F A R A G Ó I S T V Á N százados
A LŰKMKÉPZÉS MÓDSZERTANA
Hadseregfejlesztésünk forradalmának döntő szakaszához érkeztünk. A minőségi fejlődésre való rátérés, mely elsősorban a most kiképzés alatt álló tiszti káderek ugrásszerű fejlődését jelenti, — annak sikeres, vagy kevésbbé sikeres volta, — hosszú évekre rányomja bélyegét egész néphadseregünkre.
Az ugrásszerű fejlődés három alaptényezője közül (politikai-, harcá- szati", lőkiképzés) a lőkiképzést veszem részletezés alá, mely a régi rend- szernek legtöbb csökevényét hordja még magán s nem tudott oly messze el- szakadni a régi kiképzési módszerektől, mint akár a harcászati, vagy éppen a politikai kiképzés terén az már meg is történt.
A különbségek éles elhatárolásához, egészen röviden pillantsunk vissza a régi lőkiképzési eljárásnak a hiányosságaira.
Egyik fő hibája volt a tervszerűtlenség s ez főként abban jelentkezett, hogy nem tett különbséget lényeges és kevésbbé fontos lövésszaki kérdések között.
Ugyanolyan részletességgel beszéltek az oktatók a röppályánál előfor- duló különböző elnevezésekről, mint az ellövésről, vagy átlövésről. Ugyan- úgy, mintha a harcban is egyformán volna szüksége rá tisztnek, irányzónak egyaránt.
Tisztképző iskolákon és tanfolyamokon órákat szenteltek a csőhossz- kihasználás, a kuposingás, stb. képletekkel megtűzdelt, bonyolult tételeinek, de ugyanakkor lényegesen kevesebb, vagy egyáltalán szó sem esett a mű- ködési akadályok elhárításáról, azoknak részletekbe menő kielemzéséről.
Ugyanúgy, mintha a harcban is a képletek mentenének meg egy elakadt mozgást s nem a gyors akadályelhárítás ösztönös begyakoroltsága.
A pásztázás helyes megfogalmazását és szabatos szavakkal való kifeje- zését is minden újoncnak végig kellett próbálni. De ha arról volt szó, hogy az egyes fegyverek a különböző távolságokon milyen harcszerű célokat pász- táznak, arra már az oktató sem igen tudott biztos választ adni.
A szórással kapcsolatos elnevezéseket is mindenkitől keményen megkö- vetelték s a középső találati pont kiszámítását is sok honvéd elsajátította.
De azt, hogy a sorozattűzfegyverek szórásképe az egyes fontosabb lőtávol- ságokon hogyan néz ki, azt már a tisztektől sem igen követelték. Természe- tesen így azt sem igen tudták, hogy egy közeledő csatárláncra mikor kell szórótűzzel és mikor kell ponttűzzel tüzelni. Ezt még tovább lehetne így sorolni.
A másik döntő hiba a gyakorlatiasság hiánya volt. Aki elméletileg jól értette és tudta a lőutasítást, abból még akkor is lehetett tisztes, ha 100 mé- terre sem talált a céltáblába.
8 5
A legénységre vonatkoztatva ez olyan formában jelentkezett, hogy csak az összes lőszámok lelövése volt a fontos, a lőlapok hiánytalan kitöltése volt a lényeg, — s hogy milyen eredménnyel, arra senki súlyt nem fektetett.
Ez a szellem rányomta bélyegét a gyakorlatok összeállítására is. Az iskolalőszámokban célmozgatás egyáltalán nem szerepelt. A harcszerű gya- korlatoknál is nagyobb részt csak mozdulatlan célok voltak s igen gyakran játszódott le olyan gyakorlat is, ahol az előremozgásban lévő és a vissza- vonuló ellenséget is ugyanaz a mozdulatlan célcsoport jelezte. Természetes, hogy a harcszerűségből a kiképzendők vajmi kevés ízelítőt kaptak.
Az eddig mondottak azonban kizárólag negatívumok s ezeknek a ki- küszöbölése egymagában nem hozná még meg a döntő fordulatot. Az el- avult lőkiképzési szabályzat javítgatásával, átmázolásával tehát pozitívu- mot semmiképen sem érhetünk el.
A döntő fordulatot az jelenti, ha az új lőkiképzési eljárást, annak szel- lemében, maradéktalanul át tudjuk adni leendő tisztjeinknek s így közvetve az egész néphadseregnek.
A fejlődés üteme nem engedi meg, hogy a kiképzés idejét hosszúra nyujtsuk. Csak a legfejlettebb munkamódszerekkel tudjuk a rendelkezésre álló idő alatt feladatainkat teljesíteni s ha a már említett hiányosságokat mégcsak nyomokban sem engedjük új lőkiképzésünkben elburjánozni.
A lőutasítás oktatóknak (tanároknak) a lőkiképzés sztahanovistáinak kell lenniök, akik a rendelkezésre álló időt a legtökéletesebben tudják kihasz- nálni, és a régivel szemben fokozott követelményeket is túlteljesítve, a maximális tudást érik el hallgatóikkal.
A továbbiakban főleg a tisztképzés szempontjából fogom a kérdést részletezni.
A lőkiképzés helyes módszere nemcsak az oktató előadásbeli technikájá- ban nyilvánul meg, hanem úgy elméleti, mint gyakorlati vonatkozásban, négy kérdés körül látom csoportosulni.
1. Az oktató tökéletes felkészültsége. 2. Az oktatandó anyag fontosság szerinti kiértékelése (tervszerűség). 3. Gyakorlatias előadási technika. 4.
Tervszerű számonkérés (kiértékelés alapján).
1.-hez.
Első pillanatra nem látszik szükségesnek az, hogy ezzel a kérdéssel rész- letesebben foglalkozzunk. A tanárnak így is, úgy istudnia kell, gondolhatná a felületes vizsgáló, elég ha az órákra alaposan felkészül. Ha az oktató való- ban csak az óráról-órára való készülést tekintené fontosnak, úgy ő is csak olyan növendék volna, mint hallgatói, legfeljebb annyiban különbözne tőlük, hogy ő az anyagot az órák előtt veszi át, növendékei pedig az óra után.
Az oktatónál (tanárnál) a tudás lényege a hogyan-on nyugszik. Hogyan tud az átadandó anyaggal szellemileg összeforrni, úgy, hogy ne csupán „sza- bályzatismertető" legyen, hanem a szabályzat szellemét tudja hallgatóinak továbbítani, hogy majdan azok is úgy adják azt tovább a honvédek tíz- ezreinek.
Szabályzataink nem tanári óravázlatok, vagy előadások, hanem adat- és tapasztalatgyüjtemény, mely az írott sorok formájában nem tudja mind- azt nyújtani, amit szerkesztőik élő szóban át tudnának adni.
A szabályzat soraiba életet önteni az oktatónak (tanárnak) kell, akinek úgy kell a szabályzat adatait hallgatóiba átültetni, mintha azt maga a sza- bályzatszerkesztő adná elő s utána a hallgató lehetőleg ugyanazokkal a tapasztalatokkal rendelkezzen, amit a szabályzat szerkesztője hosszú évek és sok munka árán szerzett meg. Ehhez nem elég magát a szabályzatot adatszerűen megtanulni. Pl. akkor, amikor egy fegyver szerkezetét oktatom, nem elég annak tisztán adatszerű ismertetésére szorítkoznom. Röviden fel kell sorakoztatni mellette a hasonló többi fegyverek idevágó megoldási el- veit, azoknak hátrányait a mieinkkel szemben. A hallgató legalább megkö- zelítőleg abba a gondolatvilágba élje magát bele, melyben a fegyver szerkesz- tője élt akkor, amikor a kapitalista fegyvergyárak „áru"-ival szemben meg- szerkesztette a szocialista hadsereg számára a harc céljait szolgáló igazi
„fegyvert"-t.
Ezzel mindjárt politikailag is alátámasztottam oktatásomat s a kettős meggyőzés erejével föltétlen eredményt érhetek el.
Amikor az oktató egy lőgyakorlatot hajtat végre, ne az óráját nézze állandóan, hogy az egy főre kiszabott időt túl ne lépje, s ne a céltáblamoz- gatás ténykedése legyen a figyelme központjában.
Ehelyett igyekezzen a szabályzatban előírt gyakorlat sorai mögül fel- sorakoztatni azokat a kristálytiszta tapasztalatokat, melyek éppen ezzel a gyakorlattal adhatók át a legtömörebben. Igyekezzen a gyakorlókkal tartott állandó szellemi kapcsolat révén azoknak figyelmét állandóan a gyakorlat keretében tartani, hogy egy pillanatra se szakadjanak ki annak gondolat- menetéből, harcszerűségéből. A célok felbukkanásánál pedig ne azonnali, gépies parancsadást gyakoroljon, hanem a célok által kiváltott hatást kutassa a gyakorlókban s megközelítette-e ez a harcszerű hatásokat.
Bizonyítsa be, hogy az új lőgyakorlatokban élet van. Még az iskolaszá- mok is harcszerű keretek között mozognak és ezzel, a régiekkel szemben, lényegesen jobban megközelíti a harcszerűséget, tehát hatványozott mérték- ben tanít. Ha jobban tanít, akkor jobban szolgálja a harcos érdekeit is.
Ha ezt bebizonyítottam, akkor ismét egy igen erős politikai tényezővel alapoztam meg hallgatóim tudását.
A szabályzatnak valamennyi részletébe lehet életet vinni. Mindezt azon- ban csak úgy tudjuk megvalósítani, ha az oktató (tanár) a szabályzat adatain kívül fegyverszakilag, lövésszakilag és harcászatilag egyaránt, igen nagy felkészültséggel bír. Az ilyen oktatóból „ömlik" a tudás s ebből a tudásból sokkal többet és biztosabban tud átadni, mint a szabályzatot gépiesen re- citáló „felolvasó".
A jól felkészült oktató tudását hallgatói is hamarosan észreveszik és tudásának hatalmával sokkal nagyobb fegyelmezettséget és érdeklődést tud kiváltani, mint bármi más fegyelmező eszközzel.
A lőkiképzés sztahanovista munkamenete tehát ott kezdődik, amikor a hallgatók érdeklődéssel várják a lőkiképzési órákat, lesik előadójuk szavait, akinek minden mondatából tapasztalatot és tudást meríthetnek.
Elriasztó példa maradjon tehát az az oktató, aki csupán a szabályzati pontok „szószerinti felmondására" képes s időközönkint ebben is segítségért siet a tanári asztalon jóelőre nyitva tartott lőutasítás könyvecskéhez.
2.-höz.
Elérkeztünk az oktatási módszer azon részéhez, melyen a legtöbb ter- vezet, vagy oktató elcsúszik: a súlyképzéshez.
87
A régi módszer döntő hibája itt abból adódott, hogy a megtanítandó szabályzatok lapoldalszámait elosztották a lőkiképzési órák számával és így végeredményben minden kérdéssel egyformán foglalkoztak.
Ez azonban semmivel sem több egy kezdetleges „alibi munká"-nál. Ter- mészetes következménye ennek a módszernek az lett, hogy az oktatottak nagy része kiválóan el tudta hadarni egy fegyver alkatrészeit, de a már több tlanulást és hosszabb belemélyülést kívánó működési részleteket vagy csak sejtette, vagy nem is tudta.
Beszajkózta a háromszor vulkánfiberezett vízbeöntő lyukcsavar ver- secskét is, de azt, hogy néhány cm-rel odébb a gőzelvezető berendezés ho- gyan működik, arról már legtöbbnyire fogalma sem volt a hallgatónak.
Ez a módszer azután odáig korcsosodott, hogy a fontosabb részekre jutó amúgyis kevés idő miatt ezeknek az oktatása még jobban elhanyago- lódott és végül már csak az alkatrészek elnevezéseinek „biflázását" köve- telték, amire viszont aránylag túl sok idő is állt rendelkezésre.
Ez a kérdés ilyen megvilágításban is egészen visszatetszőnek mutat- kozik, de sokkal visszatetszőbb lesz akkor, ha a harctéren velejáró véres következményeire gondolunk.
A vízbeöntő lyukcsavar varázsigéjével természetesen nem lehet egy akadállyal teli géppuskát működésbe hozni, ellenben teméntelen vért ve- szíthetnek egységeink addig, amíg az előbbi módon képzett kezelő az el- hárítással szerencsétlenkedik.
Ennek a kérdésnek a jelenre vonatkoztatott megoldása sem olyan egyszerű, mint az az első pillanatra látszik.
Különösen vonatkozik ez olyan tanfolyamokra, melyeknek időbeli ki- terjedése még az iskolákénál is rövidebb, — tudásbeli követelmény viszont még nagyobb, mint az előbbiek hallgatóinál.
Ehhez azután hozzájárul még az a nehézség is, hogy a háborús tapasz- talatok és technika fejlődése révén a lőkiképzés anyaga is jóval meggyara- podott a régivel szemben.
Ez esetben már a szakosításon túlmenően kell egyes döntő fontosságú kérdésekre döntő súlyt képezni.
Hogyan fest ez a valóságban?
Ha például egy fegyver megtanításához rendelkezésre álló órameny- nyiséget nézem, azt veszem észre, hogy a szabályzatok abszolút részletekbe menő alapossága miatt, még akkor sem tudok mindent egyformán megtaní- tani, ha a könnyebb és a nehezebb kérdéseknek megfelelően arányosan osztom el óráim számát.
A tapasztalatlan oktató (tanár) azután így egykettőre belevész a sza- bályzatpontok erdejébe és a bokrot is ugyanannyi erővel akarja kivágni, mint a legvastagabb rönköt.
Ne követeljünk tehát abszolút, szabályzat használatát mellőző tudást olyan kérdésekben, ahol az nem föltétlen fontos.
Azt, hogy egy fegyver szórásánál a középső találati pontot hogyan szá mítom ki, milyen eljárásokkal, azt nem szükséges a szabályzatban leírt rész- letességgel tárgyalnom, vagy követelnem, mert akkor, amikor mint tiszt, egy ilyen lövésszaki feladat megoldása elé kerülök, föltétlen lesz időm elő venni a szabályzatot és azt előtte áttanulmányozni. Semmiesetre sem lesz
azonban időm ahhoz, hogy egy harc közben fellépő fegyverakadálynál a sza- bályzatban ideges keresgéléssel kutassam a hiba okát és annak az elhárítását.
Senki előtt sem lehet vitás, hogy az előző kérdést hallgatóim előtt csak ismertetni fogom, az utóbbit azonban vasszigorral és irgalom nélkül meg- követelem tőlük, hogy álmukból felriasztva is rögtön ráakadjanak egy fegy- ver hibájának okára.
A fegyverek alkatrészeinek elnevezéseit sem fogom követelni, mert a hozzáértést az lényegében nem befolyásolja. De ugyancsak vaskövetkeze- tességgel kell megkövetelnem azt, hogy az egyes alkatrészeknek a működé- sét, azok összhangját a legaprólékosabb részletességgel mindenki tudja.
A legalaposabban valamennyi fegyverszaki rész között ezt kell megkövetel- nem s ha kell, még a lövésszaki részek pillanatnyi rovására is.
Aki ugyanis a működéseket tökéletesen ismeri és az egész anyag a verébe ment át, az nemcsak az akadályelhárítás döntő kérdését oldotta meg, hanem képes arra, hogy az akadályoknak elejét is vegye. Az akadályelhárítás „tüneti kezelés"-e helyett „megelőző" (preventív) eljárást tud alkalmazni. Képes lesz ugyanis arra, hogy még a fegyver működése közben észrevegye az abban lappangó hibákat, pl.: a lövések zaja között észreveszi azt, hogy egy rúgó már kimerülőben van;
az alkatrészek mozgásából megállapítja azoknak helytelen súrlódását és így törésnek veszi elejét;
azonnal észreveszi a csőmozgásból, ha a géppuskacső rézgyűrűje ki- kopott, de határozottan felismeri azt is, hogy ez a hiba nem a visszalökés- erősítő rendellenességéből ered;
a golyószóró tűzgyorsaságából azt, hogy a gázhenger bepiszkolódott;
a géppuska zártömb fesztelenítésénél azt, hogy az ütőrúgó kimerült, vagy éppen törés előtt áll;
ugyancsak a lövések közötti időből, hogy a golyószóró, vagy géppisz- tolytár adogatórúgói gyengén vannak felhúzva;
egyszeri rápillantással meglátja, ha egy tár ajka egy kissé is el van görbülve s az adogatási már lehetetlenné teszi.
így az akadálynak képes lesz elejét venni tűzszünetben s nem kell a tüze- lés közben elhárítással bajlódnia, ha még egyszer olyan jól érti is azt.
Az egyes alkatrészek pontos leírására nem fogok annyi időt beállítani, mint amennyi helyet az a szabályzatban elfoglal, mert ugyanezt a működé- sekkel egyidőben is megtehetem, — igen nagy időmegtakarítással.
A szórásadatokat sem fogom olyan részletességgel követelni, mint a szabályzatban van, mert harc közben a számadatokat nem fogja tudni fel- használni. Csupán a szórásképet fogom bizonyos lőtávolságokon összehason- lításul alkalmazni a különböző célokhoz viszonyítva, mert ennek a kiértéke- lésére harcban már nem lesz ideje.
A ballisztikai tételekből alig kell részletezni valamit. Ezeket csupán arra használom fel, hogy a röppálya sajátosságait könnyebben megérthessék a hallgatók.
A fegyverek megvizsgálására és karbantartására vonatkozó pontokat is csak vázlatosan ismertetem, mert az a napirend más időpontjában gya- korlatilag úgyis sorra kerül. A szabályzat idevonatkozó pontjait minden legénységi szobában kifüggesztem, a vizsgáló parancsnok pedig ennek 89
alapján tarthatja meg a szemléjét. Az órára inkább ezek szükségességének politikai szempontokból való alátámasztását hagyom.
A lőtérszolgálattal kapcsolatos teendőket sem fogom sulykolásszerűen követelni, csak ismertetni, mert ha bárkinek is ilyen szolgálata adódik, előtte még lesz ideje a szabályzatot áttanulni. Ezek közül is a tisztjelöltekkel elsősorban a lőtértiszti teendőket részletezem, tisztesjelöltekkel pedig a be-
osztottak kötelmeit. , Beszélje át minden lőutasítás oktató (tanár) ezt a kérdést alaposan
elöljáróival, hogy a súlyképzés helyes elrendezésével mi döntsük el azt, hogy mi fontosabb és mi kevésbbé fontos és ne bízzuk azt a hallgató megítélésére, hangulatára, a többi tantárgyakban való elfoglaltságra és tapasztalatlansá- gukra.
A súlyképzés helyességét föltétlen biztossá és tévedésektől mentessé teszi az az elv, ha a döntő súlyt azokra a részletekre helyezem, amelyeknek az alkalmazásakor már nincs idő arra, hogy a szabályzatot bármilyen for- mában Is segítségül vehessük, csak pusztán szellemi felkészültségemre és begyakorlottságomra számíthatok.
A többi kérdések között lesznek olyanok, melyeket csak egészen nagy vonásokban, vázlatosan fogunk követelni és olyanok is, melyekről csak azt kell tudni, hogy a szabályzatban hol lehet megtalálni (pl. pisztoly belövése).
Itt is kövessük tehát Lenin tanítását: „Inkább kevesebbet, de jobban!"
Ehhez azonban föltétlenül az a tapasztalat és tudás kell, melyet az előző pontban részleteztem és el sem képzelhető helyes kiválogatás olyan oktatóknál, akik maguk is csak rendfokozatukkal emelkednek hallgatóik fölé.
3.-hoz.
Igen fontos kérdés az oktatásoknak előadástechnikai szempontokból helyes megszervezése és lefolytatása.
Ennek a kérdésnek a megoldása az 1. pontban részletezett tökéletes felkészültséggel nagyrészt már meg is oldódik, mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, mert a legtökéletesebb tudás is falra hányt borsóként hat akkor, ha nem észszerű keretek között kerül az oktatandók elé. Két főtényező állandó szem előtt tartásával ez a kérdés is biztos kézzel oldható meg.
a) Döntő fontosságú az, hogy az oktatásokon minden hallgatónak a figyelme legteljesebb mértékben csak az előadottakra összpontosuljon. Ha egy jól felkészült oktató (tanár) minden hallgatójával, szünet nélkül, a leg- teljesebb szellemi kapcsolatot tudja fenntartani, akkor az előadást nemcsak megértették, hanem nagyrészt már meg is tanulták. Ehhez azonban több dolgot kell szem előtt tartanunk.
Sohase tartsunk szabadban foglalkozást akkor, ha az időjárás viszon- tagságai a hallgatók figyelmét a legcsekélyebb mértékben el tudják terelni az előadásról. Ez alól kivétel csak az az eset lehet, amikor kifejezetten a szoktatás is elérendő cél.
Még olyan témakört is, mely természeténél fogva inkább a terepre kí- vánkozik (tüzelőállások elfoglalása), sokkal eredményesebben lehet ügyes vázlatokkal és más szükségmegoldásokhoz folyamodva oktatni, mintha pl.
a terepen zuhogó esőben akarnám oktatás tárgyává tenni (vagy süvítő szél- ben, amikor az oktatónak a hangját sem lehet hallani).
90
Ha olyan tárgykör van soron, mely a tanteremben nem oktatható (táv- becslés), inkább halasszuk el más időpontra, mert átázott, vagy a hidegtől elgémberedett embereknek, előttük eddig ismeretlen anyagot leadni annyi, mintha semmit sem mondottam volna. Kb. olyan eredményt várhatok, mint amilyet vetítésnél egy ritka hálón kapnék fehér vászon helyett. Nagyon ügyelni kell arra, hogy sem a tanteremben, sem a terepen lehetőleg semmi ne szolgáltasson okot ahhoz, hogy az oktatandók figyelmét másra terelje.
Ha a terepen valami pillanatnyi feltűnő jelenség mutatkozik, akkor annak megszűntéig szüntessük be az előadást. Ha a jelenség tartósabb, akkor a hallgatókat ültessük ennek háttal (de ne háttal lefelé).
Tanteremben az asztalokról mindent rakassunk el, mert minden leg- csekélyebb tárgy (papír, könyvek, írószerek) alkalmasak arra, hogy hosz- szabb-rövidebb időre kikapcsolják a hallgatók figyelmét.
Ha az órán vázlatokkal oktatok, akkor sohase rakjam fel előre azokat addig, amíg sor nem kerül rájuk, mert lesznek, akik ezt érdekesebbnek fog- ják találni, mint a figyelést.
Az előadások alatti jegyzetkészítéshez csak akkor folyamodjunk, ha azt semmi mással helyettesíteni nem lehet, mert a jegyzetek elkészítése (főleg ki nem írott kezű bajtársaknál), a figyelemnek legalább a felét, an- nak technikai részére fogja terelni. Amit a leírással, mint kényszerfigyeléssel nyerek, hatványozottan vesztem el az írás lassúságával, időben és az ok- tatás mennyiségében.
A szocialista munkamódszernek a tanításban az a döntő ismertetője, hogy az előadásokon a hallgatók meg is tanulják azt, amit hallanak. Ez a figyelem legteljesebb biztosítása nélkül semmiképpen sem érhető el, de leg- kevésbbé általánosságban.
Ügyes rajzok és vázlatok nagyban fokozzák a figyelem koncentrálását, de ügyeljünk arra, hogy csak olyan dolgokat öntsünk rajzba, mely így váz- latosan áttekinthetőbb, vagy gyakorlatban be nem mutatható. Nem fogom pl. vázlatban oktatni az akadályelhárításokat.
Az alkatrészek neveit sohase követeljem. Ehelyett az oktató tanulja meg azokat pontosan és hibátlanul s amit a hallgatónak tudnia kell, azt az oktatótól való gyakori hallás folytán úgyis megtanulja.
Az alkatrészek leírására is kár külön időt szakítani, mert azt a műkö- déseknél jóval rövidebb időbe lehet beszorítani s könnyebb lesz megjegyezni is a működések logikus összekapcsolódása segítségével. A tüzelőállásoknál ne vesszünk el harcászati részletekben, hanem csak a lövésszaki szemponto- kat domborítsuk ki.
Ha a hallgatók figyelme közben kifáradna, úgy visszakérdezéssel pihen- tessük azt.
Ne menjünk tovább az oktatással addig, amíg a zöm meg nem értette.
Nincs idő viszont arra, hogy egyesekkel soká foglalkozzunk. (Erre az ismétléseket kell felhasználni.)
b) A másik főtényező a gyakorlatiasságra való törekvés, azaz mindazt, amit a hallgató az előadótól hall, azt azonnal lássa és csinálja is. Igaz ugyan, hogy végeredményben ez a figyelem összpontosításához tartozik, de ennek a módszernek a bevezetése oly döntő eredmények elérésére képesít, hogy külön is kívánatos vele foglalkozni.
Ne legyen tehát soha egy óra sem, melyet a legközvetlenebb formában gyakorlatban is be ne tudnék mutatni.
91
A lőkiképzési anyag legfontosabbjai közül, a fegyveroktatásnál ez nem jelent különösebb problémát, mert bármilyen fegyverszaki kérdés magyará- zása mellé, mindenki előtt ott lehet az illető fegyver s amit az oktató (tanár) mond, azt azonnal bemutatja és csináltatja is. Kényesebb szétszedéseknél, melyet a szabályzat nem enged meg, segítségül szolgálnak a gyakorló fegy- verek, melyek azonban minden ilyen alkalommal a lehető legnagyobb szám- mal legyenek kéznél.
Döntő fontosságú a lövés megtanítása is, mely kizárólag csak gyakor- latilag történhet. A csapott célgömbbel való célzáshoz, a célnontáthelyezéshez, a billentyű elhúzásának ellenőrzéséhez megvannak a megfelelő gyakorlatias oktatási eszközeink.
Mint igen súlyos hiba jelentkezik azonban az egész honvédségen belül a billentyű hirtelen elhúzása, mely a találati valószínűséget a minimálisra csökkenti.
Célszerű ezért, ha a lőkiképzés-oktatók (tanárok) gondoskodnaK arról, hogy minden egyes honvédnak, hallgatónak meglegyen az elhúzást ellen- őrző készüléke és az oktatók minden lövészetnél ellenőrizzék a fejlődést.
Elméleti kérdéseket is lehet gyakorlatiasan segédeszközökkel oktatni.
E téren döntő fordulatot jelentenek a lőutasítás tantermek berendezései, ahol a szórás, pásztázás, ellövés, átlövés, hézaglövés stb. oktatásához is minden segédeszköz rendelkezésre áll.
4-hez.
Az eddigiek folyamán láttuk, hogy a hallgatók az órák alatt megért- hetik és megtanulhatják azt, ami tervezeteinkben elő van írva.
Ez a tudás azonban még mindig nem tekinthető maradandó tudásnak.
A hallgatók más tárgyakat is tanulnak, ami a lőkiképzésben hallottakat feledteti.
Bármennyire is jól megtanulták az órák alatt az anyagot, az még mindig túlságosan friss ahhoz, hogy azt alaposan meg is emésszék.
Aki az eddigiekkel megelégszik, az úgy jár, mint aki a páncélszekrénybe helyezett értékeit csak kilincsre zárja s a kulcsot nem fordította rá.
A lőkiképzés oktatásában a számonkérésnek kell még következnie, mely oly biztonsággal fogja agyunkban a tanultakat elraktározni, mintha az páncélszekrénybe volna bezárva.
Nem elég azonban akármilyen számonkérés sem.
Minden órán nem tudok mindenkit feleltetni, tehát lesz, aki nem is fog elkészülni, de aki elkészült, annak tudásáról sem tudok képet alkotni.
Rövidített kiképzési idő alatt nem lesz időm arra, hogy mindenkitől minden fontos anyagot számonkérjek.
A körülményekre és a hallgatók belátására viszont nem bízhatom az előmenetel kérdését, hanem annyit kell tanulniok, amennyit a vezetés megkíván.
Az elméleti kérdések megtanításánál ez csak a dolgozatírással old- ható meg.
Azoknál a hallgatóknál, akik még a fiatalabb generációhoz tartoznak, bizonyos fokig mint kényszerítő eszköz is szerepel, hogy ne is gondol- janak nem felelésre, s nem készülésre.
9 2
Igen nagy nyereség időben, mert annyi idő alatt mint 3—4 hallgató lefeleltetése, 30—40 főt tudok levizsgáztatni.
A dolgozatírásnál szemben a feleléssel, — nem lehet mellébeszélni, s alaposan rendezni kell a gondolatokat, hogy csak a lényeget és össze- függő egészet írjak le. Ez a gondolatrendezés és a vele járó agymunka az, ami sokkal mélyebbre préseli az eddig hallottakat agyunkba és sokszor olyan dolgok is visszatérnek gondolatkörünkbe, melyet csak hallottam az előadások kapcsán, de ismétléseknél meg nem tanultam.
Ezeken a döntő előnyökön kívül még más kedvező oldalai is mutat- koznak a dolgozatírásnak.
A hallgatókat feltétlen kötelességteljesítésre szoktatja, mert nem lehet számítani.
Az előmenetelnek a számokban való kifejezésére mindig elegendő és pontos adatok állnak rendelkezésre s így külön indíték nélkül is felkelti a munkaverseny, a tanulmányi verseny-kedvet.
Az oktató önmagát is jobban tudja ellenőrizni abból a szempontból, hogy a hallgatók mit értettek meg nehezen, vagy egyáltalán.
Kétségtelen, hogy a dolgozatok igazságos kiértékelése az oktatóra nézve rendkívül nagy munkatöbbletet jelent, — de aki ezt a módszert egyszer már kipróbálta, rájöhetett arra, hogy a hallgatók tudása minden dolgozatírás után ugrásszerűen növekedett. Ez a tanár kedvét is hatványo- zott mértékben fokozza, mert látja, hogy a munlrája nem eredménytelen.
Ha ezt rendszerré teszem és egyetlen fontos tárgykör sem lesz dol- gozati számonkérés nélkül, úgy olyan vaskézzel és olyan ütemben tudom hallgatóim képzettségi fokát emelni, amilyen ütemet munkabírásom elbír.
A dolgozatírás ellen fel lehetne hozni azt az érvet, hogy az előadó- készség nem fejlődik.
A rendelkezésre álló idő alatt senki sem jut annyi feleléshez, hogy azzal előadókészségét nagyon fejleszthetné. Az előadókészségnek is a leg- jobb és legbiztosabb alapja a minél nagyobb tárgyi tudás, melyet a dol- gozatírással föltétlen _többet szerez.
Aki csak felelet formájában tudja a tanultakat átadni, azt az oktató alkalomadtán lefeleltetheti. Az ilyen hallgatónak hatványozottan jót tesz a dolgozatírásnak gondolatrendező hatása.
A dolgozatírásnál is törekedjünk a gyakorlatiasságra olyan formá- ban, hogy ha a fegyverek működéséről, vagy más fegyverszaki kérdésről íratjuk azt, úgy engedjük meg, hogy az illető fegyvert, vagy alkatrészt a hallgatók maguk elé tehessék, hogy az agymunkát egyszerre vizuális be- hatások is segítsék.
Az elméleti kérdések számonkérésén kívül gyakorlati kérdésekben is kell lenni számonkérésnek.
A fegyverek szétszedésének és gyakorlati fogásainak megtanulása terén normákat kell felállítani, melyen belül mindenkinek el kell tudni végeznie a kérdéses fogásokat s melyet mindenkitől mint alapot kell meg- követelni.
Aki pl. a golyószórót nem tudja szétszedni és összerakni a megszabott normán belül, az még akkor sem lehet csapattiszt, ha elméletileg kiválóan tudja annak működéseit.
Akik viszont feltűnően rövid idő alatt hajtják ugyanazt végre, azoknak
9 3
esetleges gyengébb elméleti osztályzatain kell emelni belátás szerint.
Ezeknek a kezelési vizsgáknak minden fegyver, minden alkatrészére ki kell terjednie. Erre valók a gyakorló fegyverek. Az ismétlések keretében, ügyeletes tanári szolgálat alatt, fokozatosan mindenkit le lehet a normák alapján vizsgáztatni.
Ennek keretén belül is, külön felszólítás nélkül is, verseny fog ki- alakulni s a tanév végén olyan hallgatók kerülnek ki a kezeink alól;
akik fegyvermestereknek is beillenének.
A számonkéréshez tartozik az iskolalőszámoknak a kérdése is.
Ne lehessen csapattiszt, vagy tisztes az a hallgató sem, aki bizonyos mennyiségű iskolalöszámot legalább megfelelő eredménnyel le nem tud lőni.
Ha az előkészítő lőoktatás során a lövőket olyan alaposan kiképeztük, hogy lőeredményük zöme kiváló lesz, akkor elértük azt, hogy a lövészet szenvedély lesz. Egy jól kiképzett csapattisztben vadászszenvedélynek kell a lőkiképzés során kialakulni, mert csak így tud ő is igazán kiváló lövőket nevelni.
Akit a fegyveréhez ilyen szenvedély fog láncolni, az a harcban nem a halálfélelemmel fog birkózni, hanem az ellenség iránt érzett gyűlöletét a célok megsemmisítésében fogja érvényre juttatni.
Be kell vezetni a számonkérést a tüzelőállások elfoglalásának be- gyakorlása terén is. Mivel itt a kiértékelés lényege nem a gyorsaságon van, s az egyes végrehajtások között nehéz értékkülönbséget tenni, — itt csak a tökéletes végrehajtást, mint alapot, tegyük norma tárgyává.
Látjuk azt, hogy a lőkiképzés fejlettsége mily döntő mértékben függ a,z oktatóktól (tanároktól).
Ha számításba vesszük azt is, hogy a harcoló egységek túlnyomó többsége beosztott honvéd, akiknél a vezetési (harcászati) kérdések nem játszanak döntő szerepet, akkor a lőkiképzés a politikai fejlettség kérdése után mindjárt a második helyre kerül.
Gondoljon arra minden oktató (tanár), hogy mindaz, amit a hallgatói tőle most az órákon látnak, ugyanúgy fogják azt majd ők is tovább adni.
A fogékony hallgatók előtt az oktatótól hallottak és látottak olyan új- szerűek, hogy az egész katonai pályafutásukon végig fogja őket kísérni és sokszor még a mozdulatokat, kiszólásokat is magukkal fogják vinni.
Vigyen tehát bele minden oktató előadásaiba bátran egyéniséget is, sztahanovista lendületet és építő kedvet s ne csak az óravázlatok meg- határozott tempóját bírja, mert olyan tapogatózóvá és határozatlanná válik, mint aki csak az előtte haladók lábnyomaiban tud lépkedni.
