tiszatáj
1978. NOV. • 32. ÉVF.
11
Illyés
Gyula, Takács
Imre versei; Kamondy László kiadatlan prózája; Károlyi Mihályné
az őszirózsás forradalomról;
tanulmány a szlovákiai magyar líráról;
műterem- látoga- Csikós tás
András-
nál
tiszatáj
I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS L Á S Z L Ö Főszerkesztő-helyettes: A N N U S JÓZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — 6740. Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelző- számra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.
ISSN 0133 1167
78-4506 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató
Tartalom
X X X I I . ÉVFOLYAM, 11. SZÁM 1978. NOVEMBER
ILLYÉS GYULA versei: 77, Pereat et fiat, Menetkész ... 3 PÁSKÁNDI GÉZA versei: A Széthulló Emfázis, Az előre-
haladás biztosító látszatának biztosítéka az egy hely- ben maradás biztonságos megteremtésének biztosí- tása mellett, Golyóakvárium avagy türelemjáték ... 4 GULYÁS JÓZSEF versei: Egy ólban most, Anyám 9
TAKÁCS IMRE: Az őszi eső (vers) 10 KAMONDY LÁSZLÓ: Kedvderítő és -borító (jegyzetek) 14
ACZÉL GÉZA: A mánia terjeszkedése (vers) 29 JÁNOSY ISTVÁN: Ami a Satiriconból kimaradt (vers) 30
BÉLÁNYI GYÖRGY versei: Csillaggal átvérzett, Eszmé-
lésem hajnali arca 32 KISS DÉNES versei: Időnk, Törékenységem, Hírmagya-
rázat, Emlékek hamva, Hazafelé 33 HORGAS BÉLA versei: Istálló, Hosszan és lelassulva,
Tulipán, Amerika fölfedezése 35 SPIRÓ GYÖRGY: Előszó posztumusz drámakötetemhez
(elbeszélés) 38 KÁROLYI MIHÁLYNÉ: Emlékek és gondolatok az őszi-
rózsás forradalomról 41
ÖRÖKSÉG
KEMÉNY G. GÁBOR: „A béke hérosza" (Széchenyi
István szomszéd népi kapcsolataiból) 47 GÁL ISTVÁN: A Sarló Babits-képe 52
T A N U L M Á N Y
MÁRKUS BÉLA: A válság évei (Kamondy László utolsó
alkotói periódusáról) 59 SZAKOLCZAY LAJOS: Líra és szenvedély (Kovács ViL
mosról) 69
KONCSOL LÁSZLÖ: Űj törekvések a csehszlovákiai magyar lírában, avagy: A röppálya föl- és leszálló
ága 73
KRITIKA
SZIKLAY LÁSZLÓ: Csuka Zoltán: Az idő mérlegén ... 82 GÖRÖMBEI ANDRÁS: Csontos Vilmos: Dalol a föld... 84 TANDORI DEZSŐ: Jékely Zoltán: Minden csak jelenés 86
MŰVÉSZET Képzőművészet
TASNÁDI ATTILA: Hódmezővásárhely, avagy önma-
gunk vállalása 89 OLASZ SÁNDOR: Műteremlátogatás Csikós Andrásnál 93
Szerkesztői asztal 96
ILLUSZTRÁCIÓ
Csikós András munkái a 13., 28., 37., 58. és a 81. oldalon, valamint a műmelléklet I—II. oldalán
Csikós András arcképe a 93. oldalon
2
I L L Y É S G Y U L A
77
Életemnek dupla hetes évében volnék vetni-valóknak még bővében (hallom a szót rádióban, tévében) egyes kalász tarlott tábla szélében, rengve a két kasza közel szelében.
Pereat et fiat
Kültelki utcasarkon megrohanni
már ki mást akarnánk? magunkat volna rendjén leütni végre, térdrenyomni; torkon
kapni a tíz ujj sziszegő
bosszújával, szorító-oldó szégyenével;
belefojtani a lelket: a zsákmányt!
Amivel meglépett, a lóvét!
Kirázni belőle a lelket, lelket rázni az árulóba, a cinkosba, beugratóba — Messze a közvilágítástól így
megy hát végül az el- s fölszámolás
ülvén együtt — úgy értve, hogy magunkkal — ebben a jóhírű, (még ismerős) csehóban, nyelve kupicánként a tort is,
az áldomást is.
Menetkész
Dróton menetkész fecskerendek. Burkot nem nyitó bimbók. Mindegyikben halott magzat már a virág.
Nem termelik tovább a cukrot:
leállt kohók a buzgó fügefák.
Csak a szöllő. És — de miféle hitben? — a dac a kész — de mondd, mire is? — szívben.
P Á S K Á N D I G É Z A
A Széthulló Emfázis
i.
Szavakban a dagadalom. Hangsúlyomon dagadály.
Hova lett a melldüllentő gőgölés, a vak dagály?
Fellengős ég, pöffesztő hang, gúvadó egy duzzadály?
Bögy-buggyantó, döf ős gége, tajtékosító ragály?
Hova tűnt a kevély taraj, diadalmas kukorék?
Hol van már a dölyf-dagasztás, domborító buborék?
Hetyke pityke, sarkantyúzó, kencés fenék-vakarék?
Kecskesomként en-pattantó? Elnyelte a takarék.
Merre feszít féltéglás m ej j, felhőbe túró dics-orr, hetvenkedő dörgedelem, hivalkodó, híg ficsor:
habzó hangzás, fenyegető, cifra-parádés vicsor, hencegősök szótépése? Sorvasztja a száj-zsugor.
Mivé lett a mondat-páva? Jelzők puccos szépei?
Helyesírás, igék, nevek döngő, díszes léptei?
Rongyrázás és rím-farhányás, kurva-korzók vétkei?
Falja fehér egyszerűség. A csend szelíd étkei.
Árra apály, dáridókra jön az émelyes csömör, örv kerül az ugatóra, szárad szóról a sömör.
Még csippantó csibére is csap a csendből vagy öt ölyv.
Hull Emfázis, Cirkálom és még a fény is szűk, tömör.
II.
Minden nyelvnek — tudom már —
megvan a maga emfátia-teherbírás a, mint bármely hídnak, szekérnek, közlekedési eszköznek.
Van egy dagály-görbe, amelyen túl
az emelkedettség nem merészkedhet, nem válhat gyakoribbá, s főként állandóvá.
Az izzást is, lobogást is éppúgy „be kell vezetni", elő kell készíteni, mint bármi mást.
Kifutópályát adni néki, ahol kezdősebességéből fokozatosan (szinte észrevétlenül) átmehet
a nagyobb sebességbe, majd száguldásba,
míg végül a csoda gyorsaságával hat ránk: villámszerű, követhetetlen.
III.
Ki ne tudná, hogy minden túlhajtottság után a szaturációs korszák következik, tehát a túltelítettség, a torkig-lakóttság ideje. Miért éppen a szel-
lemben ne lenne így?
Ahol a szürkeség, a középszer az úr, egyéniségekre vágyunk. Ez a tehetet- lenségi erő elleni küzdés. „Társadalmunkba elme kell nagy fénybe', / mely iga- zodni magára mutat" — így József Attila. Ahol viszont csak egy vagy néhány személyiség áll a középpontban •— ott kiegyenlítődésre szomjazunk. Az esé- lyek újrafelosztására. Ahol pedig mindenki személyiségnek tartja magát, ott ismét patt helyzet áll élő, tehát újfent a tehetetlenség. Itt föl- hígul, elértéktelenedik a személyiség igaz fogalma. Minden túltelített korszak után a szellemi élet, de léthangulatunk is vetésforgót kíván: stílusban is változásokat. Ezért valamivel a teljes telítettség előtt meg kell tudni állnunk, mert ha a teljes telítettséget elértük, már bizonyos, hogy túlcsordulás követ- kezik. Hiszen a teljességnek is van tehetetlensége: még előrelendülünk a vonat- ban, noha a mozdony megállt. Ahogy a mozgás fokozatosan kezdődik — lénye- gében ugyanúgy hal el vagy akar elhalni. (Persze, viszonylagos ez az „elhalás".)
IV.
Kiűzetés a túlfűtött lelkesedés paradicsomából.
V.
De vajon ez volt az éden? Es a lelkesedés ártatlanság-e és az ártatlanság azonos-e a nem-tudással? Mert, ha így van (és miért ne lenne így) — a lel-
kesedés a tudás pótlása — behelyettesítése vagy megtoldása, ami szintén pótlás, helyettesítés.
VI.
Az éden semmi más, mint az ártatlanság, a gyermekiség, a tapasztalatlan- ság, a nem-tudás, a felelőtlenség, a gyanútlanság, a bűntelenség és az önfeledt- ség képben való megfogalmazása és mindezek szóbeli szimbóluma.
VII.
A Széthulló Emfázis képe: más harmóniákat, nem pedig lendület-te- r emtette harmóniát sejtet, mert a lendületben túl sok a tehetetlenségi tényező, az inerciális. Mi valahogy előrelátott, tervbevett, cselekvéseinkbe-kal- kulált tehetetlenséget szeretnénk. Ellenőrzött és adagolt, kiszámított és nem- véletlenként, esetlegesként ható tehetetlenséget, mely utóbbi pánikba sodor, kétségbeesésbe, fejvesztettségbe vagy — ha sokszor ismétlődik s megszokjuk — végleges közönybe.
V I I I .
A Széthulló Emfázis vajon a Kiégettség csatatér-képe?
A Kiüresedés tahióját idézi? Fogalmazzunk ritmikusan:
Az egy Tűz diadalmasa helyett A minden Hamu vesztese áll ott.
Vajon erről lenne szó? Vagy pedig a Vajda János-féle „nem elveszített", hanem „el nem nyert" éden képéről?
IX.
Eg az idő — árny a füstje, vak szene — sötétség.
Mit nékem a színpaletta,, ha minden kökénykék?
X.
Azt az állapotot kell elképzelni, amikor
SZOBOR A SZÉL, A SZÉL SZOBOR S AKKOR MINDEN VILÁGOS.
Az előrehaladás biztosító látszatának biztosítéka az egy helyben maradás biztonságos
megteremtésének biztosítása mellett
( A V A G Y F O N T O S ÉS P O N T O S Í T Ó A D A L É K A KIÜT A PENROSE- ENIGMÁBÚL CÍMŰ R I T M I K U S GEOMETRIAI K Ö L T E M É N Y H E Z ) Múltkor elmondtuk, hogy ama bizonyos Penrose-féle lépcsőt, melyen noha mindig egy felsőbb fokra lépünk, az mégis önmagába megtér — mozgó, kör- lépcsőnek kell felfognunk. Ha mondjuk az A lépcsőfokon állunk, mely most süllyed, átlépünk a felette lévő B-fokra. (Ám erről majd később.)
Hogy megfigyeléseink többé-kevésbé pontosak lehessenek: a körlépcsőnek kellő lassúsággal muszáj forognia, hogy analízisünk (eme lassított filmfelvétel, hisz a lelassító elemzés eme technika őse) mint folyamat is követhető legyen, hogy egy-egy ponton elidőzhessünk, hogy némely részletét kinagyíthassuk, a forgást leállítva, és végül: nagyon ráérősen indítsuk ismét el a forgást, hogy a viszonylagos nyugalomból a mozgásba minden átmenet érzékileg is jól kivehető legyen.
Hogy mondottainkat kellő fény övezze, mellékeljük a körlépcső primitív raj- zát. (Hisz az én szövegeim kezdetleges BARLANGRAJZOK a tudás barlangjá- ban, barlang-festő, grafikus volnék tehát e félhomályban; elismerem, nehéz egyeztetni a túlzó pontosságot — eme iróniát a szelíd vagy magasztos — ésatöbbi — széppel.
6
Ám minek tagadjam, nekem se tetszenének saját verseim, fehér papír- piedesztálra emelt szövegeim, ritmikus esszéim, lüktető geometriám stb., ha más írná őket: szerencséjük, hogy én írom.) Ám lássuk a gyermeteg kis ábrát.
E fenti rajz kör szeretne lenni, fogjuk fel úgy, menjünk bele. Rajta a tüske- szerű képződmények — a lépcsőfokok. A mozgás — forgás — iránya világos.
Az emberi alak is emberinek fogható föl. Legalábbis engedjük meg. Nos: az X-szel jelölt a süllyedő lépcsőfok, az Y viszont a fölülről jövő, mely az X he- lyébe jön, a Z pedig sorát várja, hogy majd Y nyomába lépjen. Az ábrából az is kiderül, hogy én — az ember — lényegében (apróbb eltérésekkel) ugyan- arra a helyre lépek, ahol már voltam, amennyiben az X lépcső nemrég még ott volt, ahova most az Y költözött. Ha pedig minden lépcsőfok új helyére érve még meg is állna egy villanásnyi időre — még világosabban kiderülne, hogy noha felfelé lépegetek valójában a helyemen maradok: egy helyben tehát.
A tér-pont ugyanaz: csak egyszer rajta állok, majd süllyedéssel eltávolodom, hogy azután föllépjek ismét a következő lépcsőfokra, amely azonban ismét az én régi tér-pontomon van. A magasabbra lépés látszata tehát tökéletes lesz.
(Fordított irányú forgás esetében, noha jóval bonyolultabb magyarázattal, szin- tén ugyanezt bizonyíthatjuk.)
Eme futó, elméleti kalandot (kisdedet!) mindazoknak ajánlom (úgyis napi- renden a találmányok-felfedezések kérdése), akik behatóbban foglalkoznak azzal az örök-időszerű kérdéssel, hogy:
„Miként lehet az előrehaladás, a följebbjutás biztosító látszatának biztosíté- kát megszerezni az egy helyben maradás biztonságos megteremtésének biztosí- tása mellett?"
E világkérdés végeredményben azt célozza: a folyamatos, nem szűnő emel- kedés látszatát megteremteni az egyidejű, kikerülhetetlen és állandó süllyedés- ben. Ez — immár világos — csakis úgy érhető el, hogy a helycserékre irányí- tom figyelmemet: a lépcsőfok csupán a hely címkéje számomra; ám a boros- üvegen sem a címke a fontos végül is. Visszajutni oda, hol egyszer már voltam följebblépést jelent, feltéve, hogy az említett hely akkor is föntebb volt.
És végül: bocsánatért esdek: gyanút elterelek,
vád elől kitérek („őrült ötlet-játék volt az egész"), mielőtt bárki megkövezne.
Golyóakvárium avagy türelemjáték
Vegyünk egy átlátszó üvegből készült gömböt, melynek belseje természetesen üres lesz.
A felső, függőleges tengelyponton fúrjunk lyukat, ezen át ejtsünk bele (mint perselybe),
apró színes golyókat (mindegyik más színre legyen föstve).
A golyócskák lehetnek egyformák, ám egy másik kísérletben próbáljuk meg különböző nagyságú golyókkal is. A színes golyócskák életét ezután már úgy figyelhetjük, mint piros, zöld, sárga,
fekete, barna, kék, ezüstös vagy szivárványos — gyöngyházszín — halak úszását bármely akváriumban. Ám mit figyeljünk rajtuk?
Miként igyekeznek a síkos kis golyók
„helyükre". De vajon ez a helyük, olyan értelemben, mintha „fenntartott hely" volna? Bizonyára nem.
Figyeljük, miként igyekszik az egyik kiszorítani a
másikát. Figyeljük, meddig mozognak-mocorognak, fészkelödnek, meddig tülekednek örvénylőén, mint tölcsér torkában a cseppek.
Mikor nyugosznak el, mint tyúkok az eperfán.
Figyeljük, a kölcsönösen ható erők hogyan semlegesítik egymást s milyen függőleges s vízszintes
erővonalak rajzolhatok meg. Ám ugyanezt kipróbálhatjuk kis színes kockákkal, kúpokkal, hengerekkel, gömbökkel, tehát vegyes „csapattal". Vizsgáljuk, melyek kerülnek legalulra s ez mennyiben függ az idő-tényezőtől
bedobásuk „mikorjától", a sorrendtől, tehát hogy — mondjuk — a kúp a kocka után vagy előtt esik a gömb gyomrába és
végül nagyságuktól, s alaki tényezőktől. Amikor elnyerték nyugalmi helyzetüket — nyugodtak-é? Tekinthető ez nyugalomnak?
Rajzoljuk le az elrendeződés rácsrendszerét. Utána a „golyóakváriumot" (nevezzük el így) lassan mozdítsuk el (mert eddig rögzítettük). Figyeljük az átrendeződést, átcsoportosulást, a rácsozat
módosulásait. A rácsozat rajzát a különböző színű testecskék körvonala, valamint a közöttük lévő apró űrök adják.
Próbáljuk meg: lehetséges-e olyan helyzetbe hozni e testeket, hogy közöttük egyáltalán ne legyen űr,
hogy a kúp például éppen oda jusson, ahol kúpnyi hely van.
Ez lesz a legnehezebb, maga a lehetetlen. Ám ne veszítsük el a reményt, immár engedjük szabadjára a golyóakváriumot és
nézzük meg, gurulás közben milyen rögtönzött elrendeződések adódnak. Vizsgáljuk meg: mennyiben „kívülről" jön a rájuk
ható erő és mennyiben foglaltatik bennük. Hiszen egy zárt rendszerben zajlik tudakozásunk, nem a végtelenben, ahol
minden továbbtolódik. Faggassuk e gömböt gyomrában a sok kis golyóval, más testekkel: mennyiben indította el kezünk
impulzusa s mennyiben más erők, többek közt a benne torlódó
már említett testek. S ő maga meddig gurulhat? Vízszintes síkon, nem lejtőn [vagyunk.
Mérlegeljük a kérdést: van-e „tiszta erő"? Vessük föl: a gömb gyomrában tülekedő testek nem épp a belső l e j t ő t jelentik,
8
hiszen mozgásuk nem egyszer ki is rajzolja a lejtőt.
Kérdezzük meg: nem két „csúszda" találkozik-e itt? Az egyik éppen a belső gömbfal lévén, melyen e testecskék lecsúsznak, a másik pedig az, amikor egy-egy test a többi testek csúcsáról aláhull, hogy
érintse lent a gömbfalat. Kutassuk az örökmozgó kérdéseit! Mérjük le [pontosan, meddig gurulhat e gömb, úgymond, magától. S hogy e gurulás tartama mennyiben
függ a benne foglalt testecskék számától, alakjától, elrendeződéseitől, súlyától?
Ha nincsenek mérőeszközeink, legyen türelmünk. Ha nincs türelmünk, hagyjuk abba, hogy új, más munkába fogjunk.
G U L Y Á S J Ó Z S E F
Egy ólban most
Forró mély kutakból föllobban a virágének, föllobban s szertehull.
Egy ólban most, hová meghívásod volt mára, famentes idő kering, egy résen virágének, tiszta idő aranya csurog, egy résen át
idetornyozódik a világ.
Egy ólban most
sötét lelkemben vájkálok, egy ólban, mely fölszáll a csikorgó jeges űrbe.
Egy ólban most famentes idő kering magban, aranyban.
Az éj forró kútjából fölcsendül a virágének, fölcsendül s ellobog.
Anyám
Hogy mennyit sírt, csak az ég tudja vagy talán az sem, egy óra, egy szék meg a fia.
T A K Á C S I M R E
Az őszi eső
A megunt őszi eső ma is zuhog.
Nem tehettem semmit az őszi nyirkosságban.
A dolgok, azután, hogy agyamban forgolódtak, átabotában álltak, szépséggel megkínoztak, alázatom fényudvarában itthon voltak — egytől egyig elhagytak engem.
A lerugdalt falakat hagyják így a lovak.
*
Kabátomat szorosan összehúzva,
az eső hódoltságában megyek a Lánchídon.
Nem remélek, nem is kívánok újra tavaszt.
Létezik-e hely, ahol én is létezem még?
Sárjával, amit érzek — és amivel megvénülök már —, nem mondtam ki.
A világ, mi énbennem kialakult, még mindig engem nyomaszt.
Ha nem esik három hétig az eső, semmit se gondolok már.
Félelmetes vagyok a szörnyű idő után.
Idegen még belül a hideg világosság, ez a becsületnél sem több reszketés, ennyi csak a visszavonulásomhoz elég.
*
Míg a gépek elszaporodnak, fölösleges lesz gondolkodni?
A költők, mint betemetett fák, megfulladnak?
Mint az elásott bokrok, termő rügyekkel gyökereznek?
Így avatják talajjá, ami a nyakukba szakadt, és ami érvénytelenítette őket?
Én láttam gyökeres fejű szőlőtőkét, akit a terasszal bután eltemettem.
Gyökér-savas gyökér-fúrópajzs százaival győzködött a fuldokoltató földben.
Csakhogy a vad elhalt alatta,
és gyászosan: tortából akart nőni lugas.
*
Ha legalább ellegyezhetném a felhőket!
Szedegettem üvegdarabot is már, szilánkmentes autóüveg darabjait —
tán baleset emlékét — valami csillogásért.
Surranok az őszi esőben, mint szökevény, és lopok át magammal — verset? — rímet?
Eladnivalóm nincs más, csak költemény, de szólnék a vevőnek: ne vegye meg!
Tudom, hogy mit érnek a marhahús-szállítmányok, húztam ki borjút én is a tehénből.
Nem a hipszter dühével járkálok át a Dunán, vagy alul a „Vak bottyán hídon", a víz alatt.
*
Vonultam a pontonhídon rég, barna suhanc.
A Duna föllocsogott a rengő padozatra.
Puttonyokkal sürögtünk a kormos tűzfalak közt, a tudatlan jövőt csírázó, poros nyárban.
Mikor a Kacsalábon forgó vár összeomlott.
Tudom, hogy mit érnek a marhahús-szállítmány ok, de a kócos fiúkkal én is provokálnám:
hol lakozik máma az isten, mint lényegünk?
*
— Nézd azt a marha Jézust! — itt nincs isten.
— Félre, tetvesek, disznók! — itt sincs isten.
— Félek én már ezektől a fiúktól! — itt az isten?
A fejek és csípők rándulnak el egymástól — és talán itt az isten.
*
Ábránd és tettlegesség
szakadékai között hangzik a szó.
Tudok-e én megöregedni, elbutulni? — leszek-e századvégi mesemondó?
Szőrösödik a pázsit, párnásodik, de bivaly ágakat tört nemrég a szél.
Támogatták, elszállították őket? — a futásból nem látok át az esőn.
„Villannak a homályban arany-betűk."
„Sötétek az Akadémia ablakai."
Egy-egy vers kezdősora nyelvemre gyűlt — úgy is, hogy nem akarom kimondani.
Mint a kelletlen eső nagy cseppjeit, a párzó szavakat is meggyűlölöm.
Félek, ahogy a vízre zuhog a víz:
én a szót a szózuhatagra költöm.
1 1
Mit csinál most Tolnai Ottó?
Újvidéken is zuhog őszi zápor?
Az esőben egyetemista szerb lányok
nézik a S ir ály m ell c s o ntot a kirakatban?
A rakpartra emlékszem, a fehér palotákra.
A bárban a hippi-szakállak lógtak a poharakba.
Kifaggatták tízezer napig, éjszakán át
szakállasok, szakálltalanok egymást a Fórum éttermében.
Keresik Ottót anyjánál, szeretőjénél, barátjánál, keresik a hangya-városban,
keresik a narancsosládák között, keresik a vízhordta sziget homokjában, keresik sztriptíz bárban,
keresik az avangardizmus vadonéban . ..
És megjelenik egy fiú a fogyó éjszakában.
Finnországban lehet a napfény ilyen abszurd, hogy kristályos és fátyol-szerű.
Tapintva is élesen metsző,
súrolva a tó-erdő hazát a nyári éjjeleken.
Mint amilyen fény lapul bennem — melengető.
Mint amilyen világítás ez — láttat,
de egymással nem zavar össze látványokat.
Nem vidít és nem szégyenít meg semmit e fény.
*
„Mikor az örömöket már-már alig tudom elviselni, nekivágok az ország-
nak: járom a városokat és a falvakat, de leggyakrabban szülőfalumban, Sárhegyen kötök ki, ahová annakidején meghívtalak és ma is hívlak, azzal a föltétellel, hogy hozd magaddal azt a szent lelket is, akit szeretsz, s aki téged szeret: bármennyi időre és bármikor az én hajlékom a ti ott- honotok is! Ha akarsz fehéren-zölden lángoló havasokat, sziklákat látni, akkor máris ülj vonatra és gyere, gyertek!"
Egyiptomi sötétség száll le ismét —
gondolom, a Dunára — kívül az ablakokra.
De amikor szikrázott rám a napsugár, berúgva bukdácsoltam murva-hegyen
A térdemen kifolyt a vérem! — csak megbuggyant.
A tetanusz-mérgezés megölt! — megijesztett.
Es semmi se készült el idén. Majd Reviczkyt olvasom: „A vasútépítés közben mit írt?"
Milyen értelmet kaphat a hosszú csönd? — vagy á másolva kínált kis lázadás? •—
12
a hízelgő szorgalommal ragasztott krepp-papír lánc? — hogy immár a cipőm orráról írni különb . ..?
*
Újvidéken nem jártam újra, időmet elvesztettem.
Senki se kedves nekem azóta sem.
Sárhegyre se mentem el azóta sem.
Most se, mivel rendetlenség van hátam mögött, most is a hátam mögött.
Körülöttem egyfolytában esik az őszi eső.
(1974)
K A M O N D Y L Á S Z L Ó
Kedvderítő és -borító
KÖLTŐI PORTRÉK
Hűvösen tiszta és kék volt az ég, de mocskos bárányfelhők úsztak a tér felett alacsonyan.
Egy verset idéztem a lányomnak séta közben.
— Édesapa — kérdezte —, Juhász Feri bácsi nagy költő?
— Termetre?
Megállt és úgy villogott a szeme, mint nekem szokott, indulatomban.
— Veled nem lehet komolyan beszélgetni — mondta. — Ismerem Feri bá- csit, és nagyon jól tudom, hogy termetre éppen akkora, mint te.
— Az ő verséből idéztem neked az előbb. Tetszett?
— Nagyon szép volt — mondta csodálkozva.
— Hogy ki mekkora, azt majd neked kell eldönteni, kislányom. Én, azt hiszem, tudom, hogy ki mekkora.
— És Laci bácsi mekkora?
— Laci bácsi írt hozzád egy verset kicsi korodban, elmondjam?
Kérte, hogy mondjam el.
Tóth Laciék Ágija Szeme csupa mágia.
— Mi az a mágia?
— Varázserő, ami az emberek szemében lakik.
— Laci bácsi nagy költő — jelentette ki a lányom.
— Melyik Laci bácsi — kérdeztem —, a Nagy?
— Jaj, édesapa, te mindenből tréfát tudsz csinálni — mondta s utána fel- nevetett.
Leültünk egy padra a téren.
— És Sanyi bácsi — kérdeztem? — Tudod, aki azt a verset írta, hogy:
„Harap utca három alatt megnyílott a kutyatár, síppal-dobbal megnyitotta . . . "
— . . . kutyafülű Aladár — fejezte be a lányom, aki első hallásra megta- nulta ezt a verset.
— És Sanyi bácsi szerinted nagy költő?
— Sanyi bácsi — válaszolta lányom, aki a rádiókórusban énekelt akkori- ban — költő és zenész.
— Tudtommal nem zenész, csak költő.
— Zeneszerző-költő — igazította ki magát Ágnes.
Elgondolkoztatott ez a portré, minthogy a másik Veresst, a zeneszerzőt nem ismerhette.
— És Pista bácsi? — kérdezte a lányom.
— Pista bácsi — feleltem —, versben tudna beszélni, akár Weöres Sanyi bácsi, ha arra kényszeritenék, de most prózában kell neki, úgy veszem észre.
14
— Beugrattalak — mondta a lányom —, mert nem mondtam meg, hogy melyik Pista bácsira gondoltam.
— Én is — mondtam —, mert nem árulom el neked, hogy melyik Pista bácsira gondoltam... a Simonra, a Kormosra, vagy a Vasra.
(Nem is árultam el később se!
Ha rajongó lesz; azért rajongjon, akit megszeret, ha alkotó, ne legyen véle- ménykéregető.)
ELCSERÉLT GYEREK
Tegnap azzal állított haza a fiam, hogy délután a játszótéren elcserélte magát egy pajtásával.
Szótlanul, de örömmel vettem tudomásul, hogy ezentúl csak jobb fiam lehet.
De kiderült, hogy csak a nevét cserélte el!
A cserefiút Imrének hívják.
Az én fiamat, szintén.
MESE KÖZBEN
Iszfaháni elment a kalifához, hogy . . .
— Talán Észfaháni — igazított ki a fiam, s a halántékára bökött.
Letettem a mesekönyvet.
— Mi lesz ebből a gyerekből, ha már most mindenben értelmet keres?
HÁBORÚS FELELET
Noé bárkájából kiszállt a galamb, de sokáig nem tért vissza támaszpont- fára ...
EGY RÉGI IMAKÖNYVBŐL
Pápai vizeken kalózkodtam — gyónta meg egy buzgó kislány töredelmesen.
— Tessék?! — rezzent fel a plébános a bűnlajstrom közben.
S elkérte a kislány imakönyvét.
Egy régi, olaszból fordított imakönyv volt, amelyben a pápai vizeken való kalózkodás még halálos bűn volt.
NEM VOLT HUMORUK
Nincs vetőmagunk, legfeljebb bukfencet vethetünk — mondta 1951-ben egy téesz-elnök, és e mondásért három évet ült.
Mert akik a bíróság elé állították, azoknak nem volt humoruk.
A SZEDŐNEK VOLT
Mély megrendeléssel gyászoljuk — tréfálkozott az egyik szedő egy köz- ismert politikus halálakor, és az olvasószerkesztőt öt évre ítélték el ezért a tréfáért.
A KÉPVISELŐNEK NEM
Egy dunántúli honatyáról jegyezték fel, hogy sok esztendős magyar élet párti (MfiP) képviselősége alatt mindössze egyszer szólalt fel a Parlamentben.
— Tisztelt ház — mondta —, én huzatot érzek itt.
S leült.
A félreértések elkerülése végett, nem a Kárpát-medencére gondolt, mert interpellációja után becsukták az ablakot...
EGY FORINTÉRT . . .
Gabi hazament az óvodából, s azt mondta a nagyanyjának:
— Nagyanyi! Tudod, mit mondott Jacina Sárika?
— Nem tudom — válaszolta a nagymama.
— Ti azt mondtátok nekem, hogy sose szabad hazudni! Elmondom, hogy mit mondott erre Jacina, és kapsz egy forintot, ha elfelejted.
— Mondd, kislányom.
— Menj a . . .
A nagymama kicsit hallgatott és azt felelte rá:
— Ezt tíz forintért se felejtem el.
SZERESSÜK EGYMÁST
„Állítólag tehetséges író, de ezenkívül semmi pozitív jó tulajdonsága nincs.
Egy barátjának tett bizalmas vallomása szerint a nők jobban érdeklik, mint a mozgalmi munka!
Apja párttag, de ő mégsem az. Mikor megkérdezték tőle, hogy miért, azt válaszolta: „nem vagyok méltó rá", s nevetett.
Népi táncos, tagja volt az egyetem kultúrcsoportjának és pingpongcsapa- tának.
A lényeges kérdésekről hallgat, nevet rajtuk, vagy kitér az egyenes válasz elől.
Mégis azt hisszük, hogy fejlődőképes."
Ezt írta rólam a DISZ-titkárom az első munkahelyemre jellemzésül. Ezt a káder jellemzést aztán egy buzgó polgár, egyéb káder jellemzések mellett, öt évvel később átnyújtotta nekem egy zöld dossziéban, 1956 novemberében.
Ugyanez a DISZ-titkárnő néhány napra rá, őszinte örömmel így kiáltott rám a Híradó mozi előtt:
— Te élsz? Azt hallottam, hogy Csoórival együtt lelőttek a Rádiónál! Isten bizony megsirattalak! Sokáig fogsz élni, ha a halálhíred költötték! — mondta, s átölelt, kétoldalt megcsókolta az arcomat.
Barátian viszonoztam az öleléseit és szerettem volna a kedvességét is viszo- nozni valamivel, de sokáig semmi sem jutott az eszembe.
De aztán mégis!
— Ugyanolyan szép a kezed, mint régen, egyetemista korodban — mond- tam neki búcsúzás közben, amikor kezet fogtunk.
Valóban nagyon szép csuklója volt és vérbeli művészujjai.
— Ezt régen is mondtad egyszer — válaszolta tréfás nehezteléssel —, de akkor gúnyosan mondtad!
Elnémultam erre a válaszra, és csak megkésve emeltem meg mögötte a kucsmámat.
ö t esztendővel később elhitte már nekem, hogy szép a keze, amivel a ká- derjellemzéseit írta.
S vannak, akik azt mondják, hogy a nők rossz káderesek, mert „elfo- gultak".
Én nem tudtam volna róla olyan tárgyilagos jellemzést írni — bevallom
—, mint amilyet ő írt rólam; ha úgy érzem, hogy gúnyból írta rólam azt, hogy
„fejlődőképes" vagyok.
Mindezt, isten bizony, nem gúnyból biggyesztettem ennek a kettős jellem- zésnek a végére.
16
C S A K ?
Egy dunántúli orvosnő a „Kamasz meg az asszony" című novellám meg- jelenése után a következőt üzente F. P.-vel, egy szerkesztő barátommal nekem:
— Mondja meg az írónak, ha el akar menekülni Pestről, bármikor szíve- sen látom, bármeddig itt lakhat és dolgozhat nálam, de csak a reggelijéről és vacsorájáról tudok gondoskodni, mert nappal rendelek, vagy úton vagyok a betegeimhez.
„Csak"? — gondoltam, mikor megkaptam az üzenetet. — „Csak" ennyit vállal értem egy ismeretlen, elvált asszony?
FIATAL N A G Y M A M A
A kisfiú egy képeskönyvet nézegetett a játszósarokban.
— Milyen állat ez, nagymami?
— Mammut — nézett fel a kötésből a nagymama.
— És az Állatkertben miért nincs ilyen? •
— Azért, kisfiam, mert ez az állat az őskorban élt, az elefánt őse volt.
A gyerek szótlanul tovább nézegette a képeskönyvet, s közben megérkezett az édesanyja.
— Tudod, hogy milyen állat, amit nézegetsz? — kérdezte, miután meg- csókolta a fiát.
— Mammut — válaszolta a gyerek —, az elefánt őse volt, akkor élt, amikor a nagymama még fiatal volt.
nPTiriDATlA A T K rnC"r-7/^mTÍlT-JT7!TVT . .^ w — x x ti XX X U^JU -L Ui.tlti.LN Kicsi: Gondolj egy számra.
Szemüveges fiú: Gondoltam.»
Kicsi: Szorozd meg nyolccal.
Szemüveges fiú: Megszoroztam.
Kicsi: Na és mennyi az utolsó szám?
Szemüveges fiú: Nyolc.
Kicsi: A hatosra, 6-ra gondoltál.
Szemüveges fiú: (elképed, majd): Ezt én is tudom.
Kicsi: Ha tudod, kérdezz.
Szemüveges fiú: Gondolj egy számra.
Kicsi: Gondoltam.
Szemüveges fiú: Szorozd meg kilenccel.
Kicsi: Megszoroztam.
Szemüveges fiú: Mennyi az utolsó szám?
Kicsi: Nyolc.
Szemüveges fiú: Te is hatra gondoltál.
Kicsi: Nem, én kettőre gondoltam.
Szemüveges fiú (elszomorodik, aztán): Hogy lehet ez?
Kicsi: Ügy, hogy kétszer kilenc az tizennyolc. Ennek is nyolc a vége.
Nem? (Apjához): Azt hiszi, hogy tudja az egyszeregyet és kész. Én tudok gondolatot olvasni, de te nem! Ez a különb- ség köztünk.
LÁTOGATÁS KÖZBEN
D. tőlem tudta meg, hogy N-t magas lázzal, tüdőgyulladással beszállították a kórházba, ahol ő már hónapok óta feküdt.
— Nagy koponya — szólalt meg hosszú idő után őszinte elismeréssel, ami- 17
kor ezt közöltem vele —, és hatalmas életművet hagy maga után. De ... a híg ellentéte nem a „mély", hanem a sűrű.
NYIHEHE
„A ló is ember" címmel adta közre egy filmregényét a minap, egy többszö- rösen pesszimizmussal vádolt szatirikus vénájú kollégám.
Mert optimista, és nem ért egyet Jonathán Swifttel.
SZAKMAI FELOSZTÁS
— Az embereket két táborra lehet osztani — mondta Jászai Mari — alko- tókra és rajongókra.
— És a többiek? — kérdezték tőle csodálkozva?
— A többiek — válaszolta a nagy tragika — nem számítanak.
FURCSA KÖZBESZÓLÁS
— Mióta beteg? — kérdeztem egy beszédes öregúrtól a vonaton.
— Mióta megszülettem.
— És azelőtt? — szólt közbe egy utas.
— Azelőtt — válaszolta az öregúr — egészséges voltam, mint a makk.
MESEBELI AJÁNLAT
Egy vidéki szereplésem alkalmából — mesélte égy kövér színésznő a tár- salgóban — mesebeli ajánlatot kaptam egy férfitől.
A hallgatók szkeptikusan várták a folytatást.«
— Azt mondta a - pasas, hogy annyi százast ad nekem, ahány kiló vagyok, ha vele alszom a győri Csillagban.
— Hol történt ez az ajánlat?
— A sopron—ebenfurti vonalon.
— És ki volt a pasas?
— Egy görényes.
— Görényes?!
— Egy olyan maszek, aki idomított görényekkel vadászik a téeszcsé patká- nyokra. Isten bizony van ilyen.
— És?
— Tele volt a bőrtárcája százasokkal, meg is mutatta.
— És?
— Legalább húszezer forint volt benne.
— És?!
— Mit és? Természetesen visszautasítottam! Csak nem képzelitek, hogy út- közben leszállok és lefekszem egy görényessel?
Általános csalódás a hallgatóság soraiban.
— És mikor történt ez? — kérdi egy sovány színésznő gyanakodva.
— Van vagy tíz-tizenöt éve.
— Jaa? Az más.
Általános nevetés, az elbeszélő is együtt nevet a társasággal s. utána fel- sóhajt:
— Legalább ezer forinttal „könnyebb" voltam akkor, ha nem ezeröttel.
Együttérző nevetés és mosoly az arcokon.
— És szerelmes voltam az első férjembe.
Mindenki elhiszi a „mesebeli ajánlatot", rnég a sovány színésznő is.
18
NÉPIES ILLAT
Külföldi barátom mesélte egy közös ismerősünkről.
Kettesben sétáltak a Forum Romanum mellett, amikor egy fiáker állott meg mellettük.
A lovacska annak rendje-módja szerint fölemelte a farkát, és az aszfaltra pöttyantott egy rakás állatfajáról elnevezett citromot.
Közös ismerősünk lelkesen a levegőbe szagolt erre és nosztalgikusán így szólt:
— Valahányszor ezt az illatot érzem, Gino, mindannyiszor paraszti nagy- apám jut róla az eszembe.
Olasz barátom, egy polgárcsaládban felnőtt Lukács-rajongó, miután elbe- szélte nekem ezt a történetet, azt kérdezte:
— Mit szólasz te ehhez, László?
Semmit sem szóltam, csak szégyenkezve mosolyogtam.
Szégyenkezve, mert a nagyapáim mindkét ágon parasztok voltak, s mert nekem soha egyik sem jutott eszembe ilyen alkalomkor.
„ÁLLATI"
Két iskolás srác beszélget a villamos peronján, az uszodából jönnek mind a ketten.
— Nagyon klassz volt, hogy fára lehetett mászni és hogy mezítláb lehetett járni — mondja az egyik —, dé amúgy állati nyomor van.
NT7cmcr? — kérdi a másik csodálkozva. ' A falun járt fiú rábólint, hogy jól értette a barátja.
— Képzeld, még a WC-t sem lehet lehúzni, mert nincs fogója neki. ;
— Állati — ismeri el a másik fiú. . KRITIKA ÚTKÖZBEN
Már majdnem a villamos elé léptem, amikor egy fiatalember elkapta a karom.
— Részeg? — kérdezte közvetlenül.
— Nem.
— Akkor írasson fel magának szemüveget. '
— író vagyok . . . — válaszoltam fintorral — és jó a szemem.
Gyanakodva végigmért, aztán így szólt:
— Ha igaz, amit mond, nem való magának ez a foglalkozás.
Neki is jó szeme volt.
FILOZÓFIA ÉS LECSÓ
Egy filozófus ismerősöm, az anyag új, „szűkebb" meghatározásán törte a fejét, amikor benyitott hozzá a felesége.
— Estére lecsót eszünk — mondta.
A filozófus szórakozottan rátekintett.
— Szereted?
A filozófus hallgatott.
— Szereted vagy nem?! »
— Szeretem — kiáltott fel a filozófus.
Az asszony erre sértetten kiment a szobából, a filozófus meg egyszer és mindenkorra lemondott az anyag új definíciójáról, és változatlanul elfogadta Lenin meghatározását, mely olyan általános, hog*7 abba a lecsó is belefér.
2,* 19
KÖNNYEBBEN ÉRTHETŐ
Egy orvos ismerősöm közlése szerint, aki jelenleg is párttitkára a kórház- nak, egy kiküldött szemináriumvezető a Rákosi-korszakban így magyarázta meg, „próbálta könnyen érthetővé tenni" a „nehézfejű" egészségügyi dolgozók számára a pártszervezet felépítését.
— Vegyük az egyház példáját, elvtársak. Ott van például a pápa! Ez, mondjuk, a mindenkori szovjet első titkárnak felel meg. Akik a pápát választ- ják, azokat bíborosnak hívják, elvtársak. Ez rangban körülbelül megfelel a népi demokráciák első titkári tisztjének, a püspöki cím a kerületi vagy megyei első titkároknak, a kanonok a járásiaknak, a plébános a falusi vagy gyári párttit- károknak, a káplán meg az alapszervi titkároknak és így tovább elvtársak.
Érthető?
Ezután a világos magyarázat után a szemináriumvezető szigorú pártmeg- rovásban részesült az egyszerű „párthívek" részéről.
KERESZTMAMA
— Nekem miért nincs keresztanyám, édesapa? — kérdezte a fiam.
— Azért kisfiam, mert.. . nem vagy megkeresztelve.
Láttam rajta, hogy nagyon elszomorította, hogy nem erőltettem rá örökölt keresztemet, volt hitemet.
— És ha megkeresztelnétek . . . lenne?
— Ha felnősz, akkor keresztelteted meg magad, amikor akarod.
— És akkor énnekem is .. . lesz keresztanyám?
Akkor már nem lesz neki! — ismertem el.
Ez azért igazságtalanság! Miért nincs a „pogány" kisfiúknak is kereszt- mamájuk?!
FINTOR
Az egyik felem urbánus, a másik népi.
Az urbánus is van annyira népi — Csak nincsen bajsza néki!
IGAZOLTATÁS
— Hol dolgozik maga? — kérdezte tőlem a rendőr éjfél után a Luxorban.
Átadtam a személyi igazolványomat.
— Mi az, hogy drama . . . turg?!
— Én sem tudom már pontosan... — válaszoltam.
Szó nélkül visszaadta az igazolványomat, és továbbsétált egy asztallal.
BABONÁS FÉRJ
— Mit csináltok délután? — kérdezte az albérlő.
A főbérlő házaspár egymásra nézett.
— Semmit —. mondta az asszony.
Mind a hárman együtt mentek a Palatínusra, aztán moziba.
Másnap reggel letartóztatták az albérlőt, de egy hét múlva kiengedték a vizsgálatiból.
Három évvel később egy vasárnap újra beállított a házaspárhoz az egykori albérlő, már mint önálló főbérlő.
— Van valami programotok délutánra?
— Semmi — mondta a férj.
\ 20
Mind a hárman együtt mentek a Palatínusra, aztán moziba.
Másnap letartóztatták az asszonyt „nyugati kapcsolataiért", de harmadnap kiengedték.
Hét évvel később — az asszony akkor már több ízben meglátogatta osztrák rokonait szabályos turistaútlevéllel — megint beállított a házaspárhoz a volt főbérlő, aki időközben elvált és újra albérlő lett.
— Mit csináltok délután? — kérdezte.
A férj felállt és így szólt:
— Tőlem elmehettek fürödni is, moziba is, de az biztos, hogy én nem me- gyek harmadiknak ... utánatok.
ÜDVÖZLÖ SZÖVEG
Egy dél-baranyai falu párttitkára sorban üdvözölte az iskolaátadó ünnepé- lyen megjelent vendégeket, majd a helybeli plébánoshoz fordulva így folytatta:
— . . . és végül üdvözlöm a klerikális reakció helybeli képviselőjét, a plé- bános úr személyében.
A felnőttek és a gyerekek vidám tapssal üdvözölték a papot, a szónok azonban komoly és ünnepélyes maradt.
LÁTÓKÖR
Egy szemináriumvezető, foglalkozására nézve tűzoltó, előadást' tartott az ember származásáról a kisipari szövetkezet dolgozóinak.
— A nagy ugrás akkor történt, elvtársak — mondta —, amikor a majom leszállt a fáról s a látóköre bővülni kezdett.
— Bocsánat — szólt közbe egy idős varrónő —, én azt hiszem, a fa tetejé- ről szélesebb a látókörünk.
KÁDEREZÉS TÁNC ELŐTT
Tolmácsunk két fiatal geológusnővel ismertetett össze bennünket a Kauká- zusban.
Az egyiket azonnal felkérte táncolni az útitársam, a másiknak azonban, egy gyógyforrás-kutatónak, „nem volt kedve táncolni" velem.
— Azt kérdezi Irina — fordult hozzám a tolmács —, hogy ki teszerinted a legnagyobb orosz író?
— Dosztojevszkijt tartom a legnagyobb és legidőszerűbb „orosz" írónak...
Irina hevesen nemet intett.
— . . . Leo Tolsztojt a legnagyobb prózaírónak a világon . . . Irina elmosolyodott.
— És Csehovot a legkedvesebbnek és legrokonszenvesebbnek a három közül.
— Pocsemu? — fordult felém Irina, csodálkozva.
— Azért — válaszoltam —, mert Csehóvból teljesen hiányzik, ami a másik két nagyban m e g v a n . . .
— Mi hiányzik belőle?!
— . . . a prófétaságra és a pedagógiára való hajlam.
— Ó — mondta Irina. — Milyen furcsa szempont. És kit tart maga a leg- modernebb szovjet írónak?
— Gogolt.
Felnevetett erre, a tolmácshoz fordult, mondott neki valamit, de nem értettem, mit.
— Kérd fel — súgta oda később a tolmács —, most már elmegy veled . . . táncolni.
Tolmácsunk csak a repülőtéren árulta el, hogy Irina kételkedett abban, hogy író vagyok, ezért „káderezett le" előbb.
Máig sem tudom azonban, hogy miből jött rá, hogy mégiscsak az lehetek, hiszen a feleleteim szerint éppúgy lehettem volna orvos vagy irodalomszerető mérnök is.
ŐSZINTE VÁLASZ
— Ki az ön példaképe? — kérdezte a verseny előtt az újságíró Vaszilij Alekszejevtől, a súlyemelés világhírű ólomsúlyú versenyzőjétől.
— Saját magam — válaszolta a szovjet sportoló.
— Hogy érti ezt? Mindenben?
— Mindenben — válaszolta Vaszilij Alekszejev ebédelés közben bosszúsan és nyersen.
S másnap megjavította a saját világrekordját.
FOHÁSZ A FA ALÓL
Egy arisztokrata származású V.-i kanonok naponta egy órát sétált a szabad természetben a háború alatt is.
Amint kiértek a városból, kiszállt a hintájából. A kocsis ilyenkor lépésben ment utána a lovakkal, vagy itt, vagy ott várakozott rá az országúton.
Az egyik alkalommal zivatar keletkezett, dörgött, villámlott. A kanonok beállt a zivatar elől egy magányos tölgyfa alá.
— Méltóságos úr — sétált oda hozzá a kocsis —, ne tessék itt maradni a fa alatt! Magányos fába gyakran vág a villám.
A kanonok, aki nem szokott a kocsisával beszélgetni, semmit sem válaszolt erre a jótanácsra, hanem felnézett az égre, és félhangosan így fohászkodott.
— Uram, ne blamáld magad egy kocsis előtt.
. S tovább állt a fa alatt, amíg el nem múlt a zivatar.
EGY ÓRA ALATT . . .
Az öregúr Pestre utazik, és láthatóan unatkozik a hosszú úton.
Időnként elővesz egy demizsont az ülés alól, letörli az üveg száját a tenye- rével, kortyint néhányat az unalom ellen, aztán újra visszacsúsztatja az ülés alá.
— Elfogy, mire Pestre érünk! — figyelmezteti a szomszédja, egy fiatal munkás.
-— Nem fogy az, kedves uram — feleli az öreg —, mert é n . . . csak módjá- val iszom! Nem mondom, régen? Régen... egy akót is megittam egy óra alatt.
— Egy akót? Mennyi is az, papa?
— ötvenhat liter.
— Ezt nem hiszem — jelenti ki a munkás. — Ilyen nincs, papa!
Én elhittem, mert értettem a hangsúlyt. Egy óra — ha ügy tetszik, falióra
— alatt. Értettem, de nem szóltam közbe.
Ennek köszönhetem, hogy mire Kelenföldre értünk, azt is megtudtam, hogy a fiatal munkás egyszer fogadásból megevett egy kocsi dinnyét.
Aha — gondolom — Koes-it, ahonnan a kocsi-szekér származik. De nem!
• \u A munkás valóban megevett egy szekér dinnyét!
Hogy lehetséges ez?
Ügy, hogy közben egy patakban állt térdig és minden dinnye után növelte a Séd vízhozamát. •
Azzal, hogy a patakot megnevezte, már-már hitelesítette a füllentését.
22
SZOKATLAN KÖRÜLMÉNYEK
JIN és JANG, JÓ és ROSSZ, JOG, „JÓLÉTI ÁLLAM", JÓZAN ÉSZ — idézőjel nélkül! — egymást követő címszavak, filozófiai lexikonban.
De ennél is érdekesebbek és mulatságosabbak is akadnak.
A MEGISMERÉS TÁRGYA és a MEGSZÁMLÁLT VÉGTELEN ÉRVE kö- zött például a megmaradási törvények címszava áll, s ezt követi a MEGSZÜN- TETVE MEGŐRZÉS.
Az IHLET — „az alkotó munka- számára, különösen kedvező lelkiállapot"
— és az IMMANENS — „a benne rejlő; valaminek önmagában való belső léte- zése, tulajdonsága — címszavak között az ILLŰZIÓ kétféle értelmezését ta- láljuk.
Az egyik fajtáját a lexikon szerint az idézi elő, hogy „szokatlan körűimé- ' nyek között" észleljük az objektumokat.
(És a szubjektumokat?)
Mondjuk éjjel 1-kor, törökülésben az ágyon, miközben egy manó ezt csen- gettyűzi a harmadik fülünkbe:
Jin-jang, Jin-Jang.
A másik kettőbe meg versben értelmezi a másik két manó ezt a két régi kínai princípiumot, filozófiai fogalmat. Ekképpen:
Hidd el pap, ez nem blabla bár a konfucik módosítottak rajta, az abszolút törvényről szóló tanba — . hanem Világos és Sötét, Kemény és Puha!
Jin, Jang uram, ideje elaludni!
EGYÜTTÉRZÉS
A költő meglátogatta barátját, egy festőművészt, aki éppen csak beengedte, aztán tovább festette a képet, háttal a látogatójának.
— Hogy vagytok? — kérdezte közönyösen.
— Mint tudod — sóhajtott fel a költő —, nemrég halt meg az anyám.
A festő bólintott,'hogy tudja, de nem fordult meg.
— A feleségem m e g . . . trombózist kapott! Tegnapelőtt vittem.be a kór- házba.
A festő túlságosan kéknek találta a szürkét, hátrább lépett, összecsippen- tette a szemét és az ég szürkébb lett.
— Nekem m e g . . . kiújult a fekélyem— folytatta a költő. — Most jövök az orvostól. Képzeld, mindentől eltiltott, még a vörösbortól is! Az egyetlen ital- tól, amit szeretek.
A festő hátrébb lépett a képtől, felrakott a bal sarokba egy vörös foltot, amitől élni kezdtek a többi színek.
— Borzasztó — mondta a festő —, ez szörnyű, kérlek!
Abbahagyta a festést, megfordult és teljes együttérzéssel nézett a költőre.
BANÁNHÉJ
Szerelők ácsorognak egy bérház kapujában.
A két idősebb halkan beszélget egymással, a harmadik, egy pisze orrú és piros sapkás fiatalember banánt eszik, hátát a ház falának támasztja, s közben ritmikusan rugdossa az előtte heverő kiszuperált fűtőtestet.
Mert megállít ez az idill és a csoport színösszeállítása, a kék overálok, a piros sapka, a sárga banán és a rozsdabarna fűtőtest, rágyújtok, mintha várnék
valamire. - . • : . . • Nem is csalódom.
Mikor a piros sapkás elmajszolta a banánt, a déligyümölcs héját egy-másfél méter távolságra szétszórja a járdán.
A szokatlan jelenet láttán kérdőn összevillan a szeme a legidősebb szerelő- vel, akivel köszönő viszonyban is vagyok.
— Mit csinálsz, Fecó? — szól rá a piros sapkásra.
A pisze szerelő ravaszkásan elmosolyodik, s csak aztán válaszol:
— Ellenpróbát.
— Milyen . . . próbát?
— Hát, hogy „jaj, de csúszik-e?" — feleli a piros sapkás, miközben a szét- szórt banánhéjakra mutat.
A „próbát" már én is nyíltan figyelem.
Fecó nekifut, végig akar csúszni — pontosabban csúszkálni akar — a szét- szórt banánhéjakon. '
A húsa után élvezni akarja a héját is — gondolom —, de ez nem sikerül neki, mert a banánhéjakon nem lehet úgy csúszkálni, mint a jégen.
— Nincs igaza a dalnak — állapítja meg csalódottan, miután visszafelé is hiába próbálkozott, s utána vidáman fütyülni kezdi a „Jaj de csúszik ez a ba- náhéj"-t valamelyik régi slágerből.
— Felfelé fordítottad a héját? — kérdi a legöregebb szerelő, anélkül, hogy elmozdulna a szélvédett helyről.
— Fölfelé, persze — válaszolja Fecó. — Ennyi eszem nekem is van, Gyuri bácsi.
— Gumi- vagy bőrtalpú a bakancsod? — kérdi a másik hitetlenkedve.
— Bőr a sarka is.
— Akkor nem értem! — meditál a másik a homlokát ráncolva.
Egymásra mosolygunk a legidősebb szerelővel, de mielőtt tovább indulnék a trolivégállomás felé, még hallom, amint így szól a fiúhoz oktató hangon:
— A banánhéjon Fecó, csak elcsúszni lehet, de csúszkálni nem!
Ha húsz másodperccel korábban indulok el a helyszínről — gondolom meg- vigasztalódva a végállomáson, mert éppen az orrom előtt indult el a troli —, biztos nem késtem volna el a megbeszélésről, de nekem kellett volna kitalálni ennek a jelenetnek a csattanóját.
TUDJA-E ÖN, HOGY MI A DODEKAFÓNIA?
— Mit csinálsz — kérdeztem egy kedves és becsült kollégámtól az alkotó- ház udvarán.
— Ne is kérdezd! — válaszolta gyötrődve. — Inkább azt mondd meg, hogy mi a dodekafónia. Ha tudod.
Tudtam, mert a lányom zenei általánosba járt.
— A pentatonnal tisztában vagy? — kérdeztem jóindulatúan.
Bólintott, hogy igen.
— Tercelni is tudsz?
— Nem — válaszolta sértődötten —, de a tanulmányomhoz nincs is szük- ségem erre!
Hú, de érzékeny, gondoltam.
Rá három-négy hónapra azt kérdezte tőle P. E., egy Kossuth-díjas zene- szerző ismerősöm:
— Mondd, ismered te M. M.-t?
— Hogyne! Kitűnő író, de . . . kicsit... unalmas, azaz hogy . . . nem lehet természetes lélegzetvétellel olvasni, mert olyan kacskaringós körmondatokban fogalmaz.
— Kitűnő tanulmányt írt a modern zene útjairól és lehetőségeiről.
Azt hittem, tréfál.
— Kitűnő tanulmány, feltétlen olvasd el! — mondta komolyan.
24
Hát ez hogy lehet? — meditáltam utána hosszan.
Talán úgy. hogy a kollégámnak van füle a „hallásra", és miután tisztázta a fogalmakat, a keze le tudta írni azt, amit a modern muzsikáról gondolt.
IDILL AZ UTCASARKON
' A mama régi beidegzettséggel a fia kezéért nyúlt, mielőtt átkeltek volna a zebrán.
A fiú — őszhajú volt már — s inkább neki illett volna az anyja kezéért nyúlnia —, elfogadta a mama kezét, s elmosolyodott.
Ha jól értettem a mosolyát, arra gondolt, hogy a legközelebbi zebrán majd ő nyúl az anyja kezéért, ő vezeti át.
Ez ugyanolyan felesleges gyengédség lesz — gondoltam —, mint a mamáé, mert mind a ketten fiatalok voltak még!
De felesleges-e a gyengédség?
NEHÉZ MATEMATIKA
Reggel a fiam bejött a fürdőszobába, s mert látta, hogy a nyakkendőmet kötöm, azt kérdezte:
— Hová mész, édesapa, valamilyen ünnepélyre?
— Igen, esküvőre.
— Elveszel még valakit?
— Nem, csak tanúnak megyek. Nálunk csak egy felesége lehet, kisfiam, az embernek. S nekem egy is elég, az édesanyád.
— Nekem is csak egy lehet majd?
— Egyszerre csak egy.
Fiam kis ideig tűnődött ezen a válaszomon, aztán ravaszkásan azt kérdezte.
— Egy az sok vagy kevés?
Hosszan gondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna, mert a fiam matemati-
kai elemibe jár. ;
— Mínuszban, pinceszámban kevés — mondtam végül —, de pluszban sok.
Rábólintott, hogy helyesen feleltem.
NEHÉZ ESET
Az egyik barátom kisfia egy este kétségbeesetten bevallotta az édesanyjá- nak, hogy már ő is reménytelenül szerelmes Veres Panniba, nemcsak az osz- tálytársai.
A talpraesett mama előbb vigasztalni próbálta a. fiát, s amikor ez nem sikerült, néhány gyakorlati tanáccsal látta el, mondván: Ha a tettek mezejére lép és nem „távolról" szeret, nincs reménytelen eset!
A kisfiú egy ideig érdeklődve, majd egyre türelmetlenebbül hallgatta a mama szavait, majd váratlanul így fakadt ki: • •
— Te nem érted, hogy én... mitől szenvedek! Én nem azt szeretném, hogy Veres Panni belémszeressen, hanem azt, hogy én .. . ne szeressem őt!
ELGONDOLKOZTATÓ ELS-ZÓLÁS
Ne felejtsük el, kedves elvtársak, amit mindnyájan tudunk, ne felejtsük elvtársak, hogy a haltól bűzlik a fej.
KÉSZEN KAPOTT MEGHATÁROZÁS
Készen kaptam ezt a meghatározást, így adom. tovább:
„A proletárdiktatúra a munkásosztály önuralma."
Talán az ö n uralma is? Nem?!
TUDÁS
Egy könyvcímen akadt meg a szemem!
„Amit az influenzáról tudni kell"
írója Erpf Károly.
Én is elmondom, amit tudok róla.
„Olyan betegség, amelyet ha gyógyítanak, csak két hétig tart, de ha nem gyógyítják, eltarthat 14 napig is."
. A SZÜLÖK MEGNYUGTATÁSÁRA
Tegnap este azt nyilatkozta a híradóban a Találmányi Hivatal elnöke, hogy az olyan bilit — éjjeli edényt —, amelynek nem kívül, hanem belül lenne a füle, semmiképpen sem tekintenék ma már újításnak.
Ez a könnyed konzervativizmus engem — „nehéz ember" létemre — meg- nyugtatott.
PARDON
A barátom vitorlást bérelt egy hétre, s mert a partnere közben megbetege- dett, magával vitt „hasznos tehernek".
A vitorlást Almádiban vettük át a két társtulajdonostól.
Mikor az egyik tulajdonos — egy talpig fehérbe öltözött úriember — be- mutatkozott, barátom meglepetten hátrébb lépett.
— X. Y. bíró . . . ?
— I g e n . . . volt bíró — válaszolt az úriember.
— Akkor — mondta a barátom — maga ítélte el az édesanyámat másfél évre egy Rákosi-viccért.
A talpig fehérbe öltözött úriember egy pillanatra megmerevedett, s mielőtt lehajolt volna, hogy a teniszcipője fűzőjét megkösse, így válaszolt:
— Pardon.
(A barátom annyirá zavarba jött erre a ma már szokatlan udvariasságra, hogy nem kérdezett többet.)
ILYEN IS VOLT
Barátom megállt a sarkon, és hirtelen félbeszakította a szavaimat.
— Ne haragudj — mondta komoly arccal —, de ma este a keretlegényünk jön hozzánk vendégségbe. Nagyon érzékeny ember, s én nem akarom megbán-
tani, nem akarok elkésni a vacsoráról. "
Azt hittem, tréfál, ám csodálkozásomra a következőket mesélte el útközben.
A gettó parancsnoka — Erdélyben történt, Váradon — megengedte neki, hogy édesapjával együtt kijárjon gyógykezeltetni magát.
Egy napon, amikor az oroszok már átlépték a Kárpátokat, az apa így szólt a kórház folyosóján álldogáló, őket kísérő és őrző legényhez:
— Mi nem megyünk vissza a gettóba, János.
A „keretlegény" — a gettó őrzésére beosztott sorkatona — hosszan hallga- tott erre, majd így szólt:
— Nem lesz ebből baj, főorvos úr?
26
— Nem — válaszolta az apa —, ha maga vállalja, hogy mi most megszö- künk a fiammal.
—• Vállalom — felelte János.
Két évtized telt el azóta, és a két család minden' évben rendszeresen és kölcsönösen meglátogatja egymást.
Volt olyan év, amikor János adóját a főorvos apa fizette ki.
Az internálástól ugyanis sikerült, de az igazságtalan kuláklista alól sehogy- sem sikerült mentesíteni a hajdani „keretlegényt".
VAN ÉS NINCS
A fiam szerint a lónak „hivatalosan" nincs csüdje — úgy érti, tudományo- san a tankönyv szerint —, „de a valóságban azért lehet neki", mondja.
Elgondolkoztató és ismerős érvelés.
CSAK AZ E G Y I K . . .
Barátom csak járatlan utakon szeret kóborolni az erdőben.
Egy ízben több. órás, magányos túra után, zsuptetős roskatag házat pillan-
tott meg a fák között. " ^ S mert szomjas és kíváncsi volt, elindult a ház felé.
Alig ért ki a fák közül, két vicsorgó kutya rontott rá a tisztáson.
A váratlan támadásra nemcsák a lába bénult meg, hanem a nyelve is.
„Menjetek innen, menjetek innen" — mondogatta magában, parancsolóan.
A kutyák azonban nem hallgattak a többször elismételt néma felszólításra, s egyre közelebbről ugatták és ugrálták körül.
Néhány perc múlva, egy lassú léptű vénember jelent meg a ház végében.
Hosszan és élvezettel nézte a jelenetet, mielőtt így szólt:
— Miért van úgy berezelve? Csak az egyik harap.
ÜGYETLEN BÓK
Maga tényleg nagyon szép nő lehetett valamikor — így bókolt egy fiatal kamasz egy harmincas, szép, érett asszonynak.
S ezt a bókot még nagymama korában sem felejtette el!
NEM VOLT SZERENCSÉJE
Egy jogászprofesszor az index átnyújtása közben így szólt a vizsgázóhoz:
— Volt szerencsém! — s mikor a hallgató-felállt, hozzátette: —: És sajnos
még lesz is ebben a félévben... másodszor is. , FÉRJI ELSZÓLÁS
r, Remek asszony a feleségem;-igazán boldog lehet, hogy velem találkozott.
MÁJl: NEKIK SE " V . i Borzasztó, hogy mekkora a túlzsúfoltság á csúcsforgalom idején — pana- szolta egy. kedves és' szellemes npismerősöm a napokban —, már a. fiataloknak sem jut hely a villamoson. . . .
A FEJLŐDÉS TÜKRE
A Magyar Nyelv Szóvégmutató Szótárában betűrendben az alábbi új sza- vakkal gazdagodtunk az elmúlt huszonöt esztendőben: blabla, gebines, ma- szek . . .
REALISTA ABSZURD Parkinson emlékének
(Amikor a függöny felmegy, egy íróasztal látható a színen.) A. (narrátor): Egy íróasztal szült egy íróasztalt.
C.: És a kis íróasztal nagyobb, mint a mamája.
B.: De ki lehet a papája?
C.: Ezek a fiatalok hihetetlenül gyorsan nőnek.
B.: Hihetetlenül gyorsan.
A.: És a kis íróasztal szült egy még nagyobb íróasztalt.
C.: Ezek az íróasztalok hihetetlenül gyorsan szaporodnak.
B.: De ki lehet a papájuk?
A.: És a kicsi-kicsi íróasztal kislánya szült egy annál is nagyobb író- asztalt.
C.: Ezek a mai fiatalok hihetetlenül gyorsan nőnek.
B.: Hihetetlenül gyorsan.
A.: És a kicsi-kicsi-kicsi, ici-pici-ici íróasztal... és így tovább . . . (és . . . nincs függöny!)
