zagyválsz — kiáltotta Flóra, megette az újhagymát száras- tul, a sonkás kiflidarabkából a csontvillácskát az utolsó pillanatban távolította el. — A tény az tény. Ha nem is szeretem már.
— Nem szeretted soha — vágott közbe Vera.
— . . . azért azt nem tagadom, jó ember volt. Természetes, hogy hiányzik Bécinek. Bejelentette, hogy lemegy hozzá a szünetben Kőszegre. Szeretné meg- ismerni a kistestvérét. A kistestvérét! Ehhez mit szólsz?
— Legalább biztos helyen lesz a fiú. Neked úgyis kezdődik a kinti hajrá.
Sajnálod tőle? Q
— Látom, kötekedő kedvedben értelek. Megint lelépett egy férjjelölt?
Vera hátradőlt, pongyolája egymásravetett lábán szétnyílott. A harisnya alatt izmos szőrszálak lapultak az erős metszésű vádlira. Flóra saját térdére nézett, örült a nejlonon is áttetsző simaságnak.
— Nem tudsz megbántani — mondta Vera —, szép a házasság, de minden reggel ugyanazzal a fejjel találkozni a párnán... nem véletlen, hogy sose szántam el magam.
— Nem véletlen — ismételte Flóra, hangsúly nélkül, békülékenyen. Vera rendes teremtés. Csak nagy a pofája és szereti a váltott partnereket. Nem tar- tozik senkinek sem számadással. Vastag, egészséges harcsaszája van, a száj uralkodik az egész arcon, a puha, sötét, meg-megnyíló, izmosan táguló-szűkülő barlang. Toka nélküli nyakvonala inas, gyakran megrándul. Kicsi, csillogó sze- mét merész festékvonallal körberajzolja, barna, zsírosodó bőrét szárító arc- vizekkel óránként kenegeti. Bronzra színezett haját most éppen apró kunko- rokra vágatta, Angéla Davis parókájához hasonlóan. — Nem véletlen. Te se adod fel, csak más indokokkal, mint én, a függetlenségedet.
— Csakhogy... ! Már attól féltem, végleg fölülsz az Olimposzra!
— Szép kis Olimposz! Mint a Purczeller Sári, ilyen társistenekkel... !
— Már megint az a protokoll dísztyúk! Hogy ezektől lehetetlen meg- szabadulni . . .
— Várjuk ki a végét. Ha igaz, Purczellert Belgiumba akkreditálták. Hátha lecseréli Sárit. Vagy legalább viszi magával.
— Purczeller Karcsi? Viszi Sárit? Nem hülye az. De légy nyugodt, ha el is válik tőle a férje, ő a múltjából még exfeleségként is m e g é l . . . Szóval ezért jöttél? Mit árthat most már, a te tudományos rangodon, neked?
— Vera drágám, én a saját ügyeimmel nem futkosok ide-oda... hiábavaló • panaszra. Megharcoltam, ahol kellett, piszkos kis csata volt, de nem akarom elkiabálni, amíg aláírva nem látom az ásatási tervet. Drégely megígérte.
— Drégely? Beszéltél Drégellyel személyesen? Ugye, hogy tönkre van menve?
— Meg kellett játszanom a védtelen, kiszolgáltatott nőt, aki egyedül benne látja az igazság letéteményesét. Hosszan emlegettem tudományos érdemeit.
— Az utóbbiakban nem is kellett hazudnod. Nagy koponya, csak ott elsorvad.
— Kezet csókolt, a végén. Áprilisban indulhat a Lapos-berek. Adminisztra- tív hiba lehetett, bizonyára! Egyetlen ponton sem zökkentünk ki a szerepünk- ből, bár amikor az alatta csupán tanácsadási joggal működő szervezet egyéni felelősségéről, önálló döntési hatásköréről beszélt, majdnem elnevettem magam.
9
Olyan áhítatos képpel mondta: „Nem nyúlhatok közvetlenül az ügyekbe, a szocialista demokrácia rám is kötelező."
— Kivágod magad, nem féltelek . ..
— Nem kívánom, hogy utasítsa őket, mondtam, csak emelje fel a kagylót, nyilvánítson véleményt, határozott véleményt, egyszeriben rájönnek a téve- désre !
— Ez persze hízelgett neki.
— . . . úgy éreztem, meg is győztem. Mintha őszintén átlátta volna az iga- zamat. Pontosabban a feltárás azonnali szükségességének igazát.
— A bók, csinos asszony szájából, sokat jelent. Drégely is öregszik, veszé- lyes korban van.
— Csak te nem öregszel — mondta szeretettel Flóra.
Senki sem ismerte Matesz Vera valódi korát. A találgatásokat valami viccel mindig elütötte. Harminc és a halál közt, mondogatta. Flóra jóindula- túan magával egykorúnak vélte, néha még fiatalabbnak is. Magánhasználatú modorával és szokásaival ellentétben, az Akadémián mérhetetlen megfontolt- sággal, óraműszerű precizitással és szigorúsággal működött, munkabírása, me- móriája legendás volt; a kutatóknak — munkakörénél fogva — mindig tudott kis dolgokban szolgálatot tenni, s azt még a legelvontabb elme is megtanulta, hogy néha egy-egy apróságon, egy-egy fifikával kiválasztott bizottsági tagon múlhat tíz év tudományos eredményeinek sikeres fölmutatása. Ha Vera nincs, Flóra kandidátusi disszertációja se fut tovább, Purczeller Sári megdolgozta az eredeti opponenseket, de Vera beosztotta őket egy „még tekintélyesebb" bi- zottságba, s néhány friss, lelkes erő a fölszabadult helyen elfogultság nélkül üdvözölte „doktor Suhajda Flóra úttörő jelentőségű írásbeli dokumentációját".
Most könyv alakban védi magát, olasz és német fordításban. Vera sokat segí- tett, de már nem avatkozhat Flóra ügyeibe, valahogy más síkon zajlanak a küzdelmek.
— Olyan fiatal vagy, mint tíz éve, amikor megismertelek . ..
— A virág is tovább virul, ha locsolják — Vera gúnyosan fintorított.
Apja, anyja emigrációban pusztult el, hogy ő hogyan és hány éves korában került vissza Magyarországra, mindig homályban maradt. Talán azért, mert ez volt az egyetlen konkrétum, amelyből Vera éveinek száma pontosan kiderült volna. „Különben is, 1945-höz és 1956-hoz viszonyítunk mindent — gondolta Flóra — két árulkodó dátum, a szellemi orientáció egzakt mérője, egyúttal."
— Te is elszáradsz, violám, ha nem nyitod ki újra a csipádat. . . miféle trampli cipő ez a lábadon?
— Ásatásra vettem. Biztos trottőrsarok.
— Hol van még az ásatás? Nem akarsz mindjárt tréningruhában, befőttes- gumival a hajadban végigsétálni a Nagykörúton?
— Vera, különbözünk . . . az én területemen . . . helyzetemben . . . szüksé- ges egy bizonyos, a belső világgal adekvát méltóság . . .
— Méltóság hát. Ha fölszólalsz a szimpozionon. De éjjel-nappal. . . ? Ne őrjíts, barátném... A méltóságot bírja el legkevésbé a férfi.
— Senkit nem érdekel — Flóra úgy érezte, távozik dolgavégezetlen —, hogy mit bír el egy férfi és mit nem. Soha nem szorultam rájuk.
— Soha? — kérdezte Vera. Latolgatta, folytassa-e. Szerette Flórát. Az utolsó mondatot hamisnak érezte mégis. — Légy objektív, magaddal is, Flórám.
Hiszen Andriska Béla eltartott. A borzalomkerámiákkal. .. eltartott, amíg végigcsináltad az egyetemet. Csak utána, amikor már végleg bekerültél a pik- szisbe, akkor váltál e l . . .
Flóra sokáig nem szólt. Az ölébe bámult. Látta a kockás szoknyán a régi képet. Panni Bécit eteti kiskanállal, Béla agyaggombák kalapját pötyögteti, a földön ülve, leterített csomagolópapíron. Ö meg visszavonul a kisszobába, a 10
könyveivel, a jegyzeteivel, s időnként kiszól: „Csöndesebben... ne zavar- jatok . . . "
— Nem szándékosan — mondta végül, rekedten, mintha az ő torkát is foj- taná a füst. — Nem volt kiszámítva.
— Senki se vádol — Vera megijedt. Nem akart rosszat Flórának, elég teher lóg a nyakán, a nyomasztó emlék pedig a legnehezebb súly. — Te .. . kivételes vagy. Magad szabod a törvényt.
— Ugyan — mondta Flóra. — Csak igyekszem az egyéniségemre szabott normák szerint élni. Annyi lehetetlen, rontott sors, bonyodalmak, persze, hogy segítünk, ami rajtunk múlik, tulajdonképpen hasonló ügyben járok most is.
— Mi kell? — Vera boldogan fülelt. Félt, hogy előbb-utóbb elveszíti Flóra bizalmát. Flóra repül a maga útján, nem szorul Verára; igazi barátságra alkal- matlan, úgy kell egy-egy apróbb szívességgel a társaságát megtartani, szemé- lyét ideig-óráig székhez kötni.
Flóra élénken elmesélte Marika és Kottlik helyzetét, egy kicsit túlzott is, milyen gyors és fontos lépésre van szükség, egy új helyre a rendkívül szorgal- mas, jóeszű asszonykának, afféle kecske is, káposzta is elvet működtetve. Sze- rette volna, ha Vera felajánlja, hogy ezután már ő tartja a kapcsolatot Mariká- val, s akkor leteheti az ügyet. De Vera láthatóan kihasználta a barátkozási alkalmat.
— Megdumáljuk nálad — mondta — egy facér estén. Összedugjuk hár- masban a fejünket... ha ilyen sürgős.
„Mert én mindent magamra veszek — bosszankodott Flóra, elcsípett egy taxit, azzal ment haza. — Aztán nem tudok kimászni."
Vera is irigy volna? Azért bányászta elő, hogy Andriska fizetéséből éltek, az egyetemi évek alatt, csaknem v é g i g . . . ami egyébként természetes, történ- hetett volna fordítva is, tartotta volna ő Andriskát, megcselekedte volna, ha Andriska Béla tehetséges...
De ha mind a ketten. .. véletlenül úgy kerülnek össze . . . két egyforma erő . . . akkor ki adta volna föl a másikért?
Állt a lakásajtó előtt, a liftkulccsal akarta kinyitni.
Még majd kiderül. Az lesz a cifra. Hogy hálával tartozik Andriska Bélának.
Az egész lakás kivilágítva. Béci sehol. Panni a dolgozószoba foteljében ült és nem sírt. Szokatlan indulat dobta szét az ártatlan arcot.
— Nem mentem be — mondta köszönés nélkül —, vonják le. Vegyék iga- zolatlannak. Béciék kirándulnak. Kétnapos. Adtam vele hidegpakkot.
Flórának most jutott eszébe. Hiszen említette a gyerek. Minden kiesik a fejéből, újabban.
— Köszönöm, Panni — mondta mechanikusan — jól tette, hogy itthon- maradt. Maga is pihenhet egy éjszakát.
— Flórika, inkább a gyöpön alszom, de otthon nem. Egy levegőt nem szívok . ..
— Panni, nekem többé ne panaszkodjon! — Flóra dühöt érzett, egész nap, egész héten, talán már hónapok óta fölgyülemlett dühöt; kifröccsent belőle váratlanul — megérdemli, ami magával történik. Egy nő, aki képtelen a sar- kára állni. .. csak a nyavalygás . . .
— Mindenki megérdemli, ami vele történik — mondta Panni —, mégse bírom ki.
Keserűsége most más volt, nem a szokásos párhuzamos: bánat és tevé- kenység társbérlete. Nem ugrott fel, nem kérdezte Flórát, enne-e, inna-e, ült csak, könny nélkül.
— Flórika, megjövök reggel, valahogy olyan tavaszias szél fújt, gondoltam, mégis csak könnyebb, jön a kikelet, hát belépek, egy derékig meztelen nő pocskol a konyhámban, a kombinéját, a bugyiját mossa, a melltartója már szárad a fregolin. Feri sehol. Azt hittem, elvesztette a nő az ép eszét vagy 11
tolvajféle... Flórika, olyan sovány, hogy a bordái kilátszanak, a melle mintha cérnán lógna, és lila a haja, Flórika, mint a lilahagyma, olyan s z í n ű . . . Be is mutatkozott. Vizi Gyuláné, Margit, meghívta a Feri, hogy lakjon itt, mert őt veri a férje, a betegsége m i a t t . . . Ferivel a téren ismerkedtek össze, gibiceitek a sakkozóknak, akkor jött az ura, elkezdte ütni, Feri nem avatkozott bele, csak felajánlotta, később, volt olyan gáláns, a kosztot, kvártélyt, s ő elfogadta.
Feleséges emberrel nem kezdene, de Feri a személyivel igazolta, elvált törvé- nyesen. Hogy ők meglesznek a konyhában, én csak használjam nyugodtan a szobát! Érti, Flórikám? Megengedte!
— Az istenért, hát penderítse ki! Hozzon rendőrt!
— Cirkusz. Nem birok több cirkuszt, Flórika; és a Feri be van jelentve. . . és én még szántam, adtam neki langyos tejet, ha görcsölt a gyomra. Nem bánom, csak elpusztulhatnék, csak elaludnék és lecsapná a gép a kezemet, vinnének a mentők a kórházba, csak haza n e . . . Csak haza ne, Flórika!
— Már régen mondtam, de hiába . . .
— Hová legyek? Flórika? Hová legyek? Mit kell még kiállni, amíg érzé- ketlen csonttá lehetünk . . . — Panni nekitámasztotta a homlokát a szekrény üveglapjának, a koponya eltűnt a párás lehelet mögött.
— Pannikám! — Flóra karonfogta, átölelte, aztán vadul megrázta. — Ébredjen már föl! Egy kis önérzet, Panni, egy kis büszkeség!
— önérzet, igen — hebegte Panni, s közelebb bújt Flórához. — Ne tessék bántani. Hiszen megfogadtam, hogy nem megyek vissza . ..
— Ö r ü l t . . . a sajátját dobja oda!
— Szeretnék megsemmisülni. .. Semmi mást, Flórika. Miért bűn az.
öngyilkosság?
Bizalommal kérdezte, Flóra szemébe nézve; hisztéria nélkül, lecsöndesedve.
Flóra is meghiggadt. Majd holnap fülöncsípi Ferit. Vagy kitalál valami logikusát, célszerűt.
Családi élet. Előbb-utóbb ez a vége: ilyen vagy másfajta mocsár. De Béci- nek ez hiányzik, alig várja a tavaszi szünetet, itthagyja az anyját, faképnél, ebben az átkozottul szomorú lakásban.
— No — mondta lágyan — lefekszik Bécinél. Van olyan csomó, amit már vágni kell. Nyissz, és kész.
— Mit csinálnék Flórika nélkül? — kérdezte Panni. — Édes, egyetlen.
Flórikám. .. erre fog Otília hazalátogatni. S hogy visszacsaljam, az volt a tit- kos szándékom!
— Csak kerüljön a szemem elé, megtépázom a kontyát, annak is . . . lesz itt rend!
Lefektette Pannit, ráerőszakolta az altatót. Aztán — már cipő nélkül, ha- risnyában — megállt a szobája közepén. Csípőre vágta a kezét, a fejét föl- szegte, mintha a négy sarokban lapulna négy ellenség — s neki kéne mind- egyiket, egyszerre fogadni.
-Y
. . . beszélhetnek akármit, arra nincs parancs, hogy oda is figyeljen. Klum- per Böske is bóbiskol, le-lehanyatlik a feje, úgy tesz. mintha élénken helye- selne, borzasztó, hogy a helyzet Libanonban áttekinthetetlen.
Panninak fájt saját érdektelensége. Még a mesék sem érdekelték, amióta a lilafejű nő befészkelte magát. Külpolitikai tájékoztató, nem kötelező, de vál- lalta a brigád, az az egy óra, mi az, előbb bejönni, semmi.. . Szedlákné ugyan már délután ötkor itt ült szegény, később nincs Nagymarosról vonata, de Szedlákné nem unatkozik mégsem, subát készít, térdére teríti a lyukacsos zsák- szövetet, sokasodik a tömött minta, mintha dús pázsit nőne az agyagon,, hirtelen.
12
Igen, odakünn is serked a fű, már valódi tavasz, húsvét hete. Amikor Otília kislány volt, ilyenkor már festették a pirostojásokat, javában . . . Minek is látogat vissza, nagy gőgösen, a képébe vihog majd, „anyi, látod, ez lett a vége, a kurváját is a te nyakadba akasztotta!"
Örökké nem lakhat Flórikánál, a kempingágyon, az előszobában. Flórika úgyis elvitte magával a kempingágyat, tegnap; az egyik beosztottja jött érte kocsival. Legalább nem a puszta földön töreti azt a vékony kis testét. Tavaly is hólyaghurutot kapott, hónapokig kezelték, most mégis úgy ment, mintha feltámadásra lenne hivatalos — angyalszárnyon. „Elfekhet, Panni" — azt mondta —, s még meg is csókolta, búcsúzáskor, „az én ágyamban is elfekhet, aztán Béci úgyis levándorol az édes jó apukájához, addig nézzen rá, gazdálkod- jon, mintha a sajátját kéne ellátni..." Tíz nap, valami Laposbereken. Beleesik az ünnep. De Flórika lent marad. Nem szakítja meg — nem tudni, mit, mert a falusi emberek úgyis otthagyják, nincs annyi pénze a múzeumnak, hogy azért húsvétvasárnap is a földet túrják... aztán meg három napig részegek. Sze- gény Flórika. De ha rájön a mehetnék, semmilyen beszéddel nem lehet vissza- tartani. Ez aztán kemény asszony, nem látott senki könnyet a szemében, ami- kor elvált a férjétől, akkor is csak a férfi sírt, kihallatszott a gangra.
De most már Panni is kemény lett. Kétszer-háromszor ellenőrizte: nem mozdít-e el valamit az a teremtés a helyéről. A szekrényeket kulcsra zárta, csak a zsírt hagyta elöl, legalább egy rántotta legyen a hasukban. Feri köl- csönkért tegnap egy húszast, pedig még harminccal a múlt hétről tartozik.
A koldusnak is ad az ember. Áz a nő elviselhetetlenül köhög, csak az ajtó előtt menjen el valaki, mindjárt hallja, mintha két kutya felelgetne egymásnak a holdfényben, az egyik vékonyan, a másik vastagon.
Majd Flórikánál fogadja Otíliát, hiszen Flórika majdnem barátnő... a szakszervezet hamarosan tárgyalja a kérését, Flórika is beszélt az igazgatóval, nem szívbajos. Az igazgató azt üzente, jó prókátort választott, de ő nem mu- mus, szólhattak volna régen, nem reménytelen a dolog, ha van cserealap...
Minőségi csere, a pénzben is segítenek, Flórika is ad kölcsön tízezret, kiveszi a gépkocsinyeremény-betétkönyvét, s Panni oda már nem engedi a madárijesz- tőt magával... hipp-hopp, meglesz a kiutalás, garzon, elég az, azok ketten pedig leülhetnek az üres kockakőre.. . Ferit még szociális otthonban is el lehetne helyezni, Flórika szerint, hiszen leszázalékolták, kiügyeskedte, vagy annyira végrováson van, tényleg.
Függetlenség! Pénzkérdés minden. És persze eltökéltség, jellemszilárdság kívántatik. Hol van az megírva, hogy belé bölcsőtől koporsóig mindenki csak a sáros lábát t ö r l i . . . ? Miféle rendelés, hogy csak robot, robot? A másik meg csak sápítozik, a szemét mereszti és még a széket is megfújják alatta. Nem, a lilafejűtől nem a férfit irigyli. Feri nem férfi. Talán ez is az egyik baja. Már hat éve lehanyatlott, mint az ütött kakas, mit is kezdhet most azzal a zörgő gebével?
— Rám van szorulva — csak ennyit tudott Feriből kicsalni, a lépcsőház- ban —, rám van szorulva a Margitka. Emberséges mivoltomban kérlelt. Hogy gyámolítsam.
— An én keresetemből? Az én keserves munkámmal? — kiabált a ké- pébe, de Feri elvette a szemét, a savószínűre fakult kék szemét, nem hagyta, hogy belenézzen.
— Hálálkodtam neked eleget. Hagyjál... elmegyünk mi hamarosan. Senki sem akar téged kitúrni, ott kuporgunk a konyhában. Adjál húsz forintot, Panni mama . . .
Tanulni kellett volna. Az előadó, lám, milyen gördülékenyen, olajozottan fűzi a szót. Azért térképen is megmutathatná, hol van ez a nagy testvérirtás megint. A végén majd bejegyzik a részvételt, külön-külön, nevükkel hitelesítve, a brigádnaplóba.
13
A tudás minden. Hiába magyarázta Otíliának, azt el nem vehetik. Otília vihogott: de nem is adják ingyen.
Panni kétszer maradt le. Először az apja miatt, amikor anya helyett is ő vezekelt. Anyáról tilos volt beszélni, Panninak annyira vérévé vált ez a tiltás, hogy még Flórikának se mesélte el az igazat, esküt vett tőle az apja. Anya gyönyörű nő volt, kis fehér fityulát viselt; dajka, ez volt a foglalkozása, házi dajka. Panni születésekor eljárt gondozni egy másik, idegen csecsemőt is — a gazda látta szoptatni, akkor történhetett a baj, anya nem jött többé haza, az a furcsa férfi is otthagyta sápkóros feleségét, de egy levél, egy sor nem sok — a szép Klára annyit sem magyarázott. Rendőri hír tudatta, két év múlva, azo- nosították a holttestet, belefeküdt az avarba, a szilasi erdő fái alatt, veronállal átringatta magát.
1945-ben lett apa nyomorék. Panni sem tanulhatott tovább, épp, hogy a hatodikat kijárta. Nagy nyomor volt az, amíg a postához fölvették, korenge- déllyel. Akkor vastagodott meg a lába, az a töméntelen e m e l e t . . . Bár a bo- káját Flórika még most is dicséri, és Flórika nem hízeleg.
Talán másképpen alakul minden, ha nem éppen abba a lakásba kézbesí- tette volna az expresszlevelet. . . Feri vette át, ő csak albérlő, mondta. Gyöngy- házszínű verejték ült az orra tövében, mintha gyenge vízsugárral mosdattak volna egy erezett márványfejet. Meg kellett sajnálni, meg kellett simogatni, mindjárt jobban lett, „az Isten küldte magácskát — mondta —, maga az én védőszentem." Lehetett ebben hinni. Szemlátomást javult, s amikor szegény apa meghalt, alig egy évvel később, természetes örömmel házasodtak össze, Feri féllábon ugrált, s külön-külön megtapogatta a szoba-konyha szögleteit.
„Ez a miénk — kiáltozta mámorosan — saját otthon .. . saját otthon . . ."
Ez az első két év szép volt. Ami igaz, az igaz. Feri akkor még dolgozott, havonta egy-két hetet, a gyerek körül is szívesen elbabrált. Akkor kellett volna nekirugaszkodni az iskolának. Mód nyílott rá, mi tagadás, a Pamut és Posztónál, ahova Panni átszegődött, mindjárt raktárosnak.
— Ki tanuljon, ha maga nem? — kérdezte a munkaügyis — úgy vág az esze, mint a borotva . . . lesz maga még ugyanitt igazgató . ..
Feri akkoriban kapta az első rohamot. Vacogott a foga, szeptember havá- ban, „folyton didergek", ezt hajtogatta, aztán zsupsz, bedobta a tankönyveket a sparhelt ajtaján, egy óvatlan pillanatban. Ettől végre tartósan megmelegedett.
Panni kisütötte, Feri attól fél, tudat alatt, hogy a tanulással elveszíti őt, a támaszt, az egyetlen szeretett lényt — s ezért neki erkölcsi kötelessége elfoj- tani ezt az önző, mohó tanulási vágyat, ami talán nem is más, csak a kényel- mesebb élet utáni sóvárgás.
Mindenesetre érdemes lenne kinyomozni, ki ma a Pamut és Posztónál az igazgató.
. .. Nem minden a tanultság. Ez az előadó is, marhaságokat fecseg, „a tipikus kispolgár csak az ablakból lesi, mintegy páholyból, a harcot, hallgatja a puskaropogást". Ugyan mi mást csináljon? Mi lenne üdvösebb? Nem jó har- col itt a gonosz ellen, ahogy Petőfi jósolta, az ő arany szavaival, nincs ilyen vízválasztó; testvérirtás ez, Káin támadja Káint.
„ .. . nincs pihenése a megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében . . ."
Panni Petőfi-sorokat őrizgetett, töredékek ragadtak meg a fejében. Apa kedves költője volt Petőfi, különösen a forradalmi verseit szerette, Panni olva- sott föl neki esténként, apa arca kipirult, az már majdnem gyűlölet volt, ahogy a karja meg-megrándult, s kard helyett a mankójával vágott egy-egy rést a levegőbe.
Szabadság, nagy eszme!
Sarkára kell állnia, igen. •
*
14
Hárman kitartottak vasárnap is. Eredmény. Ezt a húsvéthétfőt pedig hadd egye meg a kutya. Nem lett volna érdemes visszafurikázni erre az egy napra Pestre. Béci úgysincs ott. Szakmai tanácskozást tart Bélával, vagy a „kishúgát"
egrecíroztatja. Nem másért hiányzik neki a testvér: szeret parancsolgatni, ido- mítani. Ha megpiszkáljuk az érzelmes felszínt, mindig valami hasonló racionális indokot találunk alatta.
Kőnnyebbedik a dolog, ha véletlenül nyer egy autót, bár a közeljövőben, ha Panninak kölcsönadja a betétet, erre sincs esély. Akkor a maga ura lenne az utazásban, nem szükséges a vonathoz sem igazodni. Palika kocsijában Flóra csak zavarna: négy nap alatt összeszűrték a levet Ibivel.'Flóra nem háborodott föl, csak a tényt konstatálta. Két helyes kölyök, mindketten a végszigorlatok előtt, utolsó évben, miért ne? Mikor, ha most nem? Mulatságosan egyformák a farmerben, Palinak még a feneke is nőiesen domborodik, a hajuk is egy- formán csapzott. Kényelmetlenek lehettek nekik az éjszakák Pali Zsigulijában.
Annál csak Flóra sátra katonásabb. Ilyen elhagyott terepen, településtől távol, régen nem vezetett munkálatokat. De hát ő akarta, tulajdonképpen diadal.
Savanya kényszeredetten mosolygott, példálózott holmi nőkről, akik tűzön- vízen keresztülviszik szándékaikat, ha úgy vélik, velük az igazság. Savanya föl sem fogja az olyan választ, hogy mindez nemzeti érdek, nemzeti kincs, fontos szál, ami az egyetemességbe kapcsolja ezt a kis népet. Savanya bólogat, mind- ezt ő maga is el-elszajkózza, de a tudatában mindez csak beépített közhely, az állás tartásához szükséges szólam. Jó hivatalnok, főnöknek sem kellemetlen, ahhoz túl lágy. Ütni nem mer, Purczeller Sári sem mer, azt hiszik megfejtet- ték: Flórát Drégely tartja, Sári talán még örül is a „felfedezésnek", végre egy pont, ahol saját silány állagával rokoníthatja Flórát, nem kell abba beleőrülnie, hogy a sikerek oka esetleg a tehetség, a másik, a különb nő tehetsége .. .
Mert semmit sem érne az egész ravasz cselhúzás Drégelynél, ha most napszámra az üres homokban kotorásznának, s úgy kéne visszakullogni, a téves feltételezéstől megcsúfoltan, a próbaásatás negatív eredményét keserves jelen- tésben tisztázni, indokolni...
A parasztok morogtak. Túl nagy a tempó, mondták, asszony dirigál.. . Ezért van cudar világ Pesten, mert ilyen munkára asszonyt küldenek, hát már ott is kevés a férfi?
Az egyik legény Flóra képébe káromkodott, azt hitte, Flóra elájul; no, csodálkozott, kapott vissza olyan cifrát, hogy még az öregapja fülcimpája is elpirulhatott a túlvilági lakomán. Aztán valahogy megbékéltek: Flóra tisztes- ségből meghúzta a kulacsukat, a szilvapálinkától öklendezett, de ezt ugyan észre nem vette emberfia. Másnapra megvolt a tekintély, a nagy jelenettel vég- képp megszerezte. Sehol egy fa, sehol egy bokor, a sátor a nagyböjti széltől hajnalra összeroskadt, a kocsit bevitték a faluba a fiatalok, hogy kenyeret hozzanak, meg spirituszkockát a masinához. Szükségét Flóra általában úgy végezte, hogy reggel ötkor, amikor még félhomály volt, és este tízkor, amikor már sötétség, egyszerűen gyalogolt ötven métert és leguggolt egy gazcsomóra.
Talán a tavalyi makacs hólyaghurut kísértett, de a szervezet nem engedelmes- kedett: vizelnie kellett a déli verőfényben. Gondolta, megy majd száz méterre, tárgyilagosan közölte, ne bámészkodjanak. Most meg egy öregebb kötekedett, azt mondta, lám, a természet is úgy rendelte, még az ilyesmi is bajos az asszonynépnek .. . ő bizony holtában is bánná, ha oda nem pillantana, ahová még a legyek is tapadnak.
Nem volt választás; Flóra öt métert távolodott, nem többet. Hátat fordított nekik, kezdte a hosszúnadrágot leereszteni.
— Én ugyan nem restellem — mondta keményen —, ha maguk nem szé- gyellik magukat...
15
Nem nézett vissza; csak arra vigyázott, bele ne huppanjon a tócsába. Jól sejtette: még a kalapjukat is a homlokukra billentették, úgy álltak némán az ásóra támaszkodva, szemérmesen kémlelve az átellenes látóhatárt.
Apróságok. A megrepedezett bőr a kezén. Lábkörmében a fekete piszok, a Desodorral el nem tüntethető testi illatok, a ragadós verejtékváladék, a sajgó vállcsont — apróságok. A tábori ágyat is ki lehet bírni. Efemer jelenségek — a konstans lényeg szolgálatában. Mert van bronzkori urnás temető. Flóra már látta, a bontakozó halvány nyomokból, csalhatatlanul. A két fiatal tátott száj- jal hallgatta, figyelte minden mozdulatát, a ruganyos ugrásokat a mélyülő árokban. Három nap talán — egy szelvényes kísérlettel kombinálva, s már a vélelmezés, a térképezés is elkezdődhet, május—júniusban beindulhat a teljes apparátus, a feldolgozást a nagydoktorihoz csatlakoztatja, ha Tübingenbe megy, már erről is beszámolhat...
Megint erős szél fújt. Flóra bekötözte a sátorajtót, körülágyazta a vihar- lámpát, el ne boruljon. Húsvét éjszakája. A kegyelemünnep gyorsan mámorra virrad. Sehol élőlény a közelben.
Miért maradt itt, éjszakára? Mi ez a vágy, ami a földhöz hajtja, még ilyenkor is, amikor a lábfeje beledagadt a cipőbe, mi ez a vágy, hogy ujjaival végigsimítsa az urna hűvös, megcsorbult peremét, hogy szinte énekeljen, csa- logassa a még mélyen lapuló titkot, csigabiga gyere ki, adj elő föld, mindent, aztán fogadj be, dolgom végeztével, vedd el szolgádat, oldd el magányosságát...
Dorottyával kezdődött ez a szent mánia. Amikor újraparcellázták a kalács- kai temetőt. Hej, de gorombán zavargatták, menjél, kislány, játszani, ne pisz- kítsd be a kezed, még majd a lábadat töröd... milyen undorral lökték félre a koponyát, még köptek is utána, készültek szétzúzni az ásó élivel, ő meg a szoknyájába kapta, elszaladt vele. Nem félt tőle sose, inkább sajnálta. Azt kérte születésnapra, tisztíttassák meg, tartósítsák valahogy, anya szörnyülkö- dött, de bevitték együtt a városi múzeumba, először kidobták őket, aztán valaki — titokban — elvállalta.
Szerelem ez, szenvedély.
Egyedül a puszta közepén. Lehetne romantikus, de nem az. Lehetne félel- metes is, de nem az. Teljesített vállalás, a személyre szabott feladat nyugalma.
Csalódás nélküli eszmény; cél, amely csömört nem ismer.
Paliék még túl fiatalok. Szeretik a szakmájukat, mintegy mellékesen. Hogy egymásba omolhassanak, ez számukra egyelőre a legfontosabb. A zsigereikbe nem írtak másfajta törvényt. Amellett az igénytelenség is megkönnyíti boldog- ságukat. Szerelemről mindenki képzelődik, előrajzolja magának az ideált, aztán módosít, menet közben. Csalódását, megalkuvását önmagának is lehazudja.
Ö, az asszonyok nagyon értik: földíszítik a másikat, a csupasz ágakat tele- aggatják, mint a karácsonyfát, csakhogy legyen kit imádni. ..
Torz optikájú látás, szánalmasan szubjektív viszonylatok.
Két éve történt, hogy Vera bemutatta az egyik lovagját: alacsony, hasa- sodó, sokdioptriás szemüvege mögül mereven pillantó, hiányos fogazatú férfiút.
Szellemtelen, üres mondatai a külső jellegtelenségét tovább fokozták.
— Ugye — kérdezte Vera később, rajongva — ugye, milyen cukor? Az a kis pocikája, azok a kis huncut villanások a szemében...
Flórának nagyon kellett szeretnie Verát, hogy megállta nevetés nélkül, s nem mondott ellent, csak kényszeredetten nyögött valamit.
Talán ez a normális, a Vera-féle „beragyogtatás", a képzelet uralma a szürke realitáson. Flórának ez sohasem sikerült, igaz, nem is erőltette soha.
Andriska Bélát inkább bajtársnak választotta; egyetlen percig sem — még a ritka, szerencsés testi találkozások perceiben sem — emelte piadesztálra. S még így is kiderült: többet hitt róla, mint amennyit valójában ért.
Vera úgy vélekedik, mindennek talán Flóra eredendő frigiditása az oka.
Vera nem ismeri az idomított vágyat, a belátás uralmát a silány lehetőségek 16
felett. Nincs birtokában a hazárdos lélek egyetlen alternatívája: a „mindent vagy semmit" véglete.
A munka engedelmesebb, hálásabb, gyönyörűbb — a kívánkozást egyen- értékűen elégíti ki, energiáért ősi titkot ad cserébe. A szerelemhez le kéne guggolni, törpe partnerek magasságába igazítani a szellemi tetővonalat, vagy elviselni a nemes szellemű, okos férfiak megroggyant, silány testét, húsöröm és lélekélmény skizofrén hasadását, abban a balga, makacs sóvárgásban, hogy együtt, egyszemélyben kéne az e g é s z . . .
Az ifjúkori szerelmek minősége árulkodó. A tiltások meghatározóak. Még Kalácskán történt, lejött kosárlabdázni a megyei székhely csapata. Flóra jó úszó volt, erős futó, kedvelte a sportot. Már tudta, hogy a régésznek a fizikuma a főmunkatársa. Ha az cserbenhagyja, nem kapnak utánpótlást a „földolgozó régiók" sem, mehet Kukutyinba zabot hegyezni, a nagy eszével. A kosárlabda- meccset is megnézte hát, s az egyik kosarasba azonnal beleszeretett. Minden harmonikus volt ezen a fiún: a kalácskai legénykék elbújhattak mellette mind.
Hosszú, izmos combok, pihék a durva szőr helyett, a felsőtest háromszögletű deltája, s mégis légies karcsúság, erős, szőke haj, görög arc, kis, tapadó fü- lek . . . F-betűvel kezdődött a vezetékneve, Attila a keresztneve, elsüllyedt, ki- öregedett, azóta se bukkant föl ez a név a sportlapokban. Flóra akkoriban olvasta Csehovot: az ember legyen szép . . . Járt is a fiú után, szabályosan nyo- mozott, levelet írt neki, nem nyugodott, amíg össze nem találkoztak a város- ban, a Dóm téren, egy májusi estén. A regények fordulatával indult, a fiúnak is tetszett Flóra, a kicsi, formás lány, aki érdekesen viseli vad arcát s a korán túlmutató furcsa ljatározottságot. Nem sokat teketóriáztak, rögtön csókolózni kezdtek a Nagykert tölgyfái alatt. Szuperált minden kellék: illat, hold, langy- meleg, a fiú alázatosan meggörnyedt, hogy elérje Flóra száját, Flóra azért sem ágaskodott. De vesztére, beszélt is közben, szegényke. „Két szív összedobban . . . ha szabad puhatolóznom . .." Flóra még most is — csaknem húsz év távlatából érezte a testén végigcsúszó undort, az azonnal működésbe lépő fékek csikor- gását, a megsemmisítő józanságot. Úristen . . . hiszen ez barom. Buta barom!
Rögtön hamvába holt az egész. Kínosan menekült haza. Anya nem értette, miért tombol.
A karmesterügy már szinte vicc. No, nem is olyan régen történt, már folyt Bélával a válópere. Ezen az estén Beethovent játszották a Zeneakadémián, fájtak Flórának Béla vádjai, kapta magát, beült oldódni. Dobroványi Ákos vezényelt, kiváló volt, már akkor is, fölmagasodott, a haja szárnyként lebe- gett, a vállát kétségbeesés és erő rázkódtatta, a tapsokat is mintegy álomban köszönte. Szétdobott, csúnya arca nem taszított, az egyéniség mágnese elsöpört minden kicsinyes méricskélést, esztétikai kifogást. Flóra süldőlányként szaladt a noteszével, még a szünetben, el ne mulassza, arra gondolt, mit veszíthet, talán még föl is ajánlja m a g á t . . . A művész a folyosón álldogált, egy másik férfi tartóztatta, háttal állt Flórának, észre se vette a settenkedő kis alakot, fárad- tan hallgatta a férfi szapora beszédét, s közben elmélyülten vakargatta a fene- két. Módszeresen mívelte ezt, egy kicsit mégis a zene ütemére, talán.
Nem. Mindent vagy semmit. Ki lehet bírni. A szervezet különben is okos: a használaton kívüli biológiai funkciókat lassan elsorvasztja. „Nem kő rágondúnyi" — mondja Füst Milán keleti meséjének parasztja. Arra kell gon- dolni, ami épül, párhuzamosan.
A takaró meleg. Tolvajok, gyilkosok erre nem vetődnek. Különben sem vehetnek el tőle semmit.
Flóra — mint a gyermekek — gyanútlanul tudott még aludni. Nyugalom- mal kuporodott az éjszaka kötényes ölébe, bizodalommal bízta egy védett világra magát.
2 Tiszatáj 17
K I S S D É N E S
Súlytalanság
Olyan ez mint a súlytalanság körbe forog egyre az ember s mindig ugyanazt tapintja Ez a te arcod ez az ország ez az egek virágos kertje ezt a verssort a szemed írja
Olyan ez mint a születésed nem tudsz róla de tud sejtésed s mit megtudtál — az elmúlás Játszik veled örökös végzet magad vagy ami téged éget háláiig izzó tűzrakás Olyan ez mint a súlytalanság
dühödten szédül el az ember és vicsorogva rúgkapál Tavaszok őszök egybe tűnnek de olykor mintha várna ünnep elvakít lélekig a nyár
Verscsíráztató
Aki vív
nem vívódhat
Pórázmosoly de pengeéles!
Bőrömből is szíjat, hasítana Mint a kutya szőre puhán hull szava Minden vedlése veszettül
veszélyes
Hamuban sült anyaszó hová lettél tarisznyámból?
S meddig kereslek én jámbor nem e világgá induló?
Nem a csatatéren vezérválasztásban hull el a sereg
Kiütközik rajtam az apám Arcomat kiveri a só
K Á N T O R P É T E R
Bezárva versbe
Mit vállal fel a költő part peremén ha fölnő Magasba szédül, mélybe testvér a föld és mégse.
Mint minden ember álma szeme csodára tárva
Tudja, hogy feladat van pitypangban, madarakban Tudja, hogy meg kell halni élete múló holmi.
Ideje kimért dallam szólam a közös dalban Közértbe jár és kertbe
bezárva vár a versbe.
Nyelvén maroknyi népnek tőrt vet — s hisz a meséknek.
Hajós, akár a többi tengerre száll — kikötni Keres valami rendet hasogat hímzett csendet.
Vándorol ölből-ölbe fekete, zsíros földbe Kenyeret lop, szerelmet
kap, vagy nem kap kegyelmet.
Ballada
(a Karamazov-témához) Hallod;
a kasza éle kőbe lépett csorba-tükrű tóba dobták;
nem te voltál.
Látod;
szemébe szikra mért beszéljen érti így is tőled várja;
nem te voltál.
Érzed;
a sűrű sűrűbb ott ahol jár nincs üres tér sem hazug szó;
nem te voltál.
2* 19
D Ö B R E N T E I K O R N É L
Könnyed őszi dal
Gábor öcsémnek
Helyben vándorolnak a fák, gyökér közt rejtező hazák nem engedik lépni őket.
Szeleket küldj: fanyüvőket, mákgubóban homokórás játszmát űző', égi órjás!
Árnyékodból megácsoltad járókámat, kicsúfoltad akarásom — semmit se ér;
tavaszra nyár jön, őszre tél.
Tavaszra nyár és őszre tél, parancsolj rám, de mit sem ér, könyöröghetsz is: csönd legyen, érett perceim csörgetem;
mákgubóban hajdanvoltom, hangolom köldökzsinórom.
Tündöklő öledbe ugrom, Napdegesz körte a bugyrom, tejfogamat őrzi méhe, leszórom a tél elébe.
Világíts a délelöttel, szomor orrom eget öklel, mellem mossa felhőronggyal dévajkodó kamasz angyal
A szeretőm hogy ha ködből, én meg akkor bazaltkőből.
Dérhorzsolta, rozsdaette őszirózsa vérző teste, szökik hője, nagyon fázom;
hagymaszáron pikulázom, hogy ha zabál mohó féreg, ébresztem a messzeséget.
Diót és átkot ont a kert.
Belemered az esővert
tájba két puskacső szemem, sorsom: hallgatni szüntelen rajta a rozsda hogy morog.
Elhagytak mind a jó borok, hajam sárban szertemászik, oda, hol tulipánság alszik, álmodván: a tavasz kihajt szívükből egy postásduda rajt;
neszt lopni fülem odanő, honnan üzenet sose jön.
Szöknek tőlem, nagyon fázom, hagymaszáron pikulázom, ha zabálok mohón férget, ébresztem a mindenséget.
K I S S A N N A
Két közjáték
i.
(Közeli égzengés, távoli égzengés, a színtársulat ekhós szekéren bezötykölő- dik: a függöny elé, a rúdnál a zömök, a drótvirágos nagykalapé,, a bakon ter- metes színészné, mögötte: a kopasz, bolondfejes jogarral társalog, egy szí- nészné piros pamutparókát húzkod a fejére, időnként kitartja a kezét, esik-e még? A másik a piros fonalat gombo- lyítja a dagadt színész kezéről, a da- gadt unja a feladatot, miért is állan- dóan regúláztatik. A szekér farában a
sárga kabátos hírlapot böngész.) A SÁRGA KABÁTOS:
„Rosszul végződött a medvehecc."
A TERMETES SZÍNÉSZNÉ:
H á t , . . ha én
medve l e n n é k . . . ! A DAGADT:
Ursula.
Ursulácska.
Nagy virágos köténykében.
Hehe.
Heehehehe!
A SÁRGA KABÁTOS:
Szí-ni ro-vat!
„Tévelygések Thália
templomában!"
Magyarlápossy Tökély Gedeon.
A GOMBÖLYlTÓS MEG A PAMUT- PARÓKÁS:
A Kabó-ca . . . ! A SÁRGA KABÁTOS:
így olvassam, vagy
így olvassam?
(x-et rajzol a levegőbe.)
A DRÖTVIRÁGOS:
Lehet, hogy arra sem vagy méltó,
hogy a Kabóca saruját
megoldjad? . . . ! Ittál,
kártyáztál, fajtalankodtál, estébé, estébé!
És már fél éve az én kankalinszínű kabátomat hordod!
Én mindenesetre mélyen
magamba pillogtam, és én
vezekelni akarok itten
ennél a r ú d n á l . . . ! A ZÖMÖK:
Csakis.
(Vihognak.) A DAGADT:
Halljuk a bötűt.
Hadd sajogjon az ülepem.
A GOMBOLYÍTÓS (gyorsan a dagadt kezébe nyomja a gombolyagot, a ruhásládáról mindenkit felállít, monoklit, lyukas kürtőkalapot rá- mol elő, kérőén nyújtja a sárga kabátosnak):
Csi-nál-jaaad . . . !
(Visszafojtott kuncogásokkal várják a
„színielőadást", a sárga kabátos felteszi a kürtőkalapot, becsippenti a monok- lit, kettőt rándít nem létező nyakken- dőjén, nyújtogatja a nyakát, ajkait szó- lásra igazítja: ööö. Visszafojtott kun-
cogás.)
21
A SÁRGA KABÁTOS (teátrálisan csend- re int, olvassa):
„Thália temploma ú j
vadvirágot hajtott."
A TERMETES SZlNÉSZNÉ (térdeire csapja a két kezét):
Pfff.
A SÁRGA KABÁTOS:
„Vajha, ez a vadvirág igazi nektárral szolgálna...'."
(Kitör a röhögés.) A DAGADT:
Hát ez az, süssétek meg, erre tanítalak én is
benneteket:
Vajha ez a vadvirág igazi nektárral szolgálna . . . ! De nektek beszélhet az ember, ti ehelyett furton-furt játszani akartok!
Nem lesz ennek jó vé-ge!
(A kopasz nevetése a tiráda végére buf- fan, „ledöfi" magát a bolondfejes jogar- ral, támogatják, élesztgetik. Indul ki-
felé a szekér.) A GOMBOLYÍTÖS:
Azt terjesz-tik . . . hogy a Kabó-ca . . . még bértollnok korában
írt
egy medveheccről.
(Várja a hatást) És lehúzta, de úgy lehúzta a m e d v é t . . . !
(Nagyot dördül az ég, a „lovak" meg- vadulnak, a szekér nekilódul-rándul, visítva, nevetve egymásra esnek, a trupp szekerestől ki a függöny elől, a termetes színészné a bakon, a láthatat- lan gyeplővel erőst igyekszik úrrá lenni
a „kétségbeejtő" helyzeten.)
II.
(A színtársulat ekhós szekéren bezöty- kölődik a függöny elé, a rúdnál a sár- ga kabátos meg a zömök. A bakon a nagykalapos a drótvirággal, a szekér farában vérbeli féltékenységi jelenet, a tőszomszédságukban a ruhásládán a dagadt a lyukas kürtőkalapból meggyet eszik, egykedvűen szétköpködi a mago-
kat.) A ZÖMÖK:
Nincsen
Szt. Dávidunk.
A DAGADT (szájában a meggyel):
A busa nagy ördög én leszek.
A DRÓT VIRÁGOS:
Velem próbál-tuk!
A DAGADT:
A mindenkori szörnyet
(ülve meghajol, kalaplendítés ne- hézségek árán)
tisztelettel én.
(A kopasz, ugye már mióta (!) nyaká- nál fogva rázza szíve hölgyét, mint a
rongybabát.) A KOPASZ:
Elkez-dődött... ! Te következel színésznék gyön-gye!
(Elereszti az imádott nyakat.) A SZÍV HÖLGYE:
Hüpp-hüpp.
(Tömködi szájába a zsebkendőjét.) A DRÓTVIRÁGOS:
„Mert szív és szándék egybevág,
hosszú időket élt vele,
e sápadt hölgy volt m i n d e n e . . . "
és így tovább, és így tovább.
(Hátranyúl a Szív Hölgye kezéért, csókot lehel rá: hő.)
A DAGADT (szájóban a meggyel):
Olyan
tehetségtelenek vagytok, hogy
főbelövöm magam!
(A meggymaggal.) 22
A ZÖMÖK:
Akkor sincsen Szt. Dávidunk . . . ! A KOPASZ (gúnyolódva):
Nin-csen
Szt. D á v i d u n k . . . !
(Fúj egyet, kihúzza övéből a bo- londfejes jogart, annak beszél.) Mondd meg
testvér!
Mit vétettem é n ? . . . ! VALAMENNYIEN:
Az egész társulatom agyalágyult, fakezű-falábú, a mesterséget nem használja, a szöveget nem képpes megtanulni, az utasításaimat leszarja . . . ! A KOPASZ:
Nin-csen
Szt. Dávidunk . .. ! A ZÖMÖK:
Hát nincsen.
A KOPASZ (a zömöknek):
És te ki vagy? . . . ! A ZÖMÖK:
Akkor viszont csontkovácsunk nincsen.
(A dagadt koppant a ládán egy fa- kalapáccsal.)
A KOPASZ:
Jó,
nem csináljuk.
Jó.
Tanultam, okultam, elegem van, szélnek eresztem az egész
istenverte társulatot, téged nekiadlak
a huszárkapitányodnak, legyen veled
megáldva, fojtson meg más,
ne én, kapjon más felfüggesztett tizenöt évet, elmegyek
kolduló barátnak, a csuha
kéznél van, a szerepet tudom,
a szöveget hozzá megtanulom, majd csak kimódolom,
hogy ne válasszanak pápává,
mert én itt a szívemben...(!) vagyok csepűrágó!
(A Szív Hölgye a zsebkendőt megpró- bálja teljesen a szájába tömni.) A DRÓTVIRÁGOS:
Függöny!
A DAGADT (fejébe teszi az üres ka- lapot):
Ráadásul,
egy olyan Szt. Dávidot, amilyen nekünk kell, egy helybéli
akármilyen hangász is eljátsz.
(Nekilódul a szekér.) (Ülve, csinálja a parádét.) Hölgyeim
és uraim!
Tisztelt nagyérdemű!
Szedjék be a mosott ruhákat!
őrizzék a meggyfákat meg a fehérnépet!
Megjöttek a színészek!
(Kizötykölődnek.)
23
G U T Á I M A G D A
Conversio
i
Boldogan kérődznek a kecskék, egész nap, a bendőjükből félig megemésztve
visszabukó, növényi rostokon.
De a képzelet nem rágódhat
maradék szerelmen. Kilöki magából a meggyalázott címert, a lecsupasztott eszméket, s a füsttel a fényt is.
A múlt most fantom-fájdalomként jár bennem föl-alá. így sajog tovább az elveszített végtag, csonkolás után, az érzékszervek emlékezetében.
II
Füstmérgezésben haltak el vagy visszafojtott káromkodássá savanyodtak a szájban
a jó szavak, a természetesek. Szederjes almák
düllednek ki most a lombsötétből. Krisztus-tövis zörög.
A fagyaibokor fönnakadt szemét ezüstpénzzel fedi be a dér.
Múljék el tőlem ez a pohár!
Hajnaltájt, a nehezen forgó falevelek nyelvén, a szélben, testvérünk, Júdás, fog beszélni.
III
„Tisztelt Nagyérdemű! Itt látható a jázminarcú, szelíd kisasszony, s drágálatos szerelme, a sírig hű lovag, liliomos ruhában."
„Ááá-áám." — Legyet nyelt a kikiáltó. —
„Pfúj, ez a panoptikum!" Krákog, köpköd, torkát köszörüli.
Vándorköszörűs lesz.
•24
Éjszaka majd, mohos malomkövön feni meg késeit, és beleejti
egyenként
a malomárokba őket.
IV
A gyolcstok rökövesedett a múmiákra. Bebábozódik a remény szívemben, így hal el, idő előtt, köztes alakban.
Ó, fiatalság! Mértani formák világossága. Szép arányok
a csillapíthatatlan szerelemben.
Bizonyosság.
Rázkódom én is. Mint komor áram, kering idegeimben a szorongás.
V
Hajamat régen diófalevéllel dörzsöltem be. (Ó, az én glóriáim valóban különfélék voltak!)
Ujjbegyeim másnapra megbarnultak, mintha dohányvirág
vérében áztak volna.
(Vesztettem magam is vért, eleget.) Árnyéktalanul
állt az idő, sokáig.
Kertek forogtak a bádoglavór vizében tükröződve, egy ellipszis pályán mozgó aranytengely körül.
Dongó haladt az egyik délkörön,
fullánkját visszatartva. A fűszálak hegyén lepkék szárítkoztak. Napfogyatkozás volt minden örvénylő pávaszemben.
Mészárszékek nyers szaga csap föl a bádoglavórból.
Kit hantoltak el
sebtében a diófa alatt? Kinek a vére ömlött át a kerten? A katedrálisokban micsoda öldöklés folyt?
Öregszem.
Öregedni kezdek már. Egyedül fogok megöregedni.
S Z Ö L L Ö S I Z O L T Á N
Szeptemberi egyensúly
Szüret- és randevúidő Lázadás egy szobában Játékos mérlegcsőrök, csókok Kintről beágazó feszültség Morzsolt kenyér (magaszttal magas (Áramkör-közhely) családi kör Város) galambok, galambdúcok Szeretkezésbe földelt halálos ütés Rugózás, rugódozás, felhős Nyár, nyár még, szűrtarany Fürtök késnyújtásnyira (hova jutsz) Kövér mályvák, cserép, vér edény Cigaretták, célok, óraarc Szélhűdött levelek (tövis serken) Számveríték, pléhbajusz Benned kaktuszköltemény
Munkából napi séta Kútmély udvar, cigarettahamu hull (Egy karéj levegőt még, gyí) Alvó macskadögökre
Autóbogárzás, járdaszélen tér- Könyökök, vaskorlátok Iszony, babakocsi nyí Kopások fényessége
Kötélen angyal szárad
Az est parázsló térdek temploma Es herélt hold ül a tetőn
Vagy fénymázas holdmajolika
26
G A L G Ó C Z I E R Z S É B E T
Viszek a börtönbe leveskét
(HANGJÁTÉK) Játszódik: napjainkban SZEREPLÖK:
BORISKA, főkönyvelőnő ELNÖK
MARCZINKÖ
MARCZINKÓNÉ TERÉZ ŐRNAGY
JUCIKA I. LANY II. LÁNY III. LÁNY
adminisztrátorok
(Falusi termelőszövetkezet irodája. A he- lyiségben négy lány dolgozik, I., II., III.
lány és Jucika. Jelen van a három lány. Telefoncsöngés.)
II. LÁNY (a legokosabb, leggonoszabb, legagresszívabb): Vegyétek föl.
I. LÁNY: Én nem veszem.
III. LÁNY: Én sem. Ki kezeli a tele- font? Jucika kezeli a telefont.
Mért nincs már itt?
II. LÁNY: Nem tudom, bejön-e ma?
Azt hiszem, beteget jelent.
(Újabb telefoncsöngés) II. LÁNY: Igen. Itt a Rezeda termelő-
szövetkezet irodája . . . Nem, a fő- könyvelő elvtársnő még nincsen b e n t . . . Kérem.
I. LÁNY (izgatottan): Mi baja Juciká- nak? Terhes?
II. LÁNY: Ellenkezőleg. Kirúgta az el- nök.
III. LÁNY: Igazán? Hallottad?
I. LÁNY: Nem is értem, mit evett ezen a fekete csikón.
II. LÁNY: Szereti a változatosságot...
De nem kell azt hinni, hogy most visszatér valamelyik szőkéhez.
III. LÁNY: Kikérem magamnak! Nem tűröm a gyanúsitgatást.
II. LÁNY: G y a n ú . . . ? Hol van itt gya- n ú . . . ? Szeretett elnökünk élete nyitott könyv. Mint egy ponyva- regény. Az egész falu többször ronggyá olvasta már.
I. LÁNY: Ne veszekedjetek!... Tény- leg kirúgta? Még csak két hó- napja, hogy átcsalta az óvodából.
II. LÁNY: Nagy i d ő . . . ! Márhogy a mi elnökünk életében.
I. LÁNY: Még gépelni sem tanult meg!
III. LÁNY: Számolni se!
I. LÁNY: A telefont se tudja kezelni.
III. LÁNY: A kávé is ihatatlan, amit főz. Mit isznak ezek otthon? Ci- kóriát?
II. LÁNY (bölcsen): Nem ezért vették ide. Gépelni, számolni, telefonál- ni itt van Boriska néni. ötven éve ezt csinálja. De egy tizen- nyolc éves fruska, ugye . . . Pszt!
(Ajtónyitás, egy pillanatig őrült számo- lógép-csattogás. Csönd.) JUCIKA (sírós hangon): Szervusztok.
LÁNYOK: Szervusz, Jucika.
(Szünet.)
II. LÁNY: Hagytunk egy kis kávét.
Talán még meleg.
27
