• Nem Talált Eredményt

Ezek a mai fiatalok hihetetlenül gyorsan nőnek

B.: Hihetetlenül gyorsan.

A.: És a kicsi-kicsi-kicsi, ici-pici-ici íróasztal... és így tovább . . . (és . . . nincs függöny!)

A C Z É L G É Z A

A mánia terjeszkedése

álmomban mindig áttekinthető tiszta szobában

virágragyogásban s hol fények csúszkálnak a zöld gyepen eső utáni csöndet hasító ablakok zuhatagában

csak képeskönyvekben sunyít az állatfélelem de ébren ez az áldatlan küzdelem a faunával kukacok rágcsálók bogarak az örökös rohamot hagyják már egyszer abba

ne köpdössön pondrókat a gyümölcsöt harapó száj légyszar verébszar a belátható kozmoszt ne pettyezze s ha a fáradtnak épp fűbe heverészni kedve

ne mássza keresztül ráncait hangya s póktömeg penészes egerek üvegekben ne ugráljanak

ne surranjanak végig a hátgerinc idegrendszerén s milyen jogon forgatják hideg szemüket a halak varangyos békák megannyi nyálkás szörnyeteg ha gyanútlan az ember vízbe lép

a pocok ürge nyest meg a menyét

pedig már egyenesen vadállat hogy kerül ide . e békességet zárt formákat őrző meleg semmibe micsoda világ ha öklömnyi bolha szánkózhat bársonyosra sikált hasfalon lüktető eren s tetű merészkedik szaporán odébb a szőrzeten

-szúnyog mit zümmög itt poloska ki vérét szívná megint tűnj el körülem záporos förtelem

szívódj fel szemeim mögöttes rémlátomása: patkány öles farkadat áthúzni pupillámon hogy képzeled sörömet előre ne kóstold irtózatos pofáddal ne rágj s ne préseld át magad minden tűfokon

hogy remegjek és réseket tapasszak egész életemben míg te pvc-t csámcsogva vigyoros mámorban

ledőlsz valahol

J Á N O S Y I S T V Á N

Ami a Satiriconból kimaradt

(Töredékek)

Közben rákpirosra sültek mind a házak.

Szárnyas elevátorok dübörögtek be, néha fölhussantak égbe,

aztán lezötyörögtek.

Mondták: ne lépjünk ki a néptelen utcára éjjel.

De hát haza kell mennünk!

Alig rohantunk öt percet a vörösen foszforeszkáló utcán,

a püspöklilán nyelvöltögető házak közt;

behemót gólem tántorog felénk

— izzadtságtól fényes a bőre —, rátámad feleségemre,

én kikapom a kést a kezéből,

és megvagdalom, csak arra vigyázok:

ne legyenek mélyek a sebei.

Közben a földrengés fokozódott:

előttünk a házsor leomlott,

csak a mi házunk maradt még lakható.

Ellepték ismeretlen huligánok, minket levegőnek néztek, tomboltak orgiáztak.

Szállásukra benyitok;

pokróc alatt egy cingár lány, akit még este hoztak.

Most ott fekszik élettelenül.

Váratlan kinyitja a szemét.

Lilás, sugaras kökörcsinek.

Ezt a lányt láttam valaha éjfélkor egy stégen a folyón,

majd a hullaház egy pléhtepsijében.

Hold fulladozott szederjes felhők közt.

Megjött a kovács, engem keres.

Kezében nyárs, tüzes reszelő.

Beszorít a falhoz. Nyomja az izzó nyársat.

Végperc. „hogyan kell bátornak látszanom, mikor nem vagyok az?" — ezen tűnődöm.

A huligánok rántják vissza hátulról.

Pált a kivégzés előtt még meglátogatta Seneca:

„Én nem láttam szederjes, szadista világunk fölött valami szilárd pontot.

Csak az vigasztal: p at e t e x itu s, amikor akarom."

Néró skárlát katonabakancsa éppen most telibetalálta Poppaea pohos, vemhes hasát.

Holt magzatot szült, s nemsokára meghalt.

Pál: „Én láttam a Világ fölött igazi szilárd pontot:

Valaki megszólított, akit gyűlöltem, és föléledt."

A két fiú a törékeny lánnyal most Pompéiben cselleng.

Szederjes ég — szőrzsákká vált a Nap.

Dörren a földmély, mint hajó tántorog.

Sárözön ömlik alá az égből.

Futnak fedél alá és elterülnék a macskaköveken.

Föléjük borul a tocsogós iszap,

melyben még tagjaik örvénylése dereng.

Kenyérdagasztás;

s aztán még néhány ólomnehézK

buborék pöffen föl.

Fiú és lány összeölelkezik:

mindegy, hogy ki, mindegy, hogy miért.

És c s ö n d lesz mindenütt.

Talán az utolsó nemzedékből vagyok, ki e növényi pompát még élvezheti, e kavargó sziromáradatot.

Száz év múlva a cinkék, tengelicék

röptükben, mint kövek leesnek, • s levegőt csak gázmaszkból szívhatunk.

(Alom 73. máj. 11.)

B E L Á N Y I G Y Ö R G Y

Csillaggal átvérzett

Házakkal bekerített est:

ablakból szűrődik a fény Rostjaiból font kötélen végezte a szegénylegény

Köréje akácok nőnek:

feszülő szögesdrót-ágak Vézna testüket rozsdálló lombbal fedi a gyalázat -Halott a táj — mozdulatlan:

ágakra szúrt betyár az éj Csillaggal átvérzett ingét lobogja hajnallá a szél!

Eszmélésem hajnali arca

Tu es la solitude même Fenyőkre-tűzött telihold-magányom tó-arcoddá oldja az éj

Vizeink határát hajózza be a fájás borzong árad a. szél:

csak a föld biztonsága verhet

szerelemmel csak sziklák éle a húsban iszonyú szakadék tested és a testem ahogy a vér ölünkbe surran —

Elúszik a táj Kilométerek hasalnak közénk Szénné érett valóság az álom

Ideg-horgonyod szakad Vitorlád kórházi ágy

jaj csillagok csillagok kormányozzák Hanyatlik konok nyakad:

gyűrűző csöndbe simul a száj

Belányi György szegedi egyetemi hallgató. Folyóiratban most. jelenik meg először.

Szavak öngyilkos akarata nem óv Dál-átkú éjszakák fölött

sarlóként suhog sorsom holdja Vétkeidben is egyetlen asszony Segíts rám emberibb elmúlást Légy eszmélésem hajnali arca

K I S S D É N E S

Időnk

Barátaimnak

Hány óra is van fiúk?!

Hány órát süt a Nap?

Hány órát fúj a szél?

Hány óra is van fiúk?

Hány országóra barátságóra hűségperc bátorságpillanat?!

Hány óra is van fiúk hány órát süvít a szél dobog a szív és süt a Nap?

Ítélő arcotok elé

mikor adjam föl magamat?

Törékenységem

Végleges határaim mutogatják kerítések és tűzfalak —

Erdőim fölette magasság egekbe veszett a patak

Most már csak madarak tartják törékenységem országszélét Megingott minden bizonyosság Fölvérzik örökölt hajszák

a lélek hajszálrepedését

Hírmagyarázat

Az emberiség önmagát öli Jobb részét kikezdte Ázsiában Amerikában Európát sebhely bűvöli Ügy élünk hazánkban mint varas forradásban

Emlékek hamva

Majd a képek is előbújnak — Abból a másik világból

nem kel föl semmiféle új Nap!

Arcok pásztortüze világol;

•S a páráizslás hamuvá omlik Ez az. emlékezet! ' '

Nem teremt s'ernmit — csak bolondit Égesd ta képeket

Házafélé

i

Ez a nap befejezése Ablgkok, megvakulása, lámpaarcok sötét kötése Mikor a lépcsők is lassan hazakopognak,és az utca szemét-szágú' kapualjakban nyugtalan. álmait alussza . 2 ' • '•.

Szemem alatt nő uszökfészek Odatelepülnek halvány hiábavaló nézdélésék Szám körötti hevenyészett száraz ágra kivert szavak A költő még úgy sem védett ahogy a vadak madarak

H O R G A S B É L A

Istálló

(tejszagú. ' ez megzavar , én orromban újszülöttünk illatával én

combjai függönyéhez én gyámoltalanul nos harminchét éves koromra

tizenkét esztendei

és négy gyerek után ez végül is nos az istálló tejszagával orromban aztán

sutaságomban bokáig meztelenedve ha letaglóznak sem bukhatok

fölémelőbb zuhanással a lába közé) (szemgolyók mögött csillag robbanása gerinc-ösvényen vádló vágtatása tarkótól talpig vasdrót elszakad . halánték jege menny köve

fehér fénykútban fekete vödör tűhegyre tűhegy rá és rátalál felhőben hársak magasa madara bot völgye éje mélye rése)

(szalmafényben két barna róZsa fölforrósul a hasa holdja

tapadás párás derengésben kiáltozás az édes résben

elhomályosulás

átpördüíés •••

N a rés a prés) (1974—78)

Hosszan és lelassulva

Megérintelek, oldalazva közelítek, válladat súrolja vállam, kívül és körül keringőzöm, kígyózom, hajlok hétrét, lendületem átfordít,

pörögve érkezem vissza, hinta-mozgással lelassulok és hajadba súgdosom töredékes szavaimat, elnyúlok hosszan, áttetszőén, köréd csavarodom, pólyád vagyok, fölülről Zuhanok rád, üreges test, és

magamba zárlak, ujjaid belső falaimat beszédesen kitapogátják, összecsapódom fölötted,. Adriáddá változom, lebeghetsz bennem, hátamon elheverhetsz,

partjaimra eljutsz, kiszállsz, kutatsz, a naptól, sótól fehér köveken, narancsfák sötétzöldjében kóborolsz velem, sirályok csapódnak a víz

fényhártyás szigeteire, halászhajók lámpaköre iramlik este, vitorlások siklanak át hold-tükrös árnyakon, óriás-ütésekkel ostromol az ár, ikerformánkat

az örökfekete olajfák elbujtatják, testünk az éjszaka, a nappal, megérintelek, közelítek hosszan és

lelassulva zuhanok.

Tulipán

(kifeszül az ég

madarak halak nyilai átlósan szállnak rajzolom a lábad íveit ujjammal álomban álmélkodom

rajzolok rajzás égbolton zajlás

fűben lenn héjak

tavalyi tojás-rom négy láb homokban madárnyom alvás

nyilaik vissza most hozzám íveid ujjaim tudják

átlósan kapura lelnek tarkódat tartják hogy kerted

kiáltson hajnalban sötét tulipánod) (egy tulipán egyetlen egy a mélyben

sziromözöné ben hajnali esők fuvola-futása

tündértövén az éjbegyökerező növénynek sötétzöld száron nyíló szájas fej erdei bársonyában ibolya-jó

vendégség golyócskái izzanak ébren) (tulipán-kehely a hely hol a

láng nem a tél meg a nyár sem a tavaszba roskadt ősz szemfényvesztéseivel bűvöl el ott a tűz nem vaskarikákon lobog ott a hő élő állati térformákban dőzsöl és nem gondol nem)

(tulipánnak nevezem én-sötétnek dombalatti édes ős-hazának

mágneses árnynak képzeletem kőfalán borvörös ablak szavaim a tulipán-szájra rátapadnák)

Amerika fölfedezése

Űj korszakom, a szerelemben

zavarba hoz különös tudnivalókkal;

mintha kamaszkoromban készülődnék, hogy kíváncsi kezeimet elindítsam, Indiába vágyó vitorlásokat, átjárót keresni a szoknyád alatti hullámokon;

milyen ostoba voltam eddig, hogy

észrevétlen siklottak ekkora mulatságok az orrom előtt, míg én lovaimat hajszoltam, a kocsideszkán állva ordítottam

egy aréna fullasztó éjében: jó volt;

ma is jó kottázhatatlan áriával,

tulipán kelyhe mélyén villámlani szét, de az együttlétek más gyönyörei, mikor az összefutó szempillantások sötét szálai mentén a szövőszékig látni: felfedezések;

s az új földrész kincsei

visszafelé is beragyogják a birodalmat.

S P I R Ó G Y Ö R G Y

Előszó posztumusz drámakötetemhez

Tizenhat éves koromban úgy döntöttem, hogy drámaíró leszek.

Barátommal egy padon üldögéltem a margitszigeti Rózsakertben, nem messze a víztoronytól, és pályaválasztásom halaszthatatlan voltáról meggyő-ződve aprólékosan elemeztük minden bizonnyal meglevő tehetségem sajátossá-gait. Barátom jövendő pályája adva volt: édesapja orvos, nővére orvostanhall-gató, tehát belőle is orvos lesz; ez ugyan részünkről nem vallott valami nagy fantáziára, de megnyugodtunk benne, én annál is inkább, mert számomra nem kínálkozott ily túlságosan is kézenfekvő életpálya.

Szép, nyári délelőtt volt, a szünet első hete; jól emlékszem: a rózsák ki-fejezetten nyíltak, és a levegő telis-tele volt az ilyenkor szokásos illatokkal.

Kevesen jártak arrafelé, kocsik szinte egyáltalán nem (emlékeztetőül: a husza-diknak nevezett század hatvanas éveinek elején jártunk éppen), és mindketten éreztük, ücsörögve a pirosra pingált padon, hogy ennyire döntő és megmásít-hatatlan konzekvenciákkal terhes beszélgetésünk talán nem lesz soha többé.

Béke volt, nagy, álmos, nyugodt béke; túljutottunk már az úgynevezett kubai válságon, kamasztüdőnkkel mélyen, nagyokat lélegeztünk be a már említett illatokkal teli levegőből, csaknem el is repített bennünket ezen illatokban dús levegővel teli kétszárnyú tüdőnk, és egészen nyilvánvalónak tűnt, hogy a tör-ténelem, mint olyan, a maga nyomasztó terheivel, megoldatlan konfliktusaival születésünk pillanatában, vagy — rendben van — pár évvel később, de vég-érvényesen elmaradt mögöttünk, ránk tehát a legcsekélyebb mértékben sem lehet érvényes. Ezt persze nem fogalmaztuk meg, mindössze pompásan érez-tük magunkat, szerveink tökéletesen működtek, úgy azokról sem lehetett még tudomásunk, és elhanyagolható ötletként, mintegy a komoly beszélgetés proló-gusa gyanánt, felmerült mindenekelőtt a víztoronyőri foglalkozás, amelyet ki-merítően meg lehetett vitatni, és mint várható volt, el is lehetett vetni, mert kevéssé látszott csak hasznosnak az összemberiségnyi érdekeket illetően.

Aztán nekifogtunk. Én sorra vettem, ami egyáltalán adva volt, barátom figyelmesen hallgatott, szemöldökét hatalmas, tükörtojásnyi szemei fölött ag-godalmasan összevonva. Felelősségteljesen kifejtettem, miért nem leszek már sem festő-, sem hegedűművész. Mind a két műfaj gyakorlását abba fogom hagyni, mondottam határozottan; mindkét foglalatosságnak megvolt a maga haszna,, ám magamból második Csontváryt faragni dőreség volna, hisz meg-volt már az első, álmaim netovábbjáról, a zongoráról pedig, immár túl öre-gecske lévén, visszavonhatatlanul lecsúsztam. Különben is, mondottam volt, nekem új utakra kell térnem, és mikor máskor, mint most (akkor), a (husza-dik) század hatvanas éveinek elején?

— Hát a fizika — mondta barátom magától értetődően.

— Na igen, a fizika — mondtam fancsali képpel, majd kifejtettem' súlyos fenntartásaimat.

38

Szép dolog a fizika, mit tagadjuk. Csakhogy amit' az ember túl közelről szemlél, annak előbb-utóbb az árnyoldalaival is tisztába jön; sajnos. A fizika, akárhogy nézzük is, meghalt a harmincas-negyvenes években; különben is, mit tehet egy fizikus Magyarországon?.

— Mit tehet? — kérdezte barátom jogos rémülettel.

Beszámoltam neki a szűkös lehetőségekről. A fizikához, fájdalom, poko-lian sok pénz kell, akárcsak a filmművészethez és effélékhez; a fizikusok ott, ahol a pénz megvan, karanténban, gettóban élnek, ahol pedig nincs pénz, ott bizony fizika sincs, és nem is lehet. Világviszonylatban lejárt a nagy egyéni-ségek, a csupáncsak morfondírozó, logikájukra támaszkodó' gondolkodók, a fizika szakterületére csöppent nagy költők ideje. A klasszikus fizika szétzúzása befejeződött, most már a következő küszöb átlépése van soron, a problémák azonban oly számosak, hogy a fizika pangásra, apró részletmegfigyelések ösz-szekapirgálására, unalmas, hivatalnoki jellegű teammunkára van ítélvé. Nincs már benne semmi romantika, semmi magányos bütykölés. Az ember, fejeztem be eszmefuttatásomat, a fizikában végérvényesen apró csavarrá degradálódott.

Érveim súlya alatt hallgattunk egy darabig- Különös dolog, hogy ebben a verőfényben, ezen a pompás nyári napon, szünet idején valami meghalhat ennyire irreverzibilisen, de hát ha így van, nem tehetünk ellene semmit, a legjobb, ha bölcs emberi belátásunkra bízzuk magunkat.

: irodalom? — vetette föl barátom tétovázva.

A kérdést föl kellett vetni. Az osztályban mindenki írt verset, novellát, szonettkoszorúkat, egyebet; ha a szükség úgy hozta, latinul is össze tudtunk eszkábálni egy-egy alkalmi célzatú disztichont, s nekem eme játékokban ta-gadhatatlanul volt némi kezdeményező szerepem.

— Ami a költészetet illeti — mondtam ennek ellenére megfontoltan, ma-gamhoz és a világhoz egyként szigorúan —, a lírához tehetség kell.

Barátom helyeselt.

— Nem biztos — folytattam az előbbi hangnemben —, hogy az nekem megvan.

Barátom élénken bizonygatta, hogy az nekem megvan.

— Természetesen — mondottam engedékenyen — ez előbb-utóbb úgyis kiderül.

— Verseket kell írni — mondta barátom határozottan.

. — Kétségtelenül — véltem én. — Erre azonban nem lehet felépíteni egy egész életet. Mert mi történik, ha pár év múlva kiderül, hogy mégsem vagyok zseni?

Gondolkodóba estünk, mert tényleg, mi történik?

— Azért csak írjál verseket — ajánlotta barátom —, ha úgyse lehet tudni előre.

Szavamat adtam, hogy a versírást nem hagyom abba idő előtt.

Megint hallgattunk egy sort.

— Talán a próza — próbálkozott ő.

— A próza, na igen . . .

A Margitsziget akkoriban, főként ezen a kora nyári délelőttön, kivételesen alkalmasnak bizonyult műfajelméleti kérdések megvitatására. Elrévedtünk;

felrémlettek előttünk a vaskos kötetek, amelyeket az ember egyetlen éjszaka alatt ki tud olvasni, bár többségük elviselhetetlenül unalmas; én azonban, már kissé belülről ítélve meg az irodalom sajátos problémáit, arra is gondoltam, hogy egy-egy regényben netalán minden egyes mondatot meg kell írni, ami bizony, szó ami szó, nem lehet éppenséggel épületes szórakozás.

— Hosszú — feleltem, igen kevéssé lelkesen —, sokáig tart, amíg az em-ber összeír egy vastag kötetet, és az olvasók úgyis csak a párbeszédeket olvas-sák el, a többin csak átlapoznak.

Barátom helyeselt, igen, ez így van vele is, tanúsíthatja.

— Novella? — tette föl a logikus kérdést.

Ezt hamar elintéztük: a novella túlságosan rövid és súlytalan műfaj, mire az ember belejönne az olvasásba, már véget is ér. És különben is. Mindazon hatalmas érzemények és ideák, amelyek bennünket nyűgöznek és repítenek, teljességgel belegyömöszölhetetlenek abba a pár szűkös oldalba.

Több irodalmi műfaj nem lévén, már-már úgy éreztem, hogy egy életre sikerült megszabadulnom az irodalomtól, amikor barátom kimondta:

— Dráma.

Erre kapásból nem tudtam mit felelni.

Valóban. A dráma csupa párbeszédből áll, az olvasók éppen erre harap-nak. Egy dráma elég hosszú és jelentőségteljes terjedelmű, de nem annyira, hogy képtelenségnek tűnne a végigírása egy-két nap — vagy, egye fene —, egy-két hét alatt. A drámának megvan az az előnye, hogy olvasni is lehet, de színházban is eljátsszák. Igen, a dráma. Érdekes, erre eddig nem is gondoltam.

A döntő érvet is barátom mondta ki:

— Magyar dráma úgyse volt még, ideje megteremteni.

Ez szíven ütött. Felragyogtam, és mintha az enyém lett volna az ötlet, pro-fetikus szavakkal kezdtem ecsetelni, mily hatalmas előnyökkel jár, hogy a magyar drámaírót nem kötik gúzsba a hagyományok, lévén nincsenek, ellen-tétben például egy szerencsétlen angol drámaíróval, aki, minthogy az ő nyel-vén volt már egy Shakespeare, feltehetőleg képtelen szabadon szárnyalni, mert megbéklyózza az előd nyomasztó nagysága. Hát hiszen persze! Magyar dráma nincs, tehát meg kell teremteni! Erre föl lehet építeni egy egész életet! Tech-nikailag is egészen könnyen kivitelezhető a dolog: nem kell hozzá más, mint papír és toll, a többi aztán igazán csak rajtam múlik.

Amikor felálltunk a padról, a kora nyári nap eredményeként mindketten vörösen, továbbá felszabadulva, boldogan, az ideális, és utólag megállapítha-tóan az egyetlen lehetséges döntés életre szóló élményével, már az is világos volt előttem, hogy máris rengeteg időt, tizenhat évet céltalanul és bűnösen el-fecséreltem az életemből, és most aztán legfőbb ideje, hogy néha elmenjek színházba, továbbá hogy azonnal megtanuljak gépelni, jól, szabályosan, tíz ujjal, mert úgy akár két-három nap alatt is megírhatok egy-egy drámát, míg tollal hetekig kínlódhatnék.

Akkor, azon a rózsakerti délelőttön kezdett vajúdni e posztumusz kötet, amelyről szerzője, én, immár több emberöltőnyi távolból, az időtlenségből iga-zán elfogulatlanul megállapíthatom: igen, érdemes volt hinnem e fényes sugal-latú kezdetben — holott annak idején, még éltemben, s annak is első felében, nem sejthettem, hogy később hatalmassá duzzadó drámai életművemhez ha-sonlóan, vele csaknem párhuzamosan, anyanyelvem majdan kontinenseket át-fogó, azokat összetartó és felvirágoztató világnyelvvé terebélyesedik.

40

KÁROLYI MIHÁLYNÉ

Emlékek és gondolatok