Az álló lejárt „

76 tiszatáj

„

SZABÓ MARCELL

Az álló lejárt

T

Az 1997-es Pályáim emlékezetében Tandori tömören így jellemzi a ’90-es évek második felé- nek legfőbb írásproblémáját: „Az írás nyomorúsága, a szervesség. Megalázó.” (PE 33).¹ Az egy évvel későbbi Utolsó posta Budapest-ben a következő szerepel: „[E]z az írás, megdolgozás, a dolgok szervessége. Hogy az ilyen aztán – bejön.” (UP 128) Az írás szervessége, a kompozíció organikussága mindenekelőtt a szervi létezés, Antonin Artaud által közvetített kérdésköre- ként merül fel. Az 1999-es Kolárik légváraiban ez áll: „Artaud a testet ostromolva, a szervek- alkotta test valóságát, netán képzetét, az áruló szervek együttesét: nem asztrál- vagy kristály- test eszményiségét állítja. Felfogásomban semmiképp.” (KL 21) Az Artaud nyomán elgondolt testábrázolás a biológiai értelemben vett szervességet a mű szerveződésének és szervezett- ségének problémájával kapcsolja össze. Tandori figyelmét az Artaud szövegeiben az 1940-es években megjelenő „szerv nélküli test” fogalma köti le, a „nem szervközpontú, hanem egy- lény-valójú” (KL 27) létezés és „hatáskonglomerátum” képzete, mely minden szerveződés és szervezettség kritikájaként mutatkozik meg. „[A] lélek is test, a lélek, mint a szív, az agy, ily hatáskonglomerátum, kémia” (KL 150). A szervtelenség a test architektonikus egységét, a szervek rögzített, meghatározott funkcióját ellentételezi, a szervek közigazgatási, intézményi koordinációját felülbírálva. „A szerv nélküli test – írja Deleuze – egy affektív, intenzív, anar- chista test, mely egyedül pólusokat, zónákat, küszöböket és gradienseket tartalmaz.”² Nem a tartalmazás hiányának, nem az üres zsáknak a képe tehát, de, még egyszer, nem is az „aszt- rál- vagy kristálytest eszményisége” (KL 21), nem egy ideális test, hanem a szervi létezés nem-hierarchikus szervezettsége, szervtelensége áll, ahol az orgánumok elsősorban a „test el- leni támadás” (Id.) kivitelezői.

A test szolgasága, a szervilis szervek előképei közül talán Szabó Lőrinc „kormányzó kémi- á”-ja a legfeltűnőbb, mely az anyagi világ szerviesülésében, a gépszerűség átlényegített, or- ganikus képeiben jelenik meg, illetve a materiális és nem-materiális elemek küzdelmeként, pontosabban egy osztályharcos képszerkezetben, test és lélek alá-fölérendeltségében mutat- kozik. Egyfelől a „miért dolgozik a test a lélekért” (Materializmus) kérdése és a testnek a munkásosztállyal való azonosítása („testem, nyomorult proletár vagy” [Testem]), másfelől a biológia arisztokratikus rendje („minden úrnál nagyobb úr a gyomorsav” [A vége]) szervezi a műveket, illetve A belső végtelenben a „gyáva szolga”-lélek jelenik meg. Tandorinál a test-

1 A Tandori-művekre a következő rövidítésekkel a szövegben hivatkozunk: A feltételes megálló, Mag- vető, 1983 [FM], Az evidenciatörténetek, Magvető, 1996 [E], Kész és félkész katasztrófák, Magvető, 1997 [KFK], Pályáim emlékezete, Jövendő, 1997 [PE], A járóbeteg, Magvető, 1998 [J], Kolárik légvárai, Magvető, 1999 [KL], Utolsó posta Budapest, Liget, 1998 [UP], Aztán ész, Palatinus, 2001 [AK], Az Óce- ánban, Tiszatáj, 2002 [O].

2 Gilles Deleuze, Critique et Clinique, Minuit, Paris, 1993, 164.

2020. február 77 „

lélek kapcsolat nem hoz létre hasonló metaforikát, legfőképpen azért, mert a szervezettség és a rendszer testi elutasítása evidensen nyelvi-figurális következményekkel jár. Pontosabban a szerv nélküli testről való beszéd nem jöhet létre dialektikus kötelékben. A „[s]árkenyered köpettel a szellemlétezés” (J 11) képében így lényegében az a szellemi (alkotó)elem marad elkülöníthetetlen, kevert, melynek definíciójára hivatott volna. Ugyanott az „iszonyú lesüly- lyedni saját szintemre valami úrrá valami úrból” kijelentésben a (le)süllyedés, a testi kont- rollvesztés, az úr-szolga dialektikájából egyfajta monolektikát hoz létre.³

Ez a kevert, a fenti sárkenyér mintájára színre vitt, tisztátalan létezés másutt mint „foga- lomhasogatás?” (KL 150) idéződik meg. A fájdalom ritmikus előretörését, visszahúzódását a fogalom, a gondolat felmerüléséhez kapcsoló szókép az osztás, az aprítás, a hasogatás mint hasadtság jelentéseit is megidézi, egy trópus nyelvi kapacitásaként, fogalomérzékenysége‐

ként. A fogalmi-szellemi munka folyamatos részesüléssel jár, anyagi részekre szakad, (ön)hasogatás és szakaszolás, ritmusként szolgál, sőt szinkópákat iktat az identitás folyto- nosságába: „Borzalmas szellemi betegség martaléka: / ide-oda villogva vagy, / és semmid semmidnek nem tartaléka, / folyton rád ront, ami kihagy, / filmszakadásokig se jutsz csak szertelifegve / mocskos ég föld közén / súrol fűrészporos kocsmapadlót az agy- / tekervény”

(J 11). Az üldöző-üldözött metaforika keretein belül, a betegség felbukkanását a szubjektum- ra támadó idegenség figurája közvetíti, akárcsak heideggeri elemzésében a támadó, (rá)rontó (überfällt) hangulat.⁴ A „filmszakadásokig se jutsz”, illetve „szertelifegve” kifejezések azt az anarchikus, anorganikus, megszervezetlen létezést valószínűsítik, mely nem az eszméletvesz- tésben foglalt tudat/öntudatlanság állapotpárjához térne vissza, hanem egy eredendő szét‐

szereltség diszpozícióját állítja. Vagyis az öntudatvesztés, az ájulás nem szakaszolná, hanem megszüntetné, elvágná (black out) a fájdalom kontinuus, a hasogatás ritmizálta érzékvalósá- gát. A Hashártyaszkadási elégia felütése „megváltó kiakadásként” írja le mindezt: „Hashártya- szakadással fél nap félájulatban, / vergődve padlón, / hogy fél körmömmel a rongyszőnyeget kapartam, / éber-alattom / állapotaimat megváltó kiakadások” (J 22). Az öntudatvesztés hiá- nya az érzékelés felfüggesztését tiltja le, ami a korszak testreprezentációs eljárásaiban min- denekelőtt az önérzékelés képszerkezeti túlsúlyában mutatkozik meg.

Az Aztán kész kötetben található Sugallatodban csuklóizület című vers a hasogatás fent említett folytonosság-effektusát, a leszerelhetetlen érzékelést egy belső hallás folyamatos szervi működésében figurálja: „És hiába fogod be füled, / hallod akármid omló támjait, //

támfalait, oszlopait” (AK 151). A belső érzékelés(e) az eleven, élő test szonoritásának percep- ciója, mint a Derrida Husserl-elemzésében tárgyalt tiszta önaffekció, vagyis a „beszélni halla- ni magamat” (s’entendre‐parler) észlelete, abban különbözik a nem tiszta vagy kevert önaf- fekciótól, hogy „nem igényli a világba való kihelyeződés semmiféle felszínének közbelépé- sét”.⁵ A tiszta önaffekció mindig hangzó, de a gyomor korgásának auditív érzékelése azért nem tekinthető annak, mert egy empirikus forma, a világba kilépő hang külső észleletére tá- maszkodik. A Tandorinál nem egy belső beszéd alakjában megszólaló hang külső, empirikus

3 Ebben is Artaud a példa: „Antonin Artaud naszcenz, teljes állapotában képe az emberi szellemállag- nak, messze túl a dialektikán, a hisztériás fogalom-szélmalmozáson, az alkalmak szülte véleményvál- toztatásokon.” (KL 23)

4 Martin Heidegger, Lét és idő, ford. Bacsó Béla, Osiris, Budapest, 2001, 165.

5 Jacques Derrida, A hang és a fenomén. A jel problémája Husserl fenomenológiájába, ford. Seregi Ta- más, Kijárat, Budapest, 2013, 100.

78 tiszatáj

„

jellegét, pontosan a „hiába fogod be a füled” felütés ellensúlyozza. A szerv eltorlaszolásának igyekezete ugyanis a külvilág hanghatásainak megszűrésére, megszüntetésére szolgálna, de pontosan a külső kizárása erősíti fel a belső hallást, az egyedül a saját test felé nyitott és megnyíló figyelem kiélesedésének formájában. Az önaffekciót itt egy architektúra kollapszu- sának képe gerjeszti és hívja elő, egy tériesült belső, egy beltér összeomlásaként. A (belső) hallás szerve ugyanakkor mindig fizikai érintkezésben áll a testtel, a fül befogása itt éppen annyira az eltömített vagy lezárt hallójárat képe, mint a test zörejeinek befogadása, sőt egy adóvevő interiorizált munkájáé, a hanghullámok befogásáé.

Ugyanakkor Derrida Husserl-elemzése pontosan azt mutatja be, hogy a külső/belső elvá- lasztás a fonikus önaffekció esetében sem függetlenedhet a temporalizációval járó tériesülés és kívüliség, a belsőben hordozott külső, képzeteitől. A címben foglalt „sugallat” mint a súgás értelmében vett hangszerű fenomén intimitást evokál, visszafogott hangerőt csend és meg- szólalás között; miközben a sugallat pontosan egy ki nem mondott, csupán sejtetett, sőt érzé‐

keltetett közlés szemiózisa volna. A „sugallatodban csuklóizület” talányos szintagmája egy- részt a testi sajgást mint lokúciós aktust azonosítja, mely a sugallat, a sejtetés, vagy a sajgás fantomfájdalmában adott, másrészt, és még alapvetőbben, magát a sugallat értelmében vett ihletet mint lelkesítő-inspiráló fuvallatot és légmozgást a testi fájdalom (ön)kommunikatív szerkezeteként, (ön)affekciós kijelentéseként tárja fel. A test felől érkező sugallat rávesz va- lamire, meggyőz, eladja magát, elültet egy gondolatot (kételyt, vágyat kelt stb.), ami a verssor idiomatikusságában talán pontosan a testet teszi meg egyfajta súgólyuknak, ahonnan kiárad- va és ahová visszatérve minden fájdalom sugallatként hallható. A test mindenekelőtt fájdal- mat súg, ahogy Kosztolányinál a fájdalom dalt fúj. De a sugallat mint inspiráció a már említett fájdalomhasogatást és fogalomérzékenységet teszi meg ihletnek: a fájdalom villámszerűsége intenzitást, de kalkulálhatatlanságot is jelöl. A sugallat belecsap az emberbe, lecsap rá, vil- lámként kettéhasítja, felvillanyozza: „Sugallatodban csuklóizület / szórja szűnhetetlen villá- mait.” Szabó Lőrinc Sokizületi fájdalom című versében „villámló térdek[ről] s bokák[ról]” ol- vasunk. A köznapi nyelvhasználattal ellentétben, ahol a testi kiszolgáltatottság rendszerint valamiféle lemeztelenedést jelöl, Szabó Lőrincnél öltöztető, felruházó erőszakként jelenik meg: „Szúró csizmáit, lángoló / keztyűit térdig, könyökig / rám húzta a fájdalom”. A fájdalom felruház, sőt pontosan attól gyötrelmes, hogy a test egységét, egészségét feltételezi a test részleteire kiterjedő figyelem által. A fájó, fájdalmas test összefüggése szemiózist sugall, mely itt nem halk suttogásnak, hanem üvöltésnek hallatszik: „kegyetlen dróthuzalait // csontjai- mon átverve úgy / összevarrt, oly förtelmesen, / hogy izzó öltések alatt / üvölt most minden idegem.” Tehát a testi kín Szabó Lőrincnél bizonyos értelemben az egészség, az egység ta- pasztalatának mutatkozik, a fájdalom öltései összevarrják az ép állapotban érzekelhetetlen szerveket; pontosabban maga a fájdalom nem más, mint a testegész figurációja, nem egy par- tikuláris sajgás, hanem a részek felhúzott és (drót)huzalozott egysége.

Ezzel szemben Tandori fájdalomábrázolásában a szétszereltség képei és képzetei domi- nálnak. A ’90-es évek köteteiben az önérzékelés rendre a test önfelszámoló magára- vonatkozásaként jelenik meg, a fájdalom testi szerveződése és szervezkedése helyett az ér- zékszervek egymás ellen fordulnak. „[A] szerv nélküli test semmiképpen sem a szervek ellen- téte. A szerv nélküli test ellenségei nem a szervek (organes). Az ellenség a szervezet (or- ganisme). A szerv nélküli test nem a szervekkel áll szemben, hanem a szervek szerveződésé-

2020. február 79 „

vel (organisation), melyet szervezetnek nevezünk.”⁶ Ha a sokaság egységesítése szervezet, akkor a fájdalom a szétszerelés, az alkotóelemekre oszlás a szerveződés megbomlása, a szer‐

vek sztrájkja volna, szemben a Szabó Lőrincnél megfigyelhető fájdalommal, mely a szerveket a test szakszervezetébe tömöríti. Tandori költészetét sokkal inkább a József Attila-i „bánat szedi szét eszemet” test- és tudatképzete, antropológiai tapasztalata határozza meg. Ebből a szempontból, a fájdalomban széthulló testegész felől mutatkozik kulcsfontosságúnak a már posztumusz megjelent töredék: „Arra kell az egész test, / hogy a halált megérthesd.”⁷ Jelen értelmezés szerint a fájdalom felaprózó, szétmorzsoló munkája azt az (egész) testet, szervek nélküli egy-testet támadja, mely a halál közelségében a megértés hűlt helyének mutatkozik, hiszen a fájdalommentes, hirtelen vég mindenekelőtt az értelemadáshoz szükséges időben szenved hiányt.

A Hekatomba szonettciklusban olvassuk: „És köröm az agy, tépi agy az agyat.” (J 41), majd a Hashártyaszakadási elégia című hosszúversben a test mint kannibál, sőt önmagát felfaló test jelenik meg: „S kértem mindenemnek / mindennyi részeit: / ha itt, ameddig itt: / ne; jó- zanodjanak. / Emberisten, zabálj, könyörgök – tépd ezt! falat! –, / legyek fogad. / Bál, Kanni- bál, Magad.” (J 27) Az önaffkeció itt egy belső adresszáció és abszorbáció kettős lehetősége- ként teremtődik meg. A reflexió osztottsága ugyanakkor egy külső instanciát is feltételez, amennyiben a test egésze, egy transzcendentális „Emberisten” nézőpontjából válik a test egyik részévé („legyek fogad”). Másképp megfogalmazva: a szervezet egésze veszi magára egyetlen szerv funkcióját, és a súgólyuk, a testi sugallatok eredője és végcélja, tápláléknyílás- ként nyeli el önmagát. A Színházi életben ez az öntudat tűnik (fel)emésztő folyamatnak, amennyiben a „Mit eszed folyton magad?” (J 18) formuláját a kétkedés, az emésztő bizonyta- lanság önpusztító érzékmetaforája uralja.

A fenti két esetben a szervek önaffekciója a testet mint martalékot, cafatot stb. állítja elő, de éppúgy megidézheti a mű szervetlen és szervezetlen létmódját, a monumentumot mint emlékmű-romot vagy sírkövet. A Hekatomba szonettsorozathoz fűzött kommentár magát a sorozatot minősíti „döbbenetes” kőtömbnek: „Ha nem lenne ez a függelék, maga a vers, a tor- zított szonettkoszorú, döbbenetesebben állna, nagy kőként, hogy került oda?” (J 54). A kom- mentár a monumentum ledöntése. A „döbbenetes állás”, a (földből) kimeredés víziója olyan későmodern és újholdas poétikákhoz kapcsolódik, melyekben a rom és a romboltság a nyelvi megnevezés kudarcának allegorikus jelenetezésére szolgált. Ebben a poétikai tradícióban a rom elsősorban a nyelv (be)omlása, a jelentésadás, az adresszáció meghiúsuló gesztusát kö- veti. A József Attila-i biológiai rom és törmelék dekompozíciós folyamatában az alvadt vérda- rabokként hulló szavak az emberi beszéd dadogását, a nyelv kopogását evokálják, míg az Apokrif kollapszus-jelenetének (deszemantizált, nem-emberi) hangokat hallató tornya köz- vetlenül a „nincs is szavam” kommunikációs kudarcára felel. Az önrombolás értelmében Tandorinál a poétikai (le)döntés az inskriptív-vertikális termelésként felismert írásra irá- nyul. Az „ami eldől nem áll” (KFK 114) állandó Tandori-evidenciája a költői praxist, a létreho- zást mint döntés-sorozatot, a mű igazságát mint állítást érvényteleníti. Az eldőlés egyszerre döntés és állandósulás. A két szemantikai réteg kölcsönös érvénytelenítése jelenik meg a Kész és félkész katasztrófák kötetben, amikor a performansz-előadás improvizatív jellegét a

6 Gilles Deleuze és Félix Guattari, Mille Plateaux, Minuit, Paris, 1980, 196.

7 Tandori Dezső, „Mégmári-i dalok (A fekete füzetből)”, Forrás 51, sz. 9 (2019): 7.

80 tiszatáj

„

már megírt, előre megírt szöveg felolvasása kezdi ki: „meglevőt, állottat kell felolvasnom”

(KFK 36). A térmetaforika miatt a vertikális/horizontális párhoz kiazmatikusan kapcsolódik a mozgó/álló ellentétpárja, ahol is az álló-vertikális egyben a megálltra, sőt az állottra, a sza- vatosságát vesztettre is éppúgy vonatkozik. Ennek lényegi következménye a testi-szellemi lé- tezés reprezentációjának szintjén, hogy a modern és későmodern poétikákat uraló individu- um-, illetve testábrázolás alapvetően a kint-bent differenciájára épülő vagy azt lebontó vi- szonyrendszere helyett, itt a lent/fent, illetve a horizontális, vertikális, erővonalszerű, inten- zitásalapú, fluxustermészetű szituáltsága kap hangot. Az állott szó és betű lejárt szavatossá- gú, miközben az eldőlt nyelv – a trópusok értelmében is – mozgásképtelen.

Miről dönt és mit állít a mű? Mit dönt (e)l(e) és mit állít fel? A térbeliség képeinek ilyen intenzitású szemantikai mozgósítása fokozott nyelvi körültekintésre int.

Mindenekelőtt arról a Derrida által, Artaud kapcsán elemzett problémáról van szó, mely a betű állásának, felállásának metafizikai problémájára vonatkozik. „Semmiképpen sem szabad az erekciót a műbe deportálni, a versre bízni, a beszéd vagy az írás fensőbbségébe, a betű talpán vagy a toll hegyén állásba száműzni [l’être-debout sur le pied de la lettre ou au bout de la plume]. A mű felállása még inkább a betű uralmát jelzi a lehelet felett. Nietzsche természe- tesen leleplezte, milyen szerepet játszik a grammatikai struktúra a lerombolandó metafizika megalapozásában [l’assise d’une métaphysique à démolir], de rákérdezett-e valaha, hogy az általa is elismert grammatikai biztonság eredetét tekintve milyen viszonyban áll a betű felál- lásával [l’être-debout de la lettre]? [...] Artaud a metaforát akarja lerombolni. Le akar szá- molni az írott műben a felállással mint metaforikus erekcióval.”⁸ A nyelv az írott szóban áll a talpára, míg a kiejtett szavak a nyelv fluxusába – leheletbe, sóhajba, kiállításba – merülnek. A talpon-levés állott metafizika. Ennyiben a József Attila-i „alvadt vérdarabok” állottak, hiszen az Óda versszövegében jelölt írott betű („ezek a szavak”) a mozgásra, az élő mozgalmasságá- ra képtelen anyagra és a véráram hiányára utalnak. Vagyis az elterült, a vertikális, a hasra esett és a kiterített, a likviditás és a fluxus tulajdonságai szerint organikusabb-elevenebb, mint a felmagasodó merev – az álló, az állott. Az álló mindig állott, és mivel talpon áll, lejár.

Tandori járóbeteg-metaforája kapcsán mindenekelőtt a járás azon kiasztikus tropológiai szervezettségét kell szem előtt tartani, hogy az álló, miközben járóképes, mozdulatlan; és az elterült, miközben magatehetetlen, mozgékony marad. A járás itt egyszerre (a hétköznapi ér- telemben vett) talpon levés és dinamizmus, vagyis a sztázis, a bénultság és a mozdulatlanság ellentéte. Ha úgy tetszik, a járás egy autentikus értelemben vett horizontalitás téri képzetét idézi: A járóbeteg kötetben nagy számban előforduló kúszás, kapaszkodás és (el)hasalás pon- tosabban közvetítik a mozgás képzeteit mint az állás és a vertikalitás. A járóbeteg, a csakis az orvosi ellátás idejéig hospitalizálható, önálló mozgásra képes beteg képében itt hol a mozgás, hol a betegségét jelentésrétege erősödik fel. Hol a beteg és a beteges járás, hol a járó, moz- gásban levő betegség lesz hangsúlyos. A Színházi élet című versben a talpon állás a fent emlí- tett önaffekciós alakzatba illeszkedik, „megvetem a lábam és megvetem magam” (J 11), ahol a

„lábam” és „magam” képszerkezeti és szintaktikai szimmetriája egy zeugmába vagy szillepti- kus alakzatba rendeződve a megvetem kifejezés poliszémiájában a láb lecövekelését az önvád vagy önutálat affektív mozzanataihoz kapcsolja. A járóbeteg szóképe ehhez hasonlóan fűzi egybe a jelentés mozgását a beteg mozdulatlanságával. A kötetcímbe emelt kifejezés lényeg-

8 Jacques Derrida, „A megfújt beszéd”, ford. Simon Vanda, Theatron VI, sz. 3–4 (2007): 13–14; Jacques Derrida, „La parole soufflée”, in L’écriture et la différence, Seuil, Peris, 1967, 274–275.

2020. február 81 „

ében a retorika mozgását viszi színre, mely a nyugati (nyelv)filozófiában hagyományosan a nyelv ruganyosságának, ha tetszik, fürgeségének alakzata. Elég, ha itt Nietzsche A nem‐

morális fölfogott igazságról és hazugságról írásának sokat idézett részletére utalunk, ahol a trópusok mozgó, mozgékony, változékony seregként („bewegliches Heer”)⁹ vonulnak fel. A figura mindig is a nyelv mozgásának figurájaként értett.

Tandori esetében mindez azt jelenti, hogy a mozgás korlátozottságával párhuzamosan a betegség állapota hangsúlyosan a mozgásnak való kiszolgáltatottságot is jelenti: „Borzalmas szellemi betegség martaléka: / ide-oda villogva vagy, / és semmid semmidnek nem tartaléka, / folyton rád ront, ami kihagy” (J 11). A betegség vadászik az emberre, A járóbeteg kötet számos versében az embert-állatot elejtő ragadozó bukkan fel. Az „Isten ha mersz ölyvnek légy egérnyi” (J 28) részletének metafizikai aspektusától nem függetlenül, a betegség egy idegen intenzitás vagy hatalom kényszerítő erejű megmozdulásának tapasztalata. A betegség egy erő vagy instancia mozgása egy hasonló instanciára képtelen szervezeten belül. A beteg- ség mozgása a járóbeteg legsajátabb tapasztalata: nem a beteg, a képtelen, a fogyatékkal élő jár, hanem a betegség, mely ledönti, kiteríti. Nem egyszerűen a vitalitás (meg)fertőzéséről, minden élő autoimmunitásáról van szó, hanem a (saját) mozdulatlanságban kényszerítő megindultság alakzatáról. A betegség nem a mozgás akadály(oztatás)a, nem inercia, hanem fékezhetetlen, akadálytalan mozgás, melyet a fenti részletben a kirívó személytelen művelte- tés („ide-oda villogva vagy”) vitt színre. A kavarodás, a konfúzió, az ellentétpárok elbizonyta- lanodása (tudat/tudattalan, éber/álom) itt egy fogalmi rengés és megrendülés pusztításának tudható be: „éber-alattom / állapotaimat megváltó kiakadások, / összekavarva, ki volnék és kik a mások” (J 22). Az 1998-as kötet a betegség fogalmának poétikai kidolgozását egy efféle, egyszerre – érzéki és absztrakt – megrendülés révén képzeli el. A reprezentáció mimetikus, vagy inkább pszeudo-mimetikus szintjén a betegségfogalom bizonyos strukturális sajátossá- gai szövegtulajdonságokká kell lényegüljenek. Vagyis ha a betegség ambivalens mozgalmas- sága mint a beteg mozgatottsága – nem annyira mint járás, hanem mint a betegség általi (meg)sétáltatás – jelenik meg, akkor a műnek is hordoznia kell egy hasonló tapasztalatot.

Szöveg és betegség metaforikus érintkezésében a járóbeteg egyfajta betűpoétika-kritika főhőse, a logosz ellen indított poétikai támadás gyalogja lesz. A beteg betű, a totyogó, a kú- szó-mászó betű víziója ez. Túl a mozgó betegség és a beteges mozgás fogalompárjain, a már fentebb említett származékos kettősség is szervezőelvvé lép elő: a járás itt egyszerre a sztá- zis ellentéte és talpon levés, a (el)fekvés tagadása. Paradox módon a járóbeteg képe a nyelv vertikalitását, folyamatos fallikus ágaskodását képes opponálni: a beteg vers felbuktatja a nyelvet, kirúgja a vers lábát. A betegség mozgása és a betű-monumentum ledöntése két lát- szólag ellentétes, de valójában egymást kiegészítő stratégia Tandorinál. A mozgásban akadá- lyozott szubjektum ellen-mozgásnak van kitéve, vagyis nem mozdulatlan, hanem őt mozgat- ják. A Hashártyaszakadási elégiában a központozó eljárások közül feltűnően gyakori a kötőjel használata, mely a szövegkép egészét tekintve nemcsak szakaszoló funkciót tölt be, de a mondategységekbe ékelődve, a nagyobb strofikus egységeket elválasztva, sőt sorozatként egymás mellé rendelve, szaggatott motívum(vonal)ként is funkcionál. A vers végén olvassuk:

„PS = / Holtaimra utó, Rád még elő: / egyenlőségjeled, Istenem, két minusz. / Nekem szimp- lán elég: duplán kihúzz.” (J 27) A nyilvánvalóan József Attila Kosztolányi (halálára írott) vers-

9 Friedrich Nietzsche, „A nem-morálisan fölfogott igazságról s hazugságról”, ford. Tatár Sándor, Athe‐

naeum I., sz. 3. (1992): 7.

82 tiszatáj

„

ének allúziójaként hozzáférhető részlet a versbéli post scriptumot felvezető egyenlőségjelet egyfajta vizuális-materiális analízisben a törlés, az eltörlés (az élők könyvéből való kihúzás) negációs gesztusába fordítja át. Ami József Attilánál az aláírás gesztusa, a mű lejegyzése és szavatolása, vagyis a halott szerző megformálta egészséges mű („de te már aláírtad művedet.

/ Mint gondolatjel, vízszintes a tested.”), az Tandorinál pontosan az archiválást, a szerzőséget kinyilvánító – aláíró és utóíró, szimbolikus (meg)őrző és (be)iktató – gesztusok eltörlésében mutatkozik meg. Ugyanakkor Tandoriál az írásjel materiális-vizuális tulajdonságai kétféle horizontalitást jelölnek. Míg József Attilánál a gondolatjel központozó eljárás marad, a

„szimplán elég: duplán kihúzz” felszólítása a szorosan vett nyelvi jelölőrendszerből való kilé- pést is színre viszi. Egyfelől az önfelszámolás formájában, másfelől úgy, hogy az egyenlőség- jelet mint matémát, vagyis az összeadás és kivonás kalkulusait érti és olvassa bele a nyelvi je- lölőrendszerbe. A József Attila-i holttest megidézte gondolatjel áll szemben a Tandori-féle egyenlőségjellel mint (kettős) áthúzással. Míg az egyik esetben az írásbeliségbe való belépés- ről, addig a másikban egy matematikai jelrendszer felől érkezünk az írást-eltörlő keretrend- szerbe. A két minusz jelentheti az önmagát megszüntető, vagyis összeadásba (szimpla plusz- ba) átforduló kettős kivonás eljárását, de olyan dupla, vagyis megerősített áthúzást is, amely már se matematikai, se nyelvi (gondolatjel) karakterrel nem bír, hanem az inskripció elemi, szimpla performatívumára utal, az áthúzásra mint a nyelvi kód negatív ellenjegyzésére, a be‐

tű ledöntésére.

A járóbeteg kötetben ledöntött betű megrövidülő, egy-két szavas, szakadt és szakadozott verssorokkal jár együtt. Túl azon, hogy egy alapvetően mimetikus szinten mindez az elfúló lélegzet, az olvasás periodikus-ciklikus, a kimondás akadályozásával rokon eljárásait idézi, Tandori egy helyen arról ír, hogy „a tagolás is fájdalomcsillapítóadagolás” (AK 159). Tagolás és adagolás, a nyelvi és a testi, a fogalomérzékenység mintájára egybejátszott jelentésrétegei egy olyan nyelvi eseményre utalnak, ahol a reprezentáció bizonyos értelemben kordában tartja a fájdalom fent említett hasogató, a szubjektumra (rá)rontó természetét. A szintaktikai kapcsolatok késleltetett kiépülése egy fájdalmas értelemműködést inszceníroz. A tagolás mint fájdalomcsillapító-adagolás egyik legjellemzőbb példája, amikor az ábrázolás a sortöré- sek révén követi le a tudati folyamatot: „Fülledt a lég / nem volt, szellőzteték, / össze se szartam / magam” (J 23). A mozdulatsor, vagy még inkább az ellenőrző (tudati) művelet az olvasás időben szervesülő akkumulatív és szukcesszív természetére felel. A szintaktikai két- értelműségek és a gyakori sortörések révén a tulajdonképpeni közlés időbelisége a test el- lenőrzésének szakaszosságával kerül párhuzamba. A „fülledt a lég” kijelentés tagadása csak a sortörést követően válik világossá, ugyanúgy az „össze se szartam” szintagma elsőre a leve- gőre vonatkozik, és csak az áthajlás után hat vissza a szubjektumra. Hasonló megoldással ta- lálkozunk valamivel később: „Hogy ezt írtam, luxus / csak, fluxus, / hagyjuk, / gyere vert ve- lő.” (J 25) A sortörés itt olyan kiakadás, mely a szenvedés temporalitását, tulajdonképpen a fájdalom nyelv általi mérséklését célozza. De a luxus kevésbé mint fényűzés vagy pompa ér- telmében értendő itt, inkább az excesszus, a felesleg, az abondancia, a testi-szövegi kiakadás mint kicsapongás nyelvi eseményeként, amely a fájdalmat azáltal késlelteti, halasztja és na- polja el, hogy a szemiózis idejébe vonja.

A tagolás fájdalomcsillapító hatását azonban a szem vertikális mozgása tompítja. Ez a ta- pasztalat Tandorinál már az 1970-es Hérakleitosz-emlékoszlop esetében is a verstárgy téri- temporális analízisében nyert formát: az egyetlen betűt tartalmazó sorok („próbáljuk első ol-

2020. február 83 „

vasásra megmondani hány sor” [FM 183]) egy teljesíthetetlen metanyelvi parancsot közöl- tek. A szöveg kiegyenesedik mint emlékmű és oszlop. Vagyis a sortörések, a sordöntések való- jában a mű vizuális helyre- vagy talpraállítását viszik véghez. Az olvasás ezen fenomenalitása Tandori betegség-verseiben a létrehozott verstárgy materiális természetével kerül összeüt- közésbe. A vertikalitás tapasztalatát kikezdő kompozíciós és tipográfiai eljárások, és az így előállított szintaktikai kétértelműségek, pontosan az írás inskripciós és térbeli természetéből adódóan, újratermelik a ledönteni kívánt nyelvi monumentumot. Az olvasás éppúgy nem szabadulhat az álló betűtől, mint a hasalva-kúszva ízesülő szintaxistól. A megtört kapcsolatlé- tesítő műveletek destrukciója egy újratermelődő, tömbszerű szövegképhez vezet. Az írás be- tegsége, Tandori analízisében bizonyos értelemben nem más, mint annak küzdelme és ta- pasztalata, hogy az inskripció térbeli és az olvasás időbeli kötöttsége miatt nem képes sem ledönteni, sem járni tanítani a betegség diskurzusát.

A nyelv hanyatlástörténete, mint Nietzschénél, nem más, mint hogy érzéki erejét, eviden- cia-karakterét elveszítve, mozdulatlan láthatóságra cseréli a figura folyamatos mozgását. A nyelv betegsége nem a figura maga, nem a hazug metaforák és antropomorfizmusok nyüzs- gése, nem a felékesítés, az átvitel, hanem a mozdulatlanság. Innen nézve maga a nyelv mutat- kozik járóbetegnek, mert úgy tesz, mint tudna járni: szimuláns, aki azt tetteti, hogy egészsé- ges. A trópusok illúziójában az intellektus „lerázza magáról a szolgai alázatot: míg máskor örömtelen serénységgel látja el feladatát, azaz mutatja meg a legjobb utat és eszközöket egy szegény, létezésre áhítozó individuumnak, most mint egy szolga, aki, noha urának indult zsákmányt szerezni, a maga ura lett, és letörölheti arcáról a vazallusi kifejezést”.¹⁰ A nyelv önjáró; és mint nyelvjárás, mint szöveg(el)járás idiomatikus. Járásáról felismerhető szellem- mozgás. A beteg szöveg, az enjamber értelmében, szökell, átugrik. De az álló mindig lejár.

„Oda jutottam el, hogy járni egyszerű- / en nem bírtam” (J 22). Hogyan jár el ez a szöveg? Mi- közben a járásra való képtelenséget mondja ki, a nyelv haladása testi és szellemi együttjárást rögzít. Elöljáróban oda jut, hogy járni egyszerű, majd eljut odáig, hogy egyszerűen nem bír járni. A beteg szövegnek így jár el a lába. Az értelemmozgásban végül lejárja a lábát. A szöveg az (el)járás során saját lábában bukik fel; ide-oda járva, egyszerre állítva, hogy járni egysze- rű, és hogy egyszerűen nem járhat (el).

10 Nietzsche, 13.