Személyes emlékkel kezdem.
Ezerkilencszáznegyvennyolc tavaszán az egyik dunántúli kisváros gimnáziumában félszáz diák állt az érettségi vizsga előtt. A háború utáni években magyar irodalmi tankönyvünk nem lévén, sajátos módját találtuk ki a fölkészülésnek. Akik a tárgyban jeleskedtek, fölosztották egymás közt a tételeket, és az otthon, a családi könyvtárakban talált irodalomtörténeti mun-kák alapján dolgozták ki azokat. Volt, akinek Pintér Jenő irodalomtörténete jutott, volt, aki S/erb Antal alapján munkálkodott, volt, aki Féja Gézát preparálta. Ha jól emlékezem, egy korábbi könyvnapi ajándék révén nekem Vajthó László munkája, a Halhatatlan magyar iro-dalom volt meg, ezt forgattam, ebből készítettem osztálytársaimnak a tételvázlatokat. Ha vh • agondolok, megdöbbenek, mennyi mindent köszönhetek ennek a hajdani „szabadiskolá-nak" : jóformán egész későbbi ízlésem, irodalmi tájékozódásom, értékitéleteim az ekkor lera-kott alapokra épültek. Ekkor tűnődtem el először: nekünk, magyaroknak nemcsak értékes szépirodalmunk van, hanem igen gazdag az irodalommal foglalkozó történeti munkák száma is. Mintha valami furcsa — talán a nyelvi bezártságból fakadó — kisebbrendűségi érzést akar-nánk kompenzálni: irodalmunk létét, szerepét, fontosságát, jelentőségét irodalomtörténeti munkákkal is folytonosan bizonyítjuk. Különösen olyan időkben szaporodnak meg ezek a vállalkozások, amikor maga a nemzeti és irodalmi identitástudat megsápad. Ha csak az 1940 táján megjelent irodalomtörténeti munkákra gondolok, azt látom, se szeri, se száma az efféle könyveknek. A fentiek — Pintér Jenő, Szerb Antal, Féja Géza, Vajthó László — neve mellé hadd írjam ide azokét is, akik ugyancsak magyar irodalomtörténeti tárgyú könyvvel jelentkez-tek ebbén az időben: Benedek Marcell (Délsziget), Fábián István (A magyar irodalom kis tük-re), Hankiss János-(A magyar irodalom közelről), Jankovich Ferenc (Iránytű a magyar iroda-lomban), Várkonyi Nándor (Az újabb magyar irodalom). És a sor bizonyára nem teljes...
Ugyancsak Vajthó Lászlónak köszönhetem a fölismerést: az irodalomtörténet az irodalom tu-data, és az irodalomról való gondolkodás az irodalom része. Ő tűnődtetett el azon is: minden letűnt, klasszikussá jegecesült kor irodalma egykor élő, eleven irodalom volt, és a kusza, átte-kinthetetlen dzsungelnek látszó élő irodalom egykor klasszikussá merevedik; úgy kellene tehát a múltról szólni, hogy megéreztessük a hajdani eleven tenyészetet, a jelent pedig úgy kellene vizsgálni, hogy a tekintet igyekezzék már most kiszűrni a maradandó értékeket. Az élő irodalmi anyag „történetét" valóban nem lehet megírni, de a legmaibb jelenségről is lehet (kell) önálló véleményt mondani. És talán azok a régi „szabadiskolai" stúdiumok döbbentettek arra is, hogy nálunk az irodalmi tudatot, az irodalomról való gondolkodást, az irodalommal kapcso-latos ítéleteinket leginkább maguk az írók formálták, azok a „szépírók", akik — ha lehetősé-gük volt rá — nem idegenkedtek ebbéli gondolataikat is papírra vetni (Kazinczy, Arany, Gyu-lai Pál, Babits, Illyés stb.). Mindez ma már, tudom, eléggé közismert, s itteni fölidézését csak az indokolja, hogy egy tizenhét-tizennyolc éves fiatalember első, az irodalommal kapcsolatos gondolatai voltak.
82
A magyar — s ezen belül a huszadik századi, főként a kortárs, illetve élő — irodalommal foglalkozó munkák száma az elmúlt néhány évben újból megszaporodott. Pomogáts Bélában számos képesség megvan, ami alkalmassá teszi, hogy egy ilyen újabb munkát ő is, egyedül lét-rehozzon. Szorgalma példamutató: alighanem ma ő az egyik legtöbbet publikáló kritikus, ő az, aki a legtöbb helyre ír, akinek kezén a legtöbb könyv keresztülmegy, s akinek alkalma van a legtöbb munkáról véleményt is mondani. Kutatóintézeti háttere a legfrissebb tudományos eredményekhez, a „hivatalos" állásfoglalások ismeretéhez juttatja hozzá, emellett bizonyára a saját „adatbankja", lapkivágás-gyűjteménye, cédulácskatára is megvan. Lendületesen, gör-dülékenyen, rutinosan, lecsiszolt mondatokban fogalmaz, könnyedén használja az irodalom-ról való véleménymondás ma közkeletű fordulatait, szakkifejezéseit, jelzőit, igéit. Rendelke-zik megfelelő velleitással, ami nélkül más hozzá se merne kezdeni ilyen munkához. S azt se fe-ledjük, hogy a könyvében tárgyalt időt szemtanúként élte meg: a felszabadulás utáni magyar irodalmat tizenegy éves kora óta kortársként olvassa, tanulmányozza.
Könyve roppant impozáns munka: harmincöt év irodalmát negyven íven, hatszáz lapon tárgyalja. Frisseségét bizonyítja, hogy már az 1981-es adatok is benne vannak. Nemcsak az al-kotókra és a művekre figyel, az irodalmi élet szervezetét, intézményeit, a könyvkiadók, a fo-lyóiratok, az írószövetség munkáját is vizsgálja. A teljességet szolgálja, hogy a határokon túli magyar irodalom jelenségeit is szemlélődési körébe vonja. A kötetet hasznos irodalmi tájékoz-tató, bibliográfiai adattár és az irodalmi díjasokról készített összeállítás egészíti ki. Vállalko-zásának méretét egyetlen adat megérezteti: a könyv végén található névmutató harminckét könyvoldalon két hasábban Abafay Gusztávtól Zsolt Béláig mintegy kétezer-háromszáz nevet sorol föl. Igaz, ebben a névsorban Pascal és Paganini is előfordul, de a lista végeredményben mégiscsak azokat tartalmazza, akiknek köze van az újabb magyar irodalomhoz. Aki az elmúlt harmincöt évben íróként egy szalmaszálat odébb tett, remélheti, hogy szerepel Pomogáts Béla könyvében.
A kortárs irodalomról nem könnyű véleményt mondani. Egészen furcsa élmény: húsz-harminc évvel ezelőtt jelentkezett egy költő, vékony verseskötettel, tudomásul vettük jelenlé-tét, majd sorra újabb könyvei is napvilágot láttak, de nem hatódtunk meg tőle különöskép-pen. Aztán eltelik némi idő, a költő ötvenedik évébe fordul, vagy már előbb alkalma van gyűj-teményes kötetet összeállítani, és akkor egyszerre előttünk áll teljesen készen, éretten, gazda-gon, jelentős alkotóként. Vagy gondoljunk néhány, a közelmúltban tragikusan gyorsan lezá-rult életműre! Huszonöt éve, 1958 táján mi látszott még Pilinszkyből vagy Kormos Istvánból?
Pilinszkynek volt egy karcsú kötete, a Trapéz és korlát, és semmi más. Aztán két évtized alatt pályájának hihetetlenül gyors és meredek fölívelésével jelentős alkotóvá vált. Kormosnak 1947-ben ugyancsak megjelent egy vékony versesfüzete, a Dülöngélünk, és csak hosszú-hosszú hallgatás után lépett elő a Szegény Yoríckkal, az N. N. bolyongásaival, válogatott műfordítá-saival, hogy egy csapásra egy egészen kivételes értékű alkotóként köszönthessük, majd végte-lenül gyorsan búcsúzzunk is el tőle.
Érthető hát, ha valaki idegenkedik a kortárs irodalmi jelenségekről véleményt mondani, érthető, ha nehéz és kényes munkának tartjuk Pomogáts vállalkozását. Könyvének előszavá-ban célját ő maga először nem is pozitívan, hanem negatívan fogalmazza meg, vagyis nem azt közli, hogy mit akart, hanem azt, hogy mit nem akart munkájával elérni. Egyrészt a lehetséges teljesség igényét hárítja el: „Munkám nem tudományos teljességre törekvő vállalkozás..."
Másrészt a rendszerezés kívánalmát utasítja vissza: „A tudományos rendszerezés... talán nem is lenne elvégezhető egyetlen kötet keretei között." A különös csak az, hogy ha Pomogáts munkájára valami jellemző, akkor az — a preventív védekezés ellenére — éppen a „teljesség-re" törekvés és a „rendszerezés", az adatok hihetetlen bősége és a rendszerek, a „skatulyács-kák" gondos fölépítése. S ez munkájának nemcsak egyszerűen ismérve, hanem erénye is. És ez teszi szükségessé azt is, hogy kritikai megjegyzéseinket a munkát e két oldalról közelítve fo-galmazzuk meg.
6* 83
A szerzőnek az anyag földolgozásában követett módszere: az 1945 és 1981 közti magyar irodalomnak előbb hosszmetszetét, majd keresztmetszetét készíti el, s ebből következően a kötet két nagy fejezetre oszlik. A hosszmetszetben a periodizáció kérdését tárgyaló rövid tör-téneti bevezető után az irodalmi műnemeket (költészet, elbeszélő irodalom, dráma, irodalom-tudomány) tekinti át. A keresztmetszetben nemzedéki körképet ad, s ezen belül eszmei-irodal-mi irányzatok és műnemek szerint csoportosítja az írókat. A két nagy fejezethez Kitekintés cím alatt a határokon túli magyar irodalom vizsgálata kapcsolódik. Néhány megjegyzésünk ezt a „rendszert" érinti. Pomogáts az 1945 és 1981 közti magyar irodalom tárgyalásán belül a következő korszakhatárokat jelöli meg: 1948, (1953) 1957 és 1969. Vajon harmincöt év irodal-mának — bármily közeli és aprólékos — szemlélésekor lehet-e három-öt éves időtartamot ma-gukba foglaló korszakokról, periódusokról beszélni? A szerző egy-egy nemzedéki, műfaji, eszmei irányzat, „skatulya" fölé eléggé pontos meghatározásokat, jelzőket ír: A népi mozga-lom költői, Az őszinteség költői, A gondolati megújulás költői stb. Vajon beleillenek-e, beleférnek-e az írók ezekbe a rekeszekbe? Az igazán jelentős, a több műfajban tevékenykedő, a nemzedéki vonásokat nem mutató, ilyen kapcsolatot nem ápoló írók láthatóan kilógnak ezekből a rekeszekből. Gyanítható, hogy az utókor is e korszakkal kapcsolatban majd csak néhány nagy csúcsról, kivételes írói teljesítményről, és nem „a Nyugat örököseiről", „a népi mozgalom íróiról" beszél. További kérdés: helyes-e még mindig a határokon túli magyar iro-dalomról „kitekintés"-ben, külön fejezetben beszélni, ha már egyszer a „magyar irodalom" és nem a „magyarországi irodalom" a könyv tárgya? Egyáltalán mi az, hogy „nemzetiségi iroda-lom" ? A nyelvi közösség és összetartozás nem fontosabb az író és az irodalom sorsa, megítélése szempontjából, mint a geográfiai-politikai országhatár? Például Sütő András „nemzedéki" és
„műfaji" helye nem inkább Sánta Ferenc vagy Galgóczi Erzsébet mellett, mint Majtényi Erik és Szabó Gyula között van ? Herceg János prózáját nem fűzi több kapocs a „népi mozgalom prózaíróihoz", mint — mondjuk — Börcsök Erzsébethez, Tőzsér Árpád líráját Nagy László-hoz, mint — mondj-uk — Gál Sándorhoz? Meglepő metodikai fordulat: míg a könyv első ré-szében, a „hosszmetszetben" a többi műnemhez hasonlóan arányos és terjedelmes fejezet fog-lalkozik az irodalomtudomány, az elméleti, történeti, kritikai és esszéirodalom eredményeivel, a könyv második részében, a „keresztmetszetben", ahol az írói portrékat.találjuk, már szó sincs irodalomtörténészekről, kritikusokról, esszéírókról. (Az irodalmi tájékoztató adatai ezt aligha pótolják.) Hát hogyan ? Az irodalomról való gondolkodás, ami például a francia iroda-lomban olyan természetesen és magától értetődően része az irodalomnak, Pomogáts számára nem az? Még egy hamis műfaji hierarchia alapján se lehet indokolni, hogy az élő irodalom tárgyalására vállalkozó könyvből miért hiányzik a kritika, az irodalomtörténetírás, az elméleti munka művelőinek a bemutatása; s miért van az, hogy akik harminc éven át „csak" kritikát vagy esszét írtak, akiknek csak ilyen tárgyú könyveik jelentek meg — például Bata Imre, Béládi Miklós, Czine Mihály, Domokos Mátyás, Lengyel Balázs —, legföljebb egy öt-tíz soros név-sorolvasásban szerepelnek, de egy rossz regénnyel vagy verseskötetettel már öt-tíz soros port-réhoz lehet jogot szerezni a könyvben. Arra se kap választ az olvasó, hogy azok az írók, akik elsősorban a fiataloknak írnak, miért hiányoznak vagy kapnak hátrányos besorolást az újabb magyar irodalom áttekintésében. Fekete István például „ifjúsági" író-e? S szabad-e említetle-nül hagyni számos regényét pusztán azért, mert a Móra Kiadó jelentette meg? De legalább kö-vetkezetes lenne a szerző. Mert Weöres Sándornak azok a verseskönyvei, amelyeket ugyan-csak a Móra adott ki, szerepelnek az író neve után. Ez persze már nemugyan-csak a „rendszert", ha-nem a „teljességet" is érinti, és átvezet megjegyzéseink másik köréhez.
Előbb azonban valami másról.
Nincs az az irodalomtörténeti munka, bármily tárgyilagosságra, puszta leírásra, fölsoro-lásra törekvő, amelyből az értékelés hiányozhat. Bár Pomogáts látszólag egykedvű közöm-bösséggel kap puskavégre erdei nagyvadat és tűz gombostűre cserebogarat, s előszavában
kü-84
lön hangsúlyozza, hogy csak „a tények és adatok tükrében" ábrázolja az irodalmi folyamato-kat, valójában ő is értékel.
Az értékelés egyik formája itt a terjedelem. A könyv szereplői háromféle besorolást kap-hatnak. Vannak írók, akiket néhány lapos jellemzés mutat be. Vannak, akiknek a fontosabb életrajzi adatok közlése után csupán a műveit említi, műfaji megjelöléssel, cím és a kiadás éve szerint. És vannak, akiknek a „tömegsirokban", a puszta névfölsorolásokban jut hely. De lehet-e terjedelemmel, címlistával valóságos értéket érzékeltetni? Hiszen automatikusan az kap hosszabb bekezdést, akinek több könyve jelent meg, s rövidebbet, akinek kevesebb. Ez puszta mennyiségi szempont. Kell-e bizonyítani, hogy az irodalomban egyetlen könyvvel is le-het halhatatlanságot szerezni, s tucatnyi könyv is fabatkát érle-het. És az öt-tíz sorra rúgó névso-rok ? Ahol irodalmi aprószentek és jelentős teljesítményt fölmutató írók kerülnek közös listá-ra? Ki hámozza ki, hogy melyik nevet érdemes megjegyezni, és melyiket nyomban elfeledni?
Értékelést sugall a sorrend is. A közélet vonzásában. A „derékhad" költészete — írja cí-mül az egyik fejezet fölé a szerző, és kiismerhetetlen okból sorakoznak egymás után a költők, a rövidebb-hosszabb bekezdések. A sorrendre indoklás, magyarázat nincs egy szó se. A kép olyan, mint egy futóverseny résztvevőinek eredménylistája, ahol a célbaérés sorrendjében ke-rülnek föl a nevek. De hát az irodalmat mégsem lehet sportversennyé tenni, ahol az érték stop-perórával mérhető. A legfőbb baj, hogy a terjedelmi és a sorrendi értékelésnél az indoklás egy-aránt hiányzik, s mindkét esetben kifejtés, magyarázat helyett a könyv csak sugall ítéletet, ami a vitatható véleménynél is rosszabb, bizonytalanabb, félrevezetőbb.
Az értékelés harmadik formája a jellemzés, a portré. Azok a legrangosabbak, a legsze-rencsésebbek, akik ezt kapják. Valóban szerencsések? Hagyjuk most a fogalmazási sablono-kat, a „széles dolgozó rétegek"-féle kifejezéseket, a túlságosan lecsiszolt, a gondolat kifejezé-séért vivott küzdelmet már alig tükröző fordulatokat. Túlságosan sokat lehetne vitatkozni egy-egy megállapítás, minősítő jelző helyességén is. Illik-e például a — talán a hadi-katonai nyelvből kölcsönzött — „vezéregyéniség" kifejezés Babitsra, valóban „szocialista irodalmunk vezető egyénisége" volt-e életében József Attila, s Kassák valóban elutasította-e „a művészet közvetlen elkötelezettségének gondolatát"? Érvényes megállapítás-e, hogy azok az írók, aki-ket a felszabadulás után megalakult írószövetség nem fogadott be, „a korábbi korszak jobbol-dali és konzervatív írói" voltak; Kodolányi a népi írók „jobbszárnyán" helyezkedett-e el és Tamási a „balszárnyán"; s az 1949 táján emigrációba vonuló írók távozásának az volt-e az egyetlen oka, hogy a felszabadulás után szembefordultak a szocialista társadalmi átalakulás-sal, vagy az is, hogy az eufémizmussal „személyi kultusznak" nevezett évek irodalompolitikája fordult szembe magával az irodalommal, számos igen kiváló íróval? Tekintsünk el az efféle megállapítások fölötti vitától; nézzük csak a szűkebben vett jellemrajzokat, íróportrékat! Kire illik például az ilyen mondat: „a körülötte élő világ apró rezdüléseit örökítette meg"? Ponto-sabban: kire nem illik egy ilyen mondat? Vagy: „köteteiben a létezés gazdagságát ünnepelte, az emberiség jövőjébe vetett hitet fejezte ki". Ki? Jékely Zoltán? Weöres Sándor? Netán Ha-bán Mihály? Kálnoky Lászlóról olvassuk: „A költő az emberiség képviseletében küzdött meg az emberi lét szorongató kérdéseivel." De az emberi létezés kérdései Csorba Győzőt is foglal-koztatták : „Vállalta a tragikus szembenézést az emberi létezés törékeny voltával..." S ugyan-ezek a kérdések Juhász Ferencnél is előjönnek, mert ő is: „vállalta a csonttörő küzdelmet, és ezek hitelével szerezte vissza hitét az életben és az értelemben". De egyáltalán lehetnének ezek a portrék mások, ha az igazi értékelés, az esztétikai minősítés, elemzés és indoklás hiányzik belőlük?
Nézem a könyv címét, és valamiféle hiányérzet már ekkor támad bennem: Az újabb ma-gyar irodalom — olvasom, és a folytatást várom. A könyv az újabb mama-gyar irodalomnak — mije? Története? Kritikája? Értékelése? Természetrajza? Bibliográfiája? Egyik sem. (így a mottónak választott Schöpflin-idézet, mely a kritika és az irodalom viszonyát fogalmazza meg szellemesen, indokolatlanul került a könyv élére.) A szerző az előszóban azt írja: könyve
„fo-85
tográfia", helyzete a „fotográfusé", s munkája elsődlegesen tájékoztató és ismeretterjesztő jellegű. Fordítsuk le a szót: mit jelent itt a „fotográfia"? Pomogáts Béla könyve elsősorban rendszer és adattár. Még nyersebben: könyve folyékony bibliográfia, zsugorított könyvtári katalógusszekrény. Vagyis tartalmazza szövegszerű átírásban az 1945 utáni magyar irodalom-ról mindazt, amit egy jobban fölszerelt könyvtár katalóguscéduláin megtalálunk: a szerző , nevét, születési évét, a mű címét és műfaját (illetve még valamivel kevesebbet: mert például az irodalmi analitikus katalógus adatait, a mű kritikai visszhangját már nem közli). Vagyis ha egyéni véleményt, esztétikai értékelést, eredeti elemzést keresünk benne, akkor hiányérzetünk támad, de ha annak tekintjük a könyvet, ami, akkor igen praktikus segédeszközt, tájékozódási forrást, katalógusszekrényeket pótló adattárat találhatunk benne. Mire jó tehát a könyv? Va-laki meghallja valahol egy író nevét, lát egy 1945 utáni könyvcímlapot, és meg akarja tudni, él-e a szerző vagy meghalt, fiatal-e vagy idős, írt-e más könyvet vagy nem, de nem találja a szerzőt sem a Magyar Irodalmi Lexikonban, sem a legújabb Ki kicsodá ?-ban, akkor nyúljon bizalommal Pomogáts Béla könyve után, ott bizonyára rálel a szükséges adatokra.
Ha egy könyv legfőbb haszna a közölt tényekben és adatokban van, akkor a pontosság itt a legfőbb követelmény. Természetesen nem ellenőriztük a kötet minden adatát. A szúrópró-baszerű vizsgálódás azt mutatja, hogy a könyv adatai általában megbízhatóak, de nem hibát-lanok. Például Nagy László első versei a Valóság-ban nem 1945-ben, hanem 1947-ben jelentek meg. Vagy: semmi sem indokolja, hogy a vidéki könyvkiadás adatait több esetben nem veszi figyelembe a szerző. Vagy: a felszabadulás után a Sorsunk nem 1946-ban, hanem már 1945-ben újraindult. Vagy: a 45 utáni, vidéken szerkesztett irodalmi folyóiratok közül hiányzik a hódmezővásárhelyi Puszták Népe (1946—1948). Ez utóbbi két szeplő — egy pontatlanság és egy hiány — egyetlen lapon fordul elő. A könyvre jellemző hibaszázalék, reméljük, nem ez.
Ha valamely könyv legfőbb erénye adatainak bőségében van, akkor itt a hibás vagy hiányzó adat kétszeresen bosszantó.
Pomogáts Béla könyvének haszna praktikus és nem „olvasmányos", nem irodalmi.
Szemléletet, értékítéletet nem ad és nem formál. A könyvet egyvégtében olvasni nem lehet, de arra igen alkalmas, hogy a névmutatót föllapozva, mintegy a könyvben hátulról előre halad-va, tájékoztasson a keresett író műveinek ciméről és néhány életrajzi adatáról. Vagyis a könyv hasznos tájékoztató adattár. Annak sem hibátlan és hiánytalan, de általában megfelelő, teljes-ségre törekvő, megbízható, jó. Vagyis fölkelti a hiányérzetet és érdeklődést az esszéjellegű, egyéni véleményt, önálló ítéletet tartalmazó, gondolatgazdag irodalomtörténeti művek iránt.
(Gondolat.)
TÜSKÉS TIBOR