Doktori Értekezés Tézisei
Az A z e eg gy yü üt tt tn ne ev ve el lé és s k k ih i hí ív vá ás sa ai i a a p pe ed d ag a gó óg gu us s ké k ép pz zé és sb be en n
Fogyatékos és nem fogyatékos gyermekek együttneveléséről alkotott pedagógusvélemények jellemzőinek vizsgálata
Jászi Éva
Budapest
2013
Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Doktori Iskola
Vezető: Prof. Dr. Szabolcs Éva egyetemi tanár
DO D OK KT TO OR RI I É ÉR RT TE EK KE EZ ZÉ ÉS S T TÉ ÉZ ZI IS SE EI I
Jászi Éva
Az A z e eg gy yü üt tt tn ne ev ve el lé és s k k ih i hí ív vá ás sa ai i a a p pe ed d ag a gó óg gu us s ké k ép pz zé és sb be en n
Fogyatékos és nem fogyatékos gyermekek együttneveléséről alkotott pedagógusvélemények jellemzőinek vizsgálata
Témavezető: Dr. Balázs Sándor, habil. főiskolai tanár
Budapest
2013
5
Bevezetés
Az 1970-es évektől kezdve világszerte az a kritika éri az elkülönült gyógypedagógiai oktatási rendszert, hogy nem segíti kellőképpen a fogyatékos gyermekek társadalmi integrációját. A társadalmi szintű megmozdulás eredményeképpen hazai szinten is egyre intenzívebb módon jelent meg az integráció melletti elkötelezettség és az együttnevelés irányába ható törekvés, melynek az a célja, hogy az ép és fogyatékos gyermekeket együtt képezze az iskolai oktatásban. Az utóbbi két évtizedben az egyik leginkább vitatott oktatási kérdés hazánkban is a sajátos nevelési igényű tanulók oktatásával kapcsolatos dilemma. Ennek középpontjában ma már nem az a kérdés áll, hogy szegregáltan vagy integráltan oktassuk a sajátos nevelési igényű tanulókat, hanem az, hogy hogyan tegyük mindezt. Az integrációs gondolat hívei szerint az ép és fogyatékos gyermekek iskolai együttnevelése előfeltétele a fogyatékos emberek komplex társadalmi integrációjának.
Az együttnevelés jogi feltételei megteremtődtek, a folyamat kétségtelenül elindult és az integrációs hullám „cunami módjára” söpört végig az oktatás minden területén, állásfoglalásra késztetve a pedagógiai gyakorlat minden szereplőjét. Mint minden változáshoz, ehhez is időre van szükség. A törvény biztosította feltételeknek a napi gyakorlatban, az egyes intézményekben való megjelenése meglehetősen lassan, és igen eltérő módon zajlik. A fizikai akadálymentesítés néhol látványos, máshol kevésbé látványos módon zajlik, de vajon hol tartunk napjainkban a pedagógusok gondolkodásában, a „fejekben történő akadálymentesítés”
terén?
Disszertációm tárgya az együttneveléssel kapcsolatos pedagógusvélemények feltárása. Ennek előkészítéseként kontextusba helyezem a témát, és feltárom az együttneveléssel kapcsolatos szakmai gondolkodás és közvélekedés változásait. A mindennapi gyakorlatban tapasztalható, hogy a tudományos gondolkodásban bekövetkező változások még nem épülnek be a pedagógusok szókincsébe, és nem mindig jelennek meg a különböző alapdokumentumokban sem. A dolgozatban szakirodalmi áttekintést adok az együttneveléssel kapcsolatos fontosabb megközelítésekről, a gyógypedagógiai terminológia változásairól a fogyatékosság fogalmának tekintetében. Bemutatom az érvényben lévő kategóriákat, leírom azok jellemzőit.
A fogyatékos emberek törvény előtti jogegyenlőségének biztosítása nem jár együtt automatikusan az emberek gondolkodásában fellelhető előítéletek, káros sztereotípiák megszűnésével. A fogyatékos tanulókkal kapcsolatos, a köztudatban még mindig erősen uralkodó „hamis mítoszok” sajnálatos módon fel-felbukkannak a megkérdezett pedagógusok válaszaiban is, ezért a disszertáció részét képezi ezeknek a tévhiteknek az ismertetése is.
Nemzetközi kitekintésben és a hazai viszonyok között sorra veszem az együttnevelés megvalósulásához szükséges feltételrendszer elemeit, az integrált oktatás megvalósulási formáit a különböző iskolatípusokban.
A továbbiakban áttekintem azokat a változásokat, amelyek a pedagógusokat a gyakorlati megvalósítás során érintik, a pedagógus szereppel és a kompetenciahatárokkal kapcsolatos dilemmákat, valamint az együttnevelésben elkerülhetetlen differenciálás alkalmazásának problémakörét.
Mindezek a kérdéskörök visszatérnek a dolgozat empirikus kutatást bemutató részében is, mert az interjúalanyoknak feltett kérdések és az azokra kapott válaszok érintik mindezeket a területeket.
6
Hazai és nemzetközi kutatások sora foglalkozott azzal, hogy az együttnevelés résztvevői milyen módon élik meg ezeket a változásokat. A téma szakirodalmát időrendben áttekintve, kirajzolódik előttünk, hogy mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban a kutatók több szempontból is vizsgálták az együttnevelés kérdéseit: elméleti megközelítésekkel éppúgy találkozhatunk, mint a már működő gyakorlatot bemutató helyzetjelentésekkel, az aktuális oktatáspolitikai intézkedések leírásával és annak fogadtatását-megvalósulását ismertető tanulmányokkal, valamint a pedagógusi attitűd feltárását célzó kutatásokkal egyaránt.
A magyarországi helyzettel az ezredforduló környékén elsősorban Csányi Yvonne és munkatársainak publikációiból ismerkedhetünk meg. Vizsgálták a leendő tanítók és a már pályán lévők attitűdjét az integráció témájában, (Réti – Csányi, 1997) s a pedagógus társadalom hozzáállását az integrációhoz negatívnak ítélték meg.
Papp Gabriella 2001-es kutatásából, mely a tanulásban akadályozott tanulók általános iskolai integrációját vizsgálta, az derült ki, hogy a pedagógusok még felkészületlenek a feladatra.
Véleménye szerint a helyzeten elsősorban az javítana, ha nem csupán a továbbképzések köre bővülne, hanem az alapképzésben kapna kiemelt helyet az együttnevelésre való felkészítés (Papp, 2004).
2002-ben 200 fős mintával végzett saját kérdőíves kutatásom eredményei is azt mutatták, hogy mind a végzős tanár szakos hallgatók, mind a gyakorló pedagógusok alapvetően elutasítóak az együttneveléssel kapcsolatban. Ismereteik a témában nagyon felszínesek, s ebből is adódóan alkalmatlannak tartják magukat erre a feladatra.
A későbbiekben a témát érintő kutatások elsősorban a nemzetközi és hazai helyzetkép bemutatására törekedtek. A publikációkból nyomon követhető a magyarországi óvodákban és többségi iskolákban ellátott fogyatékos gyermekek létszámának változása, mely alapján a fogyatékosnak minősített gyermekek mintegy fele már integrált körülmények között nevelődik (Csányi, 2001).
Ugyanakkor, más vizsgálatok szerint, az együttnevelésben részt vevő pedagógusoknak csak kevesebb, mint 5%-a rendelkezett szakirányú képesítéssel (Salné – Kőpatakiné, 2001). A kutatások rámutattak arra, hogy Magyarországon is felértékelődtek azok az oktatásszervezési módok, amelyek a sajátos nevelési igényű gyermekek befogadására és ezzel az esélykülönbségek csökkentésére törekedtek. Ennek azért is nagy a jelentősége, mert hazánkban a speciális oktatásba beiskolázott tanulók száma más országokéhoz hasonlítva kiemelkedően magas (Halász – Lannert, 2003, 366).
Jelentős számú kutatás irányult a nemzetközi és hazai helyzetkép bemutatására (Réthyné, 2002b; Katz - Mirenda, 2002).
Az OECD által közzétett adatok is bemutatták az érintett tanulók létszámának változásait, a finanszírozás kérdéseit, a tárgyi és személyi feltételek meglétének mértékét, s ugyanezekről a tényezőkről hazai körülmények között is képet kaphattunk (Schüttler, 2004; Fatalin, 2004;
Metzger, 2004; Vargáné, 2005; Vargáné, 2006; Csányi, 2007; Kőpatakiné, 2007).
A gyógypedagógusok integráció irányában tanúsított elutasító magatartásáról számolt be Balázs János és Bass László vizsgálata (Balázs - Bass, 2005).
A hazai kutatók egyes régiókban is megvizsgálták az együttnevelés helyzetét (Kőpatakiné, 2007).
7 Az Európai Ügynökség a Sajátos Nevelési Igényű Tanulók Oktatásának Fejlesztésért több évben is több országra kiterjedő, összefoglaló jelentéseket adott ki az együttnevelés helyzetéről az alsó és középfokú oktatásban (2003; 2005; 2006).
Egyre nagyobb számban jelentek meg olyan kutatási eredmények, amelyek nem csupán a szereplők helyzetét, hanem az együttneveléssel kapcsolatos véleményét is feltárták. A pedagógusok együttnevelés iránti attitűdjét kérdőíves módszerrel vizsgálva a kutatók összefüggéseket véltek felfedezni a pedagógusok támogató illetve elutasító magatartása és az iskolafokozatok között. Eszerint az iskolafokozatok között felfelé haladva egyre gyengülő befogadói attitűddel találkozhatunk. A pedagógusok jelentős része alulinformáltnak tartja magát az együttnevelés kérdéseit illetően (Némethné, 2007; Kalyva és munkatársai 2007;
Fischer, 2009; Némethné, 2009).
Több vizsgálat elénk tárta egy-egy intézményhez kapcsolódóan, az általuk sikeresnek ítélt, kedvezően megvalósult integrációs gyakorlatot. A kutatásokból képet kaphattunk a tárgyi és személyi feltételek milyenségéről, a tanulói összetétel változásairól, a megvalósítás során felmerülő nehézségekről is (Gergely, 2004; Farkasné, 2006; Brooks, 2006; Némethné és munkatársai, 2008; Kőpatakiné, 2009; Györkéné, 2009; Nupszlné, 2010). A vizsgálatok fókuszába egyre több tényező került: intézmények, fenntartók, szülők, érintett gyerekek és fiatalok (Somorjai, 2008; Perlusz, 2008; Alt, 2008; Majoros, 2009). Angol nyelven megjelent publikációkban a fenti szereplőkön túl találkozhatunk a pedagógusok munkáját segítő hálózat szerepét vizsgáló kutatásokkal is (Valeo, 2008).
A vizsgálatok kiterjedtek a középfokú oktatásra és felsőoktatásra is (Kőpatakiné, - Mayer és Singer, 2007, Takács, 2008). Ez utóbbiak megszólaltatták a fogyatékos fiatalokat is, felmérve azt, hogyan értékelik saját integrálódásuk mértékét, milyen problémákkal szembesültek a többségi intézményekben.
8
A kutatás célkitűzései
Értekezésünkben egy olyan kutatás bemutatására vállalkozunk, melynek célja, hogy képet kapjunk arról, hogyan vélekednek a pályán tevékenykedő pedagógusok az ép és fogyatékos tanulók együttneveléséről. Az interjúk fókuszában a megkérdezett pedagógusok együttnevelésről kialakult véleménye, a számukra nehezen megoldható vagy megoldhatatlannak tűnő problémák, a zavaró körülmények és gondot okozó jelenségek állnak, azok, amelyekkel meg kell küzdeniük az együttnevelés során. Az interjú témaköreinek kijelölésekor azokat a témákat tartottuk fontosnak, melyek feltárásával megtudhatjuk, milyen tényezők befolyásolják a pedagógusokat abban, hogy támogatóan vagy elutasítóan nyilvánulnak meg az együttnevelés kérdéseiről.
Az adatok lehetőséget biztosítanak arra, hogy a pedagógusok véleményét, együttneveléshez kapcsolódó nézeteit és azok hátterét megismerjük, annak ellenére, hogy a minta nem nevezhető reprezentatívnak. Az eredmények érvényességének hatóköre ezáltal korlátozott, mégis néhány jellemző, markáns tendencia kitapintására kétségtelenül alkalmas.
A dolgozat témaválasztását és a kutatás létrejöttét a napi pedagógiai gyakorlatban felmerülő és megoldásra váró problémák összegyűjtésére és leírására irányuló szándék vezette, valamint az, hogy feltárjuk, hogyan reprezentálódik a pedagógusok körében az együttnevelés során felmerülő problémák sokasága.
A kutatás tárgyát az együttnevelés „főszereplője”, a többségi pedagógus alkotja, a vizsgálatok középpontjában azok a nézetek és vélemények állnak, amit a megkérdezett 430 pedagógus az interjúk során elénk tárt. A vizsgálat alkalmasnak tűnik általános következtetések levonására, melyet elsősorban a tanárképzésben, az együttneveléshez kapcsolódó tartalmak fejlesztése, átdolgozása terén tartunk hasznosíthatónak.
A kutatás egyik újszerűsége abban áll, hogy az interjúk során teret engedtünk annak, hogy a pedagógusok véleményüket „kendőzetlenül” tárják elénk, mert fontosnak tartottuk azt, hogy az együttnevelésről alkotott nézeteiket, az ezzel kapcsolatosan felmerülő problémákat saját megfogalmazásban, saját szavaikkal mondják el, ellentétben, a témában eddig végzett kérdőíves kutatásokkal. A kutatás további nóvuma, hogy azonos mérőeszközzel mérve, a hazai oktatás- és iskolarendszer teljes vertikumát felöleli. A témával kapcsolatban az oktatás minden szintjén tevékenykedő pedagógus véleményére kíváncsiak voltunk az óvodától a felsőoktatásig.
Az értekezésben választ keresünk a következő kérdésekre:
- Mi a véleményük a pedagógusoknak az ép és fogyatékos gyermekek együttneveléséről, hogyan értékelik az együttnevelés saját gyakorlatukban történő megvalósulásának lehetőségeit?
- Hogyan ítélik meg a pedagógusok különböző rétegei az együttneveléshez szükséges tudásukat, s ezeket az ismereteket mennyire tartják alkalmazhatónak?
- Vannak-e különbségek a pedagógusvélemények között végzettségük, beosztásuk és a pályán eltöltött idő alapján, s ezek megjelennek-e a felmerülő problémák mértékében és azok jellegében?
- Mivel az ép és fogyatékos gyermekek együttes oktatása egyre inkább terjed hazánkban is, kíváncsiak voltunk arra, hogy a pedagógusok mennyire elégedettek a
9 kialakult feltételrendszerrel, milyen segítséget várnak mindennapos gyakorlatukban az együttnevelés megvalósításához, a felmerülő kérdések megoldásához?
- Azonosíthatóak-e ilyen módon jellegzetes, a pedagógusokra az együttnevelésben általánosan jellemző nehézségek, azok áthidalására vannak-e az érintetteknek javaslataik?
- Vizsgálódásunk kiemelt területe, hogy fényt derítsünk arra, hogy az együttnevelés felvállalásakor a döntésükben, illetve annak megvalósítása során gyakorlatukban, befolyásolja-e a pedagógusokat a tanuló fogyatékosságának típusa? Tapasztalható-e valamiféle ellenérzés valamelyik fogyatékossággal szemben, amennyiben igen, erre milyen magyarázattal szolgálnak?
- Választ vártunk arra a kérdésre, hogy a pedagógusok mennyire nyitottak az együttnevelés irányában, hogyan ítélik meg alkalmasságukat erre a feladatra, s az esetleges alkalmatlanságukat mivel indokolják?
- A kutatás során választ kerestünk arra a kérdésre is, hogy a pedagógusoknak vannak-e az együttnevelés terén tapasztalatai, ha igen, milyen forrásból származó tapasztalatokkal rendelkeznek, s ezek kedvező vagy kedvezőtlen jellegűek?
10
A minta és a módszerek bemutatása
A kutatás 3 éve alatt 450 félig strukturált interjút készítettünk pedagógusokkal, ebből feldolgozásra és további elemzésre 430 interjú bizonyult alkalmasnak.
Az interjú alanyainak esetében részben volt irányított a kiválasztás: a résztvevőket személyes ismeretségen alapuló, kényelmi szempontokat is figyelembe vevő mintavétellel választottuk ki. A mintavételnél nem törekedtünk csak az életkor, vagy csak a beosztás, esetleg a végzettség vagy a pályán eltöltött idő alapján történő kiválasztásra. Ennek célja az volt, hogy ne bizonyos szempontokhoz kötötten csomósodjanak a problémák, hanem lehetőség szerint a pedagógusokat összességében érintő kérdések juthassanak a felszínre. Nem kötöttük továbbá településhez vagy régióhoz sem a résztvevők merítését, de a legváltozatosabb kép kialakítására törekedtünk, ami a válaszadók lakóhelye alapján kirajzolódhatott. A kutatás a résztvevők halmazaként a pedagógusokat jelölte meg, vizsgálatunk elemzési egységének őket és nem a hozzájuk kapcsolódó intézményeket tekintettük.
A minta nagyobb részét a pályán már kellő szaktudással és gyakorlattal rendelkező
„harmincasok” és „negyvenesek” korosztályához tartozó pedagógusok alkották, akiknél feltételezhető már kellő tapasztalat akár az együttneveléssel kapcsolatban is. A pályakezdők és a nyugdíj közeliek aránya a mintában megközelítően azonos volt. Az átlag életkor a mintában 41 év, a megkérdezettek között a legfiatalabb pedagógus 22 éves, a legidősebb 75 éves volt.
1. táblázat A minta életkor szerinti eloszlása
A válaszadó kora Esetszám (fő) Arány (%)
pályakezdők 69 16,0
harmincasok 120 27,9
negyvenesek 150 34,9
nyugdíj közeliek 64 14,9
Total 403 93,7
hiányzó adat 27 6,3
Total 430 100,0
Fontosnak tartottuk azt is felmérni, hogy a megkérdezettek az oktatási rendszer melyik szintjén dolgoznak, milyen korosztállyal foglalkoznak, milyen iskolafokon tanítanak. Az adatfeldolgozás során a kategóriák kialakításakor az ISCED1 szintjeit vettük figyelembe, de ennek jelölési rendszerét nem alkalmaztuk. Eszerint, a mintában jelentős eltérést nem találtunk az alsó és felső tagozatban tanító, és a középiskolákban oktató tanárok számát illetően. Ez utóbbi kategóriában megközelítően azonos számban voltak jelen a szakképzésben és gimnáziumban oktató tanárok. Ez a fajta véletlenszerű elrendeződés arányai miatt arra is lehetőséget ad, hogy megállapításaink a pedagógusok széles körére vonatkozóan érvényesek legyenek.
1 International Standard Classification of Education = Az Oktatás Egységes Nemzetközi Osztályozási Rendszere
11 2. táblázat
A minta iskolafokozatok szerinti eloszlása
Hol tanít/dolgozik Esetszám (fő) Arány (%)
alsó tagozat 123 28,6
felső tagozat 149 34,7
szakképzés 53 12,3
gimnázium 40 9,3
szakszolgálat 7 1,6
óvoda 36 8,4
egyéb 22 5,1
Total 430 100,0
A minta jelentős részét (56,5%), a tanári beosztásban dolgozók alkották, összesen 243 fő, amit a téma szempontjából kifejezetten kedvezőnek ítéltünk, hiszen elsősorban az általános és középiskolai tanárok véleményére voltunk kíváncsiak. Ezt a réteget az együttnevelés szempontjából eddig keveset szólaltatták meg, és tapasztalataink szerint az ép és fogyatékos tanulók együttnevelése, mint ahogy erre már az elméleti alapok bemutatásánál is utaltunk, a felső tagozatban problematikusnak tűnik a pedagógusok számára. Kutatásunkkal arra is kerestük a választ, van-e mérhető különbség az oktatás különböző szintjein dolgozó pedagógusok körében az együttnevelés elfogadását illetően? Függ-e az együttnevelésről alkotott véleményük attól, hogy milyen végzettséggel rendelkeznek, és milyen beosztásban dolgoznak?
Kutatási módszerként, a viszonylag személytelen kérdőíves kikérdezés helyett, a személyes interakciókra is bőven lehetőséget biztosító interjú módszerét választottuk. A lejegyzett interjúk a további azonosíthatóság miatt sorszámot kaptak, a válaszadók neve sehol nem jelent meg, az interjúkból dőlt betűkkel kiemelt idézetek után a válaszadó sorszáma zárójelben szerepel.
Bár kutatásunkban kvalitatív, és kvantitatív kutatási metodikát is alkalmaztunk, de elsősorban nem a számszerűségre, hanem az adatok mögötti összefüggések feltárására és bemutatására törekedtünk.
Az adatok feldolgozása és értelmezése leíró statisztikai módszerekkel és tartalomelemzéssel valósult meg. Az írásban rögzített interjúkat többször elolvasva, a szöveggel való ismerkedés után az adatfeldolgozás az SPSS Statistics 17.0 statisztikai programmal történt. A szövegek tartalmát figyelembe véve hoztuk létre az egyes témakörökhöz, ill. kérdésekhez kapcsolódóan a leggyakrabban előforduló különböző kategóriákat. A kereszttábla elemzések alkalmával a változók közötti összefüggések vizsgálatára Chi-négyzet próbát alkalmaztunk.
12
A kutatás legfontosabb eredményei, a hipotézisek beválásának vizsgálata
1. A pedagógusok többsége nem rendelkezik az együttneveléshez szükséges gyógypedagógiai alapismeretekkel, mert képzése során ezek a tartalmak csupán nyomokban jelentek meg s ez a gyakorlatban nem nyújt elég segítséget számukra.
(H1.)
A kutatásban részt vevő pedagógusok körében az együttneveléshez szükséges képzettség szintje alacsonynak mondható. Saját bevallásuk alapján többségük (64,4%) képzetlennek tartotta magát, mert sem az alapképzésben, sem a továbbiakban nem szereztek olyan speciális ismereteket, amelyeket az együttnevelés megvalósításához szükségesnek tartanának. A témához kapcsolódó önképzésre való hajlandóságuk jónak mondható, hiszen 57,9%-uk vagy szakirodalom olvasásával, vagy továbbképzésen való részvétel formájában törekedett arra, hogy gyógypedagógiai alapismereteket, vagy az együttneveléshez kapcsolódó elméleti és módszertani ismereteket elsajátítson. A megkérdezett pedagógusok közül az egyetemet végzett tanárok alapképzése tartalmazta a legkisebb mértékben ezeket az ismereteket. Az iskolafokozatokban lefelé haladva a pedagógusok ilyen irányú képzése emelkedő tendenciát jelzett, bár az, hogy legnagyobb arányban az óvodapedagógusok 34,1%-a tanult erről, még mindig nem mondható megfelelőnek. A kutatás idején az együttnevelésre való felkészítés már egyértelműen megjelent a pedagógusképzésben, de a megkérdezettek ezt nem tartották elegendőnek a gyakorlati alkalmazáshoz. Az interjúk felvételének időszakában az együttneveléshez szükséges ismeretek több forrásának tekintetében csökkenő tendenciát tapasztaltunk, vagyis egyre kevesebben szereztek továbbképzés vagy önképzés keretében speciális ismereteket. A források közül csupán a szakembernek számító kollégáktól származó tudás terén mutatkozott némi javulás, de ezt maguk a nyilatkozók is csupán a pillanatnyi problémahelyzet megoldásához tartották elegendőnek. Életkorukkal összevetve az ilyen témájú továbbképzések szerepe emelkedő, az alapképzés pedig egyértelműen csökkenő tendenciát jelzett az együttneveléshez szükséges ismeretek terén.
Mindezt megerősítette az is, hogy a nyilatkozók a gyakorlati megvalósítás terén mutatkozó nehézségek közül a képzetlenségüket említették a legnagyobb mértékben (58,4%), s ugyancsak a képzetlenséget jelölték meg a legnagyobb arányban (40%) az együttnevelésre való alkalmatlanság okai között is.
Ez a hipotézisünk (H1.) tehát beigazolódott.
Ebből adódóan feltételezzük, hogy azok a pedagógusok érvelnek az együttnevelés ellen, akik képzetlenek az együttnevelés témakörében, akik pedig valamilyen formában rendelkeznek ilyen tárgyú ismeretekkel, inkább támogatják annak megvalósulását. (H1.1)
Az együttnevelés támogatása a megkérdezett pedagógusok körében összességében kedvezőnek mondható, hiszen 61,2%-uk az ép és fogyatékos gyermekek együttes oktatását- nevelését preferálta. A témában való képzettségük és az együttnevelés támogatásának mértéke között mutatkozó erősen szignifikáns összefüggés is igazolta feltevésünket, hogy a témában képzettnek mondható pedagógusok kifejezetten kedvezően vélekedtek az együttnevelésről.
Ennek ellenére ez a hipotézisünk (H1.1) csak részben nyert bizonyítást, mert azoknál a pedagógusoknál, akik teljesen képzetlennek vallották magukat megközelítően azonos mértékű elutasítással és támogatással találkoztunk az együttnevelést illetően. Mindez azt jelzi, hogy az együttnevelés támogatását vagy annak elutasítását nem csupán a képzettség befolyásolja.
13 2. Valószínűsítjük, hogy a pedagógusok egyetértenek az együttnevelés ideológiájával, de annak megvalósítására és alkalmazására nem tartják alkalmasnak önmagukat.
(H2.)
A megkérdezettek nagyobbrészt (61,2%) egyetértettek az együttnevelés ideológiájával, ezen belül 32,8%-uk egyértelműen támogatta, 28,4%-uk pedig inkább támogatta, mint nem, annak megvalósítását. Azok aránya, akik nem értettek egyet ezzel az oktatásszervezési formával, 35,5%. Ezen belül csak 10,9%-uk sorolható azok közé, akik kifejezetten ellenezték a fogyatékos tanulók ép társaikkal való együttnevelését. Az együttnevelésre való alkalmasság kérdésében 44%-uk kedvezően, 41%-uk pedig kedvezőtlenül nyilatkozott, vagyis közel azonos mértékben tartják erre alkalmasnak, ill. alkalmatlannak magukat. Hipotézisünk (H2.) első része bizonyítást nyert, de második része nem igazolódott be, mert az alkalmatlanság megítélésében a pedagógusok számaránya a várakozásunkon alul maradt.
3. Feltételezzük továbbá, hogy az együttnevelés támogatása vagy annak elutasítása összefügg a pedagógusok életkorával és ebből adódó gyakorlatával. (H3.)
Tájékozódó felmérés alapján feltételezzük, hogy az együttnevelés támogatása markánsabban jelenik meg azoknak a fiatalabb pedagógusoknak a körében, akik alapképzettségükkel egy időben részesültek ilyen irányú képzésben, mint a nagyobb gyakorlattal rendelkező idősebb korosztály körében. (H3.1)
Vizsgálatunkban a pedagógusok életkora és az együttnevelésről való véleménye között nem találtunk szignifikáns összefüggést, de az életkori csoportok között mégis mutatkozik jellegzetes különbség a kérdés megítélésben. A kérdés kapcsán arra számítottunk, hogy az együttnevelést leginkább támogatókat az erre felkészített pályakezdők, és a már nagy gyakorlattal rendelkező „nyugdíj közeliek” csoportjában találunk. Előzetes feltevésünkkel ellentétben, nem az említett két korosztályhoz tartozó pedagógusoknál tapasztaltuk a legnagyobb mértékű támogatást, hanem a „negyvenes” korosztály körében. Mindez megerősít minket abban, hogy az együttnevelés tekintetében a saját tapasztalat erősebb befolyással bír az együttnevelés támogatása terén, mint a speciális tudás. Emellett a „nyugdíj közeli”
pedagógusok csoportjában tapasztaltuk a többi korosztályhoz képest a legnagyobb mértékű elutasítást, melynek hátterében elsősorban a változástól való félelem, a módszertani megújulás irányába mutatkozó ellenállás fedezhető fel.
Eszerint sem ez a hipotézisünk (H3.), sem az al-hipotézisünk (H3.1) nem bizonyosodott be, mert nem mutatható ki egyértelműen, hogy a fiatalabb pedagógusok képzettségük miatt, az idősebbek pedig a pályán szerzett gyakorlati tapasztalataik miatt nagyobb mértékben támogatják az együttnevelést.
4. Úgy gondoljuk, a pedagógusok különbséget tesznek az együttnevelés vállalásakor a tanulók között fogyatékosságuk típusa szerint, és hozzáállásukat inkább a káros sztereotípiák és előítéletek, mintsem valós ismeretek befolyásolják. (H4.)
A kutatás eredménye egyértelműen mutatja, hogy a pedagógusok nem azonos mértékben vállalják a különböző fogyatékossággal élő gyermekek együttnevelését. Elkülönítenek
„könnyebben” integrálható és problémásabbnak tartott fogyatékosságokat. Az együttnevelés vállalásakor többségük a mozgás- és érzékszervi fogyatékos tanulókat részesíti előnyben, ugyanakkor leginkább az értelmi fogyatékos és halmozottan fogyatékos tanulók befogadásától zárkóznak el. A mozgásfogyatékos tanulók oktatásával kapcsolatban a pedagógusok a kérdést túlzottan leegyszerűsítik, az akadálymentesítésen kívül más problémát nem látnak. A látás- és hallásfogyatékos tanulók együttnevelésekor elsősorban a speciális eszközök használatában
14
jelentkező nehézségeket említik. A köztudatban élő tévhitek erőteljesen megjelennek az említett fogyatékosságokkal kapcsolatban, miszerint a gyerekek pozitív tulajdonságait felnagyítják, a negatív tulajdonságokat pedig, sajnálatból eredően, elbagatellizálják.
Legmarkánsabban az értelmi fogyatékosság integrálhatóságával kapcsolatban különülnek el a vélemények, bár a várakozással ellentétben, ezen a területen kedvező tendencia is mutatkozik.
Mintánkban a pedagógusok 51,4%-a határozottan nem vállalja, 34,9%-a viszont szívesen vállalja az értelmi fogyatékos gyermekek együttnevelését. Ez utóbbi nyilatkozatok hátterében kedvező tapasztalataik, valamint az előítéletek ellen, az értelmi fogyatékosok társadalmi elfogadásáért folytatott küzdelmük áll.
Összességében megállapítjuk, hogy az együttnevelés kérdésekor a pedagógusok által vállalt és elutasított fogyatékossági típusok között jelentős, de nem szignifikáns különbség mutatkozik, ugyanakkor a válaszok indoklása nem minősíthető szakmailag alátámasztottnak. Szignifikáns különbség (p <0,001 és p<0,005) csak az értelmi fogyatékos tanulók vállalásának kérdésben mutatható ki, olyan értelemben, hogy pedagógusok végzettsége és az iskolatípus, amelyben tanítanak, befolyásolja az érintett gyermekek el- és befogadásának mértékét.
Amint a kutatás eredményeiből kitűnik, a pedagógusok eltérő módon viszonyultak az együttnevelésben a különböző fogyatékosságú tanulók felé, tehát ez a hipotézisünk (H4.) beigazolódott.
5. Valószínűsítjük továbbá, hogy a pedagógusok elsősorban képzetlenségükre hivatkozva utasítják el az együttnevelésben való részvételt, ugyanakkor nyitottnak mutatkoznak ilyen irányú képzettség megszerzésére. (H5.)
A vizsgálatban részt vevő pedagógusok 40,9%-a különböző okokra hivatkozva, nem tartotta magát alkalmasnak az együttnevelésre. Arányait tekintve, indoklásaikból elsősorban a speciális képzettség és a témában szerzett tapasztalatok hiánya emelkedett ki. A nyilatkozók jelentős része (40%) arra hivatkozva utasította el az együttnevelésben való részvételt, mert nem rendelkezik olyan képzettséggel, amely segítené őt a megvalósításban. Erősen szignifikáns összefüggést mutatott a pedagógusok végzettsége és az együttnevelésre való alkalmasságuk megítélésének mértéke. Eszerint az ép és fogyatékos tanulók együttnevelésére elsősorban az óvodapedagógus és tanítói végzettséggel rendelkezők tartják alkalmasnak önmagukat, s legkevésbé az egyetemi végzettséggel rendelkező tanárok.
Az a tény, hogy a pedagógusok mind előzetes tudásuk mérlegelésénél, mind az együttnevelésre való alkalmasság és az erre való nyitottság megítélésekor elsősorban arra hivatkoznak, hogy alapképzésük, ill. továbbképzéseik során nem sajátítottak el olyan speciális ismereteket, amelyeket fontosnak tartanak ahhoz, hogy vállalni tudják a feladatot, igazolja a hipotézisünk (H5.) első részét. Bár 64,6%-uk nyitottnak vallotta magát az együttnevelésben való részvételre, arra vonatkozóan, hogy milyen áldozatokat hajlandóak vállalni ennek érdekében, nem tudtunk határozottan válaszokat elkülöníteni. A pedagógusok önképzésre való hajlandósága ezzel együtt alacsonynak ítélhető, mert a különböző módokat figyelembe véve – újabb szakirányú diploma megszerzése, továbbképzés, szakirodalom tanulmányozása – ez csupán 8-11% közötti arányban jelent meg, ezért hipotézisünk második része (H5.) nem nyert bizonyítást, annak ellenére, hogy az együttneveléshez kapcsolódó ismeretek elsajátítására irányuló tendencia kimutatható a pedagógusok körében.
15 Feltételezzük azt is, hogy különbség van az együttnevelésre való nyitottság tekintetében a pedagógusok között alapképzettségük és munkahelyük függvényében, miszerint az alsóbb iskolafokozaton oktató pedagógusok elfogadóbbnak mutatkoznak az együttnevelésre, mint a felső tagozatban vagy középiskolában oktatók. (H5.1)
Vizsgálataink eredménye nem igazolta, hogy jelentős az eltérés a különböző iskolafokozaton tanító pedagógusok együttnevelés iránti nyitottságát illetően, de ennek ellenére felismerhető az a tendencia, hogy a gimnáziumban tanító pedagógusok a legkevésbé nyitottak a fogyatékos tanulók befogadását illetően. Ugyanakkor alig volt mérhető különbség a pedagógusok között végzettségüket és az együttnevelésre való nyitottságukat illetően, mert a tanítói és egyetemi szintű tanári végzettséggel rendelkezők szinte azonos arányban nyilatkoznak a kérdést illetően. Ez a hipotézisünk (H5.1) tehát nem bizonyosodott be. Ugyancsak nem mutatkozott szignifikáns összefüggés az együttnevelésre való nyitottság és a pedagógusok életkora, neme, vagy végzettsége között, tehát ezek a jellemzők nem befolyásolják azt, hogy mennyire mutatnak érdeklődést és hajlandóságot az együttnevelés megvalósítására.
6. Azt gondoljuk, hogy azok a pedagógusok, akik már rendelkeznek saját tapasztalatokkal az együttnevelésről, nyitottabbak és támogatóbbak irányában. (H6.) Amint a kutatás eredményeiből egyértelműen kiolvasható, (p<0,001) azok a pedagógusok, akik már megtapasztalták az együttnevelést, a nehézségek és problémák ellenére is kedvezően nyilatkoztak arról. Azok, akik csupán alkalmilag szereztek az ép és fogyatékos tanulók együttneveléséről tapasztalatokat, bár nem olyan mértékben, de egyértelműen nyitottnak mutatkoztak annak megvalósítására. A hipotézis (H6.) tehát igazolást nyert.
Valamint azt is feltételezzük, hogy a saját tapasztalat az, ami más forrásokhoz képest leginkább befolyásolja a pedagógusok véleményét az együttnevelés megítélésében.
(H6.1)
Azt tételeztük fel, hogy az együttnevelésről kialakult véleményt befolyásolja az, hogy a pedagógusok milyen módon szereztek erről tapasztalatot. A tapasztalatok forrása amennyiben saját élményen alapul, a pedagógus erről hitelesebben és meggyőzőbben tud véleményt alkotni. A kutatás eredményei azt bizonyítják, hogy azok a pedagógusok, akik már együtt oktatnak ép és fogyatékos tanulókat a többségi iskolában, 91,1%-ban támogató véleményt alakítanak ki az együttnevelést illetően. Nem tapasztalható ilyen mértékű nyitottság más forrásokat tekintve, mert azok, akik saját alkalmi, vagy mások tapasztalatai alapján, esetleg saját érintettségük révén kerültek kapcsolatba az együttneveléssel, nem támogatták ilyen jelentős mértékben annak megvalósítását. Ezek alapján elmondható, hogy ez a hipotézisünk (H6.1) beigazolódott.
16
Összegzés és további megfontolások
A kutatás eredményeit az alábbiakban foglalhatjuk össze:
A megkérdezett pedagógusok nem rendelkeznek az együttneveléshez elegendő ismeretekkel, mert tanári képzettségük megszerzésével egy időben csak kismértékben, vagy egyáltalán nem sajátítottak el olyan tudást, amely biztonságot adna nekik a gyakorlatban történő megvalósításhoz. Az interjúkból jól körvonalazódott, hogy a szükséges tudás, elsősorban a fogyatékos gyermekek problémáinak felismerését, a speciális eszközök használatát, módszertani eljárásokat, a felmerülő konfliktushelyzetek sikeres megoldásához szükséges készségek birtoklását jelenti számukra. Kutatásunk arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az alapképzések hiányosságait pótolni szándékozó továbbképzések sem javítottak jelentősen a helyzeten. A pedagógusok ilyen formában, kellő előzetes szakmai megalapozottság nélkül, csupán az együttnevelés egyes részterületeiről kaptak információkat, amely a napi pedagógiai gyakorlat szintjén nem mindig bizonyult alkalmazhatónak. Tovább nehezíti a helyzetet az, hogy az iskolák többségében csak egyes pedagógusok rendelkeznek ilyen jellegű speciális tudással, ami ugyan felkelti a többi pedagógus érdeklődését, de arra nem bizonyul elegendőnek, hogy az évtizedeken át elfogadott, a szegregált oktatást evidensként tekintő szemléletüket jelentősen megváltoztassa. Kutatási eredményeink azt mutatják, hogy a pedagógusok saját tudásukat és gyakorlati tapasztalataikat nem tartják elegendőnek, emiatt egy részük bizonytalan, vagy elutasító az együttneveléssel kapcsolatban.
Az elutasítás hátterében felfedezhető a változástól való félelmük, ami miatt minden újdonságnak számító megoldást hárítanak, megnövekedett terheikre és tűrőképességük határaira hivatkozva.
Az együttnevelésről a pedagógusok többsége alapvetően támogatóan nyilatkozik, de annak ellenére, hogy elméletben egyetértenek az oktatás ilyen módon történő megszervezésével, a megvalósítással kapcsolatban fenntartásaik vannak. Ezek forrása elsősorban a tanulók közötti különbségek, és az ebből adódó differenciálás értelmezésében keresendő.
A pedagógusok az együttnevelés elterjedésének több akadályát is látják. Tanulmányaik nem készítették fel erre őket, az alkalmazást pedig nem csupán szemléletük, hanem a magas osztálylétszámok is akadályozzák. A tárgyi feltételek és a szükséges akadálymentesítés hiányosságai mellett elsősorban a szakmai hiányosságokat említik. Ez jelenti egyrészt a témában való alulinformáltságukat, másrészt a segítő szakemberek hiányát is. A gyógypedagógusokkal való együttműködés formáit többnyire a tanácsadásra, a problémák azonnali megoldására és a fogyatékos tanulók elkülönítetten zajló, egyéni fejlesztésére szűkítik le. A szorosabb, akár állandó együttlétet követelő kéttanáros modell még nem elég ismert körükben, ezért érthető módon fenntartásaik vannak alkalmazásával kapcsolatban.
Az együttnevelés elfogadását akadályozó tényezők közül fontosnak tartjuk kiemelni a pedagógusok attitűdjében rejlő problémákat. Az interjúk elemzése során azt tapasztaltuk, hogy az együttneveléssel kapcsolatban elsősorban a kognitív elemeket tartalmazó nézeteik, míg a fogyatékos tanulókkal kapcsolatban inkább az affektív elemeket hordozó attitűdjük határozta meg véleményüket. A pedagógusok, amikor az együttnevelés vállalásáról döntenek, a fogyatékos tanulók között különbséget tesznek elsősorban a fogyatékosság típusa és másodsorban annak súlyossága alapján. Azt, hogy a pedagógusok milyen mértékben hajlanak arra, hogy a fogyatékos tanulókat „címkézzék”, ill. averziót tápláljanak velük szemben, elsősorban az határozza meg, hogy ők maguk milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, ill.
17 milyen értékeket és normákat tekintenek a magukénak. Azt pedig, hogy a különböző társas kapcsolatokban milyen mértékben hajlandóak elfogadni a fogyatékos tanulókat, elsősorban attól függ, hogy milyen kép alakult ki bennük az adott fogyatékosságról. Az interjúkból az tűnt ki, hogy nézeteik téves elemeket, attitűdjük pedig negatív viszonyulásokat tartalmaznak az egyes fogyatékosságokkal kapcsolatban, s ezek sajnos tovább erősítik az előítéletes magatartást és gondolkodásmódot. Ugyanakkor pozitív elmozdulást tapasztalunk az értelmi fogyatékos tanulók elfogadásával kapcsolatban, melynek hátterében a megkérdezett pedagógusok értelmi fogyatékos tanulókkal kapcsolatos kedvező tapasztalatai állnak.
Mindezek megerősítenek minket abban, hogy az együttnevelésről és a fogyatékos tanulókról elsajátított ismeretek és tapasztalatok együttesen segíthetik a pedagógusokat abban, hogy pozitív hozzáállást tanúsítsanak az ép és fogyatékos tanulók együttnevelésnek kérdéseihez.
Az együttnevelésre való nyitottságot és hajlandóságot a pedagógusok tudásán és személyiségén kívül meghatározza az, hogy milyen mértékű és milyen forrásból származó tapasztalatokkal rendelkeznek. Azok a pedagógusok, akik nem csupán elméleti ismeretekkel rendelkeznek, hanem gyakorlati tapasztalatokkal is bírnak az együttnevelésről, még a felmerülő nehézségeik ellenére is támogatják és követendőnek tartják azt. A „támogató hangúak” nem csupán a tanulók szempontjából tartják hasznosnak ezt a formát, hanem saját személyiségfejlődésük, szakmai kompetenciakörük bővülése, módszertani kultúrájuk megújulása szempontjából is. Azok a pedagógusok, akik az esetleges szakmai hiányosságaik ellenére is támogatóan nyilvánulnak meg az együttnevelés kérdéseit illetően, ezt elsősorban azzal indokolják, hogy olyan hivatásnak tartják a pedagógus pályát, ahol a felmerülő problémák, a többlet-munka vállalása ellenére is, a kihívásoknak való megfelelés feletti öröm, a társadalmi szemléletformálás lehetősége elégedetté teszi őket.
Az együttnevelés ellen megnyilvánuló pedagógusok szerepüket csupán az oktatásra, a tudás átadására szűkítik le, ugyanakkor – felhalmozott szakmai tapasztalataikra hivatkozva - módszertani kultúrájuk fejlesztését sem tartják fontosnak. Szakmai kompetenciahatáraikat félreértelmezik, ezzel a gyógypedagógusokra hárítják a sajátos nevelési igényű tanulókkal való foglalkozás minden feladatát. Azok a pedagógusok, akik az együttnevelést nem tartják semmilyen formában megvalósíthatónak még nem tudják teljesen elfogadni azt, hogy a megváltozott társadalmi igények és nevelési célok miatt gondolkodásmódjukban is változásra lenne szükség. Sok esetben mereven ragaszkodnak a hagyományokhoz, ami esetükben a szegregált oktatást jelenti.
Említésre méltónak tartjuk a mintában alacsony elemszámmal megjelenő azon pedagógusok véleményét, akik nem szaktárgyat tanítanak, hanem elsősorban nevelési feladatokat látnak el a közoktatás valamely szintjén. Az együttnevelésről való véleményük és ezen a téren szerzett tapasztalataik egyértelműen kedvezőek, legyenek akár napközis nevelők, kollégiumi nevelőtanárok, vagy valamilyen művészeti ágban oktató szakemberek.
Az együttnevelés megvalósulási formáit tekintve, a pedagógusok elsősorban a teljes integráció mellett foglalnak állást. Ugyanakkor fontosnak tartják a megfelelő feltételek meglétét, kiemelve az ideális osztálylétszámot és a szakember ellátottságot. Ilyen körülmények között nem látják akadályát annak, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek az oktatás teljes időtartamában együtt legyenek speciális segítséget nem igénylő társaikkal. A részleges integráció valamely változatának támogatásának hátterében részben szakmai bizonytalanságuk, részben a megnövekedett terheléstől való félelmük áll. Úgy gondolják, ezek a formák átmenetet képezhetnek a szegregált és integrált oktatás között, ami
„hozzászoktatja” a szereplőket is a helyzethez. Hangot adnak egyben annak a félelmüknek is,
18
hogy a többségi iskolában működő speciális csoportok a legalizált szegregációt is jelenthetik, amit ők maguk sem helyeselnek.
Azok a pedagógusok, akik rendelkeznek már tapasztalatokkal az együttnevelés terén, sokkal támogatóbban nyilatkoznak erről. Kedvezőnek tartjuk a kutatásnak azt az eredményét, hogy az elméleti képzettséggel igen, de gyakorlati tapasztalatokkal még nem rendelkező pedagógusok nyitottnak mutatkoznak az együttnevelés irányába. Mindez abban erősít meg minket, hogy a képzés is kedvezően alakíthatja a pedagógusok szemléletét az együttnevelés témakörében.
A vizsgálat eredményei megerősítettek bennünket abban, hogy a pedagógusképzésben továbbra is kiemelt feladatként kell kezelni a pedagógusok együttnevelésre való felkészítését.
A leendő tanárokat úgy kell felkészíteni, hogy természetes legyen számukra a sajátos nevelési igényű tanulók jelenléte. A gyakorló pedagógusokat célzott továbbképzéseken kell olyan ismeretekkel ellátni, melyek alkalmassá teszik őket a feladatra. A képzéseken nem elsősorban módszertani fogásokat kell megtanítani, - bár a megkérdezettek főként ezt igénylik, - hanem az együttnevelés ideológiájának elfogadását segítő gondolkodásmód megváltoztatására is törekedni kell. Az együttnevelés olyan pedagógusi attitűdöt igényel, amely képes minden tanulót differenciáltan kezelni, olyan módszerek és tanulásszervezési eljárások ismeretében, amely figyelembe veszi és természetesnek tartja a tanulók közötti különbségeket.
Disszertációmban a pedagógusok megfogalmazásában igyekeztem megvilágítani az együttnevelés kritikus pontjait, bízva abban, hogy a kutatás eredményei a továbbiakban a pedagógusképzés és továbbképzés egyes szintjein hasznosíthatóvá válnak.
A kutatás végkövetkeztetései nem a teljes pedagógustársadalomra érvényesek, de igazolták a problémafelvetés relevanciáját, támpontokat adtak az együttnevelés tekintetében a pedagógusokat leginkább foglalkoztató problémákról, valamint kiindulópontjaként szolgálhatnak egy nagyobb populációra kiterjedő reprezentatív vizsgálatnak, amely feltételezhetően hasonló megállapításokra jutna. A rendelkezésemre álló adatok teljes feldolgozása nem történt meg, az interjúk nagy számuk miatt egyéb tartalomelemzési és leíró statisztikai eljárásokkal történő feldolgozásra is még lehetőséget adnak.
További vizsgálódások tárgya lehet a pedagógusképzés különböző szegmenseinek (óvodapedagógus képzés, tanítóképzés, gyógypedagógus képzés, tanárképzés) összehasonlítása abból a szempontból, hogy milyen módon valósítják meg a hallgatók együttnevelésre való felkészítését, ennek eredményei jelentenek-e különbséget az eltérő végzettségű pedagógusok együttneveléshez való viszonyulásaiban.
19
A tézisfüzetben hivatkozott irodalmak:
Alt Petronella (2008): Differenciálás, egyensúly. A mozgássérült személyek iskolai és társadalmi integrációjáról. In: Bánfalvy Csaba (2008, szerk.): Az integrációs cunami – Tanulmányok a fogyatékos emberek iskolai és társadalmi integrációjáról. ELTE, Eötvös Kiadó Budapest. 131–153.
Balázs János – Bass László (2005): „Gyógypedagógus pályatükör”. A gyógypedagógusok pályaútja és társadalmi helyzete. Szociális Munka 2005. 3., 3–17.
Brooks, Karen K. (2006): Changes in Preservice Teachers’ Observations of Middle Georgia Schools and Teacher Practice in the Inclusion of Students with Disabilities from 1998 to 2006.
Csányi Yvonne (2001): Különtámogatás: szegregáltan vagy integráltan. Trendek külföldön és Magyarországon. Educatio, 2001/2. 232–373.
Csányi Yvonne (2007): Helyi adatgyűjtés a sajátos nevelési igényű gyermekek körében egy OECD- projekt keretében. Új Pedagógiai Szemle 2007. 7. szám
Farkasné Kristóf Zsuzsanna (2006): Az inkluzív iskola a „kéttanáros modell vetületében”
iskolaotthonos szervezeti formában. Fejlesztő Pedagógia, 17. évf., 2006/3-4. 71–74.
Fatalin Andrea: A sajátos nevelési igényű gyermekek integrált neveléséről – szülőknek.
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=egyuttneveles-Fatalin-Szulo
Fischer Gabriella (2009): Az integrációval kapcsolatos attitűdök kutatása. Gyógypedagógiai Szemle, 4. sz. 32–46.
Gergely András (2004): Az integráció gyakorlata egy többségi középiskolában. Gyógypedagógiai Szemle, XXXII. évf., 4. sz. 272–276.
Györkéné Mölcs Mária (2009): Útban az inklúzió felé – A pedagógusok sajátos nevelési igényű tanulók iránti attitűdjei egy szombathelyi iskolában. Fejlesztő Pedagógia, 2009. 3. szám. 38–43.
Halász Gábor – Lannert Judit (2003, szerk.): Jelentés a magyar közoktatásról 2003. Budapest Országos Közoktatási Intézet
http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:Uxccw0hlG4QJ:www.ed.wright.edu/~prenick /Winter_Spring_08/KarenBrooks_Final.doc+Karen+K.+Brooks:+Changes+in+Preservice+Teachers%
E2%80%99+Observations+of+Middle+Georgia+Schools&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=BefogadoIsk-Egyuttneveles
Kalyva, E., Gojkovic, D. és Tsakiris, V. (2007): Serbian teachers’ attitudes towards inclusion.
International Journal of Special Education, 3. 30–35.
Katz, J. és Mirenda, P. (2002): Including Students with developmental disabilities in general education classrooms: Social benefits. International Journal of Special Education. 17. 2. 25–35.
Kőpatakiné Mészáros Mária – Mayer József – Singer Péter (2007, szerk.): Akadálypályán. Sajátos nevelési igényű tanulók a középfokú iskolákban. SuliNova Közoktatás-fejlesztési és Pedagógus- továbbképzési Kht., Budapest
Kőpatakiné Mészáros Mária (2009, szerk.): Együttnevelés határon innen és túl. Kutatási eredmények a sajátos nevelési igényű tanulók inklúzióját támogató hazai szakmai szervezetekről, kitekintéssel az aktuális nemzetközi projektekre. OFI, Budapest
20
Kőpatakiné Mészáros Mária (2007): Az együttnevelés magyarországi gyakorlata – A nemzetközi együttműködés első tapasztalatai.
Majoros Alíz Edit (2009): Semmirekellők, naplopók… avagy az iskolai integráció egy dél- magyarországi kistérségben. Gyógypedagógiai Szemle 2009. 4. sz.
Metzger Balázs (2004): A sajátos nevelési igényű gyermekek integrált neveléséről – fenntartó önkormányzatoknak. http://www.oki.hu/cikk.php?kod=egyuttneveles-Metzger-Fenntarto.html
Némethné Tóth Ágnes – Golecz Andrea – Györkéné Mölcs Mária – Tóth Katalin – Tulok Szilvia – Tüske Adél (2008): Inklúzió – ahogy mi csináljuk. Fejlesztő Pedagógia, 19. évf., 2008/3. 17–31.
Némethné Tóth Ágnes (2007): A tanárjelöltek inkluzív szemlélete.
http://www.mentorkonyvesbolt.hu/readarticle.php?article_id=7
Némethné Tóth Ágnes (2009): Tanári attitűdök és inkluzív nevelés. Magyar Pedagógia, 109. évf. 2.
szám. 105–120.
Nuszplné Vágvölgyi Ágnes (2010): Fogadni vagy befogadni? Együttnevelési lehetőségek vizsgálata két intézmény összehasonlításán keresztül. Fejlesztő Pedagógia, 21. évf. 2010/1. 4–20.
Papp Gabriella (2004): Tanulásban akadályozott gyermekek a többségi általános iskolában. Comenius Bt., Pécs
Perlusz Andrea (2008): Látássérültek iskoláztatása és társadalmi integrációja. In: Bánfalvy Csaba (2008, szerk.): Az integrációs cunami – Tanulmányok a fogyatékos emberek iskolai és társadalmi integrációjáról. ELTE, Eötvös Kiadó Budapest. 113–129.
Réthy Endréné (2002): A speciális szükségletű gyermekek nevelése, oktatása Európában. Magyar Pedagógia, 102. 3. sz. 281–300.
Réti Csilla – Csányi Yvonne (1997): Gyakorló pedagógusok és leendő tanítók attitűdjeinek felmérése az integráció témájában. Gyógypedagógiai Szemle, 26. 2. sz. 81–89.
Salné Lengyel Mária – Kőpataikné Mészáros Mária (2001): Az együttnevelés jelenlegi helyzete Egy OKI- kutatás tapasztalatai. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=sajatos-Sal-egyuttneveles Schüttler Vera (2004, szerk.): Az inkluzív oktatás fenntartása: a speciális oktatást igénylő gyermekek bevonása a többségi iskolákba. OECD tanulmányok magyarul. 1999.
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=oecd-Schuttler-Inkluziv
Somorjai Ágnes (2008): Integráltan és szeparáltan tanuló vak fiatalok. In: Bánfalvy Csaba (2008, szerk.): Az integrációs cunami – Tanulmányok a fogyatékos emberek iskolai és társadalmi integrációjáról. ELTE, Eötvös Kiadó Budapest. 77–112.
Takács István (2008): Fogyatékos hallgatók az ELTE Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Karán. In: Bánfalvy Csaba (2008, szerk.): Az integrációs cunami – Tanulmányok a fogyatékos emberek iskolai és társadalmi integrációjáról. ELTE, Eötvös Kiadó Budapest. 155–184.
Valeo, Angela: Inclusive Education Support Systems: Teacher and Administrator Views. International Journal of Special Education, Vol. 23, No. 2. (0 2008), pp. 8-16.
Vargáné Mező Lilla (2005): Sajátos nevelési igényű tanulók együttneveléséről pedagógusoknak, intézményvezetőknek. http://www.oki.hu/cikk.php?kod=együttneveles-vargane-pedagogus.html
21 Vargáné Mező Lilla (2006, szerk.): Inkluzív nevelés - Az integrált oktatásjogi háttere. SuliNova Közoktatás-fejlesztési és Pedagógus – továbbképzési Kht., Budapest
(1) Az együttnevelés gyakorlata az alsó középfokú oktatásban. Összefoglaló jelentés 2005. European Agency for Development in Special Needs Education. www.european-agency.org
(2) Az együttnevelés gyakorlata. Összefoglaló jelentés 2003. European Agency for Development in Special Needs Education. www.european-agency.org
(3) Sajátos Nevelési Igényű Tanulók Oktatása Európában. Iskolai ellátás az alapfokú oktatást követően. Második kötet. Tematikus kiadvány. European Agency for Development in Special Needs Education 2006. www.european-agency.org
22
Publikációk az értekezés témájában:
1. „Gyöngyszem az ékszerdobozban” – pedagógushangok az együttnevelésről. In.: Acta
Academiae Paedagogicae Agriensis XXXVII.kötet EKF Tudományos Közleményei, (szerk.
Virág Irén) Eger. 2013.
2. Második Esély Alapozó tréning Szöveggyűjtemény (társszerző: Juhász Erika). EKF, Eger.
2008.
3. Recenzió: Integráció és inklúzió Fejlesztő módszerek a közoktatásban (Szerkesztő: M. Tamás Márta Trefort Kiadó 2006) Anyanyelv- pedagógia 2008. 2. szám http://www.anyanyelvpedagogia.hu/index.php?issue=3
4. Jászi Éva: Akadálymentesítést a fejekben! Különvélemény az együttnevelésről, avagy egy kérdőíves felmérés tapasztalatai. Mentor Magazin 2007. 2-3. sz. 6-8.old.
5. Jászi Éva: Gondolatok az együttnevelésről a többségi pedagógia tükrében. Módszertani Közlemények 2006. 5.sz. 196-198. old.
6. Befogadó- Egy sikeres integrációt segítő program tapasztalatai (szerk. Jászi Éva). Esélyek Háza, Eger. 2006.
7. Segítsünk közösen! Fogyatékossággal élő hallgatók a felsőoktatásban. Az Oktatási Minisztérium Tájékoztató Kiadványa (társszerző: Andrásné Dr. Teleki Judit). 2006.
8. Jászi Éva: Tanárjelöltek és pedagógusok felkészültsége az együttnevelésre, véleményük az integrált nevelésről. In.: Tanárképzés – Szociális képzés – Gyermekvédelem. EKF, Eger.
2005. 166-175.old.
9. Jászi Éva: Az integrált nevelés kérdései. In.: Tanulmányok a neveléstudomány köréből (szerk.
Nagy Andor). EKF, Eger. 2003.
23
Konferencia szereplések:
1. „Gyöngyszem az ékszerdobozban” – pedagógushangok az együttnevelésről. X. Országos Neveléstudományi Konferencia Budapest 2010.
2. Együtt nevelni, de hogyan? – Pedagógus vélemények az együttnevelésről. MI/MÁS konferencia Eger 2010.
3. Fogyatékos hallgatók problémái a felsőoktatásban. Tudomány Napja EKF Eger 2009.
4. A média szerepe az integrált nevelésben - A fogyatékos emberek média megjelenése – Média szolgáltatások az esélyegyenlőség megteremtésében. Tudomány Napja EKF Eger, 2008.
5. Fogyatékossággal élő hallgatók a felsőoktatásban. MI/MÁS Konferencia Eger 2008.
6. Esélyteremtés az Eszterházy Károly Főiskolán. Esélyegyenlőségi Konferencia OKM Bp.
2007.
7. Pedagógusok az együttnevelésről. VII. Országos Neveléstudományi Konferencia Budapest 2007.
8. Fejlesztőpedagógusok a pályán. VI. Országos Neveléstudományi Konferencia Budapest 2006.
9. Tanárjelöltek és pedagógusok felkészültsége az együttnevelésre, véleményük az integrált nevelésről. Tanárképzés – Szociális képzés – Gyermekvédelem. Nemzetközi Konferencia Eger, 2005.
10. A fogyatékosságfogalom változásai napjainkban. Felolvasó ülés, ELTE PPK Neveléstudományi Doktori Iskola, 2004.
24
