83- MÁJ. * 37. ÉVF
ervay Gizella,
Magyari Lajos,
Orbán Ottó versei; emlékezés
M
7arx-évfordulón; Száraz György írása Páskándi Gézáról;
Mocsár Gábor: Búcsú a kerttől;
Grezsa Ferenc, Kodolányi
Gyula tanul-
má- nya
É
tiszatáj
I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS LASZLÖ Főszerkesztő-helyettes: A N N U S JÓZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 83-1219 — Szegedi Nyomda. Felelős vezető: Dobó József igazgató
Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — Táviratcím: Tiszatáj,vSzeged, Sajtóház, Telefon: 12-670 Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96 162 pénzforgalmi jelző- számra Egyes szám ára 12 forint. Előfizetési díj: negyedévre 36, fél évre 72, egy évre 144 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza Indexszám: 25 916
ISSN 0133 1167
A szerkesztőség tagjai: Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Tóth Béla
/
Tartalom
XXXVII. ÉVFOLYAM, 5. SZÁM 1983. MÁJUS
MAGYARI LAJOS: Kossuth Orsovánál (vers) 3 HORGAS BÉLA: Születésnapi capriccio (vers) 4
CZIGÁNY GYÖRGY: Bál (vers) 8 ORBÁN OTTÓ versei: Két párka beszélget, a harmadik hall-
gat ; A madár, költői elveiről; Szép nyári nap, a párkák
szótlanul figyelnek 9 KURUCZ GYULA: Merülés (elbeszélés) 10
HERVAY GIZELLA: Kiűzetés a szerelemből (vers) 16
VÁRI ATTILA: Magam emlékére (vers) 17 PÁSKÁNDI GÉZA versei: Születésnap, Etimológás mániá-
ban a délibáb pályaudvaron, A változat zsarolás 22
SZÁRAZ GYÖRGY: Géza úrhoz 26 KISS DÉNES versei: Vérhűtő, Levél M-nak, Homokon —
havon 29 165 éve született, 100 éve halt meg Marx Károly
VÖRÖS LÁSZLÓ: „Kitüntetésem nincsen" (Gondola-
tok Marx Károly jelleméről) 31 KAPOSI MÁRTON: Az életmű egy életrajzban (Franz
Mehring Marx-életrajza) 39
ÖRÖKSÉG
TILKOVSZKY LÓRÁNT: Bajcsy-Zsilinszky szociális prog-
ramja, egy évvel mártírhalála előtt 42
HAZAI TÜKÖR
TÓTH BÉLA: Tiszajárás (40.) 50 MOCSÁR GÁBOR: Búcsú a kerttől 55 KODOLÁNYI GYULA: „A Föld pedig a mi anyánk" 64
1
TANULMÁNY
GREZSA FERENC: Németh László Szekfű-könyve 75
KRITIKA
TÜSKÉS TIBOR: Pomogáts Béla: Az újabb magyar iroda-
lom, 1945—1981 82 OLASZ SÁNDOR: Új irodalomtörténeti szintézis 86
MÁTYÁS ISTVÁN: Moldova György: Égi szekér 90
MŰVÉSZET Képzőművészet
SZUROMI PÁL: A létezés stációi (Kotsis Nagy Margit szob-
rászatárói) 92
ILLUSZTRÁCIÓ
Szenti Ernő grafikái a 28., 49., 54., 74., 81., 91. és 96. oldalon Kotsis Nagy Margit szobrai a 92., 93. és 94. oldalon (Dömötör
Mihály felvételei)
LAJOS
Kossuth Orsovánál
Meghal az ki csak megcsókolja a haza földjét az élők ott forgolódnak szájukban — szemükben a televénnyel
Vácnál Pest-Buda alatt Komárom sáncainál
Segesvárt Erdély boltkapujában Tömösnél Nyergesen a Tápiónál Schwechat halmos téréin a kápolnai síkon Világosnál kik a kardjukba dőltek Branyiszkó gyertyafenyői tövében Pákozd lankáin a Piski hídnál Szeben alatt és Szenttamás sáncain Temesvár téréin Ácsnál Kökösben Eger s Miskolc falai alatt Nagyenyed- nél — szóval szerte mindenütt e véráztatta földön...
Meghal az ki csak megcsókolja a haza földjét jön közéig értünk a török dereglye s bezárul a kör
mely óriás ív csábját hazudta: nemzetté tenni vérben, viharban egy szélszaggatta megosztott népet adni néki hitet s ideát ó úristen sok is kevés is
volt ehhez Kossuth Lajos névre hallgató porhüvely vulkán tüzelése: sistergő hit beteg rossz tüdő
végtelen bizalom hogy az igazság: igazság s szunnyadó roppant energiákat lehet s kell még föllobbantani Meghal az ki csak megcsókolja a haza földjét eggyé kellene lennie a földdel akár a szuronyrohamokban kartácstüzekben elesettek eggyé lenni e földdel hogy a társak tetemével együtt födözzön a Kunság homokja Erdély szűkösen szik televénye a pannon lösz vagy Bácska éjfekete földje karsztja Borsodnak Hevesnek vagy a fönséges gránitsír a Kárpátoké s mindeme földekbe szikla sírba a röghöz és társak csontjához oltatlan mész szétbonthatatlan liántum keverjen
Meghal az ki csak megcsókolja a haza földjét zsigereink helyett a földdel kéne örökre töltekezni hogy a mozgó világ nagy vegytana szerint magunkat őnéki visszaadjuk őt meg magunkévá hódítsuk örökre vajon Zemplén földjét a monoki föld ízét érzem-é itt Orsovánál s a földön bárhol nem hasonló
ízet érzel ha ajkaddal illetsz sókat s szilikátumot...
De nem csak a föld nyers íze szentesíti ezt a csókot hanem eszme s a jobbért föllángoló emberkebel bizonyos tudása annak ha távol is csupán
az in effigie kimondott kötél általi halálos ítéletre írják így a te neved: Ludwig Koschut
s lesz Koschut-Hund mind ki megértett s követett A szívekben marad tán: Kossuth apánk...
Meghal az ki csak megcsókolja a haza földjét s megtészi immáron noha nincs nem lehet reménye lám valóra vált Széchenyi gróf őrült látomása:
mert mi volna más ez ha nem nemzethalál de hiszen még maradék hitemmel itt a
Duna-parton álruhában és a fél-őrület álöltözetében:
hogy országot temetni lehet respublikát is lehet
megtiporni de a nép szívét kitépni soha és sehogyan nem lehet s végre értem most már bizton értem: csak
a nép csak a nép ád nemzetet
Meghal az ki csak megcsókolja a haza földjét Közéig a török dereglye fezes tiszt szól minékünk: Szalem alejkum
Én megcsókoltam a földed és meghaltam hazám
i
HORGAS BÉLA
Születésnapi capriccio
NEGYVENÖT
éhenkórász slattyog kénköves paradicsomkertben, dél van, hevernek aztán behemót betonszobor alján, negyvenöt
bodzatenyérrel tapadok szerelmesemre érzékeim erdejében, 4
meztelen talpam dobol a füves földön, negyvenöt
száj heged homloktól bokáig viharzó égi-földi-testre, medréből a hold-tenger kiárad,
negyvenöt
kajla fül pirosodik zölden illatozó szénakazalban s két kifogott ló kockacukrot ropogtat, negyvenöt
fűkunyhó vitorlázik földközi habokon délre, mi ez ? a part párában rengő bálnakabát ; NEGYVENÖT
papírmadár szárnyal újságból ollózott égen, madzagjukat húsz ujjamra bogozom, negyvenöt
pegazus tetvészi egymást kárörvendően, nyihaha, elmarad a neoavantgarde karám, negyvenöt
kóbor ceruza sétafikál Jerikóm kőbástyái körül, megszólal az álom ablakára festett zene, negyvenöt
metaforába fagyasztott héjatlan parázs éget tenyerembe, talpamba sebhelyet, negyvenöt
esztendő ösvényén kanyarogtam ide: egy capriccio nyaktörő nyargalásai — visszabámulok;
NEGYVENÖT
izgága veri bakancsát balladám híd-pallójára, sötétedik, madárijesztők fejére tollpihe száll,
negyvenöt
kéregető tenyér tolódik ki egy télikabát törzséből:
kik ezek ? mit felel a fillér ? negyvenöt
nyakigláb trillázva oldalaz el vagy zuhan le némán, harmadikként remélek mennyei kibúvót, negyvenöt
álarc röppen szolgálatomra, szolgálni csábít répaorr és falfehérre púderezett pofa, negyvenöt
félnótás vicsorog egy zongora fogsorával, nincs hova lennem ismeretlenjeim elől;
NEGYVENÖT
belső hang sziszereg, hogy ne arra, erre, át!
egy egérlyuk is megteszi: titkos folyosó!
negyvenöt
lerágott lábszárcsont kocog haza, koc-koc!
dél van újra, porzik a tükörsivatag,
negyvenöt
gőgös legyintés biliárdgolyó-fejekre, provincia!
de a janicsárok csak bemásznak a csontrésen ! negyvenöt
ábrándozás az éj óljaiból fölriadva, suttogás: siess!
kiszúrt lampionok fűzére: itt az új év!
negyvenöt
nekifutás, de megtorpanás — a bűzt én mégis érzem;
nem szeretném, ha elrongyolódnál, te!
NEGYVENÖT
kaporkirály tépdesi ezüst szakállát örömében — jó, hátat fordítunk és becsapjuk az ajtót, negyvenöt
krumplivirág-mennyország, hortyogó álom bódít — ellágyulásunk nem szégyellnivaló, föloldoz, negyvenöt
fűzfavessző hasít csöndembe kétértelműén —
kiűzetünk és visszaoldalgunk: változatok, negyvenöt
napfényfoltos platántörzs búja álmosít —
bíbelődés a holtpont körül, aztán: vaktában ! negyvenöt
jégerdőben ébredek, orromba szúr a hideg, dörren a fák páncélja, csontomig reped;
NEGYVENÖT
artista táncol apám csontnyelű borotvájának élén, biztos birodalom, itt kezdtem járni, negyvenöt
fekete kutya nyelvel ott, csikorgatja láncát,
történetemet tanulom, meglepnek részleteim, negyvenöt
odúba másztam medveként, méhek és manók után, hajszálaimat most a fűbe mesélem: így, így...
negyvenöt
pince- és padlás-ország bozótjából pislognak sárga szemek rám: kisfiú vagy férfi, mindegy nekik,
negyvenöt
tölcsérként öblösödő kijárat ágazik belőlem,
négy égtáj völgyébe visz két lányom, két fiam;
NEGYVENÖT
hajókürt-hördülés a sárga vadállatködökből:
megrettent, belső barlangomba űz, elvesztem ! negyvenöt
kipécézés derűsen: te rendrontó, te a vágtatás
erdejében keresztben loholsz, megvesztél?
negyvenöt
lelkigyakorlat kiakasztva cégérnek, borbélypolitika:
sárgaréz tenyerek tapsolnak, nincs kijárat!
negyvenöt
kétfülű fej ordítja fekete szájjal — a massza —: ez vagy, irkában sorminta, negatívjaink lenyomata, negyvenöt
kérlelés erdei páfrányhoz hasonlóan: hol vagyok ? ments meg a szalmabálák hidegétől!
NEGYVENÖT
fölfújt szoknyája ernyő libeg alá, mert visszatérnek és fölkérnek Szent Antal idomított zenészei, negyvenöt
lázálom hüvelyezi önértelmét hideglelősen, huhog, hogy fogadjam természetemmé, alvadjak!
negyvenöt
gyomorba visszanyelt varangyos kő kurrog s kiül az arcra, rádermed a sírás, negyvenöt
ágydeszkát szögeltem hunyt szemmel létrafokául:
elviselni! dübörög rám az atomhasú éj, negyvenöt
dzsungel zöldjében lüktet zsákmányolt lényegem, a parányi parázs: elgondolhatom ! NEGYVENÖT
sötét kendővel arcomon a rézküszöböt
csak átlépem, botlásaimon hahotázhat a ház, negyvenöt
angyalszárny forgószele sodor, kitérek vagy
beletörődöm-vetődöm, bakugrásom is különböző, negyvenöt
kérdőjel-kampó, kiáltójel-mankó, nem szégyen és nem dicsőülés, élni próbálkozunk, negyvenöt
mulatságos kísértet ingéből bujj ki a napra,
egy mézpörgető, egy szélmalom zakatol ott, negyvenöt
zsákomban-bőrömben láng ég meztelen kövön, dél van, árnyammal egy vagyok.
CZIGÁNY GYÖRGY
Bál
S a kertben azóta is áll a bál: kocsik, lovak, álarcos nép, Robinzon, Péntek és harisnyanadrágos bakfisok, sütöttek húst és lampionok égtek, kopogtak tűsarkú cipők, zenélt a menyezet s áthullt minden ide, szívdobogásuk, rekedt néger éneke,
egy árny, mily nyurga, eleven, s mily egyszerű a csók a szeméttárolóban,
csöngettek: nyiss kaput, kisirt szemű fiatal nőt kísérve be
karolnád: ő lehet valaki másban, csak a szomorúság ízében érzed (keserű élvezet, hű méreg) liliomillat van a mellkasában, alszunk egymástól karnyújtásnyira, rózsák között hever Rozália,
(hány ezer évet kell még átaludnia ?) lehull keze, lám hull a vakolat, (ó, pestis ellen Csipkerózsika) meghalni kell, aludni nem szabad, hegedűjével itt hiába császkál:
a szeretet erősebb a halálnál,
gyantaszag, borostyánlakk, rozsdafény, a hegedűje csíkjaiban vér,
a mosolya szivárog s újra csak:
gyümölcsöző lét a lehetetlen, a lehetetlen elfogadása, de az a hirtelen szomjúság is, halálnál nagyobb lehetetlenért — ha ujjbegyekben sajdul
kihűlt tapintás
egymástól távolodva —
a térd, könyörgő korlát hajlatában, a befalazott test, a szemrés
csak végtelent hihet, eget vés önmaga felett a nem-létező és szomjunk oltja.
8
ORBÁN OTTÓ
Két párka beszélget, a harmadik hallgat
Két év alatt kétszer kerültem közel a halálhoz.
Kórház, egy húsüzem, a test nyüszít —
míg a holdbeli műszerek ki nem kattogják a választ, NÉGYESKE, MEHETÜNK HAZA.
Megúsztam.
Mint előtte az ostromot és a fiatalság csonttörő örvényeit is.
Kezemben egy sportszatyorral szédelgek a fényben.
Tanulság nincs.
A vers-visszhang néma.
Csak egy szóbukfencet remeklek a kapuban !
— Mi újság ? Megvan a szövettan ?
— Óh igen, nagyon pozitív...
A madár, költői elveiről
Ülök a tar fa korhadó ágán és azt fütyülöm: élni, élni!
Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek
Jól megnézem amit csak egyszer láthatok — az anyagóceánt egy közönséges utcaképben.
És fülelek, hogy hallom-e a Föld ágyát betöltő morajlást, a bálnaszív hatalmas dobbanásait ?
Mindig az itt és most a kulcs a sehol-soha zárhoz.
S a kulcslyukon át látni a világfény ritkuló haját,
a göcsörtös bazalt-tarkót, melyet a párkák hallgatása süt.
9
KURUCZ GYULA
Merülés
Bianka kigombolta rövid kabátját, hosszú nyaksála végigtekergett a mellén, s elterült a műbőr padon. Elfedte előle a vállait, a melleit, a barna kordbársony nadrág pedig a csípejét és a combját. Sejtette fehér bőrű, lágy hasát, alig bodros, világosbarna szőrzetét, de formáihoz közelebb nem juthatott. Szerette volna meztelenül látni, hogy sokkal többet érezzen meg belő- le, de a házban nem lel nyugodt helyre, ahol átláthat a ruhán a rózsás, nagy, meleg mellekig, a has hajlatáig, s igy eligazodhat másféle dolgokban.
A túlzsúfolt kávézófolyosón újabb ismerős dermedt meg a láttukon, ahogy Laci az ebéd- lőben Bianka önfeledt, menekülő ölelése láttán. Laci idegesen, kapkodva evett, alig várta, hogy elpucolhasson. Majd felmegy hozzá, megnyugtatja: nem „nőügy" tanúja volt.
Bianka felhúzott vállából sejti melle arányait, combja forróságára csupán arca hamvából következtethet, örömének hangjaira pusztán szerelme utal.
A közöttük pihéző csendben hangtalanul, tétován mozgott a kezük — cigarettával, ká- véscsészével. Ennyiből kellene kideríteni — legalább a saját számára — mindent. A lány szája kissé szétnyílt, csalogatott, a szemében incselkedő mosoly, szomorúság és feltétlen bizalom.
— Meg fog rohadni a szerelmetek — mondta a lánynak. — Meg fog rohadni, ha nem tesztek valamit.
— Én akár tíz évet is várnék 1
— Tíz év az könnyű. Csak nyárig bírjátok ki.
Egy ideig még bántotta a lányt, azután biztatta, azután megundorodott saját bölcsessé- geitől.
— Soha sem láttam még olyan szép emberpárt, mint ti vagytok — mondta Bianka, mert mással nem tudott már védekezni.
— Szépet?
— Valami páratlan nyugodt szépség sugárzik belőletek.
— Szépség? — nézett az órájára.
Milyen szép ez a kislány, gondolta a lift előtt, búcsúzóban, nyakán Bianka karjaival, mel- lén melleivel, két puszi melegében.
Kimondhatta volna, hogy szép. A liftben épp nem álltak ismerősök, s ha álltak volna, ta- lán nem fordítanák ellene. Ha ellene fordítják, sem ő vesztes, csupán a szépség kerül avatatlan kezekbe. Hiszen ő sem tudja, milyen szép Bianka valójában. Mi lesz a lánnyal és a barátjával ? Mi lesz a többiekkel? Némán kell vélt igazságok mögé állni, ahogy megtanulta.
Belépett a szobába. Ervin középen állt, épp egy történetet fejezett be. Arcán megjelente- kor egy kis zavar, így szelídebb lesz a csattanó. Leült az asztalához. Ervin nadrágját az anyja mossa, elvált nővére vasalja élesre. Kicsi pocakját beljebb húzta, egyre szelídült a történet.
Ibolya hálásan nevetett — érti-e ?
Elrendezte a papírokat, előrekönyökölt. Érezte, hogy figyelik. Hallgatott. A többiek is dolgozni kezdtek. Jó húsz perc kell, amíg belelendülnek. Feje fölött vibráltak a hajhullató ne- oncsövek. Abszolút pontos program kell, ez az osztály jövő havi munkája. Néha az ablak szürke négyszögére meredt. Nem látta a havat a tér fölött, Ibolya neonnal és téli köddel kétfe- lől átvilágitott felsőtestén. Az asszony frissen mosott illata is épp csak a tudata peremén len- gett. Háromszobás, békés, unalmas lakásból jön reggelente, hetente kétszer a takarítónő jár hozzájuk, ők hetente egyszer színházba mennek, egyszer egyik, másszor másik anyóshoz, apóshoz a csendes férjjel. Ezért hálás Ibolya Ervin történeteiért?
Hátradőlt, lassúdva dörömbölt az agya, fáradt tekintete előtt két kicsi tányérmell a drága 10
selyemblúz alatt. Fiatal mellek jólépített, szikár mellkason, formás, egészséges derék, szíjas fenék. A combjai talán szépek, talán nem, lábszárai befelé forduló, ügyetlen darabok. Esetle- nül jár velük — néha nadrág rejti, néha csizma. Mézszínű, kedves cicaszemeiben talán ezért a szomorúság, ezért betegeskedik annyit, ezért ment közönyösen férjhez. Számtalanszor levet- keztette, s mindig ugyanoda jutott: lassú, fáradt, erőtlen és kedves. A munkáját szereti.
Amennyire ő bármit szerethet. Időnként bosszúból elkésik, s valami apróságot az istennek sem intéz el. Lapít mérgesen, letolásra számít, s átlátszó blúzaiban esendő mellei kérnek he- lyette bocsánatot.
Ibolya ránézett, látta, hogy tekintettelen szeme rajta nyugszik.
Összefogta az íveket, átment a gépszobába. Háta mögött Ervin már remeg az izgatottság- tól, felugrik és papírjaival a kezében elmenekül egy hangosabb irodába, ahol kávét isznak, s a kabátokkal telizsúfolt szekrény aljából villányi oportó kerül elő. Gyorsan lehajtják a bort, a kávéscsészéket sokáig szorongatják, hogy sokáig beszélgethessenek, hadarva, mintha pótol- hatatlan lehetőséget mulasztanának el.
A gépszobában Kocsis rémülten elnézést kért: egy perc és kész lesz. Megint a társulásnak számol. Rémületéből sok mindenre fény derül, a családjára, a felesége igényeire, csupán arra nem: mi lehet a legmélyebb indok, miért igényli állandóan a rémületet. Karcsú ujjai magya- rázkodóan kapkodnak, bocsánatért esedeznek. Hány év teljesítményt becsülő munka kellene ahhoz, hogy feloldódjon ez a megfélemlített matematikai bulldog, akire a legképtelenebb fel- adatokat is rábízhatják? Itt évente tucatnyi apró sikert könyvelhet el, addig lobogtatja körbe, míg a többiek szemében a kovászos unalom remegésbe nem űzi. Nem hiszi el, hogy masszív feleségének egy percig is hiányozhatna.
Odaadja neki a programot, segítsen neki? Mégsem. Nem akar alternatív megoldásokat, nem akar hálát, fecsegést, s főleg: a saját munkáit soha sem adta ki a kezéből.
Kocsis hebegve kifarolt mellette. Odaállt a komputerhez.
Ervin rosszul mérte fel: mikorra végez ő a munkával, vagy újra belefeledkezett a dumá- ba. Feri a könyvtárban olvas, tudja, hogy még nem kerül rá a sor. Ibolya előtt képesújság:
— Benézett a főnök.
— Az a dolga. Ma már ne kezdjen hozzá — teszi le a szalagokat és az íveket. Holnap dél- előtt bontsa le a programot. Ibolya elmosolyodik, visszamerül az újságba. Milyen könnyű örömet okozni.
Kiment a folyosóra, üres a sarki asztal. Rágyújtott. Pár perc múlva felcsapódik a szobá- juk ajtaja, berobog a slejfnikkel Ervin, megkérdezi:
— Géza?
— Kiment. Biztosan a sarkon ül.
— Sikerült megszereznem az angolok együttható eredményeit. Állati nehéz volt.
A vészlépcsős sarkon álszervezetek álhíreket hirdetnek, néhány plakát álbuzdítással.
Nyugtató környezet. Fenekére ragad a fekete műanyag huzat.
Vera ma érte jön, vásárolni mennek. Ő lenn várja majd, izgatott lesz: milyen itt a párja.
Furcsa, lecsapott lábfejű léptei már puszta emlékek. A másféle cipőkben a másféle Vera már másképpen jár. A tűsarkokon ring a csípője, lassúbb a lépte, lágyabb. Mégis, itt az állandó hasonlítgatások középpontjában talán visszavedlik — vagy ő vedlik vissza. Itt, a ház előtt egy kicsit mindig elveszíti. Találkozhatnának máshol, de ő nem akarja kikerülni az összehasonlítást.
Vera talán megint a saját ruháját veszi fel: a neki túl hosszú szoknyát, a bodros blúzt, a harangkabátot, csupa ide illő darabot. Két ruhasor áll a szekrényben, az egyik közös életük, a másik Vera korábbi ízlése szerint. Máig sincs fogalma: mit fejez ki, mit akar közölni az a má- sik sor. Igaz-e, hogy azt ismerjük legkevésbé, akihez a legközelebb állunk? Kinek, minek a dobbantásai a régi, levert talpú lépések?
Valaha nem ismert egy vékony, fekete hajú nőt. Nem volt elég súlyos, hogy indulatosan dobbantson, s a munkahelyén beszéd helyett sziszegni tanították volna. Ha végül elsírta ma- gát, nagyra nőtt az orra. Az orrát szemlélve sokan indokolatlanul szerették, mások nem sze- li
rették. A munkája kisebb szerepet játszott a megítélésében, a többi tulajdonsága még keve- sebbet. A furcsa, gondosan vasalt gallérok, a nagyfodrú szoknyák alatt nagymama-tűsarkú ci- pők kopogtak, lépésenként felkapott levegőért, aztán le, önként vissza a víz alá. Akik mellé keveredtek, egykönnyen kicsiholták saját örömüket, ő meg csatakos üstökükből hálát simo- gatott ki. A tölcsérek fönn és lenn magukba gyűjtöttek mindent. Hálásak voltak neki — nem volt gond vele.
Orrába szúrt a bűz, cigaretta helyett a golyóstoll pörkölődött az arca előtt.
Az üvegajtón túl, a folyosón Ari, szürke kordnadrágban. Erős arcvonások és lányarc rendetlensége együtt. A kikerülhetetlen vállalati ivászaton magasan, karcsún megállt mellette, unicumszaga volt. „Ne nézzen utánam! Nem akarom, hogy lássa a fenekemet. Azt mondják, szép." Engedett volna a kihívásnak, de a tömeg összezárult, nem látta. Azóta megnézte már.
Talán az szép rajta, hogy kihordott egy kislányt, talán az, hogy az intézetben nem fogdossa senki, talán szép, hogy széppé nézik mohó tekintetek, vagy hogy magáról hiszi ezt. Szép, hogy felajánlotta neki egy pillantásra.
Lehunyta szemét, lábát előrenyújtotta, egészen a túlsó székig. Hagyta, hogy a kandi fo- lyosóin tekergők rábökjenek, magukkal vigyék vigyorukat, megjegyzéseiket. Lehetetlen igaz- ságok nélkül élni? Az igazság megtart — ápol és eltakar. Mások elől. A szépség hit kérdése, akár egy fenéké. Emberen belül akár a szeretettel is megfér.
Melyik vajon? Az önfeledt, mámoros ringatózás, simogatás, döfés, ingerlés, és újra meg újra a simítások minden változata, fokozódva az észvesztésig ? Az elérendő minimum után az elérhető maximumhoz közeledve egyre világosabban látja előre a véget, csalódottan, hogy a csúcson túl nincs, nincs, nincs tovább, azután már csak önmagának örülhetne, egyedül meg mit sem ér, nem okoz már örömet. A fölfelé ívelő végtelenség nagyon is véges. Egyre több a fájdalom és az öröm, amig kétszeresen robban fel: egyszer a másikban és benne, egynapi hiva- tását maradéktalanul betöltve, őt is magával sodorva: másodszor — ugyanakkor — csak őbenne: hát megint betelt egy lehetőség, s a kör elejére jutottak vissza. Melyik hát: a kiteljesü- lő, vagy az adó-adakozó?
Ül a kisimult, kipirult Vera mellett, büszkeségre, nyugalomra jogosultan. Kedvese negy- ven perc múlva felébred, szája sarkán, a párnán édes nyál. Néha ő is elalszik, egynapi nyug- vásra jogosultan. Jog. Szépség.
Felnéz, felül. Jönnie kell Ervinnek. Más jön, másik osztályról. A férfi meglátja, felé ka- nyarodik a folyosóról. „Te Géczi elvtárs", — kezdi majd.
— Géczi elvtárs,... — és mondja. „Természetes", „Érdekes", „Igen" ezt kétszer mond- ja, „Mégis, a saját osztályotokon".
Ervin megtorpan, int, ő feláll, odamegy.
— Sikerült megszereznem az angolok együttható eredményeit. Állati nehéz volt, de meg- van !
Mennek, maga elé engedi. Csukott szemmel is látja kacsázó járását, léptei hangjáról felis- meri mindig. Fekete félcipőben jár. Mennyire apró részletek jelenthetnek egy embert. Mennyi részletet vagyunk képesek felfogni, milyen hitelesen. Rámosolyog az egybenőtt hátra: mackó.
Ervin sohasem vall be semmit, valamitől tart. Fürkészik egymást kíváncsi mosollyal.
Feri visszajött, előtte szakkönyv. Igyekszik pimaszul nézni.
— Ibolya holnap délre megcsinálja a lebontást. Korán ebédeljetek, ha lehet. Ervin, délig szedj még össze néhány külföldi eredményt. Délben nekilátunk, de komolyan.
— A diktatórikus módszereid — néz mereven Feri.
Olvasna. A csendben megnézné, mi is a helyzet Biankával és Ari fenekével, felkészülne Vera érkezésére. Ervin felszabadultan fecseg. Vigyázni kell a jókedvére. Megengedően tartja a lapot, igyekszik idejében nevetni. Négy éve maga is úgy vélte: Ervin semmire sem jó. Egy év múlva azt latolgatta: hogyan szabadulhatna meg tőle. Csak akkor bocsáthat el valakit, ha előtte államilag szabályozott módon, alattomosan és célratörően, egymás után fegyelmiket húz a nyakába. Mindkét felet többszörösen megalázni. Őszintén, tisztán nem mehet. Morgott 12
Ervinre a háta mögött, ha más szobákban a ravaszdiak erre biztatták. Ervin végül mégis az ar- cába vakkantotta, hogy visszamondták neki, az ő szájába adva azt is, amit ők mondtak, összeszűkült szemében egy halálra sértett gyerek gyűlölete. Örökre. Egy bizonytalan emberi kapcsolat elcsúszott a jégen.
Sokszor felszabadultan nevetnek Ervin szellemes bakugrásain. Morzsolgatja a papírt, várja, hogy megkönnyebbüljön, befejezze. Ibolya nem lát, nem hall, izgalmas a könyv.
Csend van. A szomszéd szobából áthallatszik a fecsegés „akár egy rabszolgákat szállító szekérről a láncok örök csörgése.
Mindig szembetalálja magát a pillanatnyi beteljesülés valóságával. Valóság? Örök nyug- talanság vagy szeretet? Mit kezd ezzel egy férfi? Éjszaka bolyong a lakásban, Vera mélyen, tejszagúan szuszog, ő a tekintetével megsimítja a hátát, hálás neki, amiért áttörték a falat, s ők ketten ezt ilyen könnyen teszik meg. Egyre nyugtalanabbul tévelyeg, bevesz egy altatót, sört iszik rá, s a köd határán meggyűlöli a békésen alvót. Aztán újra szereti. Úgy fekszik le, úgy alszik el, hogy nem akar elaludni.
Felnéz. Ibolya blúzán átsüt a fény. Valós fogódzót kínál. Odamehetne, kezébe venné se- gítségül a kicsi, naiv mellet. Ha ketten lennének, Ibolya segítőkészen rámosolyogna, és moso- lya nem azt jelentené, amit más esetben, másoké. Hosszan, kíváncsian nézi az asszonyt. Az rá- pillant, zavar nélkül, nyugodtan, aztán a munkája fölé hajol.
Tucatnyi évvel ezelőtt egy nő azt mondta neki. „Mindenki a fenekemet nézi, ez megalá- zó!" Feszes bugyi, szoknya fogta duzzadóra a fenekét. Talán túl sokan fogták meg, arra vágyhatott, hogy csupán nézzék, az „embert lássák" a fenekében..Csakhogy ő hitt a szónak.
A tekintetével kereste ott lenn az embert, nehogy megalázza. Mások jobban fejtették meg a talányt, őneki csak a nő lenéző, gúnyos mosolya maradt. A hiszékenységben, az együgyűség - ben is van szépség. Szépség?
Szépség. Véletlenül jól sikerült, vagy kitenyésztett, karcsú, formás lábszárakon nyúlánk combok, ösztönös, vagy kitanult mozgással ringó, izmosan lágy fenekek könnyű, átsejlő szoknyák mögött, karcsú derekak fölött szabadon, vagy pántmelltartóban kínálkoznak a mel- lek, szélfútta fűvé fésült hajak, gyertyakarcsú nyakak verik a férfiak pulzusát — az ő pulzu- sát. Arcnélküli szépség. Ha a merev, vagy kihívó álarcok mögött keres valamit, oda az igézet.
Képzelete kapkod, fél, nekilódul. Hátratekeredett fejjel ütközik egy másik bámuló férfinek.
Megalázott kijózanodás, felszakadó gyűlölet, vert kutyák morgása. Hogyan mondhatná hát:
mi a szép?
Próbálta lelassítani a percet — Vera közeledik — hogy másként, hitelesen lásson: egy- szerre úgy, mint évekkel ezelőtt, s a mai szemével.
— Mi bajod? — kérdezte ijedten a párja. Feloldódó csókját — csődjét — meg a választ
„semmi", elhitte. Egy irányba fordultak, a bevásárlás felé.
A maró kíváncsiság guggoltatta a földre: egyszer úgyis válaszolnia kell. Sejtette, hogy mindent, amit lát, kimond, elgondol, pillanatok alatt megfordíthat a valóság.
Lentről sokkal vastagabbak a combok, húsosabb a csípő, a fürdés, a meleg viz után ró- zsaszínűbb a derékra rakódott vékony zsírpárna, lazábbak a telt mellek, túl széles a törzs, a váll, tömzsibb az alkat. Innen, így, ijedten, képzeletében visszaűzi a másikat hideggel zuha- nyozni, hogy a megfeszülő bőr, a kirajzolódó izmok segitsenek, magassarkú cipőt könyörög az arányokhoz — gyorsan felugrik a székre. A lenti látványból csak a rémület marad, ha éve- ken át kinézi a szemét is, mindig más arcot, embert fedez föl a párjában. Túl sokat látnak egy- másból? Régen a házaspárok magázódtak. Nem ez az erős vonzások, az olthatatlan kíváncsi- ság magyarázata?
Rágyújt, kisiet, ülnek a folyosó végein. Két emelettel lejjebb talál nyugtot.
Praxiteles Hermeséről nem tudják, hogy hűvös tökélye nem más, mint a szépség utáni vá- gyakozás, a tehetetlen pattpont. Az egyezményes szépség csak hideg lehet. Pedig körüljárható a szobor. Jobb oldalról az erő sugárzik belőle, az a lüktető izomjárás, amit csakis az ölelés te- hetett élővé. Hátulról légiesen finom a test: alkotója, a szépség megszállottja, kezében tartót - 13
ta, mohó, kielégíthetetlen tenyerével simította azt a férfifeneket. A foghatóban kereste a mindenséget. Balról csak az elfordított kőhát látszik, az izmok szigorú törvénye, egy veszeke- dés emlékével, kínjával tetézve, s a bosszú, az idegen: a gyerek. Kiszolgáltatott, szerelmes, csak az utókorban nyertes szobrász, és elkényeztetett, önszépségében fürdő fickó: Hermes modellje. Szemből nézve csak azt tudják az emberek, hogy „szép" a szobor. Legyen karcsú a boka, izmos a lábszár, arányos és hosszú a comb, a has- és gyomorizmok feszülő bordázattal adják ki a vállal az „ideális" trapéz vonalát, az arányos, izmos karok fölött hajfürtök övezzék a szabályosnak ítélt kőarcot. Semmi más nincs rajta kétezer év múltán. Ezért szép, ami „érdek nélkül tetszik", ezért szép, amit elegen akarnak (és nem érnek el). Szép, amitől félnek. Praxi- teles Hermese pedig valóban szép — ám csodálói nem tudják: mitől vált széppé a megszállott, szerelmes szobrász kezei között.
Hónalja alatt kiver a verejték. Kikapcsolja a számológépet, hátradől. Mindannyian csap- zottak. Feri kárál:
— Rohadt bagósok! Ablakot!
Ibolya kinyitja. A hideg levegő csíkokat húz a dohányfüstben. Feri sálat teker a nyakára, és morog. Megpróbálja elhitetni velük, hogy nem szeret dolgozni. Mindig pontosan a tudtukra adja: mit miért, hogyan nem szeret és nem akar. Hiszi, hogy csak annyit mesél el a tagadásai- val, amennyi rájuk tartozik. Pedig fogyókúrázó, csikorgó fogú, kicsi alakja tudósít a 28 négy- zetméterbe fagyott lakásról, a bejárónőről, a magányról. Zakója évente nagyobbnak tűnik rajta, lassan ő is elfeledi néhai feleségét. Az ötödik nyelvet tanulja itt és otthon. Néha belefe- ledkezik Ibolya sárga cicaszemeibe, lopva elkalandozik a testén, s nem az asszony taszítja el, hanem ő magát, nehogy eláruljon valamit kihűlt titkairól. Ilyenkor hirtelen tudtára adja Ibo- lyának, hogy butának tartja. Ő néha hecceli, gúnyolja Ferit, örömet okoz neki. Hadd élje okos, zárkózott életét ez a kőkemény alak. Nem mutat rokonszenvet, nehogy felbillenjen kö- rülötte a világ.
Ibolya mosolyogva becsukja az ablakot.
A sötétített ablakon a szürke, hófelhős fény beletörik a neonkékbe. Lejjebb csúszik a szé- ken, átnéz Ibolya üres széke és az íróasztal között.
Oldalról a redőnyön átsüt a nap. Verán apró kökénybogyókkal díszített bugyi, magas sarkú papucs. Sokat bíró karcsú, erős vállai alatt telten néznek kétfelé a mellei, dereka egész- ségesen elvékonyodik, hasa egy kicsit kiugrik, csípején mértéktartó, asszonyian nyugodt pár- na, combtövénél a vágy és étvágy üzenő antennái göndörödnek, s ő remegve reméli, hogy elég nyugalmat varázsol erre a tenyésző tájra. A napfény törésében nemesen feszülő combívek ta- pintása, illata a tenyerétől a szeméig mindenütt benne lakik. Hirtelen törékeny térdek, alattuk vékony, szívós lábszárak. Asszonyi és leányos tájak váltakoznak, forognak a fényben, dióbar- na szemek vonnak rájuk ismerős színt. Egybeolvad a tapintás, a szín, az érzés. Üvöltené a szeretlek-et, s hogy, „szép vagy". Birodalmukban, örömeik színhelyén mozog ez az öntörvé- nyű és közös, a feszes és puha jelenség. Nyugalomvágy és szilajság, keserűség és bölcsesség terméke, együttlétük sokéves gyümölcse, bilincse. Nincs már oka robbanó vágyakat, kamasz- kori nagy kitöréseket várni. Fészkük biztos, meleg bölcsőként várja vissza, a megismerhetet- lenséget kínálja naponta, óránként, változó fényben, emlékezteti a fáradt, a telített, a félté- keny, a magabiztos, a boldogságban reménytelen, a hálában találkozó állapotokra.
Sokféle okból hajol hát a párja felé, új szabadságharcba kezd a biztos vég, az elpilledés, az örök elégedetlenség ellen, a másik gondos figyelése közben ringva kapálózva, míg ketten érik el a csúcsot, s ő onnan egyedül gyalogolna tovább, fölfelé, ahol nincs már föld a talpa alatt.
Ájult nyugalom, béke mellette. Őbenne holtpont. Kósza autók a forró utcában, egy-egy mozdony dudál az állomáson. A könyvfal tarka dzsungeléból az örök összehasonlítás kancsa- lít szerelemnyirkos mellére. A falon a hosszúlábúak, a karcsútörzsűek, a felpolcolt mellűek, rafináltan kencézettek, álműveltek tülekednek összevetésért. Vera mély, ködös-nyirkos szen- derületben. A könyvek közül kígyóistráng nyúl a bokájáig, ha nem is fogva, de függve tartja.
14
Felrántja a jobb oldali székkarfát, bedobja a szemétkosárba. Feri hátra se néz:
— Vasgyúró fanyűvővel küzd — morogja. Ibolya meggyőződik róla: más baj nem tör- tént, s visszahajol a munkájába. Mindannyian tudják: délután technocollal visszaragasztja a karfát. Ibolya világosbarna haját aranyszínűre festi a beszűrődő fény.
Nem ismert egy nőt. Nem tudta, hogy legbelül lány vagy asszony, öreg vagy fiatal, s ha éppen öreg, visszahozhatja-e még a fiatalságba. Annyit sejtett: a lányság, asszonyság, a fiatal- ság és az öregség — akár a szabadság, a szeretet, az öröm és a célok, mind csupán körülmé- nyek, átmenetiek. Elhitte: ennek az ismeretlennek sikerült lányságot, fiatalságot adnia, asszonyléttel megajándékozni, s joga támadt saját örömére mellette. Úgy vélte, kettőjük érde- kében, szándékai, igényei szerint alakítja. Ámde tudta: mindketten a másikért tesznek többet, ezért megőrizte volna a másféle, őelőtte viselt ruhákat, a másik utolsó bizonyítékait. Félt, hogy érvényén túl terjeszkedik ki kettőjükben. Megismerte: mi a szeretet, megtanulta: mi a boldogság, de már csak maga miatt sem mondhatta: mi az igaz.
Talán, ha másként kezdte — folytatta — volna az emberiség,nem az egyezményes érte- lemben. Talán, ha a részek bája, sugallata, sajátossága értékké válhatott volna, jog a szépség- re. Ha a sajátosság, az egyszeriség követelhetné meg minden, minden esetben a figyelmet, va- lami új születését. Ha nem rendelődött volna minden fölé az egységes, kötelező szabvány. Ak- kor talán sok minden szövődhetne másként — hiúsulhatna még. Akkor talán másként lenne.
Ül a fotelben, a redőnyön ökörnyálszagú szellő lebben be a szobába. Vera álmában ma- gára húzta a könnyű, zöld pokrócot. Az anyag rálapul a derekára, felmagaslik a csípőjén.
Alig hallatszik lassú, békés lélegzése. Válla előreborul, jobb karja a feje alatt előrenyúlik, kar- csú, finom ujjai lazán szétterülnek a párnán.
Harminc perce szendereg így. Tíz perc múlva a hátára fordul, majd nyújtózik, résre nyitja duzzadt szemhéját, s ahogy őt meglátja, elmosolyodik. Ő mellé csúszik majd, hogy az álom- meleg karok a nyakára fonódhassanak. „Te nem aludtál? Miért nem aludtál?" kérdezi a pár- ja. Válla fölött a délutáni fény ráesik a szép metszésű, dióbarna szemekre — ő benne az már nem szín, hanem égő zsibbadás a szíve körül. Óvakodik tőle, hogy ezt szavakkal megkösse.
A redőnyök között sárgulnak a gesztenye levelei. Jön az ősz. Megrándul a pokróc, a fi- nom ujjak összehúzódnak, görcsölődnek, értelmetlen motyogást hall. Felugrik, Vera fölé hajol.
— Gyűlöllek! Gyűlöllek! — töredezik el füléig a sóhajtásszerű hang.
A karcsú ujjak kisimulnak, mosoly fut végig Vera arcán. Megkönnyebbült. Békésen al- szik tovább.
A résre engedett redőny elé áll, a csíkokon át nézi a táj maradékát. Most végre nyugton hagyja a könyvfal. Összébb húzza magán a köpenyt. Alkonyodik.
15
HERVAY GIZELLA
Kiűzetés a szerelemből
kisiklott vonatokon kiterítve a hűség
torkából füléből ömlik a vér rászárad a fűre tolató tehervonatok bőgnek az égre fel
batyuzó vénasszonyok szoknyája szitkozódik istenverte lányok állnak hajsátor alatt
kinéznek ijedten visszabújnak magukra borítják a kendőt
menedék a fűzőscipő ezüstfokú tű a blúzba tűzve hajban a sűrűfésű kerítésnek
hajlik a harmatos hát kékszélű lavórba
cseppenként vérzik el az élet mellek közt végigfolyva konty alá virrad az asszony szeretetlen az ágy a párna a cserge menekül a bokályon a szarvas agancsa földre teperve
felrobban a pohár elvérzik ellenséges a tányér
borostásan az ember beveri az ajtót káromkodni ráér veri az asszonyt halálra félkézzel veri le a jégre
tapossa barna mellét rúgja a vödröt a tehetetlen égre üti az asszonyt szoknyáját hasítja tépi a gombot hívja az asszony a halált a félrevert kolompot
jaj az asszony az árva veretve vér-halálra hűségből kiűzetve csömörig megétetve lángoló törülközőben lábujjhegyen az égen
rabok csajkája hétfő csíkos az ágyon az álom csíkos az árnyék a falon csíkos a szó a szájon csíkos a veríték is a vérerekben a vér is maga a végtelenség az út a kerítésig
jaj az ember az árva életébe zárva ítélve hét halálra
A költőnő hátrahagyott verse.
elvérző magányra vettetve priccsre ébren öleléstelen égen
tágranyílt szemben a kihűlt éden kopog a fülben a koporsó szerelmek menete feketében jajgat a vér visszaszólnak a holtak
hidegrázásban rázkódnak a vonatok kitett csecsemők havon vonszolódnak elvetélt kismamák hasuk gyötrik mellüket betakarják
elcsöppent tejjel hullik a könnyük elhagyott szeretők árnyéka szédül elhagyott életek pucéran kiterítve
jaj az árva az árva életre nem találva feszítvén szerelemre
ölébe gyötörtetve száműzetésre szántan hontalan kínhalálban
*
VÁRI ATTILA
Magam emlékére
i.
GENÉZIS
Csak néhány percet szerettem, szerettem volna élni,
mielőtt megszülettem, mielőtt megfogantam.
Barbár gyönyörrel lestem volna, vajon véletlen,
számítási hiba ez az „itt és most"?
Hogy rettegek.
Hogy félek.
2Tiszatáj 17
ÉN Bántani születtem, bántást nem bírva.
Sav támad savat.
Kötések helyett:
kötöttek, nem tűrtem.
Kévém: az indulat.
3.
IDÉZŐ
Élhettem volna Korondon, lehettem vőn agyag a korongon, égettek volna,
lennék váza,
magam kinek hittem, vagyok csupán máza.
4.
KETTŐSSÉG Hód oson,
alig pislákol a hold.
A patak fölé két fűzfa hajol.
Kék az egyik, a másik piros,
egymást ökleli vérem, tudatom.
Két nyájnélküli kos.
5.
LEHETETLEN Te régi-régi félelem, tövist visít a rózsa, visszaszippanja illatát ? és őrzi jobb napokra ?
6.
FÁJDALOM
Üres dobozok négyszögű láthatára, átlós csönd,
a fény is négyzetes,
visszhangot sír egy csecsemő, s a kába tűzfal immár tízszeres.
1.
AZ ÁGY Egy fél lépés jó lenne, de horgony-rozsda jajj.
Ülni, majd állni...
lépni volna jó,
fektünkben ellep a kórház-színű hó.
Kalászt vetett a csend, szeme a fájdalom ritmust lüktet a bensőnk, dohog a csont-malom.
8.
HAJNAL Ennél veszélyesebben már nem lehet élni.
Aláaknázott mondatok között, hófehér ingben lépdel
a hajnali réten...
Lépik és közelít a sértett, bár sértő, hogy él.
Közelít a sértett.
Kezében egy szál kard- virág.
Lépne, amikor minden irányból rákaffognak, idegen indulatszavakból összeszerkesztett gépfegyverek.
9.
ASZTALI ÁLDÁS Megint a maradék.
Megint a tegnapi ehetetlen.
2* 19
Ez az én részem, amikor tegnap sem ettem meg a még egészet.
Bűvölő szemektől
nem üdvözül számban az íz, kancsómban a víz borrá nem válik tegnapi szóktól.
Hiába nyelek, nyelvemen kövek, melyeket rájuk dobni,
az lenne ám a tett
hadd csóválják fejüket: őrzőim, vendégek, s dobjanak, ha nem is kenyeret,
de dobjanak tollamat nyugtató, emberi, szellemi étket,
igazam: kövem ellenébe, ha fáj nekik e kő.
10.
(...)
Már állandó félelmeim sincsenek, csak ijedős torpanások.
Mintha megállna mögöttem valaki...
mintha marokra fogná torkom, szívem, és rákérdezne arra ami nincs.
Nem forró vízben kopasztnak, nem nyűtt kötélvei nyuvasztnak, az nagy gyanakvásnak telit havazzák rám irdatlan.
11.
VARÁZSLAT VÉGE Őszülsz, sárgulnak álmaid is.
Hol van a békakirályfi ? Táltosparipa ?
Lábnyomodból vizet iszik a táj, és olyan lesz, mint te.
Most hát az van amit akartál.
Te vagy a táj: magadra maradtál.
Árvízzel küzd szemed, földrengések a homlokodon.
Szád szakadékán,
mintha láva bugyogna, völgyeket vörösítve, vérezve eget — ismét eltört egy szó.
Cserepei mint kövek, kaviccsá kerekülnek,
tovagurulnak homokká kopva, magukkal lopva hírét,
hogy még mindig álmodozol, pedig már őszülsz,
sárgulnak álmaid is.
Hol van a békakirályfi ? Hol van a táltos ?
12.
HALOTTI BESZÉD Már ismét a harang:
kering, jajong a kongás.
Ismét a jég, a tűz, az ár ? Földrengés ősvirrasztás.
Már ismét elmotyogtatott a hiszekegyre: ámen, ámen a nem-hiszekre is, múltunkra minden ráment.
A szerelem is elalélt:
savanykás szőlőinda.
És kong szobám: üres harang visszhangja nem hoz vissza.
Emlékkötéllel ráverik delekre majd az estét, riadt-galamb-szavam zuhan már lesték szegett estét.
Ismét születik a világ, mely volt, mielőtt éltem, mint boglya helyén serdült fű.
A kaszáé az érdem.
És kiért szólal a harang ? Kiért jajong a kongás ?
Ki gyöngyöt szórt disznók elé, kit megrontott a rontás.
PÁSKÁNDI GÉZA
Születésnap
Istenkém fejére ütött.
„G-nek születésnapja van!
Majdnem elfeledtem."
És én megszülettem. *
Etimológás mániában a délibáb pályaudvaron
i.
Lógós Logosz.
Damoklész-fogalom.
Damoklész függőjátszmája, a partnere: Platón.
Minden feltételes. A Lex és az „ex lex".
És persze a — reflex.
A felfüggesztés is feltételes.
S a feltétel felfüggesztett.
Héphaisztosz, a sánta,
mit egyik lába hosszához megnyert — a másikból
épp annyit vesztett.
Századra év.
A vám és a rév.
Évre év — érvül.
Vámul a rév és a vám révül.
S vámulatom-révületem lassan elévül.
* Ennek ötven éve. (A szerk.) 22
II.
Damoklész függőjátszmát játszik.
A jogász Bérenger s az első magyar szürrealista nyelvész (Horváth István)
bennem mindenre kapható.
Átsejlik minden
mindenbe. Egybemosódik.
(Kaphatni egybemosóport itt!)
Valami ősi Manír.
Arcimboldo és Salvador Dali.
Valami ősi manír.
MANERE: maradni. Modorok medre.
MANUS, MÁNUS: kéz, ujj, óra mutató kedve.
MANUSZ (mannusz): valami ember-alak.
RO-MANUS, RO-MANA: a római lak.
Fölöttes szellem: MANA, mely oly
melanéz,
mint Babits balkonján a sörbet, a méz.
Ó Mani, te perzsa MANI!
Engedd a MANNÁT hullani!
Test mocsarából égre föl bóbita, húzz!
Vért és velőt rázz MANICHEUS!
III.
Hát ennyi. ínycsiklandó, indító játék.
Hogy sikosítsam utam a mélybe.
Jussak túl csiklón, túlnani titkok tövére.
Mert látom: már látom:
egyetemes nyelvet(H!)
— ahogy rég mondtam, írtam — poliklott gatyát
kell kitalálnom magamnak.
Minden az Univerzálisra nyaggat.
Hogy néki reverzálist adjak.
Gatyába kell ráznom a farmert!
Farmert
az egyetemes farmnak!
„Képzelj magadra ruhát!" — mondtam Évának én.
„A ruhám a szemedben van " — mondotta ő.
Minden felhő isten szemében.
Minden szemgödör, szemodú — divatbutik.
(Nyomorba dönt a látomás, butít.) Lombik-eszmét és lombik-nyelvet!
Hazát — NIMFO-MANNIÁT!
(Kivel-kivel lefekszik.)
„Engedjétek hozzám az én lelkemet a nyitott ajtón át
az én nyelvemet "
írtam húsz évvel ezelőtt.
Miután és Miközben és Mielőtt.
IV. i
Ó, Mani, te perzsa MANI!
A -MÁN képző és a MANN szó egészen bizonytalan összefüggései kezdenek nyugtalanítani.
Délibáb pályaudvar.
MÁNIA
volna-e az emberszabás vagyis a MANNIA ?
Egyetlen kétnemű a Ho m o volna csak s a minden
Eleven ?
Rokon-e a nimfomann sa nimfomán talán ?
Fehérmájú fekete hattyú a szatír-Léda oldalán.
Hiszen most ő a szuka-Pán.
A szilárd pontot akarom — szólott az Inga.
A sarki magyar ötvös.
És a Tutaj is így beszélt.
Rajta a görög Tutajos (Tutájoszl).
Meg Izsák almája
is ezt mondta
(s az égből minden bomba), amidőn lehullt.
És Éva utána nyúlt.
Magára vonta.
Vonzotta súly, tömeg.
Hogy magát alatta lelje meg.
Felülről jön MOST
— előzőleg — a Múlt.
A változat zsarolás
Még jöhet a kicsit-valami-más.
A Lehető.
Minden változat csak zsarolás Barátom!
A szív új helyzete, az ész új helyzete.
Melltől torokig.
Fejtől ülepig.
Az első változat fenyeget a másodikkal.
Első Teremtés, Első Feltámadás a rákövetkezőkkel.
Első Végtelen, Kezdő Határtalan a következmény szerinti
Végtelennel.
Az ok így lesz az okozat veszélye.
S az okozat ?
Okhoz legközelebbi esély a veszélyre.
Mert van Ok — minden ellenkező híresztelés ellenére.
Élet s Halál:
sziámi iker.
Ok s okozat benne együtt született.
Véglet csak úgy jöhet világra, ha benne a másik véglet remeg.
Le — föld alá szórod a magot,
temetve is bölcsőjét ringatod:
nem a halott sír — szélben
a Fölserkenő Magos!
Egyetlen időn születik jóval a rossz, széppel a rút.
Úttalannal az út.
Minden változat zsarolás Barátom !
És életrajzom változat e létezésre.
Az őssárkányok lassúdad járásában gyík-surranás zsarol.
A már-már fölismerhetetlen változat.
A dogmában a féktelenség variánsa lappang.
Minden tigris
macska-változattal fenyeget.
Mammut-birodalmak Monacóval fenyegetnek !
Minden Monacóban Bizánc mocorog.
S midőn megírtam Első, Második, Századik Változat-Magamat istentelenül megzsaroltalak.
Félj! Változat lesz a véged.
Vigyázz ! Százegyedik Változatod — eljövök érted!
SZÁRAZ GYÖRGY
Géza úrhoz...
A képen egy férfiú látható, aki félig keresztben, félig hosszában csíkos: zebrakön- tösben és pizsamában üldögél, nyakába vetett bolyhos törülközővel, amely imakendő- nek is felfogható. Két keze ugyanis ájtatosan kulcsolódik az ölében, fejét lehajtja, hosszú indiánhaja előrehull. A szája zugaiban bujkál valami görbe mosolyféle, de lesü- . tött szemének pillantása a köldök tájára irányul: kartonlap fityeg ott, levelezőlapnál
alig nagyobb, rajta verses szöveg, cikornyás betűkkel, csak a cím olvasható: HÁZI ÁL- DÁS. A környezet természetesen intellektuális: a férfiú szűk folyosóban üldögél, egész falat borító könyvállvány és íróasztal között, mögötte is polcok látszanak, könyvekkel, papiroshalmazzal. Az asztalon írógép, söröspalack, pohár. Az ájtatos férfiú pizsamá- jának szára elegánsan felcsippentve, bokája kacéran villog, lábfeje nem látható: mű-
anyag lavórban ázik.
Idestova tíz éve készült ez a fotográfia, 1973 augusztusában. Színhely: a szaporán terjesz- kedő kolozsvári nagy lakótelep egyik új apartamentje. Az ember, ha kikönyökölt az ablakba, épülő panelblokkokat látott, távolabb a Györgyfalvi úti öreg vámházépületet, balra pillantva pedig hóstáti „földész-házakat", faragott kapuzábéval, házőrző vakarcskutyával a dülöngő kerítések mögött és kapirgáló tyúkokkal a széthulló murkosszekér körül. Azóta nincs már a vámház, eltűntek bizonyosan a földészporták is, a lakótelep befelé terjeszkedik, fölfalja a Hóstát vén házait, a blokkházakból már aligha indulnak cigányzenés temetési menetek a há- zsongárdi temető felé.
A lakás napfényes volt, rideg mégis, gyéren bútorozott. Gazdái alig egy éve költöztek be, a régi, szűkös kis otthonból hozott holmit elnyelte a három szoba. Új bútort szerezni pedig akkor már nem volt érdemes... Emlékszem, rekkenő hőség volt aznap. Ebédeltünk, aztán Anikó, a háziasszony törökkávét főzött, eléggé idegesen: kislánya, az épp csak totyogó Ág- neske beteg volt, nyűgös, altatni se hagyta magát. Talán ezért is kezdett bolondozni a „ház ura", kényúri mivoltát fitogtatandó, lábvizet rendelt hőség ellen, a két „fehércseléd", anya és csetlő-botló leánykája serényen hozta a lavórt, törülközőt. Eszembe jutott, idéztem is tüstént, hogy valaki valamikor azt mondta, a Nyugat afféle állóviz volt, sokaknak derékig, másoknak állig ért, Ady csak a lábát áztatta benne. A „zsarnoknak" tetszett a dolog, így került elő a Házi áldás, innen az ájtatos köldöknéző póz a lavór fölött. Kattant a gép, a Nagy Férfiú lábat tö- rölt és munkához látott: filmforgatókönyvet irt, sietni kellett, én másnap utaztam, s a Holnap lesz fácán első változatát várták már Budapesten.
Három évvel korábban, 1970 nyarán, kolozsvári érkezésem másodnapján barátom épp fácánsülttel vendégelt meg a Szentegyház utcai vadászétteremben. Lakása akkor még volt is, nem is: aprócska szoba, lakni, dolgozni se jó, nemhogy vendéglátásra. Ebéd közben a darabja kolozsvári előadásáról faggattam volna, Dávid Ferencről, Socinóról, de őt akkor már Apáczai Cseri és Basirius érdekelte — ha igaz. Mindenesetre gyorsan köpködtük a sörétszemeket, az- tán rohantunk a főtér felé, megbeszélt találkozóra... Erről is van fénykép, színes felvétel: hár- man állnak a Melody bár portálja előtt, ragyogó napsütésben. Középütt karcsú lány, kétoldalt vállára omló szőke hajjal, virágmintás rövid selyemruhában, egész testével a gép felé fordul, hunyorítva mosolyog. Jobbra tőle K. F., pesti irodalmár, fehér ingkabátban, szégyenlősen mosolyog, a fejét kicsit lehajtja, elöl összefogott kezében kis turistazsák. Bal oldalt a bará- tom, közelebb a lányhoz — nem ér hozzá, de a két test egy picit egymás felé hajlik —, fehér ingben, világos nyersvászon nadrágban, bal keze csibészesen a zsebben, a jobbja mellmagas- 26 i
ságban, ujjait laza ökölbe zárja; a hasát mintha beszívná egy picit, mindenesetre egészen kar- csúnak látszik; a járdát fürkészi zárkózott Winnetou-ábrázattal, csak a^szeme sarkából les a fényképezőgépre.
Fényes emlék nekem is ez a nap, olyan, amilyennek a kép mutatja. Tiszta reggeli fényben ült Kós Károly a Szamos-parti kis szobában, lábát széken nyugtatva, kezében a negyedébe vá- gott, szippantásnyi cigarettával; és csupa napfény volt a kert a Fellegvár alatt, amelynek köze- pén verejték borította fiatal szobrász Ady fejét faragta csillogó fekete kőből. Jólesett a kőpá- dimentumban kirakott SALVE-üdvözlet az Utunk-szerkesztőség kapuboltja alatt, szép volt a pecsenyéstál fácánsülttel a pirosmintás fehér abroszon, s jó volt mosolyogni a barátom hety- kén leplezett boldogságán dzsin és szóda fölött a Cola félhomályában. Szöktek is hamarosan, ő meg a szőke lány, aztán én is cihelődtem, hogy K. F.-et vendégségbe kalauzoljam: Szenei Molnár Alberthez, a Házsongárdba. Visszafelé a temetőből, K. F. megállt a Tordai út sarkán a nagy kerek kőnél, amelyről a hagyomány szerint a wittenbergai egyetemről megtért Dávid Ferenc hirdette az új igéket; fölállt rá, kérte, fényképezzem le így, de mielőtt a gépet elkattint- hattam volna, leugrott, csúnya póz, nem kell, inkább csak melléáll, úgy fotózzam..:
Egy másik nyár: 1972-ben, túl már a Dávid Ferenc-dráma budapesti bemutatóján, egy évvel a lavóros kép készülte előtt. Hőség volt akkor is Kolozsvárt, ebéd után ottragadtunk a Continental asztalánál, cinkvődrőkben hűlő palackok társaságában. Sört ittunk vagy bort, már nem emlékszem, az étterem kiürült, talán be is zárták, de minket hagytak békében, hisz
„Géza urat" nemcsak az öreg főpincér ismerte névről, de még az aprócska borfiú is, aki az utánpótlást hordta az olvadó jéggel teli hűtővödrökbe. Barátom az új verseskötetét forgatta, hol itt, hol ott olvasott belőle hangosan, csak még ezt hallgasd, meg ezt, meg emezt, és tud- tam, csak ürügynek kellek, nem nekem olvas, hanem magának, nem is az ital száll a fejébe las- san, hanem a saját szavai... Aztán megint benépesült az étterem, turisták ültek az asztalok- nál, rákezdte a zene, csak akkor hagyta abba, kelletlenül. Aztán ismerősök jöttek a mi aszta- lunkhoz is, fecsej, malackodás, világmegváltás, civódás, menetrend szerint. És egyszercsak valaki odasziszegi, gyűlölettől eltorzuló szájjal a barátom arcába: mit mind teszed magad, öt év múlva, fogadok, te már nem élsz...
Taxival megyünk haza az új lakásba, a sofőr persze ismerős, hogy domnu Gézát mondott vagy Géza urat, már nem tudom. Anikó gyertya mellett virraszt a konyhában — pár napja költöztek, a villany még nincs bekapcsolva —, a szemhéja duzzadt, vacsorával várt minket.
Barátom fölcsattan, valahogy le kell vezetni a bűntudatot; csitítanám, erre ellenem fordul, or- dítja a képembe, többször egymás után, mindig ugyanazt: Ez nem Budapest, érted, ez itt Ko- lozsvár !... Anikó aludni megy, mi rossz Zarea-konyakot iszunk a konyhaasztalnál; arról van szó, hogy drámát fog írni az őrmesterről, aki Che Guevarát agyonlőtte...
Ez a darab máig sem készült el.
Másfél évvel később — és fél évvel a lavóroS felvétel készülte után — kettesben várjuk S.
S.-el, a fácános film rendezőjével a Keleti-pályaudvar csarnokában. Egyedül érkezik, Anikó a gyermekkel majd csak valamikor nyáron indulhat utána. S. S.-ékhez megyünk, színésznő- felesége — az 1972-es Vendégség Máriája — ebéddel várja az érkezőt. Keveset eszik, csöndes, mosolyog; ugratni próbálom, a házigazda is beszáll, ketten mondjuk, ez itt Budapest ám, túl sok a taxis, a főúr, borfiú, nem könnyű ám „belakni" egy ilyen nagy várost. Szeme se villan, nem veszi a lapot.
Egy héttel később már ő segített nekem, áldott jóbarát! Képtelen lévén elviselni, hogy ha- ragot tartsak azzal a színházi férfiúval, akivel ő éppen összebarátkozott, magával cipelt a Hungáriába, létrehozta a békességet, majd félórán belül megharagudván a direktorra, szél- vészként elszáguldott s otthagyott kettőnket — kibékülve.
Tizenegy éve már, hogy az a fröcsögő mondat elhangzott a Continental borpecsétes asz- tala fölött. Barátom az alkotás rövid szüneteiben „dorbély és sörhabfodrász" szakbizonyítvá- nyokat állít ki a vendéglői asztal mellett, s kegyosztó kedvében oktató-nevelő célzatú négyso- rosokat firkant papírszalvéták csücskeire, arra érdemes egyszerű lelkek számára; és talán csak
27
én tudom, hogy fondorlatos lelke mélyén igazából arra spekulál: nyolcvan-száz év múlva, hangyaszorgalmú filoszok gyűjtögető munkája nyomán ezekből a cédulácskákból is futja majd egy posztumusz Páskándi-kötetre... De valójában akkor hajtottam meg barátom előtt az elismerés lobogóját, amikor hozzá igyekezvén, taxiba ültem, s a sofőr ekként reagált a be- mondott címre: ja, a Géza úrhoz tetszik?...
*
Harmadfél éve, hogy magas kitüntetésben részesültem. Átadására a Nimród vendéglő talponállójában került sor, ünnepélyes külsőségek között. A díj, miként az oklevélben olvas- ható, 1980-ban létesült, az odaítélő bizottság elnöke Páskándi Géza, tagjai: Páskándi Gézák.
Magától értetődik, hogy kizárólag Páskándi Géza barátai kaphatják; egyetlen kötelezettségük az oklevél kifüggesztése és a — természetesen Páskándi Géza képét viselő — plakett jó! látható helyen való elhelyezése.
Tudtam, hogy e Legmagasabb Elismerést másodiknak kaptam Cs. S. költő után, aki pár hónappal előttem érte el az ötödik X-et; ezért némi gyanakvással szemléltem a nekem juttatott plakett hátlapjába ütött hármas számot. A kettes nyilván Cs. S. tulajdonát képezi. De kié a Numero 1. ?
Teljesen nyilvánvaló: Páskándi Gézáé.
Nem minden kajánság nélkül állapítom meg: most már jogosan. Feltéve, ha — eleget téve a zsűri kikötésének — az oklevéllel együtt jól látható helyen kiállítja.
SZENTI ERNŐ GRAFIKÁJA 28
Vérhűtő
Fekete délelőttben az árnyak
emlékek véralvadásai Az eszmélet ködből sző ruhát s ami szép volt felöltözteti
Vannak kik hazajárnak a nincs-otthonban nézik a falat és megágyaznak a lopakodó szívbénulásnak
Fekete délelőttök Házakon korom didereg A józsefvárosi
füstös tűzfalak jajgató orgonasípok
Zengik némulásaim
Szívem fölött morajlás sötétül Tükrökből múlt időm figyel szétfoszló lányarc
mosódik egybe
ablakok csipkefüggönyeivel A mintákon homály virágzik és betölti a szobát
Mintha magamat nézném elmúlt magamon át Agyhorpadásaim roskadt hó-halmok Látomásaim keretébe a tél is belefeketül Betonfalakon képek
Bennük arcom romhalmazai Abbahagyott vázlatai a teremtésnek
Vakuló délelőttben vérhűtő feketedések
