i.
A kérdés megoldásának jogi alapjai.
«
A Magyarország és Ausztria közötti közjogi viszony megszűnésével kapcsolatos vagyonfelosztásra, ^ vonatkozó első kérdés az, vájjon e felosztásnál a trianoni és st.-germaini szerződésekre kell-e támaszkodni vagy nem?
Eltekintve e szerződések egyes kivételes rendelkezéseitől, a jelzett vagyonfel
osztásnak alapjait és szabályait e szerződések nem tartalmazzák és ha az eddigi tárgyalások közben e szerződésekre, különösen azoknak 191., illetve 208. cikkére hivatkozás történt, ez magyar részről tényleg mindig csak nemleges értelemben fordult elő.
A trianoni szerződés az ú. n. Szövetséges és Társult Hatalmak és Magyar- ország között jővén létre, csak ezeknek viszonyait szabályozhatja. Ehhez a szabá
lyozáshoz tartoznak azok a kikötések is, melyekben Magyarország magára nézve kötelezőknek ismeri el azokat a rendelkezéseket, melyeket a Szövetséges és Társult Hatalmak más harmadik államokra nézve megállapíttanak (p. o. a szerződés 67., 68., 74. stb. cikke)i. A st.-germaini szerződés viszont ugyané hatalmak és Ausztria között jővén létre, csak emez államok viszonyait szabályozhatja. A Magyarország és Ausztria közötti jogviszonyok tehát e szerződések szabályozásának tárgyai nem lehetnek. A jogi helyzetnek eme követelményeitől van ugyan mind a két szerző
désben kivételnek helye, de ezek a kivételes rendelkezések, mint minden kivétel, csak szorosan értelmezhetők és így csak a külön megjelölt esetekre alkalmazhatók.
A mi kérdésünkkel kapcsolatban a jogi helyzet eme követelményeitől való eltérésnek különösen két esetét kell' megemlíteni. Ezek: 1. a határok szabályozására vonatkozó rész, 2. a trianoni szerződés 177. és a st.-germaini 196. cikke.
Dacára annak, hogy a szerződés nem volt hivatva Magyarország és Ausztria közötti határokat szabályozni, ez Ausztria javára mégis megtörtént. Másrészt dacára annak, hogy a szerződés épúgy nem volt hivatva szabályozni azt a kérdést, hogy a tudományos és művészeti gyűjtemények Magyarország és Ausztria között mimódon osztassanak meg, ezt mégis, és ezt már Magyarország javára, megtette a 177.
cikkben. Mind a két rendelkezés azonban nem közvetlenül Magyarország és Ausztria között teremt jogviszonyt, hanem Magyarország és a Szövetséges és Társult Hatal
mak között, valamint Ausztria és ugyanazok között. Úgy hogy e szerződéses ren
delkezések következtében e hatalmak voltak csak jogosultak Magyarországtól köve
telni, hogy a szóban forgó területeket átengedje, és tényleg így is történt.
A 177. cikk esetében sem jö tt ilyen jogviszony közvetlenül létre Magyar- ország és Ausztria között; a dolog azonban ott némileg másként áll. Itt Magyar- ország épen arra jogosíttatik fel, hogy Ausztriával szemben a tudományos és művé
szeti gyűjtemények megosztása tekintetében közvetlen szerződéses megállapodást létesítsen, amivel szemben kell állni Ausztria megfelelő kötelezettségének Magyar
országgal szemben, noha a st.-germaini szerződés megfelelő 196. cikke Ausztriát terhelőleg Magyarország javára ily kötelezettséget nem tartalmaz. E cikk a) pontja értelmében Ausztria csak arra köteleztetik, hogy azon államokkal létesítsen a szel
lemi tulajdon címén követelhető tárgyak iránt egyezményt, amelyekhez terület csa- toltatott s Magyarország nincs ezek között. Ennek következtében a trianoni szerződés 177. cikkében Magyarország javára a Szövetséges és Társult Hatalmak részéről megigórt kötelezettségét Ausztriának e hatalmak a st.-germaini szerződésben nem kötötték ki: Ez azonban Magyarországnak jogát nem érintheti, hogy annak érvényesí
tését a hatalmaktól követelje, mert hogy ezJ Ausztria teljesítse, arra nézve a Szö
vetséges és Társult Hatalmaknak Magyarországgal szemben, mondhatjuk, jótállási kötelessége áll fenn; úgy hogyha Ausztria nem teljesítené azt a kötelezettséget, amelyet a hatalmak Magyarországnak megígértek, Magyarország a nevezett hatal
maktól követelheti, hogy Ausztriát e kötelezettség teljesítésére szorítsák a hatal
mukban álló eszközökkel. Hogy ez hogyan történjék, arra nézve azután a szerződés 363. cikke is tartalmaz útmutatást.
Ausztriának a hatalmak részéről megígért ez a kötelezettsége abban áll, hogy köteles már jelenleg is elismerni, hogy az ott jelzett tudományos és művészeti gyűjte
mények egy részére Magyarországnak a szellemi tulajdon alapján követelési joga van; a létesítendő megállapodás tárgya pedig csak annak meghatározása lehet, hogy e gyűjteményeknek melyik konkrét része az, vagy hogy hogyan kell azt meghatá
rozni, amely Magyarországnak átadandó. Addig, míg ez a konkrét meghatározás közvetlen megállapodással nem történik meg, addig Magyarország követelési jogával terhelt eme gyűjteményeknek egyetlen része sem idegeníthető el (kivéve azt, amit az utód
államok szellemi tulajdona címén ezeknek kell átadni); ami különben a 177. cikk 2. bekezdésének a 3. bekezdéssel erre az esetre is kiterjesztett l) pontjából is következik.
A kérdés eme rendezéséből is következik Magyarország joga, hogy a gobe
linek elzálogosítása ellen tiltakozzék és hogy eme szándék megakadályozása végett a nagyköveti tanácshoz folyamodott.. A Szövetséges és Társult Hatalmaknak ezt megakadályozni a trianoni szerződés 177. cikkéből s a fentjelzett jótállásból folyó kötelessége és nemcsak szívesség vagy jóindulat. •
A trianoni szerződés 191. és a st.-germaini szerződés 208. cikke általá
ban nem tartalmaznak oly intézkedést, amely Magyarország és Ausztria közötti viszonyt szabályozza, — eltekintve ismét a Nyugat-Magyarország átcsatolásából folyó kivételtől.
A trianoni szerződés 191. cikke kimondja, hogy azok az Államok, amelyekhez a volt Osztrák-Magyar Monarchia területéből valamely részt csatoltak, vagy amelyek az említett Monarchia feldarabolásából keletkeztek, megszerzik a volt vagy jelenlegi Magyar Kormány saját területeiken fekvő összes javait és birtokait.
Ugyanezt a rendelkezést tartalmazza Ausztria szempontjából a st.-germaini szerződés 208. cikke.
E két rendelkezés egyrészt Magyarország és az ő volt területeiből meg
nagyobbodott, illetve abból keletkezett, másrészt Ausztria és az ő volt területeiből megnagyobbodott, illetve keletkezett államok közötti viszonyokat rendezi az állami, koronái és uralkodócsaládi vagyonok megosztása szempontjából. A Magyarország és Ausztria közötti viszonyra a rendelkezés e vagyonmegosztás szempontjából nem terjed ki, csak annyiban, amennyiben Magyarország területéből — a már jelzett kivételes természetű határrendezés folytán — valamely rész csatoltatott.
Ez a két cikk rendelkezéseiből világos. Mind a kettő azokról az államokról szól, amelyekhez a volt Osztrák-Magyar Monarchia területeiből valamely részt csatoltak (szabatosan a Monarchia két államának területeiről kellett volna szólni), vagy amelyek
a Monarchia feldarabolásából keletkeztek. Sem Ausztria, sem Magyarország nem a Monarchia feldarabolásából keletkeztek, mert már előbb is megvoltak; és — ismét eltekintve Nyugat-Magyarországtól — nem csatoltatott hozzájuk valamely rész a Monarchia területeiből (Ausztriához is nem a Monarchia területéből, hanem Magyar- ország területéből csatoltatott egy rész s ezért is szabatosabb lett volna a Monarchia két államának területéről szólni). Az úgynevezett utódállamoknak e két kategóriája mellett tehát harmadik kategóriát alkotnak, t. i. azokat az államokat, amelyek a Monarchia (helyesebben a Monarchia két államának) feldarabolása következtében megcsonkultak. Ott, ahol a szerződés e harmadik kategóriát egy szempont alá veszi a többi utódállamokkal, ezt külön megemlíti, így például a 186., 190. cikkben.
A 191. cikkben ezt nem teszi s így annak rendelkezése sem Ausztria, sem Magyar- ország területén maradt javakra és birtokokra nem terjed ki.
Nyugat-Magyarország elcsatolása folytán azonban a megcsonkult két állam egyikéhez, Ausztriához a Monarchia (illetve két államának) feldarabolása következ
tében csatoltatott valamely rész és ennyiben Ausztria az első kategóriába is tartozik s ennyiben, de csakis ennyiben, a 191. cikk rendelkezése Ausztriára is vonatkozik.
Közvetlen jogviszony azonban ennyiben sem Magyarország és Ausztria között, hanem egyrészt Magyarország és a vele szerződő hatalmak, valamint ezek és Ausztria között jött létre. Azt a kérdést tehát, hogy mely javakat és birtokokat és mily föltételek mellett szerez meg Ausztria e címen, Magyarországnak elsősorban nem Ausztriával, hanem a vele szerződött hatalmakkal kell tisztáznia. Ez részben már meg is történt a szerződést kísérő amaz 1920. évi május 6-án kelt levélben, amelyre a tárgyalások során is már hivatkoztak. Ebben a válaszlevélben azután világosan az is el van ismerve, hogy a 191. cikkben em lített természetű vagyon- alkatrészek megosztásának kérdése, melyek Ausztria más területén fekszenek, külön egyezménynek tárgya s hogy azt az idézett cikk, valamint a st.-germaini szerződés 208. cikke nem érintették.
Ennélfogva a szerződés eme részének értelmezése tekintetében úgy Magyar- ország, mint a vele szerződő hatalmak közt, tehát mind a két szerződő fél között tökéletes az egyetértés. Az, hogy a jelzett kísérőlevelet Ausztria ismeri-e vagy nem, Magyarországra nézve tulajdonkép közömbös. S meg lévén így az egyetértés Magyarország és a másik Ráérződé fél között a szerződés eme részére nézve, Ausztria mint Magyarországgal szemben szerződésen kívüli fél ezen az alapon a megegyezéstől eltérő jogokat nem származtathat a maga számára a szerződésből.
A st.-germaini szerződés 90. cikké értelmében pedig egyenesen köteles a vele szerződött hatalmak és Magyarország közötti megállapodásnak e nemleges irányú megegyezését is magára nézve kötelezőnek elismerni.
Különben meg kell jegyezni, hogy a vagyonmegoszlásnak a 191. és 208.
cikkben foglalt elvei Magyarországra nézve nem kedvezőtlenek, mert e cikkek a szóbanforgó vagyonrészek tulajdonának a területi elv szerinti megszerzését fogadják el, de értékmegtórítés, illetve beszámítás mellett s ez értékbeszámítás melletti tulajdon
megszerzés Ausztria és Magyarország közötti viszonyban csakis, a kvóta szerinti megosztást eredményezheti. Ezért ennek mint általános elvnek alkalmazása ellen nem is volna okunk állást foglalni.
Az előadottakból tehát az következik, hogy Magyarországnak a közös vagyon megosztására való igénye nem alapítható a trianoni és st.-germaini szerződésekre.
A 177. cikkben szabályozott kivételes igények igen, de máskülönben a megosztási igény és követelés csak arra a közjogi viszonyra alapítható, amely a két állam között fennállott és amely közöttük elsősorban azért szűnt meg, mert Ausztriában az államforma megváltozott. A trianoni és st.-germaini szerződés e tekintetben csak annyiban szolgálhatnak alapul, amennyiben ennek a közjogi viszonynak megszűnését
2
szankcionálták és újrafeléledése ellen a trianoni szerződés 73. cikkében és st.-ger- maini szerződés 88. cikkében egyenes tilalmat is mondottak ki.
A kérdés már most az, hogy ha a közös vagyon megfelelő megosztására vonatkozó igényünk jogos kielégítését Ausztria vonakodnék teljesíteni, vagy azt elismerni, s ha ezt az igényt nem a trianoni szerződésre alapítjuk, akkor meg lehet-e, meg van-e a jogalapja annak, hogy a trianoni szerződést velünk megkötő hatalmi csoporthoz forduljunk, hogy ez igényeink érvényesítéséhez hozzásegítsen.
A sokszor hivatkozott Réponse egy passzusa fenntartja a Jóvátételi Bizottság számára azt a jogot, hogy közbenjárjon, ha a két állam között az ott jelzett barátságos megegyezés nem jön létre. Nyilván azon az alapon, mert a Réponse megállapítja, hogy azokat a jogokat, melyeket a szóbanforgó javakra a két állam valamelyike érvényesíthet, az egymással kötendő barátságos egyezménynek kell szabályozni, amely a szerződés 198. cikkében jelzett egyezmények közé tartozik.
A 198. cikk értelmében pedig, ha ily egyezményt az illető kormányok nem tud
nának létesíteni, a Jóvátételi Bizottság valamelyik érdekelt kormány kívánatára egy, vagy több döntőbírót nevez ki, akinek határozata végérvényes.
A Réponse-nak erre az értelmezésére azonban a trianoni szerződés nem ad alapot. A 198. cikk ugyanis azokat a pénzügyi szabályozásokat utalja a külön meg
egyezések útjára, amelyeket az állam feldarabolása tesz szükségessé; vagyis ame
lyeket a trianoni és st.-germaini szerződésnek területi rendelkezései idéztek elő.
Magyarország és Ausztria szétválását nem e szerződések idézték elő s a vagyon
megosztást nem a Monarchia (helyesebben a két államának) szétdarabolása teszi szükségessé, hanem a két állam önkéntes szétválása, mely a szerződésektől függet
lenül a két állam szétdarabolásának jogi szankciója előtt következett be s a Réponse épen azt ismerte el, hogy e szétválásból eredő igényekre a szerződések nem terjednek ki.
Ennek folytán semmi alapja sincs annak, hogy a Jóvátételi Bizottság a két állam közötti közös vagyon megosztása kérdésében, melynek a szerződésektől való függetlenségét maga a Réponse elismeri, beleavatkozzék.
Ily körülmények között kérdéses, vájjon érdekűnkben áll-e a Jóvátételi Bizottságnak amúgy is tág hatáskörét bővíteni azzal, hogy esetleg e kérdésben annak már felkínált közbenjárását felhasználjuk. Ez csak akkor volna helyes, ha bizonyosak volnánk abban, hogy e kérdésben tőle kedvező oly döntést eszközöl
hetnénk ki, amelyet azután képes és kész is lesz végrehajtani.
Az a körülmény, hogy a nagykövetek tanácsa ama kérelmünkre, mely a bécsi műkincsek egy része elzálogosításának eltiltását kívánta, azzal a pusztán halogatást célzó kívánsággal válaszolt, hogy közöljük vele az Ausztriában és Magyarországon levő közös vagyontárgyak jegyzékét és értékét, nem m utat igényeink elismerése tekintetében valami különös jóakaratot, vagy azt mutatja, hogy valamely ügyes osztrák ellenbefolyás érvényesült; mert világos, hogy ha a műkincsek egy részére igé
nyünk van — ami a 177. cikkből kétségtelenül következik s amit a Réponse is világosan elismer, — akkor az általunk kért tilalomhoz mint biztosító óvintézke
déshez egyáltalán fölösleges még most a közös vagyontárgyak kimerítő jegyzéke és pontos értékelése. Erre szükség lehet, ha megosztási igényünket akarjuk majd érvényesíteni és a nagyköveti tanácsot eziránt keresnők meg, de erről most még nincs szó.
Miután a Réponse-ban is hivatkozott 198. cikke a trianoni szerződésnek meg
enged oly értelmezést is, hogy a Jóvátételi Bizottság közbenjárása nem kötelező, mert az csak valamelyik kormány kívánságára nevez ki döntőbírót, el lehet oly álláspontot is foglalni, hogy amennyiben Ausztriával nem tudnánk e kérdésekben megegyezni — ami valószínű —, mi nem kérjük ki a Jóvátételi Bizottság közve
títését, mert a kérdést különben sem tartjuk a 198. cikk alá esőnek, hanem más útra lépünk. Arra persze nincs meg a garancia, hogy amennyiben Ausztria fordulna oda, nem kényszeríttetnénk-e a Jóvátételi Bizottság közbenjárásának elfogadására, illetve, hogy a 198. cikknek a Réponse részéről adott eltérő értelmezése nem fog-e ránk kényszeríttetni.
A másik út, amelyre léphetnénk, a bírói út, amelyre a trianoni és st.-germaini szerződésbe foglalt „népszövetségi egyezmény" megadja a jogalapot és lehetőséget
A Népszövetségi Egyezmény 17. cikke értelmében ugyanis, „ha két olyan állam között, amelyek közül csak az egyik, vagy egyik sem tagja a Szövetségnek vitás eset merül fel, a Szövetség kötelékébe nem tartozó Államot vagy Államokat fel kell szólítani, hogy a vitás kérdés megoldása céljából a Szövetség tagjaira nézve megállapított kötelezettségeknek vessék alá magukat és pedig oly feltételek mellett, amilyeneket a Tanács igazságosaknak tart". Nyilvánvaló, hogy e cikk értelmében, ha köztünk és Ausztria között vita merül fel a volt közös vagyon megosztása kér
désében, e cikk alkalmazásának van helye, s miután a trianoni szerződésbe is belefoglalt népszövetségi egyezménynek mi is aláírói vagyunk, habár a szövetségbe még nem is vétettünk fel, e cikk alapján, megelőzve a hozzánk intézendő felszólítást, követel
hetjük a bíráskodást. Ha majd a Népszövetségbe esetleg felvétetünk, a 13. cikk értel
mében eo ipso helye lesz a bíráskodásnak. Igen kívánatos volna a Népszövetségi Egyezmény 14. cikke alapján felállított Állandó Nemzetközi Bíróság bíráskodását elérni, ez azonban csak közös megállapodással történhetnék.
II.
Az osztozkodási és visszakövetelési igények szempontjából megkülön- böztetendö yagyonkategóriák.
1. A Monarchia két állama között fennállott viszony megszűnéséből folyó vagyoni igények rendezése, illetve a vagyonmegosztás és esetleg a saját jogi tulajdon
visszakövetelése szempontjából háromféle vagyonkategória jön szóba:
1. a közösügyi kormányzat használatában és rendelkezése alatt állott államvagyon;
2. az egységes udvartartás céljaira szolgált és az udvari kincstár tulajdonaként jelzett, vagy jelzendő vagyon;
3. a) az uralkodó magánvagyona, b) az uralkodócsaládnak, mint egésznek ala
pítványi jellegű magánvagyona, c) egyes uralkodók által alapított elsőszülöttségi hitbizományi vagyon, d) az uralkodócsalád egyes tagjainak magánvagyona.
Noha a trianoni és st.-germaini szerződések 191. és 208. cikkei nem képez
hetik alapját a két állam közötti vagyonfelosztásnak, mégis bizonyos mértékig ezirányban is érvényesülő kihatásuknál fogva meg kell állapítani, hogy e szerződések a jelzett háromféle vagyonkategóriát hogyan jelölik meg a két állam területéből növekedett, vagy keletkezett államok igényei szempontjából.
E cikkek általában a magyar, illetve osztrák „kormány javairól, birtokairól"
rendelkezvén, a kormány javainak és birtokainak részletezésénél szintén háromféle vagyonkategóriát említenek.
Szerintük a kormány javai és birtokai alatt kell érteni: 1. az államvagyont, és pedig úgy a két állam külön, mint osztatlan közös vagyonát; 2. a Korona birto
kait (propriété de la Couronne) és 3. a volt uralkodócsalád összes magánjavait.
Kérdéses, hogy mit ért a szerződés a „Korona" birtokai és mit az uralkodó
család „összes" magánjavai alatt.
A „Korona birtokainak" fogalma Ausztriában tulajdonkép ismeretlen közjogi fogalom volt, Magyarországon nem volt ismeretlen, de alatta az államnak csak egyik fajta, és pedig elidegeníthetetlen tulajdonát értették, tehát olyan birtokot,
amely már az első kategóriába beleesik. Ennélfogva, miután a szerződések nem a magyar és osztrák közjogi terminológia figyelembevételével beszélnek a „Korona “ birtokairól, csak a szerződések rendelkezéseiből kell kihámozni, hogy tulajdonkép mit kell alatta érteni.
E tekintetben bizonyos mértékig támpontot nyújt az, hogy amidőn a szerző
dések a kormányoknak birtokairól és javairól beszélnek, tulajdonkép nem a kor
mánynak mint olyannak tulajdonát, hanem elsősorban az államnak a kormány kezdése és rendelkezése alatt álló tulajdonát értik. E megjelölés tehát nem annyira a tulajdonosi, mint inkább kezelői és rendelkezői viszonyt tartja szem előtt. E fel
fogással tehát a „Korona" birtokai alatt is azok a javak érthetők, amelyek a koronának, vagyis a korona viselőjének a kormány közreműködése nélküli kezelése és rendelkezése alatt állanak, szemben a kormány kezelése és rendelkezése alatt álló kormányzati államvagyonnak Ilyen a Korona kezelése és rendelkezése alatt álló birto
kok pedig a) az udvari vagyon, b) az uralkodó magánvagyona, c) az uralkodó által haszonélvezett hitbizományi vagyon.
Ez az értelmezés a trianoni szerződésnek alább külön tárgyalandó 177. cikke szempontjából is különösen fontos.
A „Korona" javaitól megkülönböztetve az uralkodócsalád összes javai alatt a) az uralkodócsaládnak mint egésznek alapítványi javait lehet érteni. De az
„ összes “ szónak hangsúlyozott elhelyezésére való tekintettel kérdés lehet, nem értették-e ide az uralkodócsalád egyes tagjainak magánjavait is, kivéve az uralkodó magánjavait, melyek az előbbi kategória b) pontja alá esnek.
A szószerinti magyarázat nem engedné meg ezt az értelmezést, de az ú. n.
utódállamok tényleg mégis így értelmezték, mert nemcsak az uralkodócsaládnak mint egésznek, hanem egyes tagjainak területükön fekvő birtokait is lefoglalták s tulajdonukba vették.
2. A három vagyonkategória közül elsősorban a magántulajdonban volt vagyonra nézve kell az állam igényének kérdésével foglalkozni.
Ami az uralkodócsaládnak vagyonából, ami alatt az uralkodócsaládnak kolek- tív, hitbizományi vagy alapítványi vagyona értendő, az elszakított részeken fekszik, az a trianoni és st.-germaini szerződés 191., illetve 208. cikke értelmében az utód
államok birtokába megy át a jóvátételbe való beszámítás mellett. Ami azonban a megcsonkítás tárgyát képező két állam területén fekszik s amely érték az alább kifejtendőkhöz képest még ahhoz számítandó, azokról a nevezett békék nem intéz
kednek, mert az egyrészt a két államnak belső ügye, másrészt a két állam közötti viszonynak a kérdése, ami az idézett szerződések rendelkezéseinek nem tárgya.
Hogy az uralkodócsalád egyes tagjainak vagyonát az utódállamok szintén e szerződések rendelkezései alá esőnek tekintették és ez alapon maguknak tulajdoní
tották el, arról az előbb (1. pontban) volt szó.
Ausztriában az államforma változása folytán a volt uralkodónak és uralkodó
családnak magánbirtokai szintén állami vagyonná nyilváníttattak; de Magyarországon ilyen elállamosítás nem következett b e; mert Magyarországon a monarchikus állam
forma megmaradt és mert az 1921 : XLVII. t.-c. megszűntnek nyilvánította ugyan IY. Károly király uralkodói jogait, de őt magánbirtokaitól nem fosztotta meg s mert az 1921 : XLVII. t.-c. a királyi nemzetségnek azt a jogállását, amely azt a megszüntetett trónörökösödés nélkül is megilleti, nem törülte el.
Magyarország részéről tehát a magánbirtokokat mint ilyeneket kell tekinte
nünk s e vagyonra tulajdonkép az állam számára osztozkodási vagy visszakövetelési igényt nem támaszthatnánk.
De felmerül Magyarországra vonatkozólag is a kérdés, vájjon Magyarország tartozik-e minden további nélkül belenyugodni abba, hogy annak az uralkodó
családnak, amely nemcsak Ausztriának, hanem Magyarországnak is uralkodócsa
ládja volt és Magyarországnak még jelenleg is különleges jogállással búó királyi nemzetsége, Ausztriában fekvő összes magánbirtokai minden ellenérték-megtérítés nélkül elállamosíttassanak. A monarchikus államformának Ausztriában fennállása és a két állam közjogi viszonyának idejében a két állam területén levő uralkodói vagy uralkodócsaládi magánvagyonok nem a holfekvés szerint tekintettek az osztrák vagy magyar uralkodó vagy uralkodócsalád ily vagyonául, hanem egyfor
mán a közös uralkodó és uralkodócsalád vagyona voltak a helyre való tekintet nélkül. Ez alól legfeljebb annyiban lehet kivétel, amennyiben valamely magán- tulajdonhoz az uralkodók csak azért juthattak, mert a két állam egyikének vagy másikának uralkodói voltak. Ilyen lehet esetleg az ú. n. ősiségi alap (Avitical- fond), ha annak eredete az uralkodó mint magyar király által saját családja vala
mely tagja részére te tt királyi adományon alapul. Az ilyen családi vagyon tehát a másik' állam részéről nem tulajdoníttathatik el és arra semmiféle igényt nem támaszthat. De ez alapon legfeljebb Magyarország javára lehetne kivételt tenni, mert ez ősiségi alapon kívül a többi családi birtokok közt nem mutatkozik olyan, amelynek birtoka az osztrák uralkodói állással hasonló kapcsolaton nyugszik.
Ennélfogva ha Ausztriában az ottlevő uralkodócsaládi magánvagyon elvé
tetik és államosíttatik, ennek megfelelő részét Magyarország azon uralkodói család részére, mely jelenleg is királyi nemzetsége, követelheti, természetesen a Magyar- országon levő hasonló természetű vagyon értékének beszámítása mellett; valamint azon esetleges vagyonalkatrészek beszámítása mellett, melyet az uralkodócsalád a maga számára Ausztriából tényleg megmentett.
Magyarország a vagyonok tekintetében az előadottakhoz képest az uralkodó
család javára kisegítő igénylőként lépne fel azon a címen, hogy ez Magyarországnak érdeke.
Az uralkodócsalád egyes tagjainak magánvagyona tekintetében a helyzet ugyanaz és e tekintetben a magyar állam ugyanazt az igényt támaszthatja, ameny- nyiben ezek Ausztriában lefoglalás és elállamosítás tárgyai.
Itt azonban meg kell állapítani, hogy ha e kérdés tekintetében Ausztriával megegyezni nem tudnánk, ennek az igénynek érvényesítése nehézségbe ütközhetnék az entente-nék amaz állásfoglalása folytán, melyet a magyar királyi szék betöltése, illetve a Habsburgok tekintetében elfoglal. Ez állásfoglalással alig állna összhangban Magyarország oly követelése, mely az Ausztria által lefoglalt uralkodócsaládi magántulajdonnak legalább egyrészót volt uralkodó családja számára kívánná megmenteni. Kifelé tehát ezt az igényt így nyíltan nem formulázhatjuk. És ezért kétfélekép járhatunk el, vagy hogy egyáltalán lemondunk az Ausztriában levő ily vagyonkategóriára vonatkozó vagyonjogi igényekről és csak a 177. cikken alapuló szellemi tulajdon címére alapított igényt érvényesítjük, ezt is az állam részére vagy hogy Magyarországnak kifelé az e vagyonra vonatkozó megosztást úgy kellene igényelnie, mintha e vagyonnak épúgy államosítását kívánná, mint Ausztria. Pro domo azután e kérdés megfelelően tisztába hozható volna. Ez tehát leplezett célú igénylés volna.
E magánvagyon tekintetében azonban meg kell jegyezni, hogy gyakran nehéz e között és a másik két vagyonkategória között a határvonalat meghúzni. A patri- mouiális államfelfogás és az ezen alapuló .államháztartási rendszer értelmében — és akkor, amikor Magyarország az osztrák házzal kapcsolatba jött, o tt ez volt s tekin
tetett azután Magyarország szempontjából is irányadóul — az uralkodó, valamint az uralkodói ház és az állam vagyona között nem tettek éles különbséget, mert magát az államot is, annak népét és területét az uralkodó tulajdonául tekintették.
Idők folyamán lassan kialakult a külön államszemélyiség és a külön államvagyon
3
iS
fogalma s ami idők folyamán ilykép állami vagyonná minősíttetett, arra nézve kétségtelen, hogy állami s nem uralkodói vagy uralkodóesaládi magánvagyon. Az azonban, ami nem minősíttetett államvagyonná, az még mindig lehet olyan, amelynek forrása az uralkodás tárgyát képező nép és terület hozzájárulásában vagy valamely más közjogi címben (pl. talált kincs, köteles példány) van és amit ennélfogva nem lehet egészen oly magántulajdonul elismerni, amelyre az államnak ne lehetne igénye.
Annak megállapításánál tehát, líogy valamely vagyontárgy az uralkodói és uralkodó
családi magántulajdon fogalma alá esik-e vagy nem, nem lehet az az irányadó, hogy ez jelenleg ilyennek van-e nyilvánítva, hanem mindig meg kell vizsgálni, hogy mily forrásból, illetve mily alapon szereztetett meg s hogy a megszerzési forrás vagy alap szerint nem kell-e államvagyonná minősíteni.
3. A második vagyonkategória az udvari vagyon, illetve az udvartartás cél
jaira rendelt vagyon. Az udvar és udvartartás a mai jogállapot szerint tulajdonkép állami, noha nem kormányzati intézmény. A fejedelmi magánháztartáson kívül repre
zentatív célokra szolgál, ami monarchiákban állami érdek, közcél. Ezért az udvar
tartás költségei az állam terhére esnek és nagyrészt állami természetű jövedel
mekből fedeztetnek s ez jut kifejezésre abban és jogi következménye annak, hogy az udvartartás költségei céljaira az állami költségvetésben szavaztatik meg bizonyos összeg. Ez az állapot azonban régebben is fennállott és az udvartartás költségei túlnyomó részt onnan vétettek, ahonnan az állam kormányzati kiadásai, vagyis lényegileg állami természeti jövedelmekből, már csak azért is, mert az udvartartás és az állami kormányzat régebben a patrimoniális felfogás idejében nem volt egy
mástól elválasztva s a kormányzati főhatóságok is udvari hatóságoknak tekintettek.
Az udvartartás céljaira szolgáló vagyonalkatrészek is — udvari épületek, gyűjte
mények stb. — ugyanilyen forrásra vezethetők vissza. Ennélfogva és ennyiben, miután az államvagyon fogalma az uralkodói és uralkodócsaládi vagyonnal szemben kialakult, az udvari, vagyis az udvartartás céljaira szolgáló vagyon is állami jellegű vagyonnak minősítendő, amelynek tulajdonosa az állam és nem az uralkodó, vagy uralkodócsalád.
Az ily állami tulajdont képező udvari vagyonra tehát Magyarországnak a jelzett közjogi viszony megszűnéséből kifolyólag, mint eddig közös tulajdonra osztoz
kodási igénye van, természetesen abból a célból, hogy az ilyen vagyon vagy annak ellenértéke Magyarországon ezután is eredeti rendeltetésének, vagyis a királyi udvar
tartás céljaira szolgáljon.
De lehet az udvartartás céljaira rendelt vagyoni tan olyan alkatrész is, amely
nek eredete az uralkodó vagy uralkodócsalád magánvagyonában van, ekkor és ennyiben e vagyontárgy valódi tulajdonosául viszont az uralkodó vagy uralkodó
családot kell elismerni.
Az udvari vagyon tekintetében is tehát az a kérdés, hogy valamely vagyon- alkatrész az uralkodó vagy uralkodócsalád magánvagyonául tekintendő-e, nem aszerint döntendő el, hogy az tényleg milyen jellegűnek van minősítve, hanem aszerint, hogy annak származása milyen.
Eszerint kell különösen eldönteni azt a kérdést, hogy az I. Ferenc József rendeletére 1875. évben elkészült uralkodócsaládi foinventáriumba felvett tárgyak tényleg kizárólag a mindenkori uralkodónak és uralkodóháznak oly magánjövedel
méből szereztettek, melyet nemcsak akkor tekintettek olyanoknak, hanem mostan is olyanoknak tekintenének.
E főinventárium ezt a kérdést a magyar állam szempontjából ugyanis nem dönthette el. Mert ennek összeállításában részt vettek ugyan az uralkodóháznak mint az egyik igénylő magánjogi jogalanyának képviseletében a családi és alapít
ványi javak igazgatóságának kiküldöttei, az udvari kincstár mint másik érdekelt
magánjogi jogalany képviseletében az udvari főhatóságok képviselői és az osztrák államkincstárnak mint harmadik jogalanynak képviselői, de nem vett rész senki sem a magyar államkincstárnak mint szintén érdekelt magánjogi jogalanynak kép
viseletében (lásd a 44.895/8. ex. 1922. sz. iktatmánynál levő adatösszeállítás I.
5. pontjában közölt kimutatást és följegyzéseket) s ennélfogva ez az inventárium a magyar állam szempontjából a kérdést egyoldalúlag nem dönthette, ed. A magyar állam- kincstárnak ebbe a kérdésbe épen annyi jogcímen lehetett beleszólása, mint az osztrák államkincstárnak, mert itt az udvari vagyontól való megkülönböztetésről és elkülöní
tésről volt szó s az udvartartás költségeihez a magyar államkincstár épúgy hozzá
járult, mint az osztrák kincstár, amiről később még bővebben lesz szó.
E főleltár szerint a bécsi műtörténeti múzeum gyűjteményei és az udvari épületekben elhelyezett más nyolc gyűjtemény, köztük a „Schatzkammer”, valamint a „Hofbibliothek" — eltekintve a köteles példányoktól — családi vagyont képez
nek, míg az ugyanakkor működött bizottság az udvari kincstár tulajdonába utalta az 1. egyházi Schatzkammer, 2. a természettudományi múzeumot, 3. az udvari ezüst- és asztali készletet, 4. a Hofwagen-, Jagd- und Sattelkammer-nek modern használatra szánt darabjait, 5. az udvari épületek berendezési tárgyait, amennyiben nincsenek fölvéve a főinventáriumba és nem a két állam egyike által ajánltattak fel, 6. a schönbrunni állatkertet.
Ezzel szemben a bizottság által magánvagyonná minősített tárgyakból állami vagyonnak tekintendők a gyűjteményekben levő mindazok a műtárgyak, melyek mint talált kincs, mint Magyarországon elkobzott, lefoglalt, vagy a török háborúban zsákmányolt, vagy onnan jogellenesen elvitt tárgyak — tehát közjogi címen — kerültek oda.
Amennyiben máskülönben az 1875. évi bizottsági megállapítás magyar részről is utólagos megvizsgálás után elfogadható volna, annyiban e tárgyakra — eltekintve a trianoni szerződés 177. cikkében megállapított igénytől, mely nem „jogi”, hanem
„szellemi” tulajdonon alapul — a magyar államnak csak annyi lehet az igénye, mint a többi magánvagyonra; míg a jelzett udvari vagyonra, mint tulajdonkép állami jeliegűre, osztozkodási igényt kell támasztania. De meg kell jegyezni, hogy az 1875. évi főleltárba felvett tárgyak csak az ingókból álló gyűjtemények s hogy ez nem zárja ki, hogy azon épületekre, melyekben ezek el vannak helyezve, így a műtörténeti múzeum épületére is, vagy az udvari színházak épületeire, mint udvari vagyonra a magyar államnak osztozkodási igénye érvényesíttessék.
Másrészt miután e gyűjtemények még akkor is, ha családi magántulajdont képeztek és részünkről is mint ilyenek ismerendők el, mégis udvari kezelésben állottak, amely kezelésnek költségei az udvartartás terhére estek, amennyiben e gyűjtemények nem lesznek az udvari vagyontömegbe fölvehetők, az ezeknek udvari kezeléséből származott és az udvartartás terhére esett összes költségek utólag az udvari vagyontömeg javára megtérítendők és ott mint ilyenek a magánvagyonnal
"szemben fennálló és annak terhére kiegyenlítendő aktív tételek szintén fel- számítandók.
Természetes, hogy ugyanilyen elvek szerint kell a Magyarország területén levő vagyonalkatrészek jogi természetét is megítélni és azokat a magán-, illetőleg az udvari vagyontömegbe felvenni és 1 leszámítani.
A budai királyi palota, amennyiben építési költségei az udvartartás terhére estek, ezzel az értékkel a megosztás tárgyát képező udvari vagyontömegbe veendő fel. Nem vehető fel azonban ide a gödöllői kastély és még kevésbé az uradalom.
Ez. mint az 1S68:V. t.-c. értelmében megszerzett koronauradalom, a magyar állam kizárólagos tulajdona és vagyona, amelyre az osztrák államnak semminemű osztoz
kodási igénye nem ismerhető el.
Hogy a 158.111—XiV/b. ex 1921. számú pénzügyminiszteri kimutatás 1., 2.;
3., 4., 5. pontjai alatt felsorolt házak hová tartoznak, az attól függ, hogy mily forrásból szereztettek, illetve építtettek.
Az Apponyi-téri palota és a ráckevei uradalom a magántulajdon természe
tével bíróknak látszanak, míg az udvari épületekben levő fölszerelési tárgyak való
színűleg épúgy, mint a bécsi udvari épületben levők, az udvari vagyontömeghez tartoznak.
A tarcali szőlőiártok, mint II. Rákóczi Ferenctől a szatmári békekötés után elkobzott birtok, a magyar állam kizárólagos tulajdonául jelentkezik, úgy hogy erre a magyar államnak nem osztozkodási, hanem visszakövetelési igénye van.
4. Osztrák részről az udvari vagyon, vagyis az udvartartás céljaira használt vagy udvarinak minősített vagyon közössége, illetve Magyarországnak a megosztásra való igénye tagadásba vétetett, egyrészt azzal az indokolással, hogy a st.-germaini szerződés 208. cikke Magyarországnak csak a monarchia közös vagyonában való részesedéséről szól, nem a Korona javaiban való részesedéséről is és mert a magyar közjog nem ismerte el a közös udvart és közös udvari kincstár fogalmát, tehát azt kizárólag osztráknak, illetve az uralkodócsalád magánvagyonának tekintette (1. az 1921. évi január 12-ikén az osztrák külügyminisztériumban tarto tt értekezletről szóló feljegyzést).
Ami az első ellenvetést illeti, erre meg kell jegyezni, hogy amint ki volt fejtve, a st.-germaini és trianoni szerződések rendelkezései, eltekintve a 196. és 177.
cikkektől, nem vehetők alapul a Magyarország és Ausztria közötti viszony rendezésére.
Ami a másik, osztrák ellenvetést illeti, erre nézve meg kell jegyezni, hogy voltak magyar politikusok és közjogászok, akik azt vitatták, hogy Magyarországnak törvényes joga volt a külön udvartartásra, hogy a tényleg fennállott egységes udvar
tartás törvényeinkkel, vagy legalább is azok szellemével ellenkezik. Másrészt voltak közjogászok és politikusok, s különösen ez volt a kormáuyok szinte állandó hivata
los álláspontja, akik azt vitatták, hogy az uralkodó joga elhatározni, hogy tartson-e külön magyar udvart vagy ne; de tény, hogy az 1867:XII. t.-c. a közös ügyek rendezésével kapcsolatban kimondotta, hogy az udvartartás költségeinek megszavazása és kiszolgáltatása nem közös ügy, vagyis, hogy az udvartartás költségeinek megszava
zása és kiszolgáltatása nem oly államkormányzati ügy, mely a kölcsönös védelmi kötelezettségből folyóan a közös ügyek elintézésére hivatott szerveknek, delegációk
nak és közös minisztériumnak hatáskörébe tartozik. Ez az intézkedés azonban kife
jezetten nem zárta ki, hogy az udvartartás mint nem államkormányzati ügy tény
leg ne tétessék közössé, vagyis ez az intézkedés az udvartartás közösségének kér
dését nyitva hagyta.
Tényleg azután az udvartartás közös és egységes volt, mert az uralkodó nem ta rto tt fenn külön osztrák császári és külön magyar királyi udvart, hanem egységes udvara volt, úgyis mint osztrák császárnak, úgyis mint magyar királynak. Hogy az udvar ilyen kettős jellegű volt, az kifejezésre jutott újabb időben azzal, hogy az udvari intézmények is a császári és királyi elnevezést viselték; ami nem azt jelentette, hogy mielőtt ezt a helyes megjelölést elnyerték, ne lettek volna ugyan
oly kettős jellegűek.
A tényleg közös udvartartás költségeihez Magyarország is hozzájárult, nem
csak 1868. óta, amikor ez a hozzájárulási arány 50 % -bán állapíttatott meg, hanem azelőtt is, amint ezt Károlyi Árpád és társainak kitűnő tanulmánya és adatai fényesen bebizonyították. A tényleg közös udvartartás vagyona is, amely annak használatában állott, vagy annak céljaira szolgált, nagyrészt ebből a hozzájárulásból, valamint abból a tényből keletkezett, hogy az uralkodók Magyarországnak is királyai voltak, illetve, hogy ott uralkodtak; ennélfogva az e vagyonban való osztozkodásra
Magyarországnak tagadhatatlanul fennáll az igénye. Még akkor is, ha tényleg úgy állana a dolog, hogy Magyarországnak törvényes joga volt külön magyar királyi udvartartásra, abból, hogy e jog ellenére ilyen udvartartás nem volt, épen az követ
kezik, hogy Magyarország hozzájárulásával is fenntartott tényleg közös udvartartás vagyonában Magyarország is részesedjék; s ha ez a jog fennállott, épen annak alapján lehetett volna követelni, hogy a külön magyar királyi udvartartás az addig tényleg közös udvari vagyon megfelelő megosztása után a kihasított udvari vagyonnal alakuljon meg.
Az az álláspont, amely tagadta az udvar és udvari kincstár közösségét, azt jelentette, hogy ez álláspont szerint az udvar közössége és a közös udvari kincstár jogellenes; de nem jelentette azt, hogy e jogellenes állapot mellett tényleg közösen létrejött vagyonban való részesedésről lemondott volna; hiszen akkor valamely tényleges állapot jogellenessé minősítéséből épen a jogos állapot helyreállítására és a visszakövetelésre való jogról lemondás következnék, épen ellenkezője annak, ami minden jogi felfogás szerint egyenes követelménye a jogsérelemnek.
Most, hogy Ausztria és Magyarország között az uralkodó közössége megszűnt, elérkezett az ideje annak, hogy a külön magyar királyi udvartartás felállíttassék, illetve előkészíttessék, és ennélfogva épen most van itt az ideje, hogy az addig közös udvari vagyon, bárhogy neveztetett is az, megosztassék s a megfelelő rósz Magyarországnak kiadassák.
5. Ami mármost a közösügyi kormányzat használatában és rendelkezése alatt állott vagyonkategóriát illeti, ezt jogilag nem lehet másként minősíteni, mint a két állam közös tulajdonául. Ebből kétségtelenül következik, hogy ha a két állam közötti közösügyi viszony megszűnt, a vagyon közösségét is meg kell szüntetni, ami természetesen csak a közös vagyon megosztásával eszközölhető.
E tekintetben közömbös az, hogy a vagyonközösség a közjogi viszonynak jogi következménye, azaz olyan volt, mely a két állam közjogi viszonyát szabályozó rendelkezéseknek megfelel, vagy pedig csak tényleges, azaz olyan, mely a közjogi viszonynak nem, vagy nem egészben felelt meg.
Hogy a közösügyi államvagyon megosztás tárgya, az mind a két részről, vagyis magyar és osztrák részről elismertetik. De osztrák részről az állíttatik, hogy közös ingatlan vagyon, eltekintve 'mind a két állam területén kívül fekvő ingatlan vagyontól, nem volt, mert ez azáltal, hogy a közösügyi igazgatásban állott ingatlanok annak az államnak javára telekkönyvileg már előbb bekebeleztettek, amelynek területén feküdtek, a területi elv szerint már felosztattak.
Az osztrák álláspont nem fogadható el a következő okoknál fogva. Igaz, hogy a közösügyi célokra szolgáló és a közösügyi kormányzat használatában álló ingat
lanok 1890 óta annak az államkincstárnak javára vannak telekkönyvezve, amely
nek területén feküsznek; de tény az is, hogy ezek az ingatlanok mind a két állam anyagi hozzájárulása mellett szereztettek és létesíttettek, és pedig nemcsak az újabb, hanem a régebbi időben is, és akkor, mikor 1890-ben mind a két államban egy- egy miniszteri rendelet elrendelte a telekkönyvezésnek fentjelzett módját, ez nem jelentette azt, hogy a magyar állam az ekképen telekkönyvezett ingatlanok érté
kének kvótaszerű megtérítési igényéről lemond. Akkor a telekkönyvezés módjának rendezése mellett arról, hogy annak a közös vagyon esetleges megosztása szem
pontjából is valami jelentősége van, szó sem volt.
A telekkönyvezésnek fentjelzett módját az igazságügyminiszter (46.063/90. I.
M. sz. a. nyilvánított) hozzájárulásával 1890 december 4-én 119.411. P. M. sz. a.
kelt pénzügyminiszter irendelet a közös hadügyminisztériumnak és az érdekelt osztrák minisztériumokkal folytatott tárgyalások után a telekkönyvvi betétszerkesztéssel kapcsolatban rendelte el. Nem volt szerencsés megoldás és helyesebb s a közjogi
4
helyzetnek megfelelőbb lett volna minden ingatlant mint az osztrák és a magyar kincstár közös tulajdonaként telekkönyvezni, amint azt Teleszky István akkori igaz
ságügyminiszteri államtitkár az idevonatkozó igazságügyminiszteri iratokon látható pro domo megjegyzéséből kitünőleg is helyesebbnek tartotta, de ez politikai okok
ból mellőztetett. Ennek dacára azonban a telekkönyvezésnek csak kormányzati úton elrendelt ez a módja azért nem jelenthet lemondást az állam anyagi hozzá
járulásával megszerzett ingatlan vagyon értékének megtérítésére való igényről, mert ez az addig közösnek tekintett államvagyon ingyenes elidegenítésével, illetve rész
beni átruházásával lett volna egyenértékű, erre pedig csak a törvényhozás volt illetékes. Törvényhozásilag azonban ez a kérdés nem szabályoztatok, illetve a magyar állam részéről ily lemondás törvényhozásilag soha sem következett be, s amint jelezve volt, még kormányzati úton sem történt.
A volt monarchia két állama közötti minden vagyoni vonatkozású kérdést oly fontosnak tartottak, hogy azoknak rendezését végeredményben mindig a két állam törvényhozásának tartották fenn. Az ingatlan közös vagyon felosztása kétség
telenül szintén oly íbntos vagyoni kérdés, amelynek megoldása ily eljárás nélkül elképzelhetetlen volt.
Hogy a telekkönyvezés említett rendezése alkalmával az érték kvótaszerü részére az igényfenntartás általánosságban kifejezetten nem mondatott ki, annak egyszerű oka az, hogy a közös vagyon felosztásának bekövetkezésére akkoriban senki sem gondolt. Mikor még az is politikai aggályba ütközőnek látszott, hogy a szóban- forgó ingatlanok az osztrák és magyar kincstárnak közös tulajdonául kebeleztessenek be, hogyne ütközött volna politikai aggályba annak kimondása, hogy ez a telek
könyvezés nem zárja ki azt, hogy akkor, ha majd a közös vagyon fel fog osztatni, a két állam abban megfelelő arányban osztozkodjék. Ennek kimondása valószínűleg azért is maradt el, mert a megosztási aránynak megállapítása valószínűleg hosszas tárgyalásokra adott volna alkalmat, ami akkor nem volt időszerű.
De ha nyiltan ilyen fenntartás nem is történt, vannak intézkedések, amelyekben ez az elv mégis kifejezésre jut. Ilyenek a két kormánynak azok a megegyezései, amelyek a katonai kormányzat igazgatása alatt álló ingatlanok kezelésére vonat
koznak s amelyek szabályozzák azt a kérdést, hogy az ily ingatlanok a két állam
ban mily módozatok mellett cserélhetők ki másokkal s miként értékesíthetők.
'Ezeknek egyike az 1872. évi július hó 8-án tarto tt közös minisztertanácsi jegyző
könyv; másika az ennek helyébe lépő 1888. évi kölcsönös megállapodás. Ez utóbbi
ban ki van mondva az az elv, hogy amennyiben valamely, a hadügyi igazgatás céljaira szolgált ingatlan alkalmatlanná válik, az a territoriális elv alapján annak az államnak pénzügyi igazgatásába megy át, amelynek területén fekszik, de ellen
értékűi közös megállapodással megbecsülendő és esetleg a két állam által meg
szerzendő megfelelő más ingatlant kell adni s amennyiben pénzért való elidegení
tésről van szó, az ellenérték a hadügyi igazgatásnak adandó ki. * E rendelkezések és elvek azután is fennmaradtak, amikor a szóbanforgó ingatlanok jelzett telek- könyvezése megtörtént, úgy, hogy ha nem is használtatott többé a császári és királyi közös kincstár-megjelölés, a valóságban ez ingatlanok tekintetében a dele
gációknak felelős és azokhoz kötött külön hadügyi igazgatás mégis mint külön jogalany s maguk az ingatlanok, mint a közös vagyontömeg részei szerepeltek és a két államkincstár nevére történt telekkönyvezés tisztán formai jelentőségű volt, ami azoknak a közös vagyontömegbe tartozását nem érintette. Hogy érintse, ahhoz, mint említve volt, különben is mind a két állam törvényhozásának egyetértő intézkedése lett volna szükséges.
6. Az előzőkben ismertetett három vagyonkategóriának lehetnek alkatrészei, amelyek nem tekinthetők a két állam közös tulajdonául, vagy a közös uralkodó
család magántulajdonául, mert lehetnek egyes részek, amelyek csak Ausztria, mások, amelyek csak Magyarország tulajdonaiul tekintendők, illetve amelyekre csak Ausz
triának, mások,, amelyekre csak Magyarországnak lehet államosítási igénye. Ezekre a két állam mindegyikének visszakövetelési és nem osztozkodási igénye van. Ezek a vagyon
részek tehát mindenekelőtt mind a három vagyonkategóriánál elkülönítendők és természetben átadandók a két államnak, azokra a két állam mindegyikének kizáró
lagos államosítási igénye állapítandó meg.
Ily külön tulajdonául, illetőleg ily visszakövetelési igény tárgyául kell tekin
teni mindazokat a dolgokat, amelyek
a) azáltal jutottak e vagyonkategóriákba, hogy egyrészt az osztrák főherceg
ségéi, vagy osztrák főhercegekéi, másrészt a magyar királyságéi, illetőleg magyar királyokéi voltak, mielőtt 1526-ban az osztrák főhercegség és a magyar királyság között a személyes unió létrejött. Ennek folytán p. o. a Schatzkammernek magvára, amely I. Miksa német császár, osztrák főhercegnek öröksógekép ju to tt I. Ferdinándra és azután ennek örököseire, amennyiben államosítás tárgyát képezi, Ausztriának kizárólagos igénye elismerendő. Másrészt mindannak maradványára, amit I. Ferdi- nánd a mohácsi vész után a budai királyi kincstárból és a visegrádi királyi palo
tából Bécsbe vitetett, Magyarországnak kell kizárólagos visszakövetelési igényt támasztania az állam, illetőleg az uralkodócsalád számára.
b) A két állam külön visszakövetelési igényének tárgya mindaz, aminek bir
tokába az uralkodók azon az alapon jutottak, hogy osztrák főhercegek, illetve magyar királyok voltak. Ezen az alapon jutottak a Schatzkammerbe a volt német
római birodalmi koronázási jelvények (melyekre különben Olaszország is vissza
követelési igényt támasztott s amelyek ez utóbbinak a st.-germaini szerződés 196.
cikk I. függeléke értelmében kiszolgáltatandók), az osztrák örökös tartományok hódolati jelvényei stb., másrészt ami Magyarországból háramlás vagy elkobzás útján ju to tt oda. Épúgy arra, ami mint talált kincs vagy köteles nyomdapéldány került a közös gyűjteményekbe, annak az államnak van visszakövetelési joga, amelynek területén azt találták, illetve előállították. S e tekintetben Magyarország szem
pontjából nem a megcsonkított Magyarország területe jön csak figyelembe, hanem az az egész terület, amely a közös uralkodónak uralma alatt állott, mert amennyiben azután ezekre a vagyontárgyakra esetleg a trianoni szerződés 177.
cikke értelmében a Magyarország rovására megnövekedett és keletkezett államok szintén igényt tartanának, azoknak ez igényekkel Magyarország ellen lehet for
dul niok.
c) Végül Magyarország külön visszakövetelési igényének tárgya mindaz, amit jogellenesen vittek el onnan a közös gyűjtemények)>e.
A jelzett tárgyakra vonatkozó visszakövetelési jog megilleti persze a két államot nemcsak annyiban, amennyiben azok a különben megosztás tárgyát képező vagyonkategóriákban vannak, hanem annyiban is, amennyiben azok Ausztriának, vagy Magyarországnak olyan vagyontömegébe vannak bekebelezve, amelyek különben nem megosztás tárgyai. így pl. meg kell hogy illesse Magyarországot a vissza
követelési jog a magyar pénzverdéknek a bécsi k. k. Hauptmünzamtba szállított verőtökéire is stb.
E tárgyakat tehát a megosztás alá eső vagyontömegből mindenekelőtt el kell különíteni és in natura visszaadni, vagy az alább jelzendő módon megtéríteni a jogosult államnak s csak ami aztán marad, képezheti majd megosztás tárgyát.
A visszakövetelési jog tárgyát képező vagyonrészektől azonban élesen meg kell különböztetni a „szellemi tulajdon" címen követelhető dolgokat, melyekről alább még külön lesz szó.
A megosztás alá kerülő vagyontömeg meghatározása.
1. A megosztás szempontjaiból megkülönböztetendő háromféle vagyonkategó- riának az előzőkben történt körülhatárolása után és a rájuk vonatkozó igények
megjelölése után meg kell állapítani azt, hogy miképen határozandó meg a három vagyonkategória mindegyikének a tömege. E tekintetben nemcsak a két állam megcsonkított területén, valamint a két állam volt területein kívül található vagyon jön számba, hanem az elszakított területeken fekvő vagyonnak az értéke is.
Ez következik a békeszerződésekből.
Mind a trianoni, mind a st.-germaini szerződés ugyanis a 191. és 208. cik
kében (4. bekezdés) úgy rendelkeznek, hogy az osztrák-magyar monarchiának volt közös vagyona, a Korona javai és az uralkodócsalád közös vagyona, melyek az elszakított területeken vannak, e területekkel növekedett, vagy azokból keletkezett államnak birtokába mennek át, de nem ingyen, nem ellenérték nélkül, hanem a Jóvá- tételi tartozásba való leszámítás mellett; e beszámítást e szerződések egyenesen fizetésnek nevezik (6., 7. és 8. bekezdés). Mind Ausztria, mind Magyarország megkapják tehát fizetéskép a jelzett vagyonalkotó részek értékét és így ebben az értékben épúgy osztozkodni kell a két államnak, mint a megmaradt területükön levő ily természetű vagyonban, illetve ennek értékében.
Ez következik különben a 191. és 208. cikk ama formulázásából is, amely kimondja, hogy az utódállamok tulajdonába átmenő birtokok magukban foglalják a magyar királyságnak, illetve Ausztriának az Osztrák-Magyar Monarchia volt közös vagyonában való részesedését.
A fentebb jelzett kompenzáció alól csak annyiban van kivételnek helye, amennyiben nem számíthatók a fizetés ellenében átment vagyonhoz a 191. és 208.
cikkek 7. és 8. bekezdésében jelzett javak, amelyek fizetés nélkül szállnak át az utód
államokra; valamint azok a tárgyak, amelyek a trianoni szerződés 177. cikke és a st-germaini szerződés 196. cikke értelmében esetleg szintén fizetés nélkül követel
hetek Magyarországtól és Ausztriától a közös jellegű gyűjteményekből.
A megosztás alá kerülő vagyontömeget alkotják tehát: 1. a Osonka-Ausztria területén levő volt közösügyi, udvari és uralkodócsaládi vagyon, hozzáadva a régi Ausztriától elszakított részeken levő s a jóvátételbe beszámítás tárgyát tevő ily vagyonnak a st.-germaini szerződés 208. cikke értelmében meghatározandó becs- értéke; 2. a Csonka-Magyarországon levő ily vagyon hozzáadva a régi Magyar- országtól elszakított részeken levő s a jóvátételbe beszámítás tárgyát tevő ily vagyonnak a trianoni szerződés 191. cikke értelmében meghatározandó becsértéke;
3. az említett területeken kívül eső ugyanilyen vagyon.
A megosztás alá kerülő vagyontömeg eme meghatározásánál az uralkodói és uralkodócsaládi magánvagyon tekintetében az elszakított részeken levő és az utód
államok birtokába átment vagyonrészek becsértéke szintén hozzászámítandó az Ausztria és Magyarország területein levő ily vagyonhoz és azután Magyarország részéről az ilykép meghatározandó összértékre kell az uralkodócsalád részére meg
osztási igényt érvényesítenie. Ebből természetesen az következik, hogy megkapván Magyarország a reá eső hányadot, azt itt mint az uralkodócsalád magánvagyonát kell kezelnie. Hogy ez azután átadassék-e az uralkodócsalád, illetve a volt ural
kodó örököseinek, avagy az állam által egyelőre zár alatt tartassék-e, az már poli
tikai és nem jogi kérdés, erre nézve azok a szempontok is irányadók, melyek e tekintetben az entente-államok állásfoglalásával kapcsolatban fentebb (II., 2. pont alatt) kifejtettettek.
III.
De meg kell itt még állapítani, hogy azt az összeget, amelyet az elszakított részen levő ily családi magánvagyon becsért éke fejében a trianoni szerződés 191.
cikke értelmében Magyarország jóvátételi összegének javára be fognak számítani, azt, amennyiben a magyar állam az nralkodócsaládi magánvagyon érintetlenségének elvét akár leplezetten is fenntartja, a magyar államnak majd annak idején át kell szolgáltatnia a családi magánvagyon részére, mely azután vagy ittmarad, vagy, amennyiben az előbb jelzett össztömegben meghatározott arány szerint való osztoz
kodás azt eredményezné, hogy e vagyonból Magyarországnak tényleg máris több jutott, mint ami az arány szerint illetné — ami azonban valószínűtlen — az Ausztria számára visszatérítendő összeg törlesztésére is fog szolgálni.
így pl. a Cseh-Szlovákiához csatolt Nyitra vármegyéi>en fekvő holicsi és sasvári uradalomnak Magyarország javára beszámítandó becsértékét a magyar államnak ki kell fizetnie a családi alapok számára s amennyiben kitűnnék, hogy ezek, valamint a ráckevei uradalom stb. Magyarországon levő családi alapi vagyon értéke nem érné el a régi Ausztria területén fekvő ugyanily természetű vagyonhoz képest a megállapítandó arányt, ez az egész összeg növelni fogja a családi alapok elállamosí
tandó tulajdona címén Magyarország részére számítandó összeget; viszont ha ez uradalmak és ingatlanok értéke felülmúlná a jelzett arányt, abban az esetben a magyar állam ezt az összeget is felhasználhatja az Ausztria számára megtérítendő összeg törlesztésére.
2. Az előadottakhoz képest megállapítandó vagyontömegből azután le kell vonni először azt, amire a fenti II., 6. pont szerint a két államnak nem osztoz
kodási, hanem visszakövetelési joga van. E visszakövetelési jog tárgyát képező tömegbe szintén be kell számítani azoknak a tárgyaknak a 191., illetve 208. cikk értelmében megállapítandó becsértékét, amelyek az elszakított területeken találtat
ván, az e területeket megnyert államoknak birtokába mentek át, de amelyekre, ha a megcsonkult államok területén maradtak volna, a másik állam szintén támaszt
hatott volna visszakövetelési igényt. Ez természetes, mert hisz a jogi tulajdoni viszonyok alapján ez összegekkel a területet nyert államok tulajdonkép annak az államnak tartoztak volna, amelynek jogi tulajdonát e tárgyak a békekötés rendelkezése előtt képezték és amelynek visszakövetelési joga épen ezen a tulaj
donon alapul.
Ilyen tárgy valószínűleg nem sok lesz, de hogy legyen, nincs kizárva.
3. Itt még meg kell említeni az összeomlás után Ausztriában elkallódott közös vagyon nagy tömegének, valamint a magyarországi kommunizmus offenzivája alatt felhasznált és a románok által elhurcolt közös jellegű tárgyaknak kérdését. Ez utóbbi tárgyak értékét osztrák részről, úgy látszik, Magyarország terhére kívánnák felszámítani; míg az előbbiről nem igen akarnak tudomással* bírni. De hogy az előbbi is igen nagy mértékben megtörtént, azt a bécsi magyar követségnek 1920 november 7-én 1.366/pol. számú jelentése (7.652/1920. sz. a. iktatva) és egyéb iratok tanúsítják.
Mindezek a kétségtelenül egymás kárára is történt vagyonpocsékolások azonban kölcsönösen egészen kikapcsolhatok, mert az ezt előidéző események oly
„vis major"-nak tekinthetők, amelyek kizárják, hogy a megosztásnál egyik és másik terhére külön felszámíttassanak. Egészen másként áll azokkal a tárgyakkal, ame
lyeket a közjogi kapcsolat megszűnte után Ausztria mintegy eltulajdonítva elidege
nített, s amelyek szintén/Tiivatkozott követségi jelentésben vannak felsorolva. Eze
kért Ausztria szavatossággal tartozik. így az, hogy valamely a fentiek szerint a közös vagyontömegbe tartozó tárgyat átadott a „Kriegsentschádigungsfond“-nak vagy a
„Luftfahrzeug A. G.“-nak, egyáltalán nem mentheti őt a szavatosság alól s e tárgyaknak becsértóke a megosztandó tömegbe szintén beszámítandó.
5
Beszámítandó továbbá a fentiek szerint megállapítandó s Ausztria és Magyar- ország birtokában levő vagyonnak a jövedelme; amelyeket a két állam vagy együtt, vagy külön-külön szedett. E jövedelemből leszámítandók a vagyon kezeléséből és a jövedelem előállításából származó költségek; de amennyiben azután a két állam által külön-külön felhasználtattak, a megosztandó közös vagyontömegbe szintén beszámí- tandók. (így pl. a bécsi „Hofburg“-nak, udvari lovardának használatából származó bevételek és jövedelmek stb.) Ez természetes következménye annak, hogy amíg a közös vagyon a két állam között annak rendje-módja szerint megosztva nincs, addig azok felett a két állam egyike sem rendelkezhetik egyoldalúan és addig azoknak jövedelmét sem használhatja fel egyoldalúan, s amennyiben ezt teszi, azért megfelelő kártérítéssel tartozik.
Az ekként megállapítandó vagyonból kell levonni a passzívákat és az így maradó vagyon, illetve annak értéke lesz azután megállapítandó kulcs szerint, amelyről külön lesz szó, szintén külön tárgyalandó beszámítás mellett felosztandó.
4. A közös vagyontömegből levonandó passzívákra nézve valószínűleg nem fog különösebb nehézség felmerülni. Itt ezekre vonatkozólag csak két megjegyzés
mutatkozik szükségesnek. Egyik az, hogy a közös nyugdíj terheli mimódon való vise
lésére, illetve megosztására nézve külön megállapodást kell létesíteni; de ez a meg
állapodás, illetve e megosztás létre nem jövetele nem akadályozhatja a közös vagyon különbeni megosztását. Mert a nyugdíjfizetésnek kötelezettsége nem a közös vagyonon nyugszik, s ha a jelzett külön megállapodás nem létesül, a két állam tartozik viselni e nyugdíjakat oly arányban, illetve olyan módon, amilyenben ez a közöttük fenn
állott közjogi viszonyból folyik.
A másik az ú. n. közös államadósságok kérdésére vonatkozik. Ez egészen külön kérdés, mely a közös vagyon felosztásának kérdésével nem hozható kapcsolatba, mert az ahhoz Magyarország részéről való hozzájárulás elvállalása jogilag egészen független volt a közös ügyektől és az azon alapuló viszonytól, valamint az e viszo
nyon alapult közös vagyontól. Miután azonban itt Magyarországnak van bizonyos tartozása, a közös vagyon felosztásából származó valószínűleg tetemes követeléssel szemben, természetesen nincs kizárva, hogy e tekintetben kölcsönös beszámításnak legyen helye.
IV.
A vagyonmegosztás kulcsa és módozatai.
1. Az előadottak után felmerül a kérdés, hogy a jelzett módon meghatáro
zandó vagyontömeget milyen kulcs szerint kell megosztani a két állam között és azután hogy a két állam megállapított igényét mily módon kell kielégíteni, termé
szetbeni megosztással-e, vagy pedig értékmegtérítéssel.
Ami a megosztás kulcsát illeti, mindenekelőtt különbséget kell tenni az egyes vagyonkategóriák között. Az első kategóriát illetőleg (közösügyi kormányzati vagyon) nem volna megfelelő a legutolsó kvóta-kulcsot alkalmazni. A helyes elv csak az lehet, hogy minden vagyontárgyra oly arányban állapítandó meg a két állam igénye, amiig arányban annak megszerzéséhez vagy előállításához hozzájárultak. E szem
pontból igen fontos és értékes az a munkálat, amelyet Károlyi Árpád és társai készítettek. Ebből a munkálatból megállapítható, hogy Magyarország a volt közös vagyon megszerzéséhez, illetőleg előállításához 1752-től, illetőleg 1768— 1843-ig mily arányban járult hozzá. Mindazoknak a vagyontárgyaknak értéke, amelyek ebben az időben szereztettek meg, vagy keletkeztek, e hozzájárulási arány szerint osztandók meg. De miután e hozzájárulási arány nincs minden egyes évre kimu
tatva s az sem állapítható meg teljes részletességgel, hogy mely vagyontárgyak
