K U R U C Z G Y U L A
Szakmai önéletrajz
„Ugyanott, jeles eredménnyel tettem le az érettségit. Felvételt nyertem az egyetem mérnöki karára. Tanulmányaim 1956 szeptemberében vették kezdetü- ket, és folyamatosan"
Abbahagyta a gépelést. Folyamatosan — ez azt jelenti, hogy nem csinál- tam semmit, lapultam, mint szamaritánus a fűben, nem vettem részt az „ese- ményekben". „Októberi események."
A gép billentyűi fölé emelte kezét. Fájt a háta. Rohadt, kimerítő napja volt. Tehát:
„Folyamatosan végeztem el a mérnöki szakot. 1960-ban diplomát kaptam.
Szakmailag már egyetemista koromban az építészet felé irányult az érdek- lődésem. Mikor harmadéves koromban meghirdettek egy pályázatot, pálya- munkámmal országos második díjat nyertem. Eredményem szárnyakat adott".
Micsoda marhaság: szárnyakat adott. És az a pályázat.
Hátradőlt, kibámult az ablakon. A szél kavarta a havat. Reggel lezuhant a légnyomás, sejtette, hogy esni kezd. A sarki lámpa fényében rézsút pörögtek a hópelyhek, meg-megcsillantak a díszfa csupasz ágán-bogán át. Eleinte vörös- szilvának vélte a magasra nőtt bokrot, de értetlenül néztek rá. Pár év pesti élet után jött rá, hogy itt nem nő fröccsenő levű, magvára tapadó, édes húsú szilva a díszfákon. Elég, ha piros a levelük.
Harmadéves korában „kiugrott". Hülyére röhögték magukat rajta. Heccből adták be a pályázatát. Látott egy 1947-es japán folyóiratot, és egy hosszú, pénz- telen hétvégén egy halom rajzon keresztezte a szaklap individuális lakáselkép- zeléseit Kós Károly terveinek lényegével. Akkor, ott is tudta, hogy képtelen eklektika az egész, Magyarországon használhatatlan, ellentétes az országos ter- vekkel, az országos nyomorral. Kollégiumi szobatársai „Randolf" jeligével be- adták az anyagot, ö azt hitte, kidobták a szemétbe. Romantikus, népies jára- tok, bonyolult belső megoldások és félszintes játékok bizonytalan statikai meg- oldásokkal.
Szemét elnyugtatta a faágakon átfehérlő hóesésen. Klári vacsora előtt szá- mon kéri rajta az önéletrajzot. Hátradőlt, megvakarta a combját. Hirtelen visz- ketni kezdett a válla, körme alatt felsajdult egy pattanás.
Felállt, három lépéssel végigmérte pénzkereső fülkéjét a könyvespolctól a tervezőasztalig, önkéntelenül megállt a szekrény előtt, kinyitotta a mágnes- zárával már-már összenőtt „bárfiókot". A piros belsejű dobozban hat arany- szélű pohár mellett egy félig üres gines üveg. Megfogta, középen megmarkolta és néhányszor a levegőbe dobta. Jól beleillett a tenyerébe. Pia, gondolta — pia.
Megint fel-le járkált, kinézett a kavargó hóesésbe. A szél csomókban űzte a lámpa előtt a pelyheket. Holnap csúszkálhatok a kocsival.
Homlokán bizsergető pántként ült, feszült a kimerültség. Egy sikkantás a fürdőszoba felől: Klári mosdatja a srácokat. Nemsokára bejönnek elköszönni.
Figyelmetlenül lecsavarta az üveg kupakját, beleszagolt. Nagyot húzott be- lőle — gyorsan, óriási kortyot — és köhögve, prüsszögve előrehajolt. Csontjáig megrázta az idegen, durva íz, arca eltorzult, válla felhúzódott. Mintha a tenye- rébe is belecsípett volna a gin — gyorsan a lehajtott lapra állította, és az asz- talhoz menekült.
A váratlan undor eltüntette halántékáról a fáradtságpántot. Melege lett.
Előtte az írógép tucatnyi fekete sorral. Mitől „kapott szárnyakat"? Miért nyerte meg azt a pályázatot? A vidéki egyetem tanárai így juttatták kifeje- zésre utálatukat a pestiekkel szemben. Kimaradtak a főváros bulijaiból: a hely- osztásból, a pénzből, a konszolidáció forrásközeli előnyeiből. Ha Pesten a szolid, szocreál szecesszió tapogatózott előrefelé, akkor őnáluk csak azért is a neo- romantikát nyomták népies árnyalattal. Egyik társulat sem hitt — szűkös — lehetőségeiben, csupán az volt a fontos, hogy mást csináljanak, a másik ellené- ben mást. Így lett ő zászló — véletlenül. Játszásiból. Ami aztán következett, az már komollyá vált. Vagy mégsem?
Észre se vette, hogy visszatért az üveghez. Megint meghúzta és rázkódott az italtól.
Az asztalra nyomta kétszer öt ujját, figyelte, ahogy utolsó ujjpercei el- fehérednek — kettőben roppant az ízület.
Még mindig kavargott a hó. Két napja fúj — nem is fúj, inkább elszántan nyom — a szél, új frontot taszít maga előtt. Hamarosan el kell nyugodnia, hogy szépen, lefelé hulljon, aztán az elemek kénye-kedve szerint elolvadjon másnap, vagy ropogjon a Skoda kerekei alatt, ameddig piszkosra, hígra sózot- tan egymásra spriccelik az utcán.
Várakozó, jó melegbe ringatta a szájban még durva ital. Jobb oldalt az írógép, de nem volt kedve odanézni, odaülni, folytatni ezt a gyerekes marha- ságot. Egyszerűbb lenne lefotózni a keze alól kikerült épületeket, elküldeni pár tervpályázatát a szöveges öndicsérés helyett. Itteniek javasolják és döntik el kiutazását — semmiképp nem az önéletrajza alapján. Mire jó az egész? Fel- nőttesdit játszanak vele. Fontososdit. Harmadéves korában is csupán ürügy volt, ügy-ürügy, büngyürke egy indokkereső ellentétben. Felfújták, presztízst csináltak a díjazásából, mielőtt tudta volna, hogy egyáltalán részt vett a pá- lyázaton.
Rengeteget köszönhetett annak a heccnek. Anélkül sosem karolta volna fel a tanszék, nem került volna Mucsi Károly, Dóri Vince, Juhos Bálint, Szalonás Lajos közelébe. Neki már negyedéves korában természetesek voltak ezek a ne- vek, mikor a többiek még egymás között is adjunktusozták, docensezték Ká- rolyékat. Kiválasztott lett, kiemelt, kegyenc — természetes, hogy ellene fordul- tak az évfolyamtársai. Kivetettség a siker ára. Csak a középszerűség mentesít?
Mintha mérséklődne a szél. Igaza lesz a barométernek?
Csaba idehangzó sikkantásából tudta, hogy kész a fürdetés. Gyorsan leült a géphez.
„ . . . szárnyakat adott a siker, és teljes erőmmel az építészet új esztétikai útjainak szenteltem magam. 1960-ban summa cum laude eredménnyel diplo- máztam. Ekkor az új magyar, szocialista viszonyok között megvalósítható stí- luskeresés útjait jártam. A fővárosba kerültem, és hatéves tevékenységem alatt a TÉTOTERV-nél számos döntő fontosságú, új térforma kialakításának cso- portmunkájában vettem részt (lásd 1. sz. melléklet). E ténykedésemért többször részesültem vállalati, majd állami jutalomban és kitüntetésben (2. sz. mellék- let). Utolsó ottani évemben elnyertem a"
Lépések közeledtek, nyikkant a zsírozásra váró ajtó. Klári érkezett Luki- val és a karján Csabával. Luki odarohant hozzá, hátranézett: ő az első — osz- tályelső, mindig első — és a nyakába borult egy levegőbe huppanó puszival.
— Szia Luki, aludj jól.
A fiú kelletlenül félrelépett, nézte, ahogy Csaba, fürdéstől párás-tisztán, ró-
zsásan az arcához borul anyja karjáról, nagyot cuppant — békés, alváshoz készülődő mosollyal, aztán megrándult az arca:
— Mi szagod van apa? Büdös!
— Fáradt munkaszag, Csaba. Aludj egy nagyot helyettem, jó?
— Jó — mosolyodott el álmosan a gyerek. — Reggel megmondom, meny- nyit aludtam helyetted.
Klári kifelé indult. Luki visszasziszegett az ajtóból, fintorgott és magán örülve berántotta az ajtót.
„elnyertem" — nézte.
Elnyertem a feleségem kezét, elnyertem két srácot, egy két és fél szobás lakást, egy billegő elejű Skodát. Ebből kifolyóan el kell nyernem egy Tesco- megbízást. Három évre. Egy Ford Taunus 20 L végett, a gyerekek nyelvtanu- lása miatt és Klári határozott óhajára. Talán még egy víkendházra is futja.
Világos.
Felemelte a kezét, újra leengedte. Űgyis visszajön Klári, hamar megnyug- szanak a gyerekek: Luki stréberségből hallgat, Csaba már félkábult, hiába hec- celi Luki villanyoltás után, hogy húzzon papucsot a kezére és brummogva másszon ki hozzájuk „mint medve".
Tekintete végigfutott a hatalmas — hatalmas? épp ennyi kell, legalább ennyi kell, legföljebb a lakáshoz mérten hatalmas — asztalon. Jóleső pillantás
— kivéve a gépet azzal a hülye szöveggel. Ez az ő játékasztala: itt változnak betonná, kővé, üveggé álszegény síbolók és álközösségiek álomvillái, áfészok és téeszek elkönyvelhetetlen pénzei — itt csúsznak le elképzelései a megrendelők ízlésszintjére. •
Bejegyzett tervező. Elvigyorodott: isten legyen nekem irgalmas. Mentsé- gem, hogy mindig szép terveket csinálok, csak azután...
Benyitott Klári. Nem érte váratlanul.
— Ittál, Luki? Mi történt?
— Semmi. Utálatos ez az életrajzi izé, odabolydultam a ginhez és elűztem vele a fáradtságomat.
— Piáltál?! — mosolyodott el az asszony. — Lehet, hogy ettől kezdett té- len esni a hó. Én is megkóstolom.
Kezébe fogta az üveget, tanácstalanul forgatta:
— Hogy?
— Pohár nélkül.
— Mint az alkoholisták?
— Aha.
Az asszony kacagott, megrezdült a melle, lecsavarta a fémkupakot, s ahogy óvatosan, hátradőlve szájához emelte az üveget, megfeszült lapos, gondosan tor- náztatott hasa. Az első korty után prüszkölve előrecsapott a felsőteste, elfin- torodott:
— A fene!
— Én is köhögtem. Szokatlan.
— Igazán jó lenne már egyszer berúgni! Legalább évente egyszer! Nem karácsonykor,... nem húsvétkor . . . Júliusban, a házassági évfordulónkon. Oda- adni anyáéknak a gyerekeket! Ügy szeretném már megtudni: mi jó a piá- lásban!
Á férfi megvonta a vállát:
— Másodszor könnyebb. De jónak nem jó. Klárinak sikerült köhögés nél- kül lenyelni egy kortyot, de utálkozva eltolta az üveget. Leült a sezlonra.
— Kész vagy? • •
— Kifordul tőle a gyomrom.
— Gondolj a három évre, a gyerekekre. Itt azt sosem kapják meg! Perfekt angolként jönnek haza. Nem beszélve a pénzről, 36 hónapig kapjuk az IBUSZ- tól a lakásért; Na és a devizaszámla. Ennyiért igazán leírhatod. Képzeld el, hogy három évig gondtalanul élünk, nem kell számolgatni a konyhapénzt, nem
loholsz mindenféle ócska „fusitervezésért"! Európai, felnőtt építészként dolgo- zol, az ezért megillető fizetésből pedig európaiként é l ü n k . . . Ide születtünk, ezt vállaljuk, de legalább egyszer meg kell tapasztalni a felnőttséget. Add ide az üveget.
Ezúttal simán nyelt egy aprót.
— Értem én, hogy undok ez, de nyeld le. Miattunk és magad miatt. Jó?
Bólintott. Rendezgette a különféle nyelvű kérdőíveket.
— A kintiek is ugyanolyan arcátlanul belekérdeznek a hálószobánkba — intett a papírok felé — mint a mieink. Egyforma lett a világ.
— Annál inkább. Na csináld api, én még elmosogatok.
Elment az ajtóig, kinyitotta, megfordult:
— Egyszer azért bepiálunk, jó? Jaffával vagy tonikkal csak nem ilyen utálatos . . . Szeretnék inni veled, mikor egyedül vagyunk.
Becsukódott az ajtó, elzárta előle felesége karcsú-kerekded, megszokott, egyedülivé vált alakját a furcsa, csiklandós kifejezéssel a szemében.
Mindenhez volt kedve, csak az írógéphez nem. Hiába menne be az asszony után, Luki úgyis ébren leskelődik.
Odaállt a szék mögé. Állva is gépelhetne. Előrehajolva.
Cirkusz. Marhaság. Minden cirkusz.
Micsoda cirkuszi műsor volt tíz éve az a kongresszus, ő t a magukénak hívták a lentiek, a fentiek a magukéként vitték. Egy percig se vívódott: a" fel- nőtté válását, a nemzetbe, az emberiségbe besorolását köszönhette Mucsi Káro- lyéknak. Ma is magán érzi Károly, Vince, Bálint és Lajos ölelésének melegét, saját hevét-hitét, hogy megtért a forráshoz — eltekintve annak sebezhetőségé- től, megelégedve annak elkötelező, meleg emberi levegőjével. Természetes, hogy ezzel elvesztette a fentiek rokonszenvét, hiszen javában dúlt a háború a lentiek merev, megbízható, de sikertelen konzervativizmusa, és a másik tábor élelmes, biztos tájékozottsága között. Ő lett volna a közös zsákmány, a kétfelé kijátsz- ható adu.
Okos kollégái és főnökei nem vették számításba, hogy ő abban a megmo- solygott városban lett először felnőttek társa, ott vallottak neki először meg- bicsaklott, jövőtlenségükben moralizmus és humanizmus felé tolódó sorsokról, kivédhetetlen elkötelezettségről, ott gondolta át először, hogy országának tör- ténete van, hogy családja — és beszélgetőtársai — révén menthetetlenül kötő- dik ehhez a történelemhez, onnan ment először külföldre, hogy megtapasztalja a különbséget és megismerje magát-magukat, ott vált férfivá egy ágyban, ott tanulta meg a balkéz-szabályt és ott ütötték játékfelnőtté, aminek minden já- téklátszatát ahhoz mérte azután.
Boldogan hallgatta a külön asztalnál elhangzó túl egyszerű dicséretet Ká- roly bortól lassuló szájából: „Te vagy az egyetlen értelmes ember odafenn."
Károly átölelte, közel tartotta hozzá borgőzös arcát: dús szemöldöke alatt vér- eresen barnállott szomorú szeme, körben ráncok mélyültek a bőrébe. Ugyanazt az örömet érezte, mint ötödéves korában, mikor összetegeződtek, mikor min- den héten együtt töltöttek egy-két estét.
' Azzal a kongresszussal alaposan elrontotta Pesten a helyzetét. De attól kezdve gyakrabban járt le, mindig ölelő karokra lelt. Egyre világosabbá vált, hogy szakmailag nincs mit keresnie ott, csupán a szeretet indokolja útjait.
Másik vállalathoz ment — kilenc éve. Csak akkor utazott le, ha nagyon nagy honvágya támadt saját magára és a melegre az itteni dúlt, fagyos világban.
Üj cégének vezérkara le se köpte az ő nagy egyetemi faluját — élni hagy- ták. Élni a lehetőséggel, a munkával. Részesülni kívánó vezérek farigcsálták félsikerré elképzeléseit az építészet kötelező nyomorának és önként vállalt kor- látoltságának lassú oldódásával.
Na, ezt írd meg — bökte meg a gépet. írd le magad, te gép. Itteni, dör- zsölt ágyas vagy, Erika.
Kinézett: apróbb pelyhekben, függőlegesen hullott a hó. Megörült; ugye megjósoltam, hogy megérkezik és elnyugszik a front. Ugye megjósoltam.
Jókedvűen körülnézett, hogy megossza örömét, de csak a gines üveg állt a polcon — attól megborzongott —, az írógép és az öreg barométer. Albérletről albérletre cipelte, nyolc éve az apósáékhoz, majd öt éve ide, a saját lakásukba.
Saját lakás. Apósa Kláriék nevére íratta a villát, így nem kaphattak tanácsit.
Három évig spóroltak a befizetésre, még öt, míg kifizették az adósságokat, és maradt a részlet. Elegáns környék.
Jókedvében rámosolygott az írógépre, odalépett és kopogni kezdett:
„Koncomból részesülő főnökeimből, és az elképzeléseimhez véletlenül ppá- szoló objektív helyzetből kifolyólag elismert építész vagyok. Indokolatlanul (szerencsésen) fiatalon, még nem szenilisen (nem dohányzom, nem iszom) be- érkezett ember. Hazai körülmények között elégedett, m e r t . . . Körülményeim rendezettek, mert igénytelenségem... Mert mindenki ezt teszi, ha pénzt akar, ha teljes erejéből, fékezetlenül akar dolgozni."
Abbahagyta. Elvigyorodott: ezt beadni. Ha pékek, szobafestők, hajósinasok, lapítok és Cupidók, közvetítők és titkos drukkerek emlékirataikat írják, én is beállhatnék a sorba. Ki a fene gondolta, hogy három értekezlet, egy erőltetett menetű versenytárgyalás és fél napi túlhajtott határidős munka után ilyen szép estém támad?
Beérkezett ember — hm. Elégedett. Hogy az istenbe ne lennék két kölyök- kel (igaz, Lukiból stréber lesz, csak nehogy elbutítsa a stréberség, rájővén, hogy a karrierhez elég a karrierizmus) és a szükségesen célratörő, mindig a mi érde- keinket védő Klárival. Szeretem, ő is szeret, mit számít, hogy a saját elképze- lései felé szorít. Mindig elég megközelíthetetlen, elég önfejű és legyőzhetetlen volt (szép, izgató és hűséges), hogy pár agyondolgozott időszaktól eltekintve sosem szűnjön a vonzása, sose hagyjon alább reménytelen, ezért kiapadhatat- lan közelítési vágyam. Van egy Skodám — szar autó, a Skoda-hivők és az én- kocsipróféták ellenére is nyavalyás járgány, de megy. Van e g y . . . van sok van- egyem. Mit akarok még? Külföldi utat? Tesco-dollárt? Mi a szomorú úristent csinálok három — három! — évig odakinn? Tervezek, irányítok, én is megper- fektülök angolul, segítek egy emberi körülmények felé törekvő népnek, meg- ismerem — megismerem? hát ezt az országot 39 év alatt sikerült? — őket, vá- sárolunk egy csomó egzotikus, népi faragást, fényképezünk és dicsekvően haza- küldjük, Land Rovert bérlünk és bejárjuk a minden bizonnyal csodálatos vidé- ket, Grundigra cseréljük a Teslát, Phillipsre a Videotont, Lewisre a Dohány utcai maszekot. Dolgozni fogok, és mert szeretem a munkámat, örömmel dol- gozom majd. Talán több hittel, kedvvel, mert ott — remélem — nem köpköd- hetnek a levesembe fölém helyezett analfabéták. Mennyivel jobb lenne itthon jó körülmények között dolgozni!
A beérkezettség.
Mibe kerül?
Az ablakhoz ment, a hideg üveghez szorította forró homlokát. Nyert egy tervpályázaton. Aztán — kényszerűen főnökökkel kopulálva, pusztán névalá- biggyesztőkkel és részesedőkkel — egyre többet nyert.
Először tévedésnek vélte, hogy Károlyék nem hívták meg egy vándorgyű- lésre. A második, témájában nélküle rendezett kongresszus után egyszerűen a hiányérzet űzte le hozzájuk. Ugyanolyan melegek voltak az ölelések a boros üvegek között, ö t is elragadta a .hév. Juhos Bálint mindig tárgyilagos maradt, megbízható, nem ömlengő, határait ismerő. Vince azóta egy tanszéki konszoli- dáló húzás révén eltörölt múlttal a helyére, docensi székbe került — most mél- tósággal viselhette megtaposott, befelé forduló emberszeretetét. Szalonás Lajo- son elhatalmasodott a csodálatosakat robbanó ötleteit kísérő rezignáció. Két, volt — mind tartózkodóbb — nemzedéktársa tört előre a tanszéken azóta.
Mindenük közös volt, és semmi sem rendült meg benne — szót sem ejtett
a nélküle lefolyt rendezvényekről. Megkapta a bor melletti szeretetet, és elé- gedetten, felfrissülten ment vissza örök-idegen városába.
Egyenletesen, erőtlenül hullott az aprópelyhű hó. Körbefutotta a gin, már az írógép se zavarta. Ügyis elrontotta az ívet az előző, buta sorokkal. Űjat húz be, fegyelmezetten, öncenzúrával ír majd. Üjraírja, mert Klári úgyis behajtja rajta. De nem ma, ma nem. Ma a fáradtságé, a hóba bámulásé az este.
Mibe kerül a beérkezés?
Tulajdonképpen nem sokba került. Véletlenül kapták fel, de felkapták.
A sáskák melléírták a nevüket. Néha jót nevettek rajta Klárival, hogy minden elveszett tízezer forint a főnökei butaságát bizonyítja és adóssá teszi őket. Szó se róla, veszedelmes adósok, mert tudják, hogy kell valaki, aki termel, aki iga- zolja őket. Sokszor előforduló neve egyszer talán őt is elsegíti oda, maga vá- laszt tehetséges, fiatal munkatársakat... Kivárni. Termelni is kell az erőszak és a butaság évszázadában — ő nélkülözhetetlen.
Megfordult, elvigyorodott: én, a nélkülözhetetlen. Megragadta a gines üve- . get, lecsavarta a kupakot és ivott. Végigborzongott a gégéje. Most lenne jó egy cigaretta. Kár, hogy nem dohányzik. A nappaliban (kihúzható ágy á dohányzó- asztal mögött, minden este átrámolják a lakást) van egy doboz Sopianae. Ügyis eldobná az első slukk után. Irigyelte a dohányosoktól a tétlenség, az ablakon kinézés cigifogással, hamuzással kitöltött perceit.
Élesen tiszta, áttetsző kinn az este. Reggel nem olvad el a hó, csak tíz óra felé kerítenek sort rájuk a sószóró kocsival. Csúszkálva, óvatosan Csabával az óvodába, aztán Lukival az iskolába. Klárit is túl korán teszi le a gimnázium ajtaja előtt, és húsz perce marad a vállalatnál, hogy átnézze, rendezze a napját.
Bal kezével összefogta a függönyt és az elsötétítőt.
Nyolc éve egyetlen ülésre sem hívják meg Károlyék. Egy-két évig még le- ment, meglátogatta őket. Idővel azt hitte: a távolság hűti közöttük a levegőt.
De ő Károlyékhoz tartozott, úgy döntött hát: magában őrzi tovább a szeretetet és mindazt, ami nélkül nem vált volna önmagává. Nem figyelt oda, nem akart találkozni velük, nehogy egy nyílt, kíváncsi kérdés benne rontsa meg a kö- teléket.
Nem értette Károlyék elidegenedését. Hallgatott Klári előtt — ő úgyis fölös kotlásnak ítélte volna a dolgot. Nagyon hiányoztak neki, és nagyon vigyázott rá, hogy keserűségében rosszat ne mondjon róluk.
Sok piszkot látott azóta. Tudja, hogy öröksége sérült örökség, hogy minden kötődés ára mások, máshová tartozók megköpködése. Ám ahogy tisztul benne a körülötte kavargó mocsár, úgy írja azok javára a tisztulását, akik az első lökést adták bármiféle induláshoz, javukra írja nehezen kikotlott békéjét — vagy amit annak vél.
Nyikkant az ajtó — összerezzent —, Klári jött be.
— Kész vagy?
— Nem.
— Kilenc óra.
— Nem megy. Fáradt vagyok.
— Tizennegyedike a leadási határidő.
— Még egy hét.
— Ne áz utolsó percben.
— Nincs kedvem hozzá.
— Nem egyedül vagy, Luki. Ezerszer megbeszéltük.
Hallgattak. Az asszony közelebb jött, érzett frissen fürdött illata.
— Azt hittem, együtt fekszünk le.
— Hát persze! — ragyogott fel.
— Csak ha elkészültél.
— Holnap megírom.
— Tudod, hogy szeretném, de most megcsinálom az ágyat, lefekszem, és ha nem vagy kész, ne ébressz fel. Szia.
Odahajolt hozzá és megpuszilta. Nem kapott utána.
Egyedül maradt a szobában: tudta, nem jön vissza Klári és ő sem mehet utána.
Megmarkolta a gines üveget, dühösen lehajtotta a maradék italt. Két decit nyelt el összesen. Forrónak érezte a gyomrát és a fejét. Épp Klári büntet, holott épp őmiatta . . . Persze, hogy őmiatta.
Egy célprogramos építkezésre sietett le. Kétszázhúsz kilométer után tan- kolt, csak egy kávét hörpintett volna fel, mikor belebotlott egy volt évfolyam- társába. „Mitörténtveled", „holdolgozol", „háttemitcsinálsz".
— Hallom, megnősültél — mondta a férfi.
— Kitől hallottad?
— Mucsi Károllyal találkoztam. Nagy haverok voltatok.
— . . . Persze.
— Mondta, hogy olyan jó, o l y a n . . . ágybavaló tyúkot vettél el. Már ne haragudj, nem én mondtam.
Menekült.
Tíz év vezetés alatt akkor ütközött először önhibájából. Kifutotta a pré- miumból a sárhányó meg az ajtó. öbelőle nem futott ki, amit hallott.
Nem mondta el Klárinak. Ezerszer megrágta azt a mondatot, próbálta megérteni.
Évek óta nem találkozott egyikükkel sem. Irt Szalonásnak, Dóri Vincének
— hátha megtudja: honnan, miért ennyi rosszindulat. Nem válaszoltak.
A menekülés lenne egyetlen igazi indoka a Tesco-izére, menekülés az elől, hogy elvették a múltját. Ez is hülyeség.
Lenyalta az üveg szájáról az utolsó cseppeket. Nincs több itthon. Eszmélet-
" lenségig inni? Sose tette. Menekülni — miért? Eldöntött ügyek eszköze, leját- szott játszmák aduja — tökfilkója. Kinek magyarázza meg? Hol?
Odament a telefonhoz, tárcsázott. Verejték csapódott a trikójára, míg a bugást hallgatta. Sárika hangja:
— Halló, Kertész lakás.
— Sárika? Itt Kiss Lukács.
— Jó estét, főmérnök úr! — tűnt el a hangból az ingerültség, és mély moll színekkel telítődött. Hiábavaló színekkel, mert ahogy a csellengő rajzoló lányok, az unatkozó asszonyok pillogásaiba nem ment bele — „Hogyne becsül- ném azt az asszonyt, akinek gyereket csináltam, aki a magzatomat kihordtá?"
visszhangzott benne Károly bor ködös, ájtatos mondata —, úgy tartózkodott Sá- rika odaadó közeledésétől is. Feleszmélt, túl sokáig "hallgatott.
— Ne haragudjon, hogy zavarom, Sárika, de holnap korán reggel leutazom a korpási beruházáshoz. Ha. keresnének. Estére jövök vissza.
— Dehogy zavart, főmérnök úr! Nagyon szívesen!
Hamar letette a kagylót.
Mire volt ez jó? Mire lesz ez jó? Miért Juhos Bálint? Mit ér el vele? Ré- szeg vagyok? Minek tisztázni dolgokat, amik már rég, maguktól torzultak el.
Holnap le Bálinthoz — az egyetlenhez, aki tudja magáról, hogy nem váltja meg a világot. Elmondani neki, hogy megsebezték, hogy hiába sebezték meg:
önmagát se odalenn, se idefenn nem irtják ki belőle, sem ravasz taktikázással, sem érzelgős, megbízhatatlan ömlengéssel. Elmondani neki, hogy csupán — csupán?! — értetlenséget váltott ki belőle Károly. Mondja el Bálintnak, hogy mekkora felelősség a hit elültetése, ha az ültetőé megkeseredett? És hogy nem érti — nem érti! — a rosszindulatot, ezt a magyarkodó elútálást, és tehetetlen vele szemben. Elmondani, hogy egyszer ő is kifakadhasson, ne cipelje ezt a gennyedő ügyet?
— Elég! — hallotta saját hangját.
Kinézett a hóba. Izgatott volt, hogy Klári benyit, rákérdez a kiáltására, számon kéri, kipréseli belőle a történetet.
Semmi nem rezdült a lakásban — elaludt a felesége, ö meg kimaradt a várt örömből, örök megújulásukból és elpilledésükből, egymásratalálásukból és magukra (magára?) maradásukból.
öntörvényű útjait járta benne a szokatlan ital, felbillentette megszokott fegyelmét.
Feketén állt a tervezőasztal közepén az írógép. Holnap, egy nap halasztás- sal úgyis elvégzem a házi feladatot, a megszüntetve megőrzés záródokumen- tumát.
Klári alszik. Egyre butította, lassította a gin. Ma nem mos fogat, nem für- dik, csak behasal az ágyba. Piásan, mint még sohasem.
Eloltotta a lámpát és besettenkedett.
Rosszul aludt. Hajnali ötkor felébresztette a pisilhetnék. Megfőzte a kávét, s míg a család javában szundított, megírta a szakmai önéletrajzot.
Kezébe akadt a ginesüveg, megforgatta, megnézte, megcsóválta a fejét. Ki- dobta a szemetes vödörbe. Ahogy rácsapódott a fedő, megkönnyebbült: jó, hogy nincs több ital a házban.
Hatkor ébredtek a gyerekek, megmosdottak, reggeliztek. Kihozta a garázs- ból a Skodát, Csabát letette az óvodánál, Lukit az iskolánál, Klárit a gimná- zium bejárata előtt, aztán — most is elsőként — megérkezett a munkahelyére.
Mikor Sárika csodálkozva belépett, már az asztalára tette az aznapi elintézen- dőket.
NOVAK A N D R Á S : VÖRÖS F A L Ó HAZ
