CZINE MIHÁLY
Herceg János ünnepe
Nem csak a bibliai pásztoroknak adattak nagy alkalmak, mikor aklaik előtt az istenekkel találkoztak, a ma olvasóinak is, ha gondolkodásukat, élet- vitelüket nagymértékben formáló alkotókkal foghatnak kezet, s azok tekin- tetét érezhetik magukon. Ilyen nagy pillanatokként őrzöm a Kodály Zoltán- nal, Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, Kós Károllyal, Fábry Zoltánnal és Veres Péterrel történt találkozásokat, s egyre inkább a Herceg Jánossal való ritka együttléteket is. Nyolcvanadik születésnapját szinte diákos türelmetlen- séggel vártam: jön, itt lesz, ünnepelhetjük. Hallhatjuk élő szavait is újra.
Arra a napra azonban, amelyiken a TIT — a jó másfél évszázados Tu- dományos Ismeretterjesztő Társulat — ünnepelni kívánta, naptáramba a vé- letlen rendezéséből három más esemény is zsúfolódott. S ebből kettő egy nyugat-dunántúli városba szólított; egy Móricz-emlékezés, a nagy író szüle- tésének 110. évfordulóján, s egy kerekasztal-beszélgetés a nemzeti tudat kér- déseiről. Halasztani egyiket sem lehetett. A két elfoglaltság között azonban most nem a régi barátokat és a város nevezetességeit kerestem, hanem a Jugoszláviából frissen kapott Híd és a 7 Nap Herceg Jánost köszöntő írásait olvastam.
Lázban, gyönyörűségben: igen, így kell ünnepelni Herceg Jánost, mé- lyen meghajtva a zászlót előtte. Ilyen lázban siettünk vissza Pestre — a He- likon együttessel voltam —: el ne késsünk a Kossuth-klub ünnepi estjéről. Már csak egy feladatunk volt a Herceg János-est előtt: egy előadás a mai magyar irodalomról, különös tekintettel az idei könyvhét termésére.
Csak hát hiába volt az országúti nagy sebesség; Pesten a diákok éppen tüntettek a kínai követség előtt, így a Postás Művelődési Házat — az előadás helyét — csak gyalogosan közelíthettük meg. Szakadt rólam a víz: mi lesz, ha Herceg János köszöntéséről lekések. Pontosan fognak kezdeni: az estet közvetíti az újvidéki rádió és a Kossuth rádió is. Kényesebb kérdés is feszen- gett bennem: lesz-e elég nagy közönség? Rossz az időpont: nyár van, a diá- kok vizsgáznak és tüntetnek; a könyvhétről már hazamentek a vendégek; az emberek főként a politikával vannak elfoglalva, Nagy Imre közelgő újra- temetésével, a Duna-vízlépcső felmondásával, a Dubcsek-interjúval és a kí- nai forrongás híreivel... Egyáltalán, kikre, milyen közönségre lehet számí- tani? A fiatalok nem ismerhetik eléggé, a kortársak már majd mind elmen- tek, Németh Lászlóné épp most fekszik kiterítve, s Balogh Edgár most még
„véletlenül" sem nyithat be Erdélyből jövet, mint a hetvenedik születésna- pon tette.
A Kossuth-klubba érve végre nagyot lélegezhettem. Minden rendben volt.
Tele a földszinti terem, az előtér, még egy másik kisebb terem is. Sok-sok ember; nem csak magyarországiak, de jugoszláviaiak is nagy számban. S nem csak magyarok, de szerbek, horvátok és németek is. Írók, olvasók, a művészet és a közélet emberei. Kortársai közül kevesebben, de fiatalok örvendetesen
sokan. Jöttek Szlovákiából és Kárpátaljáról is számosan. Még Bécsből s a tengerentúlról is voltak köszöntői; Monoszlóy Dezső Bécsből, Faludy György Torontóból érkezve nyitott be az ünneplésre. Jó érzés volt végigtekinteni a népes gyülekezeten, és érzékelni az idők változását: íme, mégiscsak mozog a föld. Ha többnyire későn is, mégiscsak bekövetkezik a tisztelgés az írói nagy- ság és emberi hűség előtt. Mégiscsak kiléphet — legalább alkalmanként — a nemzetiségi író is a már életében rázárulni kész „kettős koporsóból". Sőt, kaphat kettős elismerést, kettős megbecsülést is. S lehet ünnepelni, ország- határoktól függetlenül több szomszédos népnek is egyszerre, egy szívvel, ugyanazt az embert. Még hivatalosan is. Mert Herceg Jánost — akinek a munkásságát Jugoszláviában elég sokszor nézték fenntartással, s Magyaror- szágon eddig talán csak két könyve jelent meg — most Újvidéken, Szabad- kán és Budapesten is ünneplik. Magas magyar kitüntetést is kapott — a Ma- gyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendjét —, hivatalos jugoszláv jóváhagyással; s a pesti ünneplésen ott volt a jugoszláv nagykövet is. Magánemberként, olvasóként, jó ismerősként is. A barátság, a testvériség természetes érzésével.
A köszöntőműsornak már a hangütése is emelkedetten szép volt: Hor- nyik Miklós, a jugoszláviai magyar irodalom értékőrző kutatója beszélt a Herceg-életmű értékeiről, az író emberi helytállásáról; abban a sorban lát- tatva Herceg Jánost, amelyben Petőfit, Aranyt, Móricz Zsigmondot, Adyt és József Attilát tartja számon az emlékezet. Akik nem csak szépségeket terem- tettek, de népük gondiát vállalva járható utakat is kerestek. A magyar író- ban a testvériség munkását és Európa polgárát is méltatta, az emberi helyt- állás, az írástudói becsületesség példáját.
Kitűnő volt a műsor is: a versek, a novellák, a memoár- és esszérészle- tek az egész életútról adtak számot, lírai hangolásban, s igazán értő művé- szek — Béres Ilona, Avar István, Hegedűs D. Géza előadásában.
Minden szem tágra nyílt, minden arc mosolygott — csak az ünnepelt né- zett jó ideig fásultnak tetsző fáradtsággal maga elé. Kartávolságnyira szem- beülve vele, néztem az arcát. Napsütötte, barna, sima, frissen borotvált; ga- lambősz, de még eléggé sok és puha haj koronázza a nemesen éles arcot.
Egyenes derék, széles váll, választékos viselet. Messzebbről akár ötvenéves- nek is hihetnénk, ilyen közelről azonban olvasható már az arcon a nyolcvan esztendő: az elvégezettség, a befejezettség tudata. A közönség egyre inkább előredől, hogy egyetlen szót és árnyalatot se veszítsen a bevezetőből s a hű- ségesen közvetített írói üzenetekből; a szerző azonban rezzenéstelenül néz maga elé. Mintha szép versének, Az öregség elégiájánák volna a szobor- illusztrációja, illetve az élő modellje. Ha már idehoztatok — mondja szinte az arc —, hát itt vagyok, itt ülök. Elviselem, de ne beszéljetek annyit; tu- dom én jól, hogy már vége, már minden elvégeztetett: „megőszült már az erdő, és megrohadt / az avar, a zászlók lobogása pedig ugyancsak / megfáradt az elcsituló szélben..." S mintha zavarná is a sok szöveg, a voltak, a múl- tak nosztalgikusán szép idézése, kedves lányához fordulva dörmögővé sikerült suttogással mondja: „Unalmas. Sok benne a szociológia."
Pedig hát jobban — az egész életútról művészien számotadón — a mű- sort aligha lehetett volna összeállítani. De éppen a dörmögése jelezte: még mindig a régi. Még mindig a jobbat, mindig a szebbet, a teljesebbet akaró
elégedetlenség él benne. S a műsor végén már így mondja versét, Az öregség elégiáját, emelkedetten, lázzal, ahogy valamikor Illyés is mondta a verseit, perben az elmúlással:
„... várnánk \
barna árnyaiba bagyulálva az est nyugalmát, s csendes lámpafény, melyet majd elolt fölöttünk gyengéd kezével egyszer a lassú elmúlás."
Míg hallgattam, könnyeimmel küzdve, megerősödött bennem régi hitem, melyet ennek az estnek a megnyitójában is próbáltam már eldadogni: Herceg János a magyarság és emberség igaz írója, sorsvállaló ember; mértéke az emberségnek és magyarságnak, miként irodalomalapító idősebb kortársai, Kós Károly, Fábry Zoltán és Szenteleky Kornél voltak. Szépet, nagyot, törté- nelmit és emberit cselekedett lepergett évtizedeiben: irodalmat szervezett, értékeket teremtett, emberi és írói példát adott. Nagy László-verssorokat lát- tam lebegni a feje körül. Neki sikerült átvinni a szerelmet, fogában tartva is — a túlsó partra. Ahogy maga is mondta: átmentette a menthetőt.
S menti változatlanul. Mert a műsor utáni fogadás alatt a televíziónak és a rádiónak adott interjút, a jelenlegi helyzetről és a jövőbeli feladatokról váltott gondolatokat a gondokkal birkózókkal, még a vacsoráról is feledkezve.
S másnap már korán reggel indult Szombathelyre. Hívták, szeretettel hívták, s vonzotta az emlék és a feladat: viszontlátni a szívének kedves vá- rost, és beszélgetni a nyugat-magyarországi írócsoport fiatal embereivel.
Ez az út is érdekes vállalkozása volt a nyolcvanéves Herceg Jánosnak.
Pihenhetett volna akár egész nap, sétálgathatott volna a főváros utcáin, i f j ú - kori lábnyomát keresve. De Szombathelyt választotta inkább; ott már 48 esz- tendő óta nem járt. Akkor Bárdosi Németh János hívta a nyugati végekre, s többek között Pável Ágostonnal, a szlovén és magyar kultúra apostolával találkozott, most a TIT vendégeként látogatott Szombathelyre. A városbeliek úgy gondolták: ebéddel várják, utána pihenjen a legjobb szállodában rendelt szobában, s majd délután elbeszélget az írócsoport tagjaival. Herceg János azonban másként határozott: lemondott inkább az ebédről s a déli pihenőről, hogy jelen lehessen egy író-olvasó találkozón, a Volán könyvtárában. A Vo- lánban Dobos László, a szlovákiai magyar író volt az eredetileg meghívott vendég, Herceg János önként, érdeklődésből és szolgálatból vállalta maga is a munkásolvasókkal való találkozást.
A fogadtatás itt is kedves volt — plakátok, fogadóbizottság kellő szám- ban, Dobos László könyveiből, az előzetes terv szerint még kiállítást is csi- náltak —, de Herceg János, az egykori könyvtáros hamar észrevette: az ő könyveiből egy sincs a polcokon. Ki sem igen kölcsönözhették: nem számí- tottak a jelenlétére. Nem mutatta azért a sértődöttet, tudomásul vette, hogy a jugoszláviai írók még mindig csak hiányosan vannak jelen a magyarországi üzemi könyvtárakban. S örült annak, hogy Fehér Ferenc és Gion Nándor könyveit — a katalógus szerint is — már többen forgatták. S úgy beszélt
— bár fél év végi hajrá lévén, elég kevesen voltak — Dobos Lászlóval együtt, mintha sok százan lettek volna. Olyan elmélyültséggel és felelősséggel, ahogy valamikor Veres Péter és Németh László beszélt, akár kisded közönségnek is a nagy kérdésekről.
A közönség különben elég tájékozottnak bizonyult, hasonló kérdéseket fogalmaztak a nemzetiségi, nemzeti gondokat illetően, mint majd az Eletünk szerkesztőségében az írók és a művelődési intézmények munkatársai. S a fia- talabb szlovákiai magyar író gondolatai is erős rokonságot mutattak az idő- sebb vajdasági író töprengéseivel. Rokonmód beszéltek a nemzetiségi írás, a nemzetiségi magyar író feladatáról is. Mintha nem is harmadszor találkoztak volna életükben, de egy iskolába jártak volna már a kezdetektől fogva.
Két ilyen hosszú nap után igazán jól jött volna az idejében való nyugo- vóra térés, az összevont ebéd-vacsora után. de Herceg János semmiképpen sem kívánt tovább időzni Szombathelyen. Leánya és unokája várja Pesten.
S másnap reggel már indulni akar haza, Doroszlóra. Szinte érthetetlen volt a sietsége: maradhatna, igazán szívesen látnák, otthon már se családja, sem hivatalos kötelessége, sem szoros határidő nem sürgeti, de ő menni és menni akart. Ne legyen még véletlenül sem senki terhére. S végül is: várja a „mű- helye". Ami egyedül maradt a nagyvilágból. Várja a munka. A toll. Az írás.
Már nincs is más vigasztalása,, míg el nem oltja lámpáját az este.
Az út Szombathelytől Pestig sem volt rövidebb, mint Pesttől Szombat- helyig; jövet is, menet is 240 kilométer. De mintha mégis gyorsabban telt
volna. Jövet megállás nélkül folvt a beszélgetés, még a gvönvörű nyár eleji tájra, még a kéken hullámzó Balatonra, s a zölden integető Badacsony—Tá- tika—Somlvó ormaira is alig-alig vetettünk pillantást; mindig csak Herceg Jánost kérdeztük és hallgattuk. S János bácsi készséggel beszélt színesebbnél színesebb történeteket. Idézett rég porladó embereket, monarchiabelieket, ré- gi zomboriakat, írókat, politikusokat, mesterembereket, találkozásokat; Szent- eleky Kornélról, Szirmai Károlvról, Margalits Edéről. Sinkó Ervinről beszélt, s az egvkori szerb hadügyminiszterről, vagv vezérkari főnökről, aki éppen Karlsbadban gyógyítgatta a gyomrát, mikor kitört az első világháború. Szalon- kocsit bocsátottak rendelkezésére, hogy mehessen haza mozgósítani...
Hazafelé indulva, a szombathelyi tapasztalatokról kezdtük vetni a szót, maid újra őt kérdezgettük. S mondta is tovább jó kedvvel, derűsen különös történeteit és alakjait. De mikor már erősen sürvedett, majd elnyelte a sötét az útszéli fákat, s fáradtabban kezdtek jönni a szavak, az ébrenmaradás, meg az emlékezés kedvéért is, az éneklésre gondoltam. Sokszor tapasztaltam, író-olvasó találkozókról Nagy Lászlóval, Simon Istvánnal, Kiss Ferivel és má- sokkal az éjszakai órákban hazatérőben, hogy a kísértő álommal szemben se- gíthet az ének. A közös emlékek, a személyes sors olyan mozzanatait mond- hattuk el a dalokban, amelyekről szóban amúgy sem lehetne beszélni. Em- lékszem, egyszer Váci Mihállyal és Palotai Erzsivel éjfél körül indultunk Ka- posvárról hazafelé. A csábító álom ellenében dalosversenybe kezdtünk: csak népdalokat, s kizárva az ismétléseket. Jó kétszáz kilométeres volt az út, de győztük. Egészen a házunk kapujáig.
Most némi bizonytalansággal tapogatóztam a dalok irányába. Dobos Lászlóban biztos voltam: bodrogközi, Patakon volt diák. Tudtam, hogy ked- ves szervezőnk, Fogarasi Ági is szereti a népdalokat, s a sofőrünknek igazán nincs ellenére semmiféle zene. Herceg Jánosban nem lehettem ennyire biz- tos. Annyit róla is tudtam, hogy ifjúkorában hegedülni is tanult, s fiatal em- berként jó barátjával még a pesti utcán is fújták, két szólamban, a szerb dalokat. De mikor lehetett az? Már a Kossuth-klubbeli fogadáson is azért tartózkodtam a szokásos közös éneklés pendítésétől. S most onnan is korán
elment haza, a lányához; nem tartott velünk, mint még pár esztendeje is, hogy szippantson legalább néhányat a pesti éjszakából.
Felesleges volt az óvatoskodás: Herceg János szívesen énekelt velünk.
S mindent tudott. Nem csak a századforduló újabb keletű dalait — azokat még gyermekkorából —, de a Bartók—Kodály-gyűjtésekből ismertté váltakat, az erdélyieket, a Zobor-vidékieket és a felső-magyarországiakat is. Még előt- tünk ismeretlen dalokat és variánsokat is, amelyeket talán az egykor Zom- borban dalárdát vezető Kodály-tanítványtól, Kiss Lajostól hallott, vagy a szlavóniai magyaroktól a pinceszereken, útjai során. Hazáig énekeltünk. Éj- fél után egykor úgy búcsúztunk, mintha együtt lettünk volna valamikor már legények is. Mintha együtt jártunk volna a fonóba is.
Most már persze magam is elértem a hatvanat, de majd ilyen közelinek éreztem igazában Herczeg Jánost már első találkozásunkkor, s azóta mindig, már jó húsz esztendeje. Pedig én nem csak a nálam húsz esztendővel időseb- beket magázom legtöbbször, de mindazokat — paraszti hagyomány szerint —, akik nekem kenyeret kerestek vagy kereshettek volna éveik szerint; még a testvérbátyáimat is. Mi a titka, hogy Herceg Jánost már első találkozásunk- kor annyira rokonnak éreztem? Mi a titka, hogy valaki beépül az életünkbe, bár maga semmit sem tesz, mások meg — bármennyi is a találkozás s a szor- galmazás —, mégis közömbösek, vagy éppen idegenek maradnak?
Mikor először foghattam Herceg Jánossal kezet, az újvidéki rádió vala- melyik irodalmi estjén, már mozdíthatatlanul benne volt a gondolkodásom- ban. Ismertem minden írását, amit az Eötvös-könyvtárban megtalálhattam, ismertem a Kalangyát, tudtam felszólalásáról a lillafüredi találkozón, lapoz- gattam az általa szerkesztett Hidat, s hallottam róla Csuka Zoltántól és Né- meth Lászlótól. írásai és hallomásaim alapján már akkor a jugoszláviai ma- gyar irodalom meghatározó egyéniségének gondoltam. S nem is tudom, miért
— hiszen tudtam a születési évét —, az irodalomalapítók nemzedékéhez tar- tozónak véltem; Kós Károly, Fábry Zoltán és Szenteleky Kornél nemzedék- társának. Annál nagyobb volt az örömem, mikor egy szálfa termetű, a lehető legtermészetesebben viselkedő emberre tekinthettem fel. Nem tudom, kinek jutott eszébe, s miért, hogy Újvidékre hívjon, de attól kezdve magam is ke- restem az alkalmakat, hogy mehessek. S míg Herceg János volt a rádió iro- dalmi műsorának szerkesztője, mentem is; máig hálás vagyok a sorsnak, hogy az újvidéki rádió Ady-, Németh László-, Nagy László-, Csuka Zoltán- s Majtényi Mihály-estjein részt vehettem.
Ünnepek voltak ezek az irodalmi estek, s a hozzájuk kapcsolódó fogadá- sok; valóban a hídépítést szolgálták. A barátságot építették nem csak a ma- gyarok és a délszlávok, de a jugoszláviai magyarok és a magyarországi ma- gyarok között is. A vajdasági magyar irodalom legtöbb munkásával magam is ott ismerkedtem. Gondolkodásban, Ízlésben a vajdaságiak közül Herceg Jánost éreztem a legközelebbinek; szinte teljesen egyezőn vélekedtünk a mo- narchia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a Horthy-Magyarország dolgai- ról, a történelem alakulásáról és az irodalom jelenségeiről. A fiatalabbak jó része az avantgárd igézetében élt, Herceg János avantgárd múltja öröksé- gét megtartva ugyan, a valóságra figyelmeztetett; a fiatalok többsége — s nem csak a fiatalok — a nemzetiség dolgát nemigen tartotta fontosnak, Her- ceg János európaiságát természetesen őrizve, népe gondjaira is fokozottan fi- gyelt; nem csak Párizst, nem csak Leningrádot látogatta, de a horgosi és a
csúzai dűlőutakat is járta. Többen a vajdasági magyar irodalom hármas meg- határozottságából — világirodalom, délszláv irodalmak, magyar irodalom — a magyar irodalmat szinte elhanyagolhatónak vélték, Herceg János a délszláv irodalmat közvetítve, a világirodalmat szemmel tartva, a magyar hagyomány szükségét, értékét és nélkülözhetetlenségét következetesen hangsúlyozta. S túl a művészi formálás kérdésein, az írást szolgálatnak is tekintette. Tudta, val- lotta: az írónak a maga népéről kell írnia, s annak az útját keresnie. A ké- tely nélküli igenlések idején is volt ereje — elismerve a változások forradal- mi eredményeit — szembenézni a kedvezőtlen jelenségekkel és tendenciákkal;
mindig vállalva a vajdasági emberrel a sorsközösséget.
Szomorú, hogy oly sokan és oly sokáig figyelték enyhe bizalmatlansággal Herceg János hangsúlyait; magyarságát, olykor „botlasztó kőnek" vélve, még a nacionalizmus, a defetizmus gyanúját is meg-meglebegtetve körüle. Mára már igazolódott: minden lényeges kérdésben igaza volt. Elgondolásainak, óvá- sainak figyelembevételével a vajdasági magyar irodalom járhatóbb, eredmé- nyesebb útra találhatott volna.
Szerencsére Herceg János következetesen járta a maga útját; hűséggel és szívósan kereste a jugoszláviai magyar irodalom legjobb lehetőségeit. Ügy igaz, ahogy Dér Zoltán már régebben fogalmazta: a vajdasági világ legtelje- sebben benne sűrűsödött, és érett szellemmé, magatartássá.
Olvasói talán kezdettől így érzik. A Hídból az ő novelláit, a 7 Napból az ő tárcáit, a Dolgozókból az ő riportjait, az Üzenetből az ő irodalmi kitekinté- seit olvassák legtöbben először, s az öreg parasztok — a vajdasági Dudás Károlytól tudjuk — még kedvesen zsibongó unokáiknak is csendet intenek a vasárnapi ebédnél, ha a rádióban megszólal Herceg János, nehogy egyetlen szava is hallatlan maradjon. Amit ő mond: igaz. A jugoszláviai magyar iro- dalom a magyarországi olvasó tudatában is az ő nevéhez kapcsolódik leg- erősebben. A Bácskából Pestre származott Illés Sándor vallomása sok-sok ol- vasó véleményét tükrözi: ha bácskai ízekre vágyakozik, Herceg János vala- melyik könyvét veszi a kezébe. Elég csak belelapozni, máris ismerős tájon érzi magát, látja „a távoli kis tanyákat körülölelő göcsörtös akácokat, az ám- bitus kapukat, a barokkos parasztházak előtt ülő asszonyokat, a falusi sar- kon ,bandázó' embereket subásan, kucsmásan; a bolt ajtajába kiálló keres- k e d ő k e t . . . " S felvillan előtte a táj, „akár egy Konjovic-festmény: haragos kukoricatáblák, viharos tengerként, szilaj felhők, roggyant tanyák, ég felé markolászó fák, mintha segítségért kiáltozna a mindenség.".
A nyolcvanéves Herceg János igazán nyugodt lelkiismerettel tekinthet vissza elpergetett évtizedeire; a maga mögött hagyott örvényekre és köves kaptatókra. Mindent megtett, amit megtehetett. Érdemelten lett példaember:
az emberség, az emberi magatartás és a nemzetiségi magyar író példája.
Folytassa csak tovább küldetéses munkáját; ott, Doroszlón, a Mosztinga part- ján. S várjuk még sok születésnapra, s újabb vidéki utakra. Változatlanul a régi, régi-régi szeretettel.
